1.
Megáldva a délövi ég minden gyönyöreivel - közepén egy láthatártalan óceánnak, melynek színén a "fata morgana" képe lebeg, - partjain kókuszligetek, hegyei tövében virul a királyi ceiba, melynek virágából méz, gyümölcséből tej, tövéből bor folyik, örökzöld szavannáin édes patakok bolyonganak, őserdeit madársereg lakja, szivárványtollakkal és csalogányhanggal; s mikor leszáll az éj, csillagai gyémántok, holdja nap, a tejút, mint az európai holdfény világít le reá, míg az esthajnalcsillag fényében árnyékot vetnek a fák. Megáldva az istenkéz minden áldásaival, neveztetik a Nepean-sziget - pokolszigetnek.
Százhúsz mérföldnyire Botany-Baytől a napfordítókon felül fekszik három sziget: egyik a Norfolk-, másik a Fülöp-, harmadik a Nepean-sziget. Ez utóbbit sűrű korallzátonyok övedzik, melyek miatt csak az esőzési időszakok előtti napokban közelíthetni felé. Ilyenkor egy-egy kisded pilota jelenik meg, és halálveszéllyel közelít partjaihoz, benne rendesen öt ember ül. Midőn a révhez érnek, ott egyet az öt közül a partra kivetnek, s a másik négy siet távozni, és szemeit behunyja, hogy ne lásson.
Mi történik tovább az ott maradttal, minő élet, minő halál vár reá a sötétzöld mangava-erdőkön belől, mikből senki vissza nem lép? Kik laknak ez átkos hírű helyen? Oszt-e jutalmat és büntetést itt is ama hatalmas kéz, melynek neve gondviselés?
A Nepean-sziget ki van zárva a világból. - -
Néhány nappal az esőszakok előtt, egy naplemenet után, pompás tünemény mutatkozott a Nepean és Norfolk közötti tengeren: - az egész vízegyetem lánghabokká lenni látszék, átvilágítva, mint egy híg chrysopras-özön villanyos foszforfénnyel; mely tünemény nem szokatlan a déli tengerben, s rendesen közelgő vízforgók előjele. A keresztülsugárzott óceán habjai között a mélyben úszó tengerlakók ezrei látszottak elő, mintha egy alulról világító tűzforrás ragyogna pikkelyeiken; - minden színű korallerdők, a gorgoniák, alcyonok, flabellák számtalanjai, az óriás anserina, mely háromszáz lábnyi mélységből emeli föl koronáját a víz színére, s a százkarú állatnövényi csodák, mind egymással összetenyészve, tűntek fel a tengerszín alatt, ismeretlen, megfoghatatlan pompában, rengetegek, mezők, virányok a vizek fenekén!
Az ég emellett feketekék volt, de tiszta, s csillagai annál ragyogóbbak.
A pokolsziget pedig sötéten-hallgatag és félködökbe zárt; egész területén idegenszerű félcsend honol, olykor kísérteties ijesztő hangoktól felzavarva; őserdei mélyén az apiaster visszhangzó kiáltásai jajdulnak néha fel, mint haldokló segélykiáltása; az onkák nyávognak, oly hangon, mint mikor eltévedt gyermek szülői után sír, s a sötétben olykor a jaguár szemei villannak elő a bokrok közül, s a százlábú scolopender foszforfényével, mint kísértő lélek mászkál az acajouleveleken...
A világló tengeren egy fekete pont kezd közelíteni, lassanként csónak alakját veszi magára s végre öt alakot látni benne, kiknek arcaikat tenger és ég világítja.
Elől két evező legény ül, arcaik felötlően hasonlóak egymáshoz, talán testvérek.
A kormánykeréknél köpcös férfi áll, és rekedt, durva hangon kiabál és szitkozódik, majd a szelekre, majd az evezőkre; ez a kormányos.
Közepett az árbochoz támaszkodik egy férfi, vállán zöld köpeny van keresztülvetve, szemöldtelen szürke szemei vannak s veres, rövidre nyírott szakáll köríti bizalmatlan kifejezésű májfoltos arcát.
Az ötödik egy hölgy, fejére durva, fekete kámzsa borul, - ott ül, és nem látszik élni.
A csónak révbe ér, a férfi, a rövid veres szakállal int a két evezősnek, azok szolgai készséggel karolják fel a hölgyet, kiszöknek vele a partra s ott leteszik. A hölgy fejéről lehull a köpeny felső része s arcát és vállait leleplezi.
Az ős liget, virágos banánjaival, a gyémánttal hintett ég, a lángoló foszfortenger, mind oly szépek voltak e percben, de szebb volt nálok a hölgy; ifjú halavány arcán valami mondhatlan báj malasztja ragyogott, amint jobb kezével felmutatott az égre, mely millió szemeivel néz egy pontra, s egy szemmel mindenüvé, - baljával pedig rámutatott a parancsoló férfira a hajóban.
A férfi elértette az intést s arcát eltakarta, hogy ne lássa azt.
- Csónakba legények! - morga a kormánytartó.
Az egyik hajós beugrott a naszádba, hanem a másik irtózatos jajordítással vágta magát hanyatt, s képtelenül eltorzított arccal harapott karjába; minden izmai vonaglottak.
- Bátyám! az Istenért, mi lelt? - kiálta a fiatalabb, s a mondhatatlan kínokat szenvedőt a csónakba emelte, ott mellé térdelt, átölelte, és sírt.
Amaz pedig nem bírt szólani, arca elkékült, melle a megszakadásig felfuvódott, szemei kimeredtek, s tikkadó arca rémségesen mosolygott; igazán pokoli kínjának kelle lenni, - senki sem tudta, mi baja.
A délszigeteken lakik egy féreg, a bennszülöttek maringoingnak, az utazók pokolbeli fúriának nevezik. Hosszú, sárga, szőrös, mely az emberek és állatok tagjaiba fúrva magát, azokat a megdühödésig kínozza.
Az ember ajkai tajtékot kezdtek verni, halála közel volt és bizonyos.
E percben a parti sűrűségből egy kő repült ki, s egyet zúgva a levegőben, a kormányost úgy találta oldalba, hogy a kerékhez tántorodott.
- Evezőre gyorsan! - kiálta ez, szörnyen megrettenve - mondtam, hogy ne jöjjünk a parthoz ily közel!
De a hajósnak csak testvére iránt volt figyelme.
Egy újabb kő fütyült ki a bokrokból, s a kormányos orrát laposra ütötte.
- Veszedelem-áldottát! - ordítá ez - fogd az evezőt s hagyd meghalni azt a dühödtet! - s ezzel a legényt a padok közé lökte, testvérét pedig lerúgta a hajófenékbe; a haldokló megfogta reszketeg kezével a kormányos ruháját, s egy görcsös vonaglással magához rántotta őt, s hályogos szemeit rámereszté... A kormányos, egy viharok közt megkövült tengerész, lefejté lábairól a haldokló kezeit, azután fölemelé őt gallérjánál fogva, s egyet lódítva rajta, a tengerbe kivetette. - Két tengeri angyal (cápa) rohant utána, s perc múlva néhány véres vízhólyag buborékolt fel a víz színére.
- Szegény bátyám! - sóhajta az egyedül maradt legény, mindkét evezőt kezébe véve. Néhány könny gördült durva mellényére.
A kormányos pedig, amint ismét helyére lépett, újabb parittyakővel találkozott, mely karját bénítá meg, - még egy hajítás, s véres homlokkal zuhant végig a csónakban, fuldokolva: Óh, el vagyunk veszve!
A fenyegető veszély felriasztá a parancsnokot merengéseiből, hirtelen leveté köpenyét, a kormányküllőt kezébe kapta. "Evezz" parancsolt; a csónak megfordult, a szél vitorláiba feszült, még néhány kő repült utánok, s percek múlva csak egy fehér sirály alakja lebegett a sötét világú tengeren.
A halavány hölgy a gyermekded arccal egyedül maradt az ismeretlen partokon.
Leült a mohos sziklapartra, gyönyörű fejét könyökére hajtá, s tekintetével a messze láthatáron, hol ég és tenger összeolvadnak, merengett; olyan volt e vadon puszta helyen, mint fehér hableány a mesék világából, ki kétes csillagfénynél a lábai alatt zúgó tengerben gyönyörködik, s hallgatja a doradok aeoli zengzetét.
Hirtelen durva kéz érinté vállát, hátratekintett, - egy férfi állt előtte, széles atlétai termet, ősz, kuszált hajakkal és szénfekete szakállal; feje körül pikkelyes armadillabőr volt tekerve, vállain fekete foltos agutibőr átkötve, egyik kezében tartotta nehéz parittyáját, másikban fekete piros színű almabogyót, hosszú zöld szárral.
- Ez az upasfa gyümölcse! - így szólt komoly merev hangon a hölgyhöz - aki ezt megízleli, annak nem fáj többé az élet. - De mégis, nem! - ez igen erős kín, noha rövid - szólt, mintegy magában tusakodva az ember, s a hölgynek nyújtott halálmérget annak kezéből kiragadta s a tengerbe dobta. - Van könnyebb módja is a halálnak - folytatá egész jószívűséggel -, amott egy völgyben buzog egy meleg forrás, fölötte szüntelen nehéz, kék gőzök lebegnek, az ember ide lehajtja fejét, egyet lélegzik, s a másvilágon fog felébredni, ez legkönnyebb neme a halálnak.
A hölgy rettegve nézett a szörnyű tanácsok adójára, s kezei önkénytelen fonódtak imádkozásra össze.
A férfi szomorúan mosolygott.
- Itt nincs kihez imádkozni - monda -, itt nincs oltár, nincs törvényszék, nincsen gondviselés; itt az élet egy hosszú halál; mentül hosszabb, annál keserűbb; s húsz év alatt te vagy az első nő, akinek szemei a pokolszigetet meglátták.
A hölgy mondhatatlan iszonnyal kérdé a rejtélyes embertől:
- Kik laknak itt?
A kérdezett borzasztó nyugodtan felelt:
- A botany-bay-i elítéltek!
A hölgy folyvást növekedő aggodalommal függeszté rá kérdő tekintetét, mintha iszonyú sejtelme volna, melynek eszméje még nincs tökélyre ébredve gondolataiban.
- Mindjárt gondoltam - folytatá búskomoly nyájassággal a férfi, minővel egy sírból visszatérő szellem álomképe beszél rokonához, -, mindjárt láttam ártatlan arcodon, hogy nem a törvény keze volt az, mely téged ide küldött; s volna kezemben úgy a halál, mint egy időben - szólt, megcsóvált parittyájára nézve -, négy lény közül, kik téged idehoztak, egy nem tért volna vissza, de lehet, hogy egy sem; te iszonyú helyre jöttél; ez helye mindazon gonosztevőknek, kik vétkeket követtek el, miket titkolni kell az álladalomnak, nehogy a nép megismerje, hogy oly bűn is létezik; ott ama berekben egy méregkeverő lakik; közelebb ama barlangban egy apagyilkos; túl amott a kék köveken azon ember, ki hét feleségét halálra csiklándozta; ezen gobea-fonadékok között tanyáz a szívevő, ki hat szűzet megölt, hogy szíveiket kitépje, s azt hiszi, hogy ha a hetediket megölné, repülni fogna, mint a madár; s fenn ama dombon van tuskóhajléka a nepeani hóhérnak, kinek kedvenc mulatsága, akit elöl-utól talál, agyonlövöldözni... s benn a szavannákon nem egy vérgyalázó, stellionatus, fanatikus gyilkoló, lélekkalmár lakik: bűnök nevei, miket érteni irtózat! Vad férfiak mind, kik mindnyájan külön laknak és félve kerülik egymást, kinek számára a föld mérget terem, az ég üldöző mosquitokat... és te ilyen helyre jutottál!
- És te?
- Azt kérded, hogy hát én ki vagyok? kit húsz évi halálra büntetett a törvény keze: az én nevem "a jó ördög". Hah! Ismerik e nevet Angolhon évkönyvei. Húsz évvel ezelőtt élt a yorki grófságban egy üstfoltozó; neve volt akkor Bark Williám; rossz volt akkor is a világ, mint mindig, hamis bírák pajzsa volt a törvény, orgazda volt a bíró, és az ítélet káromkodás; ekkor kezdték Bark Williámot a jó ördögnek nevezni; együgyű ördög volt ő, törvényeket nem tanult, csak azt látta, hogy míg a nagy tolvaj karonfogva jár a törvénykezelővel, addig a kis tolvajt felakasztják; míg a dobzódó ajtajánál éhező árvák és özvegyek sírnak s hiában kérnek a juryház kapuja fölött kifaragott igazság szobrától védelmet és pártfogást: addig az háborítatlan költi el ezeknek utolsó falatját; a jó ördög látta azt, s vette lőszerét, golyót tett belé, ítéletet hozott a vádlottak fölött s azt végrehajtá; - így estek el ítéletei következtében számra tizenegyen, kik mind nagy urak voltak szegény emberek filléreiből, s kik miatt húsz év óta lakja a pokolszigetet a jó ördög. Óh, ha meggondolom, hogy ezt az életet, melyet hosszúra nyújt az ostoba remény, itt kell e nagy sírban végignyomorognom, melyből sem halál, sem feltámadás ki nem szabadít! - Óh jer, ismerd meg azon helyet, hol a halál forrása fakad, tenéked paradicsomot adhat még egy más világ, nekem - ki tudja mit?
A hölgy erélyes mosollyal tette gyöngéd kezét a vad férfi ideges karjára s szólt:
- Nekem ott fenn van egy védelmezőm: meghalt atyám; álmaimban sokszor megjelenik, fejemet megsimogatja és az örök üdvek honából hoz le vigasztalást; ezen szellem hangja susogja nekem, hogy még nincs ideje a meghalásnak, majd ha lesz, azt is meg fogja mondani; ezen ég, ezen csillagok mind azt mondják nekem, hogy még napok vannak hátra, mikben vérnek és könnynek kell folyni az igazság sujtoló kezétől; a világból poklot csinálnak az emberek, mi pedig, ördög barátom, csináljunk világot a pokolból - és legyen bizalmunk.
A fanatikus gyilkoló bámulva nyújtá vastag feltört kezét a hölgynek, másik kezével végigfutott a homlokán; látszott, hogy eddig alvó eszmék ébrednek agyában.
- Igen! - kiálta indulatosan - dac nekik! legyen boldogság ott, hova ők iszonyokat ültettek, reményleni fogunk és - egymást biztatni a csüggedésben.
A rossz világból száműzött angyal és a pokolszigeti jó ördög kezet fogtak, hogy egymást védni fogják!
- Atyám segíts! - sóhajtá a hölgy, égre tekintve.
S elindultak mindketten Williám laka felé.
Tövises sűrűségek között csavargott egyenetlen útjok, néhol egy redves fától vagy a lámpásbogár fényétől bevilágítva; a bozótból vámpírok repkedtek elő s lábaik alatt jéghideg kígyók mozdultak meg sziszegve.
Mentül beljebb haladtak, a rengeteg annál sűrűbb, a fák annál magasabbak, s mindennemű kúszó növényekkel és cserjékkel összebonyolódottak kezdtek lenni; a keskeny út, mely nem volt egyéb, mint az embermagas haraszton keresztültiport nyomás, mély völgyön vezetett keresztül, melynek egyik oldalát mohos sziklafal, másikat sűrű gobea- és liánfonadékok képezték. Az ég nem látszott itt a felül összenőtt bataták ágaitól: sötét volt. Amint itt hallgatva nyomultak előre, amint Williám, a hölgyet kezénél vezetve, előretörtetett, hirtelen a sötétben egy az útban keresztülfekvő tömegbe botlott, mely erre bivalyi horkanással felébredt. - Két izzó szem világított a sötétben.
- Vissza! csitt! - szólt suttogva a jó ördög, a hölgyet szorgosan rejtve háta mögé - ez a szívevő! ennek világítanak a szemei, úgy, mint a tigrisé.
A hölgy zsibbadtan a félelemtől szorult vezetőjéhez közelebb.
A két fénylő szem újra elhunyt, s egy alvó hortyogása kezde hallatszani.
- Megint elaludt a barom - szólt Williám -, meg találtam őt rúgni... De hogy éppen ide az útba kellett feküdnie; bárcsak valami állat a torkába mászna. Jer, lépjünk rajta keresztül. - S már most óvatosan lépte át a szívevőt, azután hölgyének nyújtá kezét. - Alszik, nem vett észre; vigyázz, rá ne lépj!
De a szívevő nem aludt, hanem azon percben, melyben a jó ördög a hölgyet át akarta rajta emelni, rivalgó vad ordítással felszökött fektéből s a hölgyre rohant.
- Ohó, fattyú, ne oly hamar! - dörgé Williám, s megkapta hátul az óriás szörny nyakába kötött bőrpalástot, azon egy hatalmas kanyarítást tett hátrafelé s a nem-ember hörögve bukott a sűrű cserje közé, azután egy állatias üvöltéssel újra fellökte magát, dühösen ragadva meg favastagságú karjaival a jó ördögöt. Összeölelkeztek. Lépéseik alatt dübörgött a föld, amint mindketten roppant erővel dulakodtak szótlanul, lélegzetöket visszafojtva. Végre zuhanás hallatszott. Mindketten elestek. Williám könyöke egy tuskóba ütődött s jobb karja zsibbadtan csúszott le ellenfele oldaláról; az óriás felülkerült, hanem palástja Williám bal kezében maradt, ki azt ellene nyakára fojtani törekedett, s annál fogva, mint láncos ebet rántotta vissza mindannyiszor, midőn az veszett vérszomjjal lódult a futni nem bíró hölgy felé.
Még egy erőfeszített rándulást tőn - a kötéllé facsart bőr elszakadt.
- Megállj! - ordítá kétségbeesve Williám, nem bírva zsibbadt keze miatt felkelni.
- Atyám, segíts! - sikoltá a hölgy. S a szikla felett egy lövés dördült el; az óriás mindkét kezével agyához kapott, azután fejtetőre a sűrű bokrok közé zuhant; kis ideig tartó nehéz vergődés hallatszott még a cserje között, később nyögő vonaglás, azután semmi.
A sziklapárkányzaton pedig csillagfénynél távozó férfi látszott, mogorva, egykedvű léptekkel ballagva; ruhája szürke katonakabát, s vállára hosszú puska volt vetve. Anélkül, hogy feléjök nézett volna, ismét csendes, apatheticus mozdulatokkal továbbment.
Williám hallgatva nézett rá, míg eltűnt szemei elől, azután sürgetve ragadta meg a hölgy kezét.
- Siessünk - mondá -, ez sem barátunk; vak szerencse, hogy ez eszelős helyett minket nem lőtt le. Ez Grundler, a nepeani hóhér.
2.
Közepén a Nepean-szigetnek van a jó ördög laka, meredek szikla oldalában, melynek nyílásához hosszú gyékényhágcsón juthatni; a szikla tetejét három terebélyes theobroma-fa árnyékozza illatos lombjaival.
Ide vezette védettjét Williám. - Különös, jellemző gyöngédség volt e túlságos emberen, hogy a hölgynek semmiféle múlt körülményeiről nem tudakozódott, sőt nevét sem kérdezé, hanem nevezé őt egyszerűen: "Fájvirág"-nak.
Az egyik theobroma-fa alá szellős wigwámot készíte számára, friss vizet, gyümölcsöket és vadakat hordott ide neki, miket a szép hölgy kezei oly ízletes étkekké tudtak elkészíteni.
Így folytak el napok napok után. Fájvirág beleszokni kezdett helyzetébe: már nem rettegett az éjjeli kiáltozásoktól s az erdőkben bujkáló gonosztevők tekintetétől.
Lakása hozzáférhetetlen volt, ha Williám távozta után a gyékénylajtorját felvoná, s magassága által biztosítva a mérges bogarak, s a mocsárok éjjeli gőze ellen.
Egy napon magánosan ült Fájvirág wigwamja előtt, kezéből egy szelíd pávafaj psophia csipegetett mais-magokat, lábaihoz a völgyből felkúszó növények indái vonultak, miknek virágharangjain lazúr- és aranyszárnyú lepkék függtek; az esti szellő, felszedve a balzsamnövények aromáját, lengett a magas kakaófák körül, melyeknek ágain tarka paradicsommadarak himbálták magukat; a távoli pagonyok felett veres gőz lebegett. - Az e napot megelőző éjt iszonyú orkán dühöngte át, minőt csak a déli tartományok ismernek; egész erdők irtattak ki töveikből, a tenger kicsapott a sziget legmagasabb partjaira, letarolt fák között szétzúzott madarak hevertek fészkeikben. A szél ordításai közben olykor ágyúlövések is hallatszottak s összes kétségbeesett jajkiáltás, minő egy süllyedő hajó népségeé. A vész csillapodtával mindjárt sietett a parthoz Williám, s azóta vissza nem tért. - Most mintegy kipihenni látszék magát a természet, valami szokatlan ez a fényes nappali csönd.
- Fájvirág! - szólt a szikla alatt Williám ismeretes hangja - bocsásd le a gyékényt.
A hölgy lebontotta a fa derekához kötött hágcsót s kezét nyújtá az érkező elébe. De a hágcsón nem az ősz bajtárs jött fel, hanem egy szőkefürtű ifjú, szép, mint Apolló.
- Álom-e ez? - kiáltának mindketten, s hogy meggyőződhessenek a valóságról, egymás karjaiba hullottak. - Isten, istenem, - lihegé az ifjú, s kereste az eget kedvese szemeiben és az üdvet annak ajkain.
Nagy gyönyörűsége lehetett benne az örök jónak, midőn ily boldog emberekre lenézhetett. - Még Williám is sírt, mint egy asszony, maga sem tudta, miért.
Most néhány száraz szót a krónikából:
Nem mondok évszámot - hanem volt idő, midőn bizonyos nemzet, mely elég keserű poharat megivott, hirtelen azon jó gondolatra jött, hogy mindazon fiait, kik neki szeretetet és szívük vérét fizették, kebléből kitagadta, s mert csak határain belől kívántak élni, halni: kitiltá csontjaikat is az országból!
Ily kitüntetésben osztozott Viktor, vagy, minthogy magyarul írunk, legyen neve: Géza.
Családi neve nem akar eszembe jutni, majd talán valakinek eszébe jő, - addig is nevezzük őt röviden Gézának.
Száműzve hordta a nagy honáldást keblében egyik tengertől a másikig.
Az elzárt paradicsom ajtaján kerubok vagy mik őrködének.
Ily kéjutazásai egyikében, midőn Valparaisoban egy éjjel a város utcáin holdvilágnál bolyongana, egy palota erkélyén nősikoltásokat hallott; felrohant az erkélyre: - két rabló egy leányt fojtogatott; két perc múlva az ifjú kardja átjárta testöket. A második rabló haldokolva csúszott lábaihoz s nyögve vont elő kebléből egy erszényt fuldokolva: "a kormányzó ötven guinea-t adott", azután kifújta lelkét.
A kormányzót Quarrelsonnak hítták, ki a hölgynek nagybátyja volt, s annak az élet színpadáról lelépése esetére örököse, mire nézve neki rokoni kötelessége volt arról a legbiztosabban gondoskodni.
Ez a hölgy volt Fájvirág, igaz nevén Quarrelson Mária.
A kormányzó nagy darab földön legelső ember volt, s így minden törvényen felül állott; nagyon természetes tehát, hogy senki sem vonhatta őt kérdőre e gyöngéd gondoskodásért, valamint Máriát sem biztosíthatta senki, hogy a jövő reggel Valparaisoban fog-e felébredni vagy a mennyországban?
S az ifjú, kit a föld túlsó oldaláról űzött ide engesztelen sors, szenvedélyt érzett a hölgy iránt; elmondá neki, hogy szerencsétlensége nagy, s a hölgy azt felelte, hogy kétfelé osztott teher kevesebb; két szív könnyebben visel egy fájdalmat, - ők megérték egymást.
Mária levelet írt Quarrelsonnak, melyben kinyilatkoztatá, hogy a száműzött idegen sorsához fűzendi a magáét s elbúcsúzék tőle, messze elutazandó.
Hanem Quarrelson lelke fekete volt, mint azon rabszolgák, kiket naponként korbácsoltat; azt hitte, miszerint Mária azért akar tőle megmenekülni, hogy majd a sydneyi főkormányzószéknél ellene vádat indítson s a kedveséhez szökő leányt, midőn az éjjel a reá váró csónakhoz sietne, elfogta, s sajkán elvitte a Nepean-szigetre; ott kitette, tudva, hogy onnét még vissza nem jött senki, s midőn kérdezték tőle, hol van a leány, előmutatta annak levelét, s azt mondá, hogy kedvesével megszökött.
Géza pedig kereste az elveszettet az egész világon.
De jó az isten. Küldött egy vihart, mely Gézát a pokolszigetre kiveté, melynek partján őt a jó ördög megtalálta, ő pedig megtalálta az elveszettet.
Sokáig éltek itt mindhárman boldogan, Géza, Mária és vén barátjok, a jó ördög; egészen elfeledték, hogy a Nepean-sziget neve: pokolsziget.
Hanem midőn az első örömek mámora eloszlott, kezdének jönni a jövendőrőli gondok, a honvágy, vágy a szabad világ után... Sokszor látták őket szabadon repülő felhők ott ülni néma ábrándban a theobromák susogó ágai alatt s keserű reménytelenségben merengeni a néptelen tenger puszta látkörén.
Sokszor megkísérték Géza és Williám, alattomban egy kis csónakot faragni kőfejszéikkel, s midőn félig készen voltak vele, valami gazember felégette vagy széthasogatta fáradságos művöket; irigység vagy a nepeani hóhér tehette.
Le kelle mondani minden szabadulási reményről.
Egy éjjel azonban szokatlan nyögések verték fel a barlang lakóit álmaikból; úgy hallatszottak, mintha a föld mélyéből egy haldokló sóhajtana fel.
- Ez bizonyosan a vakondok - szólt Williám -; itt lakik egy odúban a szikla alatt, nyolc éve, hogy nem látott napvilágot. Ez a vakondok nyolc év előtt híres legény volt a northumberlandi grófságban, nevét nem tudom, volt neki vagy húsz: minden városban más, ma hosszú szakállú koldus volt, holnap parfumirozott dandy; délelőtt bérszolga, délben tőzsér, délután rendőrtiszt, este alakos, éjjel zsebelő; ma vőlegény volt s holnap mint hajóslegény jelent meg saját felesége előtt, tudtára adandó, hogy férjét a menyasszonyajándékkal egyetemben elnyelte a tenger; vagy tizenkétszer házasodott, feleségei mind élnek; - ugyanannyiszor tömlöcéből megszökött, hatszor bukást hirdetett, most pedig itt lakik a föld alatt; azon nyolc év alatt, hogy idehozták, ki nem mozdult odvából; én szoktam neki mahinot-gyökeret lehajigálni, abból élősködik, különben igen csendesen szokta magát viselni, s még úgy sem sóhajtozott mint most, valami baja lehet.
Másnap reggel lementek a vakondok odvába. A nyögések egészen megszűntek. Az ember halva volt. Ott feküdt összezsugorodtan szűk odújában, különös alkotmányt szorítva karjai közé. A sötétben nem lehete megismerni, micsoda; hanem a világosságra felcipelve, kitűnt, hogy az gyékényből mesterileg font naszád, kaucsukkal erősen bevonva s leghosszabb út vészeire készítve, sajátszerű kormánnyal és hársvitorlákkal. Csak percben múlt, hogy az ember tizenharmadszor meg nem szökött börtönéből; az a perc halálának perce volt, mely e nyolc évi munkát kigúnyolá.
Mint szikráztak mindhármok szemei e csónak látására!
Hanem a csónak csak egy ember számára készült.
Csak egy szabadulhatott meg!
S ki legyen azon egy?
Hosszas tanakodás után abban egyezének meg, hogy az Williám legyen, ki elvitorlázva Botany-Baybe, ott a kormányzót tudósítsa, hogy a Nepean-szigeten méltatlanul szenvedők vannak, és őket szabadítsa meg.
Még azon éjjel kedvező széllel tengerre vitte naszádját a jó ördög, elbúcsúzva bajtársaitól, kis ideig északnak irányozta futását, azután feszült vitorlával indult meg nyugatnak, s kevés idő múlva eltűnt szemeik elől.
El fog-e jutni kisded csónakával a sydneyi öbölbe? Nem temetik-e el az úton a habok? Nem vesz-e el éhen?
Vagy ha megmenekült, fogja-e ő a törvényszéket felkeresni, hogy ott barátjaiért panaszkodjék, s magát újra elfogassa?
Nem fogják-e őt, mint szökevényt, azonnal fenyítésül letartóztatni, mielőtt panaszát elmondhatná?
S nem hiába fognak-e akkor várni szabadulásra a pokolszigeten hagyott baráti?
3.
Hetek, havak múltak el; naponként várták az elhagyottak a szabadulást s amint nőtt az idő, reményök úgy fogyott. Felszámíták, mennyi idő alatt érhetett Williám Botany-Baybe, mennyi idő kellett arra, hogy visszaérkezzék. Az idő végtelenül hosszabbra ütött ki; szinte fél esztendő telt el így kínos várakozásban, midőn egy esős alkonyon vitorlát látott Géza feltűnni a tengeren, mely egyenesen a szigetnek tartott.
Ki írhatja le az örömet, melyet e látvány a szabadságvágyók szívében gerjesztett. Sokáig imádkoztak hálaimát, szemeiket az égre függesztve s midőn azokkal újólag a hajót keresték, az már akkor a révbe érkezett, benne három férfi ült: egy evezőlegény, egy kormányos és egy veresszakállú, májfoltos arcú férfiú!
Az örvendők egyszerre égből hullottak alá a pokolba.
- Quarrelson! - ordítá dühösen Géza, kőbaltáját ragadva; szemei vadul forogtak.
- Az istenért, mit akarsz? - kiáltá Mária, az ifjú térdeit átkarolva.
- Meg fogom őt ölni, vagy meghalok magam, de így nem szabad a sorsnak csúfot űzni velünk.
- És én? - esenge a hölgy.
Az ifjú habozott.
E percben két mozsárlövés történt, a csónak kikötött, ezúttal közel mert jönni a parthoz, mert ormán két mozsár volt felállítva, golyókkal töltve.
Quarrelson kiszállt, s sebes léptekkel egyenesen Grundler, a hóhér lakának tartott, s annak ajtaján bement.
A csónakban az evezőlegény maradt, kezében égő, vasnyelű kanóccal, az ágyuk előtt ülve; hátul a keréknél a kormányos állt.
- Meg kell téged szabadítaniok, ha emberek, bárha Quarrelson emberei is! - kiáltá Géza s eszméletlenül ragadta magával Máriát; pár perc múlva a parton termett.
Alighogy észrevette a kormányos, inte a legénynek, hogy lőjön rájok; ez fölemelte kanócát.
- Az Isten szerelmeért! - sikoltá a hölgy, térdre hullva.
E sikoltásra felrezzent a hajóslegény, merőn rátekinte a hölgyre, leereszté kanócát, s hátra fordulva, a kormányosnak fejrázva inte, hogy nem fog lőni.
Géza közeledett.
- Lőj! - ordítá a kormányos.
A hajóslegény vonakodott.
- Fogsz lőni, gazember? - dühönge amaz - vagy téged is a tengerbe vesselek, mint bátyádat oda vetettem? - s ezzel dühösen a legénynek ugrott.
Ez pedig, mintha kígyó csípte volna meg, szökött fel helyéből: "vedd ezt bátyám emlékeért!" rikoltá, s a kanóccal úgy vágott a kormányos szeme közé, hogy visszatántorodott az árbocig; itt azonban indulatosan rántotta elő kését, képe elvörösült s vad bosszúval rohant a fegyvertelen hajóslegényre.
- Ne félj! - kiálta Géza, egy ugrással a hajóban teremve, míg kőfejszéje a kormányos ölésre emelt kezét lezúzta.
- Hurrah! - ordítá a hajós, mellénél ragadva a hanyatló kormányost s azt egy lökéssel a tengerbe taszítva. Két tengeri angyal rohant utána, s perc múlva néhány véres vízhólyag buborékolt fel a víz színére...
Amint Quarrelson belépett Grundler ajtaján, mogorván kelt az fel moh-ágyáról, fegyverét a belépőre szegezve.
"Rule Britannia" jelszó hangzék Quarrelson szájából.
Grundler vállat vonva ereszté le fegyverét s röviden kérdé:
- Mit akarsz?
Quarrelson szétnéze, ülőhelyet keresve a gunyhóban.
Nem volt abban egyéb egy nyaláb mohnál s egy kőasztalnál.
Grundler furcsa ember volt; hajdan sydneyi hóhér, elélemülve azon kegyet kérte magának, hogy Nepeanra eresszék, adván vele elegendő lőport és golyót; különös kedve telt benne embereket vadászni s tudta, hogy a nepeani lelkekről senki számot nem kér. Különben mogorva vadállat-kinézése volt; előregörbült nyakkal, sörtehajjal s vastag tompa orral, hasonlított egy ábrándos vén hiénához; hosszas magányságban annyira elszokott a beszédtől, hogy ritkaság volt tőle egyhuzamban három szót hallani.
- Emlékezni fogsz rá - kezdé Quarrelson -, itt e szigeten bizonyos némber tartózkodik s egy férfiú, kik a jó ördöggel laktak egy tanyán; ez utóbbi ezelőtt félévvel innét valahogy megszökvén, a kormányszékhez ezeknek kiszabadításáért folyamodott, s a kormányszék törvényes vizsgálatot szándékozik tenni a Nepean-szigeten, mely két hét múlva fog véghezmenni. Akkorra nem szabad nekik azon két személyt megtalálni, megteheted-e ezt?
Grundler fegyverére mutatott.
- S mit kívánsz érte, ha megteszed?
- Puskapor, rum - volt rövid felelete Grundlernek.
- Tehát áll az alku? Két hét alatt?
- Jó! - mondá Grundler.
E percben lövés durrant el, s a gunyhó teteje forgácsokban hullott az alkudók fejére.
- Mi volt ez? - kiáltának kirohanva.
A csónak, melyen Quarrelson jött, kétszáz lépésnyire volt a parttól, s duzzadó vitorlákkal távozék attól; benne egy evezőlegény ült, az árbocnál Mária, a kormánykeréknél Géza.
- Adjon az ég hosszú életet neki! - kiáltá a távolból Géza Quarrelsonnak, s egy másik köszöntő lövés halomba dönté a tuskó-hajlékot.
- Utánok!! - ordítá őrülten Quarrelson, s hanyatthomlok a vizeknek rohant. - Fogjátok el őket! fogjátok el! ide Grundler, lődd agyon őket, lőj.
Grundler képéhez illeszté fegyverét, célzott; azután újra leereszté azt, vállat vonva mondván: - Már messze vannak.
- Mindegy, lőj! - rikácsolá kétségbeesve Quarrelson s térden csúszott a hóhér után.
- A lőpor drága - felelé az hidegen.
Quarrelson pedig tébolyodottan futkosott a parton, sírt, átkozódott s magát kétségbeesve verte a földhöz, haját tépte, kövekkel hajigált az égre; - bosszút állt magamagán.
A vitorlás pedig nemsokára Botany-Baybe érkezett, hol a keresettek megjelenvén, a törvényes vizsgálat elmaradt, s így Quarrelson sohasem szabadult meg a pokolszigetről; emlékeznek ugyan még sok év után is azon hajósok, kik újabb lakókat szállítottak ide, s kiknek nem szabad a hóhéron kívül egyébbel beszélniök, az pedig már jó ideje, hogy több szót nem tud, mint "rum és lőpor"; ezek emlékeznek egy őrjöngőre, ki démoni tekintettel dühöngve, jajgatva közelge feléjök, iszonyú átkokban kifogyhatatlan, midőn őket távozni látja; de annyi bizonyos, hogy azóta senki vissza a pokolszigetről nem került. Williám letette ördögi melléknevét s becsületes lakatosmester lett belőle: Quarrelson bűnhödése után végképp lemondott az improvizált bíráskodásról, s miután felsőbb helyekről kegyelmet eszközöltek ki számára, mint istenfélő ember végezte életét.
Géza és Mária mint éltek tovább?
Nem akarom a költői igazságtételt ezáltal zavarba hozni, hogy további életök folyamát ideírjam; elég azt tudnunk, hogy elvégre csakugyan boldogok lettek, ha nem is ezen, de legalább a másvilágon.
Az volt Géza minden viszontagságainak alapja, hogy honát jobban szerette, mint magát, jobban, mint nejét, s hogy az ily szeretetért mi szokott lenni a fizetés? Beszélnek róla a krónikák.