A láthatatlan csillag

A múlt években egy öreg angol kereskedővel jöttem ismeretségbe, ki ifjabb éveiben, mint tiszt, az angoloknak Akbár sah elleneivel folytatott pártfogoló harcaiban részt vőn, s a katonai pályát ott kapott sebei következtében hagyta el, később úgy lett kereskedő.

A következő történetet tőle hallottam elbeszéltetni.

A természetes és természetfölötti események csodás összefüggése valami regeszerű, mitológiai színt ád e történetnek, a benne uralkodó csillag- és szellemalakok bűbájos fény és árnyékul lengik körül a történet folyamát, csodás, fölfoghatlan uralkodó befolyást gyakorolva a különben természetes eseményekre; a rég megholtak és az örökké élők vándor árnyképei sejtelmesen bolyongnak az élő alakok között, néhol emberi lényekkel kötnek rokonságot, azokat pokoli magasságra emelve magukkal, s az emberi lélek üldöző tagadása elől tömegestül a szentírás sorai közé hátrálva, melyek lételt adtak nekik, amidőn anathemát mondtak rájok.

Az események azonban megtörténtek nálok nélkül is. Akik a sors vakságában hisznek, kitörölhetik az alakok jelenlétét az események közül, s akkor egy rendes, kalandos eseményt fognak látni benne, minő emberek között szokott előfordulni.

Mister Drayson, az említett kereskedő ugyan komolyan állítá, hogy az általa elmondottak egy akkori hadi bulletinben is meg vannak említve s a főbb körülmények egy, az akkori hadjárat eseményeit tárgyazó hadi folyóiratban, mint lett dolog, híven följegyezve.

Még a mostani hindosztáni fejedelem őse, első Akbár hívta az angolokat segédül külellenségei ellen. Minden oldalról szorongatva volt; egyfelől a mysorei rajah, Hider Ali verte szét seregeit, másfelől a szomszéd nomád népek jöttek elő hegyeik közül; pusztítva, dúlva nyomultak birodalma belsejébe, Delhit elfoglalák, s kétszáz millió guinea-re menő kárt tettek az országnak. Ily helyzetben nem volt mit tennie, mint magát Anglia karjai közé vetni. Az angolok védelme alatt ismét erősbülni kezde a birodalom, s bárha önállóságából sokat elvesztett, de külellenségeitől megszabadult. A nomád népek visszavonultak ismét bejárhatlan hegyeik közé, Hindukus és Himalája vad bércei tán újabb századokra elrejték őket, a Sind és Gangesz partjain a vándorfajok kecskebőrsátrai helyét elfoglalták a brit kereskedelmi társulatok bureau-i.

Csupán egy faj tartotta ki legmakacsabbul a harcot. Mikor már a többinek híre is múlni kezdett, ezek még akkor is elő-előtörtek a laktalan pusztákból, a Salamon-hegy havas bércei közől, gyalog, lóháton, olykor ördöngös bőrcsónakaikon, mikkel a hegyek közül eredő Indus-folyam kataraktáin is tudtak hajókázni; rohantak előre sebesen, nyomában a jöttüket megelőző rémhírnek; ölték, aki halandó volt, rabolták, ami szemüknek megtetszett, s ha észrevették, hogy valahol komolyabb készületek vannak ellenök, ismét oly hirtelen eltűntek, mint jövének.

Betöréseik mindig sűrűbbek, mindig alkalmatlanabbak kezdtek lenni, a nép puszta nevök előtt reszketett, volt is oka rá; ahol ők egyszer végigvonultak, azon a folton még a föld sem termett esztendőkig.

Ezek voltak az afgánok.

Mikor én a kelet-indiai hadsereghez jöttem, még akkor is réme, ínsége voltak a hozzájok közel lakóknak.

Egyszer azonban egy indigótelepítvényt találtak megrohanni, mely a Blackfort-ház tulajdona volt; a telepítvény helyén nem maradt egy élő fa, egy zöld növény, egy levert karó, egy felismerhető emberi holttest, nemcsak megölve, lerombolva, hanem a szó teljes értelmében semmivé volt téve minden. Csak az elébb elfutott szomszédok hozták hírül, hogy ott az afgánok jártak.

Ezt többé elnézni nem lehetett. Míg a vad szomszédok csak a falvak fölégetéseire szorítkoztak, addig senki sem gondolkozott mulatságaik megzavarásáról; hanem a Blackfort-ház már egyszer a legtekintélyesebb gyárházak egyike volt Angliában, s az ezen elkövetett injúriát megtorlatlan hagyni nem lehete.

Rögtön egy tekintélyes hadcsapat indíttatott el Calcuttából a Hindukus felé, négy zászlóalj vadász, négy osztály lovas karabinier; egy lovas ágyúüteg és egy röppentyűtelep kíséretében, melyhez egy század utász volt mellékelve. Ez utászszázadnál voltam én főhadnagy.

Egész a Malhavi határhegyekig legkisebb ellentállásra sem akadtunk, itt-ott találtunk csupán feldúlt, leégett falvakat, levágott erdőket, mik az afgánok itt jártáról tevének tanúságot.

Az erdő bevágása nekik sajátságos védelmi rendszerök szokott lenni; - ha üldöztetnek, félig befűrészelik a fák derekait, ahol az út végtelen kiterjedésű erdőkön visz keresztül, s mikor üldözőik a veszélyes helyre érnek, a szélső fákat nekidöntik a többieknek, s azok egymásra zuhanva, gyakran embert és lovat ott temetnek.

Ily jelenetnek mindjárt a legelső napokban voltam tanúja; mielőtt egy afgánt láttunk volna, az előttünk vonuló karabinier-osztály előlovasait egy pillanat alatt összetörte a halomra zuhanó erdő. E jelenethez képest egy mína felvettetése csak színpadi tréfa. A fák irtózatos roppanással hullottak egymásra, a nőttön növekedő harsogást csak egy iszonyú kiáltás múlta felül, a közbeszorult vadállatok és madarak halálordítása, s a másik pillanatban, mintha a forgószél ragadná fel magával, egész fellege a menekvő madaraknak támadt elő az erdő romjaiból, saját egybegyűlt ijedt kiáltásával töltve be a levegőt.

Szerencsénkre a lovas osztály nem volt még benn az erdőben, csupán az előre küldött két őrlovag veszett oda; hanem az utat felfogó fatörzsökkel még másnap is volt bajunk, s utóbb is csak ágyúütegünk hátrahagyásával hatolhattunk rajta keresztül.

A brigádvezér, sir Browding, semmi akadály által sem hagyva magát visszariasztani, parancsot adott másnap a továbbnyomulásra.

Déltájon elértünk a Hindukus hegyek aljáig, melyeknek cédruserdeiből vágtatva rohan elő az aranyhomokos Sepra folyam. A távolban meglátszottak a Salamon-hegy csúcsai, melyek örök hóval lepve, e hegylánc legmagasabb részét képezik.

Ez már az afgánok tartománya. Útközben több üres falura bukkantunk, melyekből jöttünk hírére minden élő lélek kiköltözött. Nem találtunk egyebet az agyagból vert üres kalyibáknál.

Hanem láttunk néha előttünk egyes, vad kinézésű lovagokat, nagy, magas, hegyes süvegekkel, vickándozó lovakon, egy-egy percre előtűnni az erdőből, s ismét sebesen visszanyargalni, rendesen oly távolban, hogy lőni nem lehetett rájok.

A lovagok mindig sűrűbben, mindig közelebb tünedeztek elő s a velünk hozott malayok, kiket kémekül ereszténk előre, hírül hozák, hogy a Sepra túlsó partján nagy csoportban várnak ránk az afgánok, átkelésünket meggátolandók.

A kérdéses hely közelébe érve, a gyalogezredek a folyam innenső partját ellepő kínabokrok közé lőnek elhelyezve, a röppentyűtelep egy dombra fölállíttatott, s míg egy ezred vadász csatárláncban nyomult a folyam felé, a lovasság nagy része a folyam mentében fölfelé vonult, a folyam sekélyesebb részén keresztül az ellenség háta mögé kerülendő.

A legelső röppentyűre, mely a túlsó part bokrai közé röpült, egy perc alatt megelevenültek azok. Száz meg száz alak, mely eddig rejtve volt: gyalog és lovas, ugrált elő a part mögül, a bokrok, a sziklák rejtekéből, s rohant összezavarodva a távolabb erdőnek, egy lövést, egy kardcsapást sem kísértve meg.

Mi azt hivők, hogy könnyűszerrel legyőztük az átkelés akadályait, s rögtön hidat vertünk a sebes folyamon összekötözött bambusztörzsökökből, melyen gyalogságunk legkisebb zavar nélkül kezdett keresztülvonulni.

Alig valánk azonban felényire a túlsó parton, midőn egy mindenünnen hangzó pokoli ordításra, körös-körül az erdőből töméntelen vad, sátán alakú nép rohant elő, az átkelt csapatokat minden oldalról túlnyomó tömegekben támadva meg.

Nem első csata volt ez, melyben résztvevék, de félelmesebb ellenség szemébe nem néztem soha. Ezek a szilaj fekete alakok vickándozó lovaikon, sötét arcaik homályából, melyek csaknem egészen be voltak nálok nőve szénfekete szakállal, nyugtalan, éles, vadállati szemek villogtak elő, feketén, mint az éjszaka. Öltözetük is oly vad, oly rendkívüli volt, mintha az emberek nemzeti szokást csináltak volna abból, hogy kinézésök irtózatos legyen, s ha szólani hallotta az ember, mintha démonok beszédét hallaná; minden, amit az ember álmaiban látott, regékben hallott elmondatni, rémségest, csodálatost, föld fölöttit és föld alattit, eszébe jutott e szavakra, miknek kiejtése alig hasonlított emberi nyelvhez.

Csapataink rögtön tömegeket formáltak, s kemény sortüzeléssel fogadták megtámadóikat.

A décharge-ok azonban, mintha csak élettelen árnyékok közé lettek volna lőve, legkisebb hatást sem idéztek elő a támadókban; lovaikra lehasalva nyargaltak felénk, úgy, hogy csak fölemelt fejeik látszának elő, villogó szemeikkel; körülszökellték négyszögeinket, pokoli vérszomjú gúnykacagás közt, nevetve és beszélve hozzánk azokat a vad, ijesztő szavakat, amik nem emberi nyelv és emberi fül számára látszának alkotva lenni.

Katonáink szuronyszegezve várták be a rohamot, mielőtt azonban összecsaphattak volna, egy vadállati bőgéshez hasonló kürtrivalgás szólalt meg az erdőből, támadóink megdöbbenve látszának rá figyelni, s azzal irtózatos hahota, kecskemekegés és hiénanyívás hangjai közt megfordultak s hánykolódva, vickándozva apró kusza lovaikon visszacsörtettek az erdőbe.

Perc múlva hallható volt oldalvást lovascsapataink trombitahangja, melyeknek átkelése okozá elleneink gyors visszavonulását, hátralévő gyalogságunk gyorsan átkelt a túlpartra, néhány röppentyű süvöltött még a rohanók után a banánfák labirintos sűrűjébe, azután csatarendben vonultunk előre az afgánok nyomában. Lovagaink egyszer-egyszer utolérték őket, a köztök támadt verekedés azonban alig tartott néhány pillanatig: úgy látszék, mintha nem tartották volna még magukat elég erősöknek velünk nyílt csatát elfogadni.

Naplementig üldöztük őket be a hegyek közé; a legvégső pont, melyet elértünk, egy a hegyoldalba épített puszta épület volt, a velünk volt malayok állítása szerint a Saul temploma.

Csodás, sajátszerű rom, nem olyan, mint más romok szoktak lenni, összevissza düledezve. Ez épen, egészen állt, mintha csak félbe volna hagyva, s ezredévek után arra várna, hogy valaki folytassa. Az épülethez a legkeményebb anyagok vannak használva, színes porfír és fekete bazalt, miken az idők foga egy csorbát sem ejte, a sima lapok lazúrja még folyvást tükörfényes, csupán oda, hol egyik kő a másikat éri, ültetett a vadon természet százados aloé- és óriási kaktusztöviseket.

Az építészeti modor is, mely az épület stíljét elvadítja, oly szokatlan, oly kiválólag merész, minőt sehol másutt emberi kezek művein nem találni: a vakmerő boltozatok, az óriás architrab, melynek több mint ezer mázsás bazalt oszlopát a legbámulatosabb erőművek által lehete csak a levegőbe fölemelve úgy keresztbe fektetni, ahogy az mind e mai napig látható, mindez arra mutat, hogy itt valaha magasabb, erősebb, hatalmasabb lények éltek, mint minők most, lett légyen azok neve démon, vagy ember.

A nagyszerű rom oldalához egy kis sárból rakott galyiba van ragasztva, mint valami fecskefészek, gúnytanújeléül annak, menyivel kisebb helyen megfér testben és szellemben a mostani ivadék, mint titáni ősei, kik helyt adtak neki.

E helyen túl a beközelgő alkony miatt nem lehete mennünk; éji szállásra tehát odább levonultunk egy tisztás térre, mely a sűrű erdő között csupán batatákkal és törpe keleti szilvabokrokkal levén benőve, tábori állomásra alkalmas helynek látszék. A Saul-templom több ezer lépésnyire maradt el előttünk, a keleti csillagok alkonyfényénél óriási formákban előtűnve, a mellé nőtt pálmák úgy lengtek falai közt távolból, mint aszú fűszálak.

A takarodóra lovasságunk is visszatért az üldözésből; én és tiszttársaim egy terebély kenyérfa alatt ütöttünk sátort, csak egy hiányzott még közülünk, legjobb barátaink egyike, Davidson.

Már éppen keresésére akartunk indulni, midőn az őrök egyike hírül adá, hogy a Saul-templom felől látja őt nem éppen sietve erre felé jönni.

Mindenki fiatal, hevesvérű fiúnak ismerte őt, azt hivők, hogy az ellenséget kergeté mind ez ideig.

Társaink egyike figyelmezteté őt, hogy az ily magányos üldözéseknél könnyen otthagyhatja az ember a fejét.

- A fejemet éppen nem, - viszonzá Davidson mosolyogva - hanem a szívemet, úgy látszik, hogy aligha el nem veszítém.

Mindnyájan kérdőleg tekinténk rá.

- Hát vettétek észre azt a kis fecskefészket, annak az idomtalan épületnek az oldalához tapasztva? Ugye nem? Én is csak visszafelé jöttünkben kezdtem rá figyelmes lenni. Itt valaki el lehet rejtve, gondolám, s lovamról leszállva, befeszítém az ajtót. Képzeljétek meglepetésemet. A kunyhó lakójában afgán ellenség helyett egy királyi vadat találtam.

- Tigrist?

- Nem, egy szép leányt.

- Áh, áh!

- Egyedül volt, soha csodásabb alak szemébe nem néztem. Magas, karcsú, mint az antilop, arc- és bőrszíne az itteni nők szennyes színétől elütőleg hasonló volt az aranyhoz, vállaitól kezdve egész csípőig födetlen volt: minden tagja fényes és gömbölyű, mintha ércből lett volna öntve; azon alul hosszú hófehér gyapotöltöny folyt le sarkáig, festői redőkben tapadva termetéhez. Mindez elég lehete arra, hogy egy fiatalember agyát fölgyújtsa; de ha arcába tekinték, azon különös, földöntúli kifejezésű arcba, melynek aranyszínén egyszer-egyszer keresztüllövelt az indulat hajtotta vér rózsapírja, a vékony metszésű hallgatag ajkakra s a hosszúkás, félig zárt szemekbe, melyek szempilláin keresztül valami idegen tűz, valami pokolbeli fluidum látszott ereimbe átszivárogni, akkor a szerelmi hevülést valami bódult, önérzéstelen őrjöngés váltá fel bennem. Leigézve állottam előtte. Érzém, hogy megbűvöl, és nem tudtam ellene állani.

- Én azzal segítendék magamon helyzetedben, hogy átöleltem volna, - szólt közbe Smith, egy meglehetős cinikus tüzértiszt, kinek haja már őszbe kezdett csavarodni.

- Tettem. De azt bántam meg leginkább. E csodás, elasztikus bársonysíma test érintésére egyszerre oly erővel szökellt föl minden vér agyam felé, hogy én, mint a gutaütött, lélegzetfogyottan rogytam térdeimre a leány lábaihoz, kezeimmel öltönyébe kapaszkodva. Ekkor néhány szót szólt hozzám azon a vad, idegen nyelven, amit az afgánok beszélnek, mintha valami sírból fölkelt lélek szavait hallottam volna. Lázas borzongás futott végig; még egyszer félve, iszonyodva tekinték a csodás arcra, melynek arany színével oly szokatlan igézettel ellentétezett a rózsapiros ajk, a tűzlövellő szemek s a tekercsekbe font hosszú, acélfényű hajzat. Betegesen-lázasan, égő főfájással, hideglelős vérforgással léptem ki kunyhójából, s azon percben minden bajom elmúlt, nem hagyva egyéb utóérzést hátra, mint azt az emésztő vágyódást, melynél kezdődik. Kedvem lett volna újra visszamenni, midőn harmadszor hallám a takarodót s fölébredt bennem a katona, kit a kötelesség hív. Szeretném, ha nem mentem volna oda soha.

- Nagyon heves a fiatalember, - veté közbe a vén tüzértiszt.

- De az igaz, - szólalt meg egy vén katona közülünk, egy eszmét kapva meg Davidson beszédéből, - hogy az a nyelv, amit ezek az emberek beszélnek, alig hasonlít valamihez, ami emberi, és ha az a leány is azon nyelvet beszélte, úgy nem csodálom fiatal barátunk megrendülését; én vén ember vagyok s mégis oly saját hatással volt rám minden szavok.

- Pedig én szeretném nyelvöket ismerni, s nagy kár, hogy nem ismerem, - szólt közbe szivara hegyét elharapva s kiköpve Smith. - Hogy majd ha egyet-egyet elfogunk közülök, megtudhassuk, hova rejtette el kincseit. Te talán érted a nyelvöket, Meliah? Micsoda? Hát emberi nyelv é az, vagy állaté, vagy ördögé?

E kérdés egy vén malayehoz volt intézve, ki seregünknek vezetőül szolgált. Az afgánok feleségét, gyermekét megölték, tehát bíznunk lehetett benne.

A malaye fölkelt a megszólításra ültéből s odajött közénk.

- Önök helyesen találgatták, - monda végigsimítva nagy hosszú szakállát - az afgánok nyelve a gonosz lelkek nyelve.

Többen gúnyosan kezdtek kacagni.

- Ha egy biblia volna önöknél, utánanézhetnének, hogy igaz-e az, amit mondani fogok.

- Nálam van, - mondám. Nálunk skótoknál divatozó puritán szokásból soha sem indultam hadba, anélkül, hogy egy kis, nonpareille betűkkel nyomatott bibliát magammal ne hozzak, most is zsebemben volt. Kérdém a malayet, mit akar benne kikerestetni?

- Saul királyt, ki ezt a templomot építteté.

- Ezt itt előttünk?

- A gonosz lelkekkel. Ó, ne tessék nevetni. Önök szentírása világosan mondja, hogy Saul király régi ismeretségben volt a földalattival. Gyakran eljárt hozzá az `úrnak gonosz lelke`, a pokolbeli fejedelem, Asasiel, amikor Saul reszketve, láztól gyötörve ült királyi székében, a dárdát kezében tartva, míg az ördög beszélt hozzá. Ilyenkor hivatá magához Dávidot, ki trónja zsámolyára ülve, verte a lantot, szent énekhanggal űzve a gonosz lelket a király elől, ki irtóztató szavakat hallott a lelkét háborító szellem szájából, szavakat, mik lelkéhez tapadtak, mik elől lehetetlen volt füleit elrejtenie, miket lehetetlen volt elfelednie. Ilyenkor arra biztatá az ördög, hogy azon dárdával, mit a király őrjöngő féltében kezébe ragadott, legkedvesebb emberét, fogadott fiát, a szent énekest verje keresztül. A király irtózott e gondolattól. Minden érzéke föllázadt ellene, és az ördög mégis kényszeríté őt; az izzadtság csurgott homlokáról, szemei elhomályosultak a küzdelemben, fogait csikorgatá, és ajka tajtékot vert s kétszer hajítá az ördögtől kínzatva dárdáját az énekes felé. A fegyver mindig kikerülte Dávidot s mellette fúródott a falba... Nemde, így van az írásban, uraim?...

- Igen, Meliah, csak folytasd.

- Egyszer elhagyta az Isten a királyt, a próféta megátkozá, s azontúl Asasielnek lőn fölötte korlátlan uralkodása. Ez kényszeríté őt, hogy Dávidot hegyeken, országokon túl üldözve kergesse. Az ördög tudta jól, hogy ez ember lesz egykor az Isten legnagyobb magasztalója, s kényszeríté Sault, elfeledve hajdani ellenségeit, egész hatalmát ez egyetlen ember ellen fordítani, ki neki nem vétett, sőt szerette, s kétszer adta tanújelét annak, hogy megölhette volna a királyt, és nem tevé.

E lélek megtanítá a királyt saját nyelvére, azon nyelvre, melyet ott alant beszélnek, a király megismerteté ezt kettővel fiai közül; ezek voltak Izbózeth és Mefibózeth, a király legkisebb gyermekei.

Asasiel, látva a jövendőben ama pompás templomot emelkedni, mit Dávid utóda építendett az egek istenének, biztatá, gyötré Sault, hogy építsen egy roppant templomot Astarothnak, mely név alatt tisztelik a vad népek a földalatti istent.

Saul nem mert hozzáfogni, félt, hogy az építők kitalálják titkát az épület alakjából; ekkor Asaisel maga hozott neki építőket - az alvilágból.

Fekete, szökdellő alakok, vad, sötét arcokkal, s villogó nyugtalan tűzszemekkel jelentek meg a földön, kik mind valami csodálatos, emberektől érthetetlen nyelven beszéltek, s csak Saulnak tartoztak engedelmeskedni. Ő és fiai érték e nyelvet.

Egy napon hírül vevé Saul, hogy ellenségei táborba gyülekeztek ellene, ő is összegyűjté seregeit. Két, egymással szomszéd város falai alatt szállott táborba a két ellenséges sereg, a városok nevei nem jutnak már eszembe.

- Súnem és Gilbona, - mondám én, ráakadva a bibliában az érintett helyre.

- Úgy van, - folytatá a malaye. - Saul meglátta ellenei táborát, először életében rettent meg az ütközet előtt, az Isten lelke, ki a bátorságot adja, eltávozott tőle. Nem nyughatott, tudni akarta a leendő harc kimenetelét. Ingadozni kezde Isten és ördög között, szeretett volna menekülni innen, s nem fogadtatott be amott, kérdezé a prófétákat a jövendő sorsa felől, azok hallgatva távoztak el tőle; az Urim, Tummim, néma maradt kérdésére, az Isten nem jelent meg álomlátásai között. El volt hagyatva az égiektől, vissza kellett fordulni a földalattiakhoz...

Csodálkozva tekinték a malayéra.

- Olvastad te a bibliát valaha? - kérdém tőle.

- Sohasem; amit mondok, hagyományul tudom, hanem hallottam, hogy a ti szent könyveitek is bizonyságot tesznek róla... A király nem nyughatott, ismerni akará sorsát, s miután prófétái nem adtak feleletet, a varázslókhoz folyamodott. Uralkodása elején vallásos buzgalommal üldözé őket, s most kénytelen volt azokat fölkeresni, kik előle elrejtőztek. Egy asszony élt Endorban, egy vén boszorkány, azt látogatta meg Saul, késő éjjel s álruhában: fölszólítá, hogy kérdezze meg a sírok lelkeit, a holnap jövendője felől. Az asszony vonakodott, félt az ördöngősökre szabott büntetéstől; Saul azonban esküvel és ígéretekkel rávevé, hogy idézze magára a jövendők tudásának lelkét. Az asszony engedelmeskedett; amint a hívott lélek reá szállt s eltölté ereit nem-emberi lények számára teremtett érzésekkel, elkezde vonaglani, szemei forogtak, haja felborzadt, ajka elkékült, látni kezde, s felsikoltva rogyott Saul lábaihoz, rámutatva: "Te vagy a király! te vagy Saul." - "Ne félj, - monda a király - nem lesz bántásod, idézd előmbe a megholt próféta lelkét." Az asszony port hinte a földre, halálűző szavakat mondott, kezeivel szétválasztá a levegőt, s akkor sírbolti halavány fény mellett egy alak emelkedett elő, halavány testtelen légi kép, reszketve, mintha a szél fúná lengeteg átlátszó alakját. A király nem bírt ránézni, eltakará arcát palástjába, az asszony reszketve, sikoltozva tekinte az idézett tüneményre, mely fölött hatalma volt, de melytől irtózott. "Mit látsz?" - kérdé tőle a király. - "Isteneket látok feljönni a földből." - "Nézd meg arcaikat, minőek?" - "Egy vén fehér ember, - szólt reszketve az asszony - hosszú bő palástban." - A király odanézett, s borzadva ismerte meg a próféta arcát, s leborult előtte a földre.

"Miért háborítál? - kérdé tőle a lélek tompa enyészetes hangon. - Miért hivattál elő a sírból?"

"Holnap harcom lesz elleneimmel, - beszélt a király - szólj, mit tegyek? megmaradok-e?"

"Holnap te és fiaid - velem fogtok lenni", válaszolt a lélek, s visszahanyatlott a földbe.

A király csüggedten rogyott le a földre. Még azon éjjel, amint táborába menne, kísérői rémülve vevék észre, hogy a király termetének kettős árnyéka van, egyik háta mögött, melyet a holdvilág vet, a másik előtte, szemben a holdsütéssel. E másik árnyék volt Asasiel. Midőn sátorába ért, és magára maradt, hirtelen egy fényes alak szállt alá elébe, mintegy a sátor mennyezetén keresztül, egy angyal négy szárnnyal és fényes arccal, mely hasonlatos az olvadó aranyhoz, s kezében éles, fényes, kétélű karddal.

"Én vagyok a Malach-Hamowesh, - szólt a tünemény - az úrnak halálangyala, ki átadott tégedet nekem, téged és a te fiaidat és a te népedet mind. Holnap meghalsz, és ketté vágatol."

Saul kiáltva hítta Asasielt. Az nem kelhetett, a földön feküdt, mint egy árnyék, az úrnak angyala egyik lábával fejére hágott.

Perc múlva eltűnt a tünemény. Saul reszketve kérte Asasielt, hogy szabadítsa meg a haláltól.

"Életet elvennem szabad, de adnom nem", - válaszolt a lélek.

"Tehát meg fogok halni?"

A lélek kivezette őt a sátor elé s fölmutatott az égre.

"Látod ott ama csillagot?" - kérdé tőle.

"Egyet sem látok. Az ég sötét."

"Úgy meg fogsz halni", - monda a lélek szomorúan.

"Szabadítsd meg legalább fiaimat".

"Ha templomomat fel fogják építeni, élni fognak. Hívasd őket elő, kérdezd meg tőlök, melyik lát csillagot az égen; ha lát valamelyik, az élni fog, az menjen el a Paropamisus hegyek közé, hol szolgáim építik a templomot parancsodra, ott készítsen egy hozzád hasonló alakot viaszból, azt ültesse a királyi székbe, hogy meg ne tudják, miszerint meghaltál és parancsoljon a te nevedben.

Saul úgy tőn, mint a lélek mondá. Előhivatá fiait, kérdezé tőlük, hogy látják-e azt a csillagot az égen?

Három közülök semmit sem látott. Ezek voltak Jonathan, Abinadab és Malkisuah. Nem tudom, úgy híják-e őket a ti szentírástokban?

- Igen.

- A másik kettő látta a csillagot. Ezek voltak Izbózeth és Mefibózeth.

Másnap megütközött a király az ellenséggel. Látta elesni mind a három fiát, s vesztett csata után saját fegyverével ölte meg magát, az ellenség rátalált, és elvágta fejét. Izbózeth és Mefizóbeth megszabadultak.

Ezek úgy tőnek, mint apjok meghagyá, viaszból egy alakot készítének, mely hozzá hasonlított, azt felöltöztették királynak, koronát tettek fejébe, s nevében parancsolának a sötét szolgalegények fölött, kik iszonyú erőlködéssel hordának köveket kövekre az Astaroth templomához.

Egy napon azonban a fehér hangyák és méhek meglepték a szobrot, s mielőtt a fiak észrevették volna, összeőrlék a viaszalakot, fejét elhordák magukkal. A visszatérő démonok ijedten vevék észre, hogy a király fő nélkül ül trónusában s összébb-összébb roskadozva, végre egészen összedűl és porrá omlik.

Rögtön szétfutottak mind. Abbahagyták az építést, a templom így maradt félbe. Az idő nem bírt azóta egy követ is megmozgatni rajta. Amint egy száz mázsás követ hoztak keresztül a levegőn, azt ott ijedtökben elejték. A tudósok ráakadtak, s azt mondták rá, hogy "meteor".

Izbózethet ez eset után saját szolgái megölték, s fejét elvivék Dávidnak.

Mefibózeth pedig elbujdosott a hegyek közé nehány hívével Beerótból, s minthogy mindkét lábára sánta volt, s bajnok nem lehetett belőle, ott a tudományokra adta magát, embereit megtanítá a démonok nyelvére, a bűvészetre, a csillagjóslatra; ezekből lett az afgán nemzet.

Ezek is, mint őseik, folyvást a démonok nyelvét beszélik, varázsolnak s az ég csillagaiból jósolják, mikor lesz jó idő harcolni. Oh, az csodás csillagászat, az övék. Itt nem egyes embereknek van külön csillagzatuk, hanem a sorsnak magának: csillaga van a szerelemnek, a hadnak, a lopásnak, a hajózásnak, csillaga minden sorsváltozatnak, s amint az ember egyik vagy másik befolyása alá botlik, úgy változik sorsa jobbra, balra.

- Ez a hindu nekem nagyon tudálékosnak látszik, - mormogá félig hozzám intézve szavait Smith.

- Azt nem kell önnek csodálni; egy országban sem foglalkozik annyi ember a teozófiával, mint Indiában, s Meliah azok közé tartozik, kik ifjabb korukban magasabb tudományos művelődésben részesültek.

- Hát te nem vagy-e ismerős a csillagzatokkal, Meliah? - kérdé a malayétól a vén katona; - tán ismered azt a csillagot, melyet az ördög mutatott Saulnak, s amelyet az nem látott?

- Oh, igen, - felelt komolyan a hindu. - Most is ott van az, és most is a harcosok szerencsecsillaga, és most is megvan az a tulajdonsága, hogy akik a harcot túl nem élik, nem látják meg.

- Ah, ezt mutasd meg nekünk, - kiáltának fel tisztjeink, tréfás kíváncsisággal. - Egy ilyen csillagot szép volna nem látni.

- Szívesen, - felelt komolyan a malaye - álljanak ide mellém.

Körüle álltunk. Az ég tiszta volt, a csillagok szokatlan fényben ragyogtak.

- Látják önök itt fejünk fölött azt a három második nagyságú csillagot egy vonalban, délnyugatról északkeletnek fordulva.

- Azok az Andromeda csillagai, - szólt valaki közbe.

- Igen, a középső neve Mírák, a szélső Alamák... Alább kelet felé a Tejúthoz látszik az Algol, mely minden két éjjel fényes s másik éjjel homályos. E négy csillag között van egy kisded ködfolt.

- Azt látjuk, - mormogák tisztjeink mind.

- És azon ködfolt közepében van az a csillag, melyet Asasiel mutatott Saulnak.

- Ah! - kiáltának fel társaim - ott semmi sincs. - S nevetve fogták körül az indust. - Meliah meg akart bennünket tréfálni.

A malaye eltitkolhatatlan zavarral fordult hozzájok: "És senki sem látja azt önök közül?"

- Én látom, - szólt ekkor közbe egy fiatal dragonyos kapitány, kit Drumfieldnek hívtak.

Mindnyájan megdöbbenve néztünk reá.

- Az ördögbe, ne tréfáljatok, lehetetlen azt nem látni, - kiálta közbe Smith hevesen. - Ott van világosan, és aki nem myops, láthatja.

- Ugyé, ön is látja? - kérdé Drumfield.

- Mi az? mi az? - kérdezősködék a fiatal Davidson, ki eddig gondolataiba elmélyedve nem figyelt a beszéd folyamára, s most az élénkebb zajra előjött.

Megmagyarázták neki a helyet, hol a csillagnak látszani kelle, s feszült várakozással lesték, mit fog észrevenni?

- Hát természetesen, hogy ott van, - felelé - egy harmadrendű csillag; de igen könnyen kivehető, éppen a ködfolt közepében.

Most már igazán megzavarodottan tekinténk egymás szemébe, az arcok elhalványultak; az mégis különös volt, hogy egy és ugyanazon csillagot három ember lásson és a többi nem.

Még egyszer odatekinték, élesen benézve a ködfolt közepébe.

- Valóban, ott látszik egy csillag, - mondám elbámulva; - de rendkívül homályosan, alig lehet negyedrangú csillag.

- Ah ön nem jól lát! - kiáltának rám minden oldalról.

- Ott nincsen semmi, - kiáltának egyfelől, míg másrészről azért támadtak rám, hogy mint tudom azt a csillagot homályosnak nézni, mikor az a legszembeötlőbb fényes.

És valóban én a leírt helyen egy kis pislogó homályos csillagot láttam.

- Ez összebeszélés! - mondának többen - próbára akarják tenni hitünket. Majd megkérdezzük sir Browdingot, ő nagy astronom, könyv nélkül ismer minden apró mécset az égen, majd ő meg fogja mondani, hogy kell-e azon helyen csillagnak lenni?

S ezzel többen társaink közül elmentek a colonelhez s kevés idő múlva diadalmas arccal jöttek vissza. A colonel azt mondta: hogy az Andromeda ködfoltjában nincs csillag, nem is volt soha.

Társaink nevettek, bolondoztak velünk, csúfolták az öreg malayet, hogy felsült az asztrológiával; mi pedig halaványan, elijedve néztünk egymás szeme közé. Míg társaink azt hitték, hogy tréfálunk, mi világosan láttuk a csillagot, Smith, Davidson és Drumfield fényesnek, én magam homályosnak.

Az öreg malaye eltűnt körünkből; az őrök azt mondták felőle, hogy félrement egy bokorba, ott lefeküdt, és sír.

Másnap korán reggel sir Browding összehivatta a tiszteket és a vezetőket, s a napi parancsokat kezdé kiosztani. Nekem előre kell mennem, az elrontott utakat helyrehozhatni, Davidson parancsot kapott a Saul-templomhoz előőrségre menni, a malayok minden irányban elindíttattak kémkedésre, Meliah pedig egy levelet kapott a coloneltől az afgánok vezéréhez átviendőt.

- Köszönöm, sir, - szólt a hindu, visszautasítva a megbízást, - erre nem vállalkozom, semmi kedvem - tevé utána halkan, de a körülállóktól hallhatólag - olyan néphez követül menni, aki a küldött idegeneket elevenen szokta megsütni.

- Úgy uraim, - szólt a colonel kegyetlen flegmával - önök közül kell valakinek parlamenterül átmenni. Többek között: ön Smith, - különben sincs semmi foglalatossága, minthogy ütege elmaradt, érti is a hindu nyelvet, üljön csak lóra, s adja kézhez ezt a levelet.

Smithnek különben nagy vörös ábrázatja volt, most az egyszer nagy fehér ábrázatot kapott helyette. Szó nélkül átvette a levelet, keblébe dugta, s lóra ült. Ő jól hallotta a malaye észrevételét, s érdemesnek sem tartotta tőlünk elbúcsúzni, oly bizonyosnak tartotta, hogy ott vesz.

- Ah uram, önnek nincs mit félnie, - biztatá a malaye; - ha az én hajam oly ősz volna, mint az öné, magam is neki mernék indulni; az ősz hajak ott tiszteletben vannak tartva, s ön a csillagot is látta.

Smith tréfának vette a biztatást, s bosszúsan vágta sarkantyúját lova oldalába. A heves paripa erre elkezde bőszülten ágaskodni, hánykolódni, Smith még élesebben nyomta oldalaiba a sarkantyút, mire a toporzékoló paripa egészen fölegyenesedett, s egy pillanat múlva lovagjával együtt hanyatt vágta magát, s még kétszer megfordult az alá esett lovag testén, míg lábra tudott állni.

Smith szájából ömlött a vér, az odafutott orvosok azt mondták, hogy meghalt s félrevitették.

- No ennek sokat használt a csillag látása. - E cinikus észrevételt hallám itt-ott ez eset után tétetni. A colonel egy másik tisztnek inte, hogy vegye át az afgánokhoz viendő levelét. E tiszt Drumfield volt, a fiatal, barna dragonyos. Ennek már nem volt mit bíznia az ősz hajakban, de annál inkább bátorságában, mely a veszély félelmét nem hagyta ismerni; kardját felakasztva, lovára ugrott, s bennünket büszkén üdvözölve elnyargalt.

Én magam is nemsokára elindulék az utakat javíttatni, mik készakarva lehengergetett sziklákkal egészen járhatatlanokká voltak téve. Az idő egész délig kellemesen hűs volt, déltájon a forróság miatt néhány órai nyugalmat engedék embereimnek. Alig ülhettek le azonban pihenni, midőn mintha a föld okádná ki, oly hirtelen száguldtak elő minden oldalról pokoli lármával ama fekete, ijesztő alakok, hegyes fejű, kurta, vickándozó lovaikon, s iszonyú ordítás, hahota és mekegés között támadtak reánk.

Én azonban előre gondoskodva a védelemről, egy részét csapatomnak mindig fegyverben tartottam, s most a csapat élére állva, jó közelre bevártam őket, s csak akkor adattam rájok tüzet, midőn minden lövésnek találni kelle. A décharge nem volt hatás nélkül, mert a csapat ahelyett, hogy ránk rohant volna, hirtelen félre kanyarodott, s nemsokára újabb zajukat hallók a tőlünk távolabb eső Saul-templom felől. Nyomukban mindenütt folyt a vér, de egy halott sem maradt ott; ez a faj még holtan sem esik le a lováról.

Mikor félrekanyarodtak, néhány pisztolylövést tettek felénk, s ugyanakkor úgy érzém, mintha mellemet valami egy percre megütötte volna. Ahogy embereimhez fordulék, valami szokatlan megdöbbenést vettem észre, arcaikon, egyike a hozzám közel állóknak, odaugrott mellém, s megragadta karomat, ezen szavakkal: "Mindjárt el fog esni". S hevesen gombolta fel az öltönyt mellemen. Csak akkor vettem észre, hogy a vér egészen ellepte ruhámat, s valami lélegzetfojtó szúrást kezdtem érezni mellemen. Meg voltam lőve. Egy pillanat múlva összefolyt szemeim előtt a világ, lábaim ingadoztak, eszméletemet vesztve lerogytam, s mire föleszméltem, már a táborban valék, s jól hallottam, midőn valaki azt mondá fölöttem: "Ez is látta tegnap a csillagot".

Amint mindinkább eszmélni kezdék, szokatlan robaj, szörnyűködés zajlott a táborban, száguldozó lovagok érkeztek az erdőből, s világosan hallám, amit a colonel beszélt hozzájok és azok őhozzá.

A bennünket megtámadott afgánok tőlünk elriadva a Saul-templomi előőrsökre rohantak, s azoknak nagy részét leölték.

- Hol maradt Davidson? - kérdé a colonel a megmenekültektől.

- Ott veszett, - felelé. - Én magam láttam, mint szúrták fel levágott fejét egy dárda hegyére.

- Miért nem szabadítottátok meg?

- Már késő volt, közülünk is mindenki ott veszett, aki közelebb állt.

- Ez is látta a csillagot, - hallám újra gúnyosan mondatni!

A rám jövő sebláz újabb eszméletlen állapotba helyeze, zavart alakok és eszmék rajzottak agyamban, egyik a másikat üldözte, de jól emlékszem rá, hogy mind e zavart kép között legelevenebben láttam a vén malaye alakját, amint kezeit hóna alá dugva, szomorúan beszélé társainak a kémek által meghozott hírt: hogy az afgánok a hozzájok küldött parlamentert holnap fogják kivégezni. "Különös! - suttogá az öreg hindu, - pedig mind a négyen látták a csillagot, s mégis mind a négy elveszett."

Borzadva hallám, hogy én is az elveszettek közé vagyok sorozva, de testemnek nem volt megmozdulásra való ereje többé, s ami kevés lelkemnek megmaradt, azt is letörték az újabb lázrohamok. Csupán azt véltem még hallhatni, hogy másnapra általános támadás volt rendezve az afgánok ellen.

Amint a reggel első sugára sátoromba besütött, felébredék. Lázam elmúlt, csupán valami lankasztó bágyadtság érezteté még velem, hogy meg vagyok sebesülve; a belépő tábori orvos nagyon meg volt elégedve állapotommal. "Ah hisz önnek semmi baja sincsen, - monda - köszönje ön bibliájának, mint zsebében viselt, a golyó azon ment keresztül, a seb jelentéktelen, a biblia nélkül ön most igen csöndes ember volna."

- Anyám nem hiába unszolt, hogy el ne hagyjam magamtól.

- De nemcsak ön az, aki így helyre jött, - folytatá az orvos, beszédre kapva. - Az éjjel Smith, kiről azt hittük, hogy a ló agyonzúzta, szinte magához jött, ma már beszél, és minden tagját bírja. Én valóban legkisebb csudálkozás jelét sem mutatnám, ha önnek másik két csillaglátó társa is föltámadna halottaiból. Szegények, jó volna biz az rájok nézve.

E pillanatban valami zaj hallatszott a sátoron kívül, valami örvendetes, csudálkozó kiáltozás. - Az orvos kinézett, s perc múlva hüledezve tért vissza: "Nem mondtam? - szólt, - önnek társa éppen most érkezik a tanyára, épen, egészségben, mije sem hiányzik."

- Kicsoda? - kérdezém, kíváncsian emelkedve föl ágyamban.

- Davidson, kinek levágott fejét valamennyien látták, kik a Saul-templomtól megmenekültek.

Kíváncsi voltam őt látni, kivitetém magamat a szabadba, s kettős lőn csodálkozásom, egyfelől Davidsont pillantva meg, másfelől azt látva, hogy a sátorok mind eltűntek a térről, a tábor helyén csak gyönge escorte maradt, mely a hátrahagyott betegeket őrzé. A fősereg hajnal előtt elvonult előre.

- Merre ment a parancsnok? - kérdé Davidson, s egész lényegén valami izgatott, bágyasztó kimerültség volt észrevehető.

- Azt nem tudom - felelé az orvos, - ma még titoktartóbb volt, mint egyébkor, nekünk azt parancsolta, hogy innen meg ne mozduljunk, és seregeivel jobbra-balra eltávozott, hogy még ne is gyaníthassuk az irányt, melyet kitűzött.

- Már most merre keressem őket?

- Legokosabban teszi ön, ha itt marad, úgyis oly rosszul néz ki, mintha négy éjjel egymásután virrasztott volna.

És valóban Davidson arca tegnap óta úgy elváltozott, hogy alig lehete ráismerni. Szemei beestek, arca elsápadt, ajkai megvékonyultak, és szemei körül valami idegenszerű tüzes veresség volt észrevehető.

Leült mellém, nem bírva lábain állani, alig látszott észrevenni, hogy én is beteg vagyok.

- Mi lelt? hol jártál? - kérdezém tőle, kinézésén megütközve.

- Ah, az pokoli kaland volt, - felelé sóhajtva - pokoli kaland. Alig hiszem, hogy valaha kigyógyuljak belőle, vagy a fejem, vagy a szívem örökre meg van rontva.

- Az Istenért, mi történt veled?

- Az a leány... az a leány! Sohasem fogok nőre gondolhatni többet, anélkül, hogy borzadás ne fussa át lelkemet.

- Tőle jössz?

- Isten tudja, honnét jövök? Ah barátom, nem feketék az ördögök, hanem asszonyok, szép asszonyok, az ő szemeik lángjában van a pokol, ami engem most is éget, most is emészt, gyötör.

- Ön beteg - szólt közbe az orvos.

- Meglehet, meg vagyok igézve.

- Vagy tán megmérgezve? Evett vagy ivott ön valahol valamit?

- Semmit, semmit. Meg vagyok igézve.

- Az meglehet: ezek a hinduk nagy tökélyre vitték a méregismeretet, nem csak ételben italban tudják azt beadni; egy érintés a homlokon, egy leülés a megmérgezett helyre, a beszívott illat képes az ő éteri mérgeiket odább adni. Szóljon ön, hol volt, mit csinált, kivel érintkezett? Mondjon el mindent, nekem tudnom kell, mert orvosa vagyok.

Davidson két tenyerébe hajtá szenvedő fejét, s reszketeg, izgékony hangon elkezde beszélni.

- Amint a Saul-templomához kiértünk, csapatomat őrhelyeire elrendezve, magam egy szolgám kíséretében körüllovaglám a tájat. Valami mondhatatlanul kényszerítő érzés arra késztetett mennem a kunyhó felé, míg valami komolyabb benső szózat megdöbbentve állított meg utamban, eltaszítva onnan. E megdöbbentő szót akkor félelemnek neveztem magamban, s büszke daccal indultam leküzdésére a kunyhó felé, azon katonás határozattal, hogy akit benne fogok találni, legyen az férfi vagy nő, vagy ördög, mint ellenséges kémet elfogom, és magammal viszem. E szándékomat azonban rendkívül megzavarta azon körülmény, miszerint a kunyhó lakóját már mintegy reám várva találtam ajtajában, aranyszín arcán szokatlan mosolygás fénye piroslott, ajkai rubin hasadékán a legtisztább fogak gyöngysora látszott elő s az a tűz, mely fölemelt szempillái alól felém lövellt, nem volt az a leverő, visszataszító villámfény többé, mely első találkozásunkkor, hanem valami édes, éltető, melegítő, eleven napvilág. Oh, minő vágyam volt e napvilágnál melegedni. Elfeledém határozatomat, mellyel odajövék s lovamról leugorva, nem törődve semmivel a világon, odarogytam a csodás lény lábaihoz, térdeit átölelve s csókjaimmal halmozva el, ahol értem. Ő lehajolt hozzám, és fölemelt, s tiszta hindu nyelven megszólítva, hívott be magához. Szavai, kelet legköltőibb hangzatú nyelvén intézve hozzám, végképp elbűvöltek; rohantam, tántorogtam utána, kezét reszkető kezeim közt tartva és szemeimmel nem bírva megválni ragyogó arcától. A kunyhó hátulja, melybe vezetett, a Saul-templom falához van ragasztva. Csak akkor vettem észre, hogy a kunyhóból egy bejárás visz a rejtélyes épületbe s a kunyhó maga csak a bejárás elrejtéséül van idetapasztva. Két hosszú földalatti folyosón és számtalan csigalépcsőn keresztülhaladva, végre egy tágas gömbölyű terembe ért velem, melynek csodás faragványú oszlopai, középett mind összejőve, egy merész boltozatot képezének, minőről építésznek soha eszméje nem volt. Egyik oszlop a másikat tartja, egyszerre kellett mind valamennyit fölállítani, mert ha csak egy hiányzik belőle, az egész összedűl; a terem közepén valami láng égett egy üres csészében, sem kanóc, sem olaj, semmi éghető anyag nem volt körüle, ott lebegett a csésze fölött az üres légben.

- Nafta lehetett az, - vágott közbe az orvos.

- A terem oldalai nehéz virágos selyem és thibet függönyökkel voltak beaggatva, miknek egyike egy alacsony kerevetet látszott félig eltakarni, mely hosszú, fényes selyemszőrű angora-szőnyeggel volt beterítve; a leány odafutott, félrerántotta a függönyt, egy ott közelálló kis elefántcsont asztalt odarántott, s mellém ülve, átkarolt, megölelt, s édes, kedves hangon elkezde kínálni előbb étkeivel, azután csókjaival. Az asztalka rakva volt ízletes, zamatos keleti gyümölccsel s metszett hegyi kristály üvegekkel, mikben narancs és rubinszín italok töltve, de én egyikből sem ízleltem semmit.

- Azt ugyan jól tevé, meg voltak mérgezve bizonyosan, - szólt közbe az orvos.

- De nem azért, mintha ez akkor eszembe jutott volna, hanem, mert sokkal édesebb gyönyör volt hozzám közel. A csodálatos lény kábító lehelete arcomat égeté és szemei égeték bennem a lelket; átkaroltam, magamhoz szorítám oly erővel, hogy azt hivém meg kell halnia ölelésem miatt, s mentül erősebben szorítám szívemhez, arca annál igézőbben, bájolóbban mosolygott reám, s midőn ajkaival hévvel kereső ajkaimra hirtelen lehajolt, azt hivém, az ég szakad rám, minden túlvilági gyönyöreivel. E pillanatban homlokomra tevé kezét, s ekkor úgy érzém, mintha azon ujjai, mik halántékomhoz értek, nedves helyet hagynának magok után, s azon három ujj helyén még azután is valami hűsítő érzés maradt hátra.

- Az volt a méreg, - mormogá az orvos magában.

- E pillanattól kezdve csak azon üdvezítő érzésre emlékezem, mely ereimben végighullámzott, egy percre a fölmagasult gyönyör minden érzékeimet elvevé, megszűntem látni, hallani, lelkem és testem két különvált lénnyé szakadtak, nem eszmélék magamról.

- Ez mind a méreg hatása volt.

- Midőn ismét magamhoz tértem, az emésztő élvezetláng még forralta véremet, idegzetemet kínteljes csiklandozó gyönyör reszketteté, szívem szökellt. A leány ott ült mellettem, elbűvölő, észvesztő alakja alig volt tőlem egy lépésnyire; közelebb akartam hozzá menni, kezemet akartam utána kinyújtani, és nem tudtam megmozdulni többé... Minden tagom, minden ízem meg volt merevedve. Szólni akarék, s nem bírtam ajkamat kinyitni, le akartam hunyni szememet, s az sem volt hatalmamban többé... Tetszhalottá voltam téve.

- Mondám, hogy méreg! - kiálta az orvos triumfáló hangon. - Ez éghajlat csodás növényei képesekké teszik az embereket oly hihetlen hatású mérgek készítésére, miknek mi neveit sem ismerjük.

- És vérem, szívem, lelkem élt. Láttam, eszméltem és nem tudtam mozdulni. A leány pedig oly gyöngéden, oly szelíden nézett reám, hogy nem tudtam őt magamban átkozni. Ekkor úgy tetszék, mintha alattunk, a padlat alatt valami tompa zörgés, zúgás moraja jönne közelebb. A leány hirtelen felugrott a kerevetről, a szőnyeg alól egy hosszú éles yataghánt vont elő. Szemei vadul villogtak, ujjaival végigpöngeté a fegyver élét, s azzal hirtelen kirohant a teremből. Perc múlva elfojtott kiáltás hangzék kívülről neszelő füleimbe s nemsokára visszatért a leány, egy levágott főt hozva kezében... ott künn hagyott szolgám fejét. Iszonyú erőlködéssel feszítém meg idegeimet, szét akarva törni a lebilincselő igézetet; most már nem a leány után, hanem kardom után akartam kinyújtani kezeimet... és nem tudtam megmozdulni. A leány leveté a padlatra a véres yataghánt, az angora-szőnyeggel egészen betakarta termetemet, szolgám fejét oda téve maga mellé, kardommal és tollas fövegemmel együtt. A földalatti zörej most ismét hallatszott, de már sokkal közelebb. Perc múlva hallám a függönyöket suhogni, a terem megtelt emberekkel, hallám azokat a kárhozatos démoni szavakat, mik oly borzalommal tölték el a szívet. Ezek az afgánok voltak, kik egy földalatti rejtekúton jöttek ide, előcsapatom háta mögé. A leány egyik kezét és fél térdét rám tevé, odaszorítja a kerevethez, s néhány ördögi szót mondott az afgánoknak, azok mániákus örömordításban törtek ki erre és odarohantak. Azt hivém, el vagyok veszve. Ekkor a leány odanyújtá nekik a levágott fejet és tollas kalapomat, azok feltették a véres főre a kalapot, s azt egy dárda hegyére szúrva, ordító ujjongatással rohantak ki a teremből.

- Ah, ön ezúttal köszönettel tartozik annak a dámának, hogy megszabadítá.

- Átkom reá! Bírtam volna csak magammal, nem lett volna az ő szabadítására szükségem.

- Kétlem, Davidson barátom, mert akik a Saul-templomon túl voltak, azokból egy sem jött vissza, csak az utóőrök tudtak megszabadulni.

- Az afgánok eltávoztával ismét feltakarta arcomat a leány, odaborult rám, megölelt, megcsókolt, s azután valami balzsammal megkenve szemhéjaimat, lassanként érzém, hogy tagjaim merevültsége feloldódik, szempilláim könnyedén lecsukódnak, érzém, hogy testem visszakapja mozgását s azon gondolkoztam, hogy mint fogok rögtön felugrani, s kardomat a varázsló kísértet szívébe döfni, ezt gondolám, s e gondolattól elaludtam.

- Ez volt a másik méreg mithridatja - ellenmérge.

- Midőn fölébredék, ismét e gondolat jutott eszembe. Fölugrottam. A kunyhóban találtam magamat egyedül és sehol sem lelém a nyílást, mely onnan a templomba vezet. Ha a szerte elhullott holttesteket nem láttam volna, azt kelle hinnem, hogy egy évig aludtam, s álmodtam mindazt, ami velem történt. És most úgy fáj minden tagom, idegeim érzékenyek, fejem kábult és vérem nem akart lecsöndesülni, semmivé vagyok téve.

- Nincs önnek mitől tartani, a mithridat elölte az erősebb méreg hatását s a vincetoxikont az erős ifjú természet kiheveri. Hanem az, ami a dologban legcsodálatosabb: hogy ön is látta tegnap az Andromedában a csillagot, s íme ön is a legvilágosabb halálveszélyből kimenekült, míg küldött társai többnyire ott vesztek. Még csak Drumfield van hátra; ha még ezt is ép testben látnám hazatérni, csakugyan azt kellene hinnem, hogy a többiek mind el fognak veszni. Hanem ezt szegényt, az afgánok mai nap alkalmasint mártírrá tevék.

A doktor alig végezte beszédét, midőn az őrök egy emberre kezdének kiabálni, ki az erdőből jött feléjök. Alakja egészen fehér palástba volt burkolva, s födetlen feje ősz volt, mint a galamb.

Indusul kiabáltak rá, s ő tiszta angol nyelven felelt vissza, meg egy kicsinyt káromkodott is hozzá.

- Az ördögbe, ahány van, hát senki sem fog rám ismerni!

Embereink rábámultak, mindenkinek úgy tetszék, mintha látta volna valaha ezt az embert; de senki sem merte ráfogni, hogy kicsoda. Odavezették hozzánk. Amint meglátott bennünket, örvendezve kiáltá neveinket. A doktor még habozott, de én ráismertem; "Drumfield!" kiálték rá hangosan, amennyire sebem engedé.

Perc múlva sorra ölelte mindenki a jövevényt.

- A mennykőbe, - szólt az orvos - ön jól tudta magát maszkírozni.

- Micsoda maszkírozás? - kérdé Drumfield.

- No ezt a fehér parókát értem a fején.

- Semmi paróka, barátom. Ez tulajdon hajam.

- Lehetetlen! még tegnap hollófekete volt.

- Tán a nagy rémület őszítette meg.

- Azt kikérem magamnak. Ilyen indulatokat nem tartok. Ez a fehér haj engem igen érdekessé fog tenni, kivált a hozzákapcsolt események miatt. Azok nem mindennapi dolgok.

Mindnyájan kértük, hogy ismertessen meg ez eseményekkel.

- Elébb adjatok rám valami ruhát. Láthatjátok, hogy úgy vagyok felöltöztetve, mint valami ótestamentomi próféta... Meliahnak igaza volt, mikor a levelet nem akarta az afgánokhoz vinni. Még azok nem tanulták a jus gentiumot; egyébiránt Orfeusz óta, ki a pokolba ment parlamenternek, még eddig az ördögök közől senki sem is tért vissza. Ezek a tisztelt ördögök, amint közibök értem s a küldött levelet átadtam, egy pányvát vetettek a nyakamba, lerántottak a lovamról, s mielőtt az amiensi tractatumnak a követek sérthetetlenségét illető paragrafusát felolvashattam volna előttök, megkötöztek s nyalábra fogva bevittek egy csodálatos alakú pagodába, mely oda volt építve valamelyik isten számára a legsűrűbb erdő közepébe. A pagoda közepén állt egy rézbálvány, ökör feje volt és kövér emberi termete, rendkívül hasonlított mister Snarkinshoz, az élelmezési biztosunkhoz. Homlokára zsidó betűkkel volt írva a név: `Moloch`. A bálvány lábainál egy asszonyság ült, a bálvány papnéja. Úgy veszem észre, hogy itt e hivatalt mind a nőnem viseli, férfinak nem szabad magát e heverő mesterségre adni.

- God-dam, ott örömest járhatnak az emberek templomba, - monda az orvos.

- Ne fészkelődjél barátom, az asszony vén volt és rút mint az éjszaka, ha ugyan láttál már zöld éjszakát, mert képe tökéletesen hasonlított színére nézve az éretlen olajbogyóhoz, megaszalva. Az asszony láttomra fölkelt helyéről s odajött hozzám, kétrét görnyedve, s beszélt fölöttem mindenféle ördöngős szavakat, hadonászott száraz kezeivel fejem fölött s vissza-visszafordult bálványa felé magát maghajtani. A bálvány erre elkezdett fényleni, izzani, belülről irtózatos tüzet gerjesztettek alá, az érc vöröslött a belső tűz miatt, iszonyú fényt vetve a különben sötét terem alakjára. Száján és szemein keresztül sugárosan lövellt elő lángtalan tűzlég, nehéz, tompa bőgést hallatva. Azzal még egy sereg asszony jött elő, tíz vagy tizenkettő, egyik vénebb és zöldebb mint a másik, azok elkezdtek körülem táncolni és énekelni, oly táncot és éneket, aminőért megvesznének a balettcsinálók, ha eltanulhatnák. Le-leterítettek egy fekete lepedővel, azután azt megint lekapták rólam, elébem guggoltak, a számba néztek és énekeltek; a legmulatságosabb az volt az egészben, amint a ceremoniákból észre kezdém venni, miszerint nekem azon megtiszteltetésben kelle részesülnöm, hogy az izzó bálvány karjai közé vettessem, melynek képe már akkor oly vörös volt, mint mister Snarkinsé, mikor kisült rá, hogy lopott... E percben zaj hallatszott az ajtó előtt s egy magas némber lépett be a pagodába, fölhevült arccal járulva az áldozók elé s hevesen beszélve a jelenlévő afgánokhoz azon az irtózatos démoni nyelven. A vénasszonyok erre dühösen veték magokat közbe. Az újon jött némber azonban előmbe állt, elfödve amazok rohama elől. Amint a gesztikulációkból kivehetém, azon támadott vita, hogy elfogóim az utóbb jött némber szolgálatában álltak, az pedig egy másik bálvány papnéja volt, s most a két hamis isten összekapott az áldozaton. Attól tartottam, hogy megfeleznek. De nem történt úgy; az afgánok úrnőjöknek fogták pártját, a vénasszonyokat elhajigálták az útból, azok aztán nekiestek bálványuknak, azt hítták, hogy tegyen igazságot, s hogy az meg sem mozdult a kedvökért, leköpködték, eloltották alatta a tüzet.

Engem pedig felkaptak az afgánok a levegőbe, s vittek úrnőjük után. Csak ekkor vettem szemügyre a némbert; magas, szép, karcsú alak volt, arcszíne hasonlatos az aranyhoz, vékony ajkain, félig zárt hosszúkás szemein valami különös megragadó komolyság honolt, hosszú acélfényű hajtekercsei hosszan lógtak le nyomában...

Davidson figyelni kezde az elbeszélésre.

- Fején kerek ezüst korona volt négy hegyes ággal, különös ellentétben aranyszín arcához, - folytatá Drumfield - komolyan, hallgatagon ment elöl, vivőimet vezetve föl a helyre. Mindig magasabbra, mindig közelebb a Salamon-hegy hófedett csúcsához. A növényzet lassanként gyérülni kezdett. Majd hófedett halmokhoz értünk, hol már alig tengett egy-egy törpe cédrus; végre semmi sem látszott más, mint az örök hó és jéghalmok, fehéren, ridegen. Itt egy barlanghoz vezetett bennünket a némber, mely egy jéghegy oldalába mélyed, belül éppen úgy bevonva ragyogó kristállyal, mint Irlandban a Surturhule. Falak és boltozat milliárd gyémánttól látszottak ragyogni a fáklyák világa mellett.

E barlang torkából egy vízforrás buzog fel, több ölnyi magas oszlopban vetve föl magát gránit medencéjéből. E fontaine vize oly forró, hogy amit belévetnek, rögtön megfől benne, s körös-körül mellette, a hó és jég közepett, a legbujább növényzet díszlik fel, a legritkább, csodaszép kövér levelű növények, mik csak a melegforrások partjain tenyésznek, bűbájos ellentétül a fehér hómezővel.

A vezető nő itt megállt, az afgánok letettek a forrás partjára s, tisztelettel hajták meg magukat előtte. Kitaláltam, hogy a forrás ama másik bálvány, mely engem áldozatul kér, hihetőleg ennek forró vizébe kell vettetnem. Legalább nem látom azokat a csúf zöldképű vénasszonyokat, gondolám magamban, s megnyugodtam benne.

A leány odalépett hozzám, egy fürtöt levágott hajamból, egy ércmedencéből valami kenőcsöt véve tenyerére, azzal fejemet, alig hallható szavak mormogása közben, bedörzsölé, s azzal egy fehér lepellel tetőtül-talpig letakart. Megvallom, hogy midőn sima bársony kezével hozzám ért, egészen más vágyakat érzék magamban, mint a halált.

Egy óra múlva a barlang megtelt vén és fiatal afgánokkal, a vének éppoly utálatos feketék voltak, mint a fiatalok, csak hajuk és szakálluk volt fehér. A hold besütött a barlangba. Éppen holdtölte volt. A leány kiállt a középre, kezeit keblén összehajtva, meghajtá magát a hold előtt, s annak foltos képére mutogatva, rövid, szaggatott tételekben valami vad hangzatú verseket mondott, miknek végén az öregek mindannyiszor nagy mekegve keltek föl ültökből, az ifjak pedig kardjaikat verték pajzsaikhoz. Tán a közelgő csatáról mondott nekik jövendőt a papnő.

Ekkor megállt a forrás kráterénél, fölvette a hajfürtöt, mit fejemről levágott s a forrás krátere fölé tartotta. Néhány alig hallható igét mormolt, a forrás bugyogó vize szinte emberi hangokat látszott adni, a nő hangosabban szólt, hangosabban böfögött fel a forrásvíz hangja is, s mentül jobban kiáltozott a nő, a forrás hangja annál erősebben tombolt, bőgött, harsogott, mintha két természetfölötti lény pörölne egymással egy ember lelke fölött, míg végre a nő hajfürtömet vad sikoltással veté a vízbe, s balkezével felém mutatott. Az öregek felugráltak erre, rám rohantak szörnyű ordítással, fölemeltek a földről, levették fejemről a lepelt s azon pillanatban ijedten tántorodtak vissza tőlem, s arccal a földre borultak le előttem... Én nem értettem a dolgot... A papnő ott állt a forrás fölött, a besütő hold ezüstfényt orzott csodás aranyszínű alakjára, úgy állt előttem, mint valami túlvilági lény, ki előtt önkénytelenül törtek meg térdeim. Egyet intett az öregeknek, azok föloldották kötelékeimet, s a legnagyobb tisztelet kifejezéseivel vezettek ki a barlangból, felültettek egy lóra, azt ketten kétfelől gyalog vezették, így vittek végig a falukon, a népség mindenütt lefeküdt előttem a földre, s midőn egy berek közepén egy pagodához értünk, ott letettek, megcsókolták ruhám szegélyét, s bebocsátottak az ajtón. A pagoda közepén az aranyszínű hölgy várt reám, kecsesen, méltóságteljesen fogadott, mint egy királyné, kezét nyújtá elém, tiszta hindu nyelven mondva: "Szabad vagy; mehetsz, merre akarsz." Én nem tartóztathatám meg magamat, hogy az előmbe nyújtott kezet forrón meg ne csókoljam. Ah, barátom, ha ezen kezet érintettétek volna.

- Érintettünk ott egyebet is, - sóhajta magában Davidson.

- "Minek köszönhetem életemet?" - kérdém hálateljesen a szép papnőtől. - "Hajfürteidnek", - felelé s egy gömbölyű ezüst tükröt tarta elém. Csak akkor vettem észre, hogy ősz vagyok, mint a galamb. A kenőcs, mellyel fejemet bedörzsölé, megfehéríté hajamat, hogy megmentse fejemet. Sebaj, hajamat megfesthetem még, amilyenre akarom; de bőrt nem tudom, hogy festenék magamra, ha abba a forró vízbe belédugtak volna. Azért éljen az én aranyszínű királyném, ki engem ezüstszínűre festett!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A víg fiú megnevette beszéde végét, és mi is utána nevettünk; csak Davidson bámult hallgatagon maga elé, mintha valami képet nézne, mely csak lelke előtt látszik.

A mi nevetésünk nem tartott soká. Néhány hírmondó érkezett eltikkadtan a csatából: "Siessetek innen! - kiálták, seregünk körül van véve, Colonel elestével fölbomlott a csatarend, a tisztek mind - mind elestek."

Csak mi négyen maradtunk élve: Smith, Davidson, Drumfield és én. Magam is meg voltam sebesítve. Azért láttam tán homályosnak a csillagot?

Így mondá el mister Drayson előttem e történetet. Lehet, hogy mindez eseményt anélkül hozta össze a vakeset, hogy valami magasabb fátumnak befolyása lett volna rá... Mindenesetre emberi dolgot fogunk cselekedni, ha azt, minek lételét fölfogni nincs erőnk, merészen megtagadjuk.

Ezt a novellát én 1850-ben írtam. Akiket a mese kútforrásaiul megemlítek, az angol nagykereskedő, Mr. Drayson, és az angol hadászati folyóirat csupán képzeletem alakjai, akiket soha nem láttam. Ez nemcsak költői szabadalom, sőt kötelesség ilyenféle bevezetést adni egy mesének, hogy az olvasó által azt könnyebben bevehetővé tegyük. Negyven év múlva a csillagászok felfedezték az Androméda köldfoltjában rejlő új csillagot. Egy külföldi obszervatórium igazgatója, aki angol fordításban olvasta ezt a novellámat, kérdést intézett hozzám, hogy hol vettem a tudomást erről az eddigelé észre nem vett csillagról ezelőtt negyven esztendővel. Nem tudtam rá választ adni. (J. M.)

TARTALOM