ÜZENET AMERIKAI VÉREIMHÖZ

Én véreim, akiket közös átkunk
Vett el tőlünk s szakított messze-messze,
Tán túl-sokszor jutunk az eszetekbe.

Hajh, pedig a magyar élet rohan már
S özönvizéből csak az, ki kilábol,
Kit rút Közeltől messze-csal a Távol.

Messzi-magyarok, jaj, be irigyellek:
Itthon már minden elvesztve előre
S boldogok vagytok: messze vagytok tőle.

A RÉGI CSAPSZÉKBEN

A régi csapszékbe gyerünk,
Hol a magyar lyány és a fáta
Egyformán kivánta
Tréfánk és furcsa ingerünk.

Tán meghal ez a kicsi dal,
De a dalok oly bőven jönnek,
Jönnek és köszönnek
S mégis mienk a diadal.

Most már helyt-állunk mindenütt,
Mert az a legény, aki állja,
Nem, aki bánja
S nem, aki nem vár s hamar üt.

A TÉL ASZTALÁNÁL

A Télnek fehér asztalánál,
Óriás magyar asztalon
Megindult a lakodalom.

Inség-lakájok hurcolják föl
A jó siralom-étkeket
S millió vendég ténfereg.

Serlegekben a bú sötétlik,
A bú aludt vérű bora:
Szörnyüséges Úrvacsora.

És nem jön kedve Tél-királynak
Asztalt bontani s kérdeni,
Pedig vón válasz, de mennyi.

Csak a vendégek sokasulnak
S a nincsen lakomája foly
S a könnyektől szőkül a bor.

Ha a Tavasz majd egyszer eljön,
Asztalt bont és rendet teremt,
Nem lesz már itt csak csupa rend.

Az asztalnál csontvázak ülnek,
Úri, nagy csönd lesz és pogány,
Mint egy nagy, bécsi lakomán.

A HÓSEÁS ÁTKA

»Adj valamit nékik, Uram, de mit kérjek, hogy adj? Adj gyermek-vesztő méhet nékik és téj nélkül való kebleket...«. »Annak okáért olyanná lésznek, mint a reggeli köd, mint a reggel fölkelő harmat, és mint a polyva, melyet a szél elhajt a szérüről és mint a füst, mely a kürtőről kimegyen és eloszol.« Hóseás könyve 9., 13.

Zsivány-vérük utolsót lobban
(Ezért olyan dühös vakok, rohanók).
De megették rablott kenyerük javát
Galád, bűnös, mult századokban
S már tartanak hitvány, zsoldos sereget.

Hóseás átka fogant rajtuk,
Hős vezérük is veszendő, kerge kos,
Vén ajtóiknál hiába állanak
Cifra ruháju szolga-hajduk,
Hálókamrájukba a Sors beoson.

Nemzetségük dölyfös fejérül
Már-már hull is az inogó korona,
Olyanná lesznek, mint a reggeli köd,
Magzatjaiknak sora gyérül
S polyvásan könnyű, melyet elhajt a szél.

S hiába jönnek vér-ebekkel:
Gyáva a zsoldos s azé, ki fizeti,
Veszett zsiványoknak éj a sátoruk,
De tiszta bátraké a reggel,
Az ész, a tűrés, a mag és a Jövő.

Meddő méh, tej-nélküli keblek:
Szik-sorsuk ez, hiába oly tombolók,
Rejtett törvények kibontják titkukat,
Miket érésig rejtegettek.
Tombolj, zsivány-had, az átok fogott.

SZERENCSÉS ESZTENDŐT KÍVÁNOK

(Két kuruc beszélget)

"Szerencsés esztendőt:
Jósorsba menendőt,
György cimborám, kivánok mostan néked,
Napos tábor körül
Lássad futni a plundrás ellenséget."

»Nem látom, nem látom,
Szívbéli pajtásom,
Nem látom a ködöktől a jövendőt,
Fúltak itt a szivek
És éhesek és gonoszak a bendők.«

"De ilyenkor hinni
S remény-zászlót vinni
Illik a jó, kordiális vitéznek,
Szilveszter éjjelén
Keserü szánk tátítsuk ki a méznek."

»Óh, jaj, árulások,
Csúf, bajos bukások
Sohase voltak esztendőkhöz kötve,
Az magyar az magyart
Elárulta s elárulja mindörökre.«

"Nézd, fényes az égbolt,
Ami volt, az rég volt
S az szerencsés, mivelhogy új esztendőt,
Ha minden ránk-szakad,
Áldjuk, higgyük, mint jósorsba menendőt."

AZ IDŐ ROSTÁJÁBAN

Kezében óriás rostával
Áll az Idő és rostál egyre,
Világokat szed és rostál ki
Vidáman és nem keseregve
S búsul csak az, akit kihullat.

S aki kihull, megérdemelte,
Az ocsut az Idő nem szánja.
Aszott nemzetek, hült világok,
Tört életek miazmás vágya
Halálra-valók s nem kár értük.

Szóljak próféták új szavával:
Nem kik mertek tagadni multat,
De kik nem magvak a Jövőnek,
Mindig azok, akik kihullnak:
Világok, népek, girhes eszmék.

Fonnyadtak s összezsugorodtak,
(Így szól az új próféta-ének)
Az Úr, az Idő áll örökké,
De elmulnak a renyhe népek
S velük együtt a tiszta Lóthok.

Óh, aszottak és be nem teltek
S óh, magam is faj-sorsom osztván,
Be igazság szerint hullunk ki
A kegyetlen óriás rostán,
Kedvét nem töltvén az Időnek.

AZ ÁRVASÁG KERTJEIBEN

Laczkó Gézának küldöm.

Cimboraság s szerelem kertjei,
Csatakos, buja kertek,
Be jó, hogy most vénes útjaikon
Kissé árván tekergek.

Be szép kertek és be szépek a fák,
Tán sohse hittem volna,
Hogy ilyen szép és hivó helyeken
Csábultam a bokorba.

Kedvnek és vérnek szent oltárai
És az adakozásnak,
Be jó, hogy nem lehetnek helyei
Új buzdulásnak, másnak.

Jöhet cimboraság és szerelem,
Virulhatnak a kertek,
De tábort-ütni az én módomon
Már-már sohase mernek.

E kertek a csodáknak kertjei
S reményes árvaságnak
S csodákba tévedhetnek be ide,
Kik új utakat vágnak.

S én árvaságom adom majd oda
Egy-egy áldott ligetben
S vigan nézem minden új frigy után,
Hogy egy régi kilebben.

A GYERMEKSÉG ELÉGIÁJA

Szép Ernőnek, az édes, jó poétának

Ráfogott vigasságú,
Szegény Krisztus, te, gyermek,
Kit, jaj, keresztre húznak
Vén papi fejedelmek.

Korai templom-járás,
Ravasz, bús erkölcs-vermek,
Hajnali diák-biflák,
Iskolás ijedelmek.

Könyörtelen tudása
Sok tannak, rajznak, szernek,
Éktelen szögek kínja,
Miket a fejbe vernek.

Gyönyörös, ízes álmok,
Kik mukkanni se mernek,
Csak kínnal lent a szívben
Fonnyadnak és hevernek.

Ifjú bánatok s vágyak,
Akik hiába kelnek
S kiket fölnőtt irígység
Őrségei tepernek.

Téged búval és jókor
Minden csapással ver meg,
Te: legszomorúbb ember,
Ezerszer ember: gyermek.

S vallató kamrájában
E nagy, iszonyú pernek
Izzó vas-szüzek állnak:
Korán-jövő szerelmek.

HAL HELYETT KÍGYÓT

»...És ha halat kér, vajjon kígyót ád-e néki.« Máté evangéliuma VII. 10.

Seregüket most fölvonultatom,
Tarkaságos árnyékaikra
Csók-emlékekből csiholódik
Egy-egy íves, szomoru szikra.

Emlék-menetjük néha majd megáll,
Ha lábam dobbant, hangom mordul
S egy-egy fehér arc csúfolódva
Perdül vissza a húzó sorbul:

Zászlókkal lépnek és zászlóikat
Remegő keblükre terítve,
Egynek zászlója a törlőrongy,
Másé illatos, régi csipke.

Hajh, zászlók, mosti jó helyeteken
Hányszor fojtogatott kivánat,
Mindig egyforma áhitattal
Sírván esthajnali imámat.

Esengő, szárnyas tálca volt ölem
S ti néztétek messze tükörbül,
Mintha nem az én szám lett volna,
Mikor bolond sirásra görbült.

Erős, de megadó karjaimat,
Be egyformán hagytátok cserbe,
Be sokszor sírtam öleletlen
S be többször sírtam megölelve.

Vonulj, némber-had, kiimádkozott
Ajkamnak immár nincs parancsa,
Melletekről egyenlő kincsü
Zászlótokkal föl-föl, magasra.

Hajdan tüzes, bolondos két karom
Még megmozdul vágyva, feszítve
S azután mint két fojtott kígyó
Mellemre-kulcsoltan esik le.

MONDJAM EL SZÓBAN?

Mondjam el szóban
Vagy hazug bókban,
Amit a csókban
Valahogyan úgy adtak, hogy jólvan?

Mondjam el dühvel,
Nagy-keserüvel:
E földi hüvely,
Szomorú, amit manapság müvel?

Mondjam el sírva,
Hogy nincs, ki bírja,
Ki sírján nyírja
Fáját, kinek még tán nincs is sírja?

Mondjam el talán,
Hogy kripták falán,
Fák Dél-oldalán,
De oda csak kacagni jön a lyány.

KIS NŐI CSUKÁK

Régibb kislyányoknak

Most elbocsátlak, kis női csukák.

Falánk szátokkal hogy bánni nem tudtam,
Nem leszek most már továbbat az útban:
Vizek vannak, ússzatok vizeken.

Nehéz halfogás volt ez a pár év itt,
Mert minden asszony
Egy szalasztott leányságnyit vénit
Önmagán és kiszemelt férfián.
Hajh: női csukák, ússzatok, faljatok.

Nekem már mindegy, elbocsátalak,
Te utolsó is, legkisebb szivemnek,
Képzelt arany-hal, kis senki leány.
Várnak a hozzád-méltó halak
S falánk szádon talán megpihennek
Más áldozatok.

Most elbocsátlak, kis női csukák.

AZ ELVESZETT CSALÁDOK

Édes jó anyámnak - panaszkodón

Vánkosom hűl s a szivemig rántom
Fázósan a bölcseség-takarót:
Be családtalan holnapok futnak rám,
Száz apa s fiú ki egymaga vót.

Színehagyott a multi barátság,
Megszőkültek a szép, fekete nők:
Hogy simogattak még tegnap is engem
S én hogy simogattam tegnapelőtt.

Fia vagy apja a szeretetnek,
Egymaga szívem, száz heves család,
Nem becéznek és becézni már nem tudsz
S fattyui nászok szöknek rajtad át.

Hogy tudtam óvni boldog atyásan
S ölekbe simulni gyermekesen,
Ijedt szemeket hogy tudtam csókolni
S csókra, ha rebbent, hogy híjt a szemem.

Furcsa családi életem így fut,
Óh, fiui függés s víg apa-kín:
Fiuk már keveseknek tudok lenni
S már nincsenek esküs, jó fiaim.

Friss lyány nem csókol többé anyásan,
Bátor barát se nekem sír, ha fél:
Szivemben az elveszett, szép családok
Tűzhelyeiről pernyét ver a szél.

KÖNYÖRGŐ, MÁJUSI LEVÉL

»... Je sais ton coeur, mon coeur ...«: a csak-egy-Asszonynak küldöm.

Szivem ütném rá pirosan e virágos,
Alkonyi kékbe burkolt, de szomorú
S bágyadt irású, májusi napra.

De levelem, mire elérne, virradna
És félénk fakulók a mi betűink.

Titkokat küldenék, küldeném magam,
Ki itt állok, mióta a szemedben
Sorsom villant és százszor szenvedetten
Szenvedem a te oldatlan sorsod,
Titkod és sorsom, sorsod és titkom.

Május diktál és nem tudom, hogy mit mond,
Csak azt tudom, hogy elmentél hamar,
Hogy jó szemeddel oly kicsinyig néztél,
Föl se mentettél, pörbe sem idéztél,
Titkunk titok és a pörünk pihen
És multjaink dermedik a Napot.

Ha azt mondom: mégis te vagy a Kezdet,
Látom, ahogy a homlokodon
Ezer gyanú méltó fájdalma reszket
S hogy a szemed távolban is bezárod.

S én künnrekesztve dideregve várok
És félek is, hogy a szemedbe fogadsz.

Nagyon látsz majd és kegyelem nélkül látsz
És könnyeiddel vegyülve megtudom,
Hogy kit siratsz, mit siratsz, meddig
Félsz még és miért kell neked félned.

Jaj, az a május, ez az Élet,
Jaj, mi két ember, akik félünk,
Holott titkunk miénk s a bátraké a Sors.

Olyan csodásan kezesek a titkok,
Fogózzon a szivembe a szived
S ne átkozz semmit, ami elmult
S úgy várd a késő üdvösséget.

Az elfáradt szivek is szépek
S áldottak az ölelő zokogások.

És meg ne ríkasson a levelem
S a május: ne sírj, mert sirok én.

A CIGÁNY VONÓJÁVAL

Móricz Zsigmondnak, akit már nem is tudok jobban szeretni.

Vadászgatnak multamban a gondok:
Ki szoknyákért futkostam bolondot?
Megérte vagy meg nem érte?:
Késő van már, mit bágyasszak érte.

Minden elmult bolondságom drága,
Magam csúfja, magam bolondsága:
Nem maradtam szeretetlen
S ha szerettem, magamat szerettem.

Most vagyok csak szomoruan, furcsán
Régi-régi bolondságok multán:
Szép eszem ha mostan elmén,
Istenem, be meg nem érdemelném.

Sötét szirma az én violámnak
S csillog az est, engem sokan látnak
S vén vagyok bár s nem érdemlem:
Piros legyen a bokrétás mellem.

Bús violám, akarsz lenni rózsa?
Rózsa kell most, nem tehetek róla:
Hogyha eddig nem engedtem,
Ne kacagjon ki a világ engem.

Felednélek, ha nagyon akarnám,
Eléldelnék a magam hatalmán
Boros szívvel kihevülve.
S, jaj, mi lenne, hogyha sikerülne?

»Lement a Nap a maga járásán,
Sárgarigó szól a Tisza partján,
Sárgarigó, fülemile,
Szép a rózsám, hogy váljak meg tőle?«

NŐ VAN MELLETTEM

Leszámolok, fullasztó nőim,
Kedves, jó kedvvel veletek:
Mert valakit magamnál is tán jobban,
Gyalázatosan szeretek.

Drága szép simulásai a Szépnek,
Hogy körülfogtok, buzdulok
S aztán jönnek, mik mindig jókor jönnek:
Nő, szép, szeret, de megfulok.

ÖREGSZÜNK, ÖREGSZÜNK, ÖREGSZÜNK

Krúdy Gyulának küldöm.

Most tán állnánk meg,
Nem cél, nem pálya:
Ez a világ leghülyébb
Komédiája,
Jaj, öregszünk, öregszünk, öregszünk.

Óh, voltak jók is
Erényben, bűnben,
Kedves, jó kis asszonyok
Az életünkben,
De öregszünk, öregszünk, öregszünk.

ÓH, FURCSA ÉLET

Sándor Lászlóéknak, szeretettel

Óh, furcsa Élet,
Hogy fáj minden sokod
S mégis, hogy sietek
Ok nélkül,
Jobban, mint valaha, elébed.

Be jó, hogy valaki majdnem kell,
Be rossz, hogy én egy tréfa,
Hiúság, Ady, senki sem vagyok,
Csak egy ötlet,
Egy fogás néha.

Óh, furcsa Élet,
Be jó volna,
Ha a szeretőm,
Ha a barátom
Néha-néha beszélne véled.

JÁTÉK, JÁTÉK, JÁTÉK

Mintha halkan szólnál:
Vigyázz, sokan nézik,
Ne játsszunk csókosdit,
Játsszunk temetésdit.

Játék, játék, játék,
Csak vidámabb volna,
Kergetőbb egymáshoz,
Éhesebb a sorsra.

De csodától félve,
Vidámságtól futva
Föllepi palántánk
Gyilkos árnyu dudva.

Magam kinálása,
Magad kelletése:
Két hamar-vén gyermek
Tréfás temetése.

Sírnivaló tréfa,
Unnivaló vágyság,
Kivánatot űzni
Kivánó kivánság.

Szórakozott játék,
Reményadás félve,
Szomorkás elszánás
Szánó hittetése.

Ölelkező álmunk
Csókokba se csattan:
Föllegek járása
Hideg magasakban.

Hideg magasakban,
Szépben, jóban, télben,
Csak nem engedelmes,
Nagy teljesülésben.

Nem a csoda útján,
Nem a rendnek útján,
De játékot vesztve
Játékot hazudván.

Ám ad a Tél farkast,
Fogakat az éhség,
Vágyakat a közöny,
Foltokat a szépség.

Buzának őrlődést,
Őrlődést a vágynak,
Halál-komolyságot
Gyáva élet-táncnak.

Virágot nyílásba,
Valóba a tervet,
Nevekbe a titkot
Örök csoda kerget.

Folyót a tengerbe,
Buzát a malomba,
Életet Halálba
S téged a karomba.

EGY STÁJER DOMBON

Bródy Sándornak, szívére borultan

Stájer városnak éjjelére látok,
Lenn csöndes fényben lobognak a lángok
S fenn őrült lángban fénylik a szivem,
Szeretnék más lenni, mint amilyen.

Óh, ha vágyaim lépést-hajtni tudnám
Völgyi erkölcsök tisztes, sima útján,
Dombon is lassan s lassan a mezőn,
Kocsi-táborban előgyeledőn.

Még a vad éj is milyen szelid itten,
Vígak a sorsok vert bilincseikben,
Okért a jókedv nem kutat sokat
S bennem a bánat is már válogat.

A stájer város felüzenget hozzám:
»Küldd le a lelked, én összefoltoznám,
Fognám a vágyad, óvnám a szemed.«
Most már így is jó, nem kell, nem lehet.

Most már a lángom gyúljon pokolpírba,
Vágyam vágtasson, ameddig csak bírja.
Ne irigykedj, én rendetlen szivem:
Minden szív rendes, mikor elpihen.

A HOSSZÚ HÁRSFA-SOR

Emőd Tamásnak küldöm.

Poros a hosszú hársfa-sor,
Holdfényes a püspöki udvar,
Simulnak a városi párok,
Vasúthoz futnak a kocsik.

Egyszer eljöttünk a vasúttal
S szállásozó csapatja járt
Előttem ifju fellegeknek.
Akkor a hársak épp szerettek
S eső után szerelem-szag volt.
A Hold csak később bújt elő,
Nagyon szép és titkos volt akkor
E városban a szerelem.

Lelkem fiúk, jösztök velem
Régi, poros hársak alája:
Régi ember mindig megáldja
A régi, boldog sátrakat
És a világ nem változott.
Cukorra légy, hárson virág
És lesz vasúttal érkező
És csók is lesz, aki várja
És lehettem valamikor
Ölelések, hársak királya
És mintha csak tegnapelőtt.

Poros a hosszu hársfa-sor,
Holdfényes a püspöki udvar,
Simulnak a városi párok,
Vasúthoz futnak a kocsik.

Nagyvárad

ÉLET HELYETT ÓRÁK

1. Énekek éneke így énekellek: *             Nem jött el hozzám soha az én mátkám, Nem jött el hozzám soha, aki kellett, Időben-siker, pénz, háború, béke S egy teljes asszony szive szívem mellett, Legszebb ágyamban szerelmek nem dúltak, Legjobb köntösim selymei fakultak S legjobb vágyaim a szivembe fúltak. 2. Nem jött el az én mátkám, bár de vártam, Nyolcvan ágyas-szép, számtalan leányzó, Hatvan királynő termeit lezártam: Jön az én mátkám, hátha eljön mégis És íme, árva Libánus-fa ágyam, Ezüst, erős oszlopai remegnek, Gyüretlenek a bársony, puha leplek S homálya van az arany-mennyezetnek. 3. Kinek az ínye olyan édességes, Nem jött el az én mátkám s esteleg már. A messzi csillag miért olyan fényes? Miért fut el a csillag és a mátka? A hervadt ajak miért olyan éhes? Az én mátkám nem jön, hiába várom, Fussatok nők, termeitek kitárom, Ha ő nem jött, nem lesz már senki párom. 4. Játékokat, hogy várjak, várjak, várjak, Pótlásnak és feledésnek ha kaptam S eláltatott hőse az akarásnak Most itt állok akaratlan, dermedtje Ezer, hazug, játékos mátkaságnak, Futó csillagok fényüket rám-szórták, Elkábitottak olcsó mandragórák S az Élet helyett nem jöttek csak órák.

MINDEN RÉM RIOGAT

(Kuruc deák énekli)

Minden rém riogat,
Nagy kisértet-lovak
Száguldnak az Ég boltján.
Mégse törjük fejünk
Szegény, magyar egünk
Ostoba, rossz, mai sorsának
Majd eldőlő mivoltján.

Hát kicsit hallgatunk,
Csuklódjék ajakunk,
Bús szitkokat lenyeljünk
S inkább mint átkaink
Véres düh szárnyain
Szálljanak leső elleninkre,
Harapjuk el a nyelvünk.

Bizony meggyászolunk,
Iródeák sorunk,
De hallgasson a bánat,
Gyujtó, szent betüink
Holnap gyujtnak megint,
De ha így is nőhet a bosszunk,
Törjük el a pennánkat.

Hallgatunk, hallgatunk,
Holnapig hallgatunk,
Gyáva játékba ötlünk.
De kész legyen nagyon,
Így-így, hallgatagon:
A szótlan és pennátlan Isten,
Torló erőnk: az öklünk.

AZ IZGÁGA JÉZUSOK

Kegyes hölgy Krisztust egyszer szült, rég
S azóta is hiába várjuk
Rívó anyától s jámbor csemetétől
Hozsánnás idők teljesültét.

Soha bizony nem nőtt ily nagyra
S ilyen gyötrőn feszültre várás:
Mintha virradni utálna az égbolt
S mintha mindig csupán virradna.

Néha ébreszt víg hajnal-ének
S rá nyögve sóhajt vajudó vágy,
Megvadulnak a nászbeli bús párok,
Mintha Krisztust teremtenének.

S az idők mégis állnak, várnak
Régi Krisztus kis bűvkörében,
Síró anyáktól vidám megváltója
Sohse fog jönni a világnak.

Sok-sok Krisztust, de mosolyogva
Küldjetek el, friss anyák, hozzánk,
Pálmák napján nem csöndes szamárhát kell,
De tűzszekér égig robogva.

Sok-sok harcos s diadal-ének,
Sok vakmerőség, vér, tűz és hit,
Ezt hozzátok, elkrisztusodott, bús,
Keresztfás, szikkadt anyaméhek.

Vörös Krisztusoknak izgága,
Tavaszi hadja, várunk, várunk,
Mert a világ megszenvedett, megérett
S jussára méltó: a világra.

Kik immár nemcsak harcot hoznak,
De a harcot végigharcolják,
Tapsolj, Élet, kikkel régen tartoztál,
Millió, jövő Jézusodnak.

VENDÉGSÉG BOTTYÁN VEZÉRNÉL

(Két kuruc beszélget)

"Bottyán vezérünkhöz
Megy sok cifra vendég,
Tyukodi pajtásom,
Jó vóna most jó urunknak
Ha oldalán lennénk."

»Öreg, hős apánkat
Nyelved most gyalázza:
Nem tériti félre
Soha a mi Bottyánunkat
Grófok udvarlása.«

"De mégis a grófok
Sima nyelven tudnak,
Hátha hallgat rájuk,
Vén oroszlán is meggyöngül,
Ha frigyet hazudnak."

»Rohant elül mindig
Halálba és tűzbe,
Ha ellen nem tudta:
Nem lehet, hogy most udvarlás
A láncára fűzze.

Bottyán jó urunkat
Kisértheti grófság,
Marad ő népének
Régi, hű vezére, sorsa,
Vitézség és jóság.«

KÉTFÉLE VELSZI BÁRDOK

Azoknak a poéta-társaimnak, akiknek az élet s a magyar élet több a poézisnál.

A fátyol borult, az asztal terült,
Örült az úr-rend a Deáki tettnek,
Fecerunt magnum áldomás s Buda
Filoxerátlan hegyei lihegtek.

Piros borával megint itatott
Vármegye bálján jókedvü alispán,
Mindenki támadt, élt és szabadult,
Csak a plebs maradt egyedül a listán.

Cigány is kellett, nótázó diák,
Dicsbe-üzője aggodalmas gondnak
S a velszi bárdok kézbe-csaptanak
S pihentető, szép énekeket mondtak.

Egy emberöltőn folyt a dáridó
S ékes meséje Toldi hűségének,
Soha egy riasztó, becsületes,
Egy szabaditó vagy keserü ének.

Most már orgia és eszeveszett
Haláltánc már a nemes urak tánca
S dühbe csapott a béres igricek
Vesztük-érző, úr-dicsérő románca.

De künn a dal szabaditó s szabad,
Dörgölőzőn nem vágyik úri kegyre,
Most már csakis úgy nem volna remény,
Ha mint tegnap, aljasul elpihenne.

ARAT A MAGYAR

Árkokban s délben kuruttyol a béka
S csüggedt arató,
Prometheusznak paraszt ivadéka,
Meg-meglopja rohanva a Napot.

Félelmes balsors minden faluvégen
S Nap-leső paraszt:
Életet s reményt így aratnak régen
Magyarországon, rothadás között.

Erről s arról is felhők gomolyognak:
Senki sem lesi
És dehogy várja sohasem a jobbat,
Csak gonoszabbul mindjárt ne legyen.

Rothadunk lábon, még leteperetlen,
Üldöz, ver az Ég
S tán jól teszi, ne is hagyjon veretlen,
Mert nemcsak Éggel veretjük magunk.

Veretjük földdel s ránk-táplált haraggal,
Zsiványos, bolond,
Dühös és földes, úri here-haddal:
S mégis Nyár ez s még ez is az övék.

Be jó békának s be rossz az embernek
S szép mégis a Nap
S learatjuk rothadtan is, mi termett
S tán jön Jövő, mely válogatni fog.

Most áll az ország, kuruttyol a béka
S minden arató,
Prometheusznak magyar ivadéka,
Reszket, busong, gyűlöl s mégis - arat.

VÉRES PANORÁMÁK TAVASZÁN

Megint Tavasz s én írásom, én lelkem,
Megint távolból csattogsz csak haza,
Soha rosszabbkor, soha így megverten.
Éjesebb gyászba sohse hullt a szikra,
Sohse volt még ily szomoru a világ.
Írásom, lelkem, fitogtasd a derűt
S ragyogd otthon ifjui társaidra,
Kiknek föl kell sziveinket emelnünk,
Valahányszor a Nap-posta Tavaszt hoz
S kik, ha ez a vén Föld meg is veszett,
Tárt karokkal esengünk a Tavaszhoz,
Mert végtelen s féktelen a szerelmünk.
S egy borzalmak-nyögette kicsi ország
Egyedüli jókedve mi vagyunk:
Szivünk szakad, de mégis vidor orcák.

Kintről: felénk-tátott föld-szakadékok,
Bent: a régi sötétség, förtelem,
Ijedősöknek meghalni elég ok:
Halál kaszál, gazos kertünknek alján,
Úri sírásók s zsebrákok dúlnak itt bent,
Kövér papok árusítják az Istent
S döglevegő leng a Tavasz fuvalmán
S nekünk, ha végitélet jönne is,
Úgy kell állnunk, mintha hinnők, hogy győzünk:
Minden magyar, ki ifju, döng s dühöng,
Száz harctérinél nekünk különb hősünk.

Szép szemben állni ezernyi pokolnak
S kis itthonunkban harcolni ki rendet,
Mikor körültünk véresen loholnak
Nép-óriások, századok, világok
És trónok és ősi álmok remegnek,
Keresni egy bús kis országnak álmát,
Mikor az Ég piros sátra alatt
Játszódnak le hóhéros panorámák
S mikor olyan kis gondja a világnak,
Hogy nem tisztul Hunnia piszkos ólja.
E tavaszon, én ifju társaim,
Százszor szentebb minden máskorinál
Lelkünk erős, tavaszi riadója.

A História talán ránk taposhat,
De mi itt bent tápláljuk a tüzet
És égetünk mindent, mi régi, poshadt.
Jöhet akármi romlás, összeomlás,
Nekünk mindegy: ide nem jöhet rosszabb.
A Föld mozog, én ifju feleim
S mi rátesszük lábunk a magyar rögre
És esküszünk: mozdulni fog ez is
S minden mostanit jobbal pótolunk,
Vagy minden vész itt, ámen, mindörökre.

A HŐKÖLÉS NÉPE

Biró Lajosnak, akivel szerencsés volt régi találkozásom s örök a barátságom.

Ez a hőkölő harcok népe
S mosti lapulása is rávall,
Hogy az úri kiméletlenség
Rásuhintott szíjostorával.

Mindig ilyen volt: apró kánok
Révén minden igának barma,
Sohse harcolt még harcot végig,
Csak léhán és gyáván kavarta.

Erőt mutattak, erőt látott,
Vertnek született, nem verőnek.
Önerejét feledte mindig,
Sohse szegzett erőt erőnek.

Betyár urai így nevelték,
Nem rúg vissza, csak búsan átkoz
S ki egyszer rugott a magyarba,
Szinte kedvet kap a rugáshoz.

Ma is itt ül lomhán, petyhüdten,
Fejét, jussát, szivét kobozzák
S ha néhányan nem kiáltoznánk,
Azt se tudná, hogy őt pofozzák.

Csak a Csodák-Ura meglátná
Végre ezt a szánalmas népet,
Adna neki csak egy dárdányi,
Úri, kis kiméletlenséget.

Hogy néhány maradt sereghajtó
Törötten, fogyva azt ne vallja:
Ezért a népért ugyis is mindegy,
Ebsorsot akar, hát - akarja.