A kalmár és családja

Ennek az elbeszélésnek is van egy kis Hübnere. Akkor íródott ez, amikor még a szépirodalmi műveket is szigorú esztrengára fogta az osztrák cenzúra.

Ennek a bohóságnak ez volt a címe: „A görög és családja.” Szerzőt felidézték a rendőrségre.

– Mi jutott az úrnak eszébe? Kifigurázni a rácokat, akik az osztrákoknak hűséges fegyvertársai voltak!

– Hiszen kérem, az én alakom nem rác, hanem görög.

– No persze! A kutyánkat tegyük bolonddá! Ez a komikus alak nem maradhat görögnek. Ha azt akarja szerző, hogy a munkája megjelenjen, írja azt címnek: „Az örmény és családja.”

Az szabad volt. Az örmények nem voltak az osztrákok fegyvertársai.

Mit tehettem? A honorárium már fel volt véve, el is volt költve. Huszonöt forint nagy pénz! Kikorrigáltam a görögöt örménynek. Biz ez júdási cselekedet volt. De hát ha a Jézus személye megért harminc ezüst pénzt, az örmény is taksálva volt huszonöttel.

Ily címmel jelent meg az alábbi humoreszk. Ámde szerzőre is elkövetkezett a nemezis.

Mikor a Heckenast-féle népszerű gyűjteményben új kiadásra került a sor ezzel a beszéllyel, ugyanabban az évben estek meg az országos képviselőválasztások (anno boszniai honfoglalás). Mi egyszerre népszerűtlenekké lettünk. Én megbuktam a józsefvárosi volt kerületemben. Kivert belőle Szilágyi Dezső, az ellenzék vezérférfia. Tisza Kálmán azonban nem engedte, hogy kimaradjak a képviselőházból. Ő is megbukott a régi kerületében, Debrecenben (Baldácsy bácsi ellenében). De más három kerületben megválasztották. Két mandátumáról lemondott, s az egyiket, az erzsébetvárosit, nekem szánta. Ott föl is léptem. Az pedig tiszta örmény város. Én éppen akkor rendeztem sajtó alá egy füzet munkámat. Megszólalt bennem a belső bíró. „Ej! Hát te most magad is odamégy mandátumot kérni az örmény választókhoz? Előbb tarts penitenciát, amiben ellenük vétkeztél!”

Néhány nap múlva ott volt nálam az erzsébetvárosi deputáció, vezérszónoka maga a múlt szesszióbeli képviselő, régi jó barátom.

– Hát megteszünk, az bizonyos, csak az a kérdés, hogy egyhangúlag-e? Mert tudod, van oppozíció is. Azt hozzák föl ellened, hogy te egyszer minket, örményeket, egy mesédben kifiguráztál, s ezért ellenjelöltet emlegetnek.

Nekem éppen az asztalomon volt a revizió-ív.

– Igaz, hogy egy novellámnak azt a címet adtam, hogy „Örmény és családja”, de arra az osztrák cenzúra kényszerített. Ime lássad, és vidd magaddal, itt van nyomtatásban, ki van korrigálva „A kalmár és családjá”-ra.

Ez megnyugtatólag hatott, meg is választottak a derék jó örmények egyhangúlag képviselőjüknek.

Így lett a görögből örmény, az örményből kalmár s belőlem anabaptista.

Most aztán logikai rendben az következnék, hogy visszaállítsam ez összes kiadásnál a legelső „görög” címet, de attól ismét eltilt a „noblesse oblige” törvénye: oravicai képviselő vagyok és a Szent Száva-rend lovagja.

J. M.

*

Élt egyszer itt-amott egy szegény becsületes kalmár, akit nem tudni, hogy híttak.

Azért élt pedig „itt-amott”, mert az a különös szokása volt, hogy minden esztendőben más-más világrészben érte valami nagy szerencsétlenség, melyet aztán egy nagy crida követett s éppen azért nem lehetett tudni, hogy voltaképpen melyik az igazi neve, mert minden bukás után újra kikeresztelkedett, s az új országban új mesterséghez fogott, míg azt is valami új, válogatott és soha nem hallott sors csapása be nem fejezte.

Törökországban levantei árukkal kereskedett szegény, az egész kereskedő világ hitelezett neki, s íme egyszer kiüt a mameluklázadás, a keresztyéneket elkezdik öldösni, futott, aki futhatott, ez a szegény kalmár egy csibukkal a kezében, s két gyerekkel a hátán jutott el Belgrádra.

Itten – szegény – több atyafiak társaságában elkezdett marhakereskedést, s mikor felhajtotta a közös tulkokat Macedóniába, rajtaestek az albániai zsiványok, mindenét elvették, egy szamara sem maradt, kivéve azokat, akik pénzt kölcsönöztek neki.

Innen is elpusztulva, betévelyedett a Bánátba, ott belefogott a búzakereskedésbe, eleinte sok pénze volt, hanem persze, hogy utoljára minden hajója vagy elsüllyedt, vagy odafagyott, vagy megették az egerek.

Sehol sem volt maradása, mindenbe beleveszett szegény, mindenütt húzták, vonták, megcsalták, meglopták, kirabolták, tűz, víz, jégeső; marhavész és földindulás ártott neki; el-elment rakott szekerekkel a vásárra, s visszajött szekér nélkül, tarisznyájában egy fél vereshagymával, melynek másik felével három napig élt az úton; a gonosz emberek Pesten a nagy tolongásban kivágták a bugyillárist a kaputja zsebéből, még a kaputot is úgy kellett aztán viselnie, ablakkal az oldalán; otthon kiásták a háza oldalát, netto elvittek mindent, ami csak megmozdítható volt, a pénztárnoka rendesen mindenütt megszökött a kasszával, s hiába kurrentáltatta, sohasem akadt kézre; egyszóval, ami csak fatum, az ő rajta mind megtörtént.

Szegény ember! ily kifordított szerencse után képzelhetni kétségbeesését. Térdreesve könyörgött sűrű könnyhullatások közt hitelezőinek, kereskedőtársainak, hogy üssék őt agyon, vagy akasszák fel, neki úgyis jobb meghalni, mint azt látni, mint halnak meg éhen felesége, gyermekei. Bele is ugrott a Dunába, vagy pisztolyt fogott a szájába; sőt egyszer meg is bolondult s kifutott a nádasba; a jámbor hitelezők azután megszánva a szerencsétlent, nemcsak hogy agyon nem verték, sőt adtak neki enni, inni, kihalászták a Dunából, elvették kezéből a pisztolyt erővel, felkeresték a nádasban s esztendeig gyógyíttatták valami tébolydában közköltségen; felesége ezalatt félrevonulva egy kis erdélyi városba, ott egy szegény kis cérnásboltot nyitott, melyben aztán a felgyógyult kalmár maga is megállapodék, nagy szegényül ott töltve élte napjait, a boltajtóban ülvén, fején egy kopott vörös sipka, lábán egy halzsíros bagaria, mely soha sem volt újabb, kaput helyett egy prémes bőr vala reá övezve, melyet olyformán vett magára, hogy két lyukat vágott rajta, melyen a két karját kidugta, s szíjjal keresztülköté derékban. Ily alakban ismerték őt legutóbbi időkben Gerguc név alatt. Azelőtt Dimitrinek nevezte magát.

Ha valaki megszólítá, elébb egyet sóhajtott, úgy felelt rá, ne kérdezte legyen senki, hogy mint szolgál egészsége? mert arra rögtön sírva fakadt, elmondá, hogy mikor mit vesztett, mennyi szerencsétlenség érte, hogy nincs annyi pénze, amennyivel a lábtyűjét kireperáltassa, hogy ha gyermekeit nem tekintené, rég felakasztotta volna magát s több efféle érzékeny dolgokat.

A boltban maga árult, Boldizsár diákkal egyben, s ha jött vásáros, egy garas ára szatyingon három óráig elalkudott vele, megmagyarázva, hogy mennyibe kerül az, míg Egyiptomban megtermesztik, Szmirnában megszövik, Ázsiából ideszállítják, adó, vám, harmincad mennyi fordul érte! hát a gőzhajó taksa, a kövezetvám, az akcizák, a procento, az agio, a tantiémek, a cselédbér, a boltárenda! Neki magának semmi sem marad, csak az Isten irgalmából teng, leng.

Egyszer azonban egy marhakupec, kinek szintén roppant pénzekkel maradt adósa, azt a fáradságot vette magának, hogy nyomról-nyomra utána járva, felkereste Gerguc gazdát legutóbbi telepén.

Ott ült akkor is a boltajtóban, a csibuk a szájában volt, hanem dohány nem volt benne.

A kupec messziről megismerte s rákiáltott:

– Jó napot, Dimitri szomszéd!

A kalmár nagy szemet csinált, s rendületlen ábrázattal felele a kupecnek:

– Kit keresod te derik becsületes ember?

– Téged hínak Dimitrinak, ugye?

– Engem hínak Gergucot.

– Hát te nem az öcséd vagy, Dimitri?

– Én a bátyám vagyok, Gerguc.

– Ejnye milliom a lelke, már pedig azt gondoltam, hogy megkaptam azt a gézengúzt.

– Jaj, bizony talán tigodet is megcsalta az a semmirevaló?

– No meg engem, hogy akasztanák fel a neve napján.

– Kivánum neki tiszta szivbul! Engem is kirabult a gyilkus, a tulvaj, elvitte minden pinzomet, aranyet, ezustot, bankucédului. Hogy nyeljenek el neki a krukodélusok, ott, ahol vagyon, idegen országban.

– Hát idegen országba szökött a semmirekellő?

– Oda az istentelen haramia. Innen elfutott Girgácijába, ottan is felszedte a sok pinzt, futott odább Bulgárijába, Paplagonijába, Tótországijába; mind hiába! Mindenütt megcsalta a sok derik, becsületes, szamár, bolond embereket. Azok már most keresik nagy bolond módra, hogy sütnék meg, ahol megkaphatják, mert ha koldus nem lennék mind a két lábamra, magam mennék neki, s elhoznám a bőrit, ha nincsen egyebe.

– No azt már nem bántom, hiszen ha igazán szerencsétlenség érte, arról senki sem tehet. Ha, csak a bőre maradt, azt viselje egészséggel.

– De ne viselje. Ha bajája van, ő az okája. Ha spekulátul, mért nem kalkulátul? Ne mássz a fára, nem fulsz belája; ne menj a vízbe, le nem esol. Ezt régen megmondta a bölcs Kajabuc próféta, amiker még senki sem élt a földre.

A kupec átlátta, hogy becsületes emberrel van dolga, s addig engesztelé Gerguc gazdát, a megszökött Dimitri ellen való átkozódásokban kifogyhatatlan férfiút, míg az hajlandó lőn maga magának megbocsátani, könnyes szemekkel zokogván: hiszen hogy engem koldussá tett, azt csak megbocsátom neki, mert én neki is testvére voltam, meg az atyjának is, de hogy több ily becsületes embert is koldussá tett, mint kegyelmed, azt siralmas meggondolnom.

– Mit – kiálta fel büszkén a kupec. – Engem ugyan nem tett koldussá. Maradt még nekem azért elég. Ne gondoljon kend engem oly szegénynek. Mit árul kend?

– Cérnát meg tűt.

– Adjon belőle száz forint árát. Nem vagyok én koldus.

– Engedje meg, hadd csukuljalak meg a szájodat, a képet mellett, – rebegé elérzékenyülten a gyöngéd szívű boltos. – Mit adjak neked? Mivel szolgálhassak? Parancsuljál, ha ezer forintot ír is, odádum.

– Nem kell nekem semmi. Itt a pamuk ára.

– Nem eresztolek, míg valamit magadba nem vettél tülem. Mit eszol, itt iszol?

– Adj hát egy pohár bort.

– Te is olyat kirsz, ami nincsen.

– No hát hozass a csapszékből. Itt van tíz forint.

– Szalagy de fátyu, fog ezt a tíz forintot (s odaád neki öt garast), hozz a legdrágább borábul máslásbul, esszenciásbul. Ne ez a poflé előre, hogy ne igyál belőle.

A borért küldött fiú aztán tenger ideig odamarad, a kupec megúnja a várakozást, otthagyja a tíz forintját, meg a száz forintját, meg az ezer forintját, visszamegy Hódmezővásárhelyre, s otthon elmondja, hogy milyen derék, becsületes testvére van annak a semmirekellő, országcsaló Dimitrinek.

*

Magát a becsületes embert ilyformán megismerve, mutassuk be annak tiszteletreméltó hozzátartozandóságait.

Tőle magától ne kérdezzük, hogy kit hogy hínak, mert ő sohasem tudott egy nevet is megtartani fejében, úgyhogy mikor egyszer utazott valahova, tízszer megkérdezte a fuvarost: hogy is hínak tigodet?

– Tóth Jánosnak, uram.

– Jól van, Nagy Miska.

A feleségét hítták Borbálának, a nagyobbik leányát Oliviának, a kisebbiket Minervának.

Mármost ha valaki előtt beszélt róluk: az egyiket nevezte Libuckának, a másikat Mincuckának, a feleségéről pláne nem hallatszott egyéb, mint az „aszuny!”, kivételesen pedig: te áspis, te sárkány, te krukodélus! és más efféle gyöngéd megkülönböztetések; a nagyobbik leány hallatszott ekként: te burzas! a kisebbik pedig: te arányus leányum! Ez volt a család kedvence.

Kiegészíté a családot Boldizsár diák, ki szintén maga sem tudta, mint jutott a „Birbuc” névhez. Ez volt a család bűnbakja.

Akármi rossz történt a kapukon belől, azért neki kellett meglakolni, és ha semmi rossz nem történt, neki azért is meg kellett lakolni. Amit pedig korán reggeltől késő estig cselekedék, az minden levonás vagy beszámítás nélkül pernek és patvarnak vala tárgya.

Ha korábban kelt, mint Gerguc, azért lőn mortifikálva.

– De huvá kelsz nikem hajnálba, reggelbe, éjfélbe? Nem fogádtalak én tigodet bakternek, sem kákasnak, hogy engemet felkukurikáluj!

Ha későbben kelt mint Gerguc, megint az volt a veszedelem.

– Te hét álvu! te lusta zürge, a nap a zurrodra süt, és mégis álussz. Mirt nem szegődtél medvének, ott szundikálhatnál egisz télen.

Birbuc sohasem felelt, menteni sem próbálta magát, úgy tett, mintha nem is hallaná, hogy hozzá beszélnek, még mikor ez a beszéd abból állott is, hogy a hátához vágtak valamit.

Délelőtt a boltot kellett őriznie. A kalmár félfüllel, félszemmel mindig rávigyázott, s szüntelen úzusba tartá fölötte paterfamiliási hatalmát.

Szegény diák azon korban volt már, mikor az ember elmosolyodik, ha fiatal asszonyi képet lát; ha tehát jöttek a vidéki leányasszonyok pamukért, halcsontért s Birbuc kezeit dörzsölve sietett szolgálatukra, Gerguc éppen akkor fordult neki az ajtóból, nagy vastag szemöldökeit, miket más bajuszként is megtiszteltetésül vehetne, felhúzva homlokára.

– Te náplupó! Ma sem süpürted ki a butyát! Majd aduk én tigodnek a hátadat.

Ezzel aztán a szegény diák agyon volt ütve.

Ha jött idegen, az előtt múlhatatlanul be kellett mutatnia, ilyformán:

– Te nágy lu! Te ingyenilu! Miért tartalak én tigodet drága pinzen? (sohasem fizetett neki semmit). Miért neveltelek tigodet ekkurának? A sárbul, a szemétbul vettelek ki, mikor csak akkurka voltál, mint az ujom. Azuta én hizlállak, én ruházlak, én pinzellek, én uktátlak, mégis nem tudsz semmit.

Ha kellett az idegennek valami árucikk, volt futtatás.

– Nyargulj! Hozz ábul a jubul. (Csak egyféle volt mindenből.)

Ha az idegennek nem tetszett a portéka, jobbat kívánt:

– Mit mondtam, te filku! Nem azt mondtam, hogy a jobbikbul hozz? ugorj egyszerre. Nem ábul, amábul! felsőbul. Hát ott van felsül, te szamár? extrafainbul. No lássa zúr ezt a bulundot, nem ismeri az extrafaint. Pedig ha én elcsápum, az utcán hal meg.

Ha a vevő drágállotta az árut:

– Ne te Birbuc, honnan való ez a pámuk?

Akármit mondott Birbuc, az csak az ő veszedelme volt.

Ha azt mondta, hogy Amerikából, a kalmár véghetetlenül lenézve, odább taszította könyökkel.

– Te hugass! Tutsz is te! Ausztrálijábul. Az egész háju elsülyedt, aki hozta, csak ez maradt meg.

Asztalnál szüntelen szemére hányták a nagyon gazdaságos adagokban mért eledelt.

A ház asszonya, ki különben viseletére hasonlított bármely szurtos szolgálóhoz, félig tűz, félig víz, tudnillik korom és csatak, hogy idegen emberek akárhányszor kérdezték tőle, ha itthon van-e a nagyasszony? és mire ő azt szokta felelni, hogy itthon, ha ellenkezőleg megsejté, hogy valaki iránta a tiszteletnek valami nemével viseltetik, azzal gorombaságát nem szűnt meg éreztetni.

– De minek tartod ezt a torkos állatot? – szólt egy nap úgy, mint másnap az ebédnek címzett ételkóstolás felett, szavait Gerguchoz intézve, s Birbucra célozva. – Csak elnézem, ha hágy-e valamit abból a retekből? Bizony megevett maga egy egészet a pokolbélű. Mire hízlalod ezt a kenyérpusztítót? Mintha nem ellehetnél nála nélkül; akárhogy dolgozunk, semmire sem megyünk, csak a cseléd szájának keresünk.

– Hágyd, ászuny, – veté közbe Gerguc feltolva állát, mint valaki, aki mindenét a szegények között osztotta ki. – Az irgálum szip szu.

Birbuc hallgatott, megtörülte – szemeit, mert száját nem volt oka megtörülni, s fölkelt az asztaltól, jóllakva egy egész retekkel.

De ha két rossztól megszabadult, jutott a harmadikba, a legkisebbe, a leggonoszabba, az „arányus leányum” körmei közé.

Ez a kis tizenkét éves angyal egész nap azon élesítette elméjét, mivel gyötörhesse a Birbuc diákot. Odasompolygott hozzá, nyakába kapaszkodott, hízelegve, s mintha cirógatná, egész arcát bekormozta, akkor meg lármát ütött, hogy a Birbuc őtet meg akarta ijeszteni, s Birbucot meg is szidták, ki is nevették; vagy eldugta a kereskedőkönyveket, s denunciálta a segédet, hogy nem dolgozik. Egyik deláció a másikat követte.

– A Birbuc megint zsebibe dugta a kezeit.

– A Birbuc valamit evett.

– A Birbucnak pénz van a zsebében.

– A Birbuc fütyölt. A Birbuc danolt, a Birbuc elejtett egy skatulyát.

– A Birbuc azt mondta, hogy elmegy a háztól.

– A Birbuc gorombáskodott, azt mondta, hogy elmenj te leány.

E delációk így folytak, különféle indorzátákat vonva maguk után; Birbuc diák nem léphetett, nem állhatott, nem köhinthetett, nem ásíthatott, hogy az menten föl ne lett volna jelentve, s bárha kezein soha egy fillér sem fordult meg, minden este ki kellett forgatni zsebeit a családtanács előtt annak bebizonyítására, hogy a kasszát nem lopta meg, s ha akadt itt-ott egy-egy vörös pénz néha napján nála, azt hitelesen kellett igazolnia, hogy hol kapta, kitől kapta, miért kapta, és mire fogja fordítani?

Ha Birbuc diák e kellemetes alkalmaztatást csupa keresztényi türelemből viselte volna több mint tizenkét esztendeig, bátran méltó volna csodálatunkra, mely csodálat azonban rögtön el fog enyészni, ha őt és a családnak egy még eddig be nem mutatott tagját, Oliviát, egy-egy pillanatra találkozni látjuk; néha midőn egyik kimegy az ajtón, a másik bejön és szemeik véletlenül összetalálkozva, arcaik egyszerre elmosolyodnak, s azzal rögtön ismét elharapja mindkettő a mosolygást, mintha semmi sem történt volna. Ah, az olyan apró titkolózás sokat megmagyaráz. Ha Birbuc diákot szidják, Olivia nem hallhatja, fölkel és kimegy a szobából, s ha Oliviát üldözik, Birbuc diák fülig elvörösödik, s ami kezébe akad, jaj annak a skatulyának.

Mert Olivia is a család elhanyagoltjaihoz tartozik, amit abból is gyanítani lehet, hogy míg a kisebbik leány díszneve „arányus leányum”, addig az övé „te burzas”.

E nevet szép természetes göndörségű fekete fürtei hozták a leányra, ki szégyenelve gúnynevét, hasztalan iparkodott azokat lesimítani, mindig hullámosan maradtak, mi őt majd kétségbe ejté. Ha tudta volna, hogy ez milyen széppé teszi. Úgy hiszem, hogy Birbuc diák későbben aligha fel nem világosítá e körülmény felől.

Szép, karcsú termete volt a leánynak, fél fejjel magasabb volt apjánál, anyjánál. Szegény, mennyit kellett neki ezért mindennap hallani.

– De huvá nősz az égbe, te lájturja te! még kiütöd valami csillágnak a szemit a fejeddel. Nem győzlek ruhával. Nem mer senki elvenni, hogy így megnőttél. Nyakámon vesztél.

Egy téli este szintén ott ült Birbuc diák a hideg boltban, körmeit szájánál melengetve, s egy rossz szalmaszéken hintálva magát; midőn Olivia észrevevé, hogy atyja egy percre kifordult a boltból, hirtelen odasurrant mellé, s valami papírba tekert csomagot nagy titokban átadván neki, az mintegy előre történt összebeszélés értelmében vevé kalapját, s miután egy gombot nagy kínnal begombolt szűk nyári kabátján, előbb óvatosan széttekintve az ajtón, ha nem látja-e meg a gazda, vagy a Mincucka, nagy sebtében elosontott, azalatt a leány őrizte a boltot.

Vesztére szegénynek a gazda hamarabb hazajött, mint a diák, s látva, hogy Birbuc nincs a helyén, se kérdett, se hallott, bezárta a boltot s megparancsolta, hogy senki ki ne merje azt nyitni a zörgetőnek; nagyobb biztonság okáért a kulcsot is zsebébe tette, s meleg szobájába távozva, leült vacsorálni.

Olivia reszketve figyelt az ajtóra, melynek kilincsét nemsokára nyikorgatni kezdte kívülről valaki, amit azonban abbahagyott, látva, hogy nem nyílik.

– Hadd várjun, – monda Gerguc. – Hadd fázun. Hadd zürgásun, hadd reszkásun; mit jár másun? má most lásun.

A zörgetés egyszer-kétszer szép szerényen ismétlődött; egyszerre, mint a mennydörgés, olyan rúgás esett az ajtóra, azután még egy, még kettő, és még tudja Isten hányszor kettő?

– Ne úgy te! – ordíta fel Gerguc. – Berugod az ájtut.

A dörgetés nemhogy megszűnt volna, sőt még újabb variáciékban kezdett ismétlődni, mintha valaki kívülről a hátát nekivetette volna az ajtónak, s egyszerre sarkával, öklével és könyökével produkálná rajta az öreg dobot.

A kalmár magánkívül jött dühében, felkapta a rőföt, futott ki a boltba, utána az asszony, utána a Minerva, s egyszerre trióban kezdék el a szidást.

– Te Birbuc nem hallgatsz! betöröd az ájtut, kiütöm a fogad. Agyonütlek, s aztán elkergetlek.

A kívül levőnek azonban úgy látszék, hogy tetszett az időtöltés, s most már taktusra kezdett el dobolni az ajtón, szájával egész törökmuzsikát hangoztatva mellé.

A kalmár nem hitt kevesebbet, mint hogy Birbuc leitta magát valahol, s nehogy kivegye az ajtót a sarkából, beledugta a kulcsot a zárba.

A zörgetés e hangra megszűnt, s az így támadt pauzát jónak látta Gerguc gazda egy ilyen forma monológra felhasználni:

– Te csavárgu! Hun csavárugsz? Kávésházban? borosházban? promenádán? Csizmát rontani, időt lopni, pénzt vesztegetni! Kártyuznyi, biliártyuznyi! te akasztófárahuznyi! Kirj szipen mindjárt, hogy ne haragudjak.

A kérelem kicsinybe múlt, hogy le nem törte a kilincset, akkorát ütött egy kővel az ajtóra.

– Jaj te gyilkos, te haramja, azt gondolod, a pléh úgy terem, mint a gomba? Ne üss többet, majd én ütlek.

E szavakkal kinyitá Gerguc az ajtót, s majd elesett ijedtében, midőn azon Birbuc helyett egy termetes kocsisféle egyéniséget látott bebukni, ködmenben, csizmában, ki oly ügyesen mutatta be magát, hogy három lépéssel mind a három családtagnak ráhágott a lábára.

– Keed árul kík cérnát? – kérdé a jövevény rekedt hangon a meglepett boltostól.

– Én hát – bolond; állj meg, ne hágj rám.

– No hát adjon keed belüle egy meszelyt.

– Meszelyt? A vak apád. Ennek meszellyel mérik a fonalat. Eredj te ászuny, hozz neki meszelyt.

Gerguc tehát teletömte a meszelyt cérnával, s nyújtá a kocsisnak.

– Ne bolonduljon kee görög szomszéd, mert a fejihez vágom. Tudja, hogy nem ilyen „kík cérna” kell nekem.

– Nem ilyen? A lelked látott jobbat. Hát milyen kell?

– Hát nem érti? papramorgó kell.

– Pápramurgu? – szólt elmeresztve szemeit a boltos. – Csoéto? Kutya?

– Ejnye, hogy nem tud kee magyarul, nem kutya a, se nem cérna, hanem pálinka.

– Uh! Bolondulj meg, ha még van eszed. Hát korcsma az én házam, vagy vendégfogádu? Eredj apádnak, mert kápom ezt a rőfet s meglülek véle.

– Hát mért tart kee cérnásboltot, ha torkomba való cérna sincs benne?

– Cérna nincs, kötél van torkodnak! – lármázott Gerguc, kituszkolva a kocsist a boltból, s úgy bezárta utána az ajtót, hogy akarva sem tudta többet kinyitni.

Annyi bizonyos, hogy Birbuc diáknak ezúttal alkalma leendett az utcán megvirradni, ha annyi esze nem lett volna, hogy amint az első zörgetésre nem adatott válasz, a kerítésen mászott be, úgyhogy mire a kalmár feleségével és kisasszonyával nagy lárma közt (mert ez a faj lassan beszélni nem képes) szobájába visszatért; Birbuc diákot ott látta a kályha mellett fideliter sütkérezni.

– Hát te ördögfátyu a kulcslyukon jöttél be?

– Itthon vagyok én régen, – felelt Birbuc, egy titkos pillanatot váltva Oliviával.

– De ne támaszkudj a kályhának, mert kiégeted a ruhádut, vagy bedöntöd a hátudat a kályhával. Hol jársz még most is?

– Ne haragudjál, édes atyus, – veté magát közbe Olivia. – Az én kedvemért járt oda Boldizsár; ma neveestéje van az édes mamának, egy kis meglepetést akartunk neki szerezni.

– Csoéto meglepátus? megint pápramurgu?

Ezzel Birbuc diák egy skatulyát hozott elő s azt felnyitva, Olivia egy csinos, ízletes főkötőt vett elő abból, gyermekies érzékeny örömmel nyújtva azt anyjának.

Gerguc ráordított a diákra:

– Te gyilkus, hun vetted ezt? kit ültél meg érette?

– Én vettem atyus, – szólt a leány. – Éjjel gyermekfőkötőket szoktam horgacsalni, azok árából vettem.

– Az én cérnámból, te tulvaj!

– A cérnát Boldizsár kapta ajándékba a pesti kereskedőtől.

– De minek ez a rettenetes cifraság? – szólt erre feleségének fordulva; – kinek valu ez? grufninak, hercegninak, nem ilyen vin bolondninak, mit te vágyolsz. Tedd le, ne tedd fel. Ha meglátnának benne az utcán, még azt gondolnák, sok pénzed van, s kiásnák érted a házat.

Szó szót adott. Borbála asszonynak tetszett a főkötő, Gerguc gazdának pedig nem tetszett; az rögtön fel akarta tenni, s az utcára kiállani vele; emez pedig azt kívánta, hogy csak sátoros ünnepeken viselje, akkor is csak szobában, utoljára is fegyverre került a dolog, azaz hogy rőfre és seprűnyélre, melyből különös névnapi ajándékok származtak volna, ha Olivia gyöngéd szüléi közé nem veti magát, amiből az következett, hogy őt verték meg mind a ketten, mint az egész baj okozóját, juttatva a maradékból Birbuc diáknak is, ki elég eszélytelen volt akkor ingerálni magát a perbe, mikor már az egzekúció folyt.

Míg tehát Olivia egy szögletbe kuporodva azt akarta mutatni, hogy nem sír, előjött az „arányus leányum” s felkapaszkodva szülei ölébe, miután azok által össze-vissza nyalatott, falatott és szorongattatott, kényes hízelgéssel nyafogá:

– Ugye én jó vagyok?

– Angyál vagy! te kis drágalátus leveli bíka. Amarántus, tulipántus. Te mizeskalácsosbábu, te husvéti tarka birka. Nem adnálak a kétszáz forintért, nem adnálak – a háromszázért!

*

Ilyenformán múlt el egy pár esztendő. Libucka már eladó lány volt, hanem ő róla mindamellett sem tudott senki semmit; ha kérdezték az atyjától, azt felelte rá: „Udben van, ulvás, apácunak készul, egész nap ulvás.” Voltak azonban, akik azt gyaníták, hogy a leány a legszolgaibb munkákat végzi ezalatt, s szüléi oly szegényesen járatják, hogy nem mer idegenek szemei elé kerülni.

Annál ragyogóbb volt Minerva kisasszony, mindig új ruhában, mindig új frizurával és új szeszélyekkel. Minden másodpercben kikukkantott az utcára negédes fejecskéjével, s mindannyiszor ment azon valaki, kinek egy pukedli kellett.

Többé nem tréfált Birbuccal. Sokkal kisebb személy lőn előtte, mint hogy észrevehette volna, ha valamit akart vele tudatni, elébb az apját kereste föl, attól izente meg neki.

Gerguc el nem tudta vélni, mit jár annyi ifjú ember az ő boltjába, mintha tele volna a város szabólegénnyel, kik minden nap felvarrnak egy motring cérnát.

Mincuckának pedig mindegyikkel volt valami beszélnivalója, maga Gerguc alig jutott hozzá, hogy megölelgesse s megcsókolgassa aranyos leányát, akkor is kikapott érte.

– Eredj atyus, dohányszagú a szád. Eredj, megszúr a borzas szakállad; eredj, mind lenyalod a képemről a festéket.

– Te gyémántus bábu.

Különösen egy kis nyalka jurista szokott mindennap belépni a boltba. Rendesen egy gomb szakadt le kesztyűjéről, azt kívánta felvarratni.

– Mincucka! varrd fel az orfit arra a gombra! – kiálta Gerguc. (Az urfi apja vicispán volt és falukkal bírt.)

– Mit csinál az orfi édesapja? – szokta kérdezni Gerguc. – Egészségesek az ökrük? az a huszonnégy ökür?

– Harminchat – igazítá helyre az úrfi.

– Az a harminchat ökür! – szólt kezeit összecsapva a kalmár; – mindenik háromszáz forint. Háromszázszor harminchat: tízezer nyolcszáz forint! Áh, jaj! bizony a maga apja derék ember úr. Hát a többi testvérjei, az orfiak, kisasszonyocskák? az a kétezer birka, mind olyan egészségesek, mint az orfi maga?

– Nincs testvérem, magam vagyok, – viszonzá az úrfi, nyakát tekergetve nagy büszkén kravátlijában. – Birkánk pedig négyezer van.

– Áh maga derik orfi. Mincucka, meg ne szúrd a kezeit avval a tűvel.

A kalmárnak tetszett az úrfi látogatása, s ha ez olyankor talált érkezni, mikor Minerva nem volt a boltban, Gerguc ordítva dugta ki a fejét a hátulsó ajtón:

– Kuldjétek be a kisásszunyt! mingyárt jön a kisásszuny.

Saját maga is kisasszonynak nevezte a leányát.

Egy reggelen, mielőtt a boltot kinyitották volna, Birbuc diák félreszólítja a boltost nagy titkolózással, azt ígérve, hogy valamit mutat neki, csak jöjjön.

– De mit mutathátodsz te nékem? – szólt lenézőleg a kalmár, meg nem foghatva azon merészséget, hogy Birbuc diák mutathasson valamit, ami érdemes legyen arra, hogy ő megnézze.

De Birbuc vonta magával bundaszárnyánál fogva a kalmárt a pitvarszobába, mely mindig üres szokott lenni s következőleg most is az volt.

– No mit mutatsz nékem abba az üres szobába?

Birbuc semmit sem szólt, hanem odahúzta a kalmárt az ablakhoz s egy tökéletes lábnyomot mutatott neki az ablak hídján, amely azon sárosan ott maradt, amint valaki oda az utcáról felhágott.

A kalmárfelvonta szemöldeit, s miután végigbámulta a species facti hiteles másolatát, nem mondott egyebet, mint:

– Biz ez jul van.

Azzal ment a boltba, s kezeit hátra téve, egész nap járkált fel s alá, és egy szót sem szólt.

Este szokottnál korábban becsukta a boltot, s meghagyta Birbucnak, hogy akárkivel beszél, mindeniknek azt mondja, hogy semmit sem tud.

Maga pedig lesbe állt a kerítés mellé, rávárva, hogy megcsípje a hivatlan látogatót.

Az éjszaka oly sötét volt, amilyen csak lehetett kisvárosban, ahol még nem találták fel az utcai lámpásokat, s Gerguc gazdának minden törekvése mellett sem sikerült hat lépésnyire láthatni.

Egyszerre azonban kocogást hall a háta mögött s közel maga mellett egy frakkos alakot érez elsurranni, ki az ablak előtt megáll, azt felnyitja, s az egyik lábát felteszi rá.

Gerguc gazda ilyen pozitúrában ragadta meg a hivatlan látogató frakkjának mindkét szárnyát, kérdezve:

– Hová oda orfi?

Amaz is megijedt, s iparkodott arcát elrejteni a kalmár elől, ki a sötétben különben sem ismerhette őt meg, s komikus találékonysággal kérdé

– Hát nem szabad ide menni?

– De hogy szabadna? Mit akarsz itten?

– Keresztül akartam menni, azt gondoltam, hogy Durchhaus.

– Az én házam Durchhaus! Az ablákun be, a kiminyon ki? Mutasd nekem zábrázatudat, hadd lássam, te vágyolsz-e bulund, vagy én?

Az elfogott alak azonban ábrázat helyett az öklét mutatá meg Gergucnak, még pedig oly közel találta azt vinni a szemeihez, hogy az orra betörött miatta, s ő maga hanyattesett a sárba. Az alak elszaladt.

A feldöntött kalmár pedig felordítá az egész utcát, ott maradva a sárban fekve, hogy lássák mi történt vele, s föl nem hagyta magát addig emelni onnan, míg a publikum teljesen meg nem győződött esete felől, akkor is sántított kezére, lábára, s minden csontjaira jajgatott.

Másnap a családi tanácsban előterjeszté Birbuc diák azon felfedezését, miszerint ő azalatt, míg az utcán az éji rabló az ablakot nyitogatta, a pitvarajtón egy fehérszemély alakot látott kilopózni, ki a zaj hallatára ismét kifutott onnan, ő ugyan gyanakodni sem tud, hogy ki lehetett az?

Mincucka fülig elpirult e szókra, s azt mondá ujjait ropogtatva

– Én tudom ki volt, de nem mondom meg.

– Paráncsulum, hogy megmund! – kiáltá a kalmár.

– Ha kéred sem mondom.

– De ha szipen kérem.

– Ha felfogadod, hogy nem szólsz neki egy szót sem róla, sem másnak meg nem mondod, sem nem bántod érte.

– Fogádum, fogádum.

– No hát megsúgom. Tartsd ide a füledet. A Libucka volt.

– A… No megállj, most nem bántum, de majd bántum máskor. Majd vigyázok rá. Megtürüm a csontját.

E perctől fogva valahányszor nagyobbik leányát meglátta, mindig ököllel fenyegette, mondván:

– No megállj!

Az el nem tudta gondolni, hogy hová álljon, és miért álljon?

Egy éjjel Birbuc diák nagy sebesen felrángatja Gerguc gazdát az ágyából.

– Megint itt van a gavallér. Ott vannak mind a ketten a pitvarszobában.

A kalmár orrán-száján esett ki az ágyából dühében, de míg ő papucsát, bundáját s karikás ostorát kereste, azalatt Birbuc diák egy furkósbottal már a pitvarszobában dolgozott.

A kalmár ordítva rohant utána.

– Üsd ágyun! de ne nágyun. Dobd ki az ablákun, had szalágyun, mert nem tudod, hogy ki vágyun?

Eszébe jutott, hogy hátha valami nevezetes ember lesz a kópé, s Birbuc diák amilyen bolond, még agyonüti.

Birbuc csakugyan kivetette az ablakon a hivatlan vendéget, mire Gerguc odaért. A légyott személyzetének csak a másik fele maradt ott, a leányzó, ki bújni iparkodott valahova.

– Fugd el! – kiálta Gerguc dühösen. – Fugd be a száját, ne kiáltson! – s azzal kétrét fogva a karikást, elkezdé végig kenegetni az elfogott némbert, kire minden ütésnél kiálta: – ne te Libucka! semmirevaló Libucka! nesze Libucka!

A bűnhődő személy dühös vonaglással erőlködött magát Birbuc kezeiből kiszabadítani, de az izmos siheder, mint egy vaspánt, oly erővel tartá őt fogva egy kezével, míg a másikkal száját fogta be, nem törődve a karmolással és tépéssel, melynek saját képe és haja volt kitéve.

Mikor aztán a kalmár kifáradt a verésben, rekedt hangon hörgé:

– Már most mars a háztul. Soha ne mondd, hogy az én leányom voltál, Libucka.

E pillanatban gyertyavilág érkezett; a háznép elősietett a zajra, s a kalmár a legelső érkezőben Oliviát látta meg, míg a megvert egyéniségben, ki Birbuctól eleresztve, dühében és fájdalmában a földhöz vagdalta magát, az arányus leányumat ismeré fel.

A kalmár sóbálvánnyá változott bámulatában.

Az ütlegeket oly adagokban szolgáltatá ki kedvenc leányának, aminőkben azok csak Oliviának lehettek szánva. A kényeztetett gyermek, kihez kemény tekintettel sem volt szabad nyúlni, tarkótól talpig meg volt rakva keresztben, hosszában, mindenféle színű vonásokkal, miknek fájdalma és szégyene egyiránt égető volt.

– Már az megvan, – monda végre a kalmár hülye biztatással. – Erről bizony nem tehetek. Minek mondtad, hogy a Libucka volt? Hát mit csinálhatuk én most?

*

Azon városban, hol a kalmár lakott, hajdan sok görög és sok más cérnásboltos élt, de tudja Isten mi lelte őket, úgy kivesztek apródonkint, hogy utoljára csak egy kompatriótája maradt még Gergucnak, egy igen vén ember, ki szintén boltos volt, és mindenfélét árult, ami szemnek, szájnak és ostornyélnek való volt.

Utoljára ez is megúnta a sok ácsorgást ezen a földön, s egy szép éjszakán csendesen átszenderült azon boldogabb hazába, ahol örökké húsvét van s paszuly nem terem s hol a boldogultak megdicsőült szellemei egész nap nem tesznek egyebet, mint pénzt számlálnak.

Az egész város csodálkozott és sajnálkozott e jó ember halálán, csupán Gerguc vette sztoice a dolgot.

– Na bizuny. Ez a sorsnak az ü rendeltetise. Meghalnak a boltosok is, mert ha soha se halnának, csak mindig születninek, a sok cirnásbult nem férne egymástul a földön.

Így szólt mások előtt, de keblében másképpen érzett.

Valami borongós sejtelem szállta meg szívét, hasonlatos ahhoz, mint midőn a fél-hízásban levő mangalica egyszer csak elkezd nem enni, csak az ólat rágja, mintha érezné gyászos végét.

Gerguc gazda sejteni kezdé, hogy most már rajta kívül több boltos nem hal meg a városban.

E gondolat terhe vastag melankóliát hozott kedélyére. Leányaira nem ügyelt többé. Birbuc diáknak egész nap prédikációkat tartott a boltban, s míg egy-egy vásárló fuvaros kiválasztott magának egy ostornyelet, azalatt Gerguc egész ünnepélyességgel elbúcsúztatta magát. Semmit sem evett és mindent eladott a boltból, utoljára csak úgy kongott másodmagával az üres boltban, hogy magát sem találta benne.

Csakugyan a legközelebbi hosszú bőjt ágynak dönté a becsületes embert; oly színben volt, mintha nemcsak ette volna az olajat, hanem festette volna is magát azzal. A hosszú bőjt egyszerű eledelei, melyet szigorúan meg szokott tartani, fölöslegessé tettek nála minden étvágyat, gyomra felmondotta a szolgálatot, s tagjai egyenkint nyugalmaztatásért folyamodtak.

Gerguc soha életében sem élt orvossággal. Nem azért, mintha a bevételtől, hanem inkább mert a kiadástól irtózott.

Homoeopatikus úton hitte elűzhetni betegségét: a bőjt által okozott bajt koplalással. De még ezáltal sem bírt erőhöz jönni. Végre látva, hogy a baj nagyobbodik, megtért az allopathiához, elővéve univerzális házi gyógyszerét, mely fiatalabb korában, ha a csömör a hátába állt, annyiszor segített rajta, tudniillik egy meszely jó erős törkölypálinkát, borssal, gyömbérrel és szerecsendióval megfűszerezve.

Ettől természetesen hogy rögtön megütötte félig a guta.

A háznép sikoltozva tördelte kezeit ágya körül, csupán Birbucnak volt annyi esze, hogy elfusson egy borbély után, eret vágatandó rajta.

A borbély azonban megértve, hogy Gerguchoz hívják, célszerűnek látta addig meg sem mozdulni helyéből, míg előre ki nem fizetik a forintját. Birbuc diák tehát összekereste zsebeiből takarék garasait, s valahogy kifizetve a borbélyt, nyargalt vele a beteghez.

Az semmit sem tudott magáról, csak miután eret vágtak rajta, tért magához, s természetesen első volt a borbély, akit meglátott.

– De minek híttátok ezt az embert? – kiáltotta hebegve – ki fogja fizetni? Én nem.

– Kifizettem én már, – szólt Boldizsár.

– Elig bolond voltál. Mennyit fizettél neki? Elig lett volna tíz garas. Tudom, hogy attál neki tizenkettőt.

A borbély inté, hogy ne lármázzon, jobb lesz, hivasson egy papot és gyónjon meg, mert egy óra alatt meghal.

– Dá te bulund! Add vissza pinzomet, Birbucét, ha megháluk. Meg tudtam volna én hálni ingyen is. Majd én neked hálok meg pinzért.

Erre azonban keresztényi módon meggyónt, s miután a lelkész által figyelmeztetve lőn, hogy készüljön ama mennyei hitelező elé, kit sem cridával, sem hamis váltólevelekkel, sem eltagadással megcsalni nem lehet, bezáratta ajtóit, s családját ágya körül gyűjtve, miután minden idegent eltávolíta magától, még Birbuc diákot is, fölemelteté egy helyen a pallót ágya alatt, onnan a család összes erejével kihúzatott egy nehéz vasládát, s azt felnyittatá egy szüntelen nyakán függő kulccsal.

A láda színültig volt pénzzel.

– Itt vágyun félmillió forint, arányban, ezüstben; kétszázhatvanhétezernyolcszázötvenhárom forint, harminc krajcár ezüstben, kétszázharminckétezeregyszáznegyvenhét forint harminc krajcár arányban. Ezt én kerestem nagy fáradsággal ötven esztendőn keresztül, s nem viszek el belőle semmit.

– Jaj de sok pénz! – kiálta fel Minerva a láda mellé guggolva. – Ez a mienk lesz atyus, ugyebár?

– Lejányuk! – monda a kalmár haldokló szóval. – Kisászuny vagytok mind a ketten. Nem is tudtátok, hogy ti kisászuny vagytok; én tudtam. Kihoz mentek ti firhoz, mondjatok nékem. Hadd tudjam meg, ha megháluk, ki fogja nekem mondani: uram átyum?

Olivia szerényen lesüté szemeit, s felsóhajtva felelt:

-– Én azé leszek, akit mindig becsültem, s ki tégedet szintén becsült és szeretett.

– Nem ismerok olyan bolondut.

– Boldizsárt.

– Haj te Libucka! megbolondultad magadat! Én hagyom nektek a félmilliót arányban, ezüstben, s te választod a koldust? Na ez szip van.

– Én jó szívéért szeretem, s az többet ér nekem a világ minden kincseinél.

– Na jul van. Gyere ide arányus leányum. Neked vágyun vicispányod fia.

– Kell is nekem, – monda kacér hetykeséggel Mincucka. – Kapok én már főispánt is, grófot, bárót, herceget, nem is egyet, hanem kettőt.

– Arányus leányum! – kiálta fel Gerguc. – Jer, had üleljelek a nyakadba a kezemmel. Te vágy csak angyul. Drágalátus ruzsavirág! Hercegnek, kettőnek kell néked. Adj csukut orcájámra. No jul van. Ti meglesztek a magatokénak, én nem bánom. Te Libucka, neked ju lesz Birbuc diák, neked hágyum ezt a cérnás bultut. Te pedig arányus leányum nagyságus ászunyra kiszulsz, te urnak születtél, neked kell pinz, neked hágyum ez a fél milliót. Az ászunyt hágyom akinek kell.

E testamentomtétel után egy énekeskönyvet kért magának Gerguc, nagyot ásított belőle, és meghalt.

A temetés napján Olivia beteg volt a fájdalom miatt; a könny, mely szemeibe nem tudott jőni, szinte megfojtotta szívét, a diák sírt ő helyette is. Szegény Birbucnak oly vörös volt az orra a sok sírás miatt, mintha édes apjának tette volna.

Mincucka is tett annyi áldozatot ez ünnepély tiszteletére, hogy ez alkalommal pirosra nem festette ki magát, egyedül fehérre, s a gyászruhát csak kétszer verte a szabó fejéhez, amiért nem állt jól rajta.

A népség megtudva, hogy viaszgyertyákat fognak osztani a temetésen, roppant sokaságban jelent meg a derék ember utolsó tisztességtételén, nem győzte csodálni a megszomorult felek pietását, kik nem kíméltek semmi áldozatot, mely ez ünnepély pompájához megkívántatott. A koporsó fekete bársonnyal volt bevonva s ezüst szegekkel kiverve, a szomszéd városból hozattak kántorokat és zenekart, s a szekerektől kezdve a ministránsokig teljes ornátusban lőn mindenki megrendelve.

Az özvegy ugyan jobban szerette volna, ha mindez legkisebb zaj nélkül egyszerűen ment volna végbe, de Mincucka akarta amúgy.

– Mit gondol, mama? Hogy mehetnék én egy fakó koporsó után, amit gyalog emberek visznek? minden fáklya, minden muzsika nélkül? Bizonyosan ott lesz a vicispán fia is, meg tán Fügefi gróf is eljön. A szemem égne ki előttük.

Minervának tagadhatatlanul helyes tapintata volt e tárgyban, mert amint a készülőt húzták, csakugyan megjelent a vicispán fia és Fügefi gróf, kit ugyan még nincs szerencsénk tisztelhetni, de majd lesz. Előbb csak messzire álltak, de miután meggyőződtek felőle, hogy a kiállítási pompa rangjokhoz illő, s minden kompromisszió nélkül megmutathatják magukat, keresztül furakodtak a népségen, szorosan a gyászoló népek közelében foglalva helyet.

Az egyházfi menten odanyomott volna a kezükbe egy-egy viaszgyertyát; a vicispán fia csak elvette, de Fügefi gróf véleménye oda ment ki, hogy ő bizony nem faggyúzza vele össze a kesztyűit, s nem fogadta el.

Minerva felsikoltva kapott szivéhez. Az úrfi kötelességének tartá a rögtöni fájdalom okai felől tudakozódni.

– Mindjárt elájulok.

– Csak ide az én karomba.

– Kicsoda az ott gyertya nélkül?

– Az bizony Fügefi gróf.

– Minő botrány! minő kigúnyolása a fájdalmas sziveknek.

– Megmondom neki, hogy menjen innen.

– Dehogy azt. Mondja neki, hogy jöjjön ide, hadd adok neki egy gyertyát.

Már ez olyan szó volt, melynek föltétlen engedelmeskedni kellett. Fügefi gróf törte magát a vett parancs elé s őszinte kegyességgel fogadá el a gyászoló niobei alak kezeiből a pompás cirádákkal kékre, zöldre festett viaszgyertyát, melynél sem szebb, sem nagyobb más ember fiának nem jutott.

Tiszteljétek azon érzelmeket, melyek a fájdalom ily magasztos pillanataiban keletkeznek a szivek mélyén s ily ünnepélyes tények megragadó jeleneteiben nyilatkoztatják ki magukat!

A gróf az egész menet alkalmával szüntelen sarkában volt a gyászos szépségnek, nem egyszer taposva az úrfi tyúkszemeire, ki szintén iparkodott annak nyomdokaiba léphetni.

Olivia ezalatt hallgatva zokogott, Birbuc vállára borulva. A jelenlévő népség általánosan azon meggyőződésben élt, hogy Olivia a szebbik a megboldogult leányai közül, kit mind szerénysége, mind illendő magaviselete, őszinte fájdalma magasra helyeztek kisebbik testvére fölé; míg azonban a diákok énekeltek, az özvegy el találta beszélni titoktartás feltétele alatt valamelyik vigasztaló szomszédasszonynak, hogy ez a gazember, akiért most könnyei hullanak, neki egy fillért sem hagyott, a nagyobbik leányának is csak a cérnásboltot, a kisebbiknek pedig félmilliót. Amiből az következett, hogy mire a temetőben ismét összegyűlt a sokaság, Oliviát nem tartotta többé senki szépnek, jónak és kegyesnek, ellenkezőleg Minerva kisasszony emelkedett magas fokára a becsülésnek, mindaz, amit tett, avagy elintéze, csodálatnak és helyeslésnek levén tárgya.

E bátorító közvélemény benyomása alatt, ott a sír előtt háromszor ájult el a közrészvét által környezett hajadon. Kétszer az úrfi kapta el; akkor csakhamar felocsúdott, míg végre harmadszor csakugyan sikerült a gróf karjai közé hanyatlania; s ezúttal aztán annyira erőt vett rajta a fájdalom, hogy Fügefi úr le sem tehette őt, míg csak kocsijáig nem vivé, s ott is aztán egészsége iránti aggodalomból kénytelen volt mellette helyet foglalni, s egész hazáig ápoló felügyelete alatt tartani.

A népség kifogyhatlan volt részint a gazdag örökösnő őszinte fájdalmainak, részint a gróf emberszeretetének és minden előítéleteken felül emelkedett leereszkedésének méltányos és érdem szerinti bámulásában.

Az úrfi gyalog sétálván haza a temetőből, éppen akkorra ért a néhai kalmár háza elé, midőn Fügefi úr kilépett abból. Egy fehér rózsa, mi az imént Minerva hajába volt tűzve, most az ő gomblyukában díszlett. Ez köszönt neki, amaz nem fogadta el. Egyenesen benyitott Minerva szobájába, minden kopogtatás és lábtörlés nélkül. Az a tükör előtt állt, és már nem volt halovány.

Az úrfi durcás pátosszal lépett mellé. Nem tudta, hol kezdje a szót. Minerva nevetve veté magát egy karszékbe, hajfürtjeit rendbe rezgetve.

– Nos, miért jött?

– Miért jöttem? – szólt az úrfi, teátrális indulattal markolva üstökébe, – miért jöttem? semmiért sem jöttem, csupán azért jöttem, hogy önnek, hogy kegyednek, hogy nagysádnak kijelentsem, hogy az én szívem meg van hidegülve ön iránt.

– Ezt sokkal jobban kijelenthette volna azáltal, ha éppen nem jön ide.

– Ön mondja ezt nekem? Kegyed üt ily hideg tőröket lázongó szivemnek keblébe?

A leány félrefordult s köténye bojtjából szélmalmot csinálva, elkezdett dalolni.

– Lallalalá lallalalá.

– Ön a könnyelmű hidegvérűség északi pólusának jégbérce, mely fölött a kegyetlenség északfényének hazug sugárai mosolyganak! de én a földrengés leszek, mely vulkánná gyújtja a jégtengerek közepett megfagyott rideg sziklabércet pokoli tüzének hömpölygő lávarohamával.

– Lallalalá lallalalá.

– Kacagj mosolygó kísértet, kacagj, álmaimnak lábatlan ideálja, kiről az hivém, óh balga én! hogy égi szárnyalása közt még a virágok himporát sem szórják le égi talpai, s íme, alig lebbenté fel a viszályok zefirje álerényt hazudó palástját, meg kell látnom a szenvedélyek pokoli fertőjében besározott cipőit lelketlen szellemének.

– Lallalalá lallalalá.

– De majdan sírni fogsz, ha a sötét bú fátyolát sorsod egére felvonja az égi bosszúállás keze, s az egész világ csak egy sötétség leszen, hol a semmiség közepében csak egy szigetje lesz a nyugalomnak, csak egy virág fog nőni a szigetben. Az én borongós lelkem gondolatja lesz a sötétség, tudd meg ezt és a szigete a nyugalomnak az én kihamvadt érzelmeimnek sírja és e virág, e halvány liliom; mely a sírhalmon egyedül nyílik, halavány nefelejtse az emlékezetnek. Te kétségbeesve fogsz e sírhoz rohanni majd, hogy e virágot letépd halotti koszorúnak, de ekkor annak kebléből egy kígyó fogja kiemelni fejét, kígyója a lélekmardosásnak, melynek szemeiből villámok fognak lövelni és e villámok harsogása azt dörgendi füleidbe:

– Lallalala lallalalá lallalalá lallala! –

– Minka! ide hallgass, vagy úgy megcibállak, hogy soha se láttál olyat! – kiálta fel az úrfi, egészen kihozva a textusból.

– Három lépésre tőlem! – viszonzá Minerva büszkén. – Nem ismerjük egymást.

Az úrfi hátralépett, karjait összefonva mellén s megsemmisítő tekintetet vete a leányra.

– Háládatlan anakonda, gyöngyeitől megfosztott maradványa egy csigahéjnak, melyből szirének danája helyett csak tengerzúgás hallható; hát nem megmondtam, hogy elveszlek?

– Jaj, maga még gyerek, még magának sokan parancsolnak. Még magának egy esztendeig iskolába kell járni, egyig patvaristának, másikig jurátusnak lenni. Addig én megvénülök. Nem várhatok én magára. Aztán ne is hitesse el magával, hogy ez valami szerencse volna én nekem.

– Mit? Tán bizony különb embert is kap nálam? Talán grófot is?

– Éppen azt.

– Hahhahahha! – kiálta fel homlokára ütve az ifjú. – Ti emberek, te összes emberiség! Hát nem őrültök-e meg e pillanatban? Te lángzó üstökös! nem jössz-e még kivetni e silány földet sarkaiból? Hát azért hordtam én magának cukerlit? Hát azért költöttem én minden zsebpénzemet kaméliákra? Ó szörnyeteg asszonyi alakban.

– Hagyja el, hát mikor én magát kisegítettem a bajból, hogy a szabóját nem fizethette ki, s az atyám aztán Birbucon vette meg az elsikkadt pénzt? óh hagyja el.

– Hah! Ez több mint sok. Vajon nem álom-e ez? kísértetnyomásos álom? Milyet estem az ablakon, mikor kidobtak miattad!

– Hát engem, hogy elpáholtak ön miatt?

– Ne szólj, szavaid mindegyike éles penecilus, mely éltem fonalait metéli ketté. A csalódás skorpiói rágnak szívem fájának gyökerein. Én méheknek néztem őket, melyek mézet jöttek gyűjteni a virágokból, s ők skorpiók levének, melyek a gyökeret eszik meg. Hah leány, ha én egyet-mást elmondok a kávéházban, pedig tudod, hogy én sokat elmondhatok, ki vagy végezve a világ előtt!

– Világ! Ez a kis város, melyet holnap itt hagyok. Csak bátran. Az engem még érdekesebbé fog tenni. Nekem félmillióm van. Amiért mást meggyaláznak, engem magasztalni fognak. Agyő kedves Othellóm. El ne késsék ön a leckéről.

Az úrfi szemlesütve rohant ki a szobából, ilyen monológot dörögve a bolton keresztül:

– Omolj hát össze világ! oltsd ki fényedet nap, ti csillagok szakadjatok alá az égről. Rohanj elő enyészet vihara, szídd fel orrodba a tengereket, s köpd ki azokat a föld öt részeire, hogy haljon meg ember és barom. Világ elementumai, ragadjatok egymás üstökébe, s írjátok fel egymás vérével a pusztaságos égbe, hogy elveszett a mindenség az emberek bűnei miatt, s ti fellegek szédüljetek le onnan a magasból, s adjatok helyet borongós lelkemnek, mely járjon egyedül az enyészet Palmirájának sivatag romjai felett.

Ezzel vágtatott a kávéházba s a legelső alaguerre partiban kilyukasztotta a billiárdot.

*

Félév múlva a birodalmi fővárosban találjuk Minervát, mint egyikét azon ragyogó fenomenonoknak, kiknek fogatairól és estélyeiről az újságokban szokás beszélni.

Borbála asszony ott hagyva Oliviát a cérnásboltban, természetesen félmilliomos leánya mellé csatlakozott, ki számára pompás hotelében delegált egy udvarszobát, ahonnan a jó asszonynak fényes nappal nem volt szabad kijönni, sem pedig Minervát leányának szólítani mások jelenlétében, és így igen ritkán, miután Minerva sohasem volt egyedül.

Egyszer végtére mégis megsejté Borbála, hogy Minervának nincsenek látogatói s rajtarontott. A jó asszony nem bírva levetkőzni takarékossági elveit, mikbe belevénült, nem talált egyébre megbotránkozásnál a leányát környező pompában.

– De te Mincuska! kicsoda az a nagyságos úriasszony, aki te vagy? vagy-e te babilóniai királyné, hogy ilyen bolond vagy? Ha a te megboldogult édesapád látna téged, hogy mondaná: jaj te leány, mit cselekszel! Minek neked az a nagy palota, ilyen nagy szoba, ilyen nagy ablakokkal, mennyi fa kell arra, hogy ez befűljön! Minek neked ez a sok cifra cseléd, én mindeniket egy hercegnek nézem. Semmi dolguk sincsen, legalább fonnának, vagy fosztanának tollat, de egész nap lebzselnek. Az a legény is ott a kapuban, abban a nagy bundában avval a nagy bottal, egész nap semmit sem csinál, csak az utcára néz. Egyszer el akartam küldeni vízért a Dunára, még azt sem tette meg. Hát az a sok vendég? mind ingyen kap az itt enni inni? Egy sem fizet semmit? Hát az a sok muzsika estétől reggelig, meg az a sok tánc! Ha a te szegény édesapád látna téged, de megcsóválná a fejét.

Minerva végig hagyta őt beszélni, aztán felkacagott:

– Hagyja el jó mama, ez mind így divat. Igyék ebből a konyakból.

A jó asszony azt gondolta, valami jó gyenge likőrt fog inni, s majd megfúlt tőle.

– Mit gondolsz te bolond, – szólt nagy nehezen magához térve a köhögésből. – Nem szoktam én inni vitriolt. Ez is divat? Hát grófod mit csinál? megkapta már a jószágát, a báró Juinszky-féle hercegséget?

– Már meg. Csak kézhez kell venni.

– A perköltségeket persze te fizetted?

– Ez így divat mama.

– De ha minden ember jószágának te fizeted a perköltségeket, majd magad jutsz crida alá.

– Mindegy: az is divat.

– Hát elvesz-e aztán a gróf?

– Mihelyt a jószágot rendbe hozta.

– Hát mi kell még hozzá?

– A zálogos sommát kell elébb letenni.

– Azt is te fizeted ki?

– Természetesen.

– Hát ha neked semmi sem marad utána?

– Cridát mondok, s megint meggazdagszom.

– Ész kell ahhoz, nem veszteség, – monda Borbála asszony, s fejcsóválva hagyta el leányát.

A vigalom, a divatos őrjöngések folytak ezentúl is, Borbála asszony csak nagy néha bukkant elő szegletszobájából, egy-egy azon menő kuktától megtudakozandó, hogy megjött-e már Fügefi gróf?

– Még nem, – lőn rá az örök felelet.

Végre bátorságot vőn magának egy napon fölkeresni leánya pénztárnokát, s megkérdezni tőle, hogy hol fekszik a báró Juinszky-féle hercegség?

Az nagy pápaszemeket meresztett a kérdezőre, s mogorva arccal felelé, de példás rövidséggel:

– A holdban.

Borbála asszony szépen visszament felkeresni leányát. Nagy bámulatára igen könnyűnek találta ezúttal a hozzáférhetést. Sok gyanús képű és éppen nem elegáns emberek között, kik kocogtatás nélkül jártak ki s be az ajtón, ő is keresztül bocsáttaték.

Minerva könnyelmű volt, mint mindig.

– Tudom már, hová ment a grófod a jószágát kiváltani pénzeddel, – monda neki Borbála – a holdba. Azért van oda olyan soká, csak várd. Hát ezek a vendégek kicsodák? Már megint vendégek, ugyan minek ezek a vendégek mindig?

– Nem vendégek ezek mama, – szólt Minerva felkacagva. Csak egzekúció.

Borbálát majd megütötte a guta azonnyomban.

– S nem ugrottál még a Dunába?

– Dehogy ugrottam, hisz ez is divat.

– Hát mit fogsz cselekedni most?

– Azt biz én, hogy ha ez a gróf elszökött az én pénzemmel, keresek magamnak másikat, akinek pénzével majd én szököm meg.

– Ez is divat?

– Ez is.

– No már olyan messze nem utazom veled.

*

Évek múlva a cérnásbolt ajtajában egy jó húsban levő férfiút látunk ülni, kinek térdén és nyakában egy pár pirospozsgás ivadék pajkoskodik. E férfiú, mint a nagy aranyos betűkből a címeren megérthetjük, senki más, mint Boldizsár, – többé nem diák, hanem gazda.

Arcának boldog kinézése mutatja, hogy Isten áldása bőven volt mind rajta, mind boltján, melynek minden fiókja, skatulyája tömve van a legszebb csehországi csipkékkel, legfinomabb kesztyűkkel.

A városban általános meggyőződés az, hogy Boldizsár nem árul rosszat, és sohasem csal meg senkit, ezért mindenki tőle vásárol.

Néha ki-kitéved egy elhízott asszonyi alak a fiúkkal perlekedni, hogy menjenek be a szobába. Ez Borbála asszony, persze, hogy szavainak nincs foganatja. Később aztán előtűnik egy szelídebb lény, egy boldog tekintetű, mosolygó arcú nő, kis kék szalagos főkötőben hullámos hajfürtein, ez Olivia. A gyermekek örömrepesve futnak ölébe, atyjuk ölelését váltva fel az övével.

Mindenki azt mondja, hogy nincs náluknál boldogabb család a világon.

Még egy tagjáról beszélek a családnak, egy szegény elnyomorodott nőről, kiről senki sem tudja, honnan került oda, ki egy külön szobában van egész nap elzárkózva, és senkivel sem óhajt találkozni. Kik egy percre megpillanták, betegség rongálta arcán kora szépség s késő szégyen nyomait vélik föltalálni.

Senki sem gyanítja, hogy a világkerülő lény, kinek éltét a rokonszeretet tengeti, s ki búvik az emberek szemei elől: a boldog, az irigylett – a szerencsétlen Minerva.

1852


VisszaKezdőlapElőre