Jókai Mór

Szolimán álma


I.

A szultánnak örömünnepe volt.

Egyik diadalhír a másikat érte. Szárazról és tengerekről, a világ mind a négy része felől győztesen tértek vissza az oszmán hadseregek.

A föld leghatalmasabb királyai hajoltak meg a félhold hatalmától s követeik meghódoló ajándékkal várakoztak a magas kapu előtt.

Egész Sztambul visszhangzott a diadalkiáltástól, a müezzin szava helyett új meg új örömhír kiáltotta meg az órákat. A nép betöltötte az utcákat, a nők tarka csoportokban ültek ki a házak tetőire, a gyermekek felmásztak a házak mellé ültetett platánokra, s riadozva zúgták szakadatlanul Szolimán nevét.

Az Aja-Szófia templomától egész a Szolimanje-mecsetig hosszú kettős sort képezének a felállított janicsárok ezüsttől csillogó rendjei; a közbeeső út hosszan be volt vonva a legdrágább perzsa szőnyegekkel.

A két mecset között állt Mahmud síremléke, zöld és fehér corynthi márványoszlopokbul emelve, melynek aranyozott rácsozatán keresztül a tuja és ciprus sötétzöld bokrai s a rózsa és jazmin eleven virágai kandikáltak elő.

Átellenben e ragyogó keleties síremlékkel állt egy szomorúbb épület: - elevenek sírja - a státusbörtön, melynek szűk ablakhasadékain halavány holteleven arcok sápadoztak ki a napvilágra.

Minden ember ujjongott, örült, remélt, a pórnép pénzszórásra gondolt, a katona sokszorozott zsoldra, a papok új templomokra, a hivatalnokok előléptetésre és a foglyok szabadulásra.

Az idő gyönyörű volt. Kelő nap, keleti égen; egy elmúlt éjszakai eső után a ciprusok illata ülte el a levegőt, az arany félholdak sűrűen ragyogtak a hattyúnyakú minaretek tetején.

Egyszerre megdördültek a szeráj ágyúi, hirdetve, hogy a szultán megindult a diadalmenetre, a bömbölő hangokat sokszorosan adták vissza a távol hegyormok és a közel nép ajkai. A harsogó tábori zene mindig közelebb, közelebb jött, kísérve egy szakadatlan üdvözlő ordítástól, mely nyomról-nyomra támadt, ahol a szultán végighaladt.

Az egész roppant város élni látszék, a régi omladozott palotákon, mik a görög császárok idejéből maradtak meg, s a körülök halmozott apró faépületek tetőin tarka néptömeg lebegtette hosszú kendőit, a sötétkék Boszporusz árbocerdeje, a csonka szobrok, mik a házak körül fölmeredeztek, a három összefont kígyó szobra a Hebdomon palota mellett, a sírkertek s a legtávolabb hegyek is ujjongó, tolongó néppel voltak megrakva, csak az Aja Szófia mutatott sötét, élettelen képet óriási kúptetejével, és a még sötétebb börtön.

A zaj, az üdvkiáltás, a tábori zene mindig közelebbről hangzott, - egy pillanatra elcsendesült, midőn a szultán a Szófia-templomhoz érve, ott lováról leszállt s ájtatoskodni betért a mecsetbe. Azután ismét újrakezdődék a zaj és tolongás. Jött a végeláthatlan menet; elöl a csatákból megtért katonaság, mindennemű fantasztikus fegyverzeteikkel; itt fényesre csiszolt pajzsok, középen kiálló tőrheggyel, gömbölyű sisakok, szeges buzogányok, amott turbános nép, lengő kócsagtollal, gyöngyökkel rakott forgók, bogláros övek, görbe kardok; majd cirkasz lovasság pikkely-páncélokban, tegezzel, puzdrával, hosszú, villogó hegyű dárdákkal s tekenős pajzzsal, arany szegekkel kiverve; ismét puskás hadak, nehéz ezüsttel vert hosszú lőfegyverekkel, fejükön vörös fez, hosszú kék cafranggal; majd a testőr szpáhik, selyemmel hímzett keleties öltönyükben, arab méneiken, fegyvereik markolatja smaragd- és rubinttól ragyog; utánok a tábori zenészek, csodás alakzatú rézkürtjeikkel, dobjaikkal, csengettyűikkel s mind e tarka csoport között a felüllengő koszorúzott lófarkak, félholdak és színes lobogók.

A katonaság után jöttek a hadi zsákmánnyal megrakott tevék csoportjai, szerecsen fiúktól vezetve. A felhalmozott drága edények, ragyogó boglárok és fegyverek egymásra hányt tömegében három kirabolt ország kincseit lehete szemlélni.

A nép még kísérte szemeivel a feltollazott és csöngettyűzött dromedárok sorait, midőn ismét új menet vonta magára a figyelmet.

Két roppant elefánt közelgett, ormányaikban pálmaágat tartva, s a hátukon vitt bíborral és keleti shawlokkal beaggatott tornyocskákból két csausz hányt arany- és ezüstpénzt tele marokkal a tolongó nép közé.

A pénzdarabokon civódókat majdan a diadalszekerek dörgése választá szét, mik négy fehér lótól vonatva, a harcban elfoglalt zászlókat hozták; utánuk jöttek a bajadérek, karcsú táncosnők, piros rózsával koszorúzva, eszményi öltözetekben, miknek habkönnyű kelméje oly átlátszó, mintha ködből volna szőve; szökdelő lábaik alig látszanak a földet érinteni, míg a csengettyűs dobok, miket fejük fölött összeütnek, úgy összhangzanak szemeik vad villanásival.

Utánok jött az imámok és dervisek hosszú bús csoportozata, vezetve a főulemától, csodás tagjártatásokkal s még csodásabb énekléssel.

Végre jött maga a szultán, vezéreitől környezve.

Fejedelmi öltönye hímezetén Perzsia kimerítette művészetét, ragyogott turbánján és fegyverzetén rubin és gyémánt, de semmi sem volt rajta oly fejedelmi, mint hosszú hófehér szakálla és semmi sem ragyogott úgy rajta, mint villogó tűzszemei. Előtte vitte egy főcsausz hófehér paripán a próféta zászlóját.

A körüle lovagló basák kelet minden pompájában ragyogtak, csupán egy volt mindannyi közt egyszerű vas fegyveröltözetben, semmi gyémánt, semmi kasmír rajta, egy délceg, daliás férfi, ki a szultán jobbján lovagolt, - Ibrahim, a nagyvezér.

A szultánt riadó örömkiáltással fogadta a mozlim nép, mindenütt, amerre járt, s a "Szolimán!" kiáltás közt sűrűn lehete hallani e nevet is: "Ibrahim!"

A szultánt követték háreme kedvenc hölgyei, a kislar agától vezetve, aki utálatos fekete vén ember volt, s valamivel kevesebb, mint férfi.

A hölgyek mind aranyozott palankinban vitettek, legelől egymás mellett a Szultána-Valideh, a szultán anyja, s Szultána-Aseki, Szolimán kedvenc neje, utánuk a többi hölgyek, a szultán nejei és leányai, mind valami fényes ragyogó fátyollal leterítve, mely úgy tűnt fel arcaikon, mintha félig átlátszó arannyal volnának fedezve.

A menet után újra az elébbi sorozat ismétlé magát, dervisek, almék, diadalszekerek, pénzt szórók és tarka fegyveres nép.

Amint Szolimán Mahmud síremlékéhez ért, ott megállt, feltáratá annak aranyozott rácskapuit. Intésére nyolc fekete rabszolga félrehárítá a cipruslombokat, mik a szőnyegekkel terített mauzóleumot elfedék, másik nyolc egy nagy márványlapot emelt fel egy rejtett mélység nyílásáról s ekkor egy aranycsapot megfordítva, a mély üregből roppant vízoszlop lövellt föl, szivárványszíneket vetve körül a rásütő naptól. Egy szökőkút volt az, mellyel Szolimán népeit meglepé; a legnagyobb jótékonyság kelet forró éghajlata alatt.

A meglepett nép kitörő üdvkiáltással fogadá a szultán kegyét, ki ekkor balra fordulva, hol a sötét épület állott, inte a tömlöctartóknak, azok föltárták a csikorgó kapukat, s a börtön szomorú lakóit megszabadítva láncaiktól, kibocsáták mind a tomboló tömeg közé, az élő napvilágra.

Az üdvkiáltás még egyszer oly magas lőn. Szolimán tovább lovagolt, szemei még jobban ragyogtak, mint egyébkor. Egy könny ragyogását lehete bennök látni.

A Szolimanje-mecsethez érkezve a szultán, leszállt lováról, leterítteté szőnyegét, leborult imádkozni, melyet buzgóan végezve, megtörlé kezével arcát, meghajtá magát jobbra és balra a két láthatlan angyalt üdvözölve, kik török hit szerint az imádkozó mellett kétfelül állanak, s azzal átadta az ulemának és imámoknak az új templomot, melyet akkor építtetett, márvánnyal és mozaikkal kirakva s arabeszkekkel kifestve.

Minél tovább ment, az örömkiáltás annál jobban nőtt. A nép, mely az elszórt pénzt fölszedé, s az új szökőkút kristályvizét ízlelte, a foglyok, kik börtönükből kiszabadultak, s a papok, kik új templomot kaptak, mely pompában, s a Korán mondatai nagyszerűségében, mik fekete márványra aranybetűkkel voltak vésve, még az Aja Szófiát is fölülmúlta, és a katonák, önmaguk látásától ittasak, nem szűntek meg Szolimán nevét visszhangoztatni. Az erkélyekről hulló koszorúk zápora borítá útját, s a hölgyek illatos víz harmatát hinték le rá.

Így jutott vissza a szerájba, melynek ajtai bezáródtak a tömeg előtt, csupán a szultán kíséretét, papjait és háremhölgyeit bocsátva keresztül, míg a nép a kapun kívül maradt, új örömhírt várva az erkélyen megjelenő kiáltótól.

A díván gyöngyházzal kirakott termében trónja párnájára ülve, maga elé szólítá Szolimán országa legfőbb embereit, s egyenkint mindeniket külön megajándékozá s magasabb hivatalra emelte. A hírnök minden új kinevezést trombitaharsogás mellett adott tudtul a népnek, s a nép harsogó kiáltásban adta tudtul öröme nagyságát.

Mindenki beteljesülve látta vágyait. E nap örömnap volt mindenkinek, mely a legmerészebb reményeket gyümölcsözőkké tette.

Csupán egy volt még hátra, ki jutalmát el nem vevé: Ibrahim.

Őt hagyta legutoljára Szolimán.

Mindenki feszülten leste, mi tisztelet várhat arra, aki már a legnagyobbat elérte, amit a szultáni koronán alul bírni lehet, s midőn a szultán maga elé szólítá Ibrahimot, mindenünnen irigy szemek tekintének felé, óhajtva, hogy hulljon le az, ami már magasabbra nem mehet.

A szultán szeretetteljes arccal tekinte Ibrahimra.

- Országom nagyjai közt legnagyobb vagy, Ibrahim - szólt a nagyvezérhez -, ím én téged még nagyobbá teszlek. - Íme összegyűlt agák, bégek, basák, padisahk és imámok, hajoljatok meg Ibrahim előtt; én őt fiammá fogadom, ki dívánom vánkosán jobb felől fog mellettem ülni. Hírnök, kiáltsd ki a népnek, hogy Szolimán Ibrahimot fiává nevezte ki.

A nép őrjöngő örömkiáltása megreszketteté a palotát, s a dívánba gyűlt országnagyok mellükön keresztbevetett karokkal hajoltak meg Ibrahim előtt, ki szomorúan sóhajta fel s szemeit a földre szegzé.

- És, hogy ne csupán név szerint légy fiammá fogadva Ibrahim, íme lépj e rostélyzathoz és nyisd fel azt.

Az agák szöktek Ibrahimot megelőzni a szolgálattételben. Szolimán intésével visszatéríté őket: "egyedül Ibrahimot illeti annak felnyitása" - monda.

Ibrahim odalépett a rostélyhoz, felnyitá azt, a rostélyon túli nehéz selyemfüggöny kétfelé vált, s a rejtekből egy csodaszép hölgy lépett elő, egy karcsú, eszményi alak, rózsaszínű kaftánkában, oly lenge, oly éteri, hogy az ember szinte fél, hogy eltörik az öleléstől.

Ibrahim a fátyolon keresztül is megismeré a kedves, szép gyermeket; gyakran látta őt meleg, nyári estéken asszonyaival a Hellesponton hajókázni, s nem egy szerelmes szót váltott már vele titokban.

- Ahidalla! - rebegé, reszketve szerelem- s meglepetéstől.

- Ő leányom, ki által fiam leendsz, - monda a szultán gyöngéden, s a dívánjához járuló gyermek arcáról föllebbenté a könnyű fátyolt.

Ah, minő szépséget takart föl akkor! Ez arc az ezeregyéjszakai tündérek egyikére emlékeztetett, kik hivatva voltak az embereket őrültekké tenni a gyönyör által. Ibrahim térdére rogyott, úgy fogadta keblére az imádott hajadont, s a körülállók arcain egy gondolat volt olvasható; e gondolat: hogy Ibrahimnak meg kell halni.

Ennyi gyönyör, ennyi dicsőítés több volt, mint elég arra, hogy életével bűnhődjék érte, aki azt elfogadta.

Szolimán nem látott örömkönnyeitől, Ibrahimot szerelme tette vakká, de a nő szemei mindig ébren vannak, midőn szerelme tárgyát veszély fenyegeti.

A szultán összecsókolá kedvenc gyermekét s ölébe ültetve, hízelgő hangon monda neki: "kérj tőlem, amit tudsz, e percben, ha országom felét kérended is, megadom."

Ahidalla apja térdeihez borult, s reszkető hangon szólt:

- Atyám, hatalmas szultán, mindent adtál nekem, ami e földön boldoggá tehet, nincs mit kívánnom egyéb, mint hogy e boldogságom tartós legyen. Azért ígérd meg nekem, azt, és esküdjél meg reá, hogy férjemet, Ibrahimot akárki és akármit mondjon is egykor felőle, soha megöletni nem fogod.

- Mi jut eszedbe ez órában, leány?! - kiálta fel Szolimán elszörnyedő arccal.

- Ne légy irántam haragos, óh atyám. Én tudom, hogy a nap, miután delet ért, aláfelé megy. Sokszor láttam palotádban ismerős boldog arcokat, mik jó kedved napvilágában ragyogtak; hallottam másik éjjel bevarrott zsákokat nehéz terheikkel a tengerbe hullani, s a boldog kegyenceket nem láttam azontúl körüled. Nénéim egyikét nemrég Ajasz basának adtad nőül, aki első volt kegyenceid között, nemrég Ajasz basa a magyarok által megveretett, s azóta néném szürke gyászruhát visel, s ha férjét kérdik tőle, könnyez. Óh atyám, veszélyes ott lakni, hol a villámok teremnek. Te nekem kérni hagytál országaidból, én nem kérek tőled egyebet, mint hogy ne öld meg azt az embert, kit most fiadnak fogadtál, s kit legjobban szeretsz.

Szolimán elkomorult; tekintete azalatt, míg leánya beszélt, néma szemrehányással járt végig udvarnokain, kiknek örök cselszövényük egymás közül a legnagyobbakat megbuktatni, annyi áldozatot juttatott eszébe. Ahidalla leborult atyja ruhájának szegélyét csókolni, Szolimán pedig inte az ulemának, hogy hozza elő az alkoránt.

Az ulema lassú léptekkel közeledék a szultánhoz, a nehéz, zöld borítékú szent könyvet hozva két kezében, hosszú sovány arcán semmi vonás sem változott, úgy nyújtá a koránt Szolimán elé.

A szultán fölkelt, jobb kezét a koránra tevé, baljával leánya kezét fogta meg. Az udvarnagyok leborultak a földre, homlokaikkal a padozatot érintve, s azon helyzetben maradva, míg a szultán esküvék, hogy Ibrahimot, amíg ő élni fog, bármi következzék az idők folytán, soha meg nem fogja öletni és megöletni nem engedi; azután Ibrahimhoz lépett, megölelte, megcsókolá, s maga mellé ülteté jobb felől, míg Ahidalla lábainál foglalt helyet.

Az udvaroncok még egyszer lehajták magukat a földre, után mormogva:

"La illah, il Allah!"

Künn a tomboló néptömeg "Szolimán és Ibrahim" neveit üvölté kicsapongó örömében.


II.

A szultánnak rossz napja volt.

Egyik gyászhír a másikat érte. Kisded várak, apró hadseregek álltak ellen roppant hadainak, összetörték vezéreit, megsemmisíték terveit. A Zrínyiek maroknyi hada egy egész országot védett óriási hadereje ellen, a tengeren Dória János verte szét hajóhadait, majd itt, majd amott lettek vezérei árulókká, szövetségesei, vazalljai pártot ütöttek ellene.

A szultán haragra volt gerjedve, s haragját népein tölté, egy nap alatt kiüríte minden börtönt, s másnap újra megtölté azokat, a halál minden nemei segítének pusztító haragjának.

Az emberek elbújtak házaikba, a Besestán bezáratott, az ápoló-házakból kiűzettek a koldusok, helyt adandók a sebesülteknek; jaj volt annak, ki a szultán szeme elé került, sohasem volt bizonyos, hogy egy visszatetsző moccanásért nem fog-e megöletni. -

Nagy, kemény bőjt volt kihirdetve az egész országra, a templomok előtt a dervisek szakállukkal söprék a földet, ordítva: Allah, allah, Illeha Mahomed, rasul allah usár!! Sztambul utcáin járt a búcsújáró gyászmenet, zsákba öltözött papok, megtépett szakállal mentek legelöl, egy óriási ravatalt emelve vállaikon, mely eltört kardokkal és kézívekkel volt tetézve, nyomukban jött a hadsereg, vérrel fecskendett ruhákban, sírva és Allaht ordítva, s korbáccsal verve hátukat, utánuk a harcban elesettek üres lovait vezették halálraítélt keresztyén rabok, kik közül minden száz lépésnyire egyet megöltek. Jöttek azután a janicsárok, övig mezetlenül, derekaik tövissel körülövezve, vállaikon a harcban elesett vezérek koporsóit hozták, kiáltozva: "Allah, Jeri, Muffa, Ai!" Tovább hangzott a szomorú ijesztő gyászzene, a posztóval bevont dobok, s a sikoltó tilinkók, miknek hangja a gyermeksíráshoz hasonlít; itt egyszerre arcra borult az egész nép: oly látvány következék, melyet nem volt szabad látni a pórnép szemének, kétfelől kivont karddal mentek a csauszok, aki föltekint annak fejét rögtön elütendők; középen ment harminc basa, mezítláb; összekötött kezeikben egy-egy tevefarkat hordva, fejeik vérbe mártott kendővel körültekergetve és a basák között jött a nagyvezér egy sánta öszvéren, feje vérbe mártott kék kendővel becsavarva, szakálla hamuval hintve, egyik kezében hozta a "veszély zászlóját", a másik kezében egy nádszál volt, mellyel saját fejét verve kiáltoza: "Affát millei Zaffái!" Körül ordított, sírt a nép, s a port csókolta fel a földről. Végre jött két elefánt, szürke lepellel bevonva, melynek hátáról apró rézaspereket szórtak a nép közé; - befejezte az iszonyú jelenetet az őrjöngő dervisek csoportja, kik szédítő keringéssel ordíták: "Allah Buffaj! Allah Mitrei Chrestinnai! Óh!" s meztelen testüket éles késekkel szurdalák, hogy a vér körös-körül fecskendett róluk. Így járt a gyászmenet templomról templomra.

Végre rettenetes átkot esküdött a szultán, hogy azt, ki még egy gonosz hírt tudtára merészlend adni, a város legmagasabb hegyén húzatja karóba.

Az udvaroncok reszkettek és hallgatának.

Ekkor jött a híre: hogy Gritti, a szultán legkedvesebb megbízottja, ki alkudozás végett küldetett a portától, Erdélyben a magyarok által fiastul együtt lenyakaztatott.

Az eseményt lehetetlen volt elhallgatni, s ki legyen oly merész, hogy megmondja azt a haragjában beteg szultánnak?

A sápadt, sovány ulema volt az, aki elébe lépett. Szolimán megölő tekintettel pillanta rá fekhelyéről.

- Mi baj megint? Rossz hírt ne mondj, ha élni szeretsz. A hallgatás arany.

- Meghajtom fejem előtted, kegyelmes úr, tiéd az. Semmi sem jó, semmi sem rossz a nap alatt. Allah előre végze el mindent, s tőle rossz nem jöhet. Most hozatott hírül, hogy küldötted, és megbízottad, Gritti - a magyarok által megöletett.

A szultán felordítva szökött fel fekhelyéről, szemei vérben és tűzben forogtak.

- Ulema! te tréfálsz a halállal, hogy e hírt szemembe mered mondani. -

- Nem uram, te a rossz hír mondójára ítéltél halált, az enyim nem az. Grittinek jó volt meghalni, mert áruló volt ellened.

- Nem hiszem.

- Magának akarta ő Erdélyt és Magyarországot, s szövetkezett, hogy téged trónodról letaszítson.

- Holtat rágalmazol, ulema! - Kivel szövetkezhetett volna? Kinek van a világ fejedelmei közt elég hatalma engemet trónomon csak meg is ingatni?

- Annak, kit magad tettél ily hatalmassá.

- Nem értelek, - nevezd meg. Allahra! Holtakat akarok ma csinálni. -

- Nevét ki nem mondom, kegyelmes úr, mert lehet, hogy azt rossz hírnek vennéd, hanem íme olvasd e leveleket, mik Gritti irományai közt találtattak, s magad add tudtul a rossz hírt magadnak.

A szultán kezébe vette a leveleket, s végigfutott rajtok tekintetével. Arca elhalaványult, az iratok kihullottak reszkető kezéből.

- Ibrahim! - rebegé, kezét forró homlokára csapva; - "Ibrahim!" - hörgé újra s arcát dívánja vánkosai közé rejté.

- Ő volt az, - ő az, - viszonza az ulema -, ezért tért vissza a perzsa hadból parancsod ellenére.

Szolimán hörögve takarta el könnyes arcát, mintha egy halálra sebzett oroszlán sírna.

Azután fölemelé fejét, s egyszerre hideggé vált arccal fordula az ulemához. -

- Megesküvém, - úgymonda -, hogy éltemben nem fogom, és nem engedem őt megöletni.

- Úgy volt, kegyelmes úr, az alkoránra esküvél.

- S az alkorán szent könyv.

- Valóban az. E szent könyvre esküvél, hogy amíg élsz, nem öleted meg őt; de e szent könyvben írva van e mondat: "aki aluszik, az nem él". Tehát ölesd meg őt mikor alszol. Így nem életedben öleted meg őt, mert a korán azt mondja: "aki aluszik, nem él".

- Te mondád, - szólt a szultán, s elbocsátá az ulemát.

Este odajött hozzá leánya Ahidalla, gyöngéd mandolinzenével űzve az ősz apa gondját. Szolimán sokáig mulatott vele, kérdezősködött gyermekeiről, megcsókolta homlokát s jó éjt kívánva neki, elbocsátá őt férjéhez.

Azután kioltottak minden mécset a szerájban, bezárták a kapukat, jeléül: hogy a szultán lefeküdt.

Az ulema ott őrködött hálóterme ajtajában; s mikor a müezzin az éjfélt énekelte, belépett a szobába, megtudandó, ha alszik-e a szultán?

- Ébren vagyok, - szólt Szolimán, meglátva a belépőt. Az ulema ismét csendesen visszahúzódott.

Mikor a müezzin a második órát énekelte éjfél után, ismét belépett az ulema. A szultán mégis ébren volt.

Az éj vége felé fordult már, a kakasok elkezdtek szólani, az ulema beüté fejét a szőnyegen. "Nem alszom!" hangzék elébe.

Már a hajnal látszott derülni. Az ulema fáradtan ült le a küszöbön és elaludt; nemsokára valaki felrázta álmából, felrezzent. A szultán állt előtte egészen felöltözködve.

- Te aludtál el, nem én.

Szolimán egész éjjel le nem hunyta szemeit.

Másnap a sors úgy hozta magával, hogy az egész napot családja körében töltse. Ahidalla, ki még most is kedvence volt, odaült apja ölébe s ősz szakállát cirógatva, játszadozott vele. Ibrahim még most is legdélcegebb, legderekabb volt mindazok között, akik ott körüle jártak. Szolimán úgy szeretett volna nekik valamit megmondani, csak egy intő suttogást, hogy távozzanak e helyről, menjenek, hol rájuk nem lehet találni, de az uléma ott állt mindig háta mögött, s őrzé minden szavát, minden arcvonását.

És ismét eljött az est. Az ulema ott virrasztott a szultán hálószobája küszöbén. És ismét hiába. Szolimán egész éjjel nem tudott elaludni.

A harmadik éj első felét ismét ébren látta lefolyni a szultán, még hallotta a müezzin dúdolásának első szavait, de már az utolsókat nem, akkora elnyomta az álom.

És álmodott.

Leánya Ahidalla rohant oda fekhelyéhez, kétségbeesett tekintettel, tépett ruhával, szétszórt hajfürtökkel.

- Mit akarsz? - kérdé az álomlátási képtől.

- Ibrahimot meggyilkolják a te parancsodra! És te nekem megesküvél, hogy nem fogod őt megöletni.

- Bolond vagy. Ibrahim itt ül jobbomon. Ülj ölébe, csókold meg. Látod, hogy él.

A szultán álmodott s künn hálószobája előtt a testőrök egy halavány nőt tartóztattak fel, ki oda akart hozzá rohanni. - "A nagy úr aluszik", mondának neki.

S a szultán újra álmodott.

Ismét ott volt előtte Ahidalla, összekulcsolt kezekkel veté magát lábaihoz sikoltva: "Ibrahim ártatlan, hazugul rágalmaztatott, ne gyilkoltasd meg őt."

- Nem hal meg, - monda a szultán - nem hittem, amit mondtak ellene; - ha igaz volt, megbocsátom neki, eredj haza, és légy nyugodt.

S másodszor is elűzték a testőrök az alvó szultán ajtajától rimánkodó leányát, legkedvesebb kegyencét, a szerencsétlen Ahidallát.

És újra álmodott a szultán.

Holthalaványan jött elébe Ahidalla, hozta az Alkoránt, fehér ujjával rámutatott: "megesküvél" rebegé alig hallhatóan.

A szultán borúsan felelt.

- Jól tudom, távozzál előlem. Férjed bűnös, de megesküvém, hogy nem öletem meg. Hagyjátok el sietve országomat. Menjetek Palesztinába. Rejtsétek el magatokat; te pedig légy boldog, gondolj reám és szeress.

És látta azután, mint ültek lovaikra Ibrahim és Ahidalla. - Siessetek! siessetek! - kiálta utánuk, a porfelleg elnyelte alakjaikat, lovaik dobogása elhangzott, hajóra ültek, a hajó elvált a parttól, a szél kifeszíté vitorláit, a távol elnyelte alakját.

- Allah nagy! - sóhajta a szultán megkönnyebbült lélekkel - ők meg vannak szabadítva.

E percbe harmadszor űzték el az őrök Ahidallát, ki szétszórt hajjal, tépett öltönyben, kétségbeesve erőszakolta a bemenetelt atyja hálótermébe. - "A nagy úr aluszik", mondának neki.

- Allah nagy! Én megmentettem őket - monda az álmodó szultán.

E percben lépett hálótermébe az ulema, egy szőnyeggel letakart ezüst tálat hozva kezében.

A szultán felébredt. "Mi az?" - kérdé felriadva fekhelyéről.

Az uléma feltakarta a szőnyeget; az ezüst tálról egy véres, halavány fő bámult holt szemekkel a szultánra.

- Ibrahim! - hörgé eliszonyodva Szolimán, s visszarogyott fekhelyére.

1851


TARTALOM