Jókai Mór

Sonkolyi Gergely



Denique - mi tűrés-tagadás benne? biz az én kedves Sonkolyi Gergely urambátyám mokány egy ember volt.

Maig is emlékezem rá, mikor a harasztosban megkergetett, isten nyugossza meg szegényt; - amint árkon-völgyön keresztül zaklatott, azt hittem, hogy addig meg sem állok, míg a világ kerítésébe nem ütöm orromat.

Mintha most is látnám azt a somfanyelű csákányt a kezében, meg azt a meggyfa-csutorájú makrapipát a szájában, melyet akkor sem vett ki onnét, midőn káromkodandó volt, tehát akkor sem, midőn a harasztosban, hol én elöl, hol ő hátul kergettük egymást.

De minő elokvenciával tudta az emberfiának az apja teremtését eláldani! a jégfergeteges égi háború azokhoz képest klarinéthang. - Én sem voltam az a legény, ki a bátorságot valami különös erénynek tartottam volna, s midőn a dörgésekből gyaníthatám, hogy majd le is üt: nem vettem tréfára a dolgot, hanem körültekinték, hogy hol hagyott a kőmíves rést a falon, s azzal "il'a berek, nád a kert", próbáljuk meg, hát énbelőlem milyen insurgens lett volna; vitézül elvasaltam...

De hát hogy nyilvánvalóvá tegyem, miért is kergetett meg engem tulajdonképp az én kedves Sonkolyi Gergely urambátyám, egy jókora vargabetűt kell kikanyarítanom emlékezetem tarlóján, s ott kezdenem a dolgot, ahol minden emberséges ember szokta kezdeni, tudniillik: az elején.

Tehát - mikor, mikor nem, bizonyosan nem emlékszem rá, hanem annyit praecise és accurate mondhatok, hogy a francia háború után és a kolera előtt volt, - midőn tudniillik engemet az iskolából kicsaptak. - Hja, rosszul viseltem magamat, vétettem az emberiség ellen: nem akartam vágott orrú csizmát hordani! E nagyszerű bűnöm miatt szépen kitanácsoltak a padfaragók sorából, - de mégsem viseltem vágott orrú csizmát...

Hazamentem meghosszabbodott képpel, otthon az apám jól megdögönyözött s azzal fenyegetett, hogy mészárosinasnak ad; de szerencsétlenségemre a helybeli húsvágómester azt mondta, hogy ész kell ahhoz - különben most emeletes házam volna Pesten.

- Ugyan, János gazda, oda vág-e kee, ahová néz? - kérdém egy ízben az érdemes ökörhóhértól, midőn taglóját éppen nekimérte a marhafőnek, s rettentően bandzsított szokása szerint a jobbik szemével az ökörre, a rosszabbikkal meg énrám nézve.

- Oda bizony, hallja! - felelte a nagyra termett férfiú.

- De el is megyek én hát kee mellől.

- Ne féljen, hallja; - szólt, s egy csapással megdicsőíté az ökröt.

- Hát mondja meg énnekem, János gazda: mi ész kellett ide?

- Hja, maga ahhoz nem ért. Látja, hallja, minálunk egészen másforma a kétszer kettő, mint a diákoknál.

- Dejszen, panaszkodik is a keetek kétszerkettője ellen anyámasszony!

Most ez az ember földesúr.

Én pedig földetlen úr vagyok.

Otthon - mit volt mit tennem? Az ember déltől estig csak nem piszkálhatja a fogát, - kezdtem széttekinteni a faluban. Ez nem volt nagy mesterség, mert dombon laktunk, honnét az egész compossessoratus valamennyi boglyáját meg lehetett számlálni, s ha a szérűskertünkben a nagy kazalra felkuporodtam, onnan éppen valamennyi szomszédunk udvarába beláttam. Itt tapasztalám testi szemeimmel, miképp egynémelyike azon hölgyeknek, kik ünnepnapon majd elrepülnek, oly cifrák és rátartiak - otthon könyökig szurtosak, térdig csatakosak, s frizurájok vetekedik azon gazdátlan szénaboglyával, melyet minden azon menő csikó megkokál, s míg odakünn oly kényesen ráncba szedik ajkacskáikat, hogy az ember azt hinné, az r-et sem tudják határozottan kimondani: bezzeg tudnak odahaza jégesőzni, hogy szintúgy porzik bele az út... S egy bizonyos háznál, melynek két ajtaja volt, napirenden szokott lenni, hogy a gazda az első ajtón kiment, valaki más olyankor a hátulsó ajtón bejött; s mikor a gazda ismét az első ajtón zörgetett: olyankor az a másvalaki a hátulsó ajtón ismét eltávozott. Mit keresett ott, mit nem? azt nem tudom. Talán atyafia volt a gazdának, vagy a feleségének.

Egynémely urambátyámmal pedig megtörtént, hogy mikor későn vetődött haza ebédelni, jól kimocskolták s odakünn tálaltak neki a cselédekkel a malomköves asztalnál, s az volt legszebb a dologban, hogy kivált az ilyenek szoktak nagyra lenni a gazdai tekintéllyel.

Mindezt igen szép és tanulságos volt messziről szemlélni, hanem úgy került, hogy a sok szemlélet közben valamire, azaz sajátlag valakire találtam bukkanni, kinek közelebbrőli láthatása sem volna ínyem ellenére.

Éppen házunk szomszédságában lakott az én kedves urambátyám, Sonkolyi Gergely. - Isten nyugossza meg szegényt! - meglehetősen ócska volt már a háza fedele, - gyermekkoromban sokszor meghúzgáltam a nádlása alját, nádmézet keresvén benne. Háza falát hol kékre, hol sárgára meszelték, utoljára pedig kövecsekkel verette ki azt irombán az öregúr s nem kelle azt többé meszelni.

Kertek alatt lakott s háza két ablakával fordult az utcára, mely ablakok szüntelen virító sárgarépa-, muskátlibokrokkal voltak elszőnyegezve, s a házhéj elején egy négyfülű lyukból két füzér paprika piroslott elő, szelíd szomszédságában egy kinyúló kaszának. Az udvaron nagy szederfák álltak, ülőhelyei az udvar baromfiainak, s a konyhaajtóval szemközt a pincebejárás bolthajtása díszlett, erősen befutva az úritök erős indáival; valamivel odább egy nagy galambdúc éktelenkedett, még odább egy rakás ölfa, meg egy sertéshidas, meg egy nyikorgó kankalikos kút, meg még patvar tudja, mi mindenféle illatos alkotmány, közbe-közbe terpeszkedő társzekerekkel, ekékkel és boronákkal egyben, s ha még ezekhez hozzáképzelem azt a kilenc ordas agarat, meg a tarka tinót és a fehér lúdfalkát, - mintha most is előttem látnám szomszéd urambátyám udvarát.

A kilenc agár szüntelen ott strázsált a pitvarajtóban, ha urambátyám vadászni nem volt, s gazdagítá képzeletét a konyha rácsajtaján kiszivárgó gulyáshús-szaggal. - A tűzhelyen pedig rendesen nagy láng égett, a nagy láng mellett nagy fazekak, s mindezek mellett egy svadron pirosnál pirosabb vászoncseléd. A körül felaggatott tarka tálakat, vendelyeket, réz- és bádogkanalakat, mintákat, sodrófákat, szitákat és serpenyőket képzelje magában mindenki, mint szintén a két első szoba bútorzatát is, melyeket én elő nem számlálhatok, minthogy bennök sohasem voltam; hanem ha valaki kíváncsi rá, utasítom a megye levéltárába letett inventáriumhoz, ahol ott minden ingóságok a legkisebb famacskától a legnagyobb festett almáriomig együtt fel vannak jegyezve.

Magam csak a hátulsó szobára emlékszem, arra a kis sötét szobára, a nagy fehér kemencével; szögletben állt a ketyegő falióra, oldalt egymásnak vetve két tornyos nyoszolya, a falon József históriájának képei, középett széthúzható tölgyfaasztal s egy benyíló nyitott ajtaján át szemlélhető falra akasztott vadásztarisznya, puska, karikás ostor, rézcsákány, tarsolyos kard és nyeregszerszám - egyik sem rozsdásabb, mint a másik.

Hanem ami legemlékezetesebb ezek között, egy viselt fekete bőrpamlag; - hej, ez a fekete bőrpamlag volt az...

No de ne rohanjunk az ajtóval együtt a házba...

Tehát itt lakott az én kedves szomszéd urambátyám, nemzetes és vitézlett Sonkolyi Gergely, Isten nyugosztalja meg szegényt...

Miattam azonban lakhatott volna az öregúr akár felső, akár alsó szomszédunkban, én bele nem botlottam volna, hogyha... hej, hogyha olyan szép kisleánya nem lett volna!...

Tehát szép kisleánya volt az öregúrnak.

Esztikének hítták az eszemadtát...

Bizony, csak gyönyörű kis teremtés volt... Beh sokszor nem aludtam miatta! De még többször álmodtam felőle. Azokról a piciny kis kezekről, s azokról a nagy karika-szemekről, miknek egyetlenegy tekintetét nem adtam volna a kínai császár legszebb sipkájáért... nem rösteltem naphosszant őrt állani a kazal tetején, hogy olykor megláthassam a szentemet, amint az udvarra kijött, vagy a virágait megöntözni, vagy galambkáit étetni, miközben oly kedvesen, oly módosan illett neki minden mozdulata, minden lépése és lejtése és hajlongása, és minden, de minden csupa ennivaló volt rajta. Bizony sokszor elfelejtettem miatta: hogy délelőtt van-e az idő, vagy délután?

Hanem mindez nem volt elég az üdvösségre. Ha az ember üvegen keresztül nyalja a mézet, nem igen érzi édességét, pedig az én képzeletem sok rendbeli édességekről álmodozott.

Odaadtam volna minden másvilági virtualitásomat annak, aki okos tanáccsal tudott volna megsegíteni ez egyszer; azonban az okos tanács nem gomba, hogy ott is teremjen, ahol nem vetették.

Kellett volna pedig ez egyszer a jó tanács, mert tudva volt faluszerte, hogy az én szomszéd urambátyám kuruc ember, aki bizonyos dolgokban nem érti a tréfát, s az a rebellis elve van, hogy leányához kilenc lépésnyire nem enged férfiembert közelíteni; így okoskodván: "aki el akarja venni, kérje meg; aki el nem akarja venni, ne bolondítsa!" Később beláttam, hogy igaza volt, de akkor, mondhatom, hogy nagyon bosszantott. Tudtam egyébiránt azt is, mivel szokta a leánykérőket kifizetni: "ma adjak-e kenden ki, öcsémuram, vagy holnap?" Prosit! - Azt mondta, hogy a leánya még nagyon fiatal, nem arra való, hogy a háztartást reábízza az ember. - Ezt nevezem aztán a prózai életnézetek egyikének.

De még azt csak elszívelte volna nála az ember, hogy leányát úgy féltette; tudtuk volna mi azért, hogy micsoda nyelven beszéltek a paradicsomban Éva kisasszony meg a kígyó egymással, olyankor, amikor az öregúr napestig vadászni járt; - csak az a fatális - óh! nem tudok nevet találni számára: az a Belzebub kályhatevője, az a vén Debora ne lett volna a háznál! Ki minthogy egy ülőhelyéből mozdulni nem tudott, mindig otthon kötött, s jaj volt neked, szegény fiatalember, aki Esztikéhez mertél ellátogatni! Lekorpázta azt úgy, hogy vőlegénykorában is szájában lehetett az íze.

Némelyek azt mondták, hogy testvére az öregúrnak; mások azt vitatták, hogy felesége; - tudja Isten, mije volt, biz az nagyanyja is bízvást lehetett, hisz vénebb volt szegény a visegrádi várnál! Annyi bizonyos, hogy még akkor matrikulának eszméje sem volt a világon, amikor ez született - uram bocsá', még Mátyás királyra is vissza tudott emlékezni!

Meg sem gondoltam, hogy azon hat esztendő óta, míg én iskolaport szagoltam, be ne csukták volna háta mögött a szentek paradicsomának ajtaját. Akkor is sokat imádkoztunk már érte a gyülekezetben, hogy könnyebbítse meg a jó Isten az ő ágyának szalmáját; de tapasztaltam nagy hirtelen tévelygésemet.

Amint egyszer megsejtve, hogy az öregúr hátat fordított a háznak, szívemnek mondhatlan fájdalmában odasompolyogtam a ház háta mögé, ahonnét ama szoba ablakára lehete látni, hol Esztike időzött, s nagy áhítattal álltam meg ott, amúgy diáktempóra, szomjasan tekingetve be az elzárt paradicsom ablakán. - Egy kezet láttam ott fel- s alájárni tűvel s cérnával. Esztike varr ott, gondolám magamban, s majd felfaltam szemeimmel azt a kezet. Hát egyszer az a kéz megzörgeti erősen az ablakot! Lehetetlen volt észre nem vennem, hogy a figyelmeztetés nekem szól, s nem tudtam, hogy elszaladjak-e most, vagy odaszaladjak.

E határozatlanságomat megszünteté azon eset, hogy az ablak felszakíttatott s kiüté rajta fejkötős fejét - Debora asszony; azt gondoltam: az egyiptomi hét sovány esztendő ütötte ki fejét.

- Hát maga, nagy hórihorgas léhűtő, mit ácsorog már ott egy óra óta, he? Mit bámul, mint a borjú az új kapura, he? Eltakarodik innét mindjárt, vagy ráuszítsam a kutyákat? Menjen a maga dolgára pokolfélegyházába, s ne tátsa a száját más ember ablakára; ha pedig nincsen dolga, menjen ki a mezőre, keresse meg azt a füvet, amitől az ilyen sihedereknek kinő a bölcsességfoguk! - - s úgy.

Ezzel becsapta az ablakot.

...Hej, de elkotródtam én is onnét, akárha lelúgoztak volna. Mintha nem is én lettem volna az, aki ott volt. Lehúztam a kalapomat szememre, fejemet leütöttem s hazamenvén, akkorát aludtam bánatomban, hogy este lett, mire felsejtettem belőle.

Egész éjszakán át majd megettem a csillagos eget; nem jött az álomnak gondolatja sem szemeimre; hogyisne! mikor az egész délutánt végighúztam, mint az ürge, és éjjel aztán az én kis Esztikémet iparkodtam magam elibe állítani, de tudja patvar, még az emlékezetem is fügét mutatott; valahányszor vonásról vonásra szépen összeillesztgettem gyönyörűséges arcát, mindannyiszor azon vettem észre magamat, hogy ismét a vén Deborát látom magam előtt!

Éjféltájban a környék valamennyi macskája odajött zsinagógát tartani az ablakom alá. Ki vékonyan, ki vastagon, fújták, trillázták és cifrázták, hogy az embernek még a lelke is bukfencet hányt bele. Egy darab ideig csak áldogattam őket magamban s tartottam türelemmel; de mikor aztán vettem észre, hogy már nem lesz ám vége, mert ezek itt most operát tanulnak be; kilopózkodtam szépen, fogtam a sodrófát a konyhában s a pitvarajtóban megállva, nekimértem a tisztelkedőknek, s mikor éppen a "fisz-dúr" kardalt énekelték, közibük hajítám, s képzelhetni, hogy volt színpadi hatás!

E perc óta megkímélték magukat az efféle tisztelkedésektől.

Hanem bezzeg, reggel, mikor felocsúdtam, várt reám a feketeleves.

Belépett hozzám uramatyám, rókatorkos mentéje panyókán volt vetve nyakába, s fejébe volt nyomva a báránybőr-süveg.

- No fiú, - szólt - most már bujdossál ám a világból!... agyondobtad az éjjel a Debora asszony cirmos macskáját.

- Phű, teringette, e bizony baj! - kiálték felugorv; - nincs benne semmi élet?

- Bizony kimúlt ez ab intestato, - szólt atyám, előmutatva a nagy, kövér vadat, mely kezével, lábával alálógva, fehér fogait rámvicsorítá.

Véghetetlenül vakartam a fejemet. - Mit tegyek? Ha megtudja, hogy én dobtam agyon, még macskává változtat, vagy kipöröl a világból, vagy úgy megátkoz, hogy sohasem kapok feleséget... Ejnye, ejnye, csak én soha macskával ne jöttem volna össze az életben!

- Azonban csak hagyja itt uramatyám azt a néhai kandúrt, - mondám, s egy víg ötlet ment a fejemen keresztül, - megpróbálom kiengesztelni azt a jó Sybilla asszonyt, ha hátul nem köti a sarkamat.

Uramatyám megcsóválta fejével együtt a báránybőrsüveget s vállvonítva letevé egy székre a corpus delictit s otthagyott.

Én pedig vevém az élni megszűntet s szépen belefektettem a keszkenőmbe s annak négy csücsét összefogva, ballagtam nagy szívdobogással a szomszédba.

Amint a kapu eleibe értem, éppen akkor disputáltak urambátyám agarai egy házaló zsidóval, kinek manchester bugyogóján csak vagy hat szelelő lyukat szakítottak eddig; az ember jajgatott, hadarászott és kapálózott, hogy csupa mulatság volt.

És ez volt szerencsém, különben tőlem kértek volna passzust, s urambátyám kutyáját megütni főbenjáró dolog. Így észrevétlenül jutottam a konyhába, körülnéztem a keszkenőt, hogy nem lóg-e ki valamerre a macska farka, azzal odautasíttattam magamat Debora asszony szobájához, s alázattal bekocogtattam.

- Ki az? - hangzék belől (akár egy repedt fazekat kongattak volna).

Benyitottam.

Az emlékezetes ablaknál ült volt Debora asszony, s orrát felém fordítva sandított rám a pápaszem felett; haja (azaz: tudja Isten, kinek a haja) hurkákra volt szedve a fején, hátul pedig táritoppos zsiráf-fésűre szedve. Ránc volt az arcán, amennyi csak ráfért, s maga az arc nagyon cipószínű volt.

A másik ablaknál ült az én rubintom, Esztikém, s szintén varrt; szép kilátása volt szegénynek az ablakból. Éppen egy boglya bükköny volt elibe rakva. Amint beléptem, vállig elpirult a szentem, vagy csak én hitettem el magammal, de igen lesütötte szemeit, s nem nézett rám.

- No - mit hozott? - Ekképp kívána jó reggelt Debora asszony.

Én odairamodtam hozzá, s miután csonttá vált kezét nagy ellenkezései dacára elhajhászhatám, azt erősen odakoccintottam a fogaimhoz. Brrh! Azóta nem ehetem a kocsonyát.

- Sohase bántsa.

- Óh édes, kedves, drágalátos asszonynéném, talán már nem is ismer? - Ugye, hogy megnőttem? Én vagyok ám az a kis szöszke Csallóközi Péter, aki annyiszor hordott át asszonynéninek fiókgalambokat, nem tudja?

- Úgy? Aki annyiszor beverte pilinckkel az ablakomat? no ugyan nagy lett. Egészen nyakára vénül szegény apjának.

- Hanem asszonynéni még ugyan jó színben van. Egészen megfiatalodott. Hisz olyan, mint egy húsz esztendős kisasszony. (Ha egyébért nem, ezért a hazugságomért bizonyosan kikergetnek a mennyországból.)

- Bizony, hallja öcsémuram, szép is voltam én a magam idejében. Meleg tejben mosdottam én minden estve, attól lett oly szép fehér a bőröm. Most is látszik az énrajtam (no ugyan!). Hej, nem termett azóta olyan szép leány a vármegyében sem, mint én voltam az én fiatal időmben. Hisz emlékezhetik rá édesatyja, majd csak kérdezze meg tőle.

(Tyűj! Mikor kegyelmed fiatal volt, még akkor talán az a pap sem született, aki az apámat megkeresztelte; gondolám, de nem mondtam el.)

- Hanem bizony egynéhány esztendő óta sokat vesztettem szépségemből (uram bocsá', ennek félszázad is csak néhány esztendő!); hja, csak így van az, semmiben sincs állandóság, tele van a világ mulandósággal. Hanem hát mi jóért jött öcsémuram, hadd hallom?

Én eközben közelebb-közelebb kezdtem húzódni Esztikéhez, mit észrevevén ama kincsőrző sárkány, nagy pillongatások és orrtörlések közt rá kezde parancsolni.

- Eszterka! Eredj ki, kérdezd meg, a béresek megjöttek-e már?

Esztike fölkelt, és ment.

(Törjék ki valamennyi fogad! - mormogám magamba; - ártatlanabbul nem átkozhattam meg.)

- Hát mi baj, öcsémuram? csak mondja el szaporán, mert látja, hogy nem érünk rá; nálunk sok a dolog, nem úgy, mint maguknál.

- Hát - - kedves, édes asszonynéném, csak annyiban vagyunk, hogy az ember nem győzi magát őrizni eléggé, hogy valami szerencsétlenség ne történjék rajta; minden lépten-nyomon szabad az Úr keze velünk.

- Azért maradjon az ember odahaza, üljön le a... (megmondta, hogy hova) - odahaza csak nem történik az emberen semmi baj.

- Nem emberen, hanem például a családján, például, hogy felhozzam, méltóztatik tudni, kedves asszonynéném, hogy kegyelmeteknek is vannak macskáik, minekünk is.

- Csakhogy a mieink szebbek.

- Tökéletesen igaz. Tehát ezen macskák át szoktak látogatni egymáshoz; a mieink kegyelmetekhez, és a kegyelmetekéi mihozzánk.

- Bölcsen tudom; sokszor megrágják a padláson a hurkák végit, meg az oldalast; hanem a mieink nem mennek kegyelmetekhez, van azoknak idehaza is mit enni.

- No, csak amúgy látogatásképpen.

E percben nyílt az ajtó s Esztike bejött.

- Eredj csak, Eszterka, - sürgeté a sárkány - nézd meg, esznek-e a kis pávák?

(Várj, lesz idő, midőn diót török a csontoddal! - gondolám, de nem mondtam el.)

- Hát gondolja, kedves asszonynéném, a múlt éjjel ezen ártatlan állatocskák, amint ismét szépen összegyülekeztek és énekelgettek, hogy szinte gyönyörűség volt hallani, valami istentelen, vérengző, kegyetlen ember egyet közülök, a legszebbiket, orozva és álnokul agyonhajított.

- Úgy kellett neki, mit jár szomszédolni! Jól tette, becsületes ember volt.

- De nem a mienket dobta ám agyon, hanem a kegyelmedét, nénémasszony, - mondám, kibontva a keszkenőt, s kihúzva a korán elhunyt testi maradványait, azt eléje tartottam...

...Jaj! Azt a dühből, kétségbeesésből és rémületből vegyült tekintetet, melyet e percben kelle látnom, még álmomban sem felejtem el. Végigtapogattam magamat, hogy nem váltam-e tőle kővé.

- Az én macskám! - rikácsolá, s kiragadta azt kezeimből. - az én macskám! - ordíta, hogy az ablak reszketett bele, miközben szemei forogtak és ajkai tajtékot vertek, s háromszor fölugrott volna, ha tudott volna. Azután ölébe szorítá, s gyermekesen döncölte és csókolgatta azt.

"Cicuskám, cicuskám!" - szólt neki, szemeit fel-felnyitogatta. - "nézz reám, cicuskám, ébredj fel egy kicsinyt", végre lehelyezé azt az asztalra, s fölé borulva, a legsiralmasabb énekhangon dúdolá: - "oda vagyok, oda vagyoo-oók!" - és zokogott megkérlelhetlenképpen.

Erre Eszti újra bejött, s leült asztalkájához.

Én, használva Debora asszony keserves megilletődését, hozzásimultam (t.i. Esztikéhez, nem Debora asszonyhoz), megfogva gyönyörűséges kis forró kacsóját, odahajoltam hozzá, s reszkető hangon kérdezém:

- Ugye, kedves Esztikém, maga nem haragszik énreám?

- Miért haragudnám? - felelé a kis ártatlan, s lesütötte szemeit, s kezét húzta kifelé az enyimből.

Ostoba egy kis kérdés is volt az tőlem, megvallom, de az embernek nem oly könnyen jönnek ám az okos kérdések, mikor szerelmes.

Hanem az a vércseszemű tátos - azt gondoltam, a macskáját siratja; pedig gutát! oda vigyázott, s alig nézhettem a violám szemébe, már újra rárivallt:

- Eszterka, eredj, nézz ki uradatyád elé, jön-e már?

S ismét egyedül maradtam.

Debora asszony pedig újra leborult és sírt.

Eleget beszéltem hozzá, akartam volna mulattatni; mondtam neki, hogy ugyan szép idő van odakint, meg hogy a kukorica már a selymét hányja; mindhiába! oda sem hallgatott.

Végre felpattant:

- Hanem megállj te semmirevaló, ilyen meg amolyan, aki ez ártatlan állatot meggyilkoltad, - kitudom - szóla -, hogy ki voltál, s megbosszulom még az unokáid unokáin is.

(Boldog Isten! Ez még három nemzedéket túl akar élni!)

- A vármegye elé adom a dolgot, violentialis pert kezdek ellene, repositionalis pert, infamisationalis pert. Bosszút állok érted, ártatlanul kivégzett tarka macskám, példás rettentésül a késő nemzedéknek.

- Helyesen, kedves asszonynéném - biztatám őt - helyesen. Megérdemli a pokolra candidált! Én magam legjobban rajta leszek, hogy ez iszonyú tett szerzője kitudódjék, ezt fogadom, ígérem.

- Ígéri? - kiálta, s úgy nekem esett, hogy attól féltem, megcsókol. - drágalátos, édes uramöcsém, becsületes ember volt maga teljes életében; az apja is az volt; minden nemzetségeit szerettem. Tudja ki, keresse ki, az Isten áldja meg, azt a semmirevalót. Bizony még holta után is áldani fogom.

(De majd csak jobb lesz az, ha én áldom kegyelmedet holta után, nénémasszony; gondolám magamban, de nem mondtam el.)

S ezennel tehát ünnepélyesen felfogadtam, hogy amennyire tőlem kitelik, utána leszek a criminalis inquisitiónak.

Ekkor következett a kimúlt érdemeinek előszámlálása.

Mint tudott dörömbölni! mily okos volt! hogy fel tudott ugrani az asztalra! Mint tudta már, ha a tányér zörgött, hogy ebéd ideje van! Mily szépen tudta megenni a kávét a csésze aljából! S aztán oly tiszta állat volt, hogy soha olyan piszkos állatot, mint az egér, még a szájába sem fogott sat. sat.

Miután ekképp elbúcsúztatta magát kedvencétől Debora asszony, nagy szívfájdalommal megvála tőle, s jajgatásnak jajgatásával adta oda kezembe, hogy azt az ő ablaka elé eltemessem, s neki a gyilkos kiléte felől minél előbb hírt hozzak.

- - Megvolt tehát az ürügy, mely alatt Esztikét ismét megláthatom.

Eltemetém azonban a meghalálozottat az ablak alá, s sírt emeltem fölötte, s tűzködék fölébe zöld ágakat, miket ugyan a tarka borjú menten lelegelt, de mik által erősen befészkeltem magamat Debora asszony kegyébe.

Ki is azonban erősen elfeledé, hogy Esztikét kiküldte az uramatyámat várni. Ott találkoztam a szívem bálványával a kapuban.

- Kire vár itt? - kérdezém tőle.

- Édesatyámra, - felelé, s köténykéje bojtját csipegeté.

- Szegény kis Esztikém, mennyit kell kegyednek ettől a vén Deborától szenvedni!

Erre nem felelt szegényke semmit, hanem szemei megteltek könnyel, noha nem akarta.

Ekkor láttam, hogy milyen szépek a fekete szemek, mikor sírnak. A kéknek nem illik a sírás. Azt örömestebb látom, mikor nevet.

- Hej! - mondám, nagyot sóhajtva, - beh másképp tudnék én bánni kegyeddel! - De nem hagynám én bántani senkitől, ha tehetném.

Erre nem felelt semmit. Megvallom, nem is szerettem volna, ha minden szavamra tudott volna felelni.

- Engem sem szeret senki a világon, - folytatám - olyan vagyok, mint az árva madár, kit a zápor mosdat meg, a zivatar megfésül. Keserűség, árvaság az életem; hanem hiszen felderül még nekünk is a csillagos ég!

Látszott a galambomon, hogy menni is akart, nem is, de minthogy igen illendően viseltem magamat, ott maradt. - Igen hideg szél kezde fúni, s az ő nyakán csak vékony kis selyemkendő volt tűzve.

- Miért nem tesz melegebb kendőt? - feddém, - majd meghűti magát, és meghal.

- Nem nagy kár lesz értem - szólt szegényke szomorúan -, úgysem törődik énvelem senki; legalább jól járok; senki sem bánt.

- Óh, ne mondja azt, az isten áldja meg, ha nem akarja szívemet megrepeszteni (itt magamnak is igazán szorulni kezdett a hangom). Kegyednek még sokáig kell élni, kedves Esztikém, mert ha kegyed meghal, akkor - akkor majd én is tudom, hogy merre van a Duna.

Ezt mondva, lódultam haza s mire hazaértem, azon vettem észre magamat, hogy sírok, mint a gyermek. - - Csak furcsa állatja is az embernek az a szív!... Hej, ha az embernek szíve nem `volna`!

Ez idő óta nem féltem a szomszéd urambátyám agaraitól, tudva azt, hogy Debora asszony nem fogja azokat reámuszítani.

Csak azt lestem ki ablakunkon, hogy mikor megy Gergely úr a nyúlháborúba, - azonnal vándoroltam a szomszédba, első egypárszor azon nesszel, hogy nyomában vagyok már a macskagyilkosnak, - látta ez is, meg amaz is, s akkor leírtam sipkától bagariáig egy soha nem látott személyt, akinek kilétén aztán törhette a fejét, aki akarta.

Később, hogy erre ráuntam, s Debora asszony is kezdte felejteni halottját, urambátyámat keresni mentem által.

- Nincs itthon, éppen ebben a pillanatban ment el.

- Ejnye beh sajnálom - s ekkor aztán a nagy sajnálkozásban ki találtam szalasztani a számon, hogy - ki hallotta, mi történt a faluban?

Azt persze senki sem hallotta, mert semmi sem történt, hanem Debora asszony annál kíváncsiabb volt meghallani az eseteket, s ott marasztott. - Én aztán ami pletykát tudtam Philemonról és Baucisról, azt mind szélesen és hosszasan elhistorizáltam előtte, s Isten vétkemül ne vegye, biz én hevenyében akkorát füllenték neki könyv nélkül, hogy majd eldűlt bele.

Hanem ez sikeres volt; - addig egy szóval sem küldött haza, míg ki nem fogytam, s ekként számtalanszor volt alkalmam Esztikém sóhajtásait elfogni s a magaméit megküldeni neki, s ha élőszóval ki nem beszélhettük is egymásnak magunkat, szemeinkkel gyakran egész érzékeny párbeszédeket folytattunk.

Másnap megint átmentem urambátyámat keresni, s ismét nem találtam honn. Természetesen, minthogy éppen rálestem, mikor elment hazulról.

- Ejnye, maga mindig oly szerencsétlen, hogy éppen olyankor jő, mikor nincsen idehaza.

Tudta volna csak, hogy mennyire verem a fejem a falba e szerencsétlenség miatt!

Hanem jól tudtam eleve, hogy e füst alatt nem fogom sokáig csalhatni a világot s turpisságom elébb-utóbb napfényre fog jőni.

Úgy is lett.

Egy időre már tisztességesen odakaptam a házhoz, elannyira, hogy Esztikének könyveket is szabad volt vinnem, miket én városon lakó tiszteletes sógoromtól kölcsönöztem.

Biz ezek német könyvek voltak, szegények! - de én nem tehettem róla; ha magyar nyelven írt ilyszerű istentelenségeket hordtam volna a házhoz, bizony kirudaltak volna. - Ha jól emlékszem rá, regények voltak és holmi szerelmes históriák, miket én Debora asszony előtt imádságos könyveknek kereszteltem (az áldott teremtés csak magyarul tudott), s az volt aztán a legvígabb történet, ha olykor előfogott a drága lélek, hogy fordítsak neki a bent megírt szent fohászkodások közül. Fordítottam én aztán oly poenitentialis létániákat és katechismusokat ama jóravaló könyvekből a hivő léleknek, hogy valamennyiünk szeme könnybe lábadt tőle.

Kiváltképpen a férjhez menendő hajadon leányok könyörgését, no azt sokszor elmondatta velem, melyet is én szorgalmasan ki tudtam olvasni Wielandból úgy, mint Kotzebueból.

Ha aztán ezen dicséretes könyvekből valami emlékezésre méltót akartam Esztikém figyelmébe ajánlani, azt szépen körömmel aláhúztam, s ha ő látott benne figyelembe veendőt, szintén aláhúzta, - a tiszteletes bácsi pedig, mikor hazavittem a könyveit, nem győzött eléggé dőzsölődni, hogy ki a tatár karmolja össze ezeket az ő könyveit?

Így ment ez, míg meg nem állt; megállt pedig egyszer azon egyszerű eset által, hogy midőn én egyszer éppen látogatásom végezém (éreztem tudniillik azt az időt, mikor urambátyám meg szokott jőni), s kifelé ballagtam, amint az ajtót éppen nyitnám s húznám magam felé: valaki éppen akkor szintén nyitá kívülről s tolta énfelém.

No, szép meglepetés volt reám nézve, midőn az ajtó megnyílt s bejövő és kimenő egymásnak szemközt állottunk. Ha a nyakam elvágták volna, sem ijedtem volna úgy meg, mint most... Nemzetes és vitézlő Sonkolyi Gergely urambátyám állt előttem, testestül-lelkestül és rézcsákányostul. Merre fussak? Ez jutott legelőször is eszembe, s mikor már láttam, hogy nem futhatok, akkor jöttem csak azon gondolatra, hogy bátornak kellene lennem. - Szerettem volna azonban akárki más lenni, csak saját magam nem.

- Hát öcsém, - kérdé urambátyám, nagyot pödörve kacskaringós bajuszán, - láncos-lobogós, forgós-suhogós és ropogós! hol jársz itten?

(Tán bolond vagyok, hogy megmondom, gondolám magamban; de hát mit is mondjak? azt mondjam: hogy Debora asszonyt látogattam? Hátha felesége? - Még agyonlő. - Égből pottyantam ide? Uramatyám küldött? vagy a pulykáinkat kerestem? - Mit tudjak hazudni?)

- Nem én, kedves urambátyám, - felelém - nem járok én itten... Csak azt jöttem kérdezni, hogy mikor tetszik bemenni a városba?

- De öcsém, - szólt urambátyám, elmozdítván karomnál fogva az ajtótól, - hordom én a te mivoltodat, gonosz a te zúzád, haragos forgattát! Hanem nekem többet át ne kastankodjál, mikor itthon nem vagyok, a hatszázezermilliomáldotta szedtevette táncoltatta! - Mert ha még egyszer - három kila mennydörgős égiháború! át mered ütni az orrodat, fogadom a kilencvenkilenc apostolra s valamennyi Poncius Pilátus volt a világon, hogy Dóka Pista legyen a nevem, ha szíjat nem hasítok a hátadból, ropogós rángattát!!!...

- Köszönöm ássan, - mondám, örvendezve, hogy ily könnyen megszabadulok.

Urambátyám pedig, még egyszer rábízva az ördögre, hogy vigyen haza, belódult s még aztán sokáig hallottam pattogó, kikanyargatott allegórikus frázisait, miket a rossz világ káromkodásoknak nevez, s ismét ott láttam magamat, ahol voltam a macskahalál előtt.

Már tartottam tőle, hogy idestova a kutyákon lesz a sor.

Ez napságtól fogva csak igen gyéren tehettem szert Esztikém láthatására, akkor is csak a kerítésünkön át, amidőn mindannyiszor azon veszedelemnek tevém ki magamat, hogyha az öregúr meglát, belém lő. Egyszer Esztike is észrevett, - nem mert közelebb jőni hozzám; mutatta pantomimikával, hogy fél, miképp meglátja valaki, - én szintén szemkifejezéssel felmutattam - nem ugyan az égre, hanem a padlásablakra, mit elértve a lelkem, ezentúl aztán csak úgy konverzáltunk egymással, hogy egyikünk az egyik padlásablakból, másikunk a másik ablakból játszottuk a némajátékok legfurcsábbikát, kezeinkkel egymásnak integetve és fejeinket hajtogatva, s fel-felpillantva a magas égre.

...Lőn azonban, hogy urambátyám egyszer hosszabb időre elutazék, mit onnan tudtam meg, hogy a honn maradt agarakat ez idő óta szüntelen ütötték-verték, mit nem mertek volna tenni, ha az öregurat a határon belől érezték volna.

Ezt megsejtve, kilódulék az erdőre, teleszedtem a kalapomat szarvasgombával, s mentem vele a szomszédba.

A legutóbbi expedícióm alkalmával igen ráncba szedhette az öregúr az illető őrsereget, mert az egész cselédség, az első kuktától az utolsó agárig, kitelhetőképpen görbén néze reám.

Amint belépek a szobaajtón, - még csak az egyik lábam tettem belől, - odaugrik Debora asszony, s odacsuk az ajtóhoz, hogy másik kezem és lábam még kívül maradt, s leírhatatlan vendégszerető nyájassággal rivalla rám:

- Csak maradjon odakívül, öcsémuram, maradjon odakint.

- De bizony csak egy kis szarvasgombával kívántam kedveskedni kedves asszonynéninek, - szabódám - tudtam, hogy igen szereti.

- Vagy úgy! - szólt, kibocsátva a kalodából. - Szarvasgombát hozott? Már az más, úgy jöjjön be, hozza be, hozza be.

Bementem. Bevittem.

- Ejnye, beh derék fiú maga; hát hogy aludt, mit álmodott? Tessék leülni. Ejnye, ejnye. - Hát jár-e még iskolába?

- Nem biz én; már végeztem.

- Végezett! Milyen korán. Hát micsoda?

- Szemorvos vagyok - felelém.

- Már mint borbély - értelmezé a néne.

- Az ám - mondám.

Esztike odasimult hozzám.

- Most ugye bizony tréfált, Péter bácsi? - súgá halkkal.

- Füllentettem, tisztesség nem esik mondván.

- De hát minek?

- Hát majd csak annak, hogy estére szíveskedjék kedves Esztikém a kerítésen átnyújtani Debora néni pápaszemét, javítok rajta valamit.

- Ejnye no - vága közbe Debora, - hogy szemorvos, no, - ej-ej.

- Azonban megyek is - mondám, kalapomat vevém.

- Maradjon még egy kicsit, - biztatott a jószívű lélek, mialatt hatályosan tolt kifelé, s kicsukott.

Estére megkaptam a szemüveget. - A nagyítóüvegeket gyöngyen kiszedtem belőle, s szép sima ablaküvegből vágtam éppen akkora karikákat tűzkővel, azokat a nagyítóüvegek helyeire alkalmaztam, s reggelre kelve újra helyére escamotíroztuk a pápaszememet.

Én pedig újólag egy kosárka spanyolmeggyel iparkodtam a beléphetési engedélyt kihízelegni.

- Köszönjük, köszönjük, - szólt a néne, többes számban beszélve, pedig senkinek sem adott belőle, - bizony meg sem tudjuk majd szolgálni.

- Óh, szót sem érdemel.

- Hanem elébb megnézem, nincsenek-e zsellérek benne? Szoktak ám az ilyenekben lenni, hamar megterem benne a Jánoska - okoskodék s vevé pápaszemét, s feltevé orrára s nézett rajta...

De mintha nyakszirten csapták volna, úgy meghökkent. Persze, hogy a sima üvegen keresztül semmivel sem látott jobban, mint anélkül. - Tartotta messze és közel hozzá a nézendő tárgyat: semmit sem használt, - elővette a Szikszait, felütötte, de nem tudott olvasni belőle, - törülgette hol a maga szemeit, hol a pápaszemeit: hasztalan - a dolog nem változott.

- Nem látok, - - így szóla végre elrémülten.

- Hogy-hogy?

- Ugyan édes öcsémuram, nézzen ezen a pápaszemen, nagyít-e még?

Néztem rajta.

- Tyűh, asszonynéném, rettenetesen nagyít! Akkorának mutatja az ember pórusait, mint egy ürgelyuk.

- Jaj nekem, úgy én oda vagyok! Nem látok rajta.

- Asszonynéném! - szólék aggodalmas arccal, a világosság felé fordítva képes felét, s erősen szemeibe nézve. - mi leli a maga szemeit? - Szent Gergely apostol! Hisz maga szürkehályogot kap. Miért nem gondol magával?

- Szürkehályogot! - sikolta s szemeihez kapott. - Oda vagyok, oda vagyok! - Uramöcsém, kedves uramöcsém, segítsen rajtam, ha testünknek megbocsáttatását és bűneinknek föltámadását hiszi, - segítsen rajtam, ha még lehet.

- Hm - szólék fontos műértő képpel, s valóban orvosi szemöldök-grimászokat vágtam -, nem érzett kegyed holmi szélhűdéseket a tunica choroidaeán?

Tudta is ez, hogy mi az a tunica choroidaea! S azt felelte, hogy de biz érzett.

- Hát különben éjjelenként nem szokott-e fel-felébredni?

- De bizony minden éjjel.

- Üm, ez rossz jel - mutassa a nyelvét...

Mutatta. - Sohasem láttam háromélű nyelvet, csak ekkor.

- Ez világosan mutatja a szemek veszélyes állapotját. A dolog fenyegetővé kezd válni, s ha még ezekhez azon nem várt frázis talál hozzájárulni, hogy a könyöke meg talál fájdulni az embernek: valóságos amaurosis fog következni.

Tudtam, hogy fáj a könyöke.

- Jaj nekem, pedig fáj a könyököm: de hát mi az a marmaurosis?...

- Ez azon eset, mikor a retina apoplexiát kap s végképpeni ablepsia marad az emberen.

Nem értette szegény, hogy mit mondtam, de megnyugodott benne.

- Az Istenért, édes öcsémuram, ne hagyjon megvakulni - rimánkodék - segítsen rajtam! Mit tegyek? Mit igyam? Kihez folyamodjam?...

- Itt nincs veszteni való perc, le kell feküdni rögtön, és pedig hanyatt, én addig rohanok az orvosságaimért.

Mentem haza. Készíték egy üvegbe szappanos vizet, másikba medvecukros vizet; egyiket rózsavízzel, a másikat levendulával beszagosítottam, s mire visszaértem, már ágyban feküdt az agyonrémült páciens.

Féltette szemeit, mint akárki más, s biz azok már nem is a legjobbak lehettek. Én pedig bekentem azokat a vizek csípősebbikéből, s azután bekötöttem a szemeit, hogy csak az álla látszott ki az asztalkendő alól, s ráparancsolék, hogy azokat ki ne merje bontani, míg én nem mondom, különben rögtön vakon születik.

Tehát nem látott...

Csak ennyit akartam. Átöleltem ekkor az én galambom Esztikémet kedvem szerint, s néztem a szemeibe kedvem szerint, s miután sokáig néztem szemeibe és ő az enyimbe, Isten bocsássa meg, megcsókoltam őt kedvem szerint, hogy a szívem majd kiugrott örömében.

- Eszterka!! - sivalkodék a tátos a bekötött szemmel.

- Csitt. Lassabban! - kiálték - nincs idebenn az Esztike.

- Hát mi cuppant az elébb olyan nagyot?

- Az orvosságos üvegből húztam ki a dugaszt.

- Úgy, az orvosságos...

- Hanem ne beszéljen asszonynéném annyit, mert még lilaszínű hályogot is kap.

Hanem ez így mégsem jól lesz - gondolám - az ember nem beszélhet miatta, mert fülei vannak, de jók. Ezen fordítani kell.

Odaültem az ágyához, s kezdék neki mesélni.

- Tudva van az anatómiából, hogy az embernek arra való a füle és az orra, hogy mintegy padlásablakok, szüntelen friss levegőt szolgáltassanak a szemek idegeire. Hanem, midőn ezen szemidegek gyulladásba jőnek, azon veszedelem áll elő, hogy kétféle ablakokon átmenő szél légvonatot támaszt, s a gyulladást éleszti, e végre orvostudor Smilax tanácsára ilyenkor e két ablakok közül vagy a fület, vagy az orrt be kell szépen tömni gyapottal, hogy légvonat ne támadjon. Már most tehát méltóztassék választani: melyiket tartaná kényelmesebbnek bezárva érezni, kedves asszonynéném, az orrát vagy a fülét?

Akárki is elébb likvidálta volna e célra a fülét, mint az orrát, s így lőn, hogy furfangosságnak általa az örökké élő házi statáriumot nemcsak megnémítók, de meg is vakítók és süketítők, szemeit és füleit bekötözve emberül.

Így folytanak le napok, századai reám nézve az örömnek és üdvösségnek. Debora asszony megvolt a kúra alatt; életében ekkor volt először másnak békéthagyó; de féltette a szemevilágát, s én ijesztgettem nagyon. Esztike szívem jó volt, mint a falat kenyér. Magamat nem akarom dicsérni, hanem annyi igaz, hogy boldogok és emellett önfeledtek voltunk, mintha ennek a boldogságnak örökké kellene tartani!

Gondolkodik is a szerelmes ember a jövendőről!

Egyszer azonban késő este volt, s én még szüntelen odaáltal. Künn esett az eső, a páciens szuszogott, a falióra ketyegett, s mi Esztikémmel semmiről igen sok szépet beszélgettünk. Ismétlem: este volt.

Hallottam ugyan, hogy valaki zörgetett egy ideig a kapun, aztán mintha beesett volna rajta; de nem ügyeltem rá; mit bántam én, ha a világ stukaturjáról hullott volna is a vakolat, mikor egyszer a szívem bálványa mellett ültem, ugyanazon széken pedig, melyen ő, tehát egymástól nem valami nagyon messze!

Egyszer tehát csak zörögni kezd valami a konyhában.

- Jaj, talán tolvaj... - rebegé Esztike, s reszketve simult a keblemre.

Ki ne volna bátor olyankor, mikor a kedvesét látja félni? Én is fölkerekedtem és nekitürkőzve, hallatlan vitézséggel mondám, hogy ne féljen, míg engem lát, hisz azért vagyok én mellette, hogy ne hagyjam bántani; meg aztán oly ember is vagyok én, aki három zsivánnyal még akármikor megbirkózik!

Hősi elszántságom nemcsak megnyugtatá a kisleánykát, de rá is ragadt, s ő a gyertyát, én egy falra akasztott kovátlan pisztolyt véve kézbe, mentünk az ajtónak.

Kinyitók azt: ő nagyot sikolta, s elejté a gyertyát. És sötétben maradánk; valami fekete alak jött felénk. És a pitvarajtó fel volt nyitva.

- Szent Borbála, segíts! - mondám magamban - ez megesz. "Ki vagy ember?" - ordíték rá, nekifogva a pisztolyt, amekkora hangon csak tudtam.

- De te ki vagy? ilyen-amolyan gézengúz pernahajder, a pocsétakerülő herkópáterednek a kifordított bundában járó dicsőséges hajnalát! veszedelem boronálta!

- Ujujú! ez az én tekintetes urambátyám! - ordíték, mint akinek taplót dugtak a fülébe. Vesd el magad! rohantam a kapunak, s egy perc alatt túltettem rajta magamat.

De ott is megjártam, mert a kaputom szárnyánál fogva fennakadtam a kapun, s lógék szárnyamnál fogva, mint a cserebogár.

Lógáltam, rángattam magamat, imádkozva, hogy bárcsak leszakadna egyetlen gála-öltönyömnek a szárnya; de nem tudtam szabadulni.

Eközben rémülten hallám, hogy urambátyám mint nyitja kulcsnál fogva az utcaajtót.

- Kolbásznak aprít, ha megkap - gondolám s végerőködéssel egyet vetve magamon, kaputom szárnya csakugyan szerencsésen leszakadt, s én leestem a földre.

Ez éppen azon percben történt, midőn urambátyám kilépett az ajtón.

- Szaladj! - mondám magamban, s amint isten tudnom engedé, lábam közé kaptam a széles földet, s neki a harasztosnak!

- Megállj, semmire sem való! - ordítá a persecutor -, mert agyonütlek.

Kettőt ugrottam egy helyett.

- Megállj! - ordítá - mert eltöröm a lábadat.

De már megkövetem, ha az agyonütés kedvéért meg nem álltam, a láb-eltörésért csak meg nem állok.

Így futottunk egymásután huzamos ideig, de egyikünk sem kapitulált, hanem én kezdtem észrevenni, hogy a távolság aligha nem fogy közöttünk (az öregúr 1809-ben nagyon betanult a futásba); igen közel éreztem a rézcsákány szagát magamhoz.

Már az én kedves urambátyám éppen nekihuzakodott, hogy mint vág végig a hátamon a jó somfanyelű csákánnyal, midőn éppen, amint nekem célzott - köd előttem, köd utánam, - egyszerre csak szőrin-szálán elvesztem előle.

Nem ért azonban rá a jó úr efölött elbámulni, mert rögtön maga is, mintha kikapták volna a földet a lába alól, elkezde bukfenceket vetni és esni mélységes mélységbe, hova midőn lejuta, nem tudá, hogy melyik részében legyen a másvilág pincéjének?

Sűrű sötétség vala körülötte, oly sötétség, hogy zsebre lehetett volna rakni.

- Jaj! uram s én Istenem - sóhajta a jó úr -, elkárhoztam! Meghaltam és elkárhoztam! Jaj nekem én bűnös fejemnek. Mindig mondta a tiszteletes, hogy ne káromkodjam annyit, mert elvisz az ördög, és íme elvitt. És éppen gyilkolási szándékomban kapott el. Seregeknek ura, légy irgalommal irántam, csak most az egyszer bocsáss meg, és soha többet nem vétkezem ellened, nem káromkodom többé, nem megyek a tilosba vadászni, megfizetem a papbért, amivel hátramaradtam, hozzáadom a leányomat a szeretőjéhez, csak ne engedj elkárhoznom uram én teremtőm.

A jó úr reszketett, mint a kocsonya, s imádkozott volna, de nem tudott egyebet, mint a hiszekegy utóját, azt dörmögte aztán, erősen hivén, hogy legalábbis a purgatórium előcsarnokában kuksol.

Nagy módom volt pedig nekem mindezeket hallani, éspedig nagyon is jól hallani, valánk tudniillik mind a ketten egy és ugyanazon farkasveremben, mely alattunk a nagy futásban és sötétben leszakadt, és két öl mély lévén, meglehetős házi árestomul szolgált mindkettőnknek.

Tehát az én kedves urambátyám imádkozott.

Tőle eszerint nem lett volna mit félni, hanem az ötlött nekem meg eszembe, hogy hátha igazi farkas talál közénk vetődni; mikben a szomszéd nádas nem szűkölködik!

Hanem erre meg így okoskodtam: ha jő a farkas, akár félek, akár nem félek, megesz; ha nem jő: akár félek, akár nem félek, nem esz meg, s e szillogizmus által teljesen megnyugtatva magamat, elővettem hátulsó zsebemből pipámat és dohányzacskómat, s mert vala a veremben nagy sokasága a szúnyogoknak, rágyújtottam és füstöltem magam körül jobbra-balra.

- De szabadíts meg a gonosztól! - ordítá felszökve urambátyám, midőn a sötétben elkezde világítani pipám: azt gondolta, hogy már ő alája gyújtják a szalmát.

Persze, én hallgattam, mint a nyúl, a pipa sem szólt egy szót is, s urambátyámat környékezé a kétségbeesés.

Hadd reszkesse ki egy kicsit magát, gondolám, s fújtam a tüzet, hogy szintúgy sziporkázott.

Nagy nyavalygásai közben azonban egyszer úgy oldalba talált rúgni a sarkantyús lábával, hogy a szemem is szikrát hányt bele (a verem nem volt oly tág, hogy az ember kalamajkát járhasson benne). Erre már csak kénytelen voltam őt megszólítani.

- Ne nyughatatlankodjék már urambátyám - mondám neki -, hiszen biz az megtörtént, de azért csak ne rugdalja ki az emberfiának a fogait.

- Öcsém! - kiáltá örömrivalló hangon. - Öcsém Peti, hát élsz? hát te is itt vagy? vagy hol is vagyunk mind a ketten? hogy jöttünk ide mind a ketten?

- Csak úgy, mint az eső az égből: létra nélkül; mármost csak azon örüljünk, hogy épkézláb leértünk.

- De hát hol vagyunk?

- Farkasveremben.

- Farkasveremben? Ejnye haragos milliomrivalta!

- Urambátyám! lassabban! csak az elébb tett fogadást.

- Mit, az elébb? az elébb nem tudtam, hogy farkasveremben vagyok; azt gondoltam, sokkal tiszteletreméltóbb helyre jutottam. Ejnye harminchárom mázsa ördögmáj! kilenc akó sárkányköröm-teringette! hogy jutunk ki innét? Forgós szélvész-ráncigálta dolga! Hogy a skorpió vágja le a bolond filozófiáját, aki ide vermet ásott! Hogy a lidérc szántson rajta, aki kigondolta is, vitte volna el a gólya az óperenciákra! ... korpacibereadta!

Ezzel sokáig ógott-mógott, míg végre hozzám fordulva így szólt:

- Öcsém, állj csak ide, hadd állok fel a válladra, majd én valahogy kikapaszkodom, téged meg aztán kihúzlak.

- Tessék.

Rám lépett. Akkor emlegette még csak aztán istenigazában a haragos mennyköveket, látva, hogy füttyel sem éri el az én vállamról is a nyílást.

- De pedig urambátyám, ne kiabáljon annyit - csillapítám - éjszaka az idő; még majd farkasokat talál a nyakunkra csődíteni, s akkor aztán különös alakban látjuk meg a feltámadást; jobb bíz üljön le szép csendesen, majd én mesélek.

Leszállt, dörgött, morgott még magában egyet-mást, s leült.

- De hát mit csináljak itt reggelig? a szúnyogok esznek meg: akkorákat haraptak rajtam, azt gondoltam, az ördögök tépnek tüzes harapófogókkal.

- Tegyen úgy, mint én: gyújtson rá, és fumigálja a világot és a szúnyogokat.

- Ember vagy a talpadon, öcsém, hordom a lelkedet, úgy teszek - szólt s készült kiütni. - Hát ez micsoda itt? - kérdezé, valami fehér tömeget húzva ki lábai alól.

Hát ez éppen azon holt lúd volt, mely csalétkül szokott kitéve lenni a farkasvermek fölé, s mely velünk együtt szálla alá poklokra.

- Kidobom az ilyenadtát, ne háljon velünk - dörmögé, s fölhajítá az állatot.

Vala azonban a verem nyílása igen szűk: a hajított lúd visszaesett, s üté az én kedves urambátyámat úgy nyakon, hogy jobban se kellett.

- Ejnye láncadta! - kiálta, s újra felhajítá azt, s újra nyaka közé esett.

- Kárpáti rengeteg erdő! - ekként káromkodék újra, s újra felhajítá, megint visszajött és megint oldalba ütötte őkegyelmét.

- Már öcsém, te dobd ki - szólt nekijuhászkodva, - mert nekem ellenem esküdött ma minden élő és nem élő állat.

S én szerencsésen kihajítottam azt.

Azzal nekiültünk s dohányoztunk, mintha diurnumot kaptunk volna érte.

- Hanem hát, öcsém - kezdé egyszer eközben urambátyám, kisujjával letömködve a pipa tüzét, - mi dolgod neked az én házamnál, hallod?

- Már urambátyám, akár inde, akár unde, hova tagadjam? Én szerelmes vagyok Esztikébe.

- De öcsém, csak az annak a rendi és módja: nekem kellene először szólanod.

- Urambátyámba nem vagyok ám szerelmes.

- De még én sem tebeléd. Hanem tréfán kívül: hát mi közöd neked ahhoz a leányhoz? Hiszen ha szereted, hát csak szeresd; de ne járj hozzá. Szeretheted, ha kilenc mérföldnyire vagy is tőle.

- De urambátyám, nem úgy verik a cigányt: nem akarom én annyiról szeretni Esztikét, a két padlás köze is elég nagy távolság volt már; hanem tehát ha nem bánja és nincs ellenem valami különös kifogása, ezennel itt a farkasveremben egész ünnepélyességgel megkérem kegyelmedtől drágalátos kis kacsóját és vele együtt szép magát, - még ha Debora asszony vele jár, ráadásul azt is elveszem.

- Veszed az ördögöt, hiszen mostohaanyám; ipam is, vőm is csak nem akarsz lenni egyszerre? - Hanem öcsém még gyerek vagy, nincs mit aprítnod a tejbe.

- Nagyobb igazság kedvéért: még tejem sincs, amibe valamit aprítsak; hanem iszen majd megjön az időjártával, az Isten elég gazdag, majd megsegít.

- De fiam - szólt az öregúr, pipáját tenyerében tartva - nem készíttet a jó Isten banknótákat senki számára, hanem egyiktől elveszi, másiknak odaadja; de az ilyen magadforma semmihez látó falufüle fráternek bizony nem repül ám a sült veréb a szájába.

- No de ami nincs még, majd lehet még; kezdetben sem vala semmi, mint a biblia mondja; - majd felmegyek Pestre jurátusnak, törvényt végeztem, s lesz belőlem tekintetes úr és prókátor.

- Kandidátus koplaló - fejezé be urambátyám -; jobb lett volna öcsém, ha pap lettél volna, uradatyád is eleget akarta, hanem te agyafúrt fickó voltál teljes életedben. Most káplán volnál valahol, s nem hozott volna ide a tatár miközénk izgágának. Hanem már túlestél rajta, - átugrottad, mint a tinnyei leány a férjhezmenést. De megállj, egyet mondok, kettő lesz belőle; küszöbön van a restóráció, mihelyt leszüreteltünk, hozzáfogunk a nemes atyafiság kapacitálásához; ne búsulj, megnyomunk esküdtnek.

- S akkor Esztike az enyim lesz?

- Ijh, hogy te egyébről sem tudsz gondolkodni, mint Esztikéről.

- Nem bánom én, urambátyám, ha alispánnak megtesznek is, csak Esztikét nekem adják.

- No, patvar vigye, ha már ennyire vagytok, üsse meg a káposztás kő! nem bánom; hanem restóráció előtt egy kukkot sem szólsz senkinek, és hozzánk be nem ütöd az orrodat, különben láncon forgó-kereplő! semmi sem lesz a dologból.

Mit tehettem? Magam jóvoltáért megígértem, hogy hallgatok és nem megyek Esztikéhez, s azzal egymás nyakába borultunk az öregúrral, összecsókolóztunk, s "adj fiam tüzet", mondá az öreg, pipája ki levén szunnyadva. Különös grácia, mert különben mindig maga szokott kiütni.

Így töltöttük nagy mulatsággal az éjszakát. Én szépen ölembe fektettem urambátyám fejét, s ő csakugyan boldogan elszunnyadott az Úrban, s harsogott álmában, mintha orrának mindegyik nyílásával egy-egy fagótot fújt volna. Aközben meg álmában is rágta a pipát. Nem alhattam miatta. Szintúgy reszketett a verem tőle. Ha fütyültem neki, akkor elhallgatott; hanem akkor meg a magam fütyülése miatt nem alhattam, s ha én elhagytam, ő kezdte rá.

Így virradtunk meg szép pipaszóval.

Azalatt volt lótás-futás miattunk a faluban; kerestek égen, földön és padláson mindkettőnket, tűvé tettek értünk mindent, s természetes, hogy mégsem találtak.

Reggel felé, hogy az éhség elővett, magunk is elkezdénk gondolkozni a szabadulásról, teljes tehetségünkkel hozzáfogva a rikoltozáshoz és kurjongatáshoz.

Végre ránkakadtak. A veremből felkanyargó pipafüst vezette őket messziről a nyomunkra.

Urambátyám két béresének jutott a szerencse, bennünket kihúzhatni a siralomnak völgyéből, kiknek urambátyám rögtön meg is ígérte, hogy kifordítja a bőrüket, ha meg merik mondani valakinek holvoltunkat.

S jó hogy hazamentünk, különben már éppen kurrentáltatni akartak mindkettőnket.

*

Két álló hónapig nem beszéltem Esztikével; sokszor láttam szegénykét, kisírt szemekkel és halványan, majd a szívem repedt meg olyankor érte; de megígértem, hogy nem szólok hozzá, s meg akartam szavamat tartani.

Ekkor ment végbe a tisztújítás. - Szép volt, mondhatom, igen szép, csakhogy már egyébre nem emlékszem, mint, hogy egyszer egy vaskos legény megemelt, másik kettő meg lerántott, ismét másik három nyakon fogott s újra felemelt, az atillámat összehasogatták, a hajamat megtépték s egy zápfogamat kiütötték s megtettek esküdtnek. A szolgabíróságért a fejét verték be ilyenkor az embernek, alispánságért pedig az ablakon dobták ki; már ez rendes accidentia volt.

Tisztújítás utáni nap urambátyám nagy ozsonnát rendezett házi kertjében. Az egész falubeli asszonynépség és urambátyámság hivatalos volt rá, többek között én is (noha senkinek sem asszonynénje, sem urabátyja nem voltam).

Mi volt legyen belső tartalma amaz ozsonnának, azt nem tudom, mert - fontos okaim voltak rá nem tudni. A szakácskönyv hamarább megmondaná.

A lugosban volt felterítve negyvennyolc személyre, s mire odaértem, már folyt a dáridó.

Esztike lelkem ott sürgött-forgott a vendégek körül, kínálgatva mindenkit, nyájas piros arccal (tűz mellől jött, attól volt piros), s szelíden vonta ki magát egynémely hamis urabátyja ölelendő karjai közül; azonban minden nyájassága és pirossága mellett is igen szomorú volt szegényke.

Amint beléptem, nagyot köszöntem neki, sarkantyúmat összeütve, mire a lelkem úgy megdöbbent, s úgy fülön öntött egy bizonyos urambátyámat a kezében volt lengyellével, hogy ez maig is nagyot hall arra a fülére.

- Hozott Isten, öcsém! - kiálta Gergely bátya - hát ilyen későn kell jőni? - no - nemhiába vőlegény vagy.

Esztike szívem e mondásra halavány is lett, szomorú is lett: valami esett a szemébe, mondá, s könnyezett.

- Bizony csak növekedik ez a fiatalság, - szóla közbe egy tetemes assessor, ki mindig két széken szokott egyszerre ülni, - idestova Esztike húgom is eladó leány lesz.

- Semmi idestova, - szólt Gergely bátyám; és egy vágással úgy kettévágta a lúd hátába szúrt villát, mintha porcogó lett volna -, menyasszony az is.

Esztikének sem kellett több. Ment kifelé. Igen tarka lehetett előtte a világ, mert alig találta meg a lugos ajtaját. - Nem jött az áldott azon gondolatra, hogy ő is lehet menyasszony, én is vőlegény, mégis egy pár válhatik belőlünk.

- Eszterka! hozd ki a cukortartót! - rivalla utána Debora asszony, ki is erősen örült magában, mint hitte, lefőzetésünkön, s reménylé, hogy ezúttal keresztyéni módon ki tudott túrni bennünket a boldogságból. Szüntelen lovalta amaz idő óta Gergely bácsit ellenem és Esztike ellen.

No de volt rá oka szegénynek. Másfél hétig tartottuk ágyban fekve, bekötött szemekkel és bedugott fülekkel. Én kivált még a macskáját is agyoncsaptam.

Tehát örült rajta, hogy Esztike búsul.

- Öcsém, - szólt, odaintve magához Gergely bácsi, - eredj csak utána, - súgá - vigasztald meg szegényt; még kisírja a lelkét.

Nekem sem kellett ezt kétszer mondani. Nyargaltam utána, - a konyhaajtóban elértem, megragadtam a kezét, s azt szívemhez szorítva mondám: - Esztikém galambom, egy szóra.

- Bocsásson, - mondá fájdalmasan, halavány arccal - igen rosszul vagyok.

- Esztikém, ismeri-e kegyed vőlegényét?

- Bárcsak meghalnék, mielőtt ismerném.

- Már pedig ne haljon meg, mert az most oly közel áll kegyedhez, hogy senki sincsen nálánál közelebb.

Ekkor kezde előtte világosulni a dolog: vére mind arcába futott, s azt rögtön piros rózsává festette; ha át nem kapom, elájul szegényke; mily sebesen dobogott a szíve! óh! az a sóhajtás, melytől ekkor megszabadult a szíve! még én is éreztem annak alpesi súlyát. Még egyszer magamhoz szorítám: "Hanem az egész még titok", súgám neki, s azzal elválva tőle, siettem a kertbe vissza.

Gergely bátyámnak már ekkorra szinte kifúrta az oldalát a titok, s elmondá azt nagy teketóriával, az összes vendégeknek szintoly szíve örömére, amilyen bosszúságára Debora asszonynak, s mire újólag közéjök léptem, oly harsány gratulációval fogadtak, hogy szinte magam is elijedtem.

- Hanem 'szen én is fogadok ám akármibe, - mondá Gergely bácsi, - hogy az a leány akármit egyebet kihoz, csak a cukortartót nem, amiért beküldték.

Fogadhatott volna, mert Esztike, midőn visszajött, kedve fordulatát ügyetlenül titkoló arccal, de a cukortartó nélkül jött vissza.

Minden szem reá nézett.

Piros lett a lányka, mint az esthajnal.

- Hát hol a cukortartó? - rivalla rá félbosszúsan Debora.

Erre még pirosabb, még zavaradottabb lett, s végre, midőn látta, hogy mindenki mosolyogni kezd rajta, odafutott apjához és égő arcát annak keblére rejté. A jó öregúr kacagva csókolta összevissza a kis menyasszonyt, s borotvált szakállával még pirosabbra dörzsölé arcát.

- Már majd csak magam megyek hát be azért a nádméztartóért, - mondám (nekem is tüske volt a talpam alatt).

- De bizony, menjetek érte mind a ketten - mondá Gergely bácsi, kezembe adva Esztike kezét.

- De már úgy jótállok róla, hogy ma sem látjuk a nádméztartót, - tevé megjegyzését - és nem alaptalanul - a két széken ülő úr.

Mi pedig bementünk a házba.

...Ki volna oly vakmerő, boldogságát a mienkhez hasonlítani? Ki volna oly vakmerő, e boldogság leírására szavakat keresni?... Hallgatok s újra érzem azt: azt a gyöngéd kezet a kezemben, azt a mosolygva repeső tekintetet - azokat az ártatlan, szótlan ajkakat, mik ezentúl mind, mind az enyimek voltak, s miknek bírása gazdagabbá tett, mintha egy országot adtak volna... Uram Isten, milyen szép gondolat volt tőled az a szerelem!

Urambátyáimék régen el is felejtették, hogy kávét ittak, mire mi kivetődtünk a nádméztartóval; azzal mentegettük magunkat, hogy nem volt benne vágott cukor.

Szerencsénk, hogy nem investigáltak tovább a dologban; mert igaz ugyan, hogy mikor bementünk, nem volt a kérdéses szelencében cukor, de mikor kihoztuk, sem volt ám benne.

*

Mához két hónapra szívesen látom kegyelmeteket mindnyájukat a mennyegzőre! - Ezzel fejezé be urambátyám a kézfogót.

*

Azonban szegény ember akaratját boldog Isten bírja!

Mielőtt ez megtörténhetett volna, urambátyámnak hosszú útra kelle menni, mégpedig olyan útra, hová az ember a pipát sem viheti magával. - Megáldott bennünket szegény, azután még egyszer elkerítette ennek az orvosságnak a keserű kínját! és megdicsőült és eltemetteték, várván ama boldog föltámadást.

Esztendeig gyászoltuk őt Esztikével - ruhában; szívben maig is csak oly kegyelettel emlékezünk reája, mintha tegnap halt volna meg.

(Ez volt oka, hogy őt soha uramatyámnak nem nevezhettem. Ki minő kvalitásban meghal, olyanban marad holta után; holtak között nincs előreléptetés.)

Esztendő után következett el azon boldog perc, melyben megnyílt mennyországomat keblemhez szorítva, mondhatnám neki: "édes, édes Esztikém!"

És csakugyan nem is érte ajkaimat soha oly édesség, mint mikor ő először és maga jószántából forrón megcsókolt.

...Még maig is emlékszem mindezekre.

Pedig bizony már régen volt.

Az a gyönyörű szilfid termet, melyet egykor arasszal átértem, elhízott azóta, hogy most karral is dolgot ad átölelnem, hanem azért most is úgy szeretem az eszemadtát, mint a lelkem közepét.

*

Debora asszony mind e mai napig él és uralkodik, testének semmi része nem mozog már, a nyelvét kivéve. Az még ép és egészséges. Előre praenumerált rá, hogy az unokáinkat ő tanítja majd beszélni. Adja Isten! De én nem kívánom.


TARTALOM