Amikor Levin Sztyepan Arkagyiccsal annak a parasztnak, akinél meg szokott szállani, a házához ért, Veszlovszkij ott volt már. A szoba közepén ült, két kezével a lócába kapaszkodott; egy katona, a gazdáné bátyja, Veszlovszkij iszapos csizmáját próbálta lerángatni, ő meg a ragadós nevetésével nevetett.
- Csak az imént jöttem meg. Ils on été charmants.[111] Képzelje el, megitattak, megetettek. Micsoda kenyér, csuda! Délicieux![112] S a pálinka - soha jobb ízűt nem ittam. És a világ minden kincséért sem akartak pénzt elvenni. Egyre csak azt mondták: "Ne sérts meg bennünket" - vagy így valahogy.
- Mért vennének el pénzt? Meg akarták tisztelni. Pénzért árulták tán a pálinkát? - mondta a katona, aki az átnedvesedett csizmát a megfeketedett harisnyával együtt végre is lerántotta.
Noha a házikó piszkos volt, a vadászcsizmák és a csatakos, magukat nyalogató kutyák elsározták, s mocsár- és puskaporszag terjengett benne, azonkívül kés és villa sem volt, a vadászok olyan jóízűen itták mégis a teájukat s költötték el a vacsorát, ahogy csak vadászaton eszik az ember. Kimosdva, megtisztálkodva a felsöpört szénáspajtába mentek, ahol a kocsisok fekhelyet készítettek az uraknak.
Noha besötétedett már, nem akaródzott aludniuk.
A beszélgetés egy ideig ingadozott, lövésekről, kutyákról, régebbi vadászatokról emlékeztek és meséltek, majd egy mindnyájukat érdeklő témára tértek át. Annak a kapcsán, hogy Vaszenyka többször is elragadtatással nyilatkozott az éjjeli szállás, a szénaszag, a törött szekér szépségéről (csak azért gondolta töröttnek, mert az eleje le volt szedve), a pálinkával itató parasztok jólelkűségéről, a kutyákról, hogy mindegyik a maga gazdája lábánál fekszik - Oblonszkij elmesélte, milyen nagyszerű vadászaton volt ő Maltuszéknál a múlt évben. Maltusz ismert, gazdag vasútmágnás volt. Sztyepan Arkagyics elmondta, milyen mocsarakat vásárolt ez a Maltusz a tveri kormányzóságban, hogy őrizteti őket; milyen fogatok, vadászbricskák vitték ki oda a vadászokat, s a reggelihez milyen sátort húztak föl a mocsár mellett.
- Nem értelek - mondta Levin, a szénaaljon, föltápászkodva -, hogy nem utálod ezeket az embereket. Megértem, hogy a villásreggeli s a Lafite hozzá nagyon jólesik, de csakugyan nem undorít épp ez a fényűzés? Ezek az emberek, mint régen az árendásaink, úgy szerzik a pénzt, hogy megszerzése közben az emberek megvetését is megszolgálják; akkor nem törődnek vele, később meg becstelen szerzeményükkel a korábbi megvetést is lemossák magukról.
- Tökéletesen igaz! - jegyezte meg Veszlovszkij. - De tökéletesen! Oblonszkij persze bonhomie-ból[113] teszi, de a többiek azt mondják, "Oblonszkij is eljön".
- Egyáltalán nem - s Levin érezte, hogy Oblonszkij, amíg ezt mondja, elmosolyodik. - Én egyszerűen nem tartom becstelenebbnek őt, mint bárkit a gazdag kereskedők és nemesek közül. Azok is csak munkával s ésszel gazdagodtak meg.
- De miféle munkával? Munka az, koncessziókat szerezni s továbbadni?
- Persze hogy munka. Munka abban az értelemben, hogy ha ők vagy a hozzájuk hasonlók nem volnának, vasút sem lenne.
- De ez a munka nem olyan, mint a paraszté vagy a tudósé.
- Mondjuk; abban az értelemben azonban igen, hogy megvan az eredménye: a vasút. Te persze azt tartod, hogy a vasutak haszontalanok.
- Nem, ez más kérdés; kész vagyok elismerni, hogy hasznosak. De minden olyan szerzemény, amely nem felel meg a ráfordított munkának, becstelen.
- De ki határozza meg, mi felel meg?
- Amit becstelen úton, ravaszsággal szereztek - mondta Levin, érezve, hogy becsületes és becstelen közt nem tud világos határvonalat húzni -, mint például a bankok szerzeménye - folytatta. - Hatalmas vagyont szerezni munka nélkül: ez a rossz, ugyanaz, mint ami a bérletekkel folyt, csak a forma változott meg. Le roi est mort, vive le roi![114] Alig törölték el az árendás-intézményt, itt vannak a vasutak, bankok: ugyanaz a munka nélküli meggazdagodás.
- Igen, ez mind igaz lehet és szellemes... Feküdj, Krak! - kiáltott Sztyepan Arkagyics a vakaródzó s közben az egész szénát fölkavaró kutyára, mint aki szemmel láthatóan bízik tétele igazságában, és nyugodtan és kényelmesen vitatkozhat. - De nem határoztad meg becsületes és becstelen munka közt a határt. Hogy én több fizetést kapok, mint az irodafőnököm, noha ő az ügyeket jobban ismeri, ez tisztességtelen?
- Nem tudom.
- Nos, akkor hát rád fordítom a szót: tegyük fel, hogy kapsz a magad személyes munkájáért a gazdaságodból ötezret; a mi paraszt házigazdánk meg, akármennyit fárad, ötven rubelnél nem többet. Ez éppolyan tisztességtelen, mint az, hogy én többet kapok, mint az irodafőnököm, s Maltusz többet a pályamesternél... Épp ellenkezőleg, én inkább azt látom, hogy a társadalom teljesen alaptalan ellenségességgel viseltetik ezek iránt az emberek iránt; s itt, úgy látom, az irigység...
- Nem, ezt nem jól mondod - szólt Veszlovszkij. - Irigység nem lehet; valami nem tiszta van ebben a dologban.
- De engedd meg - folytatta Levin. - Te azt mondod, nem helyes, hogy én ötezret kapok, a paraszt meg ötvenet; ez igaz, nem igazságos, érzem is, de...
- Hanem csakugyan, miért van az, hogy mi eszünk, iszunk, vadászunk, semmit sem csinálunk, ők meg örökkön-örökké dolgoznak? - mondta Vaszenyka Veszlovszkij, aki életében nyilván először gondolkozott ezen világosan, s épp ezért egészen őszintén is.
- Igen, te érzed, de azért nem adod oda a birtokodat - mondta Sztyepan Arkagyics, mintegy szántszándékkal ingerelve Levint.
A két sógor közt az utóbbi időben titkos ellenségeskedés állt fönn; mintha azzal, hogy két testvérnek lettek a férjei, versengés támadt volna köztük, ki rendezi be jobban az életét, s ez az ellenségesség most abban nyilvánult meg, hogy beszélgetésük személyes színt kezdett ölteni.
- Azért nem adom, mert senki sem követeli tőlem, s ha akarnám, akkor sem adhatnám - felelte Levin -, nincs kinek.
- Add ennek a parasztnak; nem utasítja vissza.
- Igen, de hogy adjam? Menjek el, kössek adásvételi szerződést vele?
- Nem tudom, de ha meg vagy győződve, hogy nincs jogod...
- Egyáltalán nem vagyok meggyőződve. Ellenkezőleg, azt érzem, hogy odaadni nincs jogom; kötelességeim vannak a föld, a család iránt...
- De engedd meg, ha azt tartod, hogy ez az egyenlőtlenség nem igazságos, miért nem jársz el aszerint?
- Úgy járok el, csak negatíve; azaz igyekszem nem növelni a kettőnk helyzete közt levő különbséget.
- Már megbocsáss; ez paradoxon.
- Igen, ez némileg szofista magyarázat - hagyta helyben Veszlovszkij. - Nicsak, gazda! - fordult a paraszthoz, aki az ajtót nyikorgatva a pajtába lépett. - Mi az, nem alszol még?
- Hogy aludnék? Azt hittem, uraságodék alusznak, de beszélgetést hallok. Ki kell vinnem innen a horgot. Nem harap? - tette hozzá, óvatosan lépdelve meztelen lábával.
- S hol alszol majd?
- Éjszakai legelőre hajtjuk a lovakat.
- Micsoda éjszaka! - mondta Veszlovszkij, amint a kinyílt ajtó keretében a gyenge derengésben láthatóvá vált házvégre s a kifogott kocsira nézett. - Hallják? Nők; énekelnek, s mondhatom, nem rosszul. Ki nótázik, gazda?
- Cselédlányok, a szomszédban.
- Gyerünk, sétáljunk egyet! Úgysem alszunk el. Oblonszkij!
- Hogy lehetne feküdni is meg menni is? - mondta Oblonszkij kinyújtózva. - Jólesik ám a fekvés.
- Akkor egyedül megyek - mondta Veszlovszkij; virgoncan fölállt, s csizmát húzott. - A viszontlátásra, urak. Ha jól mulatok, hívlak majd. Ti vaddal vendégeltetek meg; én sem feledkezem meg rólatok.
- Derék fiú, igaz? - mondta Oblonszkij, amikor Veszlovszkij kiment, s a paraszt becsukta mögötte a kaput.
- Az, derék - felelte Levin, s tovább gondolkozott az iménti beszélgetés tárgyán. Úgy érezte, hogy amennyire tudta, világosan fejezte ki a gondolatait s az érzéseit, s ugyanakkor két nem buta és őszinte ember, mindkettő egyhangúan, azt mondta, hogy szofizmákkal vigasztalja magát. Ez megzavarta.
- Így van ez, barátom. Egyik a kettő közül; vagy elismered, hogy a mostani társadalmi rend igazságos, s akkor kiállsz a jogaidért, vagy azt ismered be, hogy igazságtalan előnyöket élvezel, ahogy én is teszem, s gyönyörűséggel élvezed őket.
- Nem, hogyha igazságtalan lenne, nem tudnád ezeket a javakat élvezni, én legalább nem. Nekem ez a legfőbb: éreznem kell, hogy nem vagyok bűnös.
- No, ne menjünk ki? - mondta Sztyepan Arkagyics, akit a szellemi erőfeszítés nyilván kifárasztott már. - Úgysem alszunk el. Gyerünk, csakugyan.
Levin nem felelt. Az a beszélgetés közben elejtett szó, hogy csak negatív értelemben jár el igazságosan, nem hagyta nyugodni. "Valóban csak negatíve lehet igazságos az ember?" - kérdezte magát.
- Hanem milyen erős illata van ennek a friss szénának! - mondta Sztyepan Arkagyics, fölemelkedve. - Sehogy sem tudok aludni. Vaszenyka már kifőzött valamit. Hallod a kacagást s az ő hangját benne? Ne menjünk? Gyerünk.
- Én nem megyek - felelte Levin.
- Talán ezt is elvből? - mondta Sztyepan Arkagyics elmosolyodva, mialatt a sötétben a sapkáját keresgélte.
- Nem elvből, de mért mennék?
- Hanem tudod-e, te magadnak csinálod a bajt - mondta Sztyepan Arkagyics, hogy a sapkáját megtalálta és fölállt.
- Mért?
- Nem látom tán, hogy rendezkedsz be a feleségeddel? Nálatok, hallottam, elsőrendű fontosságú kérdés, hogy elmégy-e vagy sem két napra vadászni. Idillnek ez szép, de az egész életre nem elég. A férfinak függetlennek kell lennie; megvan a maga férfi érdekköre. A férfinak férfiasnak kell lennie - mondta Oblonszkij a kaput kinyitva.
- Ez mit jelent? Cselédlányok után mászkálni? - kérdezte Levin.
- Miért ne, ha mulattat? Ça ne tire pas à conséquence.[115] A feleségemnek ettől nem lesz rosszabb dolga, én meg szórakozom. A fő: vigyázz házad szentségére. Hogy a házban ne történjék semmi. De a kezedet ne kösd meg.
- Lehet - mondta Levin szárazon, s az oldalára fordult. - Holnap korán kell indulnunk. Én nem keltek föl senkit: virradatkor megyek.
- Messieurs, venez vite! - hallatszott a visszatérő Veszlovszkij hangja. - Charmante![116] Én fedeztem fel. Charmante, tökéletes Gretchen, már összeismerkedtünk. Igazán nagyon csinos! - mesélte olyan helyeslő képpel, mintha kifejezetten neki csinálták volna olyan csinosra, s most meg volna elégedve azzal, aki készítette.
Levin úgy tett, mintha aludna, Oblonszkij azonban könnyű félcipőbe bújt, szivarra gyújtott, s kiment a pajtából, nemsokára a hangjuk is elnémult.
Levin sokáig nem tudott elaludni; hallotta, ahogy a lovai a szénát rágják, majd ahogy a gazda az idősebb fiával szedelődzködik, s indul az éjszakai legelőre; ahogy a katona a pajta másik felében a kis unokaöccsével, a gazda kisfiával lefekszik; a fiú vékonyka hangon a kutyákról szerzett élményeit közli a bátyjával, hogy milyen szörnyűnek és hatalmasnak tűnnek föl neki; aztán ahogy elkérdezgeti, kit fognak meg majd ezek a kutyák, a katona meg rekedtes-álmos hangon arról beszél, hogy a vadászok holnap a mocsarakba mennek, a puskájukból tüzelnek majd, s hogy a fiú kérdéseitől szabaduljon, azt mondja: "Aludj, Vaszka, aludj; különben baj lesz" - s maga csakhamar horkol is; minden elcsendesül, az hallatszott, ahogy a szénát ropogtatják a lovak, s a szalonkák kurrogtak távolabb. "Valóban csak negatíve? - ismétli meg magában. - No és azután? Nem vagyok bűnös benne." S a másnapi napról kezdett gondolkozni.
"Holnap korán reggel nekivágok; azt szabom magamra, hogy nem izgulok föl. Szalonka van bőven. Mocsár is akad. Aztán hazajövök, levél Kittytől. Igen, Sztyivának csakugyan igaza van; nem vagyok férfias vele, elasszonyosodtam... De mit tegyek? Megint csak: negatíve!"
Félálomban hallotta még Veszlovszkij és Sztyepan Arkagyics nevetését s vidám társalgását. Egy pillanatra kinyitotta a szemét. A hold följött, s ők ott álltak a holdfény éles világában, a nyitott kapuban, s beszélgettek. Sztyepan Arkagyics a kislány frisseségéről mondott valamit; a most tisztított friss mogyoróhoz hasonlította; Veszlovszkij meg az ő ragadós kacagásával újra elismételt valamit, amit bizonyára a paraszt mondott neki: "Te csak azon légy, hogy magadnak szerezz!" Levin az álmából rájuk szólt:
- Urak, holnap napfelkelte előtt! - és elaludt.
Amikor kora hajnalban fölébredt, Levin megpróbálta a társait fölkelteni. Vaszenyka az egyik, harisnyás lábát kinyújtva a hasán feküdt, s olyan mélyen aludt, hogy lehetetlen volt választ kapni tőle. Oblonszkij félálomban tiltakozott, hogy ilyen korán menjen. Még Laszka is, aki összecsavarodva aludt a széna végében, kényszeredetten állt föl, s lustán nyújtóztatta s egyenesítette ki a hátsó lábait, egyiket a másik után. Levin felhúzta a csizmáját, fogta a puskát, s a pajta nyikorgó ajtaját nagy óvatosan kinyitva, kiment az utcára. A kocsisok a fogatokon aludtak; a lovak szunyókáltak. Csak az egyik ette lustán s fútta szét horkantásával az abrakos ládában a zabot. Az udvaron még szürkeség volt.
- Ilyen korán felkelt, galambom? - fordult hozzá barátságosan, mint régi ismerőshöz, a parasztházból kilépő öreg háziasszony.
- Vadászni megyek, nénike. A mocsárhoz erre jutok?
- Csak egyenesen hátra, a szérűnek, kedvesem; aztán a kenderföldnek, ott az ösvény.
Az öregasszony a lesült, meztelen lábával óvatosan lépegetve lekísérte Levint, s kinyitotta neki a szérű kerítését.
- Erre egyenest, s a mocsárhoz jut. A gyerekeink is oda hajtottak le az este.
Laszka jókedvűen futott az ösvényen előre; Levin gyors, könnyű léptekkel haladt utána, egyre az eget nézve. Azt szerette volna, hogy a nap, amíg a mocsárhoz nem ér, ne keljen föl. De a nap nem késett. A hold, amely sütött még, amikor kilépett, most mint egy darab higany, épp csak hogy fénylett, a reggeli villogást, amelyet előbb lehetetlen volt nem látni, most keresni kellett; azok a bizonytalan foltok a távoli földeken pedig már tisztán láthatóvá lettek. Rozsasztagok voltak. A magas, illatos kenderben, melyből a hímkendert kiválogatták már, a napfény nélkül még láthatatlan harmat Levin lábát s a blúzát övön fölülig átnedvesítette. A reggel áttűnő csendjében a legkisebb hang is hallható volt. Egy méh golyófütyülésszerű hanggal repült el a füle mellett. Arra nézett, még egyet s még egy harmadikat vett észre. A méhes sövénye mögül repültek ki, s a kenderföld fölött, a mocsár irányában vesztek el. A csapás egyenest a mocsárnak vitt. Meg lehetett a párákról ismerni, amelyek hol sűrűbben, hol ritkábban emelkedtek fölé, úgyhogy a sás és a fűzfabokrok szigetekként ingtak a kipárolgásban. A mocsár szélén, az út végében, ott hevertek a legeltető fiúk és parasztok; pitymallat előtt aludtak még egyet a kaftánjuk alatt. Nem messze tőlük három megbéklyózott ló legelészett. Az egyik a béklyójával csörgött; Laszka, aki a gazdája mellett ment, vissza-visszatekingetve, előrekéredzett. Ahogy az alvó parasztok mellett elment, s az első tócsával egy vonalba került, Levin megnézte a gyutacsait, s elengedte a kutyát. Az egyik ló, egy jól táplált, hároméves barna, ahogy a kutyát meglátta, megbokrosodott; fölemelte a farkát, és fölhorkantott. A többi ló is megriadt, béklyós lábukkal a vizet cuppogtatták, s a sűrű iszapból kirángatott patájukkal tapsoláshoz hasonló hangot adva kiugráltak a mocsárból. Laszka megállt, gúnyosan nézett a lovakra és kérdően Levinre. Levin megsimogatta, s annak a jeléül, hogy hozzáláthat, füttyentett egyet.
Laszka vidáman és ügybuzgón futott neki az alatta hullámzó ingoványnak.
Ahogy a mocsárba beszaladt, a gyökerek, lápi füvek, a sár ismerős s a lótrágya idegen szaga közt azonnal megérezte az egész területen szétoszlott madárszagot, pont azét a madárét, amely minden másnál jobban felizgatta. A mohán és a mocsári lapun ez a szag néhol igen erős volt, de nem lehetett megállapítani, melyik irányban erősödik vagy gyengül. Hogy az irányt megtalálja, messzebb kellett mennie, szél ellen. Nem is érezve a lába mozgását, feszült ügetésben szökdelt el, úgyhogy ha a szükség megkívánta, minden ugrásnál megállhatott, s a kelet felől lengő, hajnal előtti fuvalomtól jobb felé, a szél irányába fordult. Ahogy kitágult orrlikával a levegőt beszívta, rögtön érezte, hogy nemcsak a nyomuk, hanem ők maguk is itt vannak előtte, nem is egy, sokan. Lelassította a futását; itt voltak, de hogy hol, még nem tudta meghatározni. Hogy megtalálja magát a helyet, épp körözni kezdett, amikor a gazdája hangja megzavarta. "Laszka! Ide!" - mondta a másik irányba mutatva. Laszka megállt, nem jobb-e úgy csinálni - kérdezte -, ahogyan elkezdte. De a gazdája szigorú hangon ismételte a parancsot, s egy vízzel elöntött zsombékra mutatott, ahol semmi sem lehetett. Ő engedelmeskedett neki, úgy tett, mint aki keres, bemászkálta, hogy kedvében járjon, a zsombékot, s visszatért az előbbi helyére; ott megint azonnal megérezte őket. Most, amikor a gazdája nem zavarta, tudta, mit kell tennie; a lába alá sem nézve, a magas zsombékokon bosszúsan botladozva, a vízbe esve, hajlékony, de erős lábaival mindjárt föl is egyenesedve, kört kezdett, amelynek mindent föl kellett deríteni. Az ő szaguk mind határozottabban és határozottabban csapta meg, s egyszerre egész világossá lett előtte, hogy egyikük itt van, e mögött a bucka mögött, ötlépésnyire előtte; erre megállt, és egész testében megmeredt. Alacsony lábairól nem láthatott semmit maga előtt; a szagról azonban tudta, hogy itt ül, ötlépésnyinél nem messzibb. Állt, egyre jobban érezte őt, s élvezte a várakozást. Megfeszült farka kinyúlt, csak a legvége rándult meg. A szája elnyílt egy picit, a füle megemelkedett. Egyik füle még a futás irányába volt fordulva, nehezen, de vigyázatosan lélegzett, s még figyelmesebben tekingetett, inkább a szemével, mint a fejével a gazdája felé. Az a megszokott arcával, de mindig rettenetes szemeivel, botladozva jött a buckákon, ahogy neki rémlett, szokatlan csendesen.
Úgy rémlett, pedig hát szaladt.
Laszka sajátos keresését észrevéve - ilyenkor egészen a földhöz lapult, hátsó lábai a nagy lépések közben eveztek szinte, a szája is elnyílt egy picit -, Levin látta, hogy szalonka felé nyújtózik, s fölfohászkodva magában, hogy különösen most, az első madárnál sikere legyen, odafutott hozzá. Ahogy szorosan mellé ért, s a saját magasából nézett maga elé, a szemével látta, amit Laszka csak az orrával látott meg. Két zsombék közt, a kis közben, az egyiken egy sárszalonka tűnt fel. A fejét félrefordítva hallgatózott. A szárnyait éppen hogy kitárta, majd megint összecsukta, s hátulját ügyetlen forgatva, eltűnt a szöglet mögött.
- Eriggy, eriggy! - kiáltott Levin, Laszkát farba lökve.
"De hiszen nem mehetek - gondolta Laszka. - Hova is mennék? Innét jól érzem őket, ha előrevetem magam, nem tudok többé semmit, hogy hol vannak, s kicsodák." De a gazdája a térdével tolta, s izgatottan suttogta: "Eriggy, Laszka, eriggy!"
"Hát ha csak ezt akarja, megteszem, de most már nem felelek magamért" - gondolta, s teljes iramban tört előre a zsombékok között. Most már semmit sem érzett; csak látott és hallott, de nem értett semmit sem.
Vagy tízlépésnyire az előbbi helytől zsíros kurrogással, szárnyai sajátságos, öblös szalonkahangjával, egy szalonka röpült fel. S rögtön a lövés után, fehér mellével súlyosan cuppant a nedves ingoványba. A másik nem várta be, riasztás nélkül repült föl Levin mögött.
Amikor Levin feléje fordult, már messze volt. De a lövés utolérte. Még vagy húsz lépést repült; akkor karikába fölcsapott s bukfencet vetett, s mint az eldobott labda, egy száraz helyre puffant.
"Ez már teszi! - gondolta Levin, a kövér, meleg szalonkákat vadásztarisznyájába téve. - Ez már teszi, ugye, Laszocska?"
Amikor Levin fegyverét megtöltve továbbindult, a nap, habár a felhők miatt nem volt még látható, fölkelt már. A hold, fényét vesztve, kis felhő gyanánt fehérlett az égen, csillag egy sem volt látható. A tócsa, amely a harmattól előbb még ezüstlött, most aranyos volt. A sár, mint a tiszta borostyánkő. A füvek kékje sárgászöldbe ment át. A bozót madarai ott nyüzsögtek az ér mellett, harmattól ragyogó s hosszú árnyat vető bokrocskákban. A héja felébredt, s asztagra ült, egyik oldalról a másikra fordította a fejét, s rosszkedvűen nézett a mocsárra. A földeken csókák repültek, a mezítlábas gyerek a kaftánja alól vakaródzva tápászkodó öreg felé hajtotta már a lovakat. A lövések füstje tejként fehérlett a fű zöldje fölött.
Az egyik fiú odafutott Levinhez.
- Bátyó - kiáltotta -, tegnap kacsák voltak itt! - S messziről követte őt.
Levinnek dupla öröm volt ennek az elismerését kifejező fiúnak a jelenlétében lőni le még három rétiszalonkát.
A vadászbabona, hogy ha az ember az első vadat, első madarat nem szalasztja el, szerencsés vadászat lesz, igaznak bizonyult.
Levin délelőtt tíz felé, harminc verszta gyaloglás után, tizenkilenc darab szalonkával s egy kacsával, fáradtan, éhesen és boldogan tért vissza a szállására; a kacsát, minthogy a tarisznyában nem volt már hely, az övére kötötte. A cimborák rég fölkeltek, és meg is éheztek, meg is reggeliztek már.
- Várjatok csak, tudom, hogy tizenkilenc - mondta Levin, s újra átszámolta a rétiszalonkákat, amelyek most meggörbülten, kiszáradva, oldalra fordított fejecskéikkel, a rájuk alvadt vérben korántsem voltak olyan imponálók, mint amikor fölröppentek.
A számolás helyes volt, s Sztyepan Arkagyics irigysége jólesett Levinnek. Jólesett az is, hogy kvártélyára visszatérve, Kitty küldöncét a levéllel már ott találta.
Teljesen egészséges vagyok és jókedvű. Ha féltesz, még nyugodtabb lehetsz, mint előbb. Új testőröm van, Marja Vlaszjevna. (A szülésznő, új, fontos személy Levin családi életében.) Eljött megnézni. Teljesen egészségesnek talált; itt tartjuk, amíg nem jössz. Mindnyájan vidámak, egészségesek vagyunk, kérlek, ne siess haza; ha jól vadásztok, maradj még egy napot.
Ez a két öröm, a szerencsés vadászat s felesége levele, olyan nagy volt, hogy a két utána következő kis kellemetlenségen könnyen esett át. Az egyik az volt, hogy a lógós pej, amelyet tegnap nyilván túlhajtottak, nem evett, s kedvetlen volt. A kocsis azt mondta: megerőltette magát.
- Agyonzavarták tegnap, Konsztantyin Dmitrics. Hogy is ne, tíz versztát úttalan utakon!
A másik kellemetlenség, ami a jó hangulatát első pillanatra egészen tönkretette, később azonban sokat nevetett rajta, hogy az eleségből, amit Kitty olyan sokat küldött, hogy úgy látszott, egy hét alatt sem lehet elfogyasztani, nem maradt semmi sem. Ahogy a vadászatból fáradtan s éhesen megjött, olyan bizonyossággal ábrándozott a pirogról, hogy tanyájukra érve szinte a szájában érezte az ízét, a szagát, ahogy Laszka érezte, szimatolta a vadat, s szólt is azonnal Filippnek, hogy adja föl neki. De kiderült, hogy nemcsak a pirog, de a csirke sem volt már meg.
- Ez aztán étvágy! - mondta Sztyepan Arkagyics nevetve, Veszlovszkijra mutatva. - Én sem szenvedek étvágytalanságban, de az ő étvágya bámulatra méltó...
- Akkor hát mit tegyünk? - nézett Levin komoran Veszlovszkijra. - Filipp, a marhahúst!
- A marhahúst megették, a csontját a kutyáknak adtam - felelte Filipp.
Levin meg volt bántva, bosszankodva mondta:
- Valamit hagyhattatok volna nekem is! - És sírni szeretett volna. - Akkor belezd ki a vadat - mondta reszkető hangon Filippnek, s azon volt, hogy ne nézzen Veszlovszkijra -, és tégy hozzá csalánt. És kérj nekem egy kis tejet legalább.
Amikor a tejet megitta, szégyellte már, hogy egy idegen ember előtt a bosszúságát elárulta, s nevetett az éhes nekikeseredésén.
Este még egyszer elmentek vadászni, Veszlovszkij is lőtt néhány darabot, s éjszaka hazamentek.
Az út hazafelé éppolyan vidám volt, mint jövet. Veszlovszkij hol dalolt, hol a kalandját emlegette nagy élvezettel: hogy a parasztok hogy pálinkáztatták meg, s mondták: "Ne sérts meg bennünket"; aztán éjjeli kalandját a mogyoróval s a cselédlánnyal; a parasztot, aki megkérdezte, nős-e, s megtudva, hogy nem, azt mondta neki: "Akkor ne járj a más asszonya után, inkább azon légy, hogy magadnak szerezz." Ez a mondás Veszlovszkijt különösen mulattatta.
- Általában nagyon meg vagyok a kirándulásunkkal elégedve. Maga, Levin?
- Én is, nagyon - mondta Levin őszintén, s különös öröme telt benne, hogy nemcsak az otthoni ellenségesség nem volt meg benne Vaszenyka Veszlovszkijjal szemben, hanem épp ellenkezőleg egész barátian érzett már iránta.
Másnap tíz órára Levin körüljárta már a gazdaságát, s bekopogtatott a szobába, ahol Vaszenyka hált.
- Entrez![117] - kiáltott Veszlovszkij. - Bocsásson meg, csak most fejeztem be mes ablutions[118] - mondta mosolyogva, ahogy egy szál alsóruhában ott állt előtte.
- Ne zavartassa magát - ült Levin az ablakhoz. - Jól aludt?
- Mint a bunda. Milyen vadászatra való nap ez a mai is, ugye?
- Mit iszik? Teát vagy kávét?
- Egyiket sem. Majd villásreggelizem. Igazán restellem. A hölgyek, úgy hiszem, fölkeltek már. Nagyszerű volna járni egyet. Megmutatja a lovait? - Végigmentek a kerten, voltak az istállóban, a korláton még tornáztak is. Aztán visszajöttek, s Levin a vendégével bement a szalonba.
- Nagyszerűen kivadásztuk magunkat; mennyi élmény! - mondta Veszlovszkij a szamovárnál ülő Kittyhez lépve. - Milyen kár, hogy a hölgyek meg vannak fosztva ettől az élvezettől!
"Mi van ebben? Valahogy csak kell a háziasszonnyal beszélgetnie" - mondta magában Levin. De a mosolyban, abban a győztes kifejezésben, amellyel a vendég Kittyhez fordult, megint látott valamit...
A hercegnő, aki Marja Vlaszjevnával és Sztyepan Arkagyiccsal az asztal másik oldalán ült, odahívta magához, s Kitty szülésével kapcsolatban a moszkvai útról, lakásuk előkészítéséről kezdett Levinnek beszélni. Levinnek már az esküvőjekor is kellemetlen volt minden előkészület; jelentéktelenségükkel sértették a beteljesedő esemény nagyságát, de a mostani készülődés a bekövetkező szülésre, melynek az idejét az ujjukon számolták ki, még bántóbbnak tetszett. Amikor a jövendő gyerek pólyázásáról beszélgettek, mindig azon volt, hogy ne hallgasson oda, és igyekezett elfordulni s észre nem venni bizonyos titokzatos, végtelen hosszú, kötött csíkokat, vászon háromszögeket stb., amiknek Dolly különös fontosságot tulajdonított. Fiának a születése (meg volt győződve, hogy fiú lesz), amit megígértek neki, de amiben hinni - olyan különösnek tűnt föl - mégsem tudott, egyrészt nagyon is nagy s épp ezért lehetetlen boldogság volt a szemében, másrészt olyan titokzatos esemény, hogy minden képzelt tudás, hogy mi lesz, s épp ezért minden készülődés is rá, mint valami megszokott, emberektől eredő dologra, fölháborítónak és megalázónak tűnt föl előtte.
De a hercegnő nem értette ezeket az érzéseket; a kelletlenséget, amellyel beszélt és gondolkozott róla, könnyelműségre és egykedvűségre magyarázta, s nem hagyott nyugtot neki. Sztyepan Arkagyicsot megbízta már, hogy nézzen lakást nekik, most meg Levint szólította oda magához.
- Én nem értek semmihez, hercegnő, csinálják - mondta -, ahogy tetszik.
- El kell dönteni, mikor költöztök föl.
- Igazán nem tudom. Csak azt tudom, hogy milliónyi gyerek születik Moszkva és doktorok nélkül... tehát miért...
- Ha így van...
- De nem, ahogy Kitty akarja.
- Kittyvel nem lehet beszélni róla! Mit akarsz, megijesszem? Natalja Golicina a tavaszon meghalt, mert rossz volt a szülésznő.
- Ahogy mondja, én úgy teszek - szólt Levin komoran.
A hercegnő beszélni kezdett neki, de ő nem hallgatott oda. Már ez a beszélgetés is elkedvetlenítette; komorrá mégsem ettől vált, hanem attól, amit a szamovárnál látott.
"Nem, ez lehetetlen" - gondolta, hol a Kittyhez hajló Vaszenykára pillantva, aki szép mosolyával valamit magyarázott neki, hol a piros és izgatott Kittyre.
Volt valami tisztátalan a Vaszenyka tartásában, pillantásában, mosolyában. Sőt Levin már a Kitty tartásában és tekintetében is valami tisztátalant látott. S a világ megint elhomályosult előtte. A legkisebb átmenet nélkül, mint a múltkor, hirtelen úgy érezte magát, mint akit boldogsága, nyugalma, méltósága magaslatáról a kétségbeesés, düh, megaláztatás örvényébe hajítottak. Megint minden és mindenki ellenszenves lett neki.
- Csak csinálja, hercegnő, ahogyan akarja - mondta ismét, körülnézve.
- Nehéz a Monomah sapkája![119] - mondta neki Sztyepan Arkagyics tréfálkozva; nyilván nemcsak a hercegnővel folytatott beszélgetésre célzott, hanem Levin izgalmának az okára is, amelyet észrevett. - Milyen későn jössz ma, Dolly.
Mind fölkeltek, hogy Darja Alekszandrovnát üdvözöljék. Vaszenyka is fölállt egy percre; modern fiatalemberek módjára, akik a hölgyekkel nem udvariaskodnak, éppen csak meghajolt, s tovább folytatta nevetgélve a beszélgetést.
- Másával kínlódtam. Rosszul aludt, és iszonyú szeszélyes volt ma - mondta Dolly.
A beszélgetés, melyet Vaszenyka Kittyvel kezdett, megint a múltkori tárgyról folyt, Annáról, s hogy a szerelem fölötte állhat-e a társadalmi konvencióknak. Kittynek kellemetlen volt ez a beszélgetés, a tartalma is idegesítette, de a mód is, ahogyan Vaszenyka beszélt, különösen pedig az, hogy tudta, hogy hat az urára. De túlságosan egyszerű és ártatlan volt még, hogy el tudja vágni a beszélgetést, sőt ahhoz is, hogy elrejtse az öröm külső jeleit, amit ennek a fiatalembernek a szemmel látható figyelme szerzett neki. Abba akarta hagyni a beszélgetést, de nem tudta, hogy tegye. Akármit csinál, az ura, tudta, észreveszi, s rosszra magyarázza. S csakugyan, amikor Kitty Dollytól megkérdezte, hogy Másával mi baj, Vaszenyka pedig várta, mikor ér véget ez az unalmas beszélgetés, s közönyösen pillantgatott Dollyra, Levin erőltetettnek és undorítóan ravasznak találta ezt a kérdést.
- No, megyünk ma gombázni? - kérdezte Dolly.
- Gyerünk; én is megyek - mondta Kitty, és elpirult. Udvariasságból meg akarta kérdezni Vaszenykát, eljön-e ő is, de nem kérdezte. - Te hová mégy, Kosztya? - kérdezte bűnét tudó arccal az urától, amikor az eltökélt lépteivel elment mellette. Ez a bűntudatos arckifejezés megerősítette Levin gyanúját.
- Amíg nem voltam itthon, megjött a gépész, nem is láttam még - mondta, rá se nézve.
Lement, de alig ért ki a dolgozószobájából, a felesége ismerős lépteit hallotta, amint vigyázatlan gyorsasággal feléje tart.
- Mit akarsz? - mondta neki szárazon. - Dolgunk van.
- Bocsásson meg - fordult Kitty a német gépészhez -, néhány szót kell az urammal váltanom.
A német ki akart menni, de Levin rászólt:
- Ne zavartassa magát.
- A vonat háromkor megy? - kérdezte a német. - Le ne késsem. - Levin nem felelt, ment ki a feleségével.
- Mi mondanivalója van? - szólt rá franciául.
Nem nézett az arcára, nem akarta látni, hogy Kittynek a mostani állapotában az egész arca reszket, s olyan dúlt és szánalomra méltó.
- Én... én azt akarom csak mondani, hogy így nem lehet élni; ez kín, nem élet... - rebegte.
- Itt az ebédlőben mások is vannak - mondta Levin haragosan -, ne csináljon jelenetet.
- Akkor menjünk be oda!
Egy átjárószobában álltak. Kitty a szomszédos szobába akart menni. De ott az angol nevelőnő tanította Tányát.
- Gyerünk a kertbe!
A kertben az utacskát tisztogató parasztba ütköztek, de már nem is gondoltak vele, hogy az egyikük agyonsírt s a másikuk felingerült arcát megláthatja: nem érdekelte őket, hogy olyanok, mint akik valami szerencsétlenség elől futnak; gyors léptekkel mentek előre, érezve, hogy ki kell magyarázkodniuk és meg kell győzniük egymást, magukban maradniuk, s megszabadulniuk a gyötrelemtől, amely mindkettőjüket elfogta.
- Így nem lehet élni. Ez kín, nem élet! Én is szenvedek, te is. Miért? - mondta Kitty, amikor a hársfasor sarkán végre egy magányos padhoz jutottak.
- Csak azt az egyet mondd meg: volt-e a modorában valami illetlen, tisztátalan, megalázóan szörnyű? - mondta Levin, s megint abban a pózban állt előtte, a két ökle a mellén, ahogy akkor éjjel.
- Volt - mondta Kitty reszkető hangon. - De Kosztya, hát nem látod, hogy én nem vagyok hibás? Már reggel olyan modort akartam fölvenni, de ezek az emberek... Minek is jött ide? Milyen boldogok voltunk! - mondta a telő testét rázó zokogástól fuldokolva.
A kertész csodálkozva látta, hogy noha senki sem hajtotta őket, s nem volt mi elől futniuk, a padon pedig semmi különösképp örvendetesre nem akadhattak, mégis megnyugodva, ragyogó arccal mentek be mellette a házba.
Levin fölkísérte a feleségét, utána a Dolly lakosztályába ment. Darja Alekszandrovna is nagyon el volt ezen a napon keseredve. Föl-alá járt a szobában, s haragosan beszélt a sarokban álló bőgő leánykának.
- Itt fogsz állni a sarokban egész nap, ebédelni is egyedül fogsz, a babáidat sem látod, új ruhát sem varrok - mondta, nem is tudva már, mivel büntesse.
- Undok kislány! - fordult Levinhez. - Hogy honnan veszi ezeket a csúf hajlamokat?
- De mit csinált hát? - mondta Levin elég közönyösen. Ő a maga ügyében akart tanácsot kérni, s bosszantotta, hogy rosszkor csöppent ide.
- A málnásba mentek Grisával, s ott... meg sem merem mondani, mit csinált. Ezerszer megsiratom Miss Eliotot. Ez a mostani semmire sem ügyel; egy gép. Figurez vous, que la petite[120]... - S elmesélte Mása vétkét.
- Ez nem vall semmi rosszra, egyáltalán nem undok hajlam, csak csintalanság - nyugtatta meg Levin.
- De te mintha rosszkedvű volnál. Miért jöttél? - kérdezte Dolly. - Mi történik ott lenn?
A kérdés hangjából Levin látta már, hogy könnyű lesz megmondania, amit mondani akar.
- Nem voltam ott, lenn voltam Kittyvel a kertben. Másodszor vesztünk össze, mióta... Sztyiva megjött.
Dolly az okos, megértő szemével ránézett.
- Mondd, kezed a szívedre, volt-e... nem Kittynek, ennek az úrnak a modorában, ami egy férjre kellemetlen, nem kellemetlen, de iszonyú, vérig sértő lehet?
- Hogy mondjam neked?... Maradj csak, maradj a sarokban! - fordult Másához, aki anyja arcán az alig észrevehető mosolyt látva, megfordult. - A világ véleménye az lenne, hogy úgy viseli magát, ahogy minden fiatalember. Il fait la cour à une jeune et jolie femme;[121] egy társaságbeli férjnek ez még hízeleghet is.
- Igen, igen - mondta komoran Levin. - De te is észrevetted?
- Nemcsak én, Sztyiva is. Szólt is mindjárt a tea után: Je crois que Veszlovszkij fait un petit brin de cour à Kitty.[122]
- Akkor remek, most már nyugodt vagyok. Kikergetem - mondta Levin.
- Micsoda, elment az eszed? - kiáltott föl Dolly elszörnyedve. - Térj észre, Kosztya! - mondta nevetve. - No, mehetsz Fannihoz - szólt Másának. - Ha akarod, szólok Sztyivának. Ő elviszi. Azt lehet mondani, vendéget vársz. Egyáltalán nem illik ide a házunkba.
- Nem, majd én magam.
- Veszekedni akarsz?
- Egyáltalán nem. Nagyon jól fogok mulatni közben - mondta Levin, valóban vidáman csillogó szemekkel. - Bocsáss meg neki, Dolly! Nem teszi többet - mondta a kis bűnös helyett, aki nem ment Fannihoz, hanem bizonytalanul állt az anyja előtt, alattomban várva s keresve is a tekintetét.
Az anyja ránézett. A kisleány fölzokogott, az anyja térde közé tette az arcát, Dolly meg a fejére tette sovány, finom kezét.
"Mi is a közös bennünk és benne?" - gondolta Levin, s ment Veszlovszkijt keresni.
Ahogy az előszobán átment, meghagyta, hogy fogják be a hintót; az állomásra kell mennie.
- A rugója eltört tegnap - felelte az inas.
- Akkor a tarantászt, de hamar. A vendég hol van?
- A szobájába ment.
Levin éppen úgy találta Vaszenykát, amint a holmiját pakolta a bőröndjéből; az új románcait rakta szét, s a lábszárvédőjét próbálgatta, mint aki lovagolni készül.
Levin arcán volt-e valami különös, vagy maga Vaszenyka érezte, hogy az a ce petit brin de cour,[123] amelyet szőni kezdett, nem volt a helyén ebben a családban, Levin beléptekor kicsit zavarba jött, már amennyire egy társaságbeli ember zavarba jöhet.
- Lábszárvédőben lovagol?
- Igen, sokkal tisztább - mondta Vaszenyka, és kövér lábát, hogy az alsó kapcsot bekapcsolja, egy székre tette, s jókedvűen és nyájasan mosolygott.
Kétségkívül jó fiú volt; amikor pillantásában a félénkséget észrevette, Levin megsajnálta, s házigazda létére el is szégyellte magát.
Az asztalon egy bot csonkja hevert, amelyet ma reggel a tornán, amikor a lesüllyedt korlátot föl próbálták emelni, együtt törtek el. Levin fogta a csonkot, és tördelni kezdte a szétforgácsolódott végét, maga sem tudva, hogy kezdje el.
- Azt akartam... - Elhallgatott, de hirtelen eszébe jutott Kitty s mindaz, ami történt, s elszántan a szemébe pillantva kimondta: - Befogattam magának.
- Hogyan? - kezdte Vaszenyka elbámulva. - Hova megyünk?
- Magának, az állomásra - mondta Levin komoran, a bot végét tördösve.
- Elutazik, vagy történt valami?
- Történt, vendégeket várok - mondta Levin, erős ujjaival egyre gyorsabban tördelve a szétfoszló bot végét. - Azaz nem is várok vendégeket, és nem is történt semmi, de kérem, utazzék el. Az udvariatlanságomat magyarázhatja, ahogy jólesik.
Vaszenyka kiegyenesedett.
- Önt kérem, magyarázza meg - mondta, megértve végre, méltósággal.
- Nem magyarázhatom - mondta Levin lassan és halkan, s azon volt, hogy arccsontja rángását elrejtse. - Jobb, hogyha nem kérdi.
S minthogy a szétfeslett botvégek már egészen le voltak tördösve, Levin ujjaival a vastagjába akaszkodott, szétszaggatta a botot, a leesett darabokat gondosan fölszedte.
Ezek a megfeszült kezek, ezek az izmok, amelyeket reggel a tornán meg is tapogatott, a szikrázó szem, a csendes hang, reszkető arccsont, valószínűleg minden szónál meggyőzőbben hatottak Vaszenykára. Felhúzta a vállát, s megvetően elmosolyodva, meghajolt.
- Találkozhatnék Oblonszkijjal?
A vállrándítás és a mosoly Levint nem ingerelte föl. "Mit is tehet mást?" - gondolta.
- Rögtön ideküldöm.
- Micsoda esztelenség! - mondta Sztyepan Arkagyics, amikor barátjától megtudta, hogy kikergették a házból, s a kertben sétáló Levinre, aki a vendég elutazását várta ott, rátalált: - Mais c'est ridicule! Miféle légy csípett meg? Mais c'est du dernier ridicule![124] Mit találsz abban, ha egy fiatalember...
De a hely, amelyen Levint a légy megcsípte, nyilván fájt még, mert amikor Sztyepan Arkagyics a tett okát akarta magyarázni, megint elsápadt, s gyorsan félbeszakította:
- Ne magyarázd, kérlek, hogy mi az oka. Nem tehetek másként! Nagyon szégyelltem magam előtted s előtte. De neki, azt hiszem, nem okoz nagyobb bánatot, ha elutazik, nekem és a feleségemnek pedig kellemetlen a jelenléte.
- Csakhogy ez sértés! Et puis c'est ridicule.
- Engem meg sért is és gyötör is. De nem vagyok bűnös, és nincs miért szenvednem!
- Nahát, ezt nem vártam tőled. On peut être jaboux, mais à ce point, c'est du dernier ridicule! [125]
Levin sarkon fordult, a fasor mélyébe ment, s maga járkált föl-le. Hamarosan hallotta a tarantász zörgését, s a fák mögül látta is, amint Vaszenyka a szénán ülve (a tarantászon, sajnos, nem volt ülés), a zöttyenésekre föl-fölszökve, skót sapkájában a fasoron végighaladt.
"Hát ez meg mi?" - gondolta, amikor a házból kifutó inas a tarantászt megállította. A gépész volt, akiről Levin egészen megfeledkezett. Meghajolt, és mondott valamit Veszlovszkijnak, aztán fölmászott a kocsira, s együtt elrobogtak.
Sztyepan Arkagyicsot és a hercegnőt felháborította Levin eljárása. Maga is nemcsak hogy a legnagyobb mértékben ridicule-nek érezte magát, de vétkesnek és megszégyenültnek is, hanem amikor eszébe jutott, hogy ő és a felesége mit szenvedtek, s megkérdezte magát, más esetben mit tenne, azt felelte, hogy ugyanezt.
De ugyanennek a napnak a vége felé - a hercegnőt kivéve, aki nem bocsátotta meg Levin eljárását -, mindezek ellenére, akár a gyermekek valami büntetés vagy a nagyok egy súlyos hivatalos fogadás után, mindnyájan nagyon elevenek és jókedvűek lettek, úgyhogy estére a hercegnő távollétében Vaszenyka kiűzéséről már úgy beszéltek, mint valami régi eseményről, Dolly, aki az apjától örökölte, hogy mulatságosan tudott mesélni, halálra nevettette Varenykát, amikor új és új, humoros hozzátoldásokkal már harmadszor vagy negyedszer mondta el, hogy készült az új szalagcsokrocskáját a vendégek tiszteletére föltűzni, ki is ment a szalonba, amikor egyszer csak valami kordézörgést hall. S ki van a kordéban? Maga Vaszenyka, ő ül a szénán, skót sapkájával, a románcaival és a lábszárvédőjével.
- Legalább hintóba foghattál volna! De egyszer csak hallom ám: "Állj!" Azt gondolom, megsajnálták. Odanézek, azt a kövér németet ültették föl mellé, s továbbmentek. A csokraim kárba vesztek...
Darja Alekszandrovna megvalósította a szándékát: elment Annához. Nagyon fájt neki, hogy megbántja húgát, s kellemetlenséget okoz az urának; belátta, mennyire igazuk van Levinéknek, amikor Vronszkijjal semmiféle kapcsolatban nem kívánnak lenni; de kötelességének tartotta, hogy elmenjen, s megmutassa neki, hogy bármekkorát változott is a helyzete, az ő érzései nem változtak meg.
Hogy az útjában ne függjön Levinéktől, beküldött a faluba lovakért; de Levin tudomást szerzett róla, s szemrehányást tett neki.
- Miért hiszed, hogy az utad kellemetlen nekem? De ha kellemetlen lenne is, még kellemetlenebb - mondta -, ha nem az én lovamon mégy. Nem mondtad soha, hogy elszántad magad az indulásra. Hogy a faluban fogadj lovat, először is kellemetlen nekem, de ami a fő, elvállalják ugyan, de nem visznek el odáig. Lovam van nekem is. Ha nem akarsz megbántani, menj azokon.
Darja Alekszandrovnának bele kellett nyugodnia, s a mondott napra Levin az igás- és nyerges lovakból össze is állított egy négyest s a pótlovakat a sógornőjének; cseppet sem volt szép, de Darja Alekszandrovna egy nap alatt odajuthatott vele. Most, amikor a ló a hercegnő elutazásához s a szülésznőnek is kellett, Levinnek ez elég nehézséget okozott, de a kötelező vendégszeretet nem engedte, hogy Darja Alekszandrovna, amikor nála van, lovakat béreljen, meg azt is tudta, hogy az a húsz rubel, amit ezért az útért kérnének, nagyon jelentős összeg neki. Márpedig Darja Alekszandrovna pénzügyeit, amelyek nagyon is rosszul álltak, Levin éppúgy a szívén viselte, mint a magáét.
Darja Alekszandrovna Levin tanácsára napkelte előtt elindult. Az út jó volt, a hintó kényelmes, a lovak vígan szaladtak, a bakon a kocsison kívül ott ült az irodás az inas helyett, akit Levin a biztonság kedvéért küldött vele. Darja Alekszandrovna elszunnyadt, s csak akkor ébredt föl, amikor a fogadóhoz értek, ahol lovakat kellett cserélniük.
Ugyanannál a gazdag parasztgazdánál teáztak meg, amelyiknél Levin is megállt, amikor Szvijazsszkijhoz ment; az asszonyokkal a gyerekeiről beszélgetett, az öreggel Vronszkij grófról, akit az nagyon dicsért, s tíz órakor továbbhajtatott. Otthon, a gyerekgondok miatt, sohasem volt ideje eltűnődni. Épp ezért most, ezen a négyórás úton, minden eddig visszatartott gondolata a fejébe tódult, a legkülönfélébb oldaláról gondolta át az egész életét, mint azelőtt soha. Maga is furcsállta a gondolatait. Kezdetben a gyerekei voltak az eszében, noha a hercegnő, főként pedig Kitty (benne több reménye volt) megígérte, hogy törődik majd velük, mégis nyugtalankodott miattuk. "Csak Mása újból haszontalankodni ne kezdjen, Grisát meg ne rúgja a ló, Lily még jobban el ne rontaná a gyomrát." A jelen kérdéseit később a közeljövő kérdései váltották fel. Arra gondolt, hogy Moszkvában erre a télre új lakást kell venniük, a szalonbútorokat kicserélni, az idősebb leánynak bundát csináltatni. Aztán a távolabbi jövő kérdései jelentek meg előtte; hogy nevel embert a gyerekeiből. "A lányok még hagyján - gondolta -, de a fiúk?"
"Most még jó, elvesződöm Grisával, de ez csak azért van, mert magam szabad vagyok, és nem szülök. Sztyivára persze nem számíthat az ember. Jó emberek segítségével valahogy majd csak fölnevelem őket, de ha megint szülnöm kell..." S eszébe jutott, milyen helytelenül mondják, hogy az az átok az asszonyon, hogy kínok közt kell ivadékait szülnie.
"Szülni semmi, de hordani - az, ami kínos" - gondolta, s emlékezetébe idézte utolsó terhességét s ennek az utolsó gyermekének a halálát. S eszébe jutott, amit megállóhelyükön a fiatalasszonnyal beszélt. Arra a kérdésre, van-e gyereke, a szép menyecske jókedvűen így felelt:
- Volt egy kislány, de elvette az Isten; böjtkor temettem el.
- Sajnáltad, ugye, nagyon? - kérdezte Darja Alekszandrovna.
- Mit sajnáljam? Az öregnek így is sok az unokája. Gond csak. S nem dolgozhat az ember tőle, se semmi. Csak leköti.
Ezt a választ Darja Alekszandrovna, noha a menyecske olyan nyájas és szelíd képű volt, undorítónak találta, de most önkéntelenül is eszébe jutott. A cinikus szavakban volt egy kis igazság.
"Csakugyan - gondolta Darja Alekszandrovna, tizenöt évi házaséletén végigtekintve -: terhesség, hányinger, szellemi tompaság, közönyösség minden iránt s főként elformátlanodás. Kitty, a fiatal, szép kis Kitty, ő is hogy megcsúnyult; én meg a terhesség alatt egészen torz leszek, tudom. Aztán a szülés, a szenvedés, az idétlen szenvedés, az az utolsó perc; utána a szoptatás, az álmatlan éjek, az iszonyú fájdalmak..."
Elég volt a bimbórepedés gyötrelmére visszaemlékezni, amelyen majd minden gyereknél átesett, s máris összerezzent. "Aztán a gyerekbetegségek, az örökös félelem; a nevelés, rossz hajlamok (eszébe jutott a kis Mása vétke a málnásban), a tanítás, a latin - az egész olyan érthetetlen és nehéz. S a tetejébe: ugyanezeknek a gyerekeknek a halála." Emlékezetében újra fölmerült az anyai szívét összeszorító kegyetlen emlék, az utolsónak a halála, a torokgyíkban elhalt kis csecsemőé, a temetés, az általános közönyösség a kis rózsás koporsó előtt, s az ő magányos, szívszaggató fájdalma a fehér homlok, bodor halánték, a csodálkozó, elnyílt szájacska előtt, amint abban a percben, amikor a paszománykeresztes rózsaszín koporsófedelet reáborítják, a koporsóból visszanéz rá.
"S az egész miért? Mi lesz mindebből? Az, hogy egy perc nyugvás nélkül, hol teherben, hol szoptatva, örökös haragban, zsémbességben, elgyötörten és másokat gyötörve, a férjemtől megutáltan éltem le az életemet, s boldogtalan, rosszul nevelt, szűkölködő gyerekek nőnek föl mellettem. Most is, ha nincs ez a nyár Levinéknél, nem tudom, hogy boldogulunk; Kosztya és Kitty persze olyan tapintatosak, hogy nem vesszük észre; de ez nem folyhat így tovább. Nekik is meglesznek a gyerekeik, nem segíthetnek rajtunk; most is szorosan vannak már. Papa segítsen tán, aki magának szinte semmit sem hagyott meg? Ilyesformán még fölnevelni sem tudom a gyermekeimet magam, legföljebb mások segélyével, megaláztatásban. De tegyük föl a legszerencsésebb esetet, nem hal meg több gyerek, s valahogy fölnevelem őket. A legjobb esetben nem lesznek semmirekellők. Ennyi, amit kívánhatok. S mennyi kín, fáradság, ennyiért. Az egész életem belepusztult!" Újra eszébe jutott, amit a menyecske mondott; megint utálatos volt erre gondolni, de lehetetlen volt be nem ismernie, hogy van egy rész durva igazság a szavaiban.
- Messze van-e még, Mihail? - kérdezte Darja Alekszandrovna az irodást, hogy az ijesztő gondolatoktól megszabaduljon.
- Ettől a falutól, azt mondják, hét verszta.
A hintó a falu utcáján egy hídra ért. A hídon hangos, jókedvű beszélgetésben, vidám asszonycsapat haladt; a vállukon kévéhez gúzs. Az asszonyok a hídon félreálltak, s kíváncsian nézték a hintót. A feléje forduló arcok mind egészségesnek és vidámnak látszottak, s az életörömükkel fölingerelték. "Mind él, élvezi az életet - gondolta tovább, ahogy az asszonyokat elhagyták, s a hegyre kiérve, az öreg hintó lágy rugóin az ügetés ütemére megint kellemesen himbálódzott tovább -, én meg, mint a börtönből szabadult, úgy jövök ki a gondjaival agyonnyomó világból, s most ocsúdok csak egy pillanatra. Mindenki él: ezek az asszonyok, Natalja nővérem, Varenyka, Anna is, akihez most megyek; csak én nem."
"Nekiesnek Annának. Miért? Én tán jobb vagyok? Nekem legalább van férjem, akit szeretek. Nem ahogy akarnám, de szeretem, Anna azonban nem szerette az övét. Mi hát a bűne? Élni akar. Ezt is Isten adta a szívünkbe. Könnyen lehet, hogy én is megtettem volna. Máig sem tudom, jól tettem-e, hogy azokban a szörnyű időkben, amikor Moszkvában eljött hozzám, hallgattam rá? Akkor kellett volna az uramat otthagynom, s az életet elölről kezdeni. Tán még tudtam volna szeretni, s engem is megszeret valaki igazán. Most tán jobb? Sztyivát nem tisztelem. Szükségem van rá - gondolt az urára -, s elszenvedem. Jobb így? Akkor még megtetszhettem volna, még nem vesztettem el a szépségemet" - gondolta tovább Darja Alekszandrovna, s bele szeretett volna nézni a tükrébe. Volt a tarsolyában egy útitükör, ki szerette volna venni, de a kocsis s az ide-oda ingó irodás hátára nézett; érezte, hogy ha az egyikük visszanéz, elszégyelli magát, s nem vette elő a tükröt.
De ha nem is nézett a tükörbe, azt gondolta, nem késő még most sem; Szergej Ivanovics jutott az eszébe, aki különösen kedves volt hozzá, aztán Sztyiva barátja, a jó Turovcin, aki a vörheny idején a gyerekeit vele ápolta, és szerelmes volt belé. Volt még egy egészen fiatal ember is; annak, ahogy a férje tréfálkozva mondta, az volt a véleménye, hogy szebb a húgainál. S a legszenvedélyesebb s a leglehetetlenebb regények merültek fel a képzetében. "Anna nagyon helyesen járt el, nem fogom soha kárhoztatni. Boldog, boldoggá tesz egy másikat, és nem ilyen elnyomorított, mint én, s bizonyára most is friss és okos, mint mindig, s a lelke mindenre fogékony" - gondolta Darja Alekszandrovna, és huncut mosoly ráncolta össze az ajkait; főként azért, mert miközben Anna regényén gondolkozott, azzal párhuzamosan a képzeletbeli férfival, aki őbelé volt szerelmes, csaknem ugyanolyan regényt eszelt ki magának. Mint Anna, ő is bevallott mindent az urának. Sztyepan Arkagyics elbámulása és zavara, amivel a hírt fogadta, volt az, ami mosolyra késztette.
Ilyen ábrándok közt ért oda, ahol az országútról Vozdvizsenszkoje felé kell fordulni.
A kocsis megállította a négyest, s jobb felé nézett a rozsföldre, amelyen parasztok ültek egy szekér mellett. Az irodás le akart ugrani, de aztán meggondolta magát, parancsolóan odakiáltott, s magához intette az egyik parasztot. A szellő, amely az útjukat kísérte, ahogy megálltak, elült; a dühösen védekező, kiizzadt lovakat bögölyök lepték el. A szekér felől jövő fémes, kaszafenő hang elcsöndesedett. Az egyik paraszt fölkelt, s a hintó felé indult.
- Nem tudsz idebotorkálni, hé? - kiáltott az irodás haragosan a parasztra, aki a járatlan, cserepes út hepehupáin lassan lépegetett meztelen lábával. - Gyere már, te!
A göndör öreg, akinek a haja hánccsal volt hátrakötve, s görbe háta izzadságtól sötétlett, meggyorsította lépteit, a hintóhoz jött, s napbarnított kezével a hintó sárhányójába kapaszkodott.
- Vozdvizsenszkojéba, az urasági kastélyba, a grófhoz? - ismételte. - Csak ki itt a lejtőn. Balra egy forduló lesz. Aztán egyenesen a fasoron, épp beleütődnek. Kihez jönnek? Őhozzá magához?
- Aztán otthon vannak-e, galambom? - kérdezte Darja Alekszandrovna bizonytalanul; nem tudta, hogy kérdezze a parasztot Anna felől.
- Otthon kell lenniük - cserélgette a paraszt meztelen lábait, öt ujja világos nyomát hagyva a porban. - Otthon bizony - mondta újra, nyilván társalogni való kedve volt. - Tegnap is jöttek vendégek. Borzasztó, mennyi a vendég!... Mi kell? - fordult a szekérről kiáltozó fiúhoz. - Az előbb lovagoltak erre, az aratógépet nézték. Már otthon kell lenniük. Hát maguk hova valók?
- Messzire - mondta a kocsis, s visszamászott a bakra. - Szóval nincs messze?
- Mondom, itt közel. Ahogy kiér az ember... - mondta, kezével a hintó sárhányóján babrálva.
Egy fiatal, egészséges, tömzsi legény is odajött.
- Maguknál nincs aratómunka? - kérdezte.
- Nem tudom, galambom.
- Egyszóval balra tér az ember, s épp nekimegy - mondta a paraszt. Szemmel láthatólag nem szívesen engedte tovább az utasokat, beszélgetni szeretett volna.
A kocsis indított, de alig fordultak meg, a paraszt már rájuk kiáltott.
- Állj! Hé, kedves! Állj már! - kiáltotta két hang. A kocsis megállt.
- Épp jönnek! Ott vannak! - kiáltott a paraszt. - De sokan vannak - mutatott az úton jövő négy lovasra s a kettőre, aki a kétkerekűn ült.
A négy lovas: Vronszkij a zsokéjával, meg Anna és Veszlovszkij; a kétkerekűben Varvara hercegnő és Szvijazsszkij. Sétalovagláson voltak; az újonnan beszerzett aratógép munkáját nézték meg.
Amikor a fogat megállt, a lovasok lépésben jöttek. Anna volt elöl Veszlovszkijjal. Egy zömök, alacsony angol lovon jött - a sörénye nyírott, a farka kurta -, nyugodtan, lépésben. Szép feje, a magas kalap alól kiugró fekete haja, telt vállai, vékony dereka a fekete lovaglóruhában s egész nyugodt és kecses tartása meglepte Dollyt.
Első percben illetlennek találta, hogy Anna lovagol. A női lovaglás képzete Darja Alekszandrovna fejében a fiatalos és könnyed kacérság képzetével függött össze, s véleménye szerint nem illett Anna helyzetéhez. De ahogy közelebbről is megnézte, tüstént megbékült a lovaglásával. Eleganciája ellenére minden olyan egyszerű, nyugodt és méltóságteljes volt rajta: tartása, a ruhája, mozgása; természetesebb már nem is lehet semmi.
Anna mellett, kövér lábát előrenyújtva, Vaszenyka Veszlovszkij jött, szemmel látható tetszelgéssel, egy szürke fölhevült lovassági lovon; skót sapkáján ide-oda lengtek a szalagok; Darja Alekszandrovna, ahogy megismerte, nem tudott egy vidám mosolygást visszatartani. Mögöttük Vronszkij jött. Egy sötétpej telivéren ült, amely nyilván a vágtában hevült ki. A gyeplőjét rángatta, hogy visszatartsa.
Utánuk egy apró ember lovagolt zsokéruhában, Szvijazsszkij és a hercegnő a vadonatúj kétkerekűn, egy nagy, hollószín ügetővel akkor érték be a lovasokat.
Anna arca abban a percben, ahogy a vén hintó sarkába szoruló kicsiny alakban Dollyt fölismerte, egyszeriben örvendő mosolyra derült. Fölkiáltott, összerándult a nyergében, s vágtára fogta a lovát. Ahogy a hintóhoz ért, segítség nélkül szökött le, s lovaglóruháját fölfogva, Dolly elé futott.
- Hittem is, meg nem is mertem hinni! Micsoda öröm! Nem tudod elképzelni az örömömet! - mondta, s hol a Dollyéhoz szorította az arcát, úgy csókolgatta, hol meg visszahúzódott, és mosolyogva nézegette.
- Ez aztán öröm, Alekszej! - nézett vissza Vronszkijra, aki a lováról leszállt, s odajött hozzájuk.
Vronszkij levette magas, szürke kalapját, s Dollyhoz lépett.
- Nem hiszi, mennyire örülünk, hogy eljött - mondta, különös nyomatékot adva a kiejtett szavaknak, mosolyában erős, fehér fogait kivillantva.
Vaszenyka Veszlovszkij nem szállt le a lóról, csak a sapkáját vette le, azzal köszöntötte a vendéget, örömmel lóbálva szalagjait a feje fölött.
- Varvara hercegnő - válaszolta Anna Dolly kérdő tekintetére, amikor a kétkerekű is odaért.
- Á! - mondta Darja Alekszandrovna, s arca, akarata ellenére, nemtetszést fejezett ki.
Varvara hercegnő az ura nagynénje volt, rég ismerte, s nem sokra becsülte. Tudta, hogy egész életét gazdag rokonok élősdijeként élte; de az, hogy most Vronszkijnál, egy neki idegen embernél lakik, az ura rokonsága miatt is sértette. Anna észrevette Dolly arckifejezését; zavarában elvörösödött, lovaglószoknyáját kiengedte a kezéből, s belebotlott.
A kétkerekű megállt, Darja Alekszandrovna odalépett, s hidegen üdvözölte a hercegnőt. Szvijazsszkij is ismerős volt. Mindjárt azt kérdezte, hogy éldegél az ő különc barátja a fiatal feleségével, s futó pillantást vetve az össze nem illő lovakra, a foltos sárhányójú hintóra, azt ajánlotta a hölgyeknek, menjenek ők a kétkerekűn.
- Én meg majd átszállok - mondta - abba az alkotmányba. A ló szelíd, s a hercegnő kitűnően hajt.
- Nem, maradjanak csak, ahogy voltak - mondta Anna odalépve -, mi majd elmegyünk a hintón - és karon fogta s elvitte Dollyt.
Darja Alekszandrovna szeme végigfutott az elegáns, soha nem látott fogaton, a gyönyörű lovakon, körülötte az elegáns, ragyogó alakokon. De a legjobban az a változás lepte meg, ami az ő kedves, jól ismert Annáján ment végbe. Más nő, aki nem ilyen jó megfigyelő, s nem ismerte előbb, főként pedig nem gondolta végig azt, amit Darja Alekszandrovna az úton, semmi különöset nem vesz rajta észre. De Dolly meg volt lepve; azt a tűnő szépséget érte ott Anna arcán, amely csak a szerelem perceiben szokott az asszonyokon lenni. Ezen az arcon minden: az arcgödrök és az áll határozottsága, az ajkak, a mosoly, amely szinte ott röpdösött az arc körül, szemének a fénye, mozgásának kecses gyorsasága, hangja telt csengése, még a modora is, ahogy kedveskedő civódással felelt Veszlovszkijnak, aki engedélyét kérte, hogy a lovára ülhessen s jobblábas vágtára tanítsa - minden rendkívül vonzó volt rajta, s ezt, úgy látszott, maga is tudta, és örült neki.
Amikor a két asszony beült a hintóba, hirtelen mind a kettő zavarba jött. Anna a figyelő-kérdő pillantás miatt, amellyel Dolly nézte, Dolly meg, mert azóta, hogy Szvijazsszkij alkotmánynak nevezte, akarata ellenére is szégyenkezni kezdett a mocskos, vén hintóért, amelybe Anna beült vele. Filipp kocsis és az irodás ugyanezt érezték. Az irodás, hogy zavarát elrejtse, izgett-mozgott, a hölgyeket segítette föl, Filipp kocsis azonban komorrá vált, s előre fölkészült rá, hogy nem hódol be ennek a külsőséges fensőbbségnek. Ahogy a hollószín ügetőre nézett, gúnyosan elmosolyodott, az eszében eldöntötte, hogy ez a fekete a kétkerekűben csak prominázsra való; hőségben nem menne el negyven versztát egyfolytában.
A parasztok a szekérnél mind föltápászkodtak; kíváncsian és jókedvűen nézték a vendégfogadást, s megjegyzéseket tettek rá.
- Ők is örülnek, rég nem látták egymást - mondta a göndör hajú öreg, a hárshánccsal.
- Az ám. Geraszim apó, az a fekete csődör volna ám jó kévét hordani, hamar menne!
- Nézzed csak! Az a nadrágban, asszony ott? - mondta egyikük, a női nyeregben ülő Vaszenyka Veszlovszkijra mutatva.
- Férfi az. Nézd csak, milyen ügyesen ugrat.
- Mi az, gyerekek, alvás nem lesz?
- Most akarsz aludni? - kérdezte az öreg, ferdén a napra nézve. - Dél, nézd már, elmúlt. Fogd a kaszát, aztán gyerünk!
Anna Dolly sovány, elkínzott arcára nézett, a porlepte ráncokra, s azt akarta mondani, amit épp gondolt is, azazhogy Dolly lefogyott; de aztán eszébe jutott, hogy ő maga meg megszépült, a Dolly szeme is ezt mondta - fölsóhajtott hát, s magáról kezdett el beszélni.
- Rám nézel - mondta -, s azt gondolod, lehetek-e boldog a helyzetemben. És itt van, látod! Szégyellem bevallani, de megbocsáthatatlanul boldog vagyok. Valami varázslat történt rajtam, mint amikor az ember álmában fél, szorong, aztán hirtelen fölébred, s azt érzi, hogy a félelmei nincsenek többé. Én is fölébredtem. Átéltem a gyötrelmeket, a rettenetest, s most már rég, különösen mióta itt vagyunk, olyan boldog vagyok! - S félénk, kérdő mosollyal pillantott Dollyra.
- Mennyire örülök! - mondta Dolly, de a mosolya akarata ellenére hidegebb lett, mint szerette volna. - Nagyon örülök, hogy így van. De miért nem írtál?
- Miért? Mert nem mertem... Megfeledkezel a helyzetemről.
- Nem mertél? Nekem? Ha tudnád, hogy én... Azt tartom...
Darja Alekszandrovna a reggeli gondolatait akarta elmondani, de valamiért, most úgy tűnt föl, nem lenne helyénvaló.
- Erről különben később. Miféle épületek ezek itt? - kérdezte, mert másról akart beszélni, s az élő akác- és orgonakerítés zöldje mögül odalátszó vörös és zöld tetőkre mutatott. - Egész kis város.
De Anna nem válaszolt neki.
- De igazán - kérdezte -, mi a véleményed a helyzetemről, mit gondolsz róla?
- Fölteszem, hogy... - kezdte Darja Alekszandrovna, de ebben a pillanatban Vaszenyka Veszlovszkij nyargalt el mellettük. Beleszoktatta a lovát a jobblábas galoppba, s most rövid kabátjában úgy nyargalt el mellettük, nagyokat huppanva a női nyereg irháján.
- Megy már, Anna Arkagyevna! - kiáltotta.
Anna rá se hederített; Darja Alekszandrovna azonban megint csak úgy találta, hogy a hintó nem alkalmas a hosszabb beszélgetésre, s rövidre fogta, amit gondolt.
- Semmit sem gondolok - mondta. - Mindig szerettelek, s ha szeretünk, az egész embert szeretjük, amilyen, nem amilyennek akarom, hogy legyen.
Anna elfordította barátnője arcáról a szemét; hunyorított (ez a hunyorítás új szokása volt, amelyet Dolly nem ismert még), s elgondolkozott, mint aki föl akarja mérni ezeknek a szavaknak jelentőségét. Nyilván úgy fogta föl, ahogy akarta, s most Dollyra pillantott.
- Ha vannak bűneid - mondta -, amiért idejöttél és ezt mondtad, megbocsáttatnak.
S Dolly látta, hogy könnyek szöknek a szemébe. S megszorította némán a kezét.
- De mik hát ezek az épületek? És mennyi! - ismételte meg Dolly egy perc hallgatás után a kérdését.
- A személyzet házai, a gyár, az istállók - felelte Anna. - Itt kezdődik a park. El volt hagyatva mind, de Alekszej mindent kitatarozott. Nagyon szereti ezt a birtokot, s amit sosem vártam volna, szenvedélyesen érdekli a gazdaság. Különben is olyan gazdag természet! Akármihez fog, mindent kitűnően csinál. Nemcsak hogy nem unatkozik, de mindent szenvedéllyel tesz. Amennyire ismerem: kitűnő, számító gazda lett, a gazdaságában még fukar is. De csak a gazdaságban. Ahol tízezrekről van szó, nem számol - mondta azzal az örvendőn furfangos mosolygással, amellyel asszonyok szoktak beszélni kedvesük egyedül ismert, titkos tulajdonságairól. - Látod ott azt a nagy épületet? Az új kórház. Azt hiszem, többe fog kerülni százezernél. Ez most a vesszőparipája. S tudod, miért fogott hozzá? A parasztok, úgy látszik, olcsóbban kértek valami réteket, ő megtagadta, s én szemrehányást tettem a fösvénységéért. Természetesen nem azért, de mégis ezzel egyidőben nekikezdett ennek a kórháznak, így mutatja meg, érted, hogy nem fösvény. Ha akarod, c'est une petitesse,[126] de én csak még jobban szeretem érte. Mindjárt meglátod a házat. Ez még a nagyapai; kívül semmit sem változott.
- Milyen szép! - mondta Dolly, akaratlan bámulattal nézve a gyönyörű, oszlopos házra, amint a kert öreg fáinak sokszínű zöldjéből előtűnt.
- Ugye, hogy szép? Föntről, a házból, gyönyörű kilátás van.
Behajtottak a kaviccsal fölhintett, virágágyakkal díszített udvarba - két munkás épp lyukacsos nyerskővel rakta körül a fölporhanyított virágágyakat -, s a fedett bejáró alá álltak.
- Ők már meg is érkeztek! - mondta Anna a nyerges lovakra nézve, amelyeket épp akkor vezettek el a feljáró elől. - Szép ló, igaz? Cob. A kedvencem. Vezesd csak ide, s hozz egy darab cukrot neki. A gróf hol van? - kérdezte a kiugró két parádés inastól. - De hisz ott van! - mondta, az elébük jövő Vronszkijt és Veszlovszkijt megpillantva.
- Hol helyezi el a hercegnőt? - fordult Vronszkij Annához franciául, s be sem várva a feleletet, még egyszer üdvözölte Darja Alekszandrovnát, most még a kezét is megcsókolta. - Azt gondolom, a nagy erkélyes szobába?
- Nem, az messze van! Jobb lesz a sarokszoba, többet látjuk egymást. No, gyerünk - mondta, a cukrot, amit az inas kihozott, kedves lovának adva.
- Et vous oubliez votre devoir[127] - mondta Veszlovszkijnak, aki szintén kijött a ház elé.
- Pardon, j'en ai tout les poches[128] - felelte Veszlovszkij mosolyogva, ujjait a mellénye zsebébe süllyesztve.
- Mais vous venez trop tard[129] - mondta Anna, kezét, amelyet a ló a cukor elvétele közben benyálazott, egy kendővel megtörölve. Aztán Dollyhoz fordult: - Hosszabb időre jöttél? Egy napra? Az lehetetlen!
- Így ígértem, a gyerekek is... - mondta Dolly, s érezte, zavarba jön, attól is, hogy az útitáskáját ki kell a hintóból vennie, meg attól is, hogy az arca bizonyára nagyon beporosodott.
- De Dolly lelkem... No, meglátjuk még. Gyerünk, gyerünk! - s bevezette Dollyt a szobájába.
Ez a szoba nem az a parádés szoba volt, amit Vronszkij ajánlott, olyan csak, amelyről Anna azt mondta, Dolly megbocsátja majd. De ez a szoba is, amelyért mentegetőztek, rendkívül fényűző volt; Dolly sohasem élt ilyenben, a legjobb külföldi szállodákra emlékeztetett.
- Milyen boldog vagyok, lelkecském! - mondta Anna, lovaglóruhájában egy percre Dolly mellé ülve. - Mesélj a tieidről. Sztyivával futólag találkoztam. De ő nem tud a gyerekeiről mesélni. Mit csinál Tánya, a kedvencem? Nagylány már, gondolom.
- Igen, nagyon nagy - felelte kurtán Darja Alekszandrovna. Maga is csodálkozott, hogy amikor a gyerekeiről kérdik, ilyen hidegen felel. - Nagyon jól megvagyunk Levinéknél - tette még hozzá.
- Ó, ha tudtam volna - mondta Anna -, hogy nem vetsz meg!... Idejöhettetek volna hozzánk mind. Hisz Sztyiva régi jó barátja Alekszejnek - tette hozzá, és hirtelen elpirult.
- Igen, de mi olyan jól... - felelte Dolly zavartan.
- Hát persze, ostobaságokat beszélek össze az örömtől. De hogy mennyire örülök is teneked, lelkecském! - mondta Anna, s újra megcsókolta. - Még nem mondtad el, hogy gondolkozol rólam; pedig tudni akarok mindent. Hanem örülök, hogy olyannak látsz, amilyen vagyok. Nem szeretném - ez a fő -, hogy azt higgyék, be akarok bizonyítani valamit. Nem akarok semmit sem bizonyítani; élni akarok, s magamon kívül senkinek nem ártani. Erre jogom van, igaz? Különben ez hosszú mese, s most majd mindent szépen megbeszélünk. De megyek is, öltözködöm; hozzád meg beküldöm a lányt.
Ahogy magára maradt, Darja Alekszandrovna háziasszonyi szemmel nézett körül a szobájában. Amit a házhoz érve s a házon végigmenve, most pedig a szobájában látott, a bőség és választékosság benyomását tette, azét az új európai fényűzését, amelyről ő csak angol regényben olvasott, Oroszországban azonban, hozzá még falun, nem látott soha. Az új francia kárpitoktól a szőnyegig, amellyel az egész szoba be volt borítva, minden új volt. Az ágy rugós, matracos, különös fejaljjal, a kispárnákon finom selyemhuzat. A márványmosdó, a toalett, heverő, asztalok, a kandallón a bronzóra, a függönyök, fényképek - mind drága és új.
A belépő s szolgálatait felajánló divathölgy-szobalánynak a frizurája és ruhája divatosabb, mint Dollyé, s ő maga is éppen olyan vadonatúj és drága, mint az egész szoba. Darja Alekszandrovnának jólesett az udvariassága, tisztasága, szolgálatkészsége, de kényelmetlenül érezte magát vele, s szégyenkezett a hálóréklijéért, tévedésből, vesztére, egy foltozottat tettek be ugyanis. Ugyanazokat a foltokat és bestoppolt helyeket szégyellte, amelyekre otthon olyan büszke volt. Otthon világos volt, hogy hat réklire huszonnégy arsin hatvankopejkás vászon kell, ami a hozzávalót s a munkát nem számítva, tizenöt rubelt tesz ki; a tizenöt rubelt megtakarították. A szobalány előtt azonban, ha nem is szégyellte, de kényelmetlenül érezte magát.
Nagy megkönnyebbülést érzett, amikor régi ismerőse, Annuska lépett a szobába. A divathögy-szobalánynak úrnőjéhez kellett menni, s Darja Alekszandrovnával Annuska maradt.
Annuska szemmel láthatólag nagyon örült az úrnő megérkezésének, s szünet nélkül beszélt. Dolly látta, hogy az asszonya helyzetéről, különösen pedig a gróf szerelméről és odaadásáról szeretné a véleményét elmondani, de mihelyt erről kezdett beszélni, Dolly szándékosan megállította.
- Anna Arkagyevnával nőttem fel, mindennél drágább nekem. Nem a mi dolgunk ítélkezni. De így szeretni már, úgy látszik...
- Add oda ezt, kérlek, ha lehet, hogy kimossák - szakította félbe Darja Alekszandrovna.
- Szolgálatára, két asszony van nálunk, külön a mosásra, a fehérnemű mind géppel megy. A gróf maga néz utána mindennek. Az ilyen férj...
Dolly örült, amikor Anna bejött, s jöttével elvágta Annuska fecsegését.
Anna igen egyszerű batisztruhát vett föl; Dolly figyelmesen megnézte ezt a ruhát. Tudta, mit jelent s mennyi pénzbe kerül ez az egyszerűség.
- Régi ismerős - mondta Anna Annuskára.
Anna most már nem jött zavarba. Tökéletesen fesztelen és nyugodt volt. Dolly látta, hogy abból az állapotból, amelyet az ő érkezése váltott ki, teljesen magához tért; azt a felületes, közönyös modort öltötte magára, amely zárt ajtóként őrizte érzéseit és legrejtettebb gondolatait.
- No és a kislányod, Anna? - kérdezte Dolly.
- Annie? (Így hívta Anna a leányát.) Egészséges. Nagyon szépen rendbe jött. Akarod látni? Gyerünk, megmutatom. Nagyon sok vesződség volt - kezdte mesélni - a dajkákkal. Egy olasz lány volt a szoptatós. Szép, de olyan buta! El akartuk küldeni, de a kislány úgy megszokta, hogy még mindig tartjuk.
- De hát hogy intéztétek el? - kezdte el Dolly a kérdést, hogy mi lesz a neve a kislánynak; de észrevéve Anna elkomorodó arcát, megváltoztatta kérdése értelmét. - Hogy intéztétek el, elválasztottátok már?
Anna azonban elértette.
- Nem ezt akarod kérdeni. A nevét. Igaz? Alekszejt is ez gyötri. Nincs neve. Azaz Karenina - mondta Anna, s úgy hunyorított a szemével, hogy csak az összeérő szempilláit lehetett látni. - Különben - mondta hirtelen fölfénylő arccal - erről később beszélünk még. Gyerünk, megmutatom. Elle est três gentille.[130] Mászik már.
A fényűzés, amely Darja Alekszandrovnát az egész házban bámulatba ejtette, a gyerekszobában még meglepőbb volt. Angliából hozatott gyermekkocsik voltak itt, szerkezetek, amiken járni tanulhatott, egy különös, biliárdasztal-forma dívány, amit külön a mászkálásra készítettek, hinták s furcsa új fürdőkádak. Mindez angolos volt, egyszerű, jó minőségű és nyilván igen drága. A szoba nagy volt, igen magas és világos.
Amikor beléptek, a kislány egy szál ingecskében ült a pici karosszékben, a húslevesét ette, amellyel az egész mellecskéjét leöntötte. A lánykát a gyerekszobában szolgáló orosz lány etette, aki a gyerekkel együtt evett. Sem a szoptatós dada, sem a dajka nem volt benn; a szomszéd szobában voltak, onnan hallatszott ki különös francia beszédük; csak azon tudták egymással megértetni magukat.
Ahogy Anna hangját meghallották, a csinosan öltözött, magas angol nevelőnő - kellemetlen arc, tisztátalan vonások -, szőke fürtjeit gyorsan megrázva, átjött, s tüstént mentegetőzni kezdett, noha Anna semmivel sem vádolta. Anna minden szavára néhány "yes, my lady"-t[131] hadart el sebesen.
A fekete szemöldökű, fekete hajú, piros képű lányka erősöcske, feszes bőrű, vörös kis testével, akármilyen morcul nézett is az új alakra, nagyon megtetszett Darja Alekszandrovnának; egészséges színéért még meg is irigyelte. Ahogy ide-oda kúszott, az is nagyon tetszett neki. Egyik gyereke sem kúszott így. Ez a kislány, amikor a szőnyegre ültették s a kis ruháját hátul föltűrték, csodálatosan kedves volt. Csillogó fekete szemével, mint egy kis állat, a nagyokra pislantott; szemmel láthatólag örült, hogy gyönyörködnek benne; aztán mosolyogva és a lábát oldalvást tartva, erélyesen a kezére nehezedett; a farát gyorsan fölhúzta, majd megint a kezecskéivel kapaszkodott előre.
De a gyerekszoba szelleme, különösen pedig az angol nő sehogy sem tetszett Darja Alekszandrovnának. Hogy Anna az emberismeretével csak ilyen ellenszenves, jelentéktelen angol lányt talált a lánya mellé, nem tudta mással megmagyarázni, mint hogy az ilyen törvénytelen családba, mint az övé, más nem jött volna el. Néhány szóból is azt látta, hogy Anna, a szoptatós dada, a dajka és a gyerek nem élnek együtt, s az anya látogatása itt szokatlan dolog. Anna oda akarta adni a gyereknek a játékát, de nem találta.
A legcsodálatosabb az volt, hogy amikor megkérdezte, hány foga van, Anna tévedett, az utolsó két fogáról egyáltalában nem tudott.
- Néha rosszul esik, hogy szinte felesleges vagyok itt - mondta Anna a gyerekszobából jövet, s hogy az ajtóban álló játékokat kikerülje, megemelte a szoknyáját. - Az elsővel nem így volt.
- Épp fordítva gondoltam - mondta félénken Darja Alekszandrovna.
- Ó, nem! Hanem tudod-e, láttam Szerjozsát - mondta hunyorítva Anna, mintha valami távolira nézne. - Erről különben majd beszélünk még. Nem is hiszed, olyan vagyok, mint a kiéhezett, aki elé dús ebédet tálalnak, hirtelen nem tudja, mihez nyúljon. Ez a dús ebéd: te vagy és a rám váró beszélgetések, amiket senki mással végig nem beszélhetnék; s most nem is tudom, melyikbe kapjak előbb. Mais je ne vous ferai grâce de rien.[132] Mindent el kell mondanom. Hanem hadd adok - kezdte - egy kis képet a társaságról, amelyet itt találsz. Kezdjük a hölgyekkel. Varvara hercegnő. Ismered, én meg a véleményedet ismerem, s Sztyiváét. Sztyiva szerint életének egyetlen célja: bebizonyítani, hogy többet ér Katyerina Pavlovna nagynéninknél. Ez mind igaz, de azért derék ember, és én olyan hálás vagyok neki. Pétervárott volt pillanat, mikor okvetlenül szükségem volt egy chaperon-ra.[133] Ekkor vetődött hozzám. De igazán jó lélek. Sokat könnyített a helyzetemen. Nem érted, látom - tette hozzá -, a helyzetem egész nehézségét ott Pétervárott. Itt teljesen nyugodt és boldog vagyok. De erről később. Most hadd sorolom el őket. Itt van még Szvijazsszkij, a nemesség vezetője és nagyon rendes ember; de akar valamit Alekszejtől. Most, hogy falura költöztünk, Alekszejnek, a vagyona révén - megérted - nagy befolyása lehet. Aztán Tuskevics: találkoztál vele, ott volt Betsy mellett. Most otthagyták, s hozzánk jött. Ahogy Alekszej mondja, egy azok közül, akik nagyon kellemesek tudnak lenni, ha az ember annak veszi őket, aminek látszani akarnak; et puis il est comme il faut,[134] ahogy Varvara hercegnő mondja. Azután Veszlovszkij... őt ismered. Nagyon kedves fiú - s huncut mosoly ráncolta össze az ajkát. - Micsoda vad história ez Levinnel? Veszlovszkij elmesélte Alekszejnek, de mi nem hisszük. Il est très gentil et naif[135] - mondta ismét ugyanazzal a mosollyal. - A férfiaknak szórakozásra van szükségük, és Alekszejnek publikum kell, ezért becsülöm meg ezt a társaságot. Élénkségnek és vidámságnak kell lenni a házunknál, hogy Alekszej ne vágyjon semmi újra. Az intézőt meglátod majd. Nagyon derék német, és tudja a dolgát. Alekszej sokra becsüli. Aztán a doktor, fiatal ember, nem akarom azt mondani, hogy egész nihilista, de szájába veszi, tudod, a kést... különben nagyon jó orvos. Aztán az építész... Une petite cour.[136]
- Nos, hercegnő, itt van Dolly, akit annyira akart látni - mondta Anna, ahogy Darja Alekszandrovnával a nagy kőteraszra lépett, amelyen hímzőráma mögött, az árnyékban, ott ült a hercegnő; egy karosszékhuzatot hímzett Alekszej Kirillovics grófnak. - Azt mondja, ebédig nem kér semmit, de csak hozasson neki villásreggelit, én meg elmegyek, s megkeresem Alekszejt; valamennyiüket idehozom.
Varvara hercegnő barátságosan, kicsit vállveregetve fogadta Dollyt. Rögtön magyarázni kezdte, hogy azért költözött Annához, mert mindig jobban szerette őt, mint a nővére, Katyerina Pavlovna, ugyanaz, aki Annát fölnevelte; s most, amikor Annát mindenki elhagyja, kötelességének érzi, hogy ebben a legnehezebb átmeneti korszakban segítségére legyen.
- A férje belemegy majd a válásba; akkor én is visszamegyek megint az én magányomba; most azonban hasznára lehetek, s akármilyen nehéz, megteszem, nem úgy, mint mások, a kötelességemet. De milyen kedves vagy, mennyire jól tetted, hogy eljöttél! Úgy élnek egészen, mint a legjobb házasok. Isten ítéli meg őket, nem mi. Hát Birjuzovszkij és Avenyeva... Aztán maga Nyikandrov, vagy Vasziljev Mamonovával, meg Liza Nyeptunova... Hisz akkor senki sem szólt egy szót sem! S a vége az lett, hogy mindenki fogadta őket. És aztán c'est un intérieur si joli, si comme il faut, tout-à-fait à l'anglaise. On se réunit le matin au breakfast et puis on se sépare.[137] Ebédig mindenki azt csinál, amit akar. Ebéd hétkor. Sztyiva nagyon jól tette, hogy elküldött. Ki kell tartania mellettük. Tudod, hogy az anyján s a bátyján keresztül mindent el tud érni. Aztán meg annyi jót tesznek. Nem beszélt neked a kórházról? Ce sera admirable[138] - minden Párizsból való.
Beszélgetésüket Anna szakította félbe, a biliárdszobában rátalált a férfitársaságra, s együtt jött vissza velük a teraszra. Ebédig jó darab volt még - az idő gyönyörű; különféle módokat ajánlottak hát, hogy a hátralevő két órát hogy tölthetnék el. Vozdvizsenszkojéban nagyon sok módja volt az időtöltésnek, nem azok, amiket Pokrovszkojéban megszoktak.
- Une partie de lawn tenis[139] - ajánlotta Veszlovszkij szép mosolyával. - Mi megint együtt játszunk, Anna Arkagyevna.
- Nem, nagyon meleg van; menjünk inkább a kertbe, s csónakázzunk - ajánlotta Vronszkij. - Közben megmutatjuk Darja Alekszandrovnának a partot.
- Én mindenbe beleegyeztem - mondta Szvijazsszkij.
- Dollynak, úgy hiszem, a legjobban egy kis séta esne - mondta Anna. - Utána lehet majd csónakázni.
Így is határoztak, Veszlovszkij és Tuskevics elmentek a fürdőházba; megígérték, hogy fölszerelik a csónakot, s bevárják őket.
Két párra szakadva mentek az utacskán; Anna Szvijazsszkijjal, Dolly Vronszkijjal. Dollyt megzavarta egy kicsit s aggodalmassá tette az egész új környezet, amelybe került. Elméletben, elvonatkoztatottan nemcsak hogy mentette, de helyeselte is Anna tettét. Mint ahogy a gáncsolhatatlanul erkölcsös asszonyokkal, akik az erkölcsös élet egyhangúságába belefáradtak, általában gyakran megtörténik, a bűnös szerelmet távolról nemcsak hogy megbocsátotta, de irigyelte is. Azonkívül szívből szerette Annát. A valóságban azonban, ahogy itt látta, ezeknek a számára idegen embereknek a körében, akiknek a "jó modora" is olyan új volt neki, kényelmetlen érzése támadt. Különösen kellemetlen volt, hogy Varvara hercegnőt is itt kellett látnia, aki a kényelemért, amelyben része volt, mindent megbocsátott.
Elvonatkoztatva, Dolly helyeselte Anna lépését; azt az embert azonban, akiért ezt a ballépést elkövette, kellemetlen volt látnia. Vronszkij nem is tetszett neki sohasem. Nagyon gőgösnek tartotta, s a gazdagságán kívül nem látott semmi olyat benne, amire büszke lehetne. De itt, a házában, akarata ellenére, még jobban imponált neki, mint előbb, s nem tudott fesztelen lenni a társaságában. Hasonló érzése volt vele, mint a hálórékli miatt a szobalánnyal. Ahogy a szobalány előtt, ha nem is röstellte, de a foltok miatt kényelmetlenül érezte magát, Vronszkij előtt is, ha nem is szégyent, de állandó elfogódottságot érzett önmaga miatt.
Dolly zavarban volt, és beszédtárgyat keresett; az ilyen büszke embernek, azt tartotta ugyan, kellemetlen lehet házának és kertjének a dicsérete, de minthogy más tárgyat nem talált, mégiscsak azzal kezdte, hogy a háza nagyon megtetszett neki.
- Igen, nagyon szép épület, a stílusa is szép, régies - mondta Vronszkij.
- Nekem nagyon megtetszett az udvar a feljáró előtt. Azelőtt is ilyen volt?
- Ó, nem! - mondta Vronszkij, s arca fölragyogott az örömtől. - Ha látta volna ezt az udvart most tavasszal!
S kezdetben óvatosan, később mindjobban belehevülve, a ház- és kertcsinosítás különféle részleteire kezdte Dolly figyelmét fölhívni. Látni való volt, hogy sok fáradságot ölt a ház kitatarozásába s megszépítésébe, s most szükségét érezte, hogy egy új ember előtt dicsekedjék vele, és szívből örült Darja Alekszandrovna dicséretének.
- Ha nem fáradt, s be óhajt nézni a kórházba, nincs messze. Gyerünk tán - mondta, Dolly arcába pillantva, hogy meggyőződjék, nem unja-e.
- Jössz, Anna? - fordult hozzá Vronszkij.
- Megyünk, ugye? - fordult Anna Szvijazsszkijhoz. - Mais il ne faut pas laisser le pauvre Veszlovszkij et Tuskevics se morfondre là dans le bateau.[140] El kell küldeni értük. Igen, ez lesz az emlékmű, amit maga után hagy - fordult Anna azzal a furfangos, beavatott mosollyal Dollyhoz, amellyel előbb a kórházról beszélt.
- Ó, ez kapitális dolog! - mondta Szvijazsszkij, s hogy Vronszkij valami bólogatójánosnak ne tartsa, egy könnyed, helytelenítő megjegyzést is fűzött mindjárt hozzá: - Én csak azt bámulom, gróf - mondta -, hogy ön, aki annyit tesz egészségügyi téren a népért, az iskolaügyben annyira közömbös.
- C'est devenu tellement commun, les écoles[141] - mondta Vronszkij. - Nem azért - megérti -, de ebben örömöm telt. Erre kell a kórház felé mennünk - fordult Darja Alekszandrovnához, s a fasor oldalkijáratára mutatott.
A hölgyek felnyitották a napernyőjüket, s az oldalútra tértek. Ahogy néhány fordulat után a kiskapun kimentek, Darja Alekszandrovna maga előtt látta egy dombon a nagy, vörös, cikornyás külsejű, csaknem kész épületet. A még festetlen vastető vakítóan csillogott a ragyogó napban; a befejezett épület mellett, állványokkal körülvéve, egy másik is készült: az állványokon kötényes munkások rakták a téglát, s vödreikből locsolták és szintezőléceikkel egyengették a téglasort.
- Milyen gyorsan halad maguknál a munka! - mondta Szvijazsszkij. - Amikor utolszor itt jártam, a tető sem volt fönn.
- Őszre egészen kész lesz. Belülről már majdnem teljesen rendben van - mondta Anna.
- Ez az új meg itt mi?
- Itt helyezzük el a doktorlakást és a gyógyszertárat - felelte Vronszkij, s a rövid felöltőjében hozzá tartó építészt észrevéve, bocsánatot kért a hölgyektől, s elébe ment.
Megkerülte a gödröt, amelyből a munkások a meszet hordták, s az építész mellett megállva, hevesen kezdett beszélni valamiről.
- Az oromzat még mindig alacsonyra kerül - felelte Annának, aki megkérdezte, miről van szó.
- Mondtam, hogy föl kell az alapot emelni - szólt Anna.
- Persze hogy jobb lett volna, Anna Arkagyevna - mondta az építész -, de most már elmulasztottuk.
- Igen, nagyon érdekel - felelte Anna Szvijazsszkijnak, aki csodálkozott, hogy ennyire ért az építészethez. - Fontos lenne, hogy az új épület összhangban legyen a kórházzal. De ez csak később jutott eszünkbe, s terv nélkül láttunk hozzá.
Vronszkij végzett az építésszel, s a hölgyekhez csatlakozva, végigvezette őket a kórházon.
Kívül most fejezték csak be a párkányokat, a földszinten festettek, de fönn csaknem minden készen volt már. A széles, öntöttvas lépcsőn át egy kis térségre értek, s az első nagy szobába léptek. A falakon márványszerű vakolás, a hatalmas, egytáblás ablakokat berakták már; csak a parkettpadló nem volt befejezve; az asztalosok, akik egy fölemelt négyszögön gyalultak, otthagyták a munkájukat, hogy a hajukat fölfogó homlokszalagot levéve, az uraknak köszönjenek.
- Ez a várószoba - mondta Vronszkij. - Itt lesz a dobogó, az asztal, a szekrény s más semmi.
- Erre, itt gyerünk át. Ne jöjj az ablakhoz - mondta Anna, kipróbálva, hogy a festék megszáradt-e már. - Alekszej, a festés már száraz - mondta azután.
A váróból a folyosóra mentek. Vronszkij itt az új rendszerű szellőztetőt mutatta meg. Majd a márvány fürdőkádakat, a különös rugójú ágyakat. Aztán egymás után a termeket, raktárt, a fehérneműs szobát, majd az új szerkezetű kályhákat; a tolókocsikat, amelyek zajtalan viszik a folyosón a szükséges holmit és sok mást. Szvijazsszkij úgy méltányolt mindent, mint aki ismeri a haladás vívmányait. Dolly egyszerűen csodálkozott az idáig nem látott dolgokon; mindent meg akart érteni, s apróra végigkérdezett mindent, ami Vronszkijnak szemmel látható örömöt okozott.
- Oroszországban ez lesz, úgy hiszem, az egyetlen egész szabályszerűen berendezett kórház - mondta Szvijazsszkij.
- Szülészeti osztály nem lesz? - kérdezte Dolly. - Falun olyan nagy szükség van rá. Én gyakran...
Vronszkij udvariassága ellenére félbeszakította.
- Ez nem szülőotthon - mondta -, hanem kórház, a járványos betegségeken kívül mindenféle betegséget gyógykezelnek majd benne. Itt van, ezt nézze meg... - s odagördítette Darja Alekszandrovna elé az újonnan rendelt lábadozó-karosszéket. - Ide nézzen! - Beleült a székbe, s mozgatni kezdte. - Nem tud még járni az illető, gyenge, vagy a lába beteg, de levegőre van szüksége, hát megy s gurul benne...
Darja Alekszandrovnát minden érdekelte, minden nagyon tetszett neki, a legjobban azonban Vronszkij tetszett a naiv, természetes lelkesedésével. "Igen, nagyon kedves, derék ember" - gondolta időnként, ahogy oda se hallgatott, nézte csak, az arckifejezésébe hatolva, s gondolatban Anna helyébe képzelte magát. Annyira tetszett neki a mostani elevenségével, hogy megértette szinte, Anna hogy szerethetett belé.
- De a hercegnő, úgy hiszem, fáradt már, s nem érdeklik a lovak - mondta Vronszkij Annának, aki azt ajánlotta, menjenek át a lóistállóba, ahol Szvijazsszkij az új csődört akarta megnézni.
- Maguk csak menjenek át, én meg hazakísérem a hercegnőt; közben beszélgetünk, ha úgy tetszik - mondta Dollyhoz fordulva.
- Nagyon szívesen; a lovakhoz úgysem értek semmit - mondta Darja Alekszandrovna kicsit elcsodálkozva.
Látta Vronszkij arcán, hogy akar valamit tőle. Nem tévedett. A kiskapun át alig értek megint a kertbe, arrafelé nézett, amerre Anna eltűnt, s meggyőződve, hogy nem hallhatja, nem láthatja őket, így kezdte:
- Kitalálta, ugye, hogy beszélnivalóm van magával? - nézett rá Vronszkij nevető szemmel. - Ha nem tévedek, barátnője Annának. - Levette kalapját, s a kendőjét kihúzva, megtörölte vele kopaszodó fejét.
Darja Alekszandrovna nem felelt, csak ijedten nézett rá.
Ahogy magukra maradtak, egyszerre szorongás fogta el; nevető szeme és szigorú arckifejezése megijesztette.
A legkülönfélébb föltevések villantak föl a fejében, hogy mit készül mondani: "Megkér, hogy jöjjek el hozzájuk a gyerekekkel együtt vendégségbe, s nekem vissza kell utasítanom; vagy hogy Moszkvában szervezzek egy kis kört Anna számára... Vagy tán erről a Vaszenyka Veszlovszkijról; hogy Anna hogy van vele. Esetleg Kittyről, hogy bűnösnek érzi magát vele szemben." Csupa kellemetlen dolgot várt, de azt, hogy miről akar beszélni, nem találta ki.
- Magának olyan nagy befolyása van Annára, annyira szereti magát - mondta -, segítsen nekem.
Darja Alekszandrovna kérdőn és félénken nézett energikus arcába, amely a hársak árnyékában majd egészen, majd helyenként a nap fényébe került, majd megint árnyék felhőzte be, s várta, mit mond még; de Vronszkij nádbotját a kavicsba fúrva, halkan ment mellette.
- Varvara hercegnőt nem számítva, Anna régi barátnői közül maga az egyetlen, aki eljön hozzánk; ezt, tudom, nem azért tette, mert a helyzetünket normálisnak tartja, hanem mert megérti helyzetünk minden nehézségét, s ennek ellenére is szereti, és segíteni akar rajta. Jól értettem? - kérdezte rápillantva.
- Ó, igen - felelte Darja Alekszandrovna, a napernyőjét becsukva -, de...
- Nem - szakította őt félbe Vronszkij, s elfeledve, hogy ezzel beszélgetőtársát félszeg helyzetbe hozza, önkéntelenül megállt, úgyhogy Dollynak is meg kellett állnia. - Senki sem ismeri jobban és mélyebben Anna helyzetének az egész nehézségét, mint én. Ez érthető is, föltéve, hogy megtisztel és olyan embernek tart, akinek szíve van. Ennek a helyzetnek én vagyok az oka, s épp ezért érzem is.
- Értem - mondta Darja Alekszandrovna, s akarata ellenére is gyönyörködött benne, hogy milyen őszintén és határozottan mondta. - De éppen mert saját magát érzi az okának; attól félek, túlozza is. Azt megértem, hogy a társaságban nehéz a helyzete.
- A társaságban pokol! - mondta Vronszkij gyorsan, komoran összeráncolt arccal. - Erkölcsi gyötrelmet kegyetlenebbet lehetetlen elképzelni, mint amit Pétervárott az alatt a két hét alatt átélt... ezt higgye el, kérem.
- De itt, amíg sem Anna... sem maga nem érzi a társaság hiányát...
- Társaság! - mondta Vronszkij megvetően. - Mi szükségem lehet énnekem társaságra?
- Addig - s ez örökké tarthat - boldogok és nyugodtak lehetnek. Annán látom, hogy boldog, hogy tökéletesen boldog; már talált is alkalmat rá, hogy ezt közölje velem - mondta Darja Alekszandrovna mosolyogva, s ahogy mondta, akaratlanul is kétség fogta el, valóban boldog-e hát.
De Vronszkij, úgy látszik, nem kételkedett benne.
- Igen, igen - mondta. - A szenvedései után, tudom, föléledt, s most boldog. Boldog a jelenben. De én?... Én félek attól, ami ránk vár... Bocsánat, sétálni akar?
- Nekem egészen mindegy.
- Akkor üljünk hát le ide.
Darja Alekszandrovna leült a fasor sarkán a kerti padra, Vronszkij elébe állt.
- Látom, hogy boldog - ismételte, s Darja Alekszandrovnát most még erősebb kétség lepte meg, hogy boldog-e valóban. - De mehet-e ez így tovább? Jól vagy rosszul jártunk-e el, más kérdés; a kocka el van vetve - mondta oroszról franciára térve át -, s mi egész életünkre össze vagyunk kötve, összekötve a szeretet legszentebb bogaival; van gyerekünk, és lehet még több is. De a törvény és körülményeink olyanok, hogy ezer bonyodalom merülhet föl, amit ő most, amikor annyi szenvedés és megpróbáltatás után a lelke végre megpihenhet, nem lát, és nem akar látni. Ezt meg lehet érteni. Nekem azonban nem lehet nem látnom. A lányom törvény szerint nem az én lányom, hanem Kareniné. Nem akarom ezt a csalást! - mondta a tiltakozás erőteljes mozdulatával, s kérdőn és komoran pillantott Darja Alekszandrovnára.
Az nem felelt, csak nézte. Vronszkij tovább beszélt.
- Holnap fiam születik, az én fiam, s törvény szerint az is Karenin, sem a nevemet, sem a vagyonomat nem örökli, s akármilyen boldog a családi életünk, akárhány gyerekünk van, köztem és köztük nem lesz kapocs. Kareninok. Megérti ennek a helyzetnek a súlyát és borzalmát?! Megpróbáltam beszélni róla Annával. Fölingerli. Nem érti meg, s én nem akarok előtte mindent a nevén nevezni. De nézze most a másik oldaláról. Én boldog vagyok a szerelmében, de elfoglaltságra van szükségem. Rátaláltam erre a foglalkozásra, és büszke vagyok rá: nemesebbnek tartom hajdani bajtársaim foglalkozásánál, udvarban, szolgálatban. Ma már, ez kétségtelen, nem cserélném el a helyzetemet az övékkel. Itt dolgozom, a magamén, s boldog vagyok és elégedett, a boldogsághoz semmi többre nincs szükségünk. Szeretem ezt a tevékenységet. Cela n'est pas un pis-aller,[142] ellenkezőleg...
Darja Alekszandrovna látta, hogy Vronszkij vallomásának ezen a pontján elkalandozik, nem értette jól ezt a kitérőt, de érezte, hogy ha már egyszer a legmeghittebb dolgairól kezdett el beszélni, amikről Annával nem beszélhet, mindent kimond, s hogy falusi munkásságának a kérdése meghitt gondolatainak ugyanabba az osztályába tartozik, amibe a viszonya Annával.
- Hát akkor folytatom - mondta felocsúdva. - A fő az, hogy az embernek, mialatt dolgozik, meglegyen a föltétlen meggyőződése, hogy amit csinál, nem hal meg vele, lesz utódja - s ez az, ami énnekem nincs. Képzelje el annak az embernek a helyzetét, aki előre tudja, hogy az ő és szeretett asszonyának gyermekei nem lehetnek az övéi, hanem másvalakiéi, aki gyűlöli őket, és tudni sem akar róluk. Ez rettenetes!
Elhallgatott, nyilván az erős felindulástól.
- Ezt, természetesen, megértem. De mit tehet itt Anna? - kérdezte Darja Alekszandrovna.
- Nos, itt jutok beszédem céljához - mondta Vronszkij, nagy nehezen erőt véve magán. - Anna tehet, tőle függ... Ahhoz, hogy az uralkodótól az örökbefogadást kérhessem, okvetlenül szükséges a válás. S ez Annától függ. Az ura beleegyezett - a maga férje akkor ezt teljesen elintézte. S tudom, hogy most sem utasítaná el. Éppen csak írni kellene neki. Akkor azt a határozott választ adta, hogy ha Anna kívánja, ő nem tagadja meg. Ez persze - mondta komoran - egyike azoknak a farizeus kegyetlenségeknek, amelyekre csak ezek a szívtelen emberek képesek. Tudja, mekkora gyötrelmébe kerül csak emlékezni is rá, s épp azért követel levelet tőle, mert ismeri. Megértem, hogy Annának ez kínos. De olyan fontos érvek követelik; az ember kénytelen passer pardessus toutes ces finesses des entiment. Il y va du bonheur et de l'existence d'Anna et des ses enfants.[143] Nem beszélek magamról, noha nekem is nehéz, nagyon nehéz - mondta olyan kifejezéssel, mintha megfenyegetne valakit, amiért nehéz. - Épp ezért kapaszkodom, hercegnő, olyan lelkiismeretlenül magába is, mint valami mentőhorgonyba. Segítsen, és beszélje rá, hogy írjon az urának, s követelje a válást!
- Igen, magától értetődik - mondta elgondolkozva Darja Alekszandrovna, s élénken állt előtte utolsó találkozása Alekszej Alekszandroviccsal. - Magától értetődik - ismételte meg aztán határozottan, mert Anna jutott az eszébe.
- Használja föl a befolyását, érje el, hogy írjon. Én nem akarok, majdnemhogy nem is tudok vele erről a dologról beszélni.
- Jól van, majd beszélek. De hogy van az, hogy ő maga nem gondol rá? - mondta Darja Alekszandrovna, s ki tudja, miért, hirtelen Anna új, különös szokása, a hunyorítás jutott eszébe. Visszaemlékezett, hogy Anna éppen akkor hunyorít így, amikor a beszéd az élet lelki oldalát érinti. "Mintha a maga életére hunyorítana, hogy ne lássa egészen", gondolta Dolly. - Magamért és őérte is, föltétlenül beszélek vele - felelte Darja Alekszandrovna Vronszkij hálálkodására.
Fölálltak, s elindultak a ház felé.
Anna Dollyt a szobájában találta már, s most figyelmesen nézett a szemébe, mintha a beszélgetés felől faggatná, amit Vronszkijjal folytatott. Kérdést azonban nem intézett hozzá.
- Lassan itt van az ebéd ideje - mondta -, s még szinte nem is láttuk egymást. Az estére számítok. Most öltözködni kell mennem. Gondolom, neked is. Az építkezésnél egész összemocskoltuk magunkat.
Dolly bement a szobájába, s nevethetnékje támadt. Átöltöznie nem volt mibe, a legjobb ruháját fölvette már, de hogy készülését az ebédre mégis jelezze valamivel, megkérte a szobalányt, hogy tisztítsa ki a ruháját, megcserélte rajta a mandzsettát, szalagot, s a fejére csipkedíszt tett.
- Ennyi, amit tehettem - szólt mosolyogva, amikor Anna a harmadik, megint rendkívül egyszerű ruhában bejött hozzá.
- Igen, mi itt nagyon piperkőcök vagyunk - mondta Anna, mentegetőzve szinte a csinosságáért. - Alekszej annyira örül a látogatásodnak, mint ritkán valaminek. Határozottan beléd szeretett - tette hozzá. - Nem fáradtál el?
Ebédig már nem volt idő beszélgetésre. Ahogy a fogadószobába bementek, ott találták Varvara hercegnőt s a férfiakat fekete zakóban. Az építész frakkban volt. Vronszkij bemutatta a vendégnek az orvost s az intézőt. Az építésszel a kórháznál ismertette még össze.
A borotvált, kerek képével és keményített csokrú, fehér nyakkendőjével ragyogó, kövér udvarmester jelentette, hogy tálalva van, s a hölgyek fölemelkedtek. Vronszkij megkérte Szvijazsszkijt, nyújtsa Anna Arkagyevnának a karját, maga pedig Dollyhoz lépett. Veszlovszkij megelőzte Tuskevicset, s Varvara hercegnőnek nyújtotta karját; úgyhogy Tuskevics az intézővel és a doktorral egyedül ment be.
Az ebéd, az ebédlő, az asztalnemű és a személyzet, bor, ételek, a ház új, fényűző stílusának nemcsak hogy megfelelt, de mintha még fényűzőbb s modernebb lett volna. Darja Alekszandrovna - noha nem remélte, hogy a látottakból magánál valamit felhasználhat, annyira fölötte volt ez az egész fényűzés az ő életmódjának - mint háziasszony, aki maga is háztartást vezet, megfigyelte s részleteiben is fölmérte önkéntelen ezt a számára új luxust, s azt a kérdést tette föl magában, hogy ki csinálja mindezt és hogyan. Vaszenyka Veszlovszkij, a férje, sőt Szvijazsszkij, s akiket ismert, még sokan, soha nem is gondoltak erre - szó szerint vették, amit a vendégeivel minden rendes házigazda elhitetni kíván, hogy mindaz, ami nála olyan szépen megy, neki, a házigazdának, semmi fáradságába nem kerül, hanem magától történik. Darja Alekszandrovna azonban tudta, hogy magától még a gyerekek reggeli kásája sem készül el, az ilyen bonyolult és gyönyörű felszolgáláshoz tehát valakinek a megerőltetett figyelme szükséges. Alekszej Kirillovics pillantásából, ahogy az asztalon végignézett, az udvarmesternek a fejével jelt adott, Darja Alekszandrovnát a botvinya[144] és leves közt választásra szólította föl - látta, hogy itt minden magának a ház urának a gondoskodásából áll fönn és történik; Annának nyilván nem volt több köze hozzá, mint Veszlovszkijnak. Ő, Szvijazsszkij, a hercegnő és Veszlovszkij egyformán vendégek voltak csak, s élvezték, amit a számukra elkészítettek.
Anna csak a társalgás vezetésében volt háziasszony. S ezt a nehéz társalgást, amely a háziasszonyt ugyancsak próbára tette, hisz az asztal elég kicsiny volt, s olyan emberek ültek mellette, mint az intéző és az építész, egy egészen más világ emberei, akik azon iparkodtak, hogy a szokatlan fényűzés elfogódottá ne tegye őket, s a közös beszédben nem tudtak sokáig részt venni - Anna ezt a nehéz társalgást a szokott tapintattal, természetességgel, sőt ahogy Darja Alekszandrovna megfigyelte, élvezettel is vezette.
A beszéd arról folyt, hogy Tuskevics és Veszlovszkij magukban csónakáztak. Tuskevics a pétervári Jacht Klub utolsó evezősversenyéről kezdett mesélni. De Anna csak a beszéd szünetét várta, s rögtön az építészhez fordult, hogy kimozdítsa hallgatásából:
- Nyikolaj Ivanics meg volt lepve - mondta Szvijazsszkijról -, mekkorát nőtt az új épület, amióta utolszor itt volt; én mindennap megfordulok ott, s mindennap elcsodálkozom, milyen gyorsan halad.
- A kegyelmes úrral könnyű dolgozni - mondta az építész mosolyogva (méltósága tudatában levő, tisztelettudó és nyugodt ember volt). - Nem mint amikor kormányzósági hatalmasságokkal van dolga az embernek. Azok egy halom papírt összeirkálnak, én meg csak jelentem a dolgot a grófnak, meghányjuk-vetjük, de azt is három szóban.
- Amerikai módszerek - mondta Szvijazsszkij mosolyogva.
- Igen, ott racionálisan építkeznek...
A társalgás most az egyesült államokbeli hatalmi visszaélésekre fordult; de Anna, hogy az intézőt is előszólítsa hallgatásából, tüstént más témára tért.
- Láttál valaha aratógépet? - fordult Darja Alekszandrovnához. - Épp akkor voltunk megnézni, amikor veled találkoztunk. Magam is most láttam először.
- Hogy működik? - kérdezte Dolly.
- Pontosan, mint az olló. Egy deszka és sok pici olló. Így.
Anna a kést és a villát szép, fehér, gyűrűkkel elborított kezébe fogta, s mutatni kezdte. Nyilván látta, hogy a magyarázatból semmi sem derül ki, de azt is tudta, hogy beszéde kellemes, a keze szép, s tovább magyarázott.
- Inkább tollkések - mondta Veszlovszkij játékosan, le nem véve róla a szemét.
Anna alig észrevehetően elmosolyodott, de nem felelt.
- Mint az olló, nem igaz, Karl Fjodorovics? - fordult az intézőhöz.
- O, ja! - felelt a német. - Es ist ganz ein einfaches Ding[145] - s elkezdte magyarázni a gép szerkezetét.
- Kár, hogy nem kötöz. A bécsi kiállításon láttam egyet, dróttal kötözött - mondta Szvijazsszkij. - Az előnyösebb lett volna.
- Es kommt drauf an... Der Preis vom Draht muss ausgerechnet werden. - S a némaságból kicsalt német Vronszkijhoz fordult: - Das lässt sich ausrechnen, Erlaucht. - S már a zsebéhez kapott, ahol a ceruzája volt s a notesza, amelyben mindent ki szokott számolni, de eszébe jutott, hogy ebédnél ül. Vronszkij hideg tekintetét is észrevette, s türtőztette magát. - Zu kompliziert macht zu viel Klopot[146] - fejezte be.
- Wünscht man Dochots, so hat man auch Klopots[147] - mondta Vaszenyka Veszlovszkij, kicsit csúfolódva a németen.
- J'adore l'allemand[148] - fordult ugyanazzal a mosollyal Annához.
- Cessez[149] - szólt rá Anna tréfás szigorral.
- Azt gondoltuk, a földeken találjuk, Vaszilij Szemjonovics - fordult oda a doktorhoz, egy beteges emberhez. - Ott volt?
- Ott voltam, de elillantam - felelte komor humorral a doktor.
- Nyilván jó testmozgást végzett.
- Nagyszerűt.
- No és hogy van az öregasszony? Remélem, nem tífusz?
- Tífusz vagy nem tífusz, javulni nem javul.
- Milyen kár - mondta Anna, s háza népének az udvariasság adóját ekként megadván, az övéihez fordult.
- A maga elbeszélése alapján, Anna Arkagyevna, mégiscsak nehéz lenne gépet szerkeszteni - tréfálkozott Szvijazsszkij.
- Dehogyis, miért? - mondta Anna; ő is tudta, a mosolya elárulta, hogy csevegésében a gép szerkezetéről volt valami kedves, amit Szvijazsszkij is észrevett. Ez az új vonás, a fiatalos kacérságé, kellemetlenül érte Dollyt.
- Hanem az építészetben aztán bámulatosak az Anna Arkagyevna ismeretei - mondta Tuskevics.
- Bizony, hallottam tegnap, amint azt mondja: a párkányzaton és az oszloptalpon - szólt Veszlovszkij. - Jól mondom?
- Nincs benne semmi bámulatra méltó, amikor az ember annyit látja, hallja - mondta Anna. - Maga bizonyára azt sem tudja, miből csinálják a házat.
Darja Alekszandrovna látta, hogy Annát bántja a játékos hang közte s Veszlovszkij közt, de azért önkéntelenül is belecsúszott.
Vronszkij ebben az esetben egyáltalán nem úgy viselkedett, mint Levin. Ő a Veszlovszkij fecsegésének nyilván semmiféle jelentőséget nem tulajdonított, ellenkezőleg, szította a tréfálkozást.
- Mondja csak, Veszlovszkij, mivel kötik össze a köveket?
- Cementtel, természetesen.
- Bravó! És mi az a cement?
- Valami kásaféle... nem, gitt inkább - mondta Veszlovszkij, általános kacagást keltve.
Az ebédelők közt, a komor hallgatásba mélyedő doktort, az építészt s az intézőt kivéve, a társalgás nem némúlt el; hol könnyen siklott, hol akadozott, időnként elevenbe is szaladt. Egy alkalommal Darja Alekszandrovnát találták szíven úgy, hogy a bosszúságtól elvörösödött; később gondolkozott is, nem csúszott-e ki valami fölösleges és kellemetlen a száján. Szvijazsszkij Levinről beszélt; elmondta furcsa véleményét, hogy a gépek kárára vannak csak az orosz gazdaságnak.
- Nincs szerencsém ismerni Levin urat - mondta Vronszkij mosolyogva -, de valószínűleg nem látta soha a gépeket, amelyeket elítél. S ha látta és próbálta, nem külföldieket, hanem holmi oroszokat. Akkor pedig miféle nézetei is legyenek?
- Általában török nézetei - fordult Veszlovszkij Annához mosolyogva.
- A véleményeit nem tudom védelmezni - mondta Darja Alekszandrovna föllobbanva -, de mondhatom, hogy igen művelt ember, s ha itt volna, meg tudna felelni magának, nem úgy, mint én.
- Én is nagyon szeretem, jó barátok vagyunk - mondta Szvijazsszkij nyájasan mosolyogva. - Mais pardon, il est un petit peu toqué,[150] azt állítja például, hogy a zemsztvo és a békebírók szükségtelenek, s nem is akar részt venni semmiben.
- Ez a mi orosz közönyösségünk - mondta Vronszkij, a jeges palackból egy vékony, talpas pohárba vizet töltve. - Nem érzik, hogy a jogaink milyen kötelességeket rónak ránk; ezért tiltakoznak ellenük.
- Nem ismerek embert, aki kötelessége teljesítésében szigorúbb lenne - mondta Darja Alekszandrovna, Vronszkij fölényes modorától fölingerelve.
- Én épp fordítva - folytatta Vronszkij, akit ez a beszélgetés valamiért nyilván érzékenyen érintett -, én, ahogy itt lát, nagyon hálás vagyok a megtiszteltetésért, amelyben részesültem; Nyikolaj Ivanicsnak is (Szvijazsszkijra mutatott) köszönetet mondok, amiért tiszteletbeli békebírónak megválasztatott. Az ülésekre kötelességemnek tartom, hogy eljárjak, s a paraszt lóügyét éppolyan fontosnak tekintem, mint mindent, amit csinálhatok. S ha törvényhatósági taggá választanak, azt is megtiszteltetésnek veszem. Ezzel válthatom csak meg az előnyöket, amelyeket mint földesúr élvezek. Sajnos nem látják be, hogy a nagybirtokosságnak az államban milyen jelentőséggel kellene bírnia.
Darja Alekszandrovnának furcsa volt hallani, hogy Vronszkij otthon, a maga asztalánál milyen biztos az igazában. Eszébe jutott, hogy Levin, aki épp ellenkezőleg gondolkodott, a maga asztalánál éppilyen határozott volt a nézeteiben. De Levint szerette, s így az ő oldalán volt.
- Így tehát számíthatunk önre, gróf, a következő ülésen? - mondta Szvijazsszkij. - De korábban kell jönnie, hogy nyolcadikán ott legyen már. Ha megtisztelne, és hozzám jönne?
- Én némileg egyetértek a beau-frère-eddel - mondta Anna. - Csak nem úgy, mint ő - tette hozzá mosolyogva. - Az utóbbi időben, félek, túlságosan sok nálunk az efféle közéleti kötelezettség. Ahogy régebben hivatalnokból volt annyi, hogy minden ügyre került egy hivatalnok, most teli vagyunk közéleti szereplőkkel. Alekszej hat hónapja van itt, s úgy rémlik, öt vagy hat társadalmi intézménynek a tagja már: gyámgondnok, bíró, bizottsági tag, esküdt, lótenyésztési nem tudom én, mi. Du train que cela va,[151] minden ideje erre megy rá. Félek, hogy ahol ennyi ilyesmi van, ott mindez csak keret. Maga hány helyen tag, Nyikolaj Ivanics? - fordult Szvijazsszkijhoz. - Úgy hiszem, több mint húszon.
Tréfálkozva beszélt, de a hangján ingerültség érzett. Darja Alekszandrovna, aki jól megfigyelte Annát és Vronszkijt, tüstént észrevette. Azt is észrevette, hogy Vronszkij arca ennél a beszélgetésnél azonnal komoly és makacs kifejezést öltött. Észrevette ezt, meg hogy Varvara hercegnő, csak hogy a szót elterelje, pétervári ismerőseikről kezdett el azonnal beszélni, majd eszébe idézve, amit imént a kertben Vronszkij mellesleg a maga tevékenységéről mondott, Dolly megértette, hogy a közéleti tevékenység kérdése Anna és Vronszkij közt valami titkos civódással függ össze.
Az ebéd, a borok, a kiszolgálás - minden nagyon jó volt, de mind olyan, amilyet Darja Alekszandrovna meghívásos ebédeken és bálokon látott, amiktől elszokott már; ugyanaz a személytelen és feszes jellege is volt, s köznapon, kis körben, kellemetlen hatást tett rá.
Ebéd után a teraszra ültek ki. Később a krokettpályára mentek le játszani. A játszók két csoportra oszolva álltak föl a gondosan kiegyengetett s ledöngölt pályán, az aranyozott cölöpökön kifeszített háló két oldalán. Darja Alekszandrovna is megpróbált volna játszani, de jó sokáig nem tudta a játékot megérteni, mire pedig megértette, annyira elfáradt, hogy Varvara hercegnő mellé ült, s csak nézte a játszókat. Partnere, Tuskevics is elfáradt; a többiek azonban még sokáig játszottak. Szvijazsszkij és Vronszkij is nagyon jól és komolyan játszott. Éles szemmel követték a feléjük ütött labdát, nem siettek, nem késtek meg, ügyesen szaladtak felé, kivárták a labda ugrását, kimérve és pontosan adták vissza, és ütötték át rakettjükkel a hálón. Veszlovszkij rosszabbul játszott, mint a többiek. Túlságosan fölhevült, de vidámságával azért fölelevenítette a játszókat. Nevetése és kiáltozása nem állt el. Mint a többi férfi, a hölgyek engedelmével ő is levette a kabátját, fehér ingujjas, szép erős alakja, izzadt arcának a pirossága, heves mozgása az ember emlékezetébe vésődött.
Amikor Darja Alekszandrovna ezen az éjszakán lefeküdt, alig hunyta be a szemét, a krokettpályán labdázó Vaszenyka Veszlovszkijt látta maga előtt.
A játék alatt Darja Alekszandrovnának rossz kedve volt. Nem tetszett neki a Vaszenyka Veszlovszkij és Anna közt folyó játékos viszony, azt is természetellenesnek találta, hogy felnőttek, magukban, gyerekek nélkül, gyerekjátékot játszanak. De hogy a többiek kedvét el ne rontsa s valahogy eltöltse az időt, kipihenve magát, újra belevegyült a játékba, s tette, mintha jókedve volna. Az egész nap olyan érzése volt, hogy valami színházban játszik, jobb színészekkel, mint maga, s rossz játékával az egészet elrontja.
Azzal a szándékkal jött, hogy ha jól érzi magát, két napot tölt itt. De este, játék közben, eldöntötte már, hogy holnap hazamegy. A kínos anyai gondok, amelyeket az úton annyira meggyűlölt, most, hogy egy napot nélkülük töltött el, más fényben álltak, s már vonzották.
Mikor az esti tea s az éjszakai csónakázás után Darja Alekszandrovna bement, egyedül végre, a szobájába, a ruháját levetette és leült, hogy gyér haját éjjelre megfésülje, nagy megkönnyebbülést érzett.
Szinte kellemetlen volt arra gondolnia, hogy Anna mindjárt bejön hozzá. Egyedül szeretett volna maradni a gondolataival.
Dolly már le akart feküdni, amikor Anna éjjeli öltözetben bement hozzá.
A nap folyamán néhányszor hozzáfogott már, hogy a meghittebb dolgairól beszéljen Dollyval, de néhány szó után mindannyiszor megállt. "Később, majd magunkban, mindent megbeszélünk - mondta. - Annyi a mondanivalóm."
Most magukban voltak, s Anna nem tudta, miről beszéljen. Ott ült az ablaknál, Dollyt nézte, emlékezetében végigment a bizalmas közlések kimeríthetetlennek hitt raktárán, s nem talált semmit sem. Ebben a percben úgy tűnt fel, hogy mindent elmondott már.
- No és Kitty? - mondta, és mélyet sóhajtva, bűnbánóan pillantott Dollyra. - Az igazat mondd, Dolly, nem haragszik rám?
- Hogy haragszik-e? Nem! - mondta Darja Alekszandrovna elmosolyodva.
- De gyűlöl, megvet?
- Ó, nem! De az ilyesmit, tudod, nem bocsátja meg az ember.
- Igen, igen - mondta Anna elfordulva, a nyitott ablakon kinézve. - De én nem voltam bűnös benne. Ki egyáltalán a bűnös? Mi az, hogy bűnös? Hát lehetett volna másképp is? Mit gondolsz? Megtörténhetett volna, hogy ne légy Sztyiva felesége?
- Igazán nem tudom. De azt mondd meg nekem...
- Jó, jó; nem végeztünk még Kittyvel. Boldog? A férje, mondják, kitűnő ember.
- Kevés, hogy kitűnő. Nem ismerek különbet nála.
- Milyen boldog vagyok! Igazán nagyon örülök! Kevés, hogy kitűnő - ismételte meg.
Dolly elmosolyodott.
- De most beszélj magadról. Hosszú számvetésem van veled. Beszéltünk... - Dolly nem tudta, hogy nevezze Vronszkijt. Kényelmetlen volt akár grófnak, akár Alekszej Kirillicsnek neveznie.
- Alekszejjel - mondta Anna. - Tudom, hogy beszéltetek. De én azt akartam tőled kereken megkérdezni, hogy mit gondolsz rólam, az életemről?
- Hogy mondjam el így egyszerre? Igazán nem is tudom.
- De csak mondd... Látod az életemet. Ne felejtsd el, hogy nyáron jöttél ide, s most úgy látsz minket, hogy nem vagyunk magunk... De amikor tavasszal lejöttünk, tökéletesen egyedül voltunk, s így is leszünk majd; ennél jobbat nem is kívánhatnék. De képzeld el, amikor nélküle élek itt, magam - mert az is előfordul majd. S azt látom mindenből, hogy gyakran fordul elő; az ideje felét távol tölti majd - mondta fölállva, s közelebb húzódott Dollyhoz. - Én természetesen - szakította félbe Dollyt, aki valami ellenvetést akart tenni -, én természetesen nem fogom erővel visszatartani. Most sem tartom. Most vannak a lóversenyek, a lovai futnak, elmegy. Nagyon örülök neki. De gondolkozz csak rajtam, képzeld magad a helyzetembe... De mit is beszélek erről! - Elmosolyodott. - Szóval miről is beszélt veled?
- Arról, amiről magam is akarok, könnyű az ügyvédjének lennem: arról, hogy nincs-e rá lehetőség, nem lehetne-e... - Darja Alekszandrovna elakadt - igazgatni, javítani a helyzeteden... Tudod, hogy nézem a dolgot... De ha lehetséges, mégiscsak hozzá kell menned...
- Vagyis a válás? - szólt Anna. - Tudod, hogy az egyetlen asszony, aki Pétervárott eljött hozzám, Betsy Tverszkaja volt. Hisz ismered! Au fond c'est la femme la plus dépravée qui existe.[152] Viszonya volt Tuskeviccsel, a legundorítóbb módon csalta az urát. S azt mondta, amíg a viszonyunk törvényesítve nem lesz, nem akar ismerni. Azt ne gondold, hogy hozzá hasonlítlak... Ismerlek, lelkem, önkéntelen jutott az eszembe... Szóval mit mondott neked? - ismételte meg.
- Azt mondta, hogy szenved miattad s magáért. Te, lehet, azt mondod, ez egoizmus, de olyan jogos és nemes egoizmus! Először is törvényesíteni szeretné a leányát, azt szeretné, hogy a férjed legyen, s joga legyen rád.
- Miféle asszony, rabnő lehet annyira a rabja, mint én, az én helyzetemben! - szakította félbe Anna elkomorodva.
- S ami a fő, azt akarja... azt akarja, hogy ne szenvedj.
- Az lehetetlen! No és?
- És ami a legjogosabb: hogy a gyerekeiteknek neve legyen.
- Miféle gyerekeknek? - mondta Anna, anélkül, hogy Dollyra nézett volna, hunyorítva.
- Annie-nak és akik lesznek még.
- Efelől nyugodt lehet, nem lesz több gyermekem.
- Hogy mondhatod, hogy nem?
- Nem lesz, mert nem akarom.
S Dolly arcán a kíváncsiság, elbámulás és elszörnyedés naiv kifejezését véve észre, Anna minden izgalma ellenére elmosolyodott.
- A doktor a betegségem után azt mondta...
- Nem lehet! - mondta Dolly tágra nyitott szemmel. Számára ez egyike volt azoknak a fölfedezéseknek, amelyeknek a következményei és folyományai olyan hatalmasak, hogy az ember az első pillanatban csak azt érzi, hogy az egészet felfognia sem lehet, de sokat, igen sokat kell gondolkozni rajta.
Ez a felfedezés egyszeriben megfejtette neki az idáig érthetetlen családok életét, ahol csak egy vagy két gyerek volt, s annyi gondolatot, tűnődést, egymásnak ellentmondó érzést kavart föl benne, hogy szólni sem tudott, csak bámulta Annát tágra meresztett szemével. Ugyanaz volt, amiről ma, az úton ábrándozott, s megtudva most, hogy lehetséges, elszörnyedt rajta. Úgy érezte, hogy egy túlságosan bonyolult kérdésnek túlságosan egyszerű elintézése ez.
- N'est ce pas immoral?[153] - kérdezte, miután egy darabig hallgatott.
- Miért? Gondold el: kettő közt választhatok; vagy terhes leszek, tehát beteg - mondta azon a szándékosan felületes és könnyelmű hangon -, vagy barátja, társa a férjemnek, mert mégiscsak a férjem.
- Hát igen, igen - mondta Darja Alekszandrovna, ugyanazokat az érveket hallva, amelyeket maga is fölhozott magában, de most nem találta meg bennük a korábbi meggyőző erőt.
- Te vagy mások - mondta Anna, mintegy kitalálva a gondolatát -, ti még habozhattok, de én... Értsd meg: én nem vagyok feleség; engem addig szeret, ameddig szeret. S mivel tartsam ébren a szerelmét? Ezzel?
Fehér kezét a hasa elé tartotta.
A gondolatok és emlékek, ahogy az izgalom perceiben lenni szokott, rendkívüli gyorsasággal tolongtak Darja Alekszandrovna fejében. "Én - gondolta - nem tudtam Sztyivát lekötni, el is ment másokhoz; de az elsőt, akivel felcserélt, mert mindig szép volt és jókedvű, nem tartotta meg. Otthagyta azt is, és megint mást vett. S Anna valóban ezzel köti le és tartja meg Vronszkij grófot? Ha ezt keresi, talál még vonzóbb és vidámabb toaletteket és modort. S akármilyen fehérek s gyönyörűek a meztelen karjai, akármilyen szép is a telt alakja, a felhevült arca a fekete haj alatt, talál még szebbet, ahogy az én undorító, szánalomra méltó, kedves uram is talál."
Nem felelt semmit, csak sóhajtott. Anna észrevette ezt az egyet nem értést kifejező sóhajt, s tovább beszélt. Más érvei is voltak tartalékban, olyan erősek, hogy semmit sem lehetett felelni rájuk.
- Azt mondod, hogy ez nem szép? De gondold csak meg - folytatta. - Te elfelejted a helyzetemet. Hogy kívánjak én gyereket? Nem beszélek a szenvedésekről, nem félek tőlük. De gondold meg, mik lesznek az én gyermekeim? Boldogtalanok, akik egy idegen nevét viselik. Már a születésük is olyan, hogy okvetlenül szégyellniök kelljen az anyjukat, apjukat, az eredetüket.
- Épp ezért van szükség a válásra.
De Anna nem figyelt oda. Végig kellett mondania az érveket, amelyekkel annyiszor győzte meg magát.
- Minek van eszem, ha nem használom föl rá, hogy ne hozzak boldogtalanokat a világra?
Dollyra nézett, s választ se várva, tovább beszélt.
- Mindig bűnösnek érezném magamat - mondta - ezekkel a szerencsétlen gyerekekkel szemben. Ha nincsenek, legalább nem szerencsétlenek; viszont ha boldogtalanok, abban én vagyok egyedül a bűnös.
Ugyanazok az érvek voltak ezek, amelyeket Darja Alekszandrovna önmagának is felhozott; most azonban hallgatta, s nem értette őket. "Hogy lehet az ember bűnös - gondolta - nem létező lényekkel szemben?" S egyszer ez a gondolata jött; elképzelhető olyan eset, hogy az ő kedvenc Grisájának jobb lenne, ha soha nem lett volna? Ez olyan vad dolognak tűnt föl, olyan különösnek, hogy meg kellett ráznia a fejét, hogy a benne keringő eszelős gondolatok zűrzavarát szétkergesse.
- Nem tudom, de ez nem helyes - mondta undorral az arcán.
- Csakhogy ne feledd, mi vagy te, s mi én... És azonkívül is - tette hozzá Anna, mintha érvei gazdagsága és Dolly érveinek a szegénysége ellenére mégiscsak belátta volna, hogy ez nem helyes -, ne felejtsd el a legfontosabbat: én nem vagyok abban a helyzetben, amiben te. Neked az a kérdés, kívánod-e, hogy ne legyen több gyermeked, énnekem, kívánom-e, hogy legyenek. S ez nagy különbség. Érted már, hogy én az én helyzetemben ezt nem kívánhatom.
Darja Alekszandrovna nem mondott ellent. Egyszerre megértette, milyen messze került már Annától; olyan kérdések vannak már köztük, amelyekben soha meg nem érthetik egymást, s jobb nem is beszélniük róluk.
- Annál fontosabb - mondta Dolly -, hogyha lehet, rendezd a dolgodat.
- Igen, ha lehet - mondta Anna hirtelen, tökéletesen más, csendes és szomorú hangon.
- Miért nem lehet elválnod? Az urad, azt mondták, beleegyezett.
- Dolly! Nem szeretek beszélni erről.
- Jó, nem beszélünk - mondta sietve Darja Alekszandrovna, Anna arcán a szenvedő kifejezést észrevéve. - De azt látom, túl sötéten nézed a dolgokat.
- Én? Egyáltalán nem. Nagyon jókedvű vagyok és megelégedett. Láttad. Je fais des passions[154] Veszlovszkij...
- Hogy az igazat megvalljam, a Veszlovszkij modora - mondta Darja Alekszandrovna, mint aki másra akarja a beszédet terelni - nem is tetszett nekem!
- Ugyan! Egy kicsit csiklandozza Alekszejt, semmi több. Kölyök még, egészen a kezemben van; úgy vezetem, érted, ahogy akarom. Mint a te Grisád... Dolly! - fordított a beszéden hirtelen. - Te azt mondod, sötéten nézem a dolgokat. Te nem értheted ezt. Túlságosan szörnyű. Azon vagyok, hogy ne is jusson eszembe.
- De én úgy látom, muszáj. Meg kell tenni mindent, amit lehet.
- De mit lehet? Semmit. Te azt mondod, menjek hozzá Alekszejhez, s hogy én nem gondolok erre. Én nem gondolok! - ismételte meg, s az arcába pír szökött. Fölállt, kihúzta magát, mélyet sóhajtott, olykor meg-megállva könnyű léptekkel föl-alá kezdett a szobában járkálni. - Én nem gondolok? Nincs nap, nincs óra, hogy ne gondoljak, s szemrehányást ne tegyek magamnak, amiért erre gondolok - az ember az eszét veszti ezektől a gondolatoktól. Az eszét! - ismételte meg. - Ha ezen kezdek gondolkodni, nem alszom el morfium nélkül. De jól van. Beszéljünk nyugodtan. Azt mondják, a válás. Először is nem egyezik bele. Ő most Ligyija Ivanovna befolyása alatt van.
Darja Alekszandrovna fölegyenesedve ült a széken, s a fejét utánafordítva, szenvedőn részvevő arccal követte a föl-le járó Annát.
- Meg kell próbálni - mondta csendesen.
- Tegyük fel, megpróbálom. Mit jelent ez? - mondta a nyilván ezerszer végiggondolt s kívülről megtanult gondolatot. - Azt, hogy nekem, aki gyűlölöm, de mégiscsak beismerem, hogy vétkeztem ellene - és én őt nagylelkűnek is tartom -, meg kell aláznom magam, és írnom neki... De tegyük föl, erőt veszek magamon, megteszem. Vagy sértő választ kapok, vagy beleegyezik. Megkapom, jó, a beleegyezést... - Anna ebben a pillanatban a szoba túlsó végén volt, ott megállt, s az ablakfüggönyön babrált valamit. - Megkapom a beleegyezést, de hát a fi... a fiam? Őt nem adják oda. Úgy nő föl, az apjánál, megvetve engemet, aki az apját elhagytam. Két lényt szeretek, értsd meg, azt hiszem, egyformán, mind a kettőt jobban, mint magamat: Szerjozsát s Alekszejt.
A szoba közepére jött, s Dolly elé állt, kezét a melléhez szorítva. Fehér pongyolájában az alakja különösen nagynak és szélesnek tűnt föl. Lehajtotta a fejét, s a homloka alól, könnytől fényes szemekkel nézett az izgalomtól egész testében remegő, stoppolt hálókabátjában és hálófőkötőjében oly szánalmas, sovány kis Dollyra.
- Ezt a két lényt szeretem csak, s egyik a másikat kizárja. Nem kapcsolhatom össze őket, pedig ez az egy, amire szükségem van. Ha ez nem megy, akkor mindegy. Minden mindegy. És valahogy majd csak vége lesz; ezért nem tudok és nem szeretek beszélni róla. Ne korholj hát, és ne ítélj meg. Te, a tisztaságodban, el sem tudod képzelni, amit én szenvedek.
Odament. Dolly mellé ült, bűntudattal nézett az arcába, és megfogta a kezét.
- Mondd, mit gondolsz? Mit gondolsz rólam? Ne vess meg engem. Nem érdemlem meg a megvetést. Igazán boldogtalan vagyok. Ha valaki boldogtalan, én az vagyok - mondta ki, s elfordulva tőle, sírva fakadt.
Amikor magára maradt, Dolly imádkozott és lefeküdt. Amíg Annával beszélt, egész szívéből szánta, most azonban nem tudta rávenni magát, hogy rágondoljon. Az otthonának az emléke, a gyerekeié, különös, új gyönyörűségként, egész új sugárzásban merült föl a képzeletében. Olyan drágának és kedvesnek tűnt föl most ez az ő világa, hogy semmiért sem akart még egy napot távol tölteni, s eltökélte, hogy reggel föltétlen utazik.
Anna eközben a szobájába visszatérve, vette a poharat, s néhány csepp orvosságot cseppentett bele, amelyben a legfontosabb alkotórész a morfium volt; aztán kiitta, egy ideig mozdulatlan ült, majd megnyugodva, jó hangulatban ment be a hálószobába.
Amikor belépett, Vronszkij figyelmesen tekintett rá. A beszélgetés nyomát kereste rajta, amelynek, ha ilyen soká maradt Dolly szobájában, tudta, le kellett folynia köztük. De fojtottan izgatott, valamit rejtegető arckifejezésében nem talált semmit a szépségén kívül, amely még mindig rabul ejtette - bár megszokta már -, és szépsége tudatát s a vágyat, hogy hasson rá. Nem akarta megkérdezni, mit beszéltek; azt remélte, maga mond valamit. De Anna csak ennyit mondott:
- Örülök, hogy Dolly megtetszett neked. Igaz?
- Hiszen rég ismerem, nagyon derék nő, csak úgy látszik, mais excessivement terre-à-terre.[155] Mégis nagyon örültem neki.
Megfogta Anna kezét, s kérdőn nézett a szemébe.
Ő másképp értette ezt a pillantást, s rámosolyodott.
Másnap reggel Darja Alekszandrovna - a háziak kérlelése ellenére - menni készült. Levin ócska kaftános kocsisa, a félig-meddig postakocsis kalapban, komoran és eltökélten hajtott föl a foltozott sárhányójú hintón, különböző színű lovaival, a homokkal fölszórt, fedett feljáróra.
A búcsú Varvara hercegnőtől s a férfiaktól kellemetlen volt Darja Alekszandrovnának. Egy napot töltött ott, s mind ő, mind a háziak világosan érezték, hogy nem illenek egymáshoz, s jobb, ha nem is érintkeznek. Csak Anna búsulta el magát. Most, hogy Dolly is elment, tudta, senki sem kavarja föl benne többé az érzéseket, amelyek ez alatt a találkozás alatt föl támadtak benne. Ezeknek az érzéseknek a felkavarása fájt neki, de tudta azért, hogy lelkének ez a legjobb része; az, amelyet a mostani életében oly gyorsan lep be a burján.
Ahogy a földekre kiértek, Darja Alekszandrovna jóleső megkönnyebbülést érzett, s épp kedve jött kikérdezni az embereit, hogy tetszett Vronszkijnál, amikor Filipp kocsis egyszer csak maga szólalt meg:
- Gazdagoknak gazdagok, de zabot csak három mérőt adtak. Kakaskukorékolásig tisztára elfogyott. Mi az a három mérő? Csak kóstoló. A fogadósoknál a zab most negyvenöt kopejka. Mi az utasnak bezzeg annyit adunk, amennyit megesznek.
- Fukar úr - erősítette az irodás is.
- Hát a lovaik tetszettek-e? - kérdezte Dolly.
- A lovak... szó, ami szó. S az ennivaló is jó. De azért csak unalmas volt, Darja Alekszandrovna; nem tudom, hogy volt vele - mondta, szép, jóságos arcát felé fordítva.
- Nekem is. No, estére hazaérünk?
- Haza kell érkeznünk.
Miután hazaért, s mindenkit a legjobb egészségben s különösen kedvesnek talált, Darja Alekszandrovna nagy elevenséggel mesélte el az útját, hogy milyen szépen fogadták, milyen fényűzően és ízlésesen élnek, milyen mulatságos náluk, s nem engedte, hogy bárki bármi rosszat mondjon rájuk.
- Ismerni kell őket - Vronszkijt én is jobban ismerem már -, hogy az ember megértse, milyen kedvesek s meghatóak - mondta egészen őszintén, elfeledkezve arról a homályos elégedetlenségről és elfogódottságról, amit a közelükben érzett.
Vronszkij és Anna, ugyanazok közt a körülmények közt, a nyarat s az ősz egy részét is falun töltötték, még mindig nem téve semmit a válás érdekében. Megállapodtak, hogy nem mennek sehova; de minél tovább éltek magukban, különösen az ősszel, vendégek nélkül, egyedül, annál jobban érezték, hogy nem bírják ki ezt az életet, változtatni kell rajta.
Az életük látszólag olyan volt, hogy kívánni sem lehetett jobbat. Megvolt mindenük, egészségesek voltak, volt gyerekük, mindkettőjüknek megvolt az elfoglaltsága. Anna, ha nem is voltak vendégei, ugyanannyit törődött magával; rendkívül sokat olvasott, regényeket és komoly munkákat is, amiknek épp divatjuk volt. Minden könyvet megrendelt, amelyről a hozzájuk járó külföldi újságok és napilapok dicsérettel emlékeztek meg, s azzal a figyelemmel olvasta el őket, amelyre magányosságában képes csak az ember.
Könyvekből és szakfolyóiratokból azokat a tárgyakat is áttanulmányozta, amelyekkel Vronszkij épp foglalkozott, úgyhogy Vronszkij mezőgazdasági, építészeti, sőt lónevelési és sportkérdésekben is sokszor egyenest hozzá fordult; bámulta a tudását, emlékezetét; kezdetben, amikor kételkedett még benne, bizonyítékot kívánt, de Anna a könyvekben is megtalálta, amit kérdezett, s megmutatta.
A kórházépítés is elfoglalta. Anna nemcsak hogy segédkezett, de sok mindent ő maga rendezett el és gondolt ki. A fő gondja azonban mégis önmaga volt - hogy mennyire kedves Vronszkijnak, mennyire tudja pótolni, amit otthagyott érte. Vronszkij becsülte is ezt az óhaját, amely egyetlen életcéljává vált, hogy nemcsak tetszeni, de szolgálni is akar neki, ugyanakkor azonban terhére voltak a szerelmi hálók, amelyekkel körül igyekezett őt venni. Minél jobban telt az idő, annál gyakrabban látta, hogy ezek a hálók egészen befogják, s annál nagyobb kedve támadt, ha nem is kibújni belőlük, de megpróbálni, akadályozzák-e szabadságát. E nélkül a folyton erősödő vágy nélkül, hogy szabad legyen, s ne törjenek ki jelenetek, valahányszor gyűlésre, futtatásra a városba megy: Vronszkij teljesen meg lett volna elégedve az életével. Választott szerepe, a gazdag földesúré, amilyenekből az orosz arisztokrácia magvának állnia kell, nemcsak hogy egész az ízlése szerint volt, de most, hogy egy fél esztendőt töltött el így, mind nagyobb élvezetet szerzett neki. A munkája, amely egyre jobban lekötötte s vonzotta, nagyszerűen haladt; a hatalmas összegek ellenére, amikbe a kórház, a gépek, a Svájcból rendelt tehenek és sok egyéb kerültek - meg volt győződve, hogy a vagyonát nemcsak hogy nem csorbította, de megnövelte. Ahol bevételekről volt szó, erdő-, gabona-, gyapjúeladásról, földek bérbeadásáról, Vronszkij kemény volt, mint a tűzkő, s ki tudta várni a jó árakat. A gazdaság nagy dolgaiban, itt is meg a többi birtokán is, a legegyszerűbb, kockázat nélküli szokásokhoz tartotta magát, a gazdaság apró ügyeiben a legnagyobb mértékben takarékos és számító volt. Hiába volt a német minden ravaszsága, ügyessége, hogy vásárlásokba rántsa, hiába állított be minden számvetést úgy, hogy eleinte sokkal több kellett, de jól megfontolva ugyanazt olcsóbban is meg lehetett csinálni, s úgy, hogy mindjárt hasznot is láttak: Vronszkij nem engedett neki. Meghallgatta, kikérdezte az intézőjét, de beleegyezését csak akkor adta, ha a megrendelni- vagy berendeznivaló valami egészen új, Oroszországban nem ismert dolog volt, ami csodálatot gerjeszthetett. Nagy kiadásra ezenkívül csak akkor szánta el magát, ha fölösleges pénze volt, s ha egyszer már ki kellett adnia, minden apróságnak utánajárt, s azon volt, hogy pénzéért a legjobbat kapja. Ahogy az ügyeit vitte, világos volt tehát, hogy a vagyonát nem csorbítja, hanem növeli inkább.
A kasini kormányzóságban, ahol Vronszkij, Szvijazsszkij, Koznisev és Oblonszkij birtoka volt s Levinének egy kis része, október hónapban nemesi választások voltak.
Ez a választás számos okból és a részt vevő személyiségek miatt is az egész társadalom figyelmét magára irányította.
Sokat beszéltek róla, és készültek is rá. A moszkvaiak, péterváriak, sőt külföldön lakók is, akik választásokon soha meg nem jelentek, erre leutaztak.
Vronszkij is rég megígérte Szvijazsszkijnak, hogy elmegy.
Szvijazsszkij, aki gyakran fordult meg Vozdvizsenszkojéban, a választások előtt eljött Vronszkijért.
Vronszkij és Anna ennek a napnak az előestjén a tervbe vett utazás miatt csaknem összevesztek. A legunalmasabb, falun oly nyomasztó őszidő volt, Vronszkij épp ezért, a harcra fölkészülve, olyan szigorú és hideg arccal jelentette be az utazását, amilyennel idáig sohasem beszélt vele. De Anna, csodálkozására, nagyon nyugodtan fogadta a hírt, azt kérdezte csak, mikor jön haza. Vronszkij figyelmesen pillantott rá, nem értette a nyugodtságát. Anna elmosolyodott ezen a pillantáson. Vronszkij ismerte már ezt a sajátságát, hogy néha magába húzódik; ez, tudta, akkor szokott csak megtörténni, amikor terveit nem közölve, elszánta magát valamire. Ilyenkor félt tőle; de el szerette volna kerülni a jeleneteket, s úgy tett, mintha bízna, s részben csakugyan bízott is, amiben bízni kívánt: Anna józan eszében.
- Remélem, nem fogsz unatkozni?
- Remélem - mondta Anna. - Tegnap egy láda könyvet kaptam Gautier-től. Nem, nem fogok unatkozni.
"Ezt a modort akarja fölvenni, annál jobb - gondolta Vronszkij -, különben minden egy és ugyanaz volna."
Így ment el, anélkül, hogy Annát szókimondásra bírta volna, a választásokra. Viszonyuk kezdete óta első ízben történt meg, hogy úgy vált el tőle, hogy nem beszélték ki magukat. Ez egyrészt nyugtalanította, másrészt azt tartotta, hogy jobb így. "Kezdetben lesz, mint most is, valami homályos, titkolózó benne, de aztán hozzászokik. Én mindenesetre mindent odaadhatok neki - gondolta -, csak egyet nem: a férfiúi függetlenségemet."
Szeptemberben, mivel közeledett Kitty szülésének időpontja, Levin Moszkvába költözött. Egy egész hónapja élt már Moszkvában dologtalan, amikor Szergej Ivanovics, akinek a kasini kormányzóságban birtoka volt, s a közeli választások kérdését nagy érdeklődéssel kísérte, fölkészült, hogy a választásokra utazzék. Hívta az öccsét is, akinek a szeleznyevszkiji megye képviseletében szavazata volt.
Levinnek külföldön élő nővére számára is el kellett intéznie egy rendkívüli fontos ügyet Kassinban a gyámhatóságnál, s el kellett járnia egy váltságdíjfölvétel dolgában is.
Levin még mindig habozott; Kitty azonban, látva, hogy Moszkvában unatkozik, azt ajánlotta, utazzék csak, s a háta mögött nyolcvan rubelért egy nemesi egyenruhát is rendelt neki. Ez a nyolcvan rubel, amit a ruháért kifizetett, volt a fő ok, ami Levint az utazásra ösztönözte. Le is utazott Kasinba.
Hatodik napja volt már ott, ellátogatott nap nap után a gyűlésekre; a nővére ügyében loholt, amely még mindig nem akart rendbe jönni. A vezetők a választásokkal voltak elfoglalva, s a gyámhatóságtól függő, igen egyszerű ügyet nem lehetett elintézni. A másik ügy - a pénz fölvétele - szintén nehézségekbe ütközött. Hosszú futkosás után, hogy a zárlatot feloldják, a pénz kiutalásra készen állt; de a jegyző, egy szolgálatkész ember, nem adhatta ki az utalványt, mert az elnök aláírása kellett hozzá; az elnök pedig, anélkül, hogy tisztét átadta volna, az üléseken volt. Ez a sok vesződség, járás-kelés egyik helyről a másikra, a sok beszéd a kérvényező kellemetlen helyzetét teljesen belátó, igen derék és jóra való emberekkel, akik segíteni azonban nem tudtak rajta, ez az egész, eredményre nem vivő feszültség Levinben kínos érzést keltett, ahhoz a bosszantó erőtlenséghez hasonlót, amilyet álmában érez az ember, amikor testi erejét akarja használni. Amíg az ő jólelkű ügyvédjével beszélt, gyakran volt ez az érzése. Ez az ügyvéd, úgy látszott, minden lehetőt megtett, s minden szellemi erejét megfeszítette, hogy Levint a nehézségeken átsegítse. "Ezt próbálja meg - mondta nemegyszer -, menjen el ide meg ide" - és egész tervet csinált, hogy kerülje meg a végzetes okot, amely mindent elakaszt. De mindjárt hozzá is tette: "Így is visszatartják, de azért próbálja meg." És Levin próbálkozott, ment, futkosott. Mindenki jó volt, barátságos, de megint csak az derült ki, hogy amit megkerült, a végén megint csak ott volt, és elállta az útját. Főként az bántotta, hogy nem tudott semmiképp rájönni, kivel is harcol ő, kinek van haszna abból, hogy az ügye nem akar elintéződni. Ezt, úgy látszik, senki sem tudta, maga az ügyvéd sem. Ha Levin ezt megérthette volna, mint ahogy megértette, hogy a vasútnál miért nem lehet másképp, mint sorbaállással a kasszához odajutni, nem bántotta és bosszantotta volna a dolog; de hogy miért vannak azok az akadályok, amelyekkel az ő ügyében találkozott, senki sem tudta megmagyarázni.
De Levin a házassága óta nagyot változott; türelmessé vált, s ha nem is értett mindent, hogy miért van úgy, magában azt mondta, nem ismeri az egészet, nem ítélhet hát, bizonyára így kell lennie, s igyekezett nem háborogni.
Most a választásokon is, ha már lejött s részt vett bennük, szintén azon volt, hogy ne ítélkezzék, ne vitatkozzék, hanem amennyire lehet, értse meg az ügyet, amely becsületes és derék embereket, akiket maga is tisztelt, ilyen komolyan és szenvedélyesen foglalkoztat. Amióta megnősült, Levin előtt annyi új és komoly oldala nyílt meg az életnek, ami előbb, amíg könnyelműen vette, haszontalannak tűnt föl, hogy most a választásokban is komoly jelentőséget tételezett föl és keresett is.
Szergej Ivanovics elmagyarázta neki a választásoktól várt fordulat értelmét és jelentőségét. A kormányzóság nemességének vezetője, akinek a kezében a törvény szerint annyi fontos közügy volt - gyámügyek is (azok, amelyektől Levin is szenvedett), a nemességtől származó nagy summa, a leány-, fiú- és katonai gimnázium, az új rendszerű népművelés és végül a zemsztvo -, Sznyetkov nemességi vezető régi vágású nemesember volt, aki hatalmas vagyont élt föl; jó ember, és becsületes is a maga módján, de az új idők követelményeit sehogy sem értette meg. Mindig és mindenben a nemesség pártján van, a népművelés kiterjesztésének egyenest ellene dolgozik, a zemsztvónak, amelynek olyan óriási jelentősége lenne, rendi jelleget tulajdonít. Egész új, friss, korszerű, tevékeny embert kell a helyére állítani, az ügyeket pedig úgy vinni, hogy a jogokból, amiket a nemesség nem mint nemesség, hanem mint zemsztvo-elem kapott, az önkormányzat annyi előnyét csikarják ki, amennyit csak lehet. A gazdag kasini kormányzóságban, amely mindig a többiek előtt járt, olyan erők gyűltek most össze, hogy ha itt úgy viszik az ügyeket, ahogy kell, az más kormányzóságoknak, egész Oroszországnak például szolgálhat. Ezért volt a dolgoknak akkora jelentősége. Vezetőül Sznyetkov helyébe Szvijazsszkijt, vagy ami még jobb, Nyevedovszkijt, a volt professzort, híres, okos embert, Szergej Ivanovics jó barátját akarták állítani.
A gyűlést a kormányzó nyitotta meg, beszédet intézett a nemesekhez, hogy a tisztikart ne pártosság, hanem érdem alapján s a haza javára válasszák. Ő reméli, hogy a kasini kiváló nemesség, mint az előző választásokon, most is szentül teljesíti kötelességét, s igazolja az uralkodó magas bizalmát.
Beszédét befejezve, a kormányzó kiment a teremből, s a nemesek zajos élénkséggel, néhányan éppen elragadtatottan mentek a nyomába s fogták körül, mialatt a bundáját fölvette, s a kormányzósági nemesi vezetővel barátságosan elbeszélgetett. Levin mindennek a mélyére akart hatolni, és semmit el nem szalasztani, maga is odaállt hát a tömegbe, s hallotta, amint a kormányzó azt mondta: "Közölje, kérem, Marja Ivanovnával, a feleségem nagyon sajnálja, de el kell látogatnia a menhelyre..." A nemesek rögtön ezután vidáman kapkodták szét a bundáikat, s mentek a székesegyházba.
A székesegyházban Levin a többiekkel együtt fölemelte a kezét, elismételte a főpap szavait, s a legszörnyűbb esküvel esküdött meg, hogy mindannak, amit a kormányzó elvár, megfelel. Az istentisztelet mindig hatott Levinre, s amikor a "megcsókolom a keresztet" szavakat kimondta, s a fiatal és öreg emberek tömegére nézett, akik ugyanezt ismételték, meg volt illetődve.
A második és harmadik nap a nemesi pénzek s a leánygimnázium költségei voltak soron, ezeknek, ahogy Szergej Ivanovics elmagyarázta, semmiféle fontosságuk nem volt, és Levin, akinek a maga dolgai után kellett járkálnia, nem is kísérte figyelemmel. A negyedik nap a kormányzósági tanácskozóasztal mellett a kormányzósági pénzkezelést vizsgálták felül. Az új és régi párt itt ütközött először össze. A bizottság, amelyre az összegek ellenőrzése volt bízva, jelentette a gyűlésnek, hogy a pénz hiánytalanul megvan. A nemesi vezető felállt, megköszönte a nemesség bizalmát, s könnyezni kezdett. A nemesek zajosan üdvözölték; a kezét szorongatták. De Szergej Ivanovics pártjából ekkor felszólalt egy nemes; ő azt hallotta, hogy a bizottság a nemesi vezető megsértésének tartotta volna a vizsgálatot, s nem számolta meg a pénzt. A bizottság tagjai közül az egyik elég óvatlan volt, s megerősítette ezt. Ekkor egy kicsiny, szemre igen fiatal, de igen epés úr kezdett el beszélni, azt mondta, hogy a nemesség vezetőjének bizonyára igen kellemes lett volna, ha ezekről az összegekről számot adhat; a bizottság tagjainak fölös tapintata azonban megfosztja őt ettől az erkölcsi elégtételtől. A bizottság tagjai erre visszavonták jelentésüket, Szergej Ivanovics pedig logikusan bebizonyította, hogy be kell ismerniük, megvizsgálták-e hát a pénzkezelést vagy nem vizsgálták meg, s részletesen kifejtette a dilemmát. Az ellenpárt szószólója vitába szállt Szergej Ivanoviccsal. Aztán Szvijazsszkij beszélt, majd megint az az epés úr. A vita sokáig eltartott, és semmit sem végeztek. Levin különösen azért csodálkozott, hogy ezen oly hosszan vitatkoznak, mert amikor Szergej Ivanovicsot megkérdezte, fölteszi-e, hogy azt az összeget elsikkasztották, ő így felelt:
- Dehogy! Becsületes ember. De meg kell ingatni az ősi szokást, hogy a nemesség dolgait ilyen patriarkálisan intézzék.
Az ötödik napon a járási vezetőket választották meg. Ez a nap egyik-másik járásban elég viharos volt. A szeleznyevszkiji járásban Szvijazsszkijt szavazás nélkül, egyhangúan választották meg. Ezen a napon ebéd volt nála.
A kormányzósági választásokat a hatodik napra tűzték ki. A nagy- és kistermek különféle egyenruhájú nemesekkel teltek meg. Sokan csak erre a napra jöttek el. Ismerősök találkoztak itt, ki Krímből, ki Pétervárról, ki külföldről, akik régen nem látták egymást. A kormányzósági asztalnál az uralkodó arcképe alatt folyt a vita.
A nemesek a nagy- és kisteremben pártok szerint csoportosultak; a tekintetek ellenségességén és bizalmatlanságán, az idegenek közeledtére elnémuló beszéden, meg ahogy néhányan nagy suttogva még a folyosó távoli végébe is elhúzódtak, látni lehetett, hogy mindenik félnek titkai vannak a másik előtt. Külsőre a nemesek két élesen elváló fajtára oszlottak: a régiekre és az újakra. A régiek nagyobbrészt vagy a régi, begombolt nemesi egyenruhában voltak, kardosan, kalapban, vagy a maguk külön kiszolgált tengerész-, lovas-, gyalogos-egyenruhájukban. A régi nemesek egyenruhái régiesen voltak varrva, a válluk buggyos, szemmel láthatólag kurták voltak, derékban rövidek és szűkek, mintha a viselőik kinőtték volna. A fiatalok vagy kigombolt nemesi egyenruhában voltak - a hosszú derék, széles váll, fehér mellény hozzá -, vagy az igazságügy-minisztérium fekete gallérú, babérleveles egyenruhájában. A fiatalok közé tartoztak a tömeget itt-ott tarkító udvari mundérok is.
De ez a felosztás, öregekre és fiatalokra, nem vágott egybe a pártfelosztással. A fiatalok közül, ahogy Levin megfigyelte, néhányan a régiek pártjához tartoztak; a legöregebb nemesek közül egypár viszont Szvijazsszkijjal sugdolózott, s az új pártnak volt szenvedélyes híve.
Levin ott állt a kisteremben, ahová dohányozni s falatozni jártak, a maga emberei mellett, s a beszédre fülelt, alaposan megfeszítve szellemi erejét, hogy megértse, mit mondanak. Szergej Ivanovics volt a központ, a többiek őkörülötte csoportosultak. Szvijazsszkijt és Hljusztovot hallgatta épp, egy másik járás vezetőjét, aki szintén pártjukhoz tartozott. Hljusztov nem akart ráállni, hogy a járása nevében menjen s fölkérje Sznyetkovot, hogy jelöltesse magát, Szvijazsszkij pedig rábeszélte, tegye csak meg, s Szergej Ivanovics is helyeselte a tervet. Levin sehogy sem értette, hogy az ellenséges pártnak miért kell a vezetőt, akit ki akar buktatni, a jelölés elfogadására kérni.
Sztyepan Arkagyics, aki épp most harapott s ivott valamit, s illatos, csipkeszegélyű batiszt zsebkendőjével a száját törölgette, kamarási egyenruhájában hozzájuk lépett.
- Tartjuk az állásunkat, Szergej Ivanovics - mondta, pofaszakállát igazgatva.
S végighallgatva a beszélgetést, helyeselte Szvijazsszkij véleményét.
- Elég egy járás; Szvijazsszkij úgyis szemmel látható ellenzék - mondta, s szavait Levinen kívül mindenki megértette.
- Mi az, Kosztya, rájössz te is, látom, az ízére? - fordult utána Levinhez, s karon fogta. Levin boldog lett volna, ha rájön az ízére, de sehogy sem tudta megérteni, miről van hát szó, s ahogy a beszélgetőktől néhány lépésnyire eltávolodtak, be is ismerte Sztyepan Arkagyicsnak, hogy nem érti, miért kell hát a kormányzósági nemesi vezetőt felkérni.
- O, sancta simplicitas! [156] - mondta Sztyepan Arkagyics, s elmagyarázta röviden és világosan, miről is van szó.
- Ha a nemesi vezetőt, mint a múlt választáson, valamennyi járás felkéri, meg is választják egyhangúan. Erre nincs szükség. Nyolc járás most megegyezett, hogy fölkéri; ha a fölkérést kettő megtagadja, Sznyetkov esetleg lemond a jelölésről. A régi párt akkor egy másikat választhat az övéiből, s a számítás meghiúsul. De ha a Szvijazsszkij járása nem kéri fel, Sznyetkov jelölteti magát. Meg is választják, sőt ők is adnak rá szavazatot, hogy az ellenpárt elszámítsa magát, s amikor a mieinkből jelölnek majd, ők meg arra szavaznak.
Levin értette már, de nem egészen, s néhány kérdést akart még tenni, amikor egyszer csak mindenki beszélni, zajongani kezdett, s a nagyterembe tódult.
- Mi az? Mit, kit? - Meghatalmazás? Kinek? Mi? - Visszautasítják? - Nem kell meghatalmazás. - Florovot nem engedik szavazni. Miért? Mert vizsgálat alatt van? Akkor senkit sem engednek. Ez aljasság! - Törvény! - hallotta Levin innen is, onnan is, s a többiekkel együtt, akik félve, hogy valamit elmulasztanak, mind igyekeztek valahová, ő is a nagyterembe indult, s a nemesek közé szorultan a kormányzósági asztal felé nyomult, ahol a nemességi vezető, Szvijazsszkij s más nagyfejűek valamin hevesen vitatkoztak már.