Az óriások költögetése

Iszonyú szörnyek hevernek utamon de majd csak megküzdöm velük
már érzem ébredni magamban a kábult óriásokat.
...Lelkemben lassankint elfoglalt az önzés minden erődöt
s legbensőbb szentélyére kitűzte sötét lobogóját.

Ő forgatta a Mindegy-buzogányt és gyönyörű derük
közt keserűen tudott járni és keseríteni másokat;
mióta lajhár éveken át csúf hályoga hangos szememre verődött,
megnémult hangos szemem mint dob ha verőit s hártyakopogóját

gyászvatta és fátyol párnázza - csak tompán zengenek át
a legfrissebb színek ütemei is - mit érdekel engem a szín?
lombok sugarak görög romok, mit segít rajtam az idegen szépség?
Danaida-lányok - mit érdekel engemet ez már?

Rímeket se fogok itt már csinálni - ne várd a rímeket olvasó
Mit érdekel engem a rím már? vidéki csöndes alkonyatok
ríme, se városi rím, gépkocsi-tülkölés ríme,
jaj, mit segít rajtam? - kis csirkéknek tengerit szóró

falusi lányka, vagy messze kocsmából a hegedü-szóló,
vagy városi villanyos hangja mely egyre csak falja meg ontja meg ontja
a meleg emberi húst - már mindez az eleven nyüzsgés
lelkemből kiesett

és lelkem üres hangszerláda, mely zenés lemeze híjján
csak prózai csikorgásokat ad - legbensőbb várában az önzés
ül, kloroformos betörő gyanánt, mert hogy tudta volna legyőzni másként
lelkemnek óriásait,

mint kábulással?......Meddig fogtok heverni még? Mikor
kel ki vak szemhéjaitok nehéz gubójából az isteni Látás
fájdalmasan? Mikor veritek szét a Lomhaság szörnyeit
melyek elfekszik minden kapuimat

élettelen homokzsákok gyanánt? Ó keljetek, mert bénább vagyok én
a bénánál, s vakabb a vaknál, ki legalább
illatáról érzi a rózsát, hűséről a lombot,
s az egész világot a láthatatlan szeretetről.

Emlékezés

A pókhálóra harmat esett:
bús unalmamra egy könnycsepp ma este.

A hold az égen párt keresett,
a széles égen hasztalan kereste!

Már elhallgattak a madarak,
annál hangosabban szóltak a tücskök.

És szinte láttam a fény alatt
ellengni a világot, mint a füstöt.

A fényen valami átfutott,
bársonyok kápráztak előttem.

A hangod is eszembe jutott,
mely elszállt az örök időkben.

Egy perc, egy pille

1904.

Hopp, ma pille, költeményem
ne szégyenkezz szállani: -
üdvözöllek, uj reményem,
örömöm hullámai!
Ti viszitek messze széllyel
széllel-béllett vágyamat
és ha elfáradtam, éjjel,
illatos diólevéllel
ti vetitek ágyamat.

Milyen jó hogy vágyam tajték,
könnyű béllelése szél!
Reng reményem habja: rajt még
hajszálamra sincs veszély.
Viharától mitse félek:
én mindég föllül vagyok;
páncélossal sem cserélek,
mint afféle széllel-béllett,
hogy olyan könnyű vagyok!

Hátadon, diólevélen,
vess, habom, hát ágyat itt!
Habon és diólevélen
aki könnyű, nyughatik. -
Ember, a tengert ne célozd
megbékózni: nem lehet!
Hiu hittel ne acélozd
vak teherrel ne páncélozd
habra hányott lelkedet.

Szerelmes vers

A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület szeretetét.

Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli?
Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei
fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?

Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen, - hallani nem lehet, talán látni sem:
az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!

Énekek éneke

Salamon király könyvéből

Szép vagy, ó szerelmesem, szép! Lábadat saru díszíti, ritka drága gyöngyű;
tomporodnak kerülete mint a mesterek kezéből kikerült kösönty.

Lábadszára mint aranyszín fundamentumon szökellő karcsú oszlop, márvány;
a te két emlőd nyugalma mint a liliommezőkön legelő két bárány.

Köldököd mint illatozó olajok nyomától síkos szép kerekded csésze
Hasad mint a zaffirokkal rakott elefánttetemnek drága tündöklése.

Hasad mint a liliommal köröskörül megkerített dús gabonaasztag;
karod ámbraszín pereccel, két kezed nehéz gyűrűkkel aranyosan gazdag.

Balkezed a fejem alatt, jobbkezeddel megölelgetsz, megcirógatsz, édes,
nyakad mint a karcsú torony kimagaslik hasonlóan Libanon-hegyéhez.

Nyakad mint a Dávid tornya; méz csepeg nyelved hegyéről; ínyed édességes;
fogaid mint most fürösztött tiszta, hófehér juhocskák; ajakad tömjénes

Halántékod mint a sűrű selyem lomb közül kitetsző darab pomagránát
szemed mint a kék halastó; arcod ékességeinek ki mondhatja számát?

Tégy engem mint egy pecsétet a te kebeledre, mint egy bélyeget karodra,
mert kemény a szerelem mint a koporsó és erős mint nagy vizeknek sodra

No szerelmem, gyere menjünk a mezőre, illatoznak künn a mandragórák
már a szőllő is virágzik s kifakadtak ajtónk előtt a gyümölcshozó fák.

Dal, prózában

A vad tavasz zuhanyát érzed-e, érzed-e zúdulni, kedves?
Gyere ki a szőllőbe - virágos fákkal habzik a hegy
Gyík surran a szurdékban, amerre az ember megy
A rög szinte él, a nap szinte nedves -

Most könnyű vagyok, úgy-e könnyű? Lásd, tudom a babonát;
Szentgyörgy előtt piros pillangót fogni jó!
Érzed hogy árad a szél mint egy tavaszi nagy folyó
jó, jó, meleg, párnás, sűrű - Gyerünk a napon át!

Nézd eleven mappa a táj a napba, minden útja tiszta rajz!
Még föl nem vette a nyári zöldet, csiraváró meztelen.
Hallod a zenét a mandolafán, mint kivirágzott hangszeren?
Zsong, zsong, zsong, zsong - mézillat, érzed? pille száll és méhe rajz.

Létrán egy bácsi hernyózza a fát mint naptárakban régi kép
A hónapok előtt, olyan - mellette gyerek és kutya vig.
Karókat a földön suhancok sorban guggolva hegyezik.
Iszalaggal a vincellér kötözi a venyigét -

Jó, jó, jó így szétnézni szabadon! így ülni a napban a tanya előtt
ahonnan látni a vonatot hogy cammog a róna felett
s a várost, s a széles utcán mászni az apró embereket,
s vidám munka hálójában hegyoldalt és tetőt -

Ó, borok anyja, drága hegy, mámor anyja, munka!
Zuhanj csak, jövendő szüret tüzeivel nedves
nap zuhanya, boldog előleg! felejteni, kedves,
e kábulásban, milyen ősz leshet a tavaszunkra!

Két nyári vers

1. Settecento A rossz szellemtől megszállt szép leány az ágyban fekszik és vacogva reszket; ifjú barát mellette, halovány, exorcizálva hányja a keresztet. A pajkos úrfi egy zúgban kacag, vakít nyakán a fodros csipkegallér. Bőg a vénasszony: »Egy misét, Jakab! Többet ér az üdvöség, mint a tallér!« Káromkodik a gazda s nem felel (Phü! mennyi baj: szárazság, sáska, patkány...) - Ottfön az égen nagy nap ünnepel. S a kövér kandur nyujtózik a padkán A gonosz úrfi esztelen kacag. A barát arca lángol ijedt tűzzel: a rossz szellem szerelmes szavakat, vad szavakat mondat a gyenge szűzzel. 2. Oggi Vasárnap napja hullt az udvaron magányos asszony ült a pitvaron. Künn minden árnyék fénnyel volt lyukas szeletlen rekkent a szőllőlugas s oly búsan csüggtek rózsák, dáhliák, mint Krisztus sírjánál a Máriák. A patakot is látni lehetett a patakban nem sok víz lehetett könnyért epedt a lomb a bokrokon, mint temetés napján a sok rokon. Az asszony szíve halkan, únva vert a toronyóra zengve ráfelelt: bút vert az asszony szíve, bús magányt, a toronyóra álmos délutánt. Ó örök őrlő, szomorú malom! Városban bánat, falun únalom. Ó hogy áthevül minden vánkos itt s minden pongyola lekivánkozik a mellről, mint virágról a szirom! és kéjbe kókkad minden liliom! A kert alélt, az asszony ásitott, szellők se borzolták a pázsitot. Az asszony fölött az únt óra tellt s eszmélet nélkül lihegett a kert, mivel az Isten forrón rálehelt.

A régi kert

I. Szeretek itt olvasni, a kertben, a szőllőlugas alatt, ahol a könyvre apró kerek fényfoltokat vet a nap - mind titkos lencse fényköre titkos mikroszkóp alatt, amelyben titkos porszemek szálló árnyai mozganak. Itt csak egyszerű virágok vannak: árvácskavirág, petúnia, muskátli, dáhlia és georginák, és rózsa, rózsa! - A reggelnek még a zöld gyep örül, a zöld gyep és a barna lóher az ágyások körül. Nem tudok én már dalolni cifra mértéken, rimen, csak ily hanyagon, mint ez a kert dalol, porosan, szeliden ahonnan az utcára semmise néz, csak a jegenyeakác sárga fejével; mert nagyobb szegény mint az emeletes ház. II. Talán örökké lehetne verselni rólad régi kert, vén köhögős kutadról, mely szalma közt fázva telelt, a tamariszkról, melynek bőre ráncos és durva mint a vén emberé s mégis oly virágos gyengeszép ágakat nyujt az ég felé! Gyerekkoromban a levelekbe szerettem harapni mint a csikó. Tudtam: keserű ízű az orgona, illatos zamattal leveles a dió. Sokszor álmodoztam diólevél-ágyrul, ott volna délután heverni jó! Ott volna valami szépmellű kisleányt ölelni jó! Este ha a kertre a hosszú ház árnyéka lassan ráfeküszik, sűrű nyári este a forró légben fülledt illat úszik. Tikkadtan a magas fának üzen akkor titkon a kis virág: »Te messze látsz, bátya, mondd meg, jön-e már a holdvilág?« III. Ház, pince, istálló, félszer, körülötted régi kert. Elül ami házunk, emeletes, de mégis fehérre meszelt zöld ablakokkal; oldalt a szomszédé, alacsony, falusi, nádfödeles (hányszor kihúztam nyílnak a nádat, indián voltam, ki nyilazva les!) Kert mögött az udvar, a régi félszer ott áll az udvaron négy vályogoszlopon, benn mosókemence, mángorló, ócska lom. A vályogról hull a mész. Az istálló is ott van, rég üres, törött az ablaka: nagyapám virgonc lovai álltak a jászol előtt valaha. Foltos, szalmás a vályog. A gerendák közt fecskék keringnek. Pincetorok, hűsöng, nagy hordók, misztikusan, jó pénz, jó mámorok, kadarkaborok. Szemközt nagy bálvány fakapu néz ki az utcára, zöld rácsos, szép. S künn a ház előtt évrül-évre eszi az utcát az akácos Séd.

Szüret előtt

Sötétzöld színü és tömött a tő,
egy-egy vörös levéllel néha tarka;
édesen lankad, érve csüggedő,
kékes fürtjével a nemes kadarka.

Oly mézes-forró s drágán töppedő,
mint szenvedélyes szerető vad ajka; -
s várakozásban ég a hegytető,
s mosolyog a Nap, a lángtejü dajka.

Várakozásban ég a hegytető,
benn a présházban locsolják a kádat -
ó méla napfény, lankadt dajkaság!

Méla Halál, te nagy Szüretelő,
jöjj, hozd a kést, puttonnyal kösd a hátad,
és halkan nyisd a Pince ajtaját!

Őszi pincézés

1-ső vers
mely a Bor szellemének ébredését a Szőlő roncsaiból
a Feltámadáshoz hasonlítja.

A nap ocsúja most csorog;
piros levél a venyigén;
a présház felé megyek én;
a nagy kulcs zajjal megforog.

Csöndes a tanya, nincs dolog.
Szunnyad a must a csömögén,
s a pince tikkadt melegén
pihennek boldog óborok.

A sárga murci bugyborog;
ébred a must a csömögén,
mint Lélek a holt víz felett.

Ó pinceszáj, illatos kripta!
Igy leng e bús présház felett
a Feltámadás drága titka.

Mert Bacchus is példázza Őt,
a szabadító, szabad Úr,
ki vérét adja italul,
s e vérben kedvet és erőt.

Azért jámborul kérjük őt:
Add italodat, Bacchus úr,
melytől az ember nem busul,
s áldd máskor is e hegytetőt!

s úgy akkor is, meg máskor is,
bár must csurran föl vagy bor-íz
amint a hébért szürcsöli

nyáron, vagy őszi hamar estén
komoly tanulsággal teli
megy haza az igaz keresztény.

Régi friss reggeleim

Régi friss reggeleim nem fogytak el egészen még néha villan elém bús napjaim sorábul egy nap mely mint aranyos kapú, vakítva tárul s jövők nyílt csarnokait igérgeti nekem; mikor, mint gyermek előtt az almát, tartja sorsom a célt, és emeli, hogy ne érjem el, de lássam s életem vonata áll veszteg únt állomáson: egyszerre felsüt a nap, s megindul életem. * Ó jéggel béllett barlang! résed nyíl, szomoru szív, melyen benéz a napfény, és lánggá csurran a jég! Jön egy nemes tanítvány, és hozza ifju szivét; - jön messze szeretetről levél, izenet; - jön szomorú barátom, kit vigasztalni vigasz; - jön Lánykó, nagy szemében hoz huncut örömöket - mily öröm énnekem hogy öröm vagyok én neked, s elindítád a lankadt órát, szivemet! * S most úgy peregnek azon percek és másodpercek, mint dobon a diadal! és életem vonatja zúg boldog völgyeken át, mert mámor gőze hajtja és izzó drága szivek fűtik; és fut merészen, és kattog és kanyarog vígan, ütemre, mintha nem is tátongana mély se balrul ott, se jobbrul, amelybe belezuhan talán egyszer, ha fordul... Régi friss reggeleim nem fogytak el egészen.

Reggeli templom

Hadd építek most egy templomot.

Napkeletre nyúl a nagyhajó,
s ha az első napfény ráragyog,
jó.

Kívül fehér, mint a tisztaság;
belül tarka, mint a képzelet,
pedig rajta semmi cifraság -
gyermeklelkű épület!

A tornya.

Tornya egy, de büszke, szép torony
s mint a kukorékoló kokas,
tolja csőrét égbe hajnalon,
s hinti a sok hangot az.

S apró házak, mint a kis csibék -
s ébredez a kicsi nép.
A toronyból úgy tolong a hang,
mint a ducból reggel a galamb.

(Egy nagy majorság a kis falu,
s már csipogva nyüzsög a napon.) -
De én most a csöndes, hűs falú
templomot rakom.

A lecke.

Falát oszlopokkal emelem;
tűrjetek csak, jámbor oszlopok:
Ki a legtöbb terhet tűri lenn,
tartja leginkább a templomot.

Fenn tizenkét vén Apostolok
- bő redők és szent, komoly szinek
hirdetik, hogy nem okos dolog
bűnben halni meg.

Térdepelni intenek kemény
stációk;
áll a szószék, magas lépcsején;
zengnek harsány prédikációk.

De a padsor ott köröskörül
lobogókkal szinte elröpül.
Drága zászló, máriás!
Drága ének, csengő, áriás!

Színek, hangok.

Mint a versem, e templom olyan:
int a lecke komolyan,
de mert minden színes-hangos itt,
ez a lecke nem busít.

Ó ezek a zengő, mély szinek!
Vörös lámpák vérzenek!
Szent szoborkák, bókos angyalok
dús fején az arany fölsajog.

Minden ablak tarka, szép üveg:
és ha reggel a pallón az Úr
napsugara jár, a szent ecset,
skárlát csöppen róla és azúr.

Ez a templom példázhatja még
az életet; mély értelme bús;
de ha nézed tarka, szép szinét,
örömökkel koszorúz.

Betetőzés.

Mélyén, ahol orgonája zeng,
a Szentlélek kék galambja leng.
(Ó Szentlélekisten, adj erőt,
segítsd meg a szegény verselőt!)

Közepén a mennyezet falát
kép borítja el:
feltámadás, mennybemenetel
zengi a Fiú diadalát.

Legmesszebb, az oltár szent csucsán
fellegek közt látható
őszfehéren ülve trónusán
Isten, a Mindenható.

S azt hiszem, hogy másról ne legyen
a Háromság neve után szó:
itt ha zárom jámbor énekem,
jó.

Korán ébredtem

Korán ébredtem. Ablakom még
ki nem nyitotta a szemét,
s a Csönd nem hagyta abba a zenét,
örök zenéjét, melyet minden éjjel
elkezd és folytat, míg a durva ember
ki nem üti kezéből hegedűjét.
Egy vékony résből a falon
fény ömlik egy kis vonalon.

Alálebegnek a fogasról
ruháim mint kisértetek.
kisértetei nappali-magamnak,
a rabnak, rútnak, gondolattalannak,
amaz ügyetlen öklözőnek,
kit gyűlölök, ki majd föltámad,
s elfoglalja helyem e testben.
Ölelj, ölelj, ó ne eressz még,
ágyam, te különös vacok,
akit nem szőttelek magamnak,
mint fészkét a madár,
de enyém lettél szolgaságban,
te jó, te jó, te ölelő,
meleg és messze és magányos...

Reggel

Ottkünn a tavasznak napja ég.
Jaj, nem tudok én fölkelni még!
Lelkemben zsibbad a gyönge vágy
bús testemet marasztja az ágy.
Bénult akarásom csak kesereg!
ó, régi tavaszi reggelek!
Madárfütty, tervek, rebbenő szárny
friss kávé illata, templomárny
diákos friss ész, jó tanulás
nagy reggeli séta, elindulás
ó, versek, versek víg üteme;
ó, játszi munka szent öröme!
kedves várása, virágcsokor!
reggeli csókok, reggeli bor!

A tavasz fénye ma oly sivár.
Miért keljek föl újra? Mi vár?
Kocsizörgés jő az ablakon.
Lovak zaja rúgja homlokom -
szomszéd szobából korhol a sok
könyv, már amit sosem olvasok
beíratlan papirlevelek -
bénult akarásom csak kesereg:
Ó, fáradt, szomoru reggelek!

Mit álmodhattam? iszonyuat
hogy testem ily kimerült maradt.
És mit élhettem? rettenetet
hogy abból ily álom született
hogy szörnyű évek folyama-gyűrt
lelkemben ily sár torlasza gyűlt.

Köröttem fájó haza, beteg
nép - de magam már nem szenvedek
csak fekszem az ágyon lankatag,
mint egy levágott szomoru tag.
Jöhetsz már, nap, tavasz! - a halott
tag meg sem érezi a napot
csak férgei kelnek tőle ki -
ó, lelkem iszonyu férgei!

Könyvek unalma

A mások gondolatai
mint fiatal gyönyörü lányok
jöttek egyszer elém:
arcuknak húsa szent keménység,
szemük sötéte fény.

Igérő, idegen sereg,
friss utak fáklyáinak állván,
fiatalsága hí -
De megvénítik szemeimnek
öröklött napjai.

Egy-kettő, s minden: ismerős!
Ti nem láttok, csak emlékeztek,
öröklött, bús szemek!
Az arc ráncot vet, a haj őszül,
amint ti nézitek.

Húsuk lappad, szemük borul;
öregen állnak, körülállnak;
és száz, és egyre több...
Ó jaj, hogyan találjam útam
a vén sereg között?

Szíttál-e lassú mérgeket?

1919 július.

Szíttál-e lassú mérgeket, illatok átkait?
jaj, rosszabb, aki kába Szók mérgéből tudva szítt
melyektől elzsibbad az ész, és megőrül a Tett -
ó, kárhozat, kiben a szó először született
az ábrándokbahurkoló, álomharanghuzó,
biborszinű, tömjénszagú, trombitahangu szó.
Haza... Szabadság... hallod ezt? ó ember! messze fuss,
mert ellenséged aki szól, zsarnok és háborus:
mert minden édenek neve vad poklokat büvöl
s Kasszandra átkát gúnyosan visszárul veri föl
Hazánk, harsan, s már durva harc dúlja a drága tájt,
s új tusa borzadt oka lesz, ha ki békét kiált.
Eszmét neveznek - és a föld bitókkal fölfakad;
jövőt - és viszik halni már a gyönge fiukat
népjavát - s a nép új nyomort lát, újabb szenvedést;
emberközösség: pompa-szó! de kerüld mint a kést;
szabadság: ez még csábosabb; de vigyázz, ki ne mondd,
mert súlyosabb bilincsbe fogsz botolni majd, bolond!
Ó, varázs van a szavakon, hogy a Teljesedés
fordítva értse mind, s legyen elátkozott vetés,
hol a konkolyt arassa az, ki a buzát veti,
s szive melegjén ölyvtojást költsön a gerle ki.
Ember azért, ha jót akarsz, tanácsom megfogadd
és köpd ki fogaid közül a véres szavakat, -
sőt hogyha érzed, hogy a szó, ez álnok gyűtövény,
ártatlan is, csírázni kezd lelkednek mezején,
égesd föl inkább a mezőt, és legyen kételyed
tikkadt és izzó, mint a láng száraz mező felett.

Szaladva fájó talpakon

Én csak azt szeretném tudni, mi lesz ezután?
Annyi lángon átláboltunk, annyi vad csudán,
annyi véres kínon, kékes dekadencián
égő lábbal állunk itt az Óperencián.

Partos Óperenciának semmisége int:
rá sem érünk félni tőle; megtorpanva mind
csak a kínt jajgatjuk, a bizsergő, tompa kínt,
kapkodva csallános táncban égő talpaink.

Ó, milyen bál bírt bennünket eddig hajtani?
Olyan e homály előttünk, mint a hajnali
köd a bús kicsapongónak, kinek ajkai
kínos csókoktól sebessek, tánctól sarkai.

Krisztus urunk, jőjj, jelenj meg méltóságosan,
fájó lábunk hűs kezedbe fogd jóságosan,
könnyel öntözd meg helyettünk imádságosan,
ne engedd, hogy elepedjünk ily halálosan!

A könnytelenek könnyei

Szavak, ti mondatlan szavak,
meddig biztassalak?
Mit ültök rokkant ajkamon,
mint dermedt madarak?

Avagy enyémek vagytok-é,
vagy, rámbízott sereg,
apáktól és egy nemzettől
örökbe nyertelek?

Jaj, a tábornak, melyben a
hadsereg fogva - jaj
a kasnak, melyben fájva nyüzsg
s ki nem röpül, a raj!

Szálljatok szét, gyötrő szavak!
Mit zsongtok itt nekem?
Minden füleknek szóljatok,
és minden nyelveken,

s zokogva, hajh, hogy annyi szív
hiába onta vért,
a könnytelenek könnyei
legyetek a honért!

Szemeink száraz fellegek,
s miként az aszu táj,
sivár a lelkünk, zsibbad és
nem tudja már, mi fáj.

Tél tél után, év év után,
négyszer hajtott a galy,
vakon, nagy kényszerek között
harcolt a bús magyar.

Harc harc után, nyár nyár után
ötször lehullt a lomb:
oly híven adta mindenét,
s oly ingyen, a bolond!

Ki vérünk ízét ismered,
tégy vallást, karszti kő,
s ki jól tudod jajunk szavát,
vad omszki levegő,

valljatok, magyar csillagok,
védjétek a magyart:
volt-e dalunk, vagy sóhajunk,
mely nem békét akart?

Mint aki méccsel intene
balgán, a Nap elé,
ugy lobogtattunk álmokat
a Szeretet felé.

Szemeink száraz fellegek,
s miként az aszu táj,
sivár a lelkünk, zsibbad és
nem tudja már, mi fáj.

Ó, mécsünk nem világított:
házunk' gyujtotta fel
s gyűlölet pokla lett a hely,
hol élni, halni kell.

Szakadjatok ki, bús szavak!
Sem élet, sem halál:
egy őrült nemzet eleven
megnyilt sírjában áll.

S a sírt népek veszik körül,
öröklő káröröm;
és kígyó csúsz a sír fölött,
de virág nem terem.

Kígyók közt, marva, fájva, halld,
a költő éneke
s sziszegve rokkant ajkamon,
óh népek nemzete,

egy ezredévből, nagy világ!
riadva, földadog -
Hazámnak hangja, gyenge bár,
de néma nem vagyok.

Isten fogai közt

      Olyan az én lelkem, mint egy különös gyümölcs, mely lassankint
mind ízét és zamatát kiadja valamely óriásnak marcangoló fogai közt.
És néha úgy tűnik föl, hogy ezek igazi fogak. Amikor Erdélyben
bolyongtam, havasalji sötét városkában, és kiértem a sziklás
emelkedéshez, szemben a havassal - fehér sziklák voltak, magányos
fehér sziklák, egészen kívül a városon - olyan szomorú - - semmit
sem lehetett már látni ott, semmi elevent, csak ezeket a köveket, és
lentebb a vörös és kopár agyagot, és fönt az égen a felhőket, amelyek
alkonyra mintha lejjebb ereszkedtek volna - nehéz és darabos,
töredezett fehér, masszív felhők voltak. Hidegek voltak a felhők,
- minden hideg és kopár - minden oly ásványi, minden élettelen
- a föld, a sziklák, és ott fenn az ég is, a tömör felhők, fehéren,
mondom, beágyazva az alkony messzebb pirosába. A város, az élet,
nagyon messze volt és nagyon semmi volt már, jelentéktelen kis sebe
a földnek, elveszve, minden mögött. Itt magam voltam melegen eleven,
hideg sziklák és hideg felhők között, kis kegyelem-résben, tornyosodó
föld és sűrű ég közt. Lecsukló sűrű ég közt - mert szinte már rám
estek a felhők. Ó, milyen csöpp kis reszkető élet voltam a végtelenben!
És rám csuklott a sűrű, hideg ég. Közelebb jött darabos, fehér
felhőivel, mint óriási fehér fogakkal, az alkony piros foghúsából.
Ó borzalom! lenn a fehér sziklák is nagy fogak voltak, a vörhenyes
föld puha foghúsában. Egy óriásnak idomtalan, tördelt fogain jártam
én! Ó borzalom! a szikla emelkedett, és a felhő jött lefelé. Csöpp
meleg élet, két nagy hideg fogsor között álltam. Puhán a kemény
sziklán. És jött a felhő, jött az alkonypír. A fehér fogak közeledtek!
A piros foghús mozgott! Csöpp kis meleg húsfalat, reszkettem.

      Ó boldog nagy fogak, ki fogai vagytok, - akik közt örökké
vergődik a keserves Élet? Ide-oda lökődünk, apró falatok, az iszonyú
Szájban, míg elporladunk a piros foghús közt. Mi ez a nagy Közöny, az
Élettelen, aki az Életet rágja? Ó borzasztó Shiva! vagy élet vagy te
is, vad és meleg élet; s csak fogaid hidegek, óriási Őrölő? Engem a
fogak hidegsége kísért; és megdöbbenek magunkon, vakmerők, kik e vak
fogakból házakat faragunk magunknak.

Csak a dalra

I. Egyenes úton mentem én - ti kitértetek jobbra-balra. Ti szavakra figyeltetek én csak a dalra, csak a dalra.       Szörnyü dal volt, szörnyü dal! Némulj meg, pajtás, ne kiálts és vedd a sírást hasztalannak: aki hallotta ezt a dalt, a szíve süketült meg annak.       Szörnyü dal volt, szörnyü dal! II. Gondolj a zengő tengerekre! gondolj a Sorsok iszonyú muzsikájára, szent ereklye csókjára, titkos alkonyú       szigetekre, bús-badar ópiumokra, meztelenbe fúlásra, múlás, indulás csengetyűjére, esztelenre, vad valóságra, mely varázs...       Szörnyü dal volt, szörnyü dal! III. Ti szavakra figyeltetek: s szomorú a szavak hatalma:       nem hallatszik át a dal. De hát jobb volt-e énnekem menni nem nézve jobbra-balra       a hang után mely őrületbe csal? bitók alatt, ágyúzugásban, vakok módjára, millió csapdák közt, béna megszokásban s hipnotizálva kábuló       fővel menni, bús ital rabja módjára, csak a dalra figyelve menni, különös züllésben, semmi mást se hallva és minden célra közönyös...       Szörnyü dal volt, szörnyü dal! IV. Némulj meg, pajtás, ne kiálts, és vedd a sírást hasztalannak: aki hallotta ezt a dalt, a szíve süketült meg annak -       Szörnyü dal! Szörnyü dal!

Csillagokig!

Ó, szomorú téli sötét, te szennyes fekete bársony!
Örülök annak a kis résnek a függönyömön,
mert rajta a végtelen Terek mélyébe látni,
csillagokig!

A szomszéd szobákból az Élet örök ritmusa, alvó
kedves életek lélekzése, - ó, ti
meleg Erők titkos munkája, kik jöttök az Idő
fenéktelen mélyeiből!

Élet vagyok én is, meleg erő, - gyűlöljön aki rossz!
Magyar korok mélyeiből, nagyapákon, apákon át
ideértem ahol kilátok a csillagokig,
csillagokig!

Gyűlöljön aki rossz! S szeressen a jó! Mert nem nézek
      én mást ezután
csak testvértüzek lobogását, nem hallok én mást ezután,
csak testvéréletek ritmusát tér meg idő
fenéktelen mélyeiből!

Aludj, barátom! s építsd erőidet a jövőnek!
Aludj, testvér! ó, bár mind testvérek, emberek, lelkek,
kéz kézben, erőt erő táplálva, mint áram áramot,
törnénk föl csillagokig!