A tárogatószó hívása mindenünnen összetéríté az elszéledezett vadászokat. Egy óriási banánfa alatt ütöttek sátort, melynek roppant területe alatt az egész vadászsereg elfért. Fáklyák helyett két szálas cédrust gyujtottak meg, s ezek világánál ülték meg a vadászatot.
A langyos esti légben fegyvereiket s öltözetük nehezebb részeit lerakva, körülülték a pázsitból hányt kerek asztalokat a férfiak. Egyszerű ételek voltak azokra terítve, sült hús és bölényszarvakba töltött bor.
Minden ki volt fáradva a nap munkájától, csak a kedv nem még. A férfiak egyedül maradtak asztalaiknál, mialatt a nők rögtönzött sátoraikba s fák galyaira feszített függőágyaikba távoztak pihenni, hogy jelenlétök se ne gátolja a férfiak kedvét, se kicsapongásra ne ingerelje.
Az erőteljes férfihangok által énekelt kardalok lelkesítő riadalban hangzottak szét, a távolból hangzott egyes kürtszó, tán egy eltévedt vadászé, mire ismét a harci harmónia felelt vissza.
S midőn a bor lelke a sziveket átjárta, táncra ugráltak a férfiak, harcias kört alakítva, melyben nem a láb járta a táncot, hanem a kar, a fő, a szemek villogása. – Minden mozdulat harcot, viadalt kifejező, az egész egy csata fegyver nélkül.
Közepett ült a király. Trónja egy lefűrészelt cédrusfa törzsöke volt, baldachinja a harmattól ragyogó lomb. Lábainál játszott Herode, papagálytollakból kötözve bokrétát.
– Valaki hiányzik közülünk, – mondta Odenath, odaintve fegyverhordozóját. – Bocsássátok ki Maeont s hozzátok közénk.
Herode fölneszelt e névre, s elveté a tollakat kezéből s karjaival átfonva apja térdét, annak arcába néze félelmesen.
Maeont elővezették; sötét képpel, szótlanul állt meg a király előtt, palástja vállai körül volt tekerve s mindkét keze eldugva alatta.
– Megbocsátom hirtelenkedésed, – monda Odenath, bizalmas szivességgel nyujtva elé kezét, – jer, ülj jobbomra; ami a vadászok közt történt, ne tartsák eszükben a rokonok.
S azzal két billikomot hozatva elő, egyiket fölvette maga, másikat Maeonnak nyujtá, nyájasan kínálva:
– E pohár az engesztelődésnek.
Maeon balkezével vette el a serleget, s azon pillanatban, midőn Odenath fölhajtá a magáét, kirántá palástja alól jobbját, melyben kardja villogott, s felordítva: »és ez a kard a bosszuállásnak«, Odenathra rohant.
Sebesebben, mint a kardcsapás, veté magát Herode apja testére, gyönge kezével föl akarva tartani Maeon kardját. Nyomorú, elfonnyadt teste kevés volt pajzsnak, a villámgyors döfés az ő keblén keresztül érte az apáét, mindkettő szivét egy vassal szegezve egymáshoz.
Maeon lekapta a hátrahanyatló király fejéről a diadémot, s azt saját homlokára téve, felszökött annak helyére, s véres kardját öklébe fogva, kiálta a rémülettől megkövült férfiaknak:
– Én vagyok királytok! E korona azzá tesz engem, és ha e korona nem, azzá teend e kard.
– Halál fejedre! – ordítá két férfi, kardot ragadva kezébe. Azon pillanatban mindkettő orgyiloktól átszúrva rogyott össze.
– Meg ne mozduljatok! – kiálta Maeon hiénai szemforgással – minden ellenségem háta mögött egy hívem áll! Minden lázadó mellett ott ül a bakó!
Az emberek tétovázva tekintének egymás szemeibe, mindenik a másikat gyanítva Maeon hívének, s néhányan Maeon cinkosai közül seregleni kezdének körüle, míg a király barátai eldugott fegyvereiket keresték s a bosszú, a lovagiasság és önféltés elszántságával rohantak a gyilkosra a legelső fegyverrel, ami kezökbe akadt, s egyenkint estek el vad viadal közben, anélkül, hogy hozzáférhettek volna.
A zaj, a tombolás általánossá lőn, mindenki ellenségnek nézte társát, s a szilaj tusa közepett az egyik égő szálfa, gyökeréig leégve, a kűzdő tömegek közé zuhant, mint egy égi tűzkard, mely a harcolókat szétválasztani csapott le. Az ordítás közül egyedül Maeon mennydörgő hangja hallatszott ki.
– Én vagyok királytok! Én vagyok a megtapodott féreg, ki megöli az óriást. Rajtam nem fog sem fegyver, sem átok. Én vagyok a hetedik gyermek, ki burokban született, engem férfi keze el nem ejthet.
– Asszonyé fog hát elejteni, – kiálta közbe egy haragtól csengő szózat, melynek hallatára Maeon egyszerre elsápadt, elnémult; s a küzdő tömegeken keresztül egy nőalak tört felé, szétszórt hajfürtei a sötét éjben is feketék voltak, égő szemei világítottak benne.
– El innen, asszony! – kiáltának Maeon párthívei, elállva útját. – Ez harc, nem choraea!
– Én Zenóbia vagyok! – viszonzá büszkén a nő, s a kardcsapás, mellyel az ellenállók közé vágott, bizonyítá, hogy ő az.
Maeon hívei elhulltak egyenkint, gyalázatos halállal egy asszony kezétől; az utolsó, kinek a bosszúálló nő kardvillanása örökre kioltá szemevilágát, sikoltva terjeszté kezét Maeon elé:
– Maeon, védd magad! Ez asszony az égből esett ide, s minket a pokolra küld.
Maeon hallgatva, mozdulatlanul nézett a gyilkolva közeledő asszonyra, kinek tekintete megigézte a legbátrabb férfiakat, hogy nem tudták magukat védeni halálcsapásai ellen, s erőtlenül hullottak el körüle. A véres kard le volt eresztve kezében.
– Emeld fel ezt az orgyilkot! – kiáltá Zenóbia, Maeon kardjára ütve.
Maeon elborult arccal tekinte a hölgyre, s kardját elhajítá magától.
– Ha téged megölnének, akkor hiába öltem volna meg ezt.
S hogy szavai nem kegyelemkérés voltak, azzal bizonyitá, hogy ráhágott lábával Odenath holttestére.
Azon pillanatban markolatig merült szivébe Zenóbia kardja.
Szótlanul rogyott össze; Zenóbia hosszú hollófekete hajfürtei arcára omlottak, odavoná azokat ajkaihoz, összecsókolá, és meghalt.