1. LEONA RÓZÁHOZ

Dover, 184– év

Isten veled, Isten veled!

Nem írok érzelmeimről, az elválásról, távollétről, mert ha azokra gondolnék, akkor betűk helyett könnyeimet látnád e papiron. Már nyolc napja, hogy hajón vagyunk, az ég mosolyg, a tenger hízelg, az emberek előzékenyek; mintha mindenki tudná, hogy minket vigasztalni kell. Arcunkon meg kell látszani a gyásznak, melyet belül viselünk. Ha látnál bennünket, nem ismernél reánk. Atyám, az életvidám, őskedélyű férfi, kinek nyíltsága ismerős volt mindenki előtt, ki vele egyszer összejött, most magába zárkózott és hallgatag; egész nap kabinjában ül s matematikai könyveket olvas, miket azelőtt ki nem állhatott; velünk csak ebéd idején jön össze, akkor is különös ellenszenvet látszik a beszélgetés ellen mutatni, s ha testvéremmel találunk egymáshoz szólni, fölkel és otthagy bennünket; testvérem Géza lelkülete egészen másnemű változáson ment keresztül, ő, az oly gyöngéd, oly nemes érzelmű, oly lovagias ifjú, kinek költői kedélyébe mind szerelmesek voltunk, most egy keserű gunyolódó, tele élces epéskedéssel, minden szava szarkazmus, egész nap nem tesz egyebet, mint gúnyoros persziflázsokon töri fejét, miknek céltáblájául azon legfájósabb érzelmeket választotta ki, melyek szívemben a hazátóli távolsággal együtt nőnek.

Oly arcot mutat, mintha igen víg dolognak találná mindazt, ami velünk történt, s míg atyám minden szót, minden célzást kerülni látszik, mely e legfájdalmasabb hangot adó húrt érinthetné keblében, ő szatírákat csinál azokból.

Egyszer elém áll s elkezdi magasztos arccal, hogy neki egy világjavító eszméje van. Ő egy majomtelepet fog Amerikában alakítani, s ez új ivadékkal reformálandja az emberiséget, s hogy tervét megkedveltesse velem, azt rajzokkal illusztrálta. Ott volt: a majom mint hős, a majom mint államgazdász, a majom mint versíró, a majom a szószéken, a majom mint emberbarát, s több efféle torzalakok, nevetség tárgyává téve a legkedvencebb uralkodó eszméket.

Majd előveszi azon férfiak arcképeit, kik iránt a honban vagy külföldön rokonszenvet érzek, s lerajzolja őket nekem a legnagyobb élethűséggel, egyedül azt a különbséget téve bennük, hogy R.–G.-nak nyalka és neki igen jól illő bajuszát oda rajzolta viscount Palmerston ajkára, s felöltözteté őt magyar dolmányba; viszont Sz…t bajusz és szakáll nélkül, hosszú altdeutsch frakkban állítá elém; kedves népdalaimat németre fordítva énekli, franciául úgy beszél, mint egy bajor, s németül a berlini kiejtéssel, s ha olykor a hajóskapitánnyal szóba ereszkedik, az angol beszéd közbe, mintha tévedésből tenné, be-becsusszant egy-egy tót felsóhajtást, s míg a becsületes angol érzékenyen szorítja meg kezét, ő a leghamisabb pátosszal mondja, hogy milyen önkénytelen rájár a szája az édes anyai nyelvre.

Ő nevet magának, és én sírok, mert tudom jól, hogy ez affektált, éles gúny csak takarója az éles fájdalomnak, s hogy ez a mindent sértő kacaj csak a bánat diszharmoniája.

Nemrég ábrándozva egy képet kezdtem el naplómba rajzolni. Egykori lakunkat ábrázolta a B. megyében, hol éltem legboldogabb óráit töltém. Lerajzolám a virágos erkélyt, az ismerős lugast, a rostélyon átlátszó kertet, mindent amit emlékem vissza tudott adni.

Valami hiányzott a képből, s nem tudtam rájönni, hogy mi? de éreztem, hogy ez így nagyon üres, hogy látása nem adja vissza azt a mélabús benyomást, ami felőle lelkemben élt.

Otthagytam a képet kabinomban s nehéz szívvel mentem ki a födélzetre, s míg szemeim a változó habokba néztek, újra meg újra előképzeltem minden tárgyat. Hasztalan – nem tudtam a hiányzó vonást kitalálni.

Estenden egész csüggedten mentem vissza a kabinba, s amint a félbehagyott képet megpillantám, meglepetve láttam, hogy az most ki van egészítve.

Idegen kéz vonásai kiigazították mindazt, amit én hibásan rajzoltam, s amit kifeledtem, ami az egésznek azt a mélabús tekintetét megadá, oda volt rajzolva s a figyelmes kidolgozás tanusítá, hogy akinek keze ottjárt, kegyelettel nyúlt a képhez.

Kimentem Gézát fölkeresni.

Háttal állt felém, nem látott, a keletre siető felhőkbe bámult, szemeiben láttam a könnyet, mely ott ragyogott; észrevétlen melléje simultam s vállára téve kezemet, megszólítám:

– Te könnyezel.

Ő megdöbbenve fordult hátra s azután gúnyos tréfával viszonzá:

– A fiziológia szerint ennek az az oka, hogy a szemmirigyek dúcrendszere meggyengült!

– De édes testvérem, itt nem a szemekben, hanem a szívben van a baj!

Nem érezni! nem érezni! Milyen boldogság volna ez, ha lehetne. Hiába, az emlékezet a leghosszabb betegség, mert annak az idő a gyógyszere.

Isten veled; köszöntsd ismerőseimet. Nem kívánom, hogy rám gondoljatok, mert az csak fájhatna nektek. Jenőnek mondd azt, hogy én igen víg kedélyben vagyok, ne tudja meg soha, hogy van egy szív, mely egy másik világrészen és egy másik életen túl sem szűnt érezni, fájni, emlékezni és nem reményleni. Nem szeretném, ha azt érezné, amit én; de azt sem, hogy elfeledjen s lelkében ne maradjon számomra egy halk hangja a csöndes kegyeletnek, s ha egykor boldog leend, gyanítsa, sejtse, hogy e boldogságáért én imádkoztam az éghez.

Áldjon az ég, az a boldog, az az elhagyott ég!


VisszaKezdőlapElőre