Nem tudta, késő van-e vagy korán. A gyertyák mind leégtek már, Dolly csak az imént volt a dolgozóban; a doktornak ajánlotta, hogy feküdjék le. Levin ült, a doktor elbeszélését hallgatta egy sarlatán delejezőről, s a cigarettája hamuját nézte. Fájásszünet volt, s ő elfeledkezett magáról. Teljesen elfelejtette, mi történik. A doktor elbeszélését hallgatta, s meg is értette. Hirtelen egy kiáltás hallatszott, de példátlan. Olyan szörnyű kiáltás volt, hogy Levin föl sem ugrott; lélegzetét visszafojtva, ijedt-kérdőn nézett a doktorra. A doktor oldalt fordította a fejét, hallgatózott, s helyeslően mosolygott. Az egész olyan rendkívüli volt, hogy Levint már nem lepte meg semmi sem. "Bizonyára így van jól" - gondolta, s ülve maradt. De ez kinek a sikoltása volt? Fölugrott, lábujjhegyen a hálóba futott, megkerülte Lizaveta Petrovnát, a hercegnőt, s a helyére állt, az ágy fejéhez. A kiáltás elhallgatott, de most valami változás állt be. Hogy mi, azt nem látta, nem értette, és nem is akarta látni és érteni. De ott látta a Lizaveta Petrovna arcán; ez az arc szigorú volt és sápadt, de éppen olyan határozott is, bár az álla remegett kicsit, s a szeme Kittyre meredt. Kitty kigyúlt, elgyötört arca a hozzáragadt, izzadt hajfürttel Levin felé fordult, a tekintetét kereste. Fölemelt kezei a kezét kérték. Izzadt kezeivel megfogta a Levin hideg kezeit, s az arcához szorította.
- Ne menj el, ne menj el! Nem félek, nem félek! - mondta gyorsan. - Mama, vegye ki a fülbevalómat. Zavar. Nem félsz? Hamar, hamar, Lizaveta Petrovna...
Gyorsan, igen gyorsan beszélt, s mosolyogni akart. De az arca egyszer csak eltorzult, s eltolta magától Levint.
- Nem, ez borzasztó! Meghalok, meghalok! Menj, menj! - kiabálta, s megint az a hasonlíthatatlan kiáltás hallatszott.
Levin a fejéhez kapott, s kiszaladt a szobából.
- Semmi, semmi, minden jól megy - szólt utána Dolly.
De akármit mondtak, ő tudta, hogy most már mindennek vége. Ott állt, fejével az ajtónak dőlve, a szomszéd szobában, s ha valami soha nem hallott sivítást, bőgést hallott, tudta, hogy ezt az kiáltotta, aki azelőtt Kitty volt. A gyereket rég nem kívánta már, csak azt, hogy ez a szörnyű szenvedés megszűnjék végre.
- Doktor! Mi ez? Istenem! - mondta a belépő doktor kezéhez kapva.
- A végéhez közeledik - mondta a doktor. S a doktor arca, ahogy ezt mondta, olyan komoly volt, hogy Levin a "végéhez közeledik"-et úgy értette: meghal.
Nem tudott magáról, úgy futott be a hálószobába. Az első, amit meglátott, Lizaveta Petrovna arca volt. Még komorabb volt és még szigorúbb. Kittynek nem is volt arca. Azon a helyen, ahol az előbb az arca volt, az erőfeszítés látványa s a hang is, ami kijött belőle, valami szörnyűt mutatott. Levin fejjel az ágy fájának dőlt, s a szíve, érezte, megszakad. A rettenetes kiáltás nem hallgatott el, még rettenetesebb követte, majd mintha a borzalom végső határához ért volna, hirtelen elnémult. Levin nem hitt a fülének, de nem lehetett kételkednie; a kiáltozás elállt, csendes sürgés hallatszott, mocorgás és sietős lélegzet, s Kitty szakadozott, élő és gyöngéd, boldog hangja, amint csendben annyit mond: "Vége."
Levin fölemelte a fejét, Kitty erőtlenül eresztette a kezét a takaróra; rendkívül szép volt és csendes; szótlanul nézett a férjére, akart és nem tudott mosolyogni.
S ebből a titokzatos, rettenetes, nem földi világból, amelyben huszonkét órán át élt, Levin úgy érezte, egy szempillantás alatt az ő korábbi, szokott világába került, de az a boldogságnak olyan új fényében ragyogott most, hogy nem tudta elviselni. A megfeszített húrok elszakadtak; a zokogás, az öröm előre nem látott könnyei olyan erővel tódultak föl s rázták a testét, hogy sokáig szólni sem engedték.
Térdre esett az ágy előtt, az ajka elé fogta s úgy csókolta a felesége kezét, s a kéz gyenge ujjmozgással felelt a csókjaira. Eközben ott az ágy végében Lizaveta Petrovna ügyes ujjai közt, mint a kis láng a lámpácska fölött, egy emberi lény élete himbált, aki idáig nem volt, s most már ugyanolyan jogon, magának éppoly fontosan, élni fog majd, s magához hasonlókat nemz.
- Él! Él! Méghozzá fiú! Ne nyugtalankodjék - hallotta Levin Lizaveta Petrovna hangját, amint remegő kézzel csapkodta a gyerek hátát.
- Mama, igaz? - hallatszott Kitty hangja.
A hercegnő csak felcsukló sírással felelt.
S a csönd közepén, kétségtelen válaszul az anya kérdésére, egészen másféle hang hallatszott, mint a többi, szobabeli fojtott, beszélgető hang. Egy érthetetlen módon itt termett, új emberi lény merész, arcátlan, semmire nem hederítő kiáltása volt.
Ha Levinnek az előbb még azt mondják, hogy Kitty meghalt, és ő is vele együtt, s hogy a gyermekeik angyalok, s Isten itt van előttük - semmin se csodálkozott volna, most azonban, hogy a valóság világába visszatért, nagy szellemi erőfeszítésbe került megértenie, hogy Kitty él, ép, s ez a kétségbeesetten visító lény a fia. Kitty élt, a szenvedésnek vége volt. S ő kimondhatatlanul boldog. Ezt megértette, s az egész boldoggá tette. De a gyerek? Honnét, minek és kicsoda?... Sehogy sem tudta megérteni, nem tudott hozzászokni ehhez a gondolathoz. Valami fölöslegesnek, ráadásnak látszott, amihez sokáig nem tudott hozzászokni.
Tíz óra felé az öreg herceg, Szergej Ivanovics és Sztyepan Arkagyics Levinnél ültek; a szülő nőről beszéltek, s lassan távolabbi tárgyak is sorra kerültek. Levin hallgatta őket, s beszélgetésük alatt akaratlanul is eszébe jutott a múlt; az, ami a mai reggelig volt; s eszébe jutott önmaga is, amilyen tegnap volt. Mintha egy évszázad telt volna el azóta. Valamiféle elérhetetlen magasságban érezte magát, amelyről most iparkodott leereszkedni, nehogy megsértse azokat, akikkel beszélget. Beszélt, s szüntelenül a feleségére gondolt, mostani állapotának a részleteire, a fiára, akinek a létezéséhez igyekezett hozzászoktatni magát. A női világ, amely nősülésével új, addig nem ismert jelentőséget nyert, most olyan magasságokba emelkedett előtte, hogy nem is tudta a képzeletével utolérni. Hallgatta a társalgást a tegnapi klubbeli ebédről, s azt gondolta: "Mi történik most Kittyvel, elaludt-e? Hogy van? Mire gondol? A fiam, Dmitrij, sír-e?" S beszéd közben, a mondat derekán, fölugrott, és kiment a szobából.
- Üzend meg, be lehet-e menni hozzá - mondta a herceg.
- Jó, rögtön - felelte Levin, s anélkül, hogy megállt volna, bement Kittyhez.
Kitty nem aludt, csendben beszélgetett az anyjával; a keresztelőről készített terveket.
Ott feküdt hanyatt, rendbe szedve, megfésülve, csinos, kék, díszes főkötőben, kezét a takarón nyugtatva, s ahogy a szemük találkozott, a pillantása magához hívta. Amúgy is fényes tekintete, ahogy közeledett hozzá, úgy lett még ragyogóbb. Arcán ugyanaz az átváltozás volt, a földiből a földöntúliba, ami az elhunytak arcán szokott lenni, csak ami ott búcsú, itt találkozás. Levint meg elfogta az izgalom, olyan, amilyet a szülés percében érzett. Kitty kézen fogta, s megkérdezte, aludt-e. Levin nem tudott felelni, s gyöngeségéről meggyőződve elfordult.
- Én aludtam, Kosztya - mondta Kitty. - És most nagyon jól vagyok.
Levin ránézett, de Kitty arckifejezése hirtelen elváltozott.
- Adjátok ide - mondta, meghallva a gyerek halk sírását. - Adja ide, Lizaveta Petrovna, ő is megnézi majd.
- No, nézze meg hát a papa is - emelt föl s vitt oda Lizaveta Petrovna valami vöröset, furcsát és imbolygót. - Várjunk, előbb rendbe szedjük magunkat. - Lizaveta Petrovna azt a vöröset és imbolygót az ágyra tette, a gyereket kigöngyölte, ujjával fölemelte, megforgatta, s valamivel behintve, megint begöngyölte.
Ahogy a piciny, szánalomra méltó lényre nézett, Levin reménytelen erőfeszítést végzett, hogy lelkében az atyai érzés valamiféle jelére találjon; azonban csak viszolygást érzett iránta. De amikor kipólyázták, s a vékony, vékony karocskák, a kis sáfrányszínű lábak, azon a kis ujjak, a többitől eltérő nagyujj is, feltűntek, látta, hogy Lizaveta Petrovna, lágy rugókként, hogy szorítja oda, s göngyöli be egy vászonruhába ezeket a kiterjesztett karocskákat, olyan szánalom fogta el ez iránt a lény iránt s olyan félelem, hogy a szülésznő esetleg kárt tehet benne, hogy megfogta a kezét.
Lizaveta Petrovna elnevette magát.
- Ne féljen, ne féljen!
Amikor a gyereket tisztába tették s egy kis kemény bábuvá változtatták, Lizaveta Petrovna, mintha csak a munkájával büszkélkedne, meghimbálta, és hátralépett, hogy Levin teljes szépségében láthassa a fiát.
Kitty, szemét le nem véve róla, oldalról ugyanoda nézett.
- Adja, adja csak! - mondta, s majdhogy fel nem emelkedett.
- Mit csinál, Katyerina Alekszandrovna? Ilyen mozdulatot nem szabad tennie! Várjon, majd odaadom. Csak megmutatjuk magunk a papának, hogy milyen legények vagyunk!
És Lizaveta Petrovna egy kézzel Levin felé emelte (a másik az ujjaival csak az ingó tarkóját támogatta) ezt a különös, ingó, a fejét a pólya széle mögé rejtő vörös jószágot. De volt rajta orr is, kancsalító szem, cuppantó ajak.
- Gyönyörű gyerek! - mondta Lizaveta Petrovna.
Levin elkeseredetten sóhajtott. Ez a gyönyörű gyerek csak undort és sajnálkozást keltett benne. Egyáltalán nem az az érzés volt, amire várt.
Mialatt Lizaveta Petrovna a gyereket Kitty szoptatáshoz még nem szokott mellére tette, Levin elfordult.
Egy kacaj kapatta föl vele hirtelen a fejét; Kitty nevetett föl. A gyerek elfogadta a mellet.
- No, elég már, elég! - mondta Lizaveta Petrovna, de Kitty nem engedte el. A gyerek a karján aludt el.
- Most nézd meg - mondta Kitty, s odafordította felé, hogy láthassa. Az öreges arcocska hirtelen még több ráncba szedődött; a gyerek tüsszentett egyet.
Levin elmosolyodott, s alig tudta az ellágyulás könnyeit visszatartani, megcsókolta a feleségét, s kiment a sötét szobából.
Amit ez iránt a kis lény iránt érzett, egyáltalán nem az volt, amire várt. Semmi vidám és örömteli nem volt ebben az érzésben, ellenkezőleg, új, gyötrő félelem volt. A sebezhetőségek új területének tudata. S ez a tudat az első időben olyan kínos volt, a félelem, hogy ennek a tehetetlen teremtésnek szenvednie ne kelljen, olyan erős, hogy észre sem vette tőle az értelmetlen örömöt, sőt büszkeséget, amit akkor érzett, mikor a gyermek eltüsszentette magát.
Sztyepan Arkagyics ügyei rosszul álltak.
Az erdőért kapott pénz harmada elfogyott már, s a tíz százalék levonást is beleszámítva csaknem a harmadik harmadot is felvette már a kupectől. A kereskedő nem adott több pénzt, annál kevésbé, mert Darja Alekszandrovna, ezen a télen első ízben, kereken bejelentette, hogy jogot formál a saját vagyonára, s megtagadta az erdő utolsó harmadáért járó pénzről a szerződés aláírását. Sztyepan Arkagyics hivatali fizetése az otthoni kiadásokra s az apróbb, nem halaszthatóbb adósságokra ment el. Pénzük egyáltalán nem volt.
Ez kellemetlen volt és kényelmetlen, s Sztyepan Arkagyics véleménye szerint nem mehetett így tovább. Szerinte mindennek az volt az oka, hogy nagyon kevés fizetést kapott. Az állás, amelyet betöltött, nyilván nagyon szép volt öt évvel ezelőtt, ma azonban már nem. Petrov mint bankigazgató tizenkétezret kapott; Szventyickij mint a Társaság tagja tizenhétezret, Mityin bankot alapított, és ötvenezret keresett. "Nyilván elaludtam, és elfelejtettek" - gondolta Sztyepan Arkagyics magában. S fülelni, nézelődni kezdett, s a tél végére igen jó állást nézett ki, s rohamot indított érte előbb Moszkvából, a nagynénjein, bácsikáin, barátain át; tavasszal pedig, amikorra a dolog megérett, maga ment föl Pétervárra. Egyike volt azoknak az állásoknak, amelyekből ezertől ötvenezer évi fizetésig a legkülönfélébb méretekben most több támadt, mint amennyi jó meleg, baksisos állás azelőtt volt. Bizottsági tagság volt a déli vasutak és bankintézetek kölcsönös hitelmérlegének egyesített képviseleténél. Ez az állás, mint az ilyen állások mind, olyan hatalmas tudást és munkabírást követelt, amely egy emberben nehezen lehetett együtt. S minthogy olyan ember, akiben ezek a sajátságok együtt legyenek, nem volt, mégiscsak jobb, ha becsületes, mintha nem becsületes ember foglalja el. Sztyepan Arkagyics pedig nemcsak becsületes ember volt (hangsúly nélkül), de becsületes ember (hangsúllyal); abban a különös értelemben, amellyel Moszkvában bír ez a szó, amikor azt mondják: becsületes közéleti személyiség, becsületes író, becsületes újság, becsületes intézmény, becsületes irányzat, s ami nemcsak azt jelenti, hogy az az ember vagy intézmény nem becstelen, hanem hogy alkalomadtán egy kis szúrást is hajlandó megereszteni a kormány ellen. Sztyepan Arkagyics Moszkvában azokban a körökben forgott, ahol ez a szó használatos volt, és becsületes embernek tartották, tehát több joga volt ehhez az álláshoz, mint másnak.
Ez az állás hétezer és tízezer között hozott egy esztendőben, s Oblonszkijnak, hogy elláthassa, nem kellett az állami állást föladnia. Az állás két minisztériumtól, egy hölgytől és két zsidótól függött, s habár az emberek mind elő voltak készítve már, Sztyepan Arkagyicsnak találkoznia kellett velük Pétervárott. Ezenkívül Anna húgának is megígérte, hogy Karenintól a válása ügyében végleges választ hoz. Ötven rubelt kért tehát Dollytól, s felutazott Pétervárra.
Ahogy most a Karenin dolgozószobájában ült, s előterjesztését hallgatta az orosz pénzügyek rossz állapotának az okairól, Sztyepan Arkagyics csak a pillanatot várta, mikor végez, hogy a maga ügyéről s Annáról kezdjen beszélni neki.
- Igen, ez nagyon igaz - mondta, amikor Alekszej Alekszandrovics a pince-nez-t,[180] ami nélkül mostanában nem tudott olvasni, levette, s kérdőn tekintett hajdani sógorára -, részletekben ez mind nagyon igaz, de a mi korunk alapelve mégis a szabadság.
- Igen, csakhogy én egy másik elvet állítok fel, amely a szabadság elvét is magában foglalja - mondta Alekszej Alekszandrovics, a "magában foglalja" kifejezést megnyomva, s megint föltette a pince-nez-t, hogy a helyet, ahol ezt kimondta, hallgatójának újra elolvassa.
S a szépen írt, hatalmas margójú kéziratot átlapozva, Alekszej Alekszandrovics újból elolvasta a meggyőző helyet.
- Én a védővámos rendszert nem a magánemberek, hanem a közjó szempontjából ellenzem, az alsóbb és felsőbb osztályokért egyaránt - mondta a pince-nez fölött Oblonszkijra nézve. - De ők nem képesek megérteni ezt, őket csak a magánügyeik érdeklik, s frázisokért lelkesednek.
Sztyepan Arkagyics tudta, hogy amikor Karenin arról kezd beszélni, amit ők csinálnak s gondolnak, vagyis azok, akik a tervezeteit nem akarják elfogadni s Oroszországban minden rossz okai, akkor már vége felé járnak; épp ezért szívesen lemondott a szabadság elvéről, s mindenbe belenyugodott. Alekszej Alekszandrovics elhallgatott, s elgondolkozva lapozgatta a kéziratát.
- Igaz is - mondta Sztyepan Arkagyics -, meg akartalak kérni, alkalomadtán, ha Pomorszkijjal találkozol, szólj neki egy szócskát; nagyon szeretném, ha a déli vasutak és pénzintézetek kölcsönös hitelmérlegének egyesített képviseleténél a megürült bizottsági tagsági helyet megkaphatnám.
Sztyepan Arkagyics annyira hozzászokott már ennek a szívéhez közel álló állásnak a megnevezéséhez, hogy hiba nélkül és gyorsan mondta ki.
Alekszej Alekszandrovics kikérdezte, mi is a bizottság munkaköre, s elgondolkozott. Azt forgatta, nincs-e ebben a tevékenységben valami, ami ellenkezik a terveivel. De minthogy az új intézmény tevékenysége igen bonyolult volt, az ő tervei pedig igen nagy területet öleltek föl, nem tudta eldönteni mindjárt, s a pince-nez-t levéve így szólt:
- Kétségkívül szólhatok; de miért óhajtod voltaképpen ezt az állást?
- Szép fizetéssel jár, kilencezerig, s az én jövedelmem...
- Kilencezer - ismételte meg Alekszej Alekszandrovics, és elkomorodott. A fizetés magas összege arra emlékeztette, hogy Sztyepan Arkagyics tervbe vett állása épp ebből a szempontból ellentétben állt tervei gondolatával: azok ugyanis mindig a takarékosságot tartották szem előtt.
- Én úgy látom - írtam is erről egy emlékiratot -, hogy manapság ezek az óriási fizetések a kormányzat fonák gazdasági assiette-jének[181] a jelei.
- De mit akarsz hát? - mondta Sztyepan Arkagyics. - Tegyük fel, hogy egy bankigazgató tízezret kap, de hisz megérdemli. Vagy a mérnök, aki húszezret kap. Akárhogy nézed, életrevaló dolgot csinál!
- A fizetés, én azt tartom, egy áru ára, s a kereslet és kínálat törvényének kell alávetve lennie. Ha a megszabott fizetés eltér ettől a törvénytől, amikor azt látom például, hogy kijön a főiskoláról két mérnök, mindkettő ugyanannyit tud, ugyanolyan tehetséges, s az egyik negyvenezret kap, a másik meg beéri kétezerrel, vagy hogy jogászokat és huszárokat neveznek ki óriási fizetéssel, minden szakképzettség nélkül bankigazgatónak, akkor arra következtetek, hogy a fizetést nem a kínálat és kereslet törvénye, hanem a cimboraság szabja meg. És ez visszaélés, önmagában is megvan a jelentősége, de az állami szolgálatra is károsan hat. Azt tartom, hogy...
Sztyepan Arkagyics sietett félbeszakítani a sógorát:
- Igen, de abban csak egyetértesz, hogy itt új, kétségtelenül hasznos intézmény létesül. Akárhogy nézed, életrevaló dolog! S különösen nagy súlyt helyeznek rá, hogy az ügyeket becsületesen vezessék - mondta Sztyepan Arkagyics hangsúllyal.
De a becsületes szó moszkvai jelentését Alekszej Alekszandrovics nem ismerte.
- A becsületesség - mondta - csak negatív sajátság.
- Mégis nagyon lekötelezel - mondta Sztyepan Arkagyics -, ha szólsz egy szót Pomorszkijnak. Úgy beszélgetés közben...
- De hisz ez, úgy látom, inkább Bolgarinovtól függ - mondta Alekszej Alekszandrovics.
- Bolgarinov a maga részéről teljesen mellette van - mondta Sztyepan Arkagyics elpirulva.
Bolgarinov említésére azért pirult el, mert aznap reggel volt a zsidó Bolgarinovnál, s ez a látogatás kellemetlen emlékeket hagyott benne. Sztyepan Arkagyics szilárdul meg volt győződve, hogy az ügy, melyet szolgálni akar, új, életrevaló és becsületes ügy; de ma délelőtt, amikor Bolgarinov, más kérelmezőkkel együtt, nyilván készakarva, két óra hosszat váratta a fogadójában, kényelmetlen érzése támadt.
Azért-e, mert ő, Rurik utódja, Oblonszkij herceg, két órát várt egy zsidó várószobájában, vagy mert életében először nem követte ősei példáját, akik mind a kormányt szolgálták, s új területre lépett - mindenesetre kényelmetlenül érezte magát. Ez alatt a kétórai várakozás alatt Sztyepan Arkagyics rendkívül elevenen járkált a váróban pofaszakállát igazgatva, közben beszélgetésbe ereszkedett más kérvényezőkkel, szójátékot eszelt ki arra, hogyan várt a zsidónál, s gondosan elrejtette a többiek, de még maga elől is az érzéseit.
De az egész idő alatt, maga sem tudta, miért, azért-e, mert a szójátékából: "éberen vártam a héberem", semmi sem sült ki, vagy másvalami miatt, zavar és bosszúság maradt benne. Amikor pedig Bolgarinov rendkívüli udvariassággal és nyilvánvaló diadallal a megaláztatása miatt végre fogadta, s csaknem visszautasította, Sztyepan Arkagyics azon volt, hogy az egészet minél előbb elfeledje. Most azonban eszébe jutott, és elpirult.
- Még egy ügyem van, tudod is, mi: Anna - mondta Sztyepan Arkagyics, miután egy darabot hallgatott, s ezt a kellemetlen emléket lerázta.
Ahogy Oblonszkij Anna nevét kiejtette, Alekszej Alekszandrovics arca tökéletesen megváltozott; az előbbi elevenség helyett halálos fáradtság ült ki rá.
- Mit akartok tőlem voltaképpen? - mondta fészkelődve, s bekattantotta a pince-nez-ét.
- Döntést, akármilyet, de döntést, Alekszej Alekszandrovics. Nem úgy fordulok most hozzád ("mint megbántott férjhez", akarta mondani, de megijedt, hogy elrontja vele a dolgát, s kicserélte a szót), mint államférfihoz (ami itt nem volt helyén), egyszerűen mint emberhez, mégpedig jó emberhez és keresztényhez. Meg kell szánnod őt.
- De hát miért voltaképpen? - mondta Karenin halkan.
- Megszánnod, igen. Ha látnád, mint én - az egész telet vele töltöttem -, megsajnáltad volna. Rettenetes a helyzete, igazán rettenetes.
- Én úgy látom - felelte Alekszej Alekszandrovics még vékonyabb, csaknem sipító hangon -, hogy Anna Arkagyevnának megvan mindene, amit ő maga akart.
- Alekszej Alekszandrovics, az Isten szerelmére, hagyjuk a vádaskodást! Ami elmúlt, elmúlt, s tudod, hogy ő mit vár és mit óhajt: a válást.
- Én azt gondoltam, hogy amennyiben a fiára igényt formálok, Anna Arkagyevna lemond a válásról, így is adtam meg a válaszom, s a dolog, azt hittem, be van fejezve. Én beleegyezettnek is tekintem! - rikácsolta Alekszej Alekszandrovics.
- De az Isten szerelmére, ne heveskedj - érintette meg Sztyepan Arkagyics a sógora térdét. - Nincs befejezve. Ha megengeded, hogy összefoglaljam, az ügy így áll: amikor szétmentetek, te nagy voltál, amilyen nagylelkű csak lehet valaki; megadtál neki mindent: a szabadságát, sőt még a válást is. Ő ezt méltányolta is. Nem, ne hidd! Valóban méltányolta. Annyira, hogy azokban az első percekben, érezve, mekkorát vétkezett ellened, nem is gondolt és nem is gondolhatott meg mindent. Mindenről lemondott. A valóság, az idő azonban megmutatta, milyen gyötrelmes és lehetetlen a helyzete.
- Anna Arkagyevna élete engem nem érdekelhet - szakította félbe Alekszej Alekszandrovics, a szemöldökét felhúzva.
- Engedd meg, hogy ne higgyem el - mondott ellent lágyan Sztyepan Arkagyics. - Ez a helyzet őneki gyötrelem, és senkinek sincs haszna belőle. Azt mondod, rászolgált. Anna tudja ezt, s nem is kér, egyenesen megmondja, hogy nem mer semmit sem kérni. Mi, a rokonai, akik szeretjük, mi kérünk, könyörgünk neked. Miért vergődjék? Kinek lesz jobb ettől?
- Már engedd meg, ti, úgy látszik, vádlottnak tesztek meg - mondta Alekszej Alekszandrovics.
- De nem, nem, a világért sem; értsd meg már! - mondta Sztyepan Arkagyics, ismét a kezéhez érve, mintha meg lett volna győződve, hogy ez az érintés meglágyítja a sógorát. - Én csak egyet mondok: a helyzete gyötrő, s anélkül, hogy magad vesztenél valamit, könnyíthetsz rajta. Úgy elrendezem, hogy észre sem veszed. Hiszen megígérted.
- Az ígéretet régebben adtam. A fia dolga - az volt a föltevésem - eldöntötte az egészet. Azonkívül abban reménykedtem, hogy Anna Arkagyevna lesz elég nagylelkű... - ejtette ki nagy nehezen, reszkető ajakkal az elsápadt Alekszej Alekszandrovics.
- Ő mindent a te nagylelkűségedre bíz. Egyet kér, egyetlen dologért könyörög; szabadítsd ki mostani lehetetlen helyzetéből. Nem kéri már a fiát. Alekszej Alekszandrovics, te jó ember vagy. Helyezkedj egy pillanatra a helyébe. A válás az ő helyzetében élethalálkérdés. Ha te régebben nem ígéred meg, összebékül a helyzetével, lent maradt volna falun. De te megígérted, ő írt neked, s feljött. Hat hónapja él Moszkvában, ahol minden találkozás kés a szívébe, s napról napra várja a döntésedet. Ez ugyanaz, mintha egy halálraítéltnek hónapokon át nyakán tartják a hurkot azzal, hogy talán halál, talán kegyelem. Essék meg rajta a szíved; én magamra vállalom, hogy mindent elrendezek. "Vos scrupules..."[182]
- Nem erről beszélek, nem erről... - szakította félbe Alekszej Alekszandrovics undorodva. - De hátha olyat ígértem, amit nem volt jogom megígérni.
- Megtagadod tehát, amit megígértél?
- Sohasem tagadtam meg, hogy ami lehetséges, megteszem; de időt akarok, meggondolni, hogy amit ígértem, mennyire lehetséges.
- De Alekszej Alekszandrovics! - szólalt meg fölszökve Oblonszkij. - Ezt nem akarom elhinni! Anna olyan boldogtalan, amilyen boldogtalan egy asszony csak lehet, s te nem tagadhatod meg ilyen...
- Amennyiben az ígért dolog lehetséges. Vous professez d'être un libre penseur.[183] Én azonban mint hivő ember, ilyen fontos ügyben nem járhatok el a keresztény tanítással ellentétben.
- Keresztény társadalmakban, s amennyire tudom, minálunk is, a válás megengedett dolog - mondta Sztyepan Arkagyics. - A mi egyházunk is megengedi. És mi úgy látjuk...
- Megengedi, de nem ilyen értelemben.
- Alekszej Alekszandrovics, nem ismerek rád - mondta Oblonszkij egy kis hallgatás után. - Nem te vagy-e (s mi értékeltük ezt), aki mindent megbocsátottál, s épp keresztényi érzésedtől ösztönözve, kész voltál mindent föláldozni? Magad mondtad: ha a köntösöd elveszik, add oda az ingedet is, s most...
- Kérlek - szólalt meg talpra szökve, sápadtan, sipító hangon és reszkető állal Alekszej Alekszandrovics -, kérlek, hagyjuk abba, hagyjuk abba... ezt a beszélgetést.
- De nem! Bocsáss, bocsáss meg, ha keserűséget okoztam - mondta zavart mosollyal Sztyepan Arkagyics, a kezét nyújtva -, mint követ végül is csak a rám bízottat közöltem.
Alekszej Alekszandrovics kezet adott, s elgondolkozott.
- Meg kell gondolnom, útmutatást kell keresnem. Holnapután végleges választ adok - mondta, valamit forgatva magában.
Sztyepan Arkagyics menni készült már, amikor Kornyej belépett s jelentette:
- Szergej Alekszejics!
- Ki az a Szergej Alekszejics? - kezdte Sztyepan Arkagyics, de mindjárt eszébe is jutott.
- Ah, Szerjozsa! - mondta. - "Szergej Alekszejics", azt hittem, valami ügyosztályvezető. - "Anna is kért, hogy látogassam meg", jutott eszébe.
Az a félénk, szánalomkeltő kifejezés jutott az eszébe, amivel Anna elbúcsúzott tőle. "Te mégiscsak találkozol vele - mondta -, tudd ki apróra, hogy van, ki van mellette. És Sztyiva... ha lehetséges! Hisz, ugye, lehetséges?" Sztyepan Arkagyics elértette, mit jelent, "ha lehetséges"; ha lehetséges, csinálja meg úgy a válást, hogy a fiát neki adják. Sztyepan Arkagyics látta most már, hogy erre gondolni sem lehet, de mégiscsak örült, hogy az unokaöccsével találkozik.
Alekszej Alekszandrovics figyelmeztette a sógorát, hogy a fia előtt nem beszélnek soha az anyjáról; őt is kéri, ne említse egy szóval sem.
- Az után a találkozás után, amit mi nem láttunk előre, nagybeteg lett - mondta Alekszej Alekszandrovics. - Még az életét is féltettük. De az ésszerű gyógykezelés, nyáron a tengeri fürdő rendbe hozta, s az orvos tanácsára most iskolába adtam. A társai valóban jó hatással vannak rá, teljesen egészséges, s jól is tanul.
- Hanem micsoda legény lett! Nem is Szerjozsa már, kész Szergej Alekszejics! - mondta Sztyepan Arkagyics mosolyogva, ahogy a csinos, széles vállú fiúra nézett, aki kék kabátjában s hosszúnadrágjában fürgén és fesztelenül lépett a szobába. A fiú egészségesnek és jókedvűnek látszott. Úgy hajolt meg a bátyja előtt, mint idegen előtt; de ahogy megismerte, elpirult, s mintha megsértődött vagy megharagudott volna valamiért, gyorsan elfordult tőle. Aztán az apjához lépett: odaadta neki az iskolai értesítőt.
- No, ez derék - mondta az apja -, elmehetsz.
- Soványabb lett és megnőtt; nem gyerek többé, hanem kis ifjú, ezt már szeretem - mondta Sztyepan Arkagyics. - De rám csak emlékszel?
A fiú hirtelen az apjára pillantott.
- Emlékszem, mon oncle[184] - felelte a nagybátyjára nézve, s megint lesütötte a szemét.
A bátyja odahívta és kézen fogta.
- No és hogy vagyunk? - mondta. Beszélgetést akart kezdeni, de nem tudta, mit mondjon.
A fiú elpirult, s nem felelt; csak kihúzta óvatosan a kezét a nagybátyja kezéből. Mihelyt Sztyepan Arkagyics eleresztette a kezét, kérdőn nézett az apjára, s mint a szabadjára engedett madár, gyors léptekkel kiment a szobából.
Egy év telt el azóta, hogy Szerjozsa utoljára látta az anyját. Azóta nem hallott róla többet. Ebben az évben iskolába adták, társai lettek, és megszerette őket. Azok az ábrándok s emlékek az anyja felől, amelyek találkozásuk után beteggé tették, nem foglalkoztatták többé. Ha rájöttek, erőszakkal űzte el, szégyenletesnek érezte, mint ami kislányhoz s nem fiúhoz illő. Az apja és az anyja közt, tudta, viszály van, amely elválasztja őket; sorsa pedig, tudta, az, hogy az apjánál maradjon, s igyekezett hozzászokni ehhez a gondolathoz.
Találkozása a nagybátyjával, aki annyira hasonlított az anyjához, kellemetlen volt, hisz épp azokat az emlékeket idézte föl benne, amelyeket szégyenletesnek tartott. Annál kellemetlenebb, mert abból a néhány szóból, amit a dolgozószoba ajtajában várakozva meghallott, főképpen pedig az apja s a nagybátyja arckifejezéséből kitalálta, hogy köztük is az anyjáról folyhatott a szó. S hogy el ne kelljen ítélni az apját, akivel élt és akitől függött, főként pedig hogy át ne adja magát az érzékenykedésnek, amelyet annyira megalázónak tartott, azon volt, hogy rá se nézzen a bátyjára, aki eljött, hogy a nyugalmát feldúlja, s ne gondoljon arra, amit az eszébe juttatott.
De mikor Sztyepan Arkagyics is kijött utána, s a lépcsőházban meglátva magához hívta, s megkérdezte, hogy az órák között mivel tölti az iskolában az időt, Szerjozsa most, hogy az apja nem volt ott, beszédesebb lett.
- Nálunk most a vasutazás járja - felelt a kérdésre. - Az úgy megy: kettő beül a padba. Ezek az utasok. Egy pedig föláll a pad tetejére. Aztán mind befogatják magukat. Lehet kézzel, övvel. S az egész termen végighúzzák. Az ajtókat előre kinyitják. Kalauznak azonban nagyon nehéz lenni!
- A kalauz az, aki áll? - kérdezte Sztyepan Arkagyics mosolyogva.
- Igen, ahhoz merészség és ügyesség kell, különösen ha hirtelen megállnak, vagy valaki leesik.
- Bizony, ez nem tréfadolog - pillantott Sztyepan Arkagyics szomorúan az Annától örökölt, eleven szemekbe, amelyek már nem voltak gyermekiek, sem teljesen ártatlanok. S noha Alekszej Alekszandrovicsnak megígérte, hogy nem beszél neki Annáról, nem tudta megállni.
- Anyádra emlékszel-e? - kérdezte hirtelen.
- Nem, nem emlékszem - mondta gyorsan Szerjozsa bíborra váltan, s lesütötte a szemét. S a bátyja semmi többet nem tudott kiszedni belőle.
Az orosz nevelő egy fél óra múlva ott találta növendékét a lépcsőházban, és soká nem tudta megérteni, haragszik-e vagy sír.
- Biztosan megütötte magát, amikor leesett - szólt a nevelő. - Mondtam, hogy veszedelmes játék. Szólnom kell már az igazgatónak.
- Ha megütöttem volna magam, senki sem venné észre, annyi bizonyos.
- Akkor hát mi baja?
- Hagyjon engem! Emlékszem, nem emlékszem... Mi köze hozzá? Minek emlékezzek? Hagyjanak nekem békét! - fordult most már nem a nevelőjéhez, hanem az egész világhoz.
Sztyepan Arkagyics, mint mindig, most sem töltötte az idejét hasztalan Pétervárott. Az ügyein, a húga válásán s az álláson kívül, mint mindig, most is szükségét érezte, hogy a moszkvai - ahogy mondani szokta - áporodottság után fölfrissüljön.
Moszkva café chantant-jai[185] és omnibuszai ellenére mégiscsak mocsár volt, állóvíz. Sztyepan Arkagyics mindig érezte ezt. Mialatt Moszkvában, különösen pedig a családja közelében élt, úgy érezte, egészen elveszti az életkedvét. Ha hosszabb időt töltött kiruccanások nélkül Moszkvában, oda jutott, hogy a felesége rossz hangulatai és szemrehányásai, a gyerekek egészsége, neveltetése, az apróbb szolgálati ügyek nyugtalanítani kezdték, sőt az is nyugtalanította már, hogy adósságai vannak. De elég volt Pétervárra utaznia, abban a körben élnie egy kicsit, amelyben ott forogni szokott - s amelyikben az ember élt, csakugyan élt s nem tengődött, mint Moszkvában -, s az efféle gondolatok, mint a viasz a tűz közelében, egyszeriben eltűntek, elolvadtak.
A felesége?... Csak most beszélt Csecsenszkij herceggel. A hercegnek volt felesége és családja, felnőtt apród-gyerekei, de volt egy másik, nem törvényes családja is, és ott is voltak gyerekek. Habár első családja is jó volt, Csecsenszkij herceg boldogabbnak érezte magát a másodikban. A legidősebb fiát is bevezette ebbe a második családjába, s Sztyepan Arkagyicsnak elmondta, hogy szerinte a fiának ez hasznára válik, fejlődésében segíti. Mit szóltak volna ehhez Moszkvában?
A gyerekek? Pétervárott a gyerekek nem zavarták az apjukat abban, hogy éljen. Intézetben nevelték őket; nem volt meg az a Moszkvában egyre terjedő - Lvov lehet a példa - vad elképzelés, hogy az élet minden fényűzése a gyereké, a szülőé meg csak a munka s a gond. Itt belátták, hogy az embernek, ahogy az művelt lényhez illik, önmagáért kell élnie.
A szolgálat? A szolgálat sem volt itt az a makacs, reménytelen iga, amit Moszkvában húztak; a szolgálatnak itt megvolt az érdekessége. Egy találkozás, apró szívesség, helyénvaló szó, másoknak az ügyes utánzása - s az ember egyszeriben karriert csinál, mint Brjancev, akivel tegnap találkozott, s aki már magas méltóságot viselt. Az ilyen szolgálatnak megvan az érdekessége.
Különösen pénzügyekben hatottak Sztyepan Arkagyicsra a pétervári nézetek megnyugtatóan. Bartnyanszkij, aki az ő train-je[186] mellett legalább ötvenezret költött, figyelemre méltó dolgot mondott erről tegnap.
Ebéd előtt, beszélgetés közben, Sztyepan Arkagyics így szólt Bartnyanszkijhoz:
- Te, úgy látom, közel állsz Mordvinszkijhez. Megtehetnéd a szívességet, szólj, kérlek, egy szócskát az érdekemben. Van egy állás, meg szeretném kapni. Bizottsági tagság a...
- Mindegy; úgysem tudom megjegyezni... De hogy támadt kedved ezekhez a zsidós vasútügyekhez? Ahogy akarod, de mégiscsak undorító.
Sztyepan Arkagyics neki nem mondta, hogy életre való ügy; Bartnyanszkij nem értette volna meg.
- Pénzre van szükségem, nincs miből élnem.
- De hiszen élsz!
- Élek, de adósságaim vannak.
- Sok? - kérdezte részvéttel Bartnyanszkij.
- Nagyon sok, vagy húszezer.
Bartnyanszkij vidáman kacagott.
- Boldog ember! - mondta. - Nekem másfél millió, semmim sincs, s ahogy látod, mégiscsak élek.
Sztyepan Arkagyics nemcsak szavakból, tényekből látta, hogy úgy van. Zsivahovnak háromszázezer rubel adóssága van, de sosincs egy árva kopejkája sem, s mégis élt, mégpedig hogyan! Krivcov grófot rég elparentálta mindenki, s két nőt tartott ki. Petrovszkij ötmilliót herdált el, s ugyanúgy élt, sőt pénzügyeket bonyolított le, s húszezer rubel fizetése volt. Pétervár ezenkívül fizikailag is hatott Sztyepan Arkagyicsra. Megfiatalította. Moszkvában időnként ősz hajszálait nézegette, ebéd után elaludt, nyújtózkodott, nagyokat fújva, lépésben ment föl a lépcsőn, fiatal nők társaságában is unatkozott, a bálokon nem táncolt. Pétervárott mindig tíz évvel könnyebbnek érezte a csontjait.
Pétervárott ő is azt tapasztalta, amit a külföldről most hazatért Oblonszkij herceg, a hatvanesztendős Pjotr mondott neki tegnap.
- Mi itt nem tudunk élni - mondta Pjotr Oblonszkij. - Hiszed-e, én Badenben töltöttem a nyarat, s mondhatom, egész fiatal embernek éreztem magam. Meglátok egy fiatal nőt, s a gondolataim... Megebédelsz, iszol egy kicsit, s csupa erő vagy és fürgeség... Hazajöttem Oroszországba; a feleségemhez kellett mennem, hozzá még falura, két hét múlva, nem hiszed el, házikabátba bújtam, s már az ebédhez sem öltözködtem föl. Hát még hogy nőcskékre gondoljak! Egész aggastyán lettem. Már csak az hiányzott, hogy az üdvösségemmel törődjek. Elmentem Párizsba, s megint rendbe jöttem.
Sztyepan Arkagyics ugyanazt a különbséget érezte, amit Pjotr Oblonszkij is. Moszkvában úgy elhagyta magát, hogy ha soká ott marad, ő is megéri csakugyan, hogy a végén még törődni kezd a lelke üdvösségével; de Pétervárott megint rendes embernek érezte magát.
Betsy Tverszkaja hercegnő és Sztyepan Arkagyics közt már nagyon régen egész különös viszony alakult ki. Sztyepan Arkagyics, csak úgy tréfából, folyton udvarolt neki, s megint csak tréfából, tudva, hogy ezt mindennél jobban szereti, a legilletlenebb dolgokat mondta. De utána való nap, hogy Kareninnal beszélt, a hercegnőhöz érkezve olyan fiatalnak érezte magát, hogy ebben a tréfás udvarlásban és fecsegésben váratlanul igen messze ment, s utóbb azt se tudta, miként retiráljon, szerencsétlenségére ugyanis a hercegnő nemcsak hogy nem tetszett, de kifejezetten ellenszenves volt neki. Ez a modor is csak azért állandósult köztük, mert ő meg nagyon tetszett a hercegnőnek. Úgyhogy nagyon örült, amikor Mjagkaja hercegnő beállított, s kettősüknek véget vetett.
- Á, maga itt van - mondta, meglátva Sztyepan Arkagyicsot. - Mit csinál a szegény húga? Ne nézzen úgy rám - tette hozzá. - Amióta azok, akik százezerszer rosszabbak voltak nála, mind rávetették magukat, az a véleményem, hogy gyönyörűen csinálta. Nem tudom megbocsátani Vronszkijnak, hogy amikor Anna Pétervárott volt, nem tudatta velem. Elmentem volna hozzá és vele mindenhová. Kérem, mondja el neki, hogy nagyon szeretem. No és most meséljen róla valamit.
- Igen nehéz a helyzete - kezdte mesélni Sztyepan Arkagyics, aki naivitásában Mjagkaja hercegnő szavait, hogy "a húgáról meséljen valamit", készpénznek vette. A hercegnő szokása szerint rögtön félbeszakította, s maga kezdett el mesélni:
- Azt tette, amit rajtam kívül mind megtesznek, csak titkolják: ő nem akart csalni, s nagyon jól tette. Azt meg még jobban tette, hogy a maga féleszű sógorát otthagyta. Már bocsásson meg. Mind azt mondták: okos, okos, csak én mondtam, ostoba. Most, amióta Ligyija Ivanovnával és Landauval adta össze magát, mind azt mondják, hogy féleszű: én örülnék, ha nem kellene egyetértenem velük, de ebben az esetben nem tehetem.
- De magyarázza meg, kérem - mondta Sztyepan Arkagyics -, mit jelent ez? Tegnap ott voltam nála a húgom ügyében, és határozott választ kértem. A választ nem adta meg, azt mondta, meggondolja; reggel pedig válasz helyett egy meghívást kaptam Ligyija Ivanovna grófnőhöz ma estére.
- Úgy, úgy! - szólt örömmel Mjagkaja hercegnő.
- Landautól kérdik meg, mit mondjon.
- Hogyan? Landautól? Miért? Ki ez a Landau?
- Hát nem ismeri Jules Landaut, le fameux Landau, le clairvoyant.[187] Az is féleszű, de a húga sorsa most tőle függ. Látja, mire vezet a vidéki élet, nem tud semmiről. Ez a Landau, látja, commis[188] volt egy párizsi üzletben, s elment a doktorhoz. A doktor várótermében elaludt, s álmában tanácsokat kezdett adni a betegeknek. Mégpedig csodálatos tanácsokat. Később Jurij Melegyenszkijnek - tudja, annak a betegnek - a felesége hallott valamit erről a Landauról; elhívta az urához. Gyógyítja. Szerintem semmi jót nem tett, mert most is ugyanolyan gyenge, de ezek hisznek benne, és magukkal cipelik. Elhozták Oroszországba: itt mindenki megrohanta, s mindenkit gyógyítani kezdett. Bezzubova grófnőt kigyógyította, s az annyira beleszeretett, hogy fiává fogadta.
- Hogyhogy a fiává?
- Ahogy mondom. Nem Landau többé, hanem gróf Bezzubov. De nem erről van szó, hanem hogy Ligyija - nagyon szeretem, de a feje nincs a helyén - most természetesen erre a Landaura vetette magát; nélküle sem ő, sem Alekszej Alekszandrovics semmit el nem határoznak; úgyhogy a maga húgának a sorsa most ennek a Landaunak, másképp Bezzubov grófnak a kezében van.
Miután kitűnően megebédelt, Bartnyanszkijnál alaposan bekonyakozott, Sztyepan Arkagyics a kitűzött időnél valamicskével később Ligyija Ivanovna grófnőhöz ért.
- Ki van még a grófnőnél? A francia? - kérdezte Sztyepan Arkagyics a kapust, Alekszej Alekszandrovics ismerős felöltőjét s egy furcsa csatos kabátot szemügyre véve.
- Alekszej Alekszandrovics Karenin és gróf Bezzubov - felelte a kapus szigorúan.
"Mjagkaja hercegnő eltalálta - gondolta Sztyepan Arkagyics, ahogy a lépcsőn felment. - Furcsa! Hanem a grófnővel jó lenne összebarátkozni; óriási befolyása van. Ha csak egy szócskát szól Pomorszkijnak, biztos a dolog."
Odakint még világos volt, de Ligyija Ivanovna leeresztett függönyű szalonjában már lámpák égtek.
A kerek asztalnál, a lámpa alatt ott ült a grófnő és Alekszej Alekszandrovics, s valamiről csendben beszélgettek. A szoba másik végén egy alacsony, ösztövér ember állt, s a falon függő arcképeket nézegette; a csípője nőies, a lába térdben behajlítva, nagyon sápadt és szép, gyönyörű, ragyogó szemek, a kabátgallérra omló hosszú haj. Miután a háziasszonyt és Alekszej Alekszandrovicsot üdvözölte, Sztyepan Arkagyics akaratlanul is még egyszer az ismeretlen emberre nézett.
- Monsieur Landau! - fordult felé a grófnő, s hangjának szelídsége és óvatossága meglepte Oblonszkijt. Összeismertette őket.
Landau gyorsan hátranézett, odajött, s Sztyepan Arkagyics kinyújtott kezébe tette mosolyogva a nedves, mozdulatlan kezét, s odább is ment mindjárt, és tovább nézegette a képeket. A grófnő és Alekszej Alekszandrovics jelentőségteljes pillantást vetettek egymásra.
- Nagyon örülök, hogy láthatom, különösképp ma - mondta Ligyija Ivanovna grófnő, s Karenin mellett mutatott helyet Sztyepan Arkagyicsnak.
- Úgy mutatta be, mint Landaut - mondta halk hangon, a franciára s utána mindjárt Alekszej Alekszandrovicsra pillantva -, de tulajdonképpen, amint valószínűleg tudja, Bezzubov gróf. Csak nem szereti ezt a címet.
- Igen, hallottam - felelte Sztyepan Arkagyics -, mondják, hogy Bezzubova grófnőt tökéletesen meggyógyította.
- A grófnő itt volt ma nálam, olyan szánalomra méltó! - fordult a grófnő Alekszej Alekszandrovics felé. - Ez a válás olyan rettenetesen megviseli. Akkora csapás!
- Hát igazán elutazik? - kérdezte Alekszej Alekszandrovics.
- Igen, Párizsba. Hangot hallott tegnap - mondta Ligyija Ivanovna grófnő Sztyepan Arkagyicsra pillantva.
- Ó, hangot! - ismételte meg Oblonszkij, érezve, hogy amennyire lehet, óvatosnak kell lennie ebben a társaságban, amelyben valami különös történik, vagy kellene történnie, amihez őneki nincsen még kulcsa.
Egy percnyi csönd állt be; utána Ligyija Ivanovna grófnő, mint aki a beszélgetés fő tárgyára tér, finom mosollyal így szólt Oblonszkijhoz:
- Én magát rég ismerem, s nagyon örülök, hogy közelebbről is megismerhetem. Les amis de nos amis sont nos amis.[189] De hogy az ember barát lehessen, bele kell élnie magát barátja lelkiállapotába, s félek, hogy maga, ami Alekszej Alekszandrovicsot illeti, ezt nem teszi meg. Érti, miről beszélek? - mondta gyönyörű, tűnődő szemeit ráemelve.
- Részben, grófnő; Alekszej Alekszandrovics helyzete, megértem... - mondta Oblonszkij, aki nemigen értette, miről is van szó, s az általánosságoknál akart maradni.
- A változás nem külső körülményekben van - mondta Ligyija Ivanonova szigorúan, miközben szerelmes pillantást vetett a fölálló s Landauhoz lépő Alekszej Alekszandrovics után. - A szíve változott meg, új szívet kapott, s én félek, hogy maga nem gondolta még egészen meg, milyen változás ment végbe benne.
- Azaz nagy vonásokban el tudom képzelni. Mindig barátok voltunk, s most is... - mondta Sztyepan Arkagyics, gyöngéd pillantással felelve a grófnő tekintetére; közben fontolóra vette, hogy a két miniszter közül melyikhez is áll közelebb a grófnő; hogy tudja, melyikhez kérjen protekciót.
- A változás, amely végbement benne, nem gyengítheti az érzéseit embertársai iránt ennek a változásnak, ellenkezőleg, erősítenie kell őket. De félek, nem ért meg. Nem kér teát? - mutatott szemével az inasra, aki tálcán teát szolgált föl.
- Nem egészen értem, grófnő. A szerencsétlenség, amely érte, természetesen...
- Igen, szerencsétlenség, amelyből a legnagyobb szerencse lett, azáltal, hogy a szíve megújult, s tele lett Vele - mondta a grófnő, szerelmesen pillantva Sztyepan Arkagyicsra.
"Azt hiszem, megkérhetem, hogy mindkettőnek szóljon" - gondolta Sztyepan Arkagyics.
- Hát persze, grófnő - mondta -, de én azt hiszem, hogy ezek a változások olyan intim természetűek, hogy senki, a hozzá legközelebb álló sem szeret beszélni róluk.
- Ellenkezőleg! Beszélnünk kell, és segítenünk egymást.
- Igen, kétségkívül, de a meggyőződések közt akkora különbség szokott lenni, s épp ezért... - mondta Oblonszkij szelíd mosollyal.
- A szent igazság kérdésében nem lehet különbség.
- Ó, igen, ez természetes, de... - és Sztyepan Arkagyics zavartan elhallgatott. Most értette meg, hogy a vallásról van szó.
- Én úgy látom, rögtön elalszik - suttogta Alekszej Alekszandrovics, Ligyija Ivanovnához lépve, jelentősen.
Sztyepan Arkagyics odanézett, Landau az ablaknál ült, a szék karjára s hátára könyökölve, a fejét lehorgasztva. Ahogy a felé forduló pillantásokat észrevette, fölemelte a fejét, s gyermeki naivsággal elmosolyodott.
- Ne figyeljenek rá - mondta Ligyija Ivanovna, s könnyed mozdulattal széket tolt oda Alekszej Alekszandrovicsnak. - Azt vettem észre... - kezdett valamibe a grófnő, de egy inas lépett a szobába, levéllel. Ligyija Ivanovna gyorsan átfutotta a levelet, bocsánatot kért, rendkívüli gyorsasággal megírta és átadta a választ, s visszajött az asztalhoz. - Azt vettem észre - folytatta a megkezdett beszélgetést -, hogy a moszkvaiak, különösen pedig a férfiak, vallási dolgokban rendkívül közönyösek.
- Ó, nem, grófnő, a moszkvaiaknak, szerintem, épp az a hírük - felelte Sztyepan Arkagyics -, hogy igen hithűek.
- De amennyire én látom, maga, sajnos, a közönyösök közül való - fordult feléje Alekszej Alekszandrovics fáradt mosollyal.
- Hogy lehet valaki közönyös?! - kiáltotta Ligyija Ivanovna.
- Én ezen a téren nem közönyös vagyok, hanem várakozó - mondta Sztyepan Arkagyics a legszelídebb mosolyával. - Nem hiszem, hogy ezeknek a kérdéseknek az én számomra eljött volna az idejük.
Alekszej Alekszandrovics és Ligyija Ivanovna összenéztek.
- Mi magunk soha nem tudhatjuk, eljött-e az időnk, vagy sem - mondta Alekszej Alekszandrovics szigorúan. - Nem kell azon gondolkodnunk, készen vagyunk-e, vagy sem; a kegyelem nem az emberi nézetekhez igazodik, azokra, akik küzdenek érte, néha nem száll le, s a készületlenekre, Saulra például igen.
- Úgy látszik, most még nem - mondta Ligyija Ivanovna, aki ezalatt a francia mozdulatait követte.
Landau fölállt, és odament hozzájuk.
- Megengedik, hogy hallgassam? - kérdezte.
- Hogyne, nem akartam zavarni - mondta Ligyija Ivanovna gyengéd pillantással -, üljön le közénk.
- Csak nem szabad a szemünket becsukni, nehogy a fénytől megfosszuk magunkat - folytatta Alekszej Alekszandrovics.
- Ó, ha ismerné a boldogságot, amiben részünk van, itt érezve az Ő mindennapi jelenlétét a lelkünkben! - mondta Ligyija Ivanovna üdvözült mosollyal.
- De az ember néha képtelennek érezheti magát, hogy erre a magasságra fölemelkedjék - mondta Sztyepan Arkagyics. Érezte, hogy alakoskodik, amikor a vallás magasztosságát elismeri, ugyanakkor nem tudta rászánni magát, hogy szabadgondolkodó voltát olyasvalaki előtt, aki a kívánt állást Pomorszkijnál egy szavával megszerezheti, beismerje.
- Azt akarja mondani, a bűn akadályozza? - szólt Ligyija Ivanovna. - Csakhogy ez téves nézet. Hivők számára nincs bűn; a bűnt megváltották. Pardon - tette hozzá, az újabb levelet hozó inasra pillantva. Átolvasta, és szóban adta meg a választ: "Mondja meg, hogy holnap a nagyhercegnőnél." - A hivő számára nincs bűn - folytatta a beszélgetést.
- Igen, de a hit jó cselekedetek nélkül halott - mondta Sztyepan Arkagyics, akinek a katekizmusból jutott ez a mondat az eszébe, mosolyával őrizve csak a függetlenségét.
- Ez az, a Jakab apostol levele - mondta Alekszej Alekszandrovics, némi szemrehányással fordulva Ligyija Ivanovna felé; nyilván olyan dolog volt ez, amiről nemegyszer beszéltek már. - Mennyi kárt okozott ennek a passzusnak a hazug magyarázata. Semmi sem távolít úgy el a hittől, mint ez a magyarázat. "Nincsenek jó cselekedeteim, tehát nem hihetek"; holott ezt nem mondják sehol. Épp az ellenkezője mondatik.
- Megdolgozni az Istennek, munkával, böjttel váltani meg lelkünket - mondta Ligyija Ivanovna grófnő megvető undorral. - Ezek a mi szerzeteseink barbár fogalmai... Holott ezt nem mondják sehol. Mindez sokkal egyszerűbb és könnyebb - tette hozzá, s ugyanazzal a bátorító mosollyal pillantott Oblonszkijra, amellyel az udvarnál bátorítgatta az új környezetükbe belezavarodott fiatal udvarhölgyeket.
- Azzal, hogy szenvedett érettünk, Krisztus megváltott bennünket. Minket a hit vált meg - hagyta helyben Alekszej Alekszandrovics a grófnő szavait.
- Vous comprenez L'anglais?[190] - kérdezte Ligyija Ivanovna, s igenlő választ kapva, fölállt, s polcán a könyvek közt kezdett keresgélni.
- Olvassam tán a Safe and happy-t vagy az Under the wing-et?[191] - kérdezte Kareninra pillantva. A könyvet megtalálva, megint a helyére ült, s felütötte. - Igen rövid. Le van írva az út, amelyen a hit megszerezhető; s az a minden földit fölülmúló boldogság, amivel a lelket eltölti közben. A hivő ember nem lehet boldogtalan, hisz nincsen egyedül. No de majd meglátja. - Már hozzáfogott volna az olvasáshoz, amikor megint bejött az inas. - Borozgyina? Mondja meg, hogy holnap kettőkor. Igen - mondta, megjelölve ujjával a könyvben a helyet, és sóhajtva nézett gyönyörű, tűnődő szemével maga elé. - Így hat az igazi hit. Ismeri Mary Szanyinát? Tud a szerencsétlenségéről? Elvesztette az egyetlen gyermekét. Kétségbe volt esve. No és? Rátalált erre a mi barátunkra, s most hálát ad az Istennek a gyermeke haláláért, íme, ilyen boldogságot ad a hit.
- Ó, igen, ez nagyon... - mondta Sztyepan Arkagyics, örülve, hogy olvasni fognak, s időt nyer, hogy kicsit felocsúdjék. "Nem, nyilván jobb semmit sem kérni ma - gondolta -, csak kikerüljek innét, anélkül, hogy belegabalyodnék."
- Magának unalmas lesz, nem tud angolul - mondta Ligyija Ivanovna grófnő Landau felé fordulva -, de nem tart soká.
- Ó, megértem én - mondta Landau ugyanazzal a mosollyal, s becsukta a szemét.
Alekszej Alekszandrovics és Ligyija Ivanovna jelentős pillantást váltottak; elkezdődött az olvasás.
Sztyepan Arkagyicsot az a számára új, különös beszéd, amit itt hallott, egészen elképesztette. A pétervári élet bonyolultsága általában serkentően hatott rá, kiragadta a moszkvai pangásból; ezt a bonyolultságot azonban csak a hozzá közel eső és ismerős szférákban szerette s értette; ebben az idegen szférában megdöbbent, elkábult, s fel sem tudta az egészet fogni.
Ahogy Ligyija Ivanovna grófnőt hallgatta, s Landau ráirányított szép, naiv vagy pajkos tekintetét - maga sem tudta, milyen volt - magán érezte, Sztyepan Arkagyics valami különös súlyt kezdett a fejében érezni.
A legkülönfélébb gondolatok kóvályogtak a fejében. "Mary Szanyina örül, hogy a gyereke meghalt... jó volna rágyújtani... Az üdvösséghez csak hit kell; a szerzetesek nem tudják, hogy kell ezt csinálni, de Ligyija Ivanovna grófnő tudja. Miért van a fejemben ez a súly? A konyaktól, vagy attól, hogy ez azért túlságosan furcsa? Eddig, úgy látom, azért semmi illetlent nem követtem el. Hanem megkérni rá mégsem lehet most már. Beszélik, hogy megimádkoztatják az embert. Csak engemet ne. Túlságosan buta dolog lenne. S miféle zagyvaságot olvas itt; de a kiejtése jó. - Landau - Bezzubov. Miért Bezzubov?" Sztyepan Arkagyics egyszerre csak azt érezte, hogy az alsó állcsontja visszatarthatatlan ásításra nyílik. Hogy az ásítást elrejtse, megigazította a pofaszakállát, s megrázkódott. De rögtön utána azt érezte, hogy már alszik is, s horkolni kezd. Abban a percben ocsúdott fel, amikor Ligyija Ivanovna azt mondta: "Aluszik."
Sztyepan Arkagyics ijedten rebbent föl; bűnösnek és tetten értnek érezte magát. De rögtön meg is vigasztalódott, az "aluszik" szó, látta, nem rá, hanem Landaura vonatkozott. A francia éppen úgy elaludt, mint Sztyepan Arkagyics. Csakhogy az ő elalvása, Sztyepan Arkagyics úgy gondolta, megsértette volna őket (különben még tán erre sem gondolt, olyan különösnek tűnt föl neki minden), a Landau elalvása ellenben rendkívüli örömet szerzett nekik, különösen Ligyija Ivanovnának.
- Mon ami - mondta Ligyija Ivanovna, óvatosan emelve meg, nehogy zajt üssön, selyemruhája ráncait. Lelkesedésében még Karenint sem Alekszej Alekszandrovicsnak, hanem mon ami-nak nevezte csak. - Donnez lui la main. Vous voyez?[192] Ss! - pisszegett a megint belépő inasra. - Nem fogadok.
A francia aludt, vagy úgy tett, mint hogyha aludna, fejét a karosszék támlájának támasztotta, s térdén nyugvó izzadt kezével bágyadt mozdulatokat tett, mintha meg akarna fogni valamit. Alekszej Alekszandrovics fölállt, óvatos akart lenni, de belebotlott az asztalba, úgy ment oda, s kezét a francia kezébe tette. Sztyepan Arkagyics is fölállt, tágra nyitotta a szemét, föl szerette volna ébreszteni magát, ha netalán aludna, s hol az egyikükre, hol a másikukra nézett. De mindez ébren történt. Sztyepan Arkagyics úgy érezte, hogy a fejében minden egyre zavarosabbá válik.
- Que la personne qui est arrivée la dernière, celle qui demande qu'elle sorte! Qu'elle sorte![193] - ismételte a francia, anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna.
- Vous m'excuserez mais vous voyez... Revenez vers dix heures, encore mieux demain.[194]
- Qu'elle sorte![195] - ismételte meg a francia türelmetlenül.
- C'est moi, n'est pas?[196]
S igenlő választ kapva, Sztyepan Arkagyics elfelejtette, amit Ligyija Ivanovnától kérni akart, elfelejtette a húga dolgát is, egyetlen vágya volt csak, hogy minél előbb kijusson innen, lábujjhegyen kiment; aztán, mint valami fertőzött házból, az utcára futott, s hosszan elbeszélt és eltréfált a kocsisával; így akart minél előbb magához térni.
A Francia Színházban, ahova az utolsó felvonásra még odaért, majd a tatár vendéglőben pezsgő mellett Sztyepan Arkagyics a maga légkörében kifújta magát egy kicsit. Hanem azért ezen az estén mégsem volt elemében.
Ahogy Pjotr Oblonszkijhoz, akinél Pétervárott megszállt, hazaért, egy levél várta Betsytől. Azt írta, nagyon szeretné a megkezdett beszélgetést befejezni, kéri, jöjjön el holnap. Alig olvasta át ezt a levelet, s ráncolta össze a homlokát, lentről súlyos lépteket hallott, emberek valami nehezet cipeltek.
Sztyepan Arkagyics kiment megnézni, mi az. A megfiatalodott Pjotr Oblonszkij volt. Úgy berúgott, hogy a lépcsőn nem tudott feljönni, de ahogy Sztyepan Arkagyicsot meglátta, talpra állította magát, belekapaszkodott, bement vele a szobájába; ott aztán mesélni kezdte, hogy töltötte az estéjét, s el is aludt azonnal.
Sztyepan Arkagyics, ami ritkán esett meg vele, le volt törve, és sokáig nem tudott elaludni. Ami csak az eszébe jutott, mind undorító volt, de mindennél undorítóbb, szinte megszégyenítő: a Ligyija Ivanovna grófnőnél töltött este emléke.
Másnap Anna válási ügyében megkapta Alekszej Alekszandrovicstól a végleges elutasítást; a döntés alapja, tisztán látta, az volt, amit az este igazi vagy tettetett álmában a francia mondott.
Ahhoz, hogy a házaséletben kezdeni lehessen valamit, a házastársak közt vagy teljes meghasonlásra, vagy szerelmes egyetértésre van szükség. Ha a házastársak viszonya bizonytalan, sem így, sem úgy nem lehet semmihez kezdeni.
Sok család éveken át ott marad a régi helyén, amelyiktől mind a két házastárs megcsömörlött, csak mert sem teljes meghasonlás, sem teljes egyetértés nincs köztük.
A porban és a hőségben, amikor a nap már nem tavasziasan, hanem nyáriasan sütött, a körutak fái régen kilombosodtak, s a lombokat is por borította, a moszkvai élet Vronszkij és Anna számára elviselhetetlenné vált. Mégsem költöztek le, ahogy rég elhatározták, Vozdvizsenszkojéba, hanem ott éltek tovább a mindkettőjüktől megutált Moszkvában, minthogy az utóbbi időben egyetértés nem volt köztük.
Az ingerültségnek, amely elválasztotta őket, nem volt semmiféle külső oka, a kimagyarázkodási kísérletek nemhogy rendbe nem hozták, de növelték csak. Belső ingerültség volt ez: Annában az volt az alapja, hogy Vronszkij szerelme csökkent, Vronszkijéban a megbánás, hogy Anna kedvéért ilyen nehéz helyzetbe keveredett, s hogy ezt Anna, ahelyett, hogy könnyítene rajta, még nehezíti. Egyikük sem mondta ki ingerültsége okát, egymás viselkedését azonban igazságtalannak tartották, azon voltak, hogy ezt egymással lépten-nyomon éreztessék.
Anna szemében Vronszkij a szokásaival, gondolataival, vágyaival, egész testi és lelki alkatával együtt csak szerelem volt a nő iránt, ez a szerelem pedig, amelynek érzése szerint mind őrá, egymagára kellett volna összpontosulnia, most csökkent; a szerelem egy részét, Anna véleménye szerint, tehát más nőkre vagy egy másik nőre kellett átvinnie - s féltékenykedett. Nem egy bizonyos asszonyra volt féltékeny, hanem a csökkenő szerelmére, minthogy féltékenységének nem volt még tárgya, hát keresett. A legkisebb jelre egyik tárgyról a másikra vitte át. Majd azokra a közönséges nőkre volt féltékeny, akikkel legénykori kapcsolatai révén olyan könnyen kerülhetett össze; majd nagyvilági nőkre, akikkel találkozhatott; majd meg egy elképzelt lánykára, akit, miután vele szakít, el akar venni. Az utóbbi féltékenység kínozta legjobban, különösen amióta Vronszkij egy őszinte percében elég vigyázatlanul maga mondta el: az anyja oly kevéssé érti, hogy rá akarta beszélni, vegye el Szorokina hercegnőt.
S minthogy féltékenykedett, méltatlankodott is, és ürügyet keresett a méltatlankodásra. Mindazért, ami a helyzetét nehezítette, Vronszkijt vádolta. A várakozás kínos állapota, amit Moszkvában ég és föld között töltött, Alekszej Alekszandrovics lassúsága és határozatlansága, az elszigeteltsége - mindent az ő számlájára írt. Ha szeretné, megértené helyzete nehézségét, s kiragadná belőle.
Abban is Vronszkij volt a hibás, hogy Moszkvában élt s nem falun. Vronszkij nem tudott, ahogyan ő szerette volna, falun eltemetkezni. Neki kellett a társaság, ő taszította ebbe a rettenetes helyzetbe, amelynek a súlyát nem akarja megérteni. Abban is ő volt megint a bűnös, hogy a fiától örökre elválasztották.
Még a gyöngédség ritka percei sem nyugtatták meg, ha voltak is ilyenek; Vronszkij gyöngédségében most egy árnyalat nyugalmat, önhittséget érzett; régebben ez nem volt meg benne, s ingerelte.
Alkonyodott már. Anna egyedül várta őt haza egy legényebédről, s föl-alá járkált a Vronszkij szobájában (ebben a szobában nem hallotta úgy az utcazajt), s tegnapi civódások kifejezéseit gondolta tüzetesen végig. A viszály emlékezetébe tapadt sértő szavairól visszajutott arra, ami ürügyet adott rá, s végre is rátalált a beszéd elejére. Sokáig nem tudta elhinni, hogy a veszekedés ilyen ártalmatlan, a szívügyeiktől ennyire távol álló beszédből indult ki. Pedig valóban így volt. Azon kezdődött, hogy Vronszkij kigúnyolta a leánygimnáziumokat, amelyek véleménye szerint haszontalanok, ő meg védelmébe vette. Vronszkij, aki általában tiszteletlenül beszélt a nőkérdésről, azt mondta, hogy Hannának, Anna angol pártfogoltjának egyáltalán nincs szüksége arra, hogy a fizikához értsen.
Annát ez fölingerelte. Lenéző célzást látott benne a foglalatosságára, s olyan mondatot eszelt ki és mondott oda, amivel megfizethetett a neki okozott fájdalomért.
- Nem is várom - mondta -, hogy tekintettel legyen, ahogy egy szerető ember tekintettel lenne énrám, az érzéseimre, de a puszta tapintatot, azt elvártam.
Vronszkij a bosszúságtól csakugyan elpirult, s valami kellemetlent mondott. Nem emlékezett már, hogy ő mit felelt neki; de Vronszkij, nyilván hogy ő is fájdalmat okozzon, rögtön utána azt mondta valamire:
- Az igaz, hogy engem a maga szenvedélye ez iránt a leány iránt nem érdekel; látom, hogy természetellenes.
Ez a kegyetlenség, amellyel az ő világát szétdúlta, azt, amit olyan keservesen épített föl, csak hogy nehéz életét elviselje, az igazságtalanság, hogy képmutatással, természetellenességgel vádolja, felbőszítette.
- Nagyon sajnálom, hogy csak a durvát és az anyagiast tartja érthetőnek és természetesnek - mondta, és kiment a szobából.
Amikor tegnap este Vronszkij bejött hozzá, nem említették e lefolyt veszekedést, de mindketten érezték, hogy a viszály csak elsimult, de el nem múlt.
Ma Vronszkij egész nap nem volt otthon, s ő olyan magányos volt, olyan nehezére esett, hogy haragban legyenek; mindent el akart feledni, megbocsátani, kibékülni, magát akarta vádolni, s neki igazat adni.
"Én vagyok a hibás - mondta magában. - Ingerült vagyok és esztelenül féltékeny. Kibékülök vele, s elmegyünk falura, ott nyugodtabb leszek."
"Természetellenes" - jutott eszébe hirtelen nemcsak a mindennél sértőbb szó, de a szándék is, hogy fájdalmat okozzon neki.
"Tudom, hogy mit akart mondani; azt akarta, hogy amikor a lányomat nem szeretem, természetellenes egy idegen gyermeket szeretnem. Mit ért ő a gyermekszeretethez, az én szeretetemhez Szerjozsa iránt, akit őérte föláldoztam? De csak hogy fájdalmat okozzon! Igen, más nőt szeret, nem lehet másképpen."
S látva, hogy miközben meg akarja nyugtatni magát, csak a bejárt kört teszi meg újra, s régi ingerültségéhez tér vissza, elszörnyedt magán. "Valóban lehetetlen? Valóban nem tudom magamra vállalni? - mondta magában, s elkezdte elölről. - Igaz, becsületes, szeret engem. Én is szeretem, hamarosan meglesz a válás. Mi kell még? Nyugalom kell és bizalom, s mindent magamra vállalok. Igen, ahogy megjön, megmondom, hogy én voltam, ha nem is voltam, a bűnös, és elutazunk."
S hogy ne gondolkozzék többet, s ne adja oda magát az ingerültségnek, csöngetett, koffereket hozatott be, s csomagolt falura.
Tíz órakor Vronszkij is megérkezett.
- No, jól mulattál? - kérdezte Anna, ahogy szelíd, bűnbánó arccal elébe ment.
- Mint rendesen - felelte Vronszkij; egy pillantást vetett csak rá, s rögtön látta, hogy jó hangulatban van. Hozzászokott már ezekhez a változásokhoz, s most különösen örült neki, mert maga is a lehető legjobb hangulatban volt.
- Mit látok? No, ez derék! - mondta az előszobában álló kofferekre mutatva.
- Igen, mennünk kell már. Kocsiztam egyet, olyan szép minden; megkívántam a falut. Téged semmi sem tartóztat?
- Egyet szeretnék még. Rögtön jövök, és megbeszéljük, csak átöltözöm. Hozass teát.
S átment a szobájába.
Volt valami sértő abban, ahogy azt mondta: "No, ez derék"; a gyerekkel beszélnek így, ha abbahagyja a szeszélyeskedést; még sértőbb volt azonban az ellentét a maga bűnbánó s Vronszkij magabiztos modora közt, s egy pillanatra a harc föltámadó vágyát érezte magában; de aztán erőt vett magán, elfojtotta, s ugyanolyan jókedvűen fogadta Vronszkijt.
Amikor Vronszkij kijött hozzá, Anna elmondta neki, részben az előre elkészített szavakat ismételve, a napját s útiterveit.
- Valóságos lelkesedés jött rám, tudod - mondta. - Mit várjuk itt a válást? Nem ugyanolyan jó falun? Nem tudok várni többet. Nem akarok reménykedni, nem akarok a válásról hallani. Nem lesz hatása többé, eltökéltem, az életemre. Egyetértesz ezzel?
- Hogyne! - mondta Vronszkij, s nyugtalansággal nézett fölindult arcába.
- S ti mit csináltatok, ki volt ott? - mondta Anna egy kis hallgatás után.
Vronszkij megnevezte a vendégeket.
- Az ebéd kitűnő volt, a csónakverseny is, elég kedves volt az egész; Moszkvában azonban semmit sem tudnak valami ridicule nélkül nyélbe ütni. Egy hölgy jelent meg, a svéd királyné úszómesternője, és bemutatta a művészetét.
- Hogyan? Úszott? - kérdezte Anna elkomorodva.
- Valami vörös costume de natation-ban,[197] öreg volt, idétlen. Mikor utazunk tehát?
- Micsoda ostoba ötlet! És olyan különösen úszik? - mondta Anna felelet helyett.
- Egyáltalán semmi különös. Én is ezt mondom: szörnyen ostoba. Mikor gondolod hát, hogy utazzunk?
Anna megrázta a fejét, mintha egy kellemetlen gondolatot akart volna elkergetni.
- Mikor? Minél előbb, annál jobb. Holnapra nem leszünk kész, holnapután.
- Helyes... de várj csak. Holnapután vasárnap, mamánál kell lennem - mondta Vronszkij megzavarodva, mert ahogy az anyja nevét kimondta, egy merő, gyanakvó tekintetet érzett magán. Zavara megerősítette Anna gyanúját. Elvörösödött, és elhúzódott tőle. Most már nem a svéd királyné úszómesternője, hanem Szorokina hercegnő volt a szeme előtt, aki Vronszkaja grófnővel egy Moszkva környéki faluban lakott.
- Elmehetsz - mondta - holnap is.
- Dehogy - felelte Vronszkij. - Abban az ügyben, amelyikben megyek, a pénzt és a meghatalmazást nem adják ki holnap.
- Ha így van, akkor egyáltalán nem megyünk.
- De hát miért?
- Később nem megyek; hétfőn vagy soha!
- De hát miért? - mondta Vronszkij elámulva szinte. - Ennek nincs értelme!
- A te számodra nincs, mert te egyáltalán nem törődsz velem. Nem akarod az életemet megérteni. Az egyetlen, amivel elfoglaltam itt magam: Hanna. Te azt mondod, képmutatás. Tegnap azt mondtad, hogy nem szeretem a lányomat, s csak tettetem, hogy ezt az angol lányt szeretem, s hogy ez természetellenes. Szeretném tudni, miféle élet lehet itt nekem természetes?
Egy pillanatra felocsúdott, s elszörnyedt, hogy eltért a szándékától. De ha látta is, hogy tönkreteszi magát, nem tudott az indulatain erőt venni, meg nem mutatni, hogy mennyire nincs Vronszkijnak igaza, nem tudott megalázkodni előtte.
- Ezt sohasem mondtam; azt mondtam, hogy ezzel a hirtelen szeretettel nem tudok együtt érezni.
- Annyira kérkedsz az egyenességeddel, miért nem mondod ki hát az igazat?
- Én sohasem kérkedek, és sohasem mondok olyasmit, ami nem igaz - szólt Vronszkij halkan, gerjedő dühét visszatartva. - Nagyon sajnálom, ha nem tartod tiszteletben...
- A tiszteletet azért találták ki, hogy elrejtsék a puszta helyet, ahol a szeretetnek kellene lennie. Ha nem szeretsz többé, jobb és becsületesebb megmondanod...
- De ez már elviselhetetlen kezd lenni! - kiáltott föl Vronszkij a székéről felszökve. És Anna elé állt. - Miért teszed próbára a türelmemet? - mondta tagolva, olyanformán, mintha még sokat mondhatna, de visszatartja magát. - Van határa.
- Mit akar ezzel mondani? - kiáltott fel Anna, s iszonyodva tekintett a nyilvánvaló gyűlöletre, amely a férfi egész arcán ott volt, de különösképpen vad, fenyegető szemeiben.
- Azt akarom mondani... - kezdte Vronszkij, de megállt. - Meg kell kérdenem, mit akar tőlem?
- Mit akarhatnék? Azt akarhatom csak, hogy ne hagyjon el, ahogyan tervezi - mondta Anna, megértve, amit amaz nem mondott végig. - De én nem ezt akarom, ez másodsorban jön. Szerelmet akarok, s az nincs. Tehát mindennek vége!
Az ajtó felé indult.
- Várj! Vá-á-árj! - mondta Vronszkij; szemöldöke komor redőit nem húzta szét, de kézen fogta és megállította Annát. - Miről van szó? Azt mondtam, az elutazást három napra el kell halasztani; te erre azt mondod, hogy hazudok, és becstelen ember vagyok.
- Igen, meg is ismétlem; aki a szememre hányja, hogy mindenét feláldozta értem - jutottak Anna eszébe egy régebbi vita szavai -, az rosszabb, mint becstelen: szívtelen!
- Nem; van határa a türelmemnek is! - kiáltott fel Vronszkij, és elengedte gyorsan a kezét.
"Gyűlöl, ez világos" - gondolta Anna, és vissza se nézve, némán, bizonytalan léptekkel ment ki a szobából.
"Más asszonyt szeret, ez még világosabb - mondta magában, ahogy a szobájába bement. - Szeretetet akarok, s az nincs. Mindennek vége tehát - ismételte szavait -, és végét is kell vetni mindennek."
"De hogy?" - kérdezte önmagától, s leült karosszékébe a tükör elé.
Arra gondolt, hova menjen most: a nagynénjéhez, akinél nevelkedett, Dollyhoz, vagy egyszerűen egyedül külföldre: aztán, meg hogy ő mit csinál most a szobájában; végleges-e az összeveszésük, vagy lehetséges még a kibékülés? Meg hogy mit fognak most mondani róla hajdani pétervári ismerősei; mit szól hozzá Alekszej Alekszandrovics, s még sok más gondolat forgott a fejében, hogy mi lesz most a szakítás után - de nem adta át magát nekik teljesen. Egy homályos gondolat volt a lelkében, egyedül az érdekelte, de még nem tudott a tudatára ébredni. Ahogy megint Alekszej Alekszandrovicsra gondolt, eszébe jutott betegségének az ideje a szülés után, s az az érzés, ami akkor állandóan ott volt benne. "Miért nem haltam meg?" - jutottak eszébe az akkori szavai s érzése. És egyszerre megértette, mi van a lelkében. Igen, ez volt az a gondolat, amely mindent megoldhat. "Meghalni, igen!"
"A szégyen és gyalázat, Alekszej Alekszandrovicsé, Szerjozsáé, az én iszonyú szégyenem - a halál ezt mind lemossa. Akkor majd megbánja, sajnálni, szeretni fog, szenved majd miattam." A bal kezéről le s újra fölhúzogatva a gyűrűket, a maga iránti részvét arcára tapadt mosolyával ült a karosszékben, s Vronszkij érzései a halála után folyton más oldalukkal elevenedtek meg a képzeletében.
Közeledő léptek, Vronszkij lépései riasztották föl. Mintha a gyűrűi húzogatása foglalná el, nem is fordult felé. Vronszkij hozzálépett, megfogta a kezét, s csendesen ennyit mondott:
- Anna, ha úgy tetszik, utazzunk holnapután. Mindenbe beleegyezem.
Anna hallgatott.
- Nos? - kérdezte Vronszkij.
- Tudod te magad is - mondta Anna, abban a pillanatban már nem is volt ereje türtőztetni magát, felzokogott.
- Hagyj el, hagyj el! - mondta Anna zokogás közben. - Én holnap elutazom. S még többet is teszek. Ki vagyok én? Egy bukott asszony. Kő a nyakadon. Nem akarlak kínozni, nem. Megszabadítlak. Hisz nem szeretsz, mást szeretsz!
Vronszkij könyörgött, hogy nyugodjék meg, a leghalványabb alapja sincs, bizonygatta, a féltékenységének, soha nem szűnt meg s nem is szűnik meg szeretni, jobban szereti, mint előbb.
- Anna, minek így kínozni magadat, engemet? - mondta a kezét csókolgatva. Az arcán most gyöngédség volt, s Annának úgy tetszett, fülével hallja a könnyek neszét a hangjában, s a kezén is ott érezte a nedvességüket. S kétségbeesett féltékenysége egy pillanat alatt kétségbeesett, szenvedélyes gyöngédségbe ment át; átölelte, csókokkal borította a fejét, a nyakát, a kezeit.
Érezve, hogy a béke teljes, Anna nagy élénkséggel fogott hozzá, reggel már, az úti készülődéshez. Bár tegnap mind a ketten engedtek, s így nem volt eldöntve, hétfőn vagy kedden mennek, Anna azért szorgalmasan készült az utazásra, s most már tökéletesen mindegy volt neki, hogy egy nappal korábban vagy későbben indulnak-e. Ott állt szobájában a nyitott koffer előtt; a holmiját válogatta, amikor Vronszkij, felöltözve már, a szokottnál korábban bement hozzá.
- Most maman-hoz megyek, megmondom, hogy a pénzt Jegorov útján is elküldheti. Én kész vagyok - mondta - holnap elutazni.
Bármilyen jó hangulatban volt is, az, hogy Vronszkij kiutazik a nyaralóba az anyjához, megszúrta Annát.
- Nem, magam sem készülök el addig - mondta, s rögtön arra gondolt: "Tehát úgy is intézhette volna, ahogy én kívántam." - Ahogy akarod, úgy csináld. Menj át az ebédlőbe, mindjárt megyek én is, csak ezeket a haszontalan holmikat szedem ki - mondta, s még valamit rárakott Annuska karjára, amelyen egy halom rongy ott volt már.
Vronszkij a bifsztekét ette, amikor Anna az ebédlőbe lépett.
- Nem is hiszed, mennyire megcsömörlöttem ezektől a szobáktól - mondta, melléje ülve a kávéjához. - Nincs szörnyűbb ezeknél a chambre garnie-knál.[198] Nincs jellegük, lelkük. Ezek az órák, függönyök, s főként a tapéta - kész lidércnyomás. Úgy gondolok Vozdvizsenszkojéra, mint az ígéret földjére. A lovakat elküldöd előre?
- Nem, utánunk jöhetnek. S te elmégy valahová?
- Wilsonhoz akartam menni. Ruhát kell vinnem neki... Szóval el van határozva, hogy holnap? - mondta vidám hangon, de az arca hirtelen megváltozott.
Vronszkij komornyikja jött be, s egy pétervári sürgöny átvételi elismervényét kérte. Semmi különös nem volt benne, hogy Vronszkij sürgönyt kapott, de ő, mintha el akarna rejteni valamit előle, azt mondta, hogy az elismervény a szobájában van, s gyorsan Annához fordult:
- Holnapra föltétlenül végzek mindennel.
- Kitől jött sürgöny? - kérdezte Anna, oda se hallgatva.
- Sztyivától - felelte Vronszkij kelletlenül.
- Miért nem mutattad meg? Miféle titka lehet Sztyivának előttem?
Vronszkij visszahívta a komornyikot, és behozatta a sürgönyt.
- Azért nem akartam megmutatni, mert Sztyivának szenvedélye a sürgönyözés. Minek sürgönyözni, amikor még nem dőlt el semmi?
- A válás?
- Igen; azt írja, még semmit sem érhetett el. A napokban ígér végleges választ. Itt van, olvasd el.
Anna reszkető kezébe fogta a sürgönyt, s ugyanazt olvasta, amit Vronszkij mondott. A végén még ez állt: "Remény kevés van, de én minden lehetőt és lehetetlent elkövetek."
- Megmondtam már tegnap, hogy nekem tökéletesen mindegy, mikor egyezik bele, vagy egyáltalán beleegyezik-e a válásba - mondta Anna elpirulva. - Nem volt semmi értelme eldugni előlem. - "Így rejtheti el és rejti is el - gondolta - az asszonyok leveleit."
- Jasvin készül ide ma délelőtt Vojtovval - mondta Vronszkij. - Pevcovnak, úgy látszik, mindenét elnyerte, sőt többet is, mint amit ki tud fizetni; vagy hatvanezret.
- Várj - mondta Anna, akit felingerelt, hogy a témaváltással ilyen nyilvánvalóan kimutatja, hogy ingerültnek tartja -, azt gondolod, annyira érdekel ez a hír, hogy el kell titkolni előlem? Megmondtam, nem akarok rágondolni, s azt óhajtottam volna, hogy téged éppolyan kevéssé érdekeljen, mint engem.
- Azért érdekel, mert szeretem a világos helyzetet - mondta Vronszkij.
- A világosság nem a formában, hanem a szerelemben van - mondta Anna, nem a szavaitól, hanem attól a hideg, nyugodt modortól, amellyel Vronszkij beszélt, mind jobban és jobban fölingerülve. - Miért kívánod annyira?
"Szent Isten, megint a szerelem" - gondolta Vronszkij a homlokát ráncolva.
- Hiszen tudod, hogy miért - mondta. - Miattad és a születendő gyermekeink miatt.
- Gyermekeink nem születnek.
- Ez nagyon sajnálatos - mondta Vronszkij.
- A gyermekekért van rá szükséged - mondta Anna -, de énvelem nem gondolsz. - Egészen elfelejtette már, vagy nem is hallotta, hogy Vronszkij azt mondta: "miattad és a gyerekek miatt".
Az a kérdés, lehet-e gyerekük, régi vita volt köztük, s Annát mindig fölingerelte. Vronszkij kívánságát, hogy gyerekei legyenek, azzal magyarázta, hogy nem értékeli eléggé a szépségét.
- De hisz azt mondtam: miattad. Leginkább miattad - ismételte meg Vronszkij, mint aki fájdalomtól húzza össze a homlokát. - Meg vagyok győződve, hogy ingerlékenységed is nagyrészt ebből a bizonytalan helyzetből ered.
"Igen, már nem is színlel; látni a hideg gyűlöletét" - gondolta Anna, s nem is hallgatott oda a szavaira, csak azt a hideg és kegyetlen bírót nézte elborzadva, aki olyan bőszítően nézett reá a szeméből.
- Annak nem az az oka - mondta Anna -, nem is értem, hogy lehetne az én, ahogy nevezed, ingerlékenységemnek az az oka, hogy teljesen a hatalmadban vagyok. Miért határozatlan ez a helyzet? Épp ellenkezőleg.
- Nagyon sajnálom, hogy nem akarsz megérteni - szakította őt félbe Vronszkij makacsul, hogy a gondolatát kimondja végre -, a határozatlanság abban van, hogy te úgy látod, én szabad vagyok.
- Ebben a tekintetben egész nyugodt lehetsz mondta Anna, s elfordulva tőle, a kávéját kezdte inni.
A kisujját kinyújtva fölemelte s szájához vitte a csészét. Ahogy néhány kortyot ivott, ránézett Vronszkijra, arckifejezéséből világosan látta, hogy a keze, a mozdulata, még a hang is, amit az ajkával csinál, ellenszenves neki.
- Nekem tökéletesen mindegy, mit gondol az anyád, s hogy akar megnősíteni - tette le reszkető kézzel a csészét.
- De hisz nem erről beszélünk.
- De éppen erről. S hidd el, hogy egy szívtelen asszony - öreg vagy nem öreg, anyád vagy nem anyád -, hidd el, nem tud érdekelni; tudni sem akarok felőle.
- Anna, kérlek, ne beszélj tiszteletlenül az anyámról.
- Egy asszony, akinek a szíve nem súgja meg, hol van a fia boldogsága és becsülete, az szívtelen.
- Ismételten kérlek, hogy az anyámról, akit én tisztelek, ne beszélj tiszteletlenül - mondta Vronszkij megemelt hangon, szigorúan pillantva rá.
Anna nem felelt. Merően nézte az arcát, a kezét; eszébe jutott a tegnapi kibékülési jelenet minden kis részlete, szenvedélyes becézései. "Épp ilyen becézéseket pazarolt s fog és akar is pazarolni - gondolta - más asszonyokra is."
- Nem is szereted az anyád. Csupa frázis, frázis, frázis és frázis! - mondta gyűlölettel pillantva rá.
- Ha pedig így van, akkor...
- Akkor dönteni kell, és én döntöttem - mondta Anna, és el akart menni. De ebben a pillanatban Jasvin lépett a szobába; Anna üdvözölte, és megállt.
Miért kellett ebben a percben, amikor a szívében vihar volt, s érezte, hogy élete fordulóponton áll, amelynek rettenetes következményei lehetnek, egy idegen ember előtt, aki előbb-utóbb úgyis megtud mindent, színlelni - azt nem tudta; de azonnal lecsendesítette magában a belső vihart, leült, s beszélni kezdett a vendéggel.
- No, hogy áll az ügye? Megkapta a pénzét? - kérdezte Jasvint.
- Szóra sem érdemes; úgy látszik, nem kapom meg az egészet, de szerdán utaznom kell. És maguk? - kérdezte Jasvin, s a szemét összehúzva Vronszkijra nézett. Nyilván megérezte a lefolyt veszekedést.
- Úgy látszik, holnapután - mondta Vronszkij.
- Egyébiránt elég rég készülődnek már.
- De most már aztán határozottan - mondta Anna, s olyan pillantással nézett Vronszkij szemébe, ami azt mondta, ne is gondoljon rá, hogy kibékülhessenek.
- S nem sajnálja ezt a szerencsétlen Pevcovot? - folytatta Jasvinnal a beszélgetést.
- Sose kérdeztem meg magamtól, Anna Arkagyevna, sajnálok-e vagy sem valakit. Az egész vagyonom itt van - az oldalzsebére mutatott. - Ebben a percben gazdag ember vagyok, elmegyek ma a klubba, s lehet, koldusként jövök ki. Aki leül velem, az is le akarja húzni az ingemet, s én is az övét. Küzdünk, ebben van a gyönyörűség.
- És ha nős volna? - mondta Anna. - Mi lenne a feleségéből?
Jasvin elnevette magát.
- Nyilván ezért nem nősültem meg, s nem is készültem soha.
- És Helsingfors? - mondta Vronszkij a beszélgetésbe elegyedve, s az elmosolyodó Annára nézett.
Ahogy a tekintetük találkozott, Anna arca hirtelen hideg és szigorú lett; mintha azt mondaná: "Nem feledtem el: minden a régiben."
- Igazán szerelmes volt? - kérdezte Anna Jasvint.
- Nagy Isten! Hányszor! De látja, van, aki leülhet kártyázni, de csak úgy, hogy ha eljön a randevú ideje, föláll. Én meg foglalkozhatom szerelemmel, de csak úgy, hogy az esti kártyát el ne késsem. Ezt már így osztom be.
- De én nem az ilyeneket kérdem: az igazit. - Helsingforsot mondott volna, de nem akarta a szót, amit Vronszkij mondott, kiejteni.
Megjött Vojtov, aki egy csődört vásárolt Vronszkijtól. Anna fölállt, és kiment a szobából.
Mielőtt hazulról elment volna, Vronszkij bement hozzá. Anna úgy akart tenni, mint aki keres az asztalon valamit, de aztán elszégyellte magát, hogy színlel, s egy hideg pillantást vetett egyenesen az arcába.
- Mit akar? - kérdezte franciául.
- Gambetta passzusát viszem ki, eladtam - szólt Vronszkij olyan hangon, amely szónál világosabban mondta: "Magyarázatra nincs időm, de nincsen így értelme."
"Nem vétettem semmit ellene - gondolta Vronszkij. - Ha meg akarja büntetni magát, tant pis pour elle."[199] De ahogy kifelé indult, úgy tűnt föl neki, hogy Anna mondott valamit, s a szíve megremegett a részvéttől.
- Szóltál, Anna? - kérdezte.
- Én nem - felelte ő éppoly hidegen s nyugodtan.
"Ha nem, tant pis" - gondolta Vronszkij újra elhidegedve, s megfordult és elment. Kimenőben a tükörben meglátta Anna sápadt arcát, reszkető ajkait. Meg is akart állni, egy vigasztaló szót mondani, de lábai, mielőtt elgondolta volna, mit mond, kivitték a szobából. Egész nap nem volt otthon, s amikor késő este megjött, a lány azt mondta, Anna Arkagyevnának fáj a feje, s kéri, ne menjen be hozzá.
Egy egész nap még sohasem telt el úgy, hogy végig haragban lettek volna. Most történt meg először. De ez nem is összeveszés volt már, hanem a teljes elhidegülés nyilvánvaló bevallása. Lehet úgy pillantani rá, ahogy Vronszkij, amikor a passzusért bejött? Ránéz, látja, hogy a szíve megszakad a kétségbeeséstől, s elmegy mellette szótlanul a nyugodt-közönyös arcával? Nemcsak hogy elhidegedett, de gyűlöli is, mert más nőt szeret - ez világos.
S ahogy eszébe jutottak a kegyetlen szavak, amelyeket mondott, Anna újakat gondolt ki, amelyeket nyilván mondani akart s még mondhatott volna, s egyre ingerültebb lett.
"Én nem tartom vissza - mondhatta volna Vronszkij. - Mehet, ahová akar. Bizonyára azért nem akart az urától elválni, hogy visszatérhessen hozzá. Térjen vissza. Pénzre van szüksége? Adok. Hány rubel kell?"
A legkegyetlenebb szavakat, amiket csak egy durva ember mondani tud, képzeletben mind odamondatta vele, s éppúgy nem bocsátotta meg neki, mintha valóban mondta volna.
"De hát nem tegnap esküdött meg ő, az egyenes, becsületes ember, a szerelmére? Nem estem már sokszor ok nélkül kétségbe?" - mondta magának mindjárt utána.
Azt a két órát kivéve, amibe Wilsonék meglátogatása került, az egész napot kétségek közt töltötte el; vége van-e mindennek, vagy van-e még kibékülésre remény, el kell-e most mindjárt utaznia, vagy találkozzék egyszer még vele? Egész nap várta, s este, ahogy a szobájába vonult, megüzenve, hogy a feje fáj; magában pedig sorsot vetett: "Ha a szobalány szava ellenére bejön, azt jelenti, hogy szeret még, ha nem, akkor mindennek vége, s én tudom, mit kell tennem!"
Este hallotta, amint a hintója megáll; a csöngetést, a lépteit, a lánnyal a beszédet: elhitte, amit mondtak neki, nem akar többet tudni, s bemegy a maga szobájába. Mindennek vége tehát.
S a halál az egyetlen szer, hogy szerelmét felébressze, megbüntesse, s a harcban, amelyet a szívébe költözött rossz szellem vívott kedvesével, győzelmet arasson, világosan és elevenen állt előtte.
Most már mindegy volt: utaznak-e vagy sem Vozdvizsenszkojéba, megkapja-e vagy sem az urától a válást; nem volt szüksége rá. Egyvalamire volt szüksége: hogy megbüntesse Vronszkijt.
Amikor betöltötte magának a szokott adag morfiumot, s arra gondolt, hogy a halálhoz elég volna egy üvegcsét kiinni, ez olyan könnyűnek és egyszerűnek tűnt föl, hogy élvezettel kezdett ismét arra gondolni, hogy miként kínlódik majd, hogy bán meg mindent, s szereti majd, amikor késő lesz már, az emlékét. Nyitott szemmel feküdt az ágyban, egy gyertyacsonk világánál, a mennyezet domború párkányzatát nézte s a spanyolfal árnyékát, mely a párkányzat egy részét sötétbe vonta, s elképzelte, mit érez majd Vronszkij, amikor ő nem lesz már, amikor már csak emlék lesz neki.
"Hogy mondhattam neki ezeket a kegyetlen szavakat? - mondja majd. - Hogy mehettem ki úgy a szobából, hogy nem szóltam hozzá? De most már nincs többé! Örökre elment tőlünk! Ott van.." A spanyolfal árnya hirtelen megingott, az egész karnist, az egész mennyezetet elborította; másfelől más árnyak törtek felé; egy pillanatra összefutottak, aztán sebesen újra fölnyomultak, meginogtak és összefolytak, s minden elsötétedett. "A halál" - gondolta. S olyan borzalom jött rá, hogy sokáig nem tudta megérteni, hol van: reszkető ujjaival soká nem tudott gyufát találni, s a leégett és elaludt helyett új gyertyát keresni. "Nem, mindent, csak élni! Hiszen szeretem. Hisz ő is szeret! Előfordult már ilyesmi, s el is múlt" - mondta, s érezte, hogy az életbe visszatérés könnyei csorognak az arcán. S hogy az ijedelmétől szabaduljon, átment gyorsan Vronszkij szobájába.
Vronszkij mély álomban feküdt. Odament hozzá, felülről az arcába világított, és sokáig nézte. Most, hogy aludt, annyira szerette, hogy nem tudta láttára a gyöngédség könnyeit visszatartani; de ha fölébredne, tudta, a hideg, igazát érző pillantásával nézne rá, és mielőtt a szerelméről beszélhetne, be kellene bizonyítania neki, mekkorát vetkezett ellene. Nem keltette hát föl; visszament a maga szobájába, s reggel felé, a második adag morfium után, súlyos, nem teljes álomba merült, amelynek az ideje alatt az érzékei állandóan működtek.
Reggel felé az a szörnyű, lidércnyomásos kép, amely álmaiban néhányszor már a viszonyuk előtt is fölmerült, újra megjelent előtte, s felköltötte. A zilált szakállú kis öreg a vas fölé hajolva megint csinált valamit, s értelmetlen francia szavakat motyogott, ő meg, mint ebben az álomban mindig (ez volt épp a borzalom benne), érezte, hogy a parasztocska nem figyel rá, de valami retteneteset csinál fölötte a vason. S hideg verejtékben ébredt.
Amikor fölkelt, mint valami ködben, eszébe jutott a tegnapi nap.
"Veszekedtünk. Az volt, ami már néhányszor. Azt mondtam, fáj a fejem, s ő nem jött be. Holnap elutazunk, látnom kell őt, és fel kell készülnöm az utazásra" - mondta magában. S megtudva, hogy Vronszkij a dolgozószobában van, odaindult. Ahogy a szalonon végigment, a ház előtt, hallotta, kocsi állt meg, s ahogy az ablakon kinézett, hintót látott, ablakában egy lila kalapkás fiatal lány hajolt ki, s valami utasítást adott a csöngető inasnak. Az előszobai beszélgetés után valaki feljött; s oldalt a szalonból Vronszkij léptei hallatszottak. Gyors léptekkel ment le a lépcsőn. Anna megint odament az ablakhoz. Vronszkij kalap nélkül ment ki a ház elé, s a kocsihoz lépett. A lila kalapkás fiatal lány egy csomagot adott át neki; Vronszkij mosolygott, és mondott valamit. A kocsi elment, s ő gyorsan fölszaladt a lépcsőn.
A lelkét elborító köd egyszeriben szétoszlott, a tegnapi érzés új fájdalommal szorította össze beteg szívét. Már nem tudta megérteni, hogy alázhatta meg magát, hogy az egész napot az ő házában töltse. Bement Vronszkij szobájába, hogy közölje az elhatározását.
- Szorokina volt itt a leányával, pénzt és iratokat hozott maman-tól. Tegnap már nem tudtam megkapni. Hogy van a fejed, jobban? - mondta Vronszkij nyugodtan, mint aki nem akar tudomást venni komor és ünnepélyes arckifejezéséről.
Anna ott állt a szoba közepén, és merőn nézte őt. Vronszkij rátekintett, egy pillanatra összeráncolta a homlokát, s tovább olvasta a leveleket. Anna megfordult, s lassan kiment a szobából. Még visszafordíthatta volna, de Anna már az ajtóhoz ért, s Vronszkij még mindig hallgatott, csak az elforgatott papírlap susogása hallatszott.
- Igaz - mondta Vronszkij, amikor Anna már az ajtónál volt. - Holnap most már biztosan utazunk? Ugye?
- Maga; de én nem - mondta Anna feléje fordulva.
- Anna, így nem lehet élni...
- Maga; de én nem - ismételte meg Anna.
- Ez kezd elviselhetetlenné válni!
- Maga... maga még megbánja ezt - mondta Anna, és kiment.
Vronszkijt megijesztette a kétségbeesett kifejezés, amivel ezt mondta. Fölugrott, és utána akart szaladni, de meggondolta magát, visszaült, s a fogait keményen összeszorítva, ráncba vonta a homlokát. Ez az illetlen fenyegetés, ő legalább annak vette, valamiért fölingerelte. "Mindent megpróbáltam - gondolta -, egy maradt: nem törődni vele." Készült a városba, aztán megint az anyjához, akivel a meghatalmazást kellett aláíratnia.
Anna hallotta a szobájában, aztán az ebédlőben léptei neszét. A szalonban megállt. De nem fordult be hozzá, csak azt hagyta meg, hogy adják át nélküle Vojtovnak a csődört. Aztán hallotta, hogy áll elő a kocsi, hogy nyílik az ajtó; Vronszkij megint kiment. De most megint visszajött az előcsarnokba; valaki fölfelé fut. A komornyik szaladt az ottfeledt kesztyűkért. Anna odament az ablakhoz; látta, hogy veszi el, oda sem nézve, a kesztyűt, s a kocsis hátát megérintve, mond neki valamit. Aztán föl sem nézve az ablakra, beül megszokott tartásával a hintóba, lábait egymásra teszi, s a kesztyűjét húzva eltűnik a sarkon.
"Elment! Vége!" - mondta magában Anna, az ablakban állva; válaszul rá a kétféle emlék: az elaludt gyertya sötétsége s a rettenetes álom egybeolvadva hideg borzalommal töltötte el szívét.
- Nem, nem lehet! - kiáltott föl, s a szobán keresztülmenve, erőset csöngetett. Olyan rettenetes volt most egyedül maradnia, hogy be sem várta a szolga jöttét, maga ment elé.
- Tudja meg - szólt -, hova ment a gróf.
A szolga azt felelte, az istállóba.
- Meghagyta, jelentsem, hogy amennyiben ki méltóztatik kocsizni, a hintó mindjárt itt lesz.
- Jól van. Várjon csak. Azonnal írok egy levelet. Küldje el vele Mihailt az istállóhoz. De minél hamarabb.
Leült, és ezt írta:
Én vagyok a hibás. Gyere haza, ki kell magyarázkodnom. Az Isten szerelmére, gyere, rettenetesen érzem magam.
Leragasztotta, és odaadta az embernek.
Félt egyedül maradni, s utána rögtön ő is kiment a szobából, a gyerekszobába ment.
"De hisz ez nem a fiam! Hol van a kék szeme, a kedves és félénk mosolya?" - volt az első gondolata, amikor pufók, piros lánykáját találta ott a göndör, fekete hajával Szerjozsa helyett; zavartságában azt várta volna, hogy őt találja a gyerekszobában. A kislányka ott ült az asztalnál; makacsul és keményen dörömbölt rajta egy dugóval, s két áfonyafekete szemével értelmetlenül nézett az anyjára. Anna megfelelt az angol nevelőnő kérdéseire: igen, teljesen egészséges, s holnap utazik falura; aztán leült a kislányhoz; s az üvegdugót kezdte elforgatni előtte. De a gyerek hangos, csengő nevetése s szemöldökének a mozdulata olyan élénken emlékeztette Vronszkijra, hogy zokogását türtőztetve gyorsan fölkelt és kiment. "Igazán vége hát mindennek? Nem, nem lehet - gondolta -, vissza fog jönni. De hogy magyarázza meg azt a mosolyt, elevenséget, azután, hogy azzal a leánnyal beszélt? Ha nem is magyarázza meg, elhiszem neki. Ha nem hiszem, egy marad - s azt nem akarom."
Az órára nézett. Tizenkét perc telt el. "Azóta megkapta a levelet, s visszafelé jön. Nem sok, még tíz perc... De mi lesz, ha nem jön? Nem, az nem lehet. Nem szabad kisírt szemmel látnia. Megyek, megmosdom. Igaz, megfésülködtem én ma, vagy nem?" - kérdezte magát. És nem tudott visszaemlékezni. Megtapogatta a fejét. "Igen, megfésülködtem, de hogy mikor, végképp nem emlékszem." Még a kezének sem hitt, odament az állótükörhöz, hogy lássa, meg van-e valóban fésülve. Meg volt. S nem tudott visszaemlékezni, mikor csinálta. "Ki ez?" - gondolta, ahogy a kigyúlt arcra s az ijedten rámeredő, furcsán csillogó szemekre nézett a tükörben. "Igen, ez én vagyok" - értette meg egyszerre, s végignézve magán, hirtelen ott érezte testén a csókjait, s ahogy összerezzent, a vállai megmozdultak. Aztán ajkához emelte a kezét, és megcsókolta.
"Mi ez, elvesztem az eszem?" - s a hálóba ment, ahol Annuska épp takarított.
- Annuska - állt meg előtte, s a szobalányra nézett, maga sem tudva, mit mondjon neki.
- Darja Alekszandrovnához akart menni - mondta a szobalány, mintha megértette volna.
- Darja Alekszandrovnához? Igen, elmegyek.
"Tizenöt perc oda, tizenöt perc vissza. Már jön, mindjárt itt lesz. - Elővette az óráját, s ránézett. - De hogy mehetett el, hogy hagyhatott ilyen lelkiállapotban? Hogy tud élni, amíg ki nem békült velem?" Az ablakhoz ment, az utcát kezdte nézni. Az időtől már visszajöhetett volna. De rosszul számíthatott, s újra gondolkodni kezdett, mikor ment el, s számolgatta a perceket.
Azalatt, míg ő a nagy órához átment, hogy a magáéval összehasonlítsa, valaki a ház elé érkezett. Ahogy az ablakon kinézett, Vronszkij hintóját látta. De senki sem jött föl a lépcsőn. Lent hangok hallatszottak. A küldönc volt, aki a hintóban jött vissza. Anna lement hozzá.
- A grófot már nem találtuk ott. Elment a nyizsegorodi úton.
- Mi az? Mi? - fordult Anna a piros, jókedvű Mihailhoz, aki a levelet visszaadta.
"De hisz akkor nem kapta meg" - jutott az eszébe.
- Hajts ki a levéllel Vronszkaja grófnőhöz, tudod? És azonnal hozz választ - mondta a küldöncnek.
"És én, mit csinálok én addig? - gondolta. - Elmegyek Dollyhoz, különben megőrülök. Igen, még sürgönyözhetek is." S megírta a sürgönyt: "Okvetlenül beszélnünk kell; jöjjön rögtön."
Miután a sürgönyt elküldte, ment s felöltözött. Kalapban s felöltözve már, ismét belenézett a hízásnak indult, nyugodt Annuska szemébe. A jóságos szürke szemecskékben nyilvánvaló részvét volt látható.
- Annuska, kedves, mit tegyek? - mondta Anna zokogva, s tehetetlenül ereszkedett bele egy karosszékbe.
- Mit nyugtalankodik úgy, Anna Arkagyevna? Előfordul az ilyen. Kocsizzék egyet, foglalja el magát - mondta a szobalány.
- Igen, elmegyek - mondta Anna magához térve, s fölállt. - Ha addig, míg oda vagyok, sürgöny jön, küldd el Darja Alekszandrovnához... Nem, én magam jövök vissza.
"Igen, nem szabad gondolkozni, csinálni kell valamit; menni; a fő, elmenni ebből a házból" - mondta borzalommal figyelve a szívéből jövő iszonytató lüktetésre, és sietve kiment, s beült a hintóba.
- Hova parancsolja? - kérdezte Pjotr, mielőtt a bakra ült.
- A Znamenkára, Oblonszkijékhoz.
Az idő derült volt. Egész délelőtt sűrű, apró szemű eső esett, de most nemrég kiderült. A vastetők, a járdakövek, az úttest kavicsa, a kerekek, a bőrszerszám, a fogatok reze és bádogja: mind ragyogott, villogott a májusi napban. Három óra volt, a legborzalmasabb idő az utcákon.
Anna ott ült a kényelmes hintó sarkában, amely a szürkék gyors futására a ruganyos rugókon alig himbálózott, s a kerekek el nem némuló zörgése közben, a tiszta levegőn gyorsan változó képeket követve, újra végigment az utóbbi napok eseményein, s egész más színben látta a helyzetét, mint otthon. A halál gondolata sem tűnt föl többé oly szörnyűnek s világosnak, maga a halál sem állt előtte olyan elkerülhetetlenül. Most már szemrehányást tett magának a megaláztatásért, amelybe belement. "Könyörgök a bocsánatáért. Megalázkodtam előtte. Beismertem, hogy vétkeztem. Miért? Tán nem tudok nélküle élni?" S nem felelve a kérdésére, hogy él majd nélküle, a cégéreket kezdte el olvasni. "Iroda és raktár. Fogorvos. Igen, elmondok mindent Dollynak. Ő nem szereti Vronszkijt. Szégyenletes és fájdalmas lesz, de mégiscsak elmondom. Szeret, és megfogadom a tanácsát. Nem alázkodom meg Vronszkij előtt, nem engedem, hogy kedvére formáljon. Filippov, kalácsos. Azt mondják, Pétervárra is szállít tésztát. A moszkvai víz olyan jó. Hát még a mityiscsenyi források és palacsinták!" S visszaemlékezett, hogy rég, rég, amikor még tizenhét éves volt, Troicába utazott a nagynénjével. Lovas kocsin még. "Csakugyan én voltam az, a vörös kezemmel? Abból, ami akkor olyan szépnek és elérhetetlennek látszott, milyen sok semmi már, s ami akkor megvolt, most örökre elérhetetlen. Hittem volna-e akkor, hogy ilyen megaláztatásig süllyedhetek? Milyen büszke lesz, milyen önelégült, ha a levelem megkapja! De én majd megmutatom neki... Milyen rossz szaga van ennek a festéknek. Miért festenek és építkeznek egyre? Divat és pipere" - olvasta. Egy férfi odaköszönt neki: Annuska férje volt. "A mi parazitáink - jutott eszébe Vronszkij mondása. - A mienk? Miért a mienk? Az a szörnyű, hogy a múltat gyökerestül nem lehet kitépni. Nem lehet kitépni, de el lehet az emlékét rejteni. S én elrejtem." Eszébe jutott a múltja Alekszej Alekszandroviccsal; mennyire kitörülte az emlékezetéből! "Dolly azt gondolja majd, hogy a második uram is otthagyom; bizonyára nincs igazam tehát. Hát talán azt akarom én, hogy igazam legyen? Nem bírom tovább!" - mondogatta, és sírhatnékja támadt. De rögtön megint arra kezdett gondolni, min mosolyoghat úgy az a két lány. Bizonyosan a szerelmen. Nem tudják, milyen szomorú dolog, milyen aljas... Körút és gyerekek! Három kisfiú szalad, lovast játszanak. "Szerjozsa! Mindent elveszítek, s őt sem kapom vissza. Igen, ha ő vissza nem jön, mindent elveszítek. Lehet, hogy lekéste a vonatot, s már vissza is jött. Megint meg akarsz alázkodni! - mondta magának. - Nem, elmegyek Dollyhoz; kereken megmondom: szerencsétlen vagyok; megérdemlem, bűnös vagyok, de mégiscsak szerencsétlen, segíts rajtam. Ezek a lovak, ez a hintó - hogy undorodom magamtól benne -, mind az övé; de többet nem látom őket."
Elgondolta, szándékosan szaggatva a szívét, hogy Dollynak milyen szavakkal mond el mindent, s a lépcsőházba lépett.
- Van itt valaki? - kérdezte az előszobában.
- Katyerina Alekszandrovna Levina - felelte az inas.
"Kitty! Az a Kitty, akibe Vronszkij szerelmes volt - gondolta Anna -, ugyanaz, akire olyan szeretettel emlékezett vissza. Sajnálja, hogy nem őt vette el. Rám meg gyűlölettel emlékszik, s bánja, hogy összekerült velem."
A testvérek, mikor Anna odaért, a gyermek táplálásáról tárgyaltak; Dolly egyedül ment ki a vendége elé, aki ebben a pillanatban zavarta a társalgásukat.
- Hát te nem utaztál el? Magam akartam fölmenni hozzád - mondta. - Most kaptam Sztyivától levelet.
- Mi is kaptunk sürgönyt - felelte Anna, s körülnézett, hogy Kittyt fölfedezze.
- Azt írja, nem tudja megérteni, hogy Alekszej Alekszandrovics mit akar voltaképpen, de nem jön el válasz nélkül.
- Azt gondoltam, van nálad valaki. Átolvashatom a levelet?
- Igen, Kitty - mondta Dolly zavartan. - A gyerekszobában maradt. Nagyon beteg volt.
- Hallottam. Elolvashatom a levelet?
- Rögtön kihozom. De nem utasít vissza; ellenkezőleg, Sztyiva reménykedik - mondta Dolly, és megállt az ajtóban.
- Én nem reménykedem, s nem is óhajtom - mondta Anna.
"Mi az, Kitty megalázónak tartja, hogy találkozzék velem? - gondolta Anna, ahogy magára maradt. - Lehet, hogy igaza van. De neki, aki szerelmes volt Vronszkijba, épp neki nem kellene ezt kimutatnia, ha igaza is van. Tudom, hogy engem az én helyzetemben egyetlen tisztességes asszony sem fogadhat. Tudom, hogy az első perctől mindenemet föláldoztam neki! S íme, a jutalom! Ó, hogy gyűlölöm! Miért is jöttem ide? Még rosszabb, még nehezebb. - A másik szobából kihallatszott a beszélgető nővérek hangja. - És most mit mondok Dollynak? Örvendeztessem meg Kittyt, hogy szerencsétlen vagyok, vessem alá magam a gyámolításának? De hisz Dolly sem ért semmit. Semmi beszédem vele. De érdekes volna Kittyvel találkozni, megmutatni, mennyire megvetek mindent és mindenkit; mennyire mindegy most már minden."
Dolly bejött a levéllel. Anna átolvasta, s némán visszadta.
- Ezt mind tudtam - mondta. - És egyáltalán nem érdekel.
- De miért nem? Én épp ellenkezőleg, reménykedem - mondta Dolly, s kíváncsian pillantott Annára. Sohasem látta még ilyen különös, ingerült állapotban. - Mikor utazol? - kérdezte.
Anna hunyorító szemmel nézett maga elé, és nem felelt.
- Kitty elbújik előlem? - mondta az ajtóra nézve, s elpirult.
- Micsoda badarság! Szoptat, s nem megy a dolog, azt tanácsoltam neki... Nagyon örül. Azonnal jön - mondta ügyetlenül a hazudni nem tudó Dolly. - De itt is van.
Megtudva, hogy Anna a vendég, Kitty nem akart kijönni, de Dolly rábeszélte. Összeszedte hát magát, kijött, pirulva odalépett hozzá, és kezet adott.
- Nagyon örülök - mondta reszkető hangon.
Kittyt megzavarta a benne folyó harc: az ellenségesség, amit ez iránt a rossz asszony iránt érzett, harcban állt a vággyal, hogy elnéző legyen hozzá; de ahogy Anna szép, rokonszenves arcát megpillantotta, az ellenségesség azonnal elmúlt.
- Nem csodálkoznék - mondta Anna -, ha nem akarna találkozni velem. Mindenhez hozzászoktam már. Beteg volt? Igen, nagyon megváltozott.
Kitty érezte, hogy Anna ellenségesen néz rá. Ezt az ellenségességet a félszeg helyzettel magyarázta, amiben ő, a hajdani pártfogó, érezhette előtte magát, s megsajnálta.
Kitty betegségéről, a gyerekről, Sztyiváról beszéltek; de Annát nyilván semmi sem érdekelte.
- Azért jöttem, hogy elbúcsúzzam tőled - mondta.
- Mikor utaztok?
De Anna megint nem felelt, hanem Kittyhez fordult.
- Nagyon örülök, hogy találkoztunk - mondta mosolyogva. - Annyit hallottam mindenfelől magáról, az urától is. Volt nálam, s igen megtetszett nekem - tette hozzá nyilvánvaló rossz szándékkal. - Hol van most?
- Falura utazott - mondta Kitty elpirulva.
- Adja át neki az üdvözletem, okvetlen adja át!
- Okvetlen! - ismételte meg Kitty naivul, részvéttel nézve a szemébe.
- Akkor hát Isten veled, Dolly! - És megcsókolta Dollyt, Kittyvel pedig kezet fogott, s gyorsan kisietett.
- Olyan, amilyen volt, éppen olyan vonzó! Nagyon szép! - mondta Kitty, ahogy a nénjével magára maradt. - De van valami szánalomraméltó benne. Rettenetesen szánalomraméltó.
- Nem, ma valami különös volt benne - mondta Dolly. - Ahogy az előszobába kikísértem, úgy rémlett, sírni akar.