Nagy fehér hómezőnek kellő közepében, ott lakik Vahot Imre hideg fakunyhóban.
Fejében nagy prémes süveg, szakálla földig ér, tarkótól talpig nyusztbőr fedi testét.
A hófuvatagból házának csak kéménye látszik ki, minden reggel kapával ássa ki magát háza ajtajából, mint a murmutér.
Most is ott ül nagy bundába takarva, puskával lesi a farkasokat, kik éjjelenként bekiabálnak a kéménye nyílásán s nem hagyják aludni.
Amennyiben éjjelnek szabad nevezni az olyan időjárást, mikor hat hónapig egymásután nem jő fel a nap. Szibériában ez a divat.
A hó fehérlik, az égen az északfény ragyog muszka nemzeti színekben, délfelé fekete az ég, mint a pinczeablak.
Vahot Imre pedig torkig farkasbundában lesi a farkasokat, kik háza kéményén beordítanak.
S íme, a mint ekkép ül a lesben s a távolban károgó hollókat szemléli, egyszer a láthatáron egy magas alak tűnik fel, mintha fenyőszál vagy kútgém nőtt volna ki a fehér hó közül. Iszonytató szál ember, és karcsú, mint a gyertyatartó.
Lábán csónak alakú korcsolyák vannak, nadrágja iramszarvasbőrből, fejében bagósipka, öltözete vidrabőr-bekecs, rókatorok prémmel. Kezében hosszú dárdát, hátán nagy ménkű jegesmedvét czipel, mely keze lába lógatva veri a nagy termet inát.
A termet hármat lép a láthatárról, s a negyedik lépéssel Imre előtt terem.
- Ki vagy? megállj! - kiált, puskáját nekifogva Imre.
- Polgártárs, Pálfi Albert! - felel, kinyújtva fejét a rókaprémből készült fatermörderből a termet, s leveti hátáról a medvét.
- Ah, hozott Isten! jó sikerrel jártál, a mint látom.
- Bizony jóval, de el is fáradtam ám. Három nap ötvenhat mérföldet jártam ezután a medve után, míg lebökhettem. De hiába, huszonkét medvebőrt kell adóba fizetnem, s ez még csak a tizenötödik.
- De már úgy én jobban gazdálkodtam, - szólt Imre - nekem kilencven farkast, nyolcz rókát és harmincz nyusztot kell adóznom, s már ezt mind összeszereztem; tudni kell a módját, csaptatókat kell állítani.
- Könnyű neked beszélni, de én a medvéket csak nem foghatom vidravassal.
- Még azonfölül három hermelint is fogtam, jó lesz a feleségemnek főkötőnek, meg egy kék rókát, abból meg nekem lesz nyakravaló.
- Hanem szegény G.....i járta meg; annak három zsák tengeri kutyafogat kell összeteremteni; egész nap a jégen jár, s ha megúnja magát, verseket ír a jégsziklákra.
- Egyébiránt minek köszönhetem e ritka szerencsét?
- Hát csak annak, hogy azon három napig, míg távol voltam, a szél eltemette a kunyhómat hóval, most nem találok haza, be kell várnom, míg ismét lefújja róla, addig hozzád kvártélyozom be magamat.
- Szívesen látlak. Egy iramtehenem tegnap múlt ki a világból, annak a helyén el lehetsz.
- Van sok iramszarvasod?
- No, nem sok, hanem elég. Tavaly még nem volt több tíznél, most már van harminczöt; esztendőre, ha isten segít, felviszem kétszázra. Barátom, az iramszarvas megbecsülhetetlen kincs ilyen helyen. Maga keres magának enni és igen jó teje van. Már sajtot is tudok belőle csinálni és pálinkát, - fölségeset!
- Jó, hogy eszembe juttatod, szörnyen ehetném és ihatnám.
- Lesz minden, ne búsulj; a feleségem áldott jó lélek, sohasem zúgolódik, pedig ugyan sok dolga van, most éppen kozáklevest főz, pompás comedentia, Kamcsatkában tanulta; iramtej, halzsír, rákikra, földi moha, aszalt kökény és érett túró összefőzve. Nem is képzeled, milyen angyali eledel; rá egy pohár savó, s azzal készen vagyunk.
- Pompás! Hisz így még vendégeskedünk is.
A mint ők ekképen készülének a vendégeskedéshez, íme a távolban ostorpattogás, kutyaugatás s nagy csöngés-böngés hallik s rövid idő alatt sebesen futó szán érkezik Imre háza elé, tizenkét kutyától röpítve, melyek a megállapodás után menten lefeküdtek a hóba s el kezdtek hentergőzni.
A szánból ezalatt egy kis apró ember pattan elő, a sipkája épen a csípejéig volt nyomva, míg a csizmája szára tökéletesen a hónaljáig ért. Az egész emberből csak a kucsmát és a csizmaszörnyeteget lehete látni.
De ő azért mégis kipattant a szánból, egy magához hasonló női alakot kisegített a kocsizsebből, ki szinte el volt nyelve egy szürke tuszli által.
- Isten jó nap, polgártársak, - szólt a kisded férfiú, erősen törekedvén kiküzdeni magát medvebőr-kucsmája alól, melynek miatta nem látott sem eget, sem földet.
Vahot és Pálfi látva a törekedést, odamentek hozzá s nyájasan kirázva őt a felemelt süvegből, bámulva kiáltának föl:
- Ah! ön itt, Nádaskay!
- Itt biz én, testestül, lelkestül és feleségestül.
- Hozta isten, hozta isten!
- De bizony csak ez a tizenkét kutya hozott, aztán meg kergettek is.
- Mindegy, csakhogy itt van, legalább a feleségeink nem unják magukat, szálljon egyenesen mi hozzánk és mondja: honnét jön?
- Oroszország tiszai tartományaiból, azaz sajátlag Belgrád vármegyéből, hol ez ideig fogva voltam.
- Hát él-e még magyar ember? mit csinál Kecskemét, Pest, Debreczen, az erdélyiek?
- Jaj, minderről sokat kell beszélnem, de előbb vigyetek melegre, mert megfagyok, a feleségem e hosszú úton, ha a tuszlit magára nem veszi s azt a kétújjú keztyűt, mit egy nagytenyerű kozákhetmán Pétervárott ajándékozott neki, ködmenül fel nem ölti, azóta gfrorneszül hoztam volna ide.
- Nem bánom, menjünk be tehát a házba, csakhogy ott pipázni nem lehet, mert a tűzhely s a 35 szarvas miatt úgy is nagy füst van.
Ez a ház fenyőfa-tuskókból volt fölépítve, a hasadékok kitömve erdei mohával, a belseje csapó földdel és medvefaggyúval szépen kitapasztva.
Egy szögletben tűzhely állott, hol kedves szőke nő sütött, főzött bő újjas kaftánban, haja most is szépen felfonva à la cosaque, mi neki csaknem oly jól illett, mint hajdan a magyar csipkefőkötők a pesti színházban.
A másik szögletben egy széles nyugágy: diván, asztal, fekhely és sodródeszka egy személyben, számtalan farkas- és rókabőrökből építve, melyek ott száradtak és várták az asztrakáni vásárt.
A háttérben 35 iramszarvastehén kérődzött, kiket is nagy cseberbe sorba fejt Imre hajdani lapkihordója, kin még akkor is megérzett a tudományos illat, daczára a sok más mindenféle illatnak, mit a kedves szarvastehenek terjesztenek magok körül.
A falakról sok mindenféle túrózsacskó lógott alá, köztük egy boldog emlékü operngucker.
A három collegának meglehetősen pirosra volt fagyva az orra, de ez nem gátlá őket abban, hogy a róka-pamlagra le ne heveredjenek s egy jó darab szarvastúrót ott in effigie loci rögtön kés, villa nélkül be ne vágjanak.
Ezalatt Vahotné és Nádaskayné Samojed divat szerint egymást fülöncsókolás által üdvözölve, ültek az ablak alá, mely vékony halhártyával volt üveg helyett beragasztva, s mindig mélyebben merülének azon fontos thema feletti értekezésbe, vajjon a lapponiai asszonyok kopfputtza szebb-e, mely tömérdek marhafaggyúból készül, vagy a finn dámáké, kik fésű helyett egy egész jávorszarvas ágabogát hordják?
Egyik kuczkóban pedig két kis gömbölyű fejű angyalka guggolt, kik egy ábéczéből egymást muszkaábéczére taníták.
Ass. Buki. Wjedi. Glagol. Dobró. Giehst. Sivere. Szemlja. Ise. Kako. Ljudi. Müszléte. Nass. On. Pokoj. Rzü. Szlovo. Tverdo. Uhuj. Fert. Chrics. Züh. Tserv.
Ezek az orosz alphabet betűi.
Nehezen ment szegény magyar nyelvecskéiknek az istentagadó pronunciatiókon keresztül botorkálni, s úgy megsírtak az ártatlanok bánatukban, mintha kavicson kellett volna mezítláb sétálniok.
Hát még mikor a szamojéd ábéczére került a sor!
Olaf. Behehe. Gomhal. Doladha. He. Vahlu. Sain. Cheth. Theth. Jujud. Kopp. Lomad. Mum. Num. Szemcath. Eec. Pkle. Zodje. Kufu. Ristyi. Sinme. Thauj.
Írásjegyek: Petocho. Revoco. Chevozo. Selofo. Eczoczo. Gyiczoczo!
Hogy a kakas csípje meg, de szép!
De hát mit csináljon az ember? ha már egyszer muszkák és tatárok között lakik, muszkául és tatárul kell tanulnia.
- Hát édes collega uram, mondja el csak, mik történtek az elmúlt időkben a szép Magyarországon? Hanem kérem: hogy ha magyarul szól, igen lassan beszéljen, mert ilyen hideg levegőben messze elhallik a hang, s ha meghallja valaki, hogy magyarul discurálunk, még beljebb küldenek bennünket a jeges tengerbe.
- Hol kezdjem azonban? Mikor hallották önök az utolsó hírt Illyriából?
- Honnét?
- Önök oly szemeket csinálnak, mintha még azt sem tudnák, hogy Hungariát jelenleg Illyriának híjják.
- Most halljuk először, semmit sem tudunk mi azóta, mióta Kufsteinból ide kutyaszánkáztattak bennünket egy szép zivataros éjszakán.
- Heves vármegyében mai nap kozákok eszik a dinnyét hámozatlanul, Nyitra vármegye határa egész a solti járásig kiterjesztetett, maga a jászkunság is "nyitránszke stoliczi" név alatt ismeretes, s Jászberényben a Lehel kürtjére erőszakkal ráfogták, hogy az a Zvatopluk puskaportartója volt.
A czigányoknak megtiltatott hegedűvesztés büntetése alatt a Rákóczy-marsot húzni, helyette a "nyeksze hrusti saka mala"-t kell fújniok; egy bőgőst a minap, ki részeg korában a "Nyitra, ti viszoka Nyitra!" helyett a "hej huj nem bánom"-ot találta rákezdeni, kétszáz kancsukára ítélte el a kormány, a századik alatt meghalt a szegény dade, s a többi százat a bőgőjén verték el.
- De hát mint juthatott ennyire a magyar nemzet? Hol vesztettük el az eldöntő csatát? hol van a magyar nemzet utolsó sírja?
- Sehol sincs. Nem került itt csatára a dolog. Míg az ellenség az országon kívül volt, a magyar ember boldog nyugalomban kifeküdt a napra, ott pirította a fogát, nem gondolt semmivel, ha mondták néki: hogy ég a ház, azt felelte, hogy jó az isten, majd eloltja, ha akarja; ha mondták neki, hogy jő a muszka, dehogy hitte, hetvenkedett, fenyegetőzött, azt mondta, hogy megeszi ő azt, de arról nem gondolkozott, hogy kanala is legyen, a mivel megegye. Azt az egypár fiatalembert, ki szüntelen a fülébe kiabált, hogy keljen föl és készüljön hadakozni, egy szép reggel fülön csípte s elküldte Kufsteinba hallgatni. Ti is köztök voltatok. S hogy nyugalma semmi által ne háboríttassék, minden szerkesztőt börtönbe csukatott. Mikor aztán ekkép minden elhallgatott, egy szép tavaszi reggel nagy váratlanul egy csapat vendég érkezett a jó Magyarhonba, iszonyú bundákban, iszonyú szakállakkal, iszonyú medvebőrcsákókkal és iszonyú dárdákkal; utána másik csapat, meg harmadik csapat. Kik is sem kértek, sem halltak, hanem egyenesen bekvártélyozták magukat a jó magyar hazafi tanyájába, odaültek az asztala mellé, elették előle a jó túrós haluskát, kiitták poharából a jó magyarádit, összeölelték feleségét, napát, hugát, menyét, leányait és szolgálóit, felfeküdtek csizmástul, bundástul a szép vetett tornyos nyoszolyába s iszonyúan hortyogtak, mikor aludtak, s ha fölébredtek, iszonyúan káromkodtak és pálinkát kértek, s veszekedett nagy bőrkorbácsokkal suhogtattak az ember füle körül. A gazda csak nézte, hogy mi lesz már ebből? Azok pedig naponként mindig szélesebb tért kezdnek elfoglalni a házban, utóbb a gazdát kiszoríták az udvarra, végre kicsukták az ajtón. S ezzel konyecz a magyar dicsőségnek.
- De hát senki sem gondolkozott ellentállásról?
- Mikor már késő volt, igen. Akkor nagy hirtelenséggel elkezdték a nemzetőrséget organisálni. Két hét került bele, míg a nemzetőrségi qualificatitót kidolgozták, s mire a muszka Pest alá ért, épen azon czivakodtak: hogy fekete legyen-e a nemzetőrség csákója, vagy piros. Utójára is sem pénz nem volt, sem fegyver, sem puskapor, sem ágyú. Néhány lelkesült fiú felkapta a véres kardot, hogy meghordozza az országban: a legelső faluban elcsípte őket a szolgabíró, mint lázítókat, s sine mora felakasztatta. A nemesség azt mondta: hogy menjen a paraszt védeni a hazát, hiszen övé a haza; a táblabíróság azt mondta: hogy no most tűzlelkű fiatalság, állj elő, hadd lássuk, mit tudsz? majd mi nézünk. A spiszburgeráj azt mondta: hogy ő csak István-napkor köteles kirukkolni, akkor sem töltött puskával, meg ha valakit temetnek; utóljára is senki sem ment a muszka ellen, egy pár crucifixus verset kivéve, melyet ismeretlen szerzők írtak; s néhány hét múlva muszka ministerium tanyázott Pest városában, kinek is két nap alatt 18.000 aláírással terhelt árkus papiroson szavaztak Budapest békés honfiai teljes bizalmat, kiknek tökéletes mindegy volt: hogy magyarok alatt legyenek-e németek, vagy muszkák alatt, de nagyon pórul jártak, mert a muszka bezzeg nyakon tudta fogni a dolog boldog végét. Rögtön minden frakkot és attiladolmányt s egyéb civilizált öltönyt eltörült, prémes kaftánban kell járni ifjúnak, öregnek. Nyár, nem nyár, azoknak déczbundában kell járni; mert odahaza Pétervárott ez a nemzeti viselet. Minden utczában lovas kozákok portyáznak, kik minden embert, ki magyarul vagy németül gondolkozni, combinálni, vagy plane beszélni mer, rögtön agybafőbe kancsukáznak. A vendéglőbe azt a divatot hozták be: hogy a muszka nem fizet; a német czímerek helyébe muszka betűket kelle festeni egy nap alatt; ki ezt nem tette, kifordították a bőrit. A polgárság izmosabbjait elvitték katonának Ucraniába, feleségeiket pedig megtartották muszkánéknak, a melyik ti. szép volt: a többit kiküldték Lapponiába, a hol a legnagyobb férfi is négy láb magas, ott ezek is elkelnek.
- Hát a földmívelők mivé lettek?
- Azok is szépen jártak, most minden héten csak négy napot kell robotolniok, a magyarokat felszorították a hegyekbe, most azok esznek ott zabkenyeret s készítenek főzőkanalakat, a zsíros alföldet pedig beültették gyönyörű szép muszkanemzetségekkel. Poszlovenszki járja mindenfelé a Hortobágyon is.
- Megvan még Kecskemét?
- Meg, csak az egész városnak ráccá kellett kikeresztelkedni. Szegények, szörnyen megsínlik azóta az olajos babot, s nehezen megy nekik a görög nyelv.
- Hát Debreczen mit csinál?
- A város csak megvan a régi helyén. De lakosait átcserélték Árva vármegyébe, ott fűrészelnek jelenleg deszkákat s meszet hordanak a szomszéd városokba, meg majoranna polyvát, télen pokrócot árulnak és fenyőmadarakat. Azokat a jó debreceni cipókat, fonott kalácsokat, fánkokat, lepényeket, lángosokat, béleseket, csörögéket, katakönyökéket, borsoskákat, boszorkánypogácsákat, pereceket, kulcsosokat, kakastejjel, varjuvajjal sütött kenyereket csak híréből ismeri a világ. Ez a helyökbe költözött muszkaivadék a legszebb búzalisztből sem tud egyebet sütni, mint puffancsot, pitét meg málét. Minden étele oda megy ki, hogy kása. Debreczen neve most Sziberszkograd, Budapesté pedig Czarograd.
- Ejnye be hamis nevek.
- Jól járt Csongrád vármegye, azt nem kellett újra keresztelni, annak a nevében már benne van a "grad."
- Hát a tekintetes táblabírákból mi lett?
- Utója felé csakugyan kezdték elhinni: hogy a 1-ae 9-us nem szentírás, s hogy a muszka a repraesentatiótól meg nem ijed. Denique nem akartak oly országban élni, hol a nemesi szűz hátakat is kancsukázzák, s egy szép reggel táblabíró B..... Ágoston vezérlete alatt felkerekedtek vagy harminczezren, mind megannyi szolgabíró, táblabíró és legale testimonium, hónuk alá csapták a Corpus jurist, meg a pragmatica sanctiót, s mentek új hazát keresni Mesopotamiába. A mesopotamiai mufti azonban sehogy sem akarta nekik az ott lakhatást megengedni, mert ily kutyabőrpusztító népnek ott élni nem szabad, hol a kutyák szentek. Fogták tehát: odább mentek s addig jártak, míg találtak egy határt, hol senki sem lakott. Azt gondolták, hogy Kis-Kun-Halas városa határába jutottak. Pedig ez volt a Sahara. Itt azután leütötték a sátort, felállították a municipiumokat, ültettek dohányt, s választottak magoknak magok közül három parasztot, hogy a többi nemes embernek legyen ki fölött regnálni; kihirdették az 1848-i törvényeket a beduinoknak, s gyakran feljárnak Marokkóba a dey mulattatására, kinek udvarában országgyűlési dikciókat tartanak; nem érti ugyan senki, de a deyt mégis nagyon látszik mulattatni a dolog, szinte elsőbbséget ad nekik a kígyótáncoltatók felett, s sehogy sem tudja elképzelni, hogy mint lehet oly hatalmasan kigyakorolt nyelvű nemzet a világon, mely fél napig el tud beszélni, anélkül, hogy valakit vagy megütne, vagy ellopna valamit. Mint tudva van, a muzulman napjában sem szól három igét.
- Hát a radicálok élnek-e még?
- Élnek valahol Amerikában. Ott czirkalmazzák most az Orinoco vizén Icaria határát, hol a communismust fogják megalapítani, ha t.i. a vizet lecsapolhatják róla.
- Hát * úr, a hajdani népszerű kormányférfiú, mi véget ért?
- Meghalt. Egy reggel az inasa rosszul kefélte ki a kabátját, melyen a jó úr úgy felindult, hogy az inasát agyonpofozta, maga pedig epehideglelésbe esett és Stáhly segítségével harmadnapra a paradicsomba jutott.
- Mondj valamit Petőfiről is.
- Nem tudni róla valami bizonyosat. Némelyek szerint a hajdúböszörményiek megégették, mások azt mondják, hogy keresztre feszíttetett, s ily situációban sokáig mutogatta Borsod vármegyében a motyó fiának: látod, kis fiam, ez volt az az ember, a ki királyokhoz verset mert írni, amiért aztán keresztre feszítettük. Csókolj szépen kezet a hetmannak, s vigyázz magadra, hogy verset ne írj a királyokhoz, kis fiam.
- Hát Lauka Guszti?
- De isz az jól járt. Mintha sejtelme lett volna a jövendőről, a mult tavasszal egy orosz lányt vett feleségül. Most az ipa esztergomi érsek lett s Guszti legalább is superintendens fog lenni. Már is togában jár és szörnyen megspanyoltalanodott.
- Lehetetlen!
- Semmi sem lehetetlen, ha az ember megházasodik. Mióta felesége van, hallani sem akar a communismusról.
- Hát Horváth Laci él-e még?
- Elfutott Konstantinápolyba. Lett belőle kajmakán basa a portánál.
- Hát vajjon Bernát Gazsi tót diákja hova avandzsirozott a muszka alatt?
- Nagy ember lett ő, a Sáros vármegyei spanyol. Mikolás czár nevenapjára írt egyszer egy köszöntő verset diákul, melytől a cár úgy megszeppent, hogy tüstént maga eleibe hozatta s félórai conversatió után annyira beleszerelmesedett, hogy rögtön kinevezte udvari költőjének harmincezer rubel és tíz kopek évi fizetéssel. Most talpig vörös posztóban jár, s mindennap dictiókat tart a Pilvaxban a muszka jurátusoknak. Némelyek azt rebesgetik, hogy valami titkos viszony aligha nem létez közötte és a cár felesége között, mert nagy befolyása van az udvarnál. Mikor a cárral contraktust kötött az udvari poetai állomás iránt, ezeket kötötte ki magának. 1. Mindennap reggeli 9-től 10-ig szabad idő: hogy Bernát Gazsi csizmáit kifényesíthesse, s szobáját kitakaríthassa. 2. A Festetics ház vallattassék be örökös és elidegeníthetetlen tulajdonul Gazsinak, hol élte boldogabb napjait leélte. 3. Azon mezítlábos kontesz, kit ő számozni tanított, az ország költségén holta napjáig csizmában járjon. 4. A Festetics házból mindenféle hatlábú állatok örök időre száműzessenek. 5. Azon kéményben, hol ő télen át lakik, rajta kívül, semmi másnak disznólábat füstölni ne legyen szabad. A czár mindezen kivánalmait haladék nélkül aláírta. Sőt egyszer arra is rávette a czárt borozás közben, hogy Gazsi adósságait elvállalta a státusadósságok közé. Ez fogja megbuktatni Oroszországot. Miklós cár csak akkor hűlt el, mikor liquidatióra került a dolog. Zálogba kellett adni egész Ukraniát. Kétheti prolongatió és kamat maga felemésztette az uralhegyi platinabányákat.
- Már azt elhiszem, különben hogy éli világát a mi kedves Gáspárunk?
- Hát fölségesen. Reggel elmegy az orosz premierministerrel, Paskeviccsel a "grober Sepl"-hez gabelfrüstükre, a kinek akkora szakálla van, hogy szalmát sem tart az ajtaja előtt, hanem, ha sáros a csízmája, csak abba törüli bele. Déli tizenegy órakor egy muszka generálisnénak ád rendesen serenádot egy simpla tamburán, délután két órakor elmegy vacsorálni a "vitéz kozákhoz", hová az orosz hautevoléci elite szokott összeseregleni, ott egy portió aszalt jeget vagy egy tányér pirított északfényt kancsukamártással bevág, s onnan megy azután négy órakor a színházba, hol déczbundában adják Romeó és Juliát s hol Idali Laura talpig asztrakánba varrva táncolja a kakukát. Rendesen a czár páholyába szokott járni, kinek mind a kilencz leánya fülig szerelmes bele, s színház végével, tizenegy órakor megy velök át Budára, a rácvárosba csájára és ráczürmösre.
- Színházat emlegettél. Miféle színház az?
- Természetesen, hogy a nemzeti, a Kerepesi úton. Színészeink megmaradtak a hajdaniak, mert a medvékkel született nép sem tánczolni, sem énekelni nem tud, röhögni pedig szeret. Drámai színészeink közül egy kettő van még meg, a többinek igen drámai lett a kimenetele. A legelső alkalommal, midőn muszkául játszani kényszeríttetének, egy oly darabot adtak elő, melyben utoljára mind mérget vesznek be. A darab veszettül tragicus. Az egész előadás alatt a baromállás majd megőrült röhögtében, a muszka asszonyságok szemei kidüdörödtek, vagy aesthetikaiabban mondva: kidiósodva megüvegesedtek a kaczagás miatt, kivált, mikor az ötödik felvonás végén mind valamennyi meghal s ki jobbra, ki balra düledez s rakásra hull a súgólyuk előtt. Taps, tombolás volt akármennyi "Udri!!! udri!!! Zabije!!! Pogyszem! Secki pogyszem!!! Zatráceni!" (Mi magyarul tán annyit tesz: hogy "bravó!") hangzék minden felől. A hölgyek egész turbánokat és krumplivirág koszorúkat hajigáltak a színpadra. Azonban a szereplők nem keltek föl többet. Az utolsó jelenetben mindnyájan igazi mérget vettek be, s úgy haltak meg egytül-egyig szépen kifestve a szép festett erdők árnyékában. Az énekesek okosabbak voltak, ők elfogadták a szerződéseket. Fejenként egy hordó kaviár, egy hordó ráczürmös, egy hordó szárazhal, két bunda, egy ködmen, három szánkó a hozzá tartozandó kutyaekvipázszsal, meg harmincz kopek rendes havifizetésük, egyiknek úgy mint a másiknak, személyválogatás nélkül. Ezért tartoznak énekelni mindennap három operát; a ki megbetegszik, vagy gyöngélkedik, kancsukát kap, a ki el van rekedve, kancsukát kap, a ki ghixert ád, kancsukát kap, a ki ismételni nem akar, kancsukát kap. Ez egy oly saját universalremedium minden előfordulható bajok ellen, s úgy látszik, hogy van sikere.
- Biz ezek szomorú dolgok, édes excollega és csaknem hihetetlen, hogy mint volt képes hatvanezer orosz hatmillió magyart semmivé tenni.
- A dolog nagyon egyszerű: hogy az elkeseredés véres forradalmat ne idézhessen elő, le kelle fegyverezni a nemzetet. Az intelligencia meg volt hasonolva, ez ellen küzdeni sem kellett, kötve tartotta maga magát, a népnek csak azt kelle hirdetni: hogy azért akarnak fegyvert adni a kezébe, hogy az országból kivigyék katonának; mikor benn volt az ellen, ily okoskodást kellett terjeszteni közte: ez az ellenség nem bántja a szegény embert, ez csak arra tör, a ki ellentáll neki; szaladjunk a kukoriczába, ha leégeti a falut, otthagyja a földet, azt sem el nem viszi, sem meg nem eszi, esztendőre megint felszánthatjuk. A gyáváknak ez volt az argumentuma, akik vitézebbek voltak, azokat felheczczelték a kaputosok ellen, ígértek nekik adóelengedést, sóárleszállítást, földek felosztását, tíz huszast minden nyírott főért, s kis idő múlva várat lehetett építeni az úri koponyákból. A nép ízenként szedte szét legnépszerűbb embereit, kik szájuk falatját, szívük vérit adták egykor neki, de lelkük felvilágosodását nem. Ők estek legelőször áldozatul. Mikor aztán a gondolkodó fők ki voltak irtva, a fejevett nemzettel azt csinálhatták, a mit akartak. Elvégre nyelvétől is megfosztották. A jövő században a széperős magyar nyelvet nem fogja beszélni senki. Tudjátok, hogy a tót ragad, mint a kulláncs!
- Hát a tudós társaság milyen szemekkel nézi mindezeket?
- Mi gondja a tudományoknak a politikára? Tudjátok, hogy a magyar academiánál politikai osztály nincsen, miből bátran következik: hogy az academia hatáskörébe az ilyen statustani kérdések nem vágnak. Jövő évre ismét jutalmakat tűzött ki. A jogtani kérdés ez: "van-e hajadoni joga annak, kinek haja nincsen?" A nyelvészeti ez: "micsoda nyelvtani hasonlatosság van e cseremisz szó között: chrisme, és e tatárszó között: dzsinmu? és továbbá honnét vette eredetét a régi rómaiaknál e felkiáltás: biafor!" Az orvostani ez: "miért van az embernek a szája az orra alatt és nem a háta közepén?" (Valóban szép figura volna egy tudós, a kinek szája a háta közepén volna.) A természettani ez: "fejtessék meg, hogy a cserebogár miért nem szereti az eczetes salátát?" A históriai ez: "vajjon Tamerlan piszkálta-e a fogát ebéd után, vagy sem?" A philosophiai elvégre ez: "mutattassék be okszerű argumentumokkal a posteriori annak lehetősége, hogy ha az ember egész életében semmit sem tanul, mégis úgy halhat meg, mint tudós?" A pesti vagyis a czarogradi kozák hetmánt kinevezték academiai tagnak, ki is megengedte magán történni a tréfát, s hagyja őket továbbra is fáradni és pihenni a tudományok mellett, látja, hogy senkinek sem ártanak vele.
- Persze: a sajtószabadságnak vége van?
- Épen nem, olyan alakban, mint ezt az 1848-ki országgyülés elkészíté, továbbra is meghagyta a muszka a magyar irodalomnak. Semmit nem kellett változtatnia azon sajtótörvényeken, miket a magyar nemzet, miután litteraturájával kilencszáz esztendeig semmit sem gondolt, annak gyökeres kiirtására föltalált. Ennél rosszabbakat a muszka sem tudott csinálni; sőt annyiban lágyította azokat, hogy a fizetendő büntetési összegek helyett ő fizet az elitéltnek ugyanannyi kancsukát. Nincs szebb, mint ezen törvények szerint a rágalmazási per-alapok. Írni csak azt szabad, ami igaz, következőleg poetizálni semmit, mert például: ha írja valaki, hogy Szatmár vármegyének Tyukod falujában van egy szélmalom, s nem tudja bebizonyítani, kancsukát kap, mert egy testületet rágalmazott; ha szerelmes verset ír, be kell bizonyítania, hogy az a hölgy, a kihez írt, sem férjnél, sem eljegyezve nincs, különben kancsukát kap, mert az erkölcsiség ellen vétett. Zsidónak nem szabad keresztyén hölgyhöz szerelmes verset írni. Feleséges embernek pedig csak a feleségéhez szabad. Ha egy novellában ilyesmi áll: "Don Hernando Hernandez, i Bachamonde i pena fulgida, ön semmirekellő!" rögtön lekapják érte az embert, s még be sem szabad bizonyítania, hogy az a novellai személy csakugyan rosszéletű ember. Ily módon aztán a magyar litteraturának nem mesterség kipusztulni az orosz és tót mellett, melynek gyarapítására a czár évenkint százezreket ad ki. Most azonban önök feleljenek nekem egyet. Mi az ördögöt vétettek önök, hogy idejutottak Szibériába?
- Hát Pálfi collegát azért küldte ki az országból a kormány, mert gáncsolta a kormányt.
- Vahot collegát pedig azért, mert elkezdte dícsérni.
- Szinte elfeledtük megkérdezni: hát Jókaiból mi lett, mi történt vele?...
...Itt azonban a harminczöt iramszarvas elkezde irtózatosan bőgni, ordítani és toporzékolni, egy szót sem lehete hallani tőlük, mindig jobban ordítottak, mindig jobban - erre fölébredtem.
...Ablakomon besütött a nap, arczomon az izzadság folyott végig. Künn ujjongató nép vonult végig az utcákon. Az önkéntesek csapatja toborzott dalolva, tánczolva s éltette az uniót, melynek friss híre egy perc alatt felvillanyozta a várost.
Hála istennek, tehát nem vagyunk Szibériában!
Nem járunk medvebőrben, nem szánkázunk kutyákon, nem iszunk szarvastejet.
Nem lövünk adóba farkasokat és jegesmedvéket, nem szedünk tengeri kutyafogakat.
Nem tanulunk muszka és samojed ábéczét, nem köszönünk egymásnak dobre zdrawit.
Hungariát nem hívják Illyriának, Debreczen még mindig Debreczen és nem Szlovenszkograd, s a Nyitranszke Sztolici még mindig ott fenn van a hegyek között.
A Rákóczi-induló helyett nem húzzák a Nyekszehruszi saka malat, s a boltfelírások - hála Istennek - még mind németül vannak.
Kecskemét nem tanul görögül, Heves vármegyében nem esznek a kozákok dinnyét s a táblabírák nem hordják Mesopotamiából, Afghanistanból a municipiumokat és a pragmatica sanctiót, hanem Bécsből Innsbruckba, a hónuk alatt.
Petőfit még mindég nem égették meg, sőt a "két ország egyesülése" verse óta - a Pesti Hirlapban - a legharagosabb ellenségei is kiengesztelődtek iránta. De még Horváth Lázárból sem lett kajmakán basa, valamiképen Lauka Gusztiból szuperintendens.
A nemzeti színházban az egész opera bátran be van rekedve, a nélkül, hogy kancsukát kapna, s a magyar academia nemcsak hogy ott nincs, ahol ezután két esztendővel fog lenni, sőt inkább ott van, ahol ezelőtt tizenkét esztendővel volt.
Csupán egy maradt meg élő valóságul ijesztő álmaimból, s ez a sajtótörvény. Valahányszor ez ötlik eszembe, mindég magam körül látom a végtelen havas síkot üvöltő farkasaival, rémséges északfényével, s szájamban van az íze a halzsírban főtt medvefülnek.
Na de Pálfi még mindig szabadon critizálja a ministeriumot, s Vahot még mindig szabadon védelmezi. A ministerium egyiken sem állt érte bosszút, s ez arra mutat, hogy csakugyan nem vagyunk Szibériában, s ha Isten úgy akarja, nem is leszünk.
Amen...