8. HURDAY LÁSZLÓ ÚR TEKINTETES GARMADY LÁSZLÓ ÚRHOZ

Ikaria, IX-dik esztendő 237-ik napján

Sokáig hallgattam, csupán azért, hogy annál többet beszéljek egyszerre.

A dátumról láthatod, hogy nem erről a világról írok.

A mappán ne keress, mert ahol én vagyok, oda okos ember nem jár.

Ha ez a levelem hozzád jut, az csak a csodálatos isteni gondviselés munkája lesz, mert mi kívül vagyunk valamennyi világrészen, ahonnan még a folyóvíz sem megy ki.

Elindulásunk előtt egy feliratot intézünk citoyen Kurczhoz, melyben felszólítók, hogy kíván-e bennünket státusa polgáraivá felvenni? mire ő sajátkezű válaszában felelt, biztosítva bennünket azon rendkívüli kegyéről, miszerint nemcsak hogy örül bennünket elfogadni, sőt a státusához legközelebb esendő városig elénk fog jőni, s személyesen vezetni bennünket saját fővárosáig.

E készség szeget ütött a fejembe.

Hogy egy státusfő ráérjen a indigenáknak személyesen komitivául szolgálni, ezt még a nagy tisztelet sem motiválhatta, amivel ilyen két nagy ember irányában, mint én és Frici tartozott.

Tizenkét napig utaztunk vasúton, azontúl hol kocsin, hol lovon, mindinkább vaduló tájékok mélységében, oly helyeken keresztül, ahol még vadember sem lakik.

Végre eljutottunk az utolsó városba, ahol patrónusunkat feltalálandók valánk.

Ez egy olyan város, ahova csak kaucsukgyűjtéskor szokott kijárni a kereskedő-nép, egy pár hónapi időre, azontúl nem lakik benne senki egyéb, mint nehány fogadott csősz, kiknek ott rendkívül kevés őrzeni valójuk lehet, miután a házak igen célszerűen nélkülöznek minden ajtót és ablakot.

Szerencsénkre a szomszéd telepítvényen keresztüljöttünkben figyelmeztettek bennünket, hogy ha odább akarunk menni, vegyünk kocsit, lovat és ökröket, s ámbár Frici váltig állította, hogy lesz ott minden, ahova mi megyünk, mégis jónak láttam ilyes marhafélével ellátni magamat.

– De minek ez, – monda Jancsi – ha ott ezrével vannak a bivalyok és egész ménesek vadlovakból, majd fogunk onnan.

Megérkezve az említett nyári városba, el nem tudtuk gondolni, hogy hol fogunk itt citoyen Kurczra ráakadni.

Minden házba benéztünk, sehol egy lélek sem volt, az egész város állt három utcából, míg végre utóbb azt határozók el, hogy én elindulok a középsőn, Jancsi balra, Frici jobbra, a város tulsó végén megint összejövünk, s ha azalatt találkozunk valakivel, megtudakoljuk, merre van citoyen Kurcz országa?

Mindenikünk találkozott egy bakterral. Az enyém azt felelte, hogy csak menjen egyenesen, Jancsinak azt felelték, hogy tartson jobbra, Fricinek pedig, hogy térjen balra. Ebből megtanultunk annyit, hogy akár ott maradjunk. Nem volt mit tenni mást, mint citoyen Kurczot minden áron bevárni.

Letelepedtünk egy üres házba, ott vártunk öt napig, azalatt megettünk és ittunk mindent, amit magunkkal hoztunk, s már én bölcsen vissza akartam fordulni, midőn estefelé nagy triumfussal jelenti Frici, hogy citoyen a város végén jön.

Nosza én is siettem magamat hirtelen gálába csapni, előszedtem a prémes mentémet és iparkodtam egy rég betanult installácionális dikciót emlékezetbe hozni, hogy e nagy férfiút kellőleg üdvözölhessem, s amint kiállok nagy prozopopoeával az ajtóba, ime látok az utca végéről nagy kocogva közeledni egy fakó szamarat, melyen csak amúgy a szőrén ülve lötyögött egy kicsiny ember; ha gyalog jön, azt hiszem, hogy pávián, szakálla, haja hosszú volt, fésű zsarnokságát soha nem ismerve, képe fekete, mint akiről nyolcszor lehámlott már az európai bőr. Tagjait igen célszerű öltönyök fedezték, két egyszerű hüvely, állatok bőréből szabva, melyet egy ugrással föl lehet venni, fején egy spárgából font sapka, a hátán egy puska, az övében két pisztoly, egy vadászkés, meg egy vella. Kezeinek egyikében, mely semmivel sem volt piszkosabb, mint a másik, egy hosszú póznát viselt, amivel a szamár fejét innen-onnan ütögette.

– Hát ez a citoyen Kurcz? – mondék Fricihez fordulva. – Jancsi, tedd el a mentémet! – A citoyen meglátva bennünket, oda akart szamaragolni, de a nemes állat szabad hajlamai követésének nemes érzetében, nekivitte őt a keritésnek s annak nekifenve, kényszeríté a lovagot lemaradni a hátáról, s gyalog tenni meg a további útat.

– Ah! ti már itt vagytok, – szólt a citoyen kezét nyujtva felénk s elébb engem, azután Fricit, végre Jancsit csókolgatva össze. – Ti pontosan megtartátok szavaitokat, én nem. Az adott szó megtartása egy neme a privát rabszolgaságnak, és mi a rabszolgaságot nem tűrjük.

– De barátom, – mondék – karakteres ember megtartja szavát.

Erre ő szent meggyőződéssel viszonzá: „és a karakter egy neme a privát zsarnokságnak, melyet az ember önmaga iránt gyakorol, mely korlátolja a szabad akaratot, és mi semmi zsarnokságot, semmi korlátolást nem szívelünk!”

Amint látod, ezek szeretetreméltó principiumok. De üljünk lóra. Citoyen Kurcz alig abrakolta meg paripáját, s vezetett bennünket Ikaria felé.

Barátom! olyan státusban, ahol utak nincsenek, hasznos állat a szamár, citoyen Kurcz vígan poroszkált előttünk, míg mi lovainkat gyalog vezettük magunk után.

Egy hegyre felérve, vezetőnk megállíta bennünket, mondván „megálljatok! szent föld, amelyre léptek, vetkőzzétek le a régi embert, midőn csizmáitok e határt érintik, ez Ikaria”.

Frici arcra borult, s meg akarta csókolni a földet, hanem az annyira tele volt nőve tüskével, miszerint e ceremoniát kénytelen volt akkorra halasztani, mikor a legközelebbi ereszkedőnél a sárban megcsúszamlva, orrán száján ért le a lejtő aljába.

– No most merre megyünk? – kérdém a citoyentől, aggodalmasan tekintve körül a mindig sűrűbbé változó rengetegben: ő prófétai ihlettel veregetett vállamra, mondván:

– Ez a szűz természet, melynek eredeti alakját emberi kéz utakkal meg nem csúfította.

– No hát csak férjhez kell adni szaporán, – mondék – a státusnak nem használ a természet hajadonsága.

– Önnek igaza lehet, – szólt a citoyen helybenhagyólag – erre még nem gondoltam.

Úgy látszék, hogy sok másra nem gondolt a citoyen.

Egész óra hosszat mentünk oly bozótokon keresztül, ahol kertészkéssel kellett nyílást metélni, másutt lábtöréssel járó faomlatagokon kellett lovainkat átemelgetnünk, néhol hasoncsúszva jutottunk ki a tömkelegből, folyvást mulattatva szemünk közé mosolygó vámpírok, vadmacskák és csörgőkígyók egész korporációitól, kiket minden lépten-nyomon ütni, lőni, vágni, hasogatni kellett, nem is szólva a moszkitókról, melyeknek sokaságát nem szabad számokkal kifejezni, mert az itt saját atmoszféra, egy külön neme a levegőbeli ingredienciáknak.

Akadtunk helyekre, hol a szűz természet olyan mocsárokat nyomott az utunkba, mikben nyakig járták lovaink a vizet, bőszültté téve a piócák, kígyók s sajgató halak millióitól; egy tehenem beledűlt a sárba, azt ott szemem láttára ette meg valami vérpiros békahal-forma féreg, mely ezrével rohant egyszerre rá s vérét kiszopta, majd ismét nyaktörő sziklagerinceken jártunk kötéltáncot, s egy helyütt egy ölnyit széles szakadást kellett átugranunk, mely alatt száz lábnyi mélységben omlott egy rohanó patak.

– Citoyen – mondék – híd kellene ide.

Ő nagy komolyan szólt:

– Mentül hozzájárulhatlanabb marad e hely, annál biztosabbak vagyunk minden kül megtámadás ellen.

Annyi igaz, hogy ide ugyan ágyúval utánunk nem jő senki. Legvégre akadtunk egy olyan meredekre, melyen a lovainkat csak úgy bírtuk lejuttatni, hogy egész élő fákat kötöttünk visszafordított galyakkal a farkára.

Már itt nem állhattam tovább.

– Messze megyünk-e még? – kérdém a citoyentől; minden lovunk sántított, az egész társaság képe tele volt improvizált rúnákkal, miket mindenféle tüske rajzolt reá, csizmáinkon nehéz volt az agyag, s el voltunk csigázva úgy, mint aki várat ostromolt.

– Attól függ, – felelt a citoyen – ha be akarunk-e még ma vergődni a fővárosba, vagy stációt tartunk egy útközben eső nyári pavilonban.

Az utóbbit választók.

Még egy hosszú csavargás után elértünk az ígért helyre. Tudod, amit az ember óhajt, arról előre ideákat szokott magának csinálni, amik rendesen másképp ütnek ki a valóságban; én is nyári pavilon alatt egy oszlopos, szellős hajlékot képzeltem, kínai tetővel, szúnyoghálós ablakokkal, ernyős, sátoros eresszel, amilyeneket sokszor láttam lefestve, no, éppen ilyen nem volt az a valóságban, hanem két faágas volt leverve a földbe s azon egy szarufa keresztbefektetve, melyhez két oldalról bambusznádkévék voltak támogatva.

Nálunk a pásztorok és csőszök szoktak ilyen pavilonokat építeni nádból vagy kukoricaszárból. Az eleje el volt rekeszelve tövissel, ez volt az ajtó.

– Ez a pavilon nagyon egyszerű, – mondám a citoyennek.

– És célszerű! – felelé ő. – A legnagyobb zivatar el nem hordja, a földingás le nem dönti, a villám soha bele nem üt, s ha megázik, egy nap alatt ismét megszárad.

A marhákat hozzákötöttük a fákhoz, s magunk befeküdtünk a pavilonba.

– Kérlek benneteket, – szólt a citoyen – vigyázzatok ott egy lyukra, ne feküdjetek rá, meglehet ugyan, hogy csak ürgelyuk, de az sem lehetetlen, hogy csörgőkígyó-tanya s az mindjárt kibúvik, ha meleget érez.

– Mit! – kiálték felugorva. – Én csörgőkígyókkal háljak egy födél alatt, hát ha ezt a kastélyt nekem ajándékozod!

A citoyen nevetett, biztosítva, hogy itt a csörgőkígyó oly megszokott háziállat, mint nálunk a patkány, nem kellemetes, de nem is félelmes.

De már én csak kimentem onnan Jancsival együtt, összekerestünk egy rakás száraz fát s távol a kunyhótól tüzet raktunk, ottan virradtunk meg.

S ez bölcs gondolat volt. Mert itt amilyen forró a nap, olyan hideg az éjszaka, s ha folyvást nem tüzelünk, minden marhánkat megeszik a vadak, miknek förtelmes ordítozását s villogó szemeit egész éjjel láttuk és hallottuk tíz-húsz lépésnyi távolban magunk körül, míg a vámpírok oly közel repkedtek füleinkhez, hogy a susogásaikat lehetett hallani.

Frici és Kurcz ezalatt filozófi nyugalommal horkoltak a pavilonban.

Alig szürkült, midőn fellármáztam őket, hogy menjünk tovább.

Jancsi mindnyájunk számára kenyeret, szalonnát pirított, melyet a citoyen oly jeles dolognak talált, hogy azt mint különös új fölfedezést rögtön útinaplójába iktatta, egész országa népével megismertetendő.

Amint látni kezdtünk, mentünk tovább.

Én aggódva kérdezém a citoyentől, hogy nincsenek-e az ő státusában magyarok is? Képzelheted, milyen inzultus volna reám nézve, ha valami hazámfia ilyen állapotban látna meg.

A citoyen dicsőült arccal felelt, itt nem ismertetnek a nemzetiségek, itt nincs német, nincs magyar, nincs francia, a népek testvérek mind.

De valami nyelven csak mégis beszélnek egymással?

– Még most mindenki a saját nyelvén kénytelen beszélni, – szólt a citoyen felsóhajtva – s ez az átka az emberiségnek, mely gátolja, hogy egyformákká lehessünk, de segítve lesz rajta, egy nagy szellem most éppen egy nagy világnyelven dolgozik, melyet minden nemzet egyaránt megértsen, s azontúl nem lesz különbség ember és ember közt.

Ez érdekes egy grammatika lehetett.

Végre egy folyamhoz értünk, melynek partján a város épült, még ezt ekkor nem láthattuk.

A kérdéses folyam minden száz lépésnél tíz-húsz öles vízomlásokat képezett, néhol két szikla közé szorult, s oly sebesen nyargalt, hogy a kövecset nem lehetett belehajítani, másutt meg elterült, száz zátonyos szigetet képezve.

– Barátom, – mondék – ezen a folyamon sok szabályozni való lesz, amíg gőzhajók járhatnak rajta.

Elhitte az amice, és nem iparkodott megcáfolni.

– Most rögtön meglátjuk a várost; – szólt végre – mihelyt az erdőből kibukkanunk.

Én hozzá lévén szokva, hogy amerikai városok neve alatt hosszú, egyenes utcákat, hatemeletes házakat, dolgos népséget, árukkal rakott piacot, korlátos kikötőket képzeljek, ha még annyi szemem lett volna is, mind oda irányozám a mutatott tájra, íme, előttem állt mintegy kilenc-tíz fakunyhó, egymástól ezer meg ezer lépésnyire, egy csoport góré és levélszín által környezve.

– Ez Ikaria! – szólt a citoyen az egzaltáció gyönyörteljes hangján.

– Valóban regényes – feleltem én reá – csakhogy nálunk az ilyen rezidenciának tanya a neve, nem város.

Még egy örömöm volt hátra, mely tapasztalataimat megkoronázza; az indus hercegasszony, Urakatna személyes láthatása. Annyit hallottam beszélni a délceg indus hölgyek szépségeiről, karcsú termetükről, vadonat villogó szemeik tüzéről, azokról a csodálatos, szokatlan bájakról, miket a költők oly csábító szépen írnak le, s mikről európai embernek fogalma sem lehet, hogy még az úton megkérdezém patrónusunkat, ha feleségének nincsenek-e még több testvérei, kiket Kaméhaméha szolíd embereknek feleségül adna, mire ő azt válaszolta, hogy még van kilenc, s ha kívánom, számomra megkér egyet.

Megköszöntem. Amint közel értünk a citoyen hajlékához, ő mellém hajolva, gyöngéd büszkeséggel súgá fülembe: amott jön ő, hitvesem, Urakatna, a természet vad gyermeke. És jött. Egy riska tehénen ült, lábai lógtak kétfelül, akkorák, mint egy vasaló. Öltözete egyetlen darabból állott a szeretetreméltó teremtésnek, mely egyformán volt alkotva, hogy mozdulatait mentől kevésbé korlátozza, termetének egyéb részei gyönyörű cirádákkal voltak tetovírozva, bőre ki volt hánytatva kék-zöld tulipánok s piros kacskaringókkal, aminők csak egy indus hercegasszonyt megilletnek. Képe valami vastag zsírral lévén lakkírozva, annak alapszínét ki nem találhatám, de vonásai annál kitűnőbbek voltak, szépen kiülő nagy pofacsontok, gyönyörű, kicsiny, beesett szemek, a legszeretetreméltóbb befelé görbülő piszeorr, s alatta egy elbájoló száj egyik fültől a másikig, melynek alsó ajka egy csigahéjra ki lévén feszítve, szépen lenyúlt az állig, fülecskéiből, melyek tányérnagyságúra meg voltak nyújtva, egész füzér állatfogak lógtak alá s orra porcogóján egy hosszú halszálka volt keresztül szúrva, mint ahogy a lúd orrán szoktak keresztül dugni egy talut, hogy ne ehesse a vetést.

A szeretetreméltó hölgy meglátva bennünket, elámult ránk, s ahelyett, hogy férje nyakába rohant volna, mind csak engem nézett, még megérem, hogy belém szeret.

A citoyennek elébb egy párt a nyaka közé kellett húzni a póznával, hogy észrevétesse magát a szeretett hitvessel, ki akkor aztán leszállt a tehénről s szépen megcsókolta a lábát.

No mert, ha a képét csókolta volna meg, bizonyosan kiszúrta volna a szemét azzal a plajbásszal, ami az orrába volt dugva.

– Pajtás, – mondék – mind ilyen szépek Kaméhaméha többi leányai is?

– Egytől egyig! – biztosíta a derék férfiú.


VisszaKezdőlapElőre