BOR-KIRÁLY

Csak bor, csak lyány szerelme
Szivem fő gerjedelme,
Mit nékem a világ?
Ha más trónusra hág,
S hírnek fut ellenébe,
Pálcájától kezébe
Félvén a sokaság:
Fennáll királyi székem,
Országot a sors nékem,
És pálcát szintúgy ád.
A szék a lyány ölében,
Ország borom kelyhében,
S a pálca mirtuszág.

Káva, 1814. augusztus

ELFOJTÓDÁS

Ó sírni, sírni, sírni,
Mint nem sírt senki még
Az elsűlyedt boldogság után,
Mint nem sírt senki még
Legfelső pontján fájdalmának,
Ki tud? ki tud?

Ah, fájdalom -
Lángoló, mint az enyém, csapongó, s mély,
Nincsen több, nincs sehol!

S mért nem forr könyű szememben?
S mért hogy szívem nem reped meg
Vérözönnel keblemen?

Bényétől Pécelig, 1814. augusztus 16.

A LYÁNY DALA

Jön búsan az éjjel, orcája borong,
     Hűsen lebeg a nyúgoti szellet,
A fülmile csattog, a lyányka bolyong
     Susogó bokrai mellett.
Ó merre leányka? homályos az ég,
Nézd, csak maga fénylik csillaga még
     Tisztán a szerelemnek.

Fenn ha a szerelemnek csillaga még,
     E lészen a lyányka vezére,
S bár légyen örökre homályos az ég,
     Nem száll remegés kebelére.
A fülmile csattog, az estveli szél
Szárnyain lebeg és zúg a falevél,
     S ébred tüze képzeletemnek.

Búsabb lesz az éjjel, orcája borong,
     Hűsebb a nyúgoti szellet,
A fülmile csattog, a lyányka bolyong
     Susogó bokrai mellett.
Ó lyányka! sötétbe borúlt a határ,
Nézz széllyel, az égen csillaga már
     Elhúny a szerelemnek.

Hagyd légyen örökre sötét a határ,
     Nem remeg a lyány kebelében,
S húny a szerelemnek csillaga bár,
     Felserken az hajnal ölében.
A fülmile csattog, az estveli szél
Szárnyain lebeg és zúg a falevél,
     S lángol tüze képzeletemnek.

Pécel, 1814. augusztus 18.

SZERELEM

Töredék

Pécel, 1814. augusztus

HOL A VIRÁNY...

Hol a virány, amelyet gondolok?
Hol a leány, kiért e szív dobog?
Virány, szent halmain hogy nyugodjam én;
Leány, hogy lángba szálljak kebelén.

Tovább, tovább! ím hervadt a virány,
S fojtó keservben olvad a leány;
Virány a lyánynak búján hervadoz,
Leányra bút, ah, hűtlen kedves hoz.

Leány, leány, még lángot nem cserél
Ki egy más ölében szép órákat él;
S ha bánatodtól hervad a határ,
A víg szerelmes tőled majd mit vár?

Szerelmet a leánytól várj, ha sír,
Ki könnyben olvad, lángzó szívet bír,
S ha kedves hűven rámosolygva jő,
Mint nyári nap, vígságra támad ő.

Tolcsva, 1814. november 2.

LYÁNY ÜLT...

Lyány ült a hold fényében,
     Felé ment a legény,
Lyány függve kétségében,
     Örömben úszva én,
Várt és körűltekintett,
Meglát, remegve intett,
     S elömlék kebelén.

"Lyány, ó leány ha csenddel
     A másik éj is int,
Lopvást, lopvást jövend el
     A boldog pár megint!"
Nem szólt, csak elpirúla,
Mosolygott s rám simúla,
     S csókokkal öszvehint.

"Menj ó legény, röpdeznek
     Hajnal fúvalmai,
S ott benn fölébredeznek
     Anyám s leányai.
Jöttem, de szívszorúlva."
S zengtek, de rám borúlva,
     Búcsúszót ajkai.

Itt állok a szabadban,
     A nap csendben jön fel,
Az árnyas boltozatban
     Csalogány énekel;
S mélyében kebelemnek
Szelíd dalok teremnek,
     S szívem dobog s tüzel.

Álmosd, 1815. január 1.

A REMÉNYHEZ

Vad óceánnak mély hullámain
Vergődöm én és küzdöm a szelekkel,
S ah, képed minden este, minden reggel
Felém leng a két hajnal szárnyain.

Szelíd Remény, jobb kor szebb napjain
Mosolygva jöttél lángoló szemekkel,
De most borongasz barna fellegekkel,
Mint búcsuzó hölgy férje karjain.

Idv néked igy, ha mindent elvesztettem,
Ha tengerhabként duzzad bánatom,
Ne légyek elhagyatva, légy mellettem.

Ím újra vészek árján hányatom,
Süvöltve röppen a vihar felettem,
S remegve száll rád végpillantatom.

1815-16 telén

SZEMERE TERÉZ EMLÉKKÖNYVÉBE

A rózsa volt öröm, remény a téli zöld,
Az elhervadt, ez virít.
Illatja szép volt elhunytával is,
Ez szagatlan és rideg!

Surány, szeptember 1. 1815.

RÉNY

Magasan, magasan,
Ó Rény, veled
Röpűljön a dal.
Arcod tiszta fényben
Tűnik fel Olympon
Mint nyári nap:
De sűrü gőzfelleg
Borítja földünket
Színed elől,
S sugárid homályban
Hatnak reánk.

Gyakran láttalak
Kerengeni,
Mint vészhozó kométát
Földünk felett,
Imádva, rettegve,
Mert nagy valál,
És fenségedben
Irtóztató,
Mint a dörgő menny.
De mikor jősz,
Mint hesperi csillag
Csendesen, szelíden,
Mosolygva tekintek
Ellenedbe,
Keggyel tölt istenné.

Nem te nyújtád
A méregkehelyt
Hellas égi fiának
Nem te fonál koszorút
Camill fejére
A Capitolium
Szent bércein?
De titkon eped
Rejtekében
Sejdítgető kebellel
Feléd, feléd,
Arra hüsen csepeg
Éteri balzsam
Szárnyaidról,
S rengő öledben
Felviszed őtet,
Lefolyván napjai,
Olympra, fel!

Csalfa alakok
Bolyganak köztünk
Gyakran, hazudván
Téged, istenné.
A komoly való
Meggyújtja fáklyáját,
S mint éji lidércek
Tűnnek el ők.
De te állasz
Éjjel és nappal,
Csendben, viharban,
Gyász s öröm között,
Nem változó fényben,
Mint az örök sors.

Légy idvez nekem,
Bár vér s pusztúlat
Kövessék nyomdokid,
S ínség s halál.
Tiszta kebelbe
A gyilok ha merűl,
Tiszta kebelre
Vad sors ha rohan:
Intesz egedből,
S az isteni lélek
Nem sűlyed el.

1816. május 5.

A FÖLDHEZ

     Szent kebeledből
Fesle ki hajdan
Az emberi nem,
S szent kebeledbe
Tér meg ismétlen
A napok szálltával,
Föld, hüv anyánk!

     Mégis az ember
Téged elhagyván
Csillagokig fel
Vágyakozik,
S lebegő szárnnyal
Készül törni
Útat magának
A nap felé;
De visszahanyatlik
Küzdése közt,
S légi szeleknek
Játéka leszen,
Mint barna felhők
A sziklatetőn.
De te, szent anya,
Délceg gyermekedet
Várod öleddel
És kebeledben
Nyugtatod őt,
Lenge füvekből
Szőve reája
Hűs fedelet.

Cseke, 1816. május 6.

GULÁCSY GÁBOR EMLÉKKÖNYVÉBE

Csak erősnek fizet a dicsőség szép bért,
     Gyávának a laurust soha nem juttatja,
Trónusát veszélyek őrzik, s e szent helyért
     Vívni kell, az égnek e szent akaratja.
Csak kemény ostrommal nyílik meg szent vára,
Munka, gond s fáradság az örök hír ára.

Daróc, 1816. szeptember 30.

RÁKÓCZI HAJH...

     Rákóczi hajh, Bercsényi hajh!
Magyartok gyászban űl,
Még leng a szellem tőletek,
S már lelke sem hevűl.

     Oltárunk áll s nem füstölög
Rákos szent mezején,
A szablya függ, s nem hord vitézt
Hátán a büszke mén.

     O Várna, Várna fűveid
Lengessék hűs szelek,
Borítsa csendes nyúgalom,
Király, emlékedet.

     Vérkönnyet önt az útazó,
Mohács, virányidon,
Érzése mély, érzése szent,
Mert rajtad sír, o hon!

     De bujdosóknak sírja te
Pontus határain,
Nem leng egy sóhajtás feléd
Hűv ének szárnyain!

     Titkon borong a géniusz
A néma hant fölett,
Hol lángoló szív s honszerelm
Váltottak életet.

     Bosszúját a hűvet, nemest
Keblében érleli,
Mely forr és olvad, s tiszta lesz,
És pontját fölleli.

     S villámként csap, villámként sujt,
És tűzre lángra kél,
S a honfiú, s a honleány
Csak érez, nem lát s fél.

     És halni mégyen, győzve jár
A vér szent mezején,
Vészek körítik homlokát,
Erő forr kebelén.

     S rohan, mint ár, a győzelem
Kelettől nyúgotig,
A láncsa zúg, a lobogót
Magas szellők viszik,

     S ledőlt országok hamvain
Egy szép hon támad fel,
Mely lelket tölt, mely szívet ráz
Neve zengésivel.

Pécel, 1817. április

REMEGVE ZENG...

Töredék

     Remegve zeng, remegve száll az ének,
Uj ég alatt, ó Ronyva, partodon,
Szokatlan e nyelv lángoló hevének,
Bár szép s erős, bár hangja szívet von.

1817. június 21.

KÉPZELETHEZ

1 Szállj képzelet, szállj rózsafátyolodban Bátran lebegve, mint királyi sas, S ezerfelé változva szép arcodban Lélekre, szívre bájerővel hass. Ragadj magaddal, s tündérkárpitodban Száz tűneményt, száz új szcénát mutass: Míg nap derűl az énekes mellében, S élet s virágzat tűn fel énekében.                       2 Csak dalt adott, csak lantot a költőnek, Csak dalt, csak lantot a végzés nekem, Lángérzeményim oszlanak s megjőnek, Örömre, búra szállong énekem. Kerestem rejtekében szívnek s főnek Mitől virúlna boldoggá életem, S szent képzelet, megfutván egy világot, Csak hív öledben leltem boldogságot.                       3 Te öntöd a dalt, s gazdag ömledése Forr, mint Tiszának áradt habjai, Elfoszlik a bú, s szívem vad küzdése Leszáll derengvén vídámb álmai. S mint hűs berek, mint esti szél nyögése Ha felhasadnak május napjai: Enyhítve leng az érzetek homálya, S virít, mint rózsáskert az életpálya.                       4 Borítsd el arcod fényben, mint Auróra, S világolj rám fáklyád sugárival; S tenéked szentelt légyen minden óra, Szentelve néked follyon minden dal. S ím mint midőn lángot kerengve szóra Az égi tűz villámcsapásival Folyást talál a költő szent hevének, Reng e kebel, s ömlengni kezd az ének.                       5 Fény és homály közt, mint az est órája, Körűlem mely tündér szín nyila fel? Mely ég, minő táj, s mely szél hint reája Ámbrás fúvalmat hűs lengésivel? Látok, de többet érzek, égi bája E helynek mély örömbe sűlyeszt el, O pillantás, o rég táplált reményim, Váró gyönyörben függnek érzeményim.                       6 Amott a parton férfikellemében Jár a legény, szép búval homlokán, Ah, mennyi vész fog dörgő fellegében Üldözni téged élted nyomdokán! De jót hoz a veszély is eltüntében, Süvöltni nem fog mindég az orkán, S ki bátran szállt a küzdés ellenébe, Mosolygva dől majd jobb sors hív ölébe.

Kölcse, 1818. augusztus 4.

AZ OSTROM KŐSZEGNÉL

Töredék

     Miért áll - - - borongva keblében,
Mit néz - - - a bástya fokán?
Ki tünik amott fel a por közepében?
A por közepében jön Szolimán.
Jön, mint dagadó hab Dráva folyásin,
Jön, mint rohanó szél a Bakonyon;
Fegyvert - -! honod zokogásin
Gyúljon fel erőd bús harcaidon.

Kölcse, 1818. augusztus 7.

SZÉP LENKA

Szép Lenka vár a part felett,
Csolnakján a halász,
Dalolván csendes éneket
A part felé vigyáz:
"Csak vissza, vissza, szép leány,
Szél támad és hullámot hány!"

Esdekve szól a szép leány:
"Nem én, halász, nem én,
Túlparton zöldell egy virány,
Kunyhó van közepén,
S zöld árnyak a kunyhó körűl,
Alattok, ah, kedveltem űl.

Szélvész között, zúgó habon
Rettegtet sok veszély,
Reményem mégis egy vagyon,
Tán partra hajt a szél!
S kit szenvedés, kit bánat ér,
Örömkönyűk a pályabér."

Szép Lenka jön, s csolnakba száll,
Kormányt visz a halász,
Minden hullám csapásinál
Jobban, jobban vigyáz,
S a vész midőn ujúlva kél,
Mond Lenka: "Partra hajt a szél!"

"Nem lyány, nem partra hajt a szél,
Szél és hab ellenünk,
Veszélyes, ah, míg ember él,
Istent kisértenünk,
Hullám dagad s örvénybe száll,
Hullám között vár a halál."

"Halász, szerencse jár velem,
Szerencsés csolnakod,
Nyúgot felől, o szerelem,
Dereng szép csillagod,
Nyúgotra vár a hű legény,
Nyúgot felé nem félek én."

Szól Lenka, s a túlpartra néz,
Néz, s látja kedvesét,
Örömreszketve nyúl a kéz,
Hév önti el keblét,
És tűn előle víz, föld, ég,
Szemében forr csak lelke még.

De vérzik ő, a hű legény,
A part felett állván,
Kél a veszély, s húny a remény,
Már, már hal a szép lyány;
És új szél zúg, és új hab gyűl,
S a csolnak végképp elmerűl.

Lát a legény, s nem nyög, nem sír,
Nem érez, nem gondol,
Felnyílik kínja, mint egy sír,
S nem tudja merre s hol?
S gyors, mint villám felhőiből,
A hab közé félhalva dől.

Cseke, 1820. május 31.

RÁKOS

Rákos, bolyongék partjaidon, s vized
Hullámit ittam s keblem emelkedett,
     Könny forrt szememben, s érzeményim
          Szívem alatt tüzesedve vívtak!

Körűlem érzém egykori hőseink
Árnyékainak gyönge fuvallatit,
     Az égi szellem fürteim közt,
          S arcom előtt suhogott csapongván.

Hajh, látom őket sátoraik közűl
A népesűlő térre tolongani,
     Buzgó kebelt látok hazámért,
          S lángszemeket dagadó könyekkel!

"Fegyverre, jőn az ellen erős hada."
S ím villog a kard, s tárogató riad,
     A büszke ló szökdell, nyihog, fúv,
          A lovag űl diadalmi tűzzel.

És nem kerűlnek mély sebeket s halált,
Ki halni tud, nincs járom erős nyakán,
     Néked, tenéked szent szabadság
          Áldozik a nemesen kifolyt vér!

Magozz fel, ó vér, puszta mezőnk fölett,
S teremj magodból szép csemetét nékünk!
     Ah, szélveszek közt nyert honunkat
          Rút puhaság özönébe fojtjuk!

Habzik borunk a tág kehely öble közt,
Tolongva zúgunk táncpaloták felé,
     S förtéztetett lyány karja közzé
          Szórja vadúl erejét az ifjú.

Romlasz magyar nép, romladozol hazám,
És lassan őrlő féreg emészt belől,
     Ha fog kigyúlni magzatidnak
          Szűk kebelökben az égi szikra?

Cseke, 1821. október

BÚ KÉL VELEM...

Bú kél velem, bú jár velem,
     Ki ránt fel kebléből?
Adj egy rózsát, hű szerelem,
     Hajad szép fürtjéből.
Egy rózsát adj, hű szerelem,
     Bár tövises lészen,
Tán ha kínját elviselem
     Majd öröm vár készen!

Mért nyög, miért az esti szél
     Bokor ernyőjében?
Mért fürdik a rózsalevél
     Harmat hűs cseppjében?
Azért nyög, hajh, az esti szél,
     Mert én sohajtottam!
Harmatcsepped, rózsalevél,
     Szememből ontottam!

Fészkén az árva fülmile
     Ha párját siratja,
S búját énekben zengi le,
     Lágyul-e bánatja?
Ó zengenék úgy éneket
     Egyik éjről másra,
S bércet, völgyet, fát, köveket
     Inditnék sirásra!

Szűn a zápor, s szivárvány ég
     Fenn sötét felhőken,
Vándorsorsom túlhalad még
     Borongós időken.
Adsz egy rózsát, hű szerelem,
     Bár tövises lészen,
Tán ha kínját elviselem,
     Majd öröm vár készen.

Cseke, 1821. október 28.

DOBOZI

     Rabló jön! és Dobozi már
Hölgyét nyeregbe vette,
Gyors méneken sereg tatár
Üldözve zúg megette,
S messzünnen, mint kőszáli hó,
Fejérlik a bús lobogó,
Kelő por fellegében,
A ferde nép körében.

     De hátra néz s előre fut
A hű magyar nejével,
Nincs gát lovának s vészes út,
A bérc egy lesz völgyével.
Omló tajtékban füredvén
Nyargal, szaguld a büszke mén,
S villámásként gyors lába
Szikrákat hány futtába.

     Nem retteg a bajnok lován
Sebet s halált szüvében,
Folyt vére hányszor a csatán,
S hörgött halál keblében!
S annak ki elhull mint vitéz,
Rabláncot nem fűz semmi kéz:
De nézvén szép hölgyére,
Habzik minden csepp vére.

     A gyönge nő borongva űl
Hősét körűlölelve,
Küzd és lankad, fagy és hevűl,
Száll s újra kél félelme.
Röpűlő barna fürténél
Süvöltve zúg a déli szél,
És egy bokor ha zördűl,
Fülébe lánchang csördűl.

     "Bajnok, bajnok, van-e erő
Százak fölett kebledben?
Kivívsz-e majd, balsors ha jő,
Lángszablyáddal kezedben?
Túl völgyeken, túl hegyeken
Engem hajt e rút idegen
Szolgálni bús igába,
Vad nője vad lakába."

     Felborzad a búsúlt vitéz,
Szemét vérkönny áztatja,
Mélyen sohajt, az égre néz,
S reményt keres bánatja:
"Röpűlj, röpűlj hű paripám,
Jó sors talán jót hoz reám,
Bár készít gyötrelembe,
Kedvébe még veszen be!"

     S mint sebhedt őz zöld fák alatt
Hordván kinját magával,
Fut a magyar mint gondolat,
Mint szél sebes lovával;
Omló tajtékban füredvén
Nyargal, szaguld a büszke mén,
S villámásként gyors lába
Szikrákat hány futtába.

     De hol van szél küzdő habon,
Hogy ne lankadjon végre?
Hol gondolat, mely szárnyaljon
Végetlen messzeségre?
Száll fáradás inaiba,
S pihegve jár a paripa,
Lassan lobog serénye;
Hal a lovag reménye.

     Vész támad a hölgy kebelén,
Egy hab lesz minden vére;
A sík mező terűletén
Vad lárma zúg előre.
S magasan, mint kőszáli hó,
Közelget a bús lobogó,
Kelő por fellegében,
A lárma zajkörében.

     "Bajnok, bajnok, nincs védelem,
Csak szablyád hű vasában;
Olvadjon fel rabkötelem
Hulló vérem habjában!
Én lássam e rablók közűl,
Élted ha hőshalálra dűl?
S árván magát, hajh, messze,
Hölgyed lánc közt epessze?"

     Kétség partján a bajnok áll,
Mely őrvényt nyit reája,
Lassan gyúl sohajtásinál
Reménye végszikrája.
"Csak még egyszer hű paripám,
Jó sors talán jót hoz reám,
Bár készít gyötrelembe,
Kedvébe még veszen be!"

     És még egyszer megérezi
Sarkantyú hév döfését,
Sérült vadként forrván teszi
Utolsó szökellését.
Omló tajtékban füredvén
Nyargal, szaguld a büszke mén,
S ah - villámként gyors lába
Öszveroskad futtába!

     S már mint felhő, mely hord jeget,
S már mint villám fáklyája:
Ugy zúg s villog hátok megett
A vad tatár láncsája.
S magasan, mint kőszáli hó,
Ott leng már a bús lobogó,
Kelő por fellegében,
A ferde nép körében.

     "Bajnok, bajnok, nyújtsd csókodat,
Az utolsót ajkamnak,
S terjeszd ki védő karodat
Örvényén fájdalmamnak.
Angyal szerelmem egéből
Ragadj fel a rablók közűl!"
Nem szól a hős s elfordúl,
Szeméből egy könny csordúl.

     "Bajnok, nincs bízni több remény,
Nincs várni perc éltemben,
Hamvad minden más érzemény,
Egy lángol még szívemben.
Szabadság nyújt, ah, hű kezet,
Hozzá csak omló vér vezet!"
Nem szól a hős, s megrendűl,
Egész léte felzendűl.

     "Irígylem férfi létedet,
Irígy vagyok sorsodra;
Fenn hordozván fegyveredet
Boszúlva dőlsz sirodra.
Én térden, nem tehetve mást,
Koldúlok tőled egy csapást,
Adtam szivet, szerelmet,
Adj meg csak egy kérelmet!"

     "Vagy, ó, vad győző karjain
Utált csók légyen bérem,
S megfúljon erőszakjain
Az öszvedúlt szemérem?
Férj, hajh, képzeld el irtózván,
Midőn nőd a bűn ostromán,
- Ez-e hűsége díjja? -
Utolsó harcát víjja!"

     S megjajdúlván kétségbe húll,
S nem bír a hős kínjával,
S kardjához, ah, borzadva nyúl,
A végső perc folytával,
Midőn, mint vívó oroszlán,
Szomjan vér és zsákmány után,
Krimnek dühös tatára
Kezet nyújt már párjára.

     És elfordúl, s felöleli
Nyögő nejét karjába,
És hü vasát megszenteli
Merítvén oldalába;
És rontván a vad nép közé
Ád s vesz halált mindenfelé,
S omolván drága vére
Hölgyének rogy testére.

Cseke, 1821. november 4.