Sikerülnie kell

Nem mindig tragédia, ha az ember úgy kezd bele valamibe: "ahogy esik, úgy puffan" - vagyis: örülök neki, ha sikerül, de ha nem, majd másképp folytatom. A házasság nem ilyen eset. Azt nagyon tudatosan kell elkezdeni és az élet végéig vállalni. Aki házasságra lép, biztosnak kell lennie a dolgában, amennyire persze biztos lehet valamiben az ember. Aki házasságra lép, annak mindig tudnia kell, mit miért tesz.

A jegyeseknek és a házasoknak elsősorban azt kell állandóan szem előtt tartaniuk, hogy a házasságuk sikerétől függ, szép lesz-e, sikerül-e az egyetlen életük.

Valóban így van. Az ember életének sikere, szépsége legalább nyolcvan százalékban attól függ, hogyan sikerül a házassága. Lehet, hogy valakinek egyébként nagyszerű az élete - szert tehet vagyonra, lehet makk egészséges, pozíciót vívhat ki magának, lehetnek egészséges gyermekei -, ha nem él egyetértésben élete társával, nem sokat ér az egész. Ha viszont sok nehézséggel kell is megküzdenie, esetleg tragédiák is érik, de hitvesével számíthatnak egymásra, érzik egymás odaadó szeretetét, akkor mégis úgy összegzik a végén: érdemes volt élniük. Igaz a régi mondás: párosan szép az élet. Ha férj és feleség igazi párja egymásnak, minden öröm sokszoros, minden gond és fájdalom a felére csökken.

Azt is megmondom, miért van ez így. Azért, mert van az emberben egy elemi vágy, amit senki más nem tud úgy betölteni, mint a házastárs. Arra vágyakozik minden ember, hogy legyen valakije, akivel mérhetetlenül fontosak egymás számára. Legyen valakije, akivel testileg-lelkileg egyek tudnak lenni, akiben megbízhat, aki érti és értékeli őt, akivel kölcsönösen felnéznek egymásra, akivel együtt tudnak örülni, akihez bajában menekülhet, és akivel átélheti, milyen jó a bajban a másik segítője és mindene lenni.

Az a szép házasság, az a megelégedett élet, amelyben a férj és a feleség is megtalálta az "igazit", az "egyetlent".

A jó házasságot nem kapja ingyen két ember. A jó házasságot fokozatosan kell felépíteni. Jóakarattal sikerülni is fog. Csak némi alap kell hozzá: a fiú és a leány legyenek egymáshoz valók, összeillők. Az együttjárás, az udvarlás, a jegyesség alatt ezt kell vizsgálniok önmagukban: tudom-e szeretni őt harminc év múltán is? Lehetünk mi egymás számára "az a valaki" akár ötven esztendeig is?

Sajnos, sok fiatal szeret gyorsan dönteni. Valami miatt menekülnek a családi otthonból, amelyet egyáltalán nem éreznek meleg fészeknek. Másokat elkábítja a fellobbanó és szabad utat nyert testi szerelem. Vannak, akik főnyereménynek érzik választottjukat, mert az jól szituált vagy jó a foglalkozása. Némelyeket maga az esküvő lehetősége hipnotizál, az a büszke gondolat, hogy asszonnyá lehet.

Kedves Fiatalok! Semmiképp se siessétek el ezt a lépést! Figyeljétek, próbáljátok megérteni egymást! És hogy ezt józan ésszel tudjátok tenni, tartózkodjatok a testi szerelemtől, nehogy az vakítson el a maga örömeivel! Lehet, nagyon keserű és késő lesz a felébredés. Csak akkor mondjátok ki az igent, amikor már biztosak vagytok benne, hogy valóban ő az igazi, a pótolhatatlan, örök "valaki".

Kell, hogy legyen valakim!

Az ember egyik legmélyebb, legalapvetőbb vágya: legyen valakije, akivel kölcsönösen és egészen egymásnak adják magukat.

Ezt  találja  meg a csecsemő és a kisgyerek az édesanyjában. Kapaszkodik belé, simul hozzá, befészkeli magát az ölébe, a szoknyájába kapaszkodik, és ha nem látja, keresi. A kis embernek néhány évig az édesanya a mindene, az egyetlen, igazi "valakije".

Aztán egyszercsak rájön a gyerek, hogy nem ez a kapcsolat az igazi. Még ragaszkodik az édesanyjához, de már kezd elszakadni tőle. Lassan más lesz a "valakije", egy pajtás, egy jó barát. Vele játszik, vele kóborol, vele beszélget és böllenkedik, vele kerül "örök haragba" - egy-két óráig. Ez az ember második kísérlete, hogy megtalálja "az igazit".

A barátkozó gyerek persze ismét csak rádöbben, hogy nem ez a végső megoldás. Felfigyel a másik nemre, vonzódni kezd hozzá. Fellobban az első szerelem. Egyre inkább megérzi a fiú, hogy az ő egyetlen valakije csak egy lány lehet; és a lány, hogy számára az egyik fiú lesz majd a nagy Ő. Így indul el az udvarlás, az együttjárás. Közben néhány csalódás, elunás, új társ keresése. Végül valakivel elérkeznek arra a pontra, hogy kölcsönösen kimondják: te lehetsz az egyetlen a számomra egy egész életen át, téged választalak. Így jönnek létre a házasságok. Pontosabban így kellene létrejönniök.

Minden házasságra lépőnek tudnia kell, hogy szívük, lelkük, egész valójuk elemi vágya a "valaki" után sosem szűnik meg. Amíg ember az ember, kell neki a "valaki", akivel egészen egy tud lenni. Nem gyöngül ez az igény az élet delén, és nem szűnik meg öregkorban sem. Talán inkább egyre fokozódik. Annak nagyon szép az élete, akinek halála pillanatáig megvan ez az egyetlen "valakije".

Ezért függ az élet szépsége a házasság sikerétől. Ezért kell a házasságot nagyon tudatosan élni. Ezért szükséges szinte naponta észbe venni, gondolni rá, hogy "a mi házasságunknak pedig sikerülnie kell, mert enélkül nem lehet szép az élet!"

Ha érdemes valamiért küszködni, főleg önmagatokkal, rosszabbik énetekkel megmérkőznötök, sok mindent kibírni és erről-arról lemondani, hát ezért érdemes: hogy a szó valódi értelmében egy pár legyetek mindig és mindvégig.

A férj a gyereknél is igazibb

A menyasszonyok figyelmébe ajánlom azt a valóságot, hogy aki megtalálta azt a fiatalembert, akiről úgy érzi, érdemes vele leélni az életet, az megtalálta már a "valakit", akire szüksége van. Ne keressen hát tovább!

Nem arra gondolok, hogy ne legyen a lány válogatós. Pillanatnyilag arra sem, hogy a házasság után legyen mindvégig hűséges a maga választott "urához", tehát ne keressen más partnert a férfiak között. A nők nemcsak ezt a hibát tudják elkövetni. Sajnos, nagyon sok asszony úgy rontja el az életét - és mások életét is -, hogy abba a tévedésbe esik, miszerint nem a férj a "valaki" keresésének végállomása, hanem a gyermek.

Ha megszületik az első gyermek, akkor a nők nagy százaléka úgy érzi, most lelte fel az Egyetlent. Nem a férje, hanem ez a csöppség lesz az igazi "valakije". Ilyenkor kezdi - legalább bizonyos mértékig - elhanyagolni, nem olyan nagyon fontosnak érezni a férjét.

Némelyek csak kevesebb szeretetet adnak a továbbiakban házastársuknak, de akadnak olyanok is, akik kezdenek válásra hajlani. Esetleg azzal a gondolattal, hogy a gyermek úgyis náluk marad, így a lakás is az övék lesz. Úgy vélik, ez nekik elég is, miért vesződjenek még egy férjjel is. Sőt, ismerünk olyan nőket, akiknek a házasság mellőzésével eleve csak a gyerek az életcéljuk.

Kedves hölgyek! Sok ballépése lehet bárkinek a maga 70-80 éve alatt, de közülük az ilyen gondolkodásmód az egyik legnagyobb és legtragikusabb melléfogás. Aki erre a vakvágányra szalad, az elrontja a maga életét, és persze a férjéét is, de elrontja gyermeke életét is, sok fájdalmat okoz a saját és a férje szüleinek, sőt tévedésének sötét árnyéka rávetődik még gyermeke jövendő házas- és családi életére is.

Mert kikerülhetetlen tény az, hogy a gyermek nem arra születik, hogy a továbbiakban már csak ő legyen a "valaki" édesanyja számára. Eleinte, pár évig valóban úgy tűnik, hogy megbonthatatlan és teljes az anya-gyermek összefonódás. A kicsi egészen rászorul anyjára, és az anyai szívet is - majdnem! - egészen betölti a gyermeke iránti rajongás, önfeláldozás, odaadás. Ám ez nem sokáig marad így.

Az édesanyának hamarosan rá kell jönnie, hogy a gyerek szívesebben van együtt a pajtásaival. Hogy nem vele, hanem a barátaival szeret játszani, barangolni, kirándulni, nyaralni, beszélgetni. Hogy már nem vele bizalmas, hanem egy másik kis "taknyossal". Aztán véglegesedik ez az elszakadás, ha jön az udvarlás, a házasság.

Kedves Menyasszony! Ugye Neked sem az a legnagyobb vágyad, hogy széppé tedd édesanyád életét?! Azt ráhagyod édesapádra, te a magad szíve választottjának életét óhajtod gyönyörűvé varázsolni. Meg kell értened, a te gyermeked is így fog érezni egyszer. És ha őt tetted meg egyetlen "valakiddé", akkor majd kisemmizettnek érzed magad, és lesz belőled a világ egyik legnehezebben elviselhető anyósa.

Tudd meg előre, minél görcsösebben kapaszkodsz gyermekedbe, ő annál nagyobb erővel igyekszik tőled elszakadni. Ezt az ösztönt adta belé a Teremtő.

Önálló valakivé kell fejlődnie, nem maradhat meg az anyja szoknyáján. Ne keseregj majd, ha így lesz! Inkább örülj neki, hiszen ez azt fogja jelenteni, hogy érzelmileg, lelkileg egészséges a fiad, a lányod.

Persze  ez  az öröm akkor lehet zavartalan, ha gyermekeidet ugyan úgy szereted, hogy halni tudnál értük, de a férjedet egy árnyalattal mégis jobban szereted. Pontosabban másként szereted. A gyermekeidet úgy, mint akikért felelős vagy, de nem önmagadnak neveled őket, hanem a maguk saját életének, jövendő saját családjuknak. A férjedet meg úgy, mint akivel holtig, egészen és fenntartás nélkül egymáséi akartok lenni.

Ha nem így tennél, szerencsétlen leszel, mert igazában nem lesz senkid. Megözvegyült asszonyok panasza szokott lenni, hogy "nem mondhatok semmit, a gyermekeim jók, nagyon szeretnek, a férjem meg nem volt mintaférj, mégis roppantul hiányzik. Hiába, vele tudtam mindent megbeszélni". A férj akkor is kegyetlenül hiányzik, ha kitűnően sikerült kapcsolatod a gyermekeiddel. Mindent meg kell hát tenned, hogy vele egyre mélyebben szeressétek egymást. A gyerek ne elválasszon, hanem még szorosabban kössön össze benneteket.

Gyermekeidnek sem válik javára, ha nem tartasz ki szíved minden szeretetével a férjed mellett. Minden gyerek "halála", ha őt nyalják-falják, mindennel elhalmozzák, de apu és anyu nem beszélnek vagy kiabálnak egymással, esetleg elválnak. A gyerek olyan, mint a virág, elsőrangú fontosságú számára a jó környezet. A gyereknek az az egyedüli ideális környezet, amelyben nagyon szereti őt apu is, anyu is, mégpedig együtt, szép összhangban.

Az is tapasztalati tény, hogy a gyerekeknek - a megfelelő lelki alakulásukhoz - feltétlenül két szülőre van szükségük. Nagyon sok problémájuk, esetleges nevelhetetlenségük, lázadásuk, kisiklásuk onnan ered, hogy érzelmileg féloldalas a nevelésük, csak női gyengédséget kapnak. Ez mindenkire rossz hatással van. Az a lány például, akit az anyja egyedül nevel, nagyon hamar szokott menekülni a családból, így korai, elhamarkodott házasságot köt, ami egész életére tragikus lehet. A csak anya által nevelt fiú pedig - mivel nincs férfi képe - nem tanulja meg a férfi szerepet, nehezen válik jó házastárssá, apává.

Aztán való igaz, hogy az az asszony, akinek nem a férje, hanem a fia vagy lánya az Egyetlenje, nagyon rossz anyóssá lesz. Sosem tudja megbocsátani annak az "idegennek", hogy "elrabolta" egyetlen Kicsijét. Így lesz aztán örök keresztje annak, akit pedig imád, a gyermekének, hiszen eltávolítani igyekszik őt párjától, megmérgezi házaséletét, elrontja az unokák sorsát is. Ha pedig ezért a fiatalok menekülnek előle, reménytelenül magányossá, szerencsétlenné válik.

Vigyázat hát, Hölgyek! Ezt a tipikusan női hibát el ne kövessétek! Ha jót akartok magatoknak, gyermekeiteknek, unokáitoknak, akkor számotokra az igazi "valaki" a férjetek legyen! Elsősorban ő kapja azt a sok szépet és melengetőt, amit szívetek rejteget! Higgyétek el, gyermekeiteknek is így szerzitek a legtöbb örömet, és ilyen módon váltok okosan és nem hiábavalóan áldozatos édesanyákká.

A feleség a barátoknál is igazibb

Eddig a tipikus női hibalehetőségekről szóltam, ideje sort keríteni a vőlegényekre. Mert létezik tipikusan férfiúi ballépés is. Ez a maradiság. Bizony, nagyon sok, magát roppant modernnek tartó fiatalember maradi a szó kétszeres értelmében is.

Ez a maradiság abban mutatkozik meg, ha a férj jobban ragaszkodik barátjához, baráti köréhez, mint a feleségéhez. Miért maradiság ez?

Először azért, mert megreked a lelki fejlődés egy korábbi fokán, hiszen neki mindennél drágább a "haver", őt a feleségénél, a gyermekeinél is jobban kedveli, vele több időt tölt. A gyerekeknek és legfeljebb a tizenéveseknek áll jól, ha a barátjuk a mindenük. Egy házasságra készülő vagy már nős férfi esetében ez már elmaradás a fejlődésben, tragikus maradiság.

Aztán maradiság a barátokhoz a házasság rovására történő ragaszkodás olyan szempontból is, hogy ez a régebbi századok divatja. Legutóbb a múlt században vagy e század elején élt olyan felfogás, hogy a nő alacsonyabb rendű lény, nem igazi partnere a férfinak, csak arra jó, hogy az ura kényelméről gondoskodjék, a gyerekeknek és az otthonának szentelje életét. A nő akkor nem volt teljes értékű társ, sem a vagyon kezelésében, sem a szellemiekben, sőt még a nemiségben sem, csak szülőgép és cseléd. Így aztán érthető volt, hogy a házassági hűségnek, szerelemnek, igazi párkapcsolatnak elébe helyezték a barátságot és a barátiasságot. Szégyen volt a feleséghez, gyerekhez jobban ragaszkodni, mint a baráti körhöz. Nőt megcsalni diadal volt, a gyerekekkel nem sokat vesződni természetes. Ugyanakkor a baráti körhöz hűtlenné válni nemtelenség.

Kedves Vőlegény! Te a jelen században élsz, sőt nemsokára a jövő században. Ne kövesd hát a gyakorlatban a múlt század szellemét és divatját! Jöjj rá arra Te is, amire a modern emberiség legjobbjai rádöbbentek! Arra, hogy a nő egészen ember, egyenrangú társa a férfinek, nem cseléd, nem csupán az otthon dísze, és nem kizárólag anya. Nem úgy kell őt szeretni, mint holmi csecsebecsét vagy mint megszokott bútort, hanem úgy, mint teljes értékű, egyenrangú partnert, társat. Azt kell felfedeznie minden férfinek, hogy a feleség tud igazi barát is lenni, jobb mint bármelyik férfi. Aki erre rájön, és eszerint cselekszik, az ízig-vérig modern ember.

Nem arról van szó természetesen, hogy a nős férfi egészen szakítson baráti körével, hiszen a nőknek is vannak barátnőik. Azt ne érezze sose a hitves, hogy ő valamiféle másodhegedűs a férje szívében, a "haverok" viszik a prímet. A férj ne maradozzon ki rendszeresen a barátokkal. Ez egyébként is veszélyes szokás, mert nagyon gyakran vezet az alkoholizmus kátyújába. A férfitársaság hajlamos az iszogatásra, és ki tudja, ez idővel mivé fajul.

A férfi elsőrangú, legbensőségesebb barátja legyen a felesége. Szerencsés, ha a baráti kört közösen választják meg. Legyenek jóban más, hozzájuk korban illő házaspárokkal. Így a barátkozás nem elválasztja, hanem összeköti őket.

Segítsd a kismamát!

Elmondtam, mi a házasságban a tipikus női, és mi a jellegzetes férfi hiba. Most azt teszem hozzá, hogy a férj és a feleség ezeket a hibákat ne egymás szemére hányják, hanem segítsenek egymásnak abban, hogy ezeket a zátonyokat mindketten elkerüljék. A férj segítsen az asszonynak abban, hogy a gyermekszeretgetés mellett ne feledkezzen meg róla sem. A feleség viszont törekedjen arra, hogy férje legjobb barátjává is váljon. Először azt nézzük, miben segíthetnek a férfiak kismama feleségüknek abban, hogy a jellemzően női hibát elkerüljék.

Ha egy férfi rádöbben, hogy felesége jobban szereti az újszülöttet, mint őt, vagy szinte csak azt szereti, akkor ne féltékeny legyen, ne veszekedjék, ne türelmetlenkedjék, ne a barátokhoz, ne a munkába vagy kedvtelésbe meneküljön, ne gondoljon más nőre, hanem hódítsa vissza párját! Mindkettőjüknek és persze a gyermek számára is ez az egyedüli jó megoldás.

Lássa be, mekkora élmény egy nőnek az, hogy anyává lett. Nem csoda, ha a kelleténél jobban megfeledkezett arról, nemcsak anya, hanem feleség is. Pörölés, duzzogás helyett nyújtson a férj segítő kezet a kismamának, hogy zökkenőmentesen visszataláljon hozzá.

Legyen minél többet otthon ezekben az első időkben. A visszahódítás módját meg épp a "hűtlenség" oka határozza meg. Ha a gyerek miatt hanyagolja férjét az asszony, hát a férfi a gyereken keresztül kezdje a visszahódítást. Próbálja átvenni felesége rajongását a kis csöppség iránt. Érzelmileg is, a gyakorlatban is.

Nem szégyen ez és nem férfiatlan dolog. Az ember Isten képmására teremtett lény. Istent férfinak gondoljuk, Atyának hívjuk. Ugyanakkor ez az Atya úgy nyilatkozott Izajás próféta által, hogy édesanyaként szereti gyermekeit, választott népét. Ami nem szégyen Isten számára, miért restellné azt egy férfiember?

A lélektan is úgy tanítja, hogy a teljes ember férfi és nő. Mindenkiben egyaránt élnek férfias és nőies vonások, belső irányulások, ösztönök. De a normális férfi férfiasabb, a nő nőiesebb. Ugyanakkor megvan bennük sok olyan érték is, amely az ellenkező nemre jellemzőbb. Miért ne hozná elő ezeket az értékeket az apa is a maga szívéből?

Foglalkozzék tehát az apa is a kicsivel! Tanulja meg fürdetni, etetni, tisztába tenni, beszéljen hozzá. Mindezt férfiasan fogja tenni, így kezdettől elkerülik, hogy a gyerek féloldalasan, csak nőiesen nevelkedjék. És ami a legfontosabb, a kis apróság nem fal lesz a szülők között, hanem nagyon erős kapocs. Ha másért nem, a gyerekért való rajongást látva, az asszony újra és még jobban beleszeret urába.

Itt szeretném tudatosítani és elfogadtatni, hogy nagyon jó, sőt talán egyedüli megoldás, ha az édesanya azt a bizonyos három évet otthon tölti a kicsivel. Egyöntetű és biztos megállapítása a lélek és a nevelés szakértőinek, hogy ez a legnagyobb ajándék, amit a szülők gyermeküknek adhatnak.

Csakhogy a nők jó része nehezen viseli el ezt az időszakot. Négy fal közé zártnak érzik magukat, kimaradnak a megszokott munkahelyi közösségből, a szórakozásból, hiányzik a munkájuk is.

Mindezek ellenére jobb, ha az anya három évig otthon marad. Ebben segítsen neki megértő lélekkel a férje! Minden szabad percét töltse otthon, ne kószáljon baráti körben, és - bármennyire nehéz ez anyagilag éppen ilyenkor - lehetőleg ne vállaljon külön munkákat. Érezze otthon maradt párja, hogy van valakije, érezze ezt minél teljesebben! Menjenek együtt sétálni, kocsikáztassák vagy sétáltassák meg együtt a kis trónörököst. Próbáljanak közös szórakozási lehetőségeket is teremteni maguknak. Addig talán sikerül valakire rábízni az apróságot. A baráti kört se hanyagolják el egészen. Szeressenek egymással beszélgetni, érezzék egymáson a kölcsönös érdeklődést. A jóakaratú férjet rávezeti a megérzés, mit kell tennie, hogy a kismama megmeneküljön az otthoni bezártságból eredő neurózistól, vagy legalább hamar kiheverje.

Légy igazán feleség!

Nemcsak a férjnek, hanem a feleségnek is segítenie kell párját a tipikus hiba leküzdésében. A férjek hibája az szokott lenni, hogy túlzottan ragaszkodnak barátaikhoz. Korábban már ajánlottuk, hogy a férj elsőszámú barátja a feleség legyen. Biztosan ez a legjobb megoldás, de hogy megvalósuljon, ahhoz az szükséges, hogy az asszony a szó teljes értelmében feleség legyen.

Ezen nem csupán azt értem, hogy a nő legyen házias, a szerelemben odaadó. A feleség szóban az rejlik, hogy a nő a férfi kiegészítője a házasságban. Fél ember az a férfi, akinek nincs igazán jó felesége.

A házastársak élete három ponton fonódik össze. A házasság gazdasági közösség. Az asszonynak kötelessége és jól felfogott érdeke az anyagiakban együttműködni, közös nevezőre jutni a férjével. Ide tartozik a kenyérkeresés, a pénz beosztása, a gazdálkodás, az otthon megteremtése. Mindkettőjüknek egész erejükből és összehangolódottan kell ezekben résztvenniök.

A másik pont a nemiség. Ebben is tökéletes összhangra kell törekedniök a kölcsönös odaadás jegyében.

Ne higgye senki, hogy ha ebben a két dologban jól megértik egymást a házasok, akkor máris nagyon jó együttélniök. Az anyagiakban való egyetértés, a közös erőfeszítés fontos, de önmagában nem közös életet, csak gazdasági munkaközösséget hozhat létre. A nemi együttlétek harmóniája is roppant lényeges. Ennek hiánya megbonthatja a házasságot. Ám ha csak a nemi egymásra hangoltság van meg, ez egyedül nem elég a kiegyensúlyozott házasélethez. Kell a harmadik összekötő erő is.

Nem szabad ugyanis feledni, hogy az embernek nemcsak érdekei és nemcsak teste van, hanem lelke is. Sőt, a lélek tesz bennünket igazán emberré. Éppen ezért csak az a házasság biztosan tartós és igazán élvezhető, amelyben férj és feleség lelkileg is egymásra találnak, összehangolódnak. Az a nő igazi feleségtípus, aki alkalmas rá, hogy lelkileg is fele, kiegészítője legyen élete párjának.

Mivel a lelki kapcsolatot barátság névvel szoktuk illetni, nyilvánvaló, hogy elérkeztünk a kiindulóponthoz: a férj és feleség legyenek egymás számára kölcsönösen az elsőszámú barát. Hiába elsőrendű háziasszony és kitűnő társ a nemiségben az asszony, ha nem tud jó barát is lenni, félő, hogy elromlik vagy fel is bomlik a házasság.

A nőnek tudnia kell, hogy a férfi legalapvetőbb vágya a barátság. Ha a nő nem tud baráttá lenni, nem találja meg azt az egyesülést párjával, amelyet pedig annyira óhajt. Ugyanakkor félő, hogy a férj egy más nőben lel barátra, és ahhoz fog sodródni, felrúgva házasságát. Sok megcsalt és elhagyott asszony panasza: "legalább valaki szebb miatt hagyott volna el, de egy ilyen szürke veréb miatt!" Gyakran helytálló ez a megállapítás. Azt igazolja, hogy a férfi igazán mélyen nem a szép, erotikus nőket szereti, hanem azokat, akikkel lelkileg is egy tud lenni.

Kedves hölgyek! Ezt a lelki összetartozást, a barátságot nagyon komolyan kell venni. Ezért bővebben is kell beszélnünk róla.

Bensőséges barátságban

A barátság lelki kapcsolat, sőt lelki egymásban élés. Lélek a lélekkel elsősorban a gondolatok, érzelmek, érzések, tervek, vágyak közlésével találkozhat, mindenekelőtt szavak útján. Magyarán: a jó barátok szeretnek egymással beszélgetni. Így kerülnek közel egymáshoz. A házasság, ha jól sikerül, egy életen át tartó beszélgetés.

Régen rossz, ha a férjnek és feleségnek nincs vagy csak nagyon ritkán van mondanivalója egymás számára. A szó elapadását a leglángolóbb szerelem sem pótolja hosszabb távon. Elsősorban azért nem, mert lelki kapcsolat nélkül a másik teste előbb-utóbb túlságosan megszokottá, unalmassá válik. Így aztán lelohad, elillan a szerelem. Az a feleség, aki nem iparkodik bensőséges baráti kapcsolatra a férjével, hamarosan cselédnek és alkalmi kedvesnek fogja érezni magát. Elveszti azt, ami a legszebb az életben, a jó házasság örömét. Persze így jár a férj is. Ő meg pénzkereső automatának, háziszolgának és szintén alkalmi nemi társnak éli meg szomorú kis házasságát, ha akár a maga, akár a párja hibájából nem talál lelki kapcsolatot a feleségével.

Sok házaspár vasárnap délután menetrendszerűen összeszólalkozik. Azért, mert akkor többnyire mindketten ráérnek és nem tudják, mit kezdjenek egymással, hiszen nincs egymásnak mondanivalójuk.

Itt álljunk meg! Nincs mondanivalójuk? Dehogy nincs. Baráti vagy barátnői körben tudnának estig társalogni. Csak a párjukkal nem megy a beszélgetés. Miért? Mert kölcsönösen megszokták, hogy nem érdemes, talán nem is lehet bármit is elmondaniok a másiknak.

Nem érdemes, mert a párjukat úgysem érdekli az, ami őket foglalkoztatja. Így aztán nem figyel rájuk, vagy le is inti őket. És nem lehet szólniuk, mert a másik ideges lesz tőle, felfortyan, letorkollja.

Aki barátságot, lelki kapcsolatot óhajt a házasságban, az először is tanuljon meg figyelni a másik szavára, bármi legyen az. Azért rohan el otthonról - vagy haza sem jön - a férj, mert tele van közlési vággyal és ezt otthon nem élheti ki. A felesége kimondja, érezteti vagy egyszerűen le lehet olvasni az arcáról, a viselkedéséről, hogy őt a férjét foglalkoztató kérdések nem érdeklik. Sem a sport, sem a munkahelyi dolgok, sem a horgászat, sem a politika, sem a munkatársak, sem a kártyatörténetek.

Kedves asszonyok, lehet, mindez valóban nem érdekel benneteket. De gondoljátok meg, ugye nem feleség az, akit nem érdekel a párja? Márpedig ha a férjetek ezeket a témákat hozza elő, akkor ezek a témák nem elvont témák, hanem ezek a ti férjetek. Aki sportrajongó férjét hallgatja, az nem annyira a sportra, mint inkább a férjére kíváncsi. Lehet, nem érdekel egy nőt a férje munkahelye, az ott adódó problémák, a munkatársak esetei, a főnökök balfogásai - de a társa csak érdekli?! Ha nem, nincs mit tenni, jöhet a boldogtalanság. De ha a férjed érdekel, akkor tudd meg, hogy mindezek számodra nem lehetnek unalmasak, mert ezek a témák maga a férjed, mert ezek részei az ő életének, benső világának.

Ugye, neked is jól esik, ha uraddal meg tudod beszélni a divatot, a főzést, a gyerekek dolgait, a szomszédasszonyok kiállhatatlanságát, a szép regényt? Lehet, őt meg ezek nem érdeklik. De jó tett helyébe jót várj! Kölcsönösen ajándékozzátok meg egymást figyelő érdeklődéssel. Ha ezt megteszitek, magatokat is meglepitek majd azzal, hogy lassan valóban érdeklődni kezdtek egymás témái iránt. Az asszony még meg is fogja kérdezni, hogyan végzett szombaton a Fradi meg a Vasas, és a férj is érdeklődik a szomszéd Kati néni legújabb tettei után.

Hiába istennő, illetve Adonisz valaki, hiába elsőrendű háziasszony a nő, zseniális pénzszerző a férj, hiába nagy élmény a nemi együttlét, ha a férj és feleség nem hajlandó érdeklődést mutatni a párja témái iránt, nem lesz abból harmonikus házasság sohasem.

Ha két fiatal felfigyel egymásra, kölcsönös vonzalom támad bennük, akkor figyeljék, tudnak-e jókat beszélgetni. Ha nem, a világért se kössék össze az életüket! Ha pedig jólesik beszélgetniök és egybekelnek, akkor a házasságban is nagyon ügyeljenek mindketten arra, hogy el ne akadjon közöttük a szó.

A mai házasságok egyik súlyos buktatója lehet, hogy férj és feleség keveset vannak együtt. Esetleg több időt töltenek egy fiatal, jóképű kollégával, illetve egy csinos munkatársnővel, mint a párjukkal. Ez aztán kísértéssé válhat. De ha a férj és feleség nagyon szeret beszélgetni, érdeklődéssel hallgatják egymást, akkor tulajdonképpen egész nap együtt vannak. Mert bármi történik velük, körülöttük, bármi jut eszükbe, rögtön arra gondolnak: "ezt elmondom a páromnak".

Azért is szükséges a rendszeres és szíves beszélgetés, mert az élet sok egyéni és közös problémát vet fel. Sokféle bajt hoz. Keserves dolgokká válhatnak ezek, ha a házasok nincsenek teljes értelemben beszélő viszonyban. Ha egyéni baj, probléma adódik, nagyon nehéz úgy elviselni, hogy az embert nem hallgatja meg a párja, nem lehet neki panaszkodni, nem kap tőle együttérző, vigasztaló, segítő szót. Ha meg közös a baj, a probléma, akkor vajon hogyan lehet azt megoldani, jól megoldani, ha nem képesek türelmesen megbeszélni?

Ezen a ponton meg kell említeni egy másik fontos dolgot is. Az első követelmény volt a figyelem megadása a másik témái iránt. A másik: legyenek mindketten olyanok, hogy bármit meg lehessen mondani egymásnak. Vigyázzanak, ne idegeskedjenek, ne butázzák le egymást, ne legyenek fensőbbségesek, kioktatók, ne javítsák ki folyton egymást, és szépen vitatkozni is tanuljanak meg. Önfegyelem, tapintat, tekintettel levés, beleérzés, jóindulat!

A figyelem megadásával kapcsolatban még attól kell óvni, nehogy valaki az ellenkező végletbe essék. Nem lenne szerencsés, ha akár a férj, akár a feleség túlságosan kíváncsiskodó, faggató, tolakodó lenne, vagy olyankor is mindenáron erőltetni akarná a beszélgetést, amikor a társa nem érzi jól magát, kimerült, csöndre vágyik.

Ismétlem: a jó házasság egy életen át tartó beszélgetés. Nagy művészet ez! Akik megtanulják, sosem fogják elunni egymást.

Minden összekössön, ne szétválasszon!

A szerelmet leginkább a bensőséges barátság őrzi meg. Mert ha a lángolás fokozatosan szelídül is, azok, akik igazi jó barátok, holtig vállalják egymást, és meghitten élnek együtt akár ötven-hatvan esztendeig is.

A barátság kifejlődésének és erősödésének nemcsak a beszélgetés az eszköze. Nagyon közel hozza egymáshoz az embereket a közös munka és a közös szórakozás is. Arra kell hát ügyelni, hogy munka és szórakozás ne elválasszák, hanem összefűzzék kettejüket.

Óvakodni kell az olyan munkavállalásoktól, amelyek megkövetelnék, hogy túlságosan sokat legyenek távol egymástól. Elég az a napi nyolc-tíz óra, amely mint kenyérkereső munka elszakítja őket. Igaz, lehetnek olyan körülmények, amelyek rászorítják a férjet, némelykor a feleséget is arra, hogy másodállást vállaljanak. De akkor döntsenek - közösen - emellett, ha valóban nagyon szorít a cipő anyagiakban. Akkor is csak meghatározott, lehetőleg rövid ideig tegyék. Ne ejtse kísértésbe őket a sok pénz! Mert ha így valamicskét nyernek is a réven, biztosan elveszítik a fontosabbat a vámon. A "valamicske" a nagyobb anyagi jólét, amelynél mérhetetlenül fontosabb a házastársak összeérlelődése, harmonikus boldogsága.

Ezt a szép egyetértést veszélyezteti a túlhajszoltság. Először is nincs kellő idejük egymásra  (és a gyerekekre), másodszor az együttlétekkel sem érnek el sokat, hiszen feszültek, idegesek, fáradtak, könnyebben hajbakapnak, odamondogatnak. Az így kialakuló légkör a meghittség ellen hat. Kimerültségükben olyan jelenetekre kerülhet sor, amelyek gyorsan vagy lassan, de biztosan eltávolítják őket egymástól. Nem lehet kizárni azt a veszélyt sem, hogy a jobban ráérő fél más valakinél keres "vigasztalást" elhanyagoltságában.

Nemcsak az anyagiak hajszolása verhet éket a házastársak közé, hanem a házasságkötéskor meglévő anyagi állapotuk is, azaz a szüleik vagyoni helyzete. Megesik ugyanis, hogy egyik fél szülei jóval tehetősebbek, több segítséget adhatnak az induláshoz, esetleg az egyik szülő-pár a "készbe" ülteti bele a fiatalokat. Ilyen esetben, ha akár a férj, akár a feleség anyagias természetű, bizony számon tartja ezt a tényt. Ez pedig igen veszélyes, mert akadályozza a szívek teljes egymásra találását.

Próbálják meg mindketten kivetni magukból az anyagias meggondolásokat. A tehetősebb szülőktől származó ne legyen gőgös, túlságosan öntudatos, ne nézze le a párját, kímélje érzékenységét. A "szegényebb" viszont vigyázzon, ne alakuljon ki benne ezen az alapon valamiféle kisebbségi érzés, ne legyen túl érzékeny, ne gyanakodjék, hogy őt lenézik. Amennyiben a "gazdag" szülők éreztetnék, mennyivel többet áldoztak a nászéknál, akkor gyermekük tapintatosan intse le őket. Ne engedje, hogy ilyesmi megbonthassa a családi egyetértést.

Ügyeljenek a házasok, hogy az se okozzon gondot, ha egyiküknek jóval nagyobb a jövedelme. Ne alakuljon ki közöttük olyan szemlélet: "ez az enyém, ez a tiéd, ezt én hoztam, te azt hoztad". Legyen minden a szó szoros értelmében közös.

A családi "pénzügyminiszter" az legyen, aki jobban ért az anyagiakhoz. Persze a pénz kezelője se nője ki magát diktátorrá. A pénz, a gyarapodás összekösse és ne szétválassza őket.

Lényeges, hogy az ifjú férj kezdettől fogva vegyen részt a házimunkákban. Ezt követeli meg az igazságosság. Miért csak a nő vesződjék takarítással, mosással, főzéssel, gyerekekkel, miért a gyengébb vállára nehezedjék minden teher és gond? Jóérzésű ember nem tud újságot olvasni, tévézni vagy csavarogni, míg párja érte fárad. Ha segít, több idejük marad egymásra, a gyermekekkel való törődésre. Emellett a közös otthoni munkálkodás, az ezzel járó sikerélmények - "Milyen szép tiszta minden! Milyen kitűnő volt az ebéd!" - és az otthonért való közös felelősségvállalás nagy eszköze az összekovácsolódásnak.

Válaszfal lehet a házastársak között valamilyen kedvtelés is. Sok asszony panaszolja például, hogy a férje jobban szereti az autóját, mint a családját. Mert ha van egy szabad órája, rögtön a kocsit "bütyköli". És persze nemcsak az autó lehet ilyen keservek forrása, hanem sok minden: sport iránti rajongás, kártya, horgászat, egyéb szórakozások, kedvtelések. Ezek gyakran valóban sok időt igényelnek és vonnak el a házastárstól, a gyerekektől.

Egy kis egyéni kikapcsolódásra mindenkinek szüksége lehet. A páros élet igen szép, sőt gyönyörű, de azért, ha szünet nélküli együttlétet jelent, bizony bele lehet fáradni, sőt fásulni. Éppen ezért senki se legyen zsarnok, engedjen ki-ki egy kis "szabadságot" a társának. Így felfrissülten, talán intenzívebben is tudja majd szeretni őt. Nem kell feltétlenül beszélgetésre vagy enyelgésre kötelezni azt, aki némelykor elmerül egy-egy könyv vagy újság, folyóirat olvasásában, vagy elrángatni a tévé mellől azt, aki olyasmit néz, ami a másikat nem érdekli. A heti ulti- vagy kanasztapartitól sem célszerű eltiltani a párunkat.

Arra azonban mégis ügyelni kell, hogy ne legyen túl sok az az idő, amit a magánszórakozás elvesz a közös élettől. Próbáljanak mindketten ezen a téren valami józan középutat fellelni. A legjobb megoldás persze, ha közös kedvtelésekre akadnak; ez nagyon összekovácsolná őket. Nagyszerű dolog például, ha együtt kirándulnak, kocognak, járnak moziba, szórakozóhelyre. Nem egy asszony szívesen elkíséri urát meccsre vagy horgászni. A kártyacsaták is megoldhatók úgy, hogy több család összejön, így ki-ki megtalálhatja a maga szórakozását. Az említett autóra féltékeny asszonynak is csak azt lehet ajánlani, veszekedés helyett menjen, segítsen a férjének. Míg az szerelget, ő lemoshatja, kitakaríthatja a kocsit.

Egy asszony vallomása: "Eleinte bosszantott, ha az uram meccset nézett a tévében. Úgyis olyan kevés időnk van szeretni egymást! Így aztán veszekedtem, durcáskodtam, így-úgy bosszút álltam. Aztán rájöttem, ha odaülök mellé és megpróbálok magam is szurkolni, abból jóval hamarabb lesz csókolózás, mint a pörölésből."

Amiben feltétlenül kell az összhang

A baráti kört az jellemzi, hogy bizonyos dolgokban egyformán gondolkodnak. Nem feltétlenül szükséges, hogy férj és feleség minden területen és minden apróságban egyetértsenek. Épp a különbözőség lehet vonzerő. A szerelem alapja némelykor a másság. Van azonban valami, amiben az eltérő meggyőződés sok bajt okozhat. Az erkölcsi kérdésekre gondolok. Ha ezekben - legalább alapvetően - nincs egyetértés, az a házasságot aláaknázza és ez az akna bármikor felrobbanhat. De lehet a különböző erkölcsi felfogást lassan és alattomosan ható méreghez is hasonlítani, amely fokozatosan bomlasztja az együttélést.

Igen veszélyes dolog, ha azok, akik házasságra készülnek, nem kíváncsiak egymás erkölcsi meggyőződésére, esetleg elvtelenségére. Tévednek, ha azt hiszik, elég az egymás iránti vonzalom, szerelem, a többi magától megoldódik. Az erkölcsi ellentmondások újra meg újra felbukkannak a hétköznapokban, és ezeket rendkívül nehéz nem tudomásul venni vagy feloldani. Ezen a téren a másképp gondolkodás a szerelem biztos halálához vezet. Ráadásul sok nehézséget okoz a gyakorlati együttélésben, a gyermeknevelésben.

Akik megszerették egymást, igyekezzenek erkölcsi téren minél teljesebben tisztába jönni egymással, addig ne kössenek házasságot. Ez természetesen nem megy komoly és lényegbevágó beszélgetések nélkül. Ha nagyon másképpen látják a világot, az életet, az elveket, akkor ezeket tisztázzák, és próbáljanak közös nevezőre jutni. Ha nem megy, inkább váljanak el útjaik.

Az erkölcsi elvekben való megegyezés csak akkor szerencsés, ha az erkölcsileg magasabb rendűt képviselő fél nézeteit követi a társa. Ha az erkölcsileg silányabb felfogás válik közös meggyőződéssé, az kikezdi a bűnösen engedékeny fél emberségét, ugyanakkor megerősíti tévútján az erkölcsileg felelőtlent.

A nemes meggyőződésű fiú vagy lány semmiképp se adja fel nézeteit a szerelem kedvéért. Az ilyesmi azzal járna, hogy önmagával hasonlik meg az ember, mert a lelkiismeretet nem könnyű kioltani. Újra meg újra jelentkezik és - legalább tudat alatt - az ellen fordítja az embert, aki rosszabb utakra vitte. Ha mégis sikerülne kioltani a lelkiismeretet, ez még nagyobb tragédia lenne. Mert ez a "siker" meghasonlottá, kiégetté, kiábrándulttá teszi a lelkiismeret elpusztítóját. Értékcsökkentnek érzi majd magát, ami lehetetlenné teszi, hogy jó házastárs, gondos szülő, szerető szívű ember legyen.

Ha már a házasság közben derülne ki vagy alakulna ki az erkölcsi nézetkülönbség, akkor a lelkiismeretes embernek három dolgot kell tennie. Először meg kell őriznie ép erkölcsi meggyőződését, aszerint kell cselekednie, akár a párja ellenére is. Másodszor meg kell kísérelnie - a szabadság és a szelídség szellemében -, hogy társát jobb belátásra bírja. De tennie kell ezt a kettőt úgy, hogy közben - és ez a harmadik követelmény - minden erejével igyekezzék fenntartani a kölcsönös szeretetet, együvé tartozást. Hogy mindez sikerüljön, sokat imádkozzék, reményt és okosságot, bölcsességet kérve az Úrtól.

Bajban ismerszik meg a jó barát

A házasságban bizony akadnak bajok is, és ilyenkor ismerszik meg, mennyire szereti egymást a házaspár, mennyit ér maga a házasság. A bajban igyekezzetek nagyon jó barátként helytállni!

Ha baj van, a világért se okoljátok egymást, ne tegyétek bűnbakká a párotokat. Lehet, egyikőtök sem tehet róla, hogy nehéz helyzetbe kerültetek, akkor pedig minek vádaskodni? Ha mégis okokat kutattok, akkor ki-ki magában keresse a hibát. A társában nem kell keresnie, azt úgyis könnyedén felfedezi bárki, esetleg igazságtalanul is. De még ha napnál is világosabb, hogy a párod okozott galibát, akkor is tarts lelkiismeret vizsgálatot, mert gyakran van úgy, hogy az egyik baklövéséért részben a másik is felelős. És ha tényleg csak ő a hibás, akkor se játssz ítélő bírót vagy vádló ügyészt. Mit használ ez? Csak rontja a helyzetet és a kilábalási esélyeket.

A bajban a kiutat keressétek, egymást vigasztaljátok és erősítsétek, bátorítsátok. Ha így tesztek, a baj is javatokra válik, mert nagyszerű barátságba fűz össze benneteket.

Gyakran előfordul, hogy a társad beteg, lehangolt, szomorú, valaki megbántotta, valami nem sikerült neki, vagy éppen dühös, esetleg "rájön a rapli" - ez utóbbi sem feltétlenül bűn. Inkább arra kell gondolnod: elég baj ez neki. Ilyenkor ki álljon mellé, ha nem egyetlen választottja?! Vigasztald, érezz vele együtt, hallgasd meg a sirámait, esetleg tirádáit és igyekezz megérteni őt.

Ne légy ideges, türelmetlen, ha a párod panaszkodik, ha a bajában kiállhatatlan. Még ha megbánt is, tekints rá úgy, mint szenvedő, vergődő emberre, akin segíteni kell. Véletlenül se gondolj arra, milyen kellemetlen neked az ő baja, hanem önzetlenül állj mellé.

A világért se legyen jelszó köztetek: "ahogyan te, majd úgy én is!" Ha a párod éppen nincs a legjobb formájában, piszkálódik, sérteget és kiszámíthatatlan, semmi sem jó neki, talán kegyetlen is, akkor erre gondolj: bizonyára bántja valami, most észnél kell lennem, meg kell őriznem a nyugalmamat, a kedvességemet, csöndesen kell szólnom, esetleg jobb, ha hallgatok. Remélem, ha én borulok ki és leszek kiállhatatlan, neki lesz majd több esze és szeretete.

Ha beteg a társad, ne szidd, hogy nem vigyázott magára, te ezerszer megmondtad. Ne is sápítozz, éreztetve, hogy az ő betegsége neked mekkora gond. Olyan légy hozzá, mint a jó és bölcs édesanya. A férj is anyai gyengédséggel és odaadással ápolja a feleségét. Az ember elhagyja apját, anyját, a házastársához ragaszkodik, időnként azonban továbbra is szüksége van az istápoló szeretetre. Ragaszkodjatok hát egymáshoz a bajban, betegségben, apát-anyát pótoló szeretettel és melegséggel!

Maradjon belügy!

A jó barátok bizalommal vannak egymáshoz, de senki sem szereti, ha bizalmasa kibeszéli az ő legbensőbb ügyeit vagy hibáit. Az ilyesmi tönkreteszi a barátságot. Ezt a férjnek és a feleségnek is tudnia kell. Ezért a házasság belügyei maradjanak titkok a külvilág számára.

Ilyen belügy elsősorban a párod hibái, a köztetek adódó viták, nézeteltérések. Nem okos az ilyesmit kibeszélni. Miért terjesztenétek el magatokról a hírt, hogy rosszul éltek, nem sikerült a házasságotok? Kellemes, ha ilyent pletykálnak rólatok? Pedig ide vezet, ha a házastársak panaszkodnak egymásra. A legjobb, ha még a saját szüleiteknek se mondjátok el egymással kapcsolatos bajaitokat. Sajnos kevés emberben áll meg a szó. Az anyák már csak azért is továbbadják panaszaitokat, hogy megmutassák, mennyire bizalmas hozzájuk felnőtt gyermekük. Esetleg a továbbmondással vezetik le feszültségüket, amiért nincs minden rendben köztetek.

Többnyire pedig a házasok már régen kibékültek, el is felejtették az összekoccanást, de a pletyka még él; úgy emlegetik őket, mint akik a válás felé tartanak. Még rosszabb, ha a rokonság is ebben a tudatban él, így kezelnek benneteket, ha "tapintatosan" is.

Az is előfordulhat, hogy valaki visszamondja a társadnak, amit mondtál róla. Ugye, ez nem szolgálná házasságotok harmóniáját? Hát még ha egyik szülőtök - merő jóindulatból (?) - bele is szól a dologba! Az ilyen pártfogás rendszerint fordítva sül el.  Nem javítja, csak rontja a helyzetet, talán felmelegíti a már elült vitát.

Azért sem szerencsés panaszkodni a párodra, mert - a közhiedelemmel ellentétben - ez nem megkönnyebbít, ellenkezőleg: még jobban belelovall a dologba. Mert amikor mesél az ember, szívesen dramatizál, tódít, túloz. A végén maga is elhiszi, hogy nagyon nagy a baj, nagyon súlyos az őt ért sérelem. Aztán arra is hajlik mindenki, hogy önmagát angyalnak, a másikat ördögnek fesse. Így könnyen bebeszélnéd magadnak, milyen ostoba, konok, rosszindulatú, hitvány a párod.

"Nekem van igazam" - ez minden panasz bizonyítandó tétele. Pedig ez úgyszólván sohasem igaz. Annál inkább szoktuk bizonygatni és elhinni a magunk makulátlanságát, minél inkább érezzük a lelkünk legmélyén, hogy nincs igazunk. Egyébként, bármennyire hibás a párod, a vásár rendszerint kettőn áll, senki sem vétlen angyal. De ahogy a sérelmeidet meséled, úgy hiszed is el a magad mártíromságát, kiválóságát, teljes jóindulatát. Meg azt, hogy te teljesen jó természettel rendelkezel.

Mindez már csak azért is káros, mert félreviszi a jellemedet, növeli a társad iránti ellenszenvet, megakadályoz a józan helyzetfelmérésben, lehetetlenné teszi a nagyon is szükséges önkritikát és önnevelést.

Ha a párod bizalmasan közöl veled valamit vagy kiönti a lelkét, ne beszélj róla másnak! Ez a barátság, az összetartozás fontos jele. A bizalommal való visszaélés, ha valaki kikürtöli az ilyesmit. Ha visszajut a társad fülébe vagy valamiről megsejti, hogy eljárt a szád, nehezen tudna ezután is bízni benned, neked pedig keserves lesz visszaszerezned a bizalmát.

Aki jó barátságban, szép lelki kapcsolatban akarja végigélni a házasságát, annak feltétlenül tudnia kell, mi a belügy és mikor kell lakatot tennie a szájára.

Még valami kell a barátsághoz

Figyeljétek meg a jó barátokat! Hajlanak arra, hogy elismerjék, dicsérjék egymást, és gyakorta biztosítják egymást barátságukról. Ezt kell tenniök a házastársaknak is. Vegyék észre és mondják ki: te szép vagy, kitűnő a ruhád, a hajad; te ügyes vagy, talpraesett, kedves és édes vagy, okos vagy, türelmes és nagyon jó hozzám; boldog vagyok, hogy egymásra találtunk.

Mindenkinek jólesik ilyesmiket hallani. Biztosan neked is örömet okoz az elismerés. Ám akkor így van ezzel a társad is. Add meg hát neki azt az örömet, hogy újra meg újra észreveszed és elismered értékeit, igyekezetét, jóindulatát, teljesítményét.

Ne legyen ez meggyőződés nélküli, üres bókolás. Ezt megérezné, ellenszenvet keltene benne. A valóban meglévő sok jó tulajdonságát emlegesd, hisz van benne elég! Ha te csak a hiányosságait látod, tévedsz. Gondolj majd vissza az első időkre. Akkor kiválónak érezted sok mindenben. Azt mondják, a szerelem vak. Dehogy vak, inkább élesen lát. Felfedezi a sok jót, ami valóban megvan abban, akit az ember szeret. Nézd évek múltán is szerető szívvel társadat. Nem lehet, hogy ne lelj fel benne sok-sok szépet és jót.

Nehézséget jelent a házasságban megőrizni, sőt fokozni a másik szeretetét, szerelmét. Szeretnéd őrizni társadban a lángot? Van ennek egy egyszerű módja: légy iránta hálás és ezt mutasd is ki! Olyanok vagyunk valamennyien, hogy vonzódunk a hálás emberekhez, hozzájuk szívesen és könnyen vagyunk jók.

Mások hálája fellelkesíti és örömben tartja a szívet. Mindent megteszel a párodért? Jól teszed. De tudd meg, ennél sokkal többet érsz el nála, ha észreveszed, hogy ő jó hozzád, hogy iparkodik, ezt elismered, kimutatod érte háládat. Ezzel tudod őt igazán megtartani magadnak.

Azt is gyakorta mondjátok meg egymásnak, hogy "szeretlek, boldog vagyok veled". Sokan vannak azon a véleményen: "miért mondjam, hogy szeretem, úgyis tudja". Először is azért mondd, mert mindenkinek jólesik hallania, hogy őt szeretik. Továbbá nem is olyan biztos, hogy a párod valóban tudja, hogy szereted. A szív el van rejtve, nem lát bele az ember. A házasok is gyakran bizonytalanok, él-e még a másikukban a szerelem, a szeretet vagy nem fakult-e meg túlságosan. Ezért kell biztosítanotok egymást: "igen, nagyon szeretlek".

Ha aztán azt is elmondjátok, hogy miért szeretitek, felsoroljátok sok kiválóságát, ezzel nagyszerűen tudjátok nevelni, jobbá tenni. A dicséret szárnyakat ad az embernek. Akit dicsérnek, elismernek, az igyekszik a róla alkotott képhez valóban hasonlítani. Így aztán fokról fokra tökéletesebbé válik.

Akármilyen kitűnő egy gép, ha nem kenik, olajozzák, hamarosan tönkremegy. Így van ez a házassággal is. Kedvességgel, gyöngédséggel, udvarlással, elismeréssel, kölcsönös hálával, szerelmi vallomásokkal kell olajozni, még idősebb korban is. Akkor lehet számítani arra, hogy nem lesz megszokássá vagy elunássá a kezdeti szeretet.

Arról már ejtettünk szót, hogy szerencsétlen taktika a párodat bárki előtt leszólni, rá panaszkodni. Most tegyük hozzá, hogy ajánlatos minél szélesebb körben elmondani a kiválóságait.

Ez egyrészt arra jó, hogy ha véletlenül a fülébe jut, jólesik neki, másrészt meg arra - és ez a fontosabb -, hogy így magad is könnyebben átéled, hogy valóban kiváló társad van. Ezt szükséges nagyon tudatosítani, mert az emberi természet olyan, hogy másokban inkább a hibákat, ballépéseket veszi észre és tartja számon. Tervszerűen kell ez ellen küzdenünk, hogy el ne laposodjék szívünkben a szeretet, ne váltson át fokozatosan ellenszenvbe, elunásba. Aki dicséri másoknak a saját férjét, feleségét, annak könnyebb felismerni és észben tartani a valóságot: társában nagyon sok jó rejlik, méltó a szeretetre.

Jobb, ha hisztek a statisztikának

Nagyon szomorú a házasságok sorsának statisztikája. Eszerint a házasságoknak több, mint harmada felbomlik. Ez sajnos nyilvánvalóan nem jelenti azt, hogy a többségük, a kétharmad rész sikerül. Sokan vannak, akik nem válnak, csak külön élnek vagy együtt maradnak - a gyerekek, a vagyon, a lakás, a megszokás, más partner hiánya stb. miatt -, de egyáltalán nem felemelő az együttélésük. Ez már nem statisztika, de szomorú köznapi tapasztalat. Nem nagyon téved, aki azt mondja, a házasságoknak csak egynegyede sikerül jól.

Nem elijedni kell ennek nyomán, hanem ki kell mondania minden frigyre lépő párnak: "mi csak azért is megmutatjuk!" A statisztikát nem azért kell komolyan venni, hogy pesszimista legyen az ember, még kevésbé azért, hogy belenyugodjék a többség sorsába, inkább azért, hogy komolyan vegye a veszélyeket és összeszedje minden erejét.

Miért ez a sok kudarca a szerelemnek? Az első ok: nem vagyunk angyalok. Az osztályon felüli vagy akár csak az első osztályú ember nemcsak hiánycikk, hanem egyáltalán nincs forgalomban. Aki házasodik, szükségképpen be kell érje "hibás áruval", nincs más. Valamennyien, így vagy úgy, kicsit ütődött almák vagyunk. Hibátlan ember nincs, a különbség csak az, hogy ennek ezek, annak azok a gyönge pontjai.

Ezen nem lehet változtatni. Nincs más lehetőségük a házasoknak, mint hogy megtanuljanak "nyelni", azaz sok mindent elnézni, elviselni, megbocsátani, aztán újra meg újra megbocsátani, a társat elfogadni olyannak, amilyen.

A házasélet és a szülővé válás nagy nevelő erő. Akik szeretik egymást és a gyermekeiket, azok előnyükre változnak az idők folyamán. Ám a bőréből egészen kibújni senki sem képes. Aki például hirtelen indulatú, az ötvenszer fékezheti magát, ötvenegyedszer csak kirobban. Ilyenkor nincs más teendő, mint elfogadni őt ilyen lobbanékonynak. Vagy aki pazarlónak született, az vigyázhat magára ezen a téren, némelykor mégis vesz valami egészen fölösleges holmit.

Azért csalódottnak lenni, válásra gondolni, mert az együttélés révén egyre több hibája bukkan elő a szeretett társnak, ostobaság és lélekgyilkos gondolat lenne. Istenünk többek között azért is tiltja a válást, hogy ilyesmi miatt ne hagyják el egymást a házasok. Nem érdemes, aki ötször házasodik, mind az ötször "hibás árut" kap. Aki ezt nem képes lenyelni, az képtelen a házasélet boldogságára.

A házasság legfeljebb az elején magától szép. Ez nem azt jelenti, hogy később szükségképpen elromlik, hanem azt, hogy a tartós boldogságért sok erőfeszítést kell tenni. Ezt az erőfeszítést nem lehet megúszni az akárhányadik házasságban sem. Legjobb hát mindent beleadni az első házasságba, hogy szépen összeérlelődjetek.

Olyan ez, mint amikor valaki házat akar építeni azzal a jelszóval: ha könnyen megy, jó, ha nehézségek adódnak, abbahagyja és másik házat kezd építeni. Ugye, ez nyilvánvaló ostobaság. Házat felépíteni csak úgy lehet, ha az ember eleve vállalja és végig küszködi a nehézségeket. Jó házasságot is csak felépíteni lehet, nem adják ingyen. Az egyedül okos módszer, ha azzal indulnak mindketten, hogy történjék bármi, sikerülnie kell. Aki úgy gondolkodik a házasságról: "ha nem sikerül, legfeljebb elválunk", az nem fog igazi erőfeszítéseket tenni. Az nem fog beletörődni, hogy a párja nem tökéletes. De hiába kezd mással, az eredmény ugyanaz lesz, s az életét biztosan elrontja. Az egyedül helyes út: az első házastársat elfogadni hibáival együtt, bármilyen áldozattal is jár.

Ne feledjétek, hogy ez a probléma kölcsönös. Ha neked, úgy érzed, túl sokat kell nyelned, nyugodj bele, a társadnak ugyanez a sorsa. Magad sem vagy angyal, bizonnyal nem leányálom téged elviselni, elfogadni. Ha szentnek képzeled magad, tudd meg, hogy ez délibáb, becsapod magad. Ha őszintén azt hiszed, téged nem nehéz kibírni, akkor valószínűleg ostobácska, szűk látókörű, beképzelt vagy. Ne a másik hibáin rágódj, inkább örülj annak, hogy a másik elvisel téged.

Alkalmazkodás nélkül sem megy

Van egy másik nehézsége is a házastársak egymásra találásának. Az, hogy nem vagyunk egyformák. A házasok már csak azért sem egyformák, mert rendszerint igaz, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Nagyon sok ember számára épp az az ellenszenves, aki éppen olyan természetű és stílusú, mint ő maga.

Tehát más a párod, más vagy te. Más az ízlése, sokban más a gondolkodásmódja, a meggyőződése, mások a szokásai, más stílust hoz magával a szülői házból, máshoz van kedve és így tovább. Egyikőtök az otthonáért rajong, a másik szeret házon kívül szórakozni, látogatóba menni. Egyikőtök élére állítaná a garast, a másik vásárolni, sőt költekezni szeret. Egyikőtök csak tiszta, rendezett otthonban tud élni, a másik nem állhatja, ha "steril patika" a lakás. Egyikőtök roppant szülőtisztelő, rokonsághoz húzó, a másik ritkábban érez kedvet felkeresni a tágabb családot. Egyikőtök savanyúan szereti a tökfőzeléket, a másik édesen.

Mi a megoldás? Egyvalami, az alkalmazkodás. Aki mindenáron a maga személyiségét akarja megvalósítani, kifuttatni, a maga ízlését próbálja a másikra erőszakolni, aki nem hajlandó semmiféle kompromisszumra, az egyszerűen nem alkalmas az emberi együttélésre, a házasságra, sőt nem alkalmas a boldogságra sem.

Azért sem érdemes válni, mert egy idő után úgy érzitek, nem illetek össze. Ez egyáltalán nem baj. Kezdetben az ellentétes mivoltotok vonzott benneteket egymáshoz, később legyen igaz, hogy az ellentétek kiegészítik egymást! Csak éppen alkalmazkodnotok kell mindkettőtöknek. Enélkül egyszerűen nem megy. És ne feledjétek, a sokadik házasságban sem menne!

Igen, esetleges új párotok is más lenne, hozzá is kellene alkalmazkodnotok. És ha történetesen mégiscsak sikerülne olyant találnotok, aki majdnem egészen olyan ízlésű, gondolkodású, mint ti, akkor azt, szegényt, nagyon hamar elunnátok. Hiába, olyan az ember, hogy szereti a másságot, csak éppen meg kell tanulnia együtt élni vele. Legjobb ezt az első házasságban megtanulni, sőt, csak abban igazán jó.

Boldog az ember, aki ezzel az elhatározással megy bele a házasságba: "az én életem célja az, hogy a páromat boldoggá tegyem. Legyen meg hát mindenben a kedve! Én alkalmazkodni fogok hozzá száz százalékig."

Mindenben? És nem sok ez a száz százalék? Nem lenne igazságosabb fele-fele arányban alkalmazkodni? De, igazságosabb, sőt jobb lenne. Csak éppen a gyakorlatban megvalósíthatatlan, ha kifejezetten így akartok felezni. Mert adott esetben - például ma délután kirándulni menjünk vagy moziba - vajon miként lehet eldönteni, éppen most kin van az alkalmazkodás sora? Vagy jó lenne méricskélni, hogy eddig ki alkalmazkodott többet?

Mindketten igyekezzetek száz százalékig alkalmazkodni. Ha van bennetek egy szemernyi szeretet és becsületérzés, akkor - látva a másik iparkodását - viszonozzátok alkalmazkodását. Így aztán ki fog jönni az ideális fele-fele. Egyébként sem az a boldogabb, akinek megvan a maga akarata, hanem aki átéli, hogy jó volt a párjához, hogy az most azért érzi jól magát, mert ő, a társa, nagylelkű volt. Van valami ebben az alkotás gyönyörűségéből: párunk jó közérzetét teremtjük meg engedékenységünkkel.

Ki az úr a házban?

Előbb-utóbb a legtöbb házasságban felmerül nyíltan vagy hamu alatt: ki legyen az úr a házban. Valamikor törvénynek látszott, hogy a férfi az úr és parancsoló. Úgy érzem, nem isteni rendelésről van szó, amikor - a Biblia szerint - a paradicsomi bűnbeesés után az Úr kimondja, hogy az asszony felett a férje fog uralkodni. Nem előírás ez, hanem Éva büntetése. Éppen olyan büntetés, mint az, hogy fájdalommal fog szülni, hogy a föld tövissel és bojtorjánnal keseríti az ember életét és hogy izzadni fog a kenyérkereső munkában.

Igen, mindez büntetés, nem erkölcsi parancs. Egyáltalán nem vétkezik az az ember, aki fájdalommentes szülésre törekszik, aki a munkából igyekszik kiküszöbölni a verejtéket és vitézül harcol a természet "rossz akarata" ellen. Ugyanígy jól teszik a házaspárok, ha egyetértő családkormányzásra törekszenek, olyan együttélésre, amelyben nincs úr és cseléd, csak két egészen egymásért élő ember.

Öreg hiba, ha a házasságban komoly kérdésként felmerül, ha nyílt vita tárgya, hogy ki parancsol. Sajnos, akadnak basáskodásra hajlamos férjek, akik körül lábujjhegyen kell közlekednie a családnak, akik csak utasítgatnak, akik csak kihasználják asszonyuk munkaerejét és feltétlen, egyoldalú alkalmazkodást, alázatot követelnek. Mint ahogy vannak harcias és uralkodásra termett nők, akik "papucskormány" megvalósítására törekednek. Mindkét családi "államforma" helytelen, elítélendő.

A boldogságot ez meg szokta ölni, mert szeretni igazán az tud, aki felnézhet arra, akit szeret. Ámde hogy nézhet fel a férj cseléddé alázott feleségére, és hogyan nézhet fel a feleség papucs alá kényszerített urára? Nincs ott bensőséges szeretet, ahol bármelyik fél uralkodik.

Aztán bármennyire jólesik valakinek uralkodni más, mások felett, Jézus a valóságra mutatott rá, amikor kimondta: boldog csak a szolgálat, az áldozatosság jegyében lehet bárki. Aki önmagát keresi, elveszíti az életet. Aki odaadó szeretetben szolgál, azé az élet, a felemelő életérzés és ráadásul a mennyei örök élet.

Óhatatlanul bekövetkezik, hogy valamelyik házastársé lesz a vezető szerep. Ez nem baj, hiszen természetes, hogy időnként a döntést csak ki kell mondania valakinek, és az is tény, hogy egyikük inkább termett vezetésre, mint a másikuk. Csak uralkodás ne legyen belőle. Vezető szerep a szolgálat jegyében - ez legyen a jelszó és a gyakorlat.

Józanul gondolkodó emberek között egyébként sem az a lényeges, ki dönt, melyikük kerekedik fölül egy-egy ügyben és általában, hanem az, hogy a dolgok jól menjenek. Minden ügyben az vigye a vezérszólamot, aki abban a kérdésben jártasabb, alkalmasabb, ügyesebb, okosabb. Más ügyekben majd a másik félre áll mindez, akkor ő fog "vezényelni".

Ha nehéz eldöntenetek, hogy adott esetben melyikőtök terve jobb, akkor se legyen ebből hiúsági kérdés. Hallgassátok meg egymás érveit, jóindulatú érdeklődéssel, ne személyeskedjetek, ne emlegessétek ilyenkor egymás hibáit, balfogásait, hanem az ügyre összpontosítsatok. És ne drukkoljatok azért, hogy a másik elgondolása kátyúba vezessen. Ha ez mégis megtörténnék, ne diadalmasan vessétek ezt párotok szemére,  ne gúnyoljátok. Inkább vállvetve igyekezzetek mindent helyrehozni.

Nem az uralkodás tehát a kérdés, hanem a kölcsönös alkalmazkodás. Ezen nem csak azt értem, hogy tekintetbe kell vennetek a másik akaratát, egyéniségét, elképzelését, vágyát, ízlését, hanem azt is, hogy egymás sorsához is alkalmazkodnotok kell. A jó házasság vállalt sorsközösség, a szolgálat szellemében. Ha tehát egyikőtök hosszabb ideig beteg, esetleg végleg munkaképtelenné válik, önfeláldozóan ki kell tartani mellette. Ha valamelyikőtök hivatásában következik be törés, akkor is segíteni kell nagy megértéssel és a bátorítás szándékával. Ha valamelyikőtök szülei ápolásra szorulnak, ezt is meg kell érteni. Ebben ne akadályozzátok társatokat, hanem segítsétek. Még abba is bele kell nyugodni, ha esetleg kénytelenek vagytok egyik vagy másik szülőt magatokhoz venni.

Aki ember akar maradni Isten, az emberek és önmaga előtt, annak vállalnia kell házastársát, annak sorsát és a felelősséget a közös életért. Jézus tökéletesen értett az emberi természethez, összehasonlíthatatlanul jobban, mint bárki más. Ő mondta: az lel csak igazi önmagára, az találja meg teljes értelemben a maga életét, aki hajlandó a feladatok és az esetleg ezzel járó szenvedések, erőfeszítések, lemondások keresztjét magára venni, hősiesen hordozni.

Ne nyugodjék le a nap haragotok felett!

Mivel nem vagyunk angyalok, bizony a házasságban is jócskán akad nézeteltérés, civakodás, összeszólalkozás, van, amikor megsértik egymást, összevesznek azok is, akiknek a szíve tele van szeretettel. Ha csak szerelmesek egymásba férj és feleség, ha csak ez az ösztönös érzés köti össze őket, akkor az összeütközések nyomán a szeretet lassan, de biztosan átfordul valamiféle gyűlöletbe. De ha megtalálta egymást a lelkük is, ha jó barátságot alakítottak ki, akkor sokkal könnyebb megtartani a parancsot: Ne nyugodjék le a nap haragotok felett!

Nem az a baj, ha időnként hajba kapnak a házastársak. Az a nagy baj, ha efölött nem képesek napirendre térni. Nem az rontja el az együttélést, aki néha felcsattan, odamond, hanem az, aki nem hajlandó megbocsátani, aki durcáskodik, felemlegeti sérelmeit, mindig újrakezdi.

A jó barát nem lovagol a sérelmein, nem nyalogatja sértődötten lelki sebeit, nem álmodozik bosszúról, hanem szégyelli magát azért, hogy összekaptak, hogy ő maga nem volt eléggé fegyelmezett, bölcs, belátó. Nem azt mérlegeli, ki volt a hibás, ki kezdte, kinek kell elkezdeni a kibékülést, hanem maga keresi a közeledést, szívesen kér bocsánatot is, vagy mond engesztelő szót, tesz békülékeny gesztust, iparkodik egészen felengedni, minden rosszat elfelejteni.

Sajnos az ember hajlamos sokáig emlékezni a rosszra, a jót meg gyorsan feledi. Ezért nem árt, ha a házasok szívesen nosztalgiáznak, azaz felelevenítik azokat az emlékeket, amelyek mindkettőjük számára szépek voltak, amikor nagyon örültek egymásnak. "Emlékszel, amikor először megszorítottad a kezemet..."

Nem mondom, hogy kizárólagos jelszó legyen a "csak a szépre emlékezem", szabad felidézni a nem szépet is, de a mód nagyon fontos. Ne legyen a kellemetlenre való emlékezésben semmi szemrehányás, éllel való felemlegetés. Ilyenformán mondjátok: "Emlékszel, amikor először vesztünk össze komolyan? Milyen buták voltunk mindketten, hogy felfújtuk a semmit! Szerencsére azóta megokosodtunk." A távolság maga is szépít, de még inkább az a tudat, hogy a sok apró vagy nagyobb rosszból is jó jött ki, mert igaz ember módjára tudjátok szeretni egymást. Ez az emlékezés azért nagyon üdvös, mert így elmélyül bennetek az összetartozás tudata, és ez felvértez a jelen esetleges kísértései ellen, segít mindent könnyebben megbocsátani, gyorsan feledni.

Azt mondtam, meg kell tanulnotok mindent "lenyelni" egymástól. Általában így is van. De azért az sem árt, ha óvatosan nevelitek egymást. Ezt azoknak mondom bátran, akik baráti, lelki kapcsolatba tudtak kerülni egymással.

Válóperekkor a felek egymást vádolva hetet-havat összehordanak, legalábbis gyakran tesznek így. A bíró megkérdezi, megbeszélték-e mindezt házasságuk alatt. Rendszerint azt felelik, nem, s hogy miért, arra azt mondják, mert nem akarták még jobban rontani a helyzetet.

Reális elgondolás ez, ha nincs lelki kapcsolat. Akik nem barátok, bizony csak ingerlik egymást, ha figyelmeztetik a másikat hibáira. A jó barátok viszont ezt is képesek úgy csinálni, hogy jó jöjjön ki belőle. És szükség is van rá. Mert a sok kis tüske, amit egymásba szúrnak, idővel elgennyesedhet, megmérgezheti köztük a légkört. Jobb hát legalább a nagyobb tüskéket idejében kihúzni.

Könnyen előfordul, hogy egyiküket bántja a másik bizonyos viselkedése. Ugyanakkor a másikban ez nemcsak nem szándékos, de eszébe sem jut, hogy kicsit is bántó lehet ez a magatartás. Sok hibájáról egyszerűen nem tud az ember, "nem veszi észre magát". Íme egy példa:

Egy asszony azt panaszolta a barátnőjének, hogy a férje nem hajlandó vele emberek közé, társaságba menni, ő meg börtönben érzi magát, mindig csak otthon, a négy fal között. Barátnője megjegyezte: ő nem csodálkozik a férj viselkedésén. Az asszonyka ugyanis úgy viselkedett párszor a társaságban, hogy az bánthatta az urát. A feleség megdöbbent, nem tudta elképzelni, mit vétett. A barátnő felvilágosította: túl sok intimitást mesélt a házasságukról, férje apróbb hibáiról, általában mindig a férjéről beszélt. Otthon aztán a fiatalasszony előhozta a dolgot a férjének. Kiderült, igaza volt a barátnőjének. A férjnek valóban rosszul esett a feleség fecsegése, ezért zárkózott el a társaságba járástól. Tanulság: a férj jobban tette volna, ha gyengéden figyelmezteti párját, aki nem rosszindulatból locsogott, inkább az a boldogság beszéltette, milyen összetartozók imádott férjével.

Persze ne olyankor húzogassátok a tüskéket, amikor idegesek vagytok, amikor éppen veszekedés kezdődik köztetek. Alkalmas időpontot kell találni. És ne várjátok, hogy a párotok kitörő örömmel hallgassa, hogy kifogásotok van ellene. Ezt nem boldogság hallani, de majd megemészti. Legyetek tapintatosak, gyöngédek, megértők, érezze társatok, hogy igazi jóindulat beszél belőletek. És ne feledjétek, okosan nevelgetni csak azok képesek egymást, akik igazán jó barátok.

Van-e ennél nagyobb öröm?

Egy asszonyt letorkolltak a munkatársai, mert azt találta mondani, hogy ők húsz év múltán is kimondhatatlanul szeretik egymást az urával, és sok örömük telik egymásban. Az egyik kollegina azt vágta rá: "Tudd meg, édesem, örök törvény, hogy először jön a szerelem, aztán a szeretet, aztán a megszokás, végén az elunás. Ne játszd meg magad, biztosan nálatok is csak így van." És a többiek helyeslően bólogattak.

Kedves Fiatalok! Ne higgyetek az ilyen hamis prófétáknak, akárhányan vannak, és akármennyire erősítgetik, hogy ők tapasztalatból beszélnek. Mondtuk, valóban, a házasságok többsége nem, vagy gyatrán sikerül. De legyetek ti a számos kivétel! A karambolozott ember is saját tapasztalatból beszél, de azért nem kell mindenkinek karamboloznia. Rengeteg házasság üthet ki balul vagy fulladhat kölcsönös unalomba, de azért a tiétek nagyszerűen sikerülhet.

Igenis vannak olyan házasságok, amelyekben nem fogy ki a szerelmes szeretet, inkább erősödik. Vannak olyanok, akik a tizedik évben jobban szeretik egymást, mint a mézeshetek idején, és a harmincadik házassági évfordulójukon még inkább örülnek egymásnak. Egy férj mondta a húsz éves évfordulón: "Tudod, édesem, két héttel ezelőtt gondoltam arra, hogy nem is lehet két embernek jobban szeretnie egymást, mint mi szeretjük. Tévedtem. Most, két hét múltán, boldogabb vagyok veled, mint akkor."

Higgyetek hát szerelmetek erejében! Egy adag jóindulatot, emberséget kell vegyíteni hozzá, akkor sosem romlik meg, inkább érlelődik. Akadnak, akik akkor szeretik egymást a legforróbban, amikor végleg búcsúzniok kell egymástól. Rettenetes is lenne nekik, ha nem hinnének az örök életben.

Ugye, látatlanban is elhiszitek, hogy ez a legnagyobb öröm?! Egy tervezőmérnök a munkája miatt egészen elhanyagolta feleségét és gyermekeit. Amikor ezt idős anyja szemére vetette, a mérnök azt mondta, ő a legtöbbet akarja kihozni életéből. Márpedig az életben a legnagyobb az alkotás. Ettől lett ő ember, és végtelenül boldog, ha végignéz mindazon, amit ő tervezett. Az anyja erre ezt mondta: "Fiacskám, az öcséd könyvelő, de jóval nagyobbat alkotott, és embernek is érettebb mint te." A mérnök méltatlankodva kérdezte, vajon mi nagyot alkotott az ő számkukac öccse. Az édesanya megmondta: Négy ember életét széppé tette. Ha ránéz a feleségére meg a három gyermekére, elönti a boldog tudat, hogy nekik azért jó élni, mert vele élnek. Hidd el, ismerlek benneteket, ő boldogabb ember. A munkahelyén is helytállt, de a családban is. Boldogabb bizony, és igazabb ember."

Kívánom, ismerjétek meg a legnagyobb örömet, alkossatok magatoknak olyan családi életet, amelyben egész embernek és egészen embernek érezhetitek magatokat. És mint hívő embereknek, tudnotok kell: a mennyország is csak azé lehet, aki sok-sok áldozatot hozva minden erejével azon iparkodott, hogy mennyországgá tegye a maga házasságát. Abból lesz Isten szentje, aki földi életében angyala volt hitvesének és gyermekének.

Ne rontsátok el!

Nemcsak a házasságát, hanem életét is elrontja, aki annyira nem tud magának parancsolni, hogy megcsalja házastársát. Alkalom akad elég a félrelépésre, mégis meg kell őrizni a hűséget.

Ezen senki "modern" ember ne mosolyogjon. A házastársi hűség egyáltalán nem elavult fogalom. Igaz, ma más világot élünk, mint az erkölcsileg szigorúbb felfogású korokban. Mégis, a boldogság anatómiája ma is ugyanaz, mint száz vagy ezer esztendővel ezelőtt. A hűtlenség és az úgynevezett "nyílt házasság" ma is megöli a szívet, elpusztítja a boldogság valódi lehetőségét.

Ismeritek a mondást: "A házasságok az égben köttetnek". Higgyétek el, igazán így van. Nemcsak arra gondolok, hogy akik összekerülnek, azok égi rendelésből találnak egymásra. Ebben is lehet valami, de nem ez a lényeg. Nem is csupán arról van szó, hogy akik templomban esküsznek, azokat az égből egymáshoz köti az Isten, megkövetelve, hogy el ne váljanak. Ez is igaz, de ez sem a lényeg. A lényeg az, hogy Isten, az ég Királya teremtette az embert és olyannak teremtett bennünket, hogy a házasságra lépett ember kizárólag úgy lehet boldog és igazán ember, csak úgy valósíthatja meg önmagát, ha monogám (egyetlen társhoz ragaszkodó) házasságban él, hűségesen, odaadóan, áldozatosan, egész életét párja boldogságának szentelve. Aki nem ezt teszi, elveszíti igazi önmagát, elvetélt, boldogtalan, üres emberré silányul. - Hacsak meg nem tér és új életet nem kezd, egészen a társának szentelve magát.

Megpróbálom most mindezt konkrét módon megvilágítani. Az ember úgy van megalkotva, hogy a nemiségben csak akkor találja meg igazi örömét, ha partnerével lelkileg is eggyé válik. Pusztán a testek érintkezése, élvezete - bármennyi gyönyörrel is jár - hamarosan elunható, megcsömörlik tőle az ember, ha csak annyi az egész.

Ezt ősi ösztöneink is "tudják". Ha nemileg egyesül egy férfi és egy nő, és lelkileg még egészségesek, akkor mindkettőjük egész lénye önkéntelenül ráhangolódik a partnerre. Akivel együtt keresi az ép lelkű ember a testi örömet, azzal ösztönösen lelkileg, érzelmileg is egyesülni akar. Kezd érte felelősséget érezni, feltámad benne az "örökké" vágya. Az egész ember kell neki, életközösség jut az eszébe. Akinél nem így van, az vagy születésétől beteg vagy már elrontotta magát.

Ha valaki megcsalja házastársát, akkor két eset lehetséges. Az egyik: megindul benne a leírt folyamat, az alkalmi partnerre irányul egész lénye. Az viszont lehetetlen, hogy valaki egyszerre kettőt vagy többet szeressen lelki odaadással is. Egyszerűen nem úgy vagyunk megalkotva, mindenki egészen csak eggyé lehet. Ha tehát a hűtlen az alkalmi kedves iránt is kezd úgy érezni, mint érzett a férjével, feleségével kapcsolatban, akkor a két érzés "összevész". A kettőt együtt fenntartani lehetetlen. Aki megpróbálja, az szétszakad bensejében, lelkében káosz keletkezik, egészen összezavarodik. Ilyenkor áll elő, mégpedig mindkettővel, a társsal és a kedvessel kapcsolatban is a "se vele, se nélküle" állapota. Kibírhatatlan, embert pusztító dolog ez.

De,  mondjuk,  dönt a hűtlenkedő.  Például az új  partner mellett. Örökké szerencsétlen döntés. Az igazin, a hitvestárson túljutni sosem lehet. Ez is belső törvény, nem teheti túl magát rajta senki. Állandó marad az emlék, az összehasonlítás, a tudatos vagy tudat alatti sóvárgás az első után. Látszólag bármennyire jól sikerül a második házasság, egészen igazi sohasem lehet. A rendes embert a lelkiismerete is holtig bántja.

Persze dönthet úgy is a hűtlen, hogy visszatér hitvestársához, elhagyja a kedvest. Ez az egyetlen helyes döntés, de nem egészen könnyű és nem lehet egészen meg nem történtté tenni a dolgot. A kettejük szép harmóniája bizony összezavarodik, akkor is, ha a megcsalt hitves semmit sem tud meg. Olyan a hűtlenkedés a házasságra nézve, mint a kései fagy a gyümölcsösnek. A szép házasság érlelődés, a hűtlenség olyan fagy, amely feltétlenül nagy károkat okoz.

Az is előfordulhat, hogy valaki érzelmek nélkül, azok elfojtásával csalja meg a társát. Nem engedi, hogy lelkében elhatalmasodjék a másikra irányulás, a teljes egység vágya. Ilyenkor mondják, hogy csak a másik teste kell. Nos, ezt meg lehet csinálni, de igazán életveszélyes. Nem a biológiai élet kerül veszélybe, hanem az élet emberi karaktere, maga az ép emberség. Mert aki nagyon akarja, az leállíthatja magában az alkalmi partner iránti teljes odaadást, ám ott a nagy veszély, hogy ez túlságosan sikerül és örökre "sikerül". Annyira, hogy a hitvesével  való nemi együttlétében is csak a teste fog működni. A párjával kapcsolatban sem érzi a lelki, a teljes összetartozást. Pontosan az vész el nála a nemiségben, ami benne a legszebb, a legfelemelőbb, a legélvezetesebb és a legemberibb.

Aki - a lelket, a szívet kikapcsolva - "üresjáratban" éli a szexuális életet, az üressé válik, kiég. Egész házasélete üresjárattá silányul. Kielégítetlenül marad benne az örök emberi vágy, hogy legyen egy igazi "valakije". A nemileg felelőtlen embernek a földön elkezdődik már a pokol. Nem égő fájdalmat érez, hanem kongó ürességet. Dante poklában a legnagyobb bűnök elkövetői, az árulók, nem tűzben kínlódnak, hanem élve-érezve jégbe vannak fagyva. Ez az eredménye annak, ha valaki nemileg nem hűséges. Hiába van családja, magányossá lesz. Hiába mozog, élettelenné válik benne az ember. Minél több nemi kapcsolatot létesít, annál kevésbé élvezi. Hiába keresi a gyönyört, igazán kielégülni képtelen. Az ilyen - bár külsőre egészséges - élő holttest. Képtelen az őszinte érzelmekre. És otthontalanná válik a világban, mert kötődni képtelen az, akinek nincs igazi "valakije".

Erre gondoljatok, ha jön a kísértés. Bármennyire kívánatosnak tűnik egy-egy kis kaland, felmérhetetlen veszélynek teszi ki magát az ember. A Teremtő úgy tervezett meg bennünket, hogy a házas ember csak hűségben lehet igazán ember és igazán boldog. Ezért igaz, hogy a házasságok az égben köttetnek.

Az elmondottakból az is kiviláglik, miért ellenzi, miért nem akarja Isten a házasság előtti nemi életet. Nem önkényes, nehéz parancsot adott ezzel, hogy kipróbálja, szót fogadunk-e neki. Sokkal inkább arról van szó: ő tudja, annak van nagyobb esélye a szép házas életre, aki megtartóztatja magát addig, amíg nem talál rá a végleges igazira. Azt képes boldoggá tenni a nemi élet, aki benne egészen tudja adni magát, aki a másikat egész emberségében akarja és szolgálja, aki azzal a gondolattal egyesül társával, hogy ő az egyetlen, a végleges, aki mellett holtig ki akar tartani. Az a teljes, végleges, boldogító nemiség, amelyben az ilyen él.

Csakhogy a túlságosan  fiatal  fiú,  leány ilyesmire képtelen. Nála a nemiség csak játék, élvezni akarás. Következésképpen, ha megteszi, különösen ha váltogatja partnereit, akkor nemi élete csupa üresjárat. Mire megérlelődne az igazi, boldogító nemi együttlétre, addigra kiüresedik, kiég, nem tudja már úgy adni magát, hogy abban egész lénye benne legyen. Egészen biztos, ez az oka annak, hogy olyan sok házasság nem sikerül. Kiégett emberek nem tudnak egészen egymásra találni.

Amikor meg már képes az ifjú ember, leány a teljes értékű nemiségre, a totalitás jegyében, akkor azért nem ajánlatos nemi életet élnie, mert nem tudja, ő-e az igazi, a végleges. A nemi gyönyör bódulatában nem képesek igazán megismerni egymást, nem tudják megállapítani, lehetnek-e ők ketten egymás "valakije" a holtomiglan-holtodiglan jegyében. Ha tehát jön a kiábrándulás, sőt a többszöri kiábrándulás, akkor bekövetkezik mindaz, amiről szó volt a házassági hűtlenkedés kapcsán. Jön a belső összezavarodás, lelki káosz, az ilyen fiatal nem képes már a teljességre, a lelki kapcsolatra, tehát az igazi szerelemre.

Azt szokták mondani, jobb, ha az ifjú pár némi tapasztalattal lép házasságra. Csakhogy az elmondottak alapján világos, hogy a tapasztalatszerzés sok szempontból veszélyes dolog. Tegyük még hozzá, úgy vagyunk ezzel is, mint a lakással. Sokszoros tapasztalat, hogy nem tesz jót az ifjú házasoknak, ha szüleik a teljes készbe ültetik bele őket. Könnyebben összeforrnak, ha közösen küzdenek meg a lakásért, a bútorokért, a szőnyegekért, a függönyökért. Az is csak előnyükre válik, ha együtt tanulják a nemi életet.

A másik érv, hogy jobb kipróbálniuk egymást, nemileg is összeillenek-e. De ennél mérhetetlenül fontosabb megtudni az udvarlás, együttjárás ideje alatt, hogy összeillenek-e mint emberek, lelkileg képesek-e egymásra találni, érzelmileg tudnak-e egyek lenni. Akik ilyen szempontokból egymásnak vannak teremtve, azoknál nem valószínű, hogy baj lesz a nemi együttléttel. Viszont a korán kezdett nemi öröm élvezete eltereli a figyelmüket a lényegesebb dolgokról, például arról, képesek-e beszélgetni egymással, nem túlságosan ellentétesek-e az elveik, emberséges emberek-e.

Nem könnyű az önmegtartóztatás parancsa, de nem is lehetetlen megtartani. És feltétlenül a jobbik megoldás. Mindenesetre Isten emberismerő bölcsességén alapuló törvény.

Kedves olvasó, ha nem vagy még házas, mégis elkezdted a nemi életet, jobb, ha abbahagyod. Akkor is, ha már jegyesed van. Sőt, főleg akkor. Legalább most, az utolsó időben kerüljétek a testi érintkezést. Csak így lehet megbízhatóan megtudnotok, képesek vagytok-e egymást emberként is becsülni, szeretni, képesek vagytok-e önzetlen barátságra, lelki kapcsolatra, az egymásért való felelősség vállalására. Nem könnyű az önmegtartóztatás, de ha megteszitek, egészen biztos, hogy utólag örülni fogtok neki.

Okosan féltsétek egymást!

A házasságban - okkal vagy ok nélkül - előadhatja magát a féltékenység. Ismerjük a két szélsőséges típust. Vannak eleve féltékeny természetű emberek, akik minden alap nélkül is tele vannak lelki háborgással és ezt többnyire kifejezésre is juttatják. Aztán léteznek olyanok is, akiknek ilyesmi meg sem fordul a fejükben, még akkor sem, amikor már mindenki tudja, mit művel a házastársuk. Mindkét szélsőség hibás magatartás. Egyaránt alkalmasak arra, hogy tönkretegyék a házasságot. Az alaptalan féltékenykedés eleinte akár hízelgő is lehet, de hamarosan kényelmetlenné, majd kibírhatatlanná válik. Vagy menekülésre,  válásra késztet,  vagy éppen házasságtörésre: "Ha ennyire gyanúsítasz, hát legyen igazad!"

A nemtörődömség, a szemet hunyás a másik hűtlensége felett pedig cserbenhagyás. Mert a félrelépő ember nemcsak párját sérti, hanem elrontja saját és gyermekei életét is. Tönkreteszi azt a gyönyörű kapcsolatot, amit a hűséges házasélet adhatna mindkettejüknek és gyermekeiknek. Aki nem féltékeny akkor sem, amikor kellene, az segédkezet nyújt a pusztításhoz, tehát bűnrészes. Mindkét szélsőséges magatartás gyökere ugyanaz: az önzés. Az értelmetlenül féltékeny önzően kapzsi: vagyontárgynak tartja élete párját, esztelenül fél elvesztésétől. Vagy úgy félti, mint nemi ösztöne tárgyát, vagy mint státusszimbólumot, esetleg, mint jólétének és kényelmének szolgálóját. Az oktalan féltékenykedés olyan szörny a szívben, amit feltétlenül le kell győzni, mielőtt jóvátehetetlen pusztítást végezne.

A teljes nemtörődömség is önzésre vall. Az ilyen ember csak magával törődik, ugyanakkor végzetesen elbizakodott és öntelt. Lehet, a maga kényelmét, nyugalmát, jólétét félti annyira, hogy észre sem mer venni semmi figyelmeztető jelet.

A nyitott házasság eszméje meg csak modernkedő póz. A valóságban csak úgy lehet megvalósítani, hogy tönkreteszi a házasságot is, a házastársakat is. Természetellenes ötlet, nem emberszabású és nem realista. Nem felel meg az ember természetének. Azok kísérleteznek vele, akik képtelenné váltak a boldogító nemiségre, a lelki kapcsolatra, a teljes odaadásra. Nem is modern dolog, értettek hozzá már a régi rómaiak és dédapáink is, akiknek a dédmamák sok mindent elnéztek.

A féltés természetes és emberi érzés. Nemes vágy, hogy ha valaki semmiképp nem akar lemondani arról, akivel a legteljesebb módon eggyé lettek, akivel valami nagyon gyönyörűségeset tudnának együtt létrehozni életük néhány évtizede alatt. Aki félti a párját, nem feltétlenül a zsákmányát, tulajdonát félti, nem is csak a maga boldogságát. Attól fél, a párja tesz jóvátehetetlent, önpusztító dolgot.

Hamis az esetleg önzetlennek látszó póz: "én nem állok boldogságod útjába, menj, ha akarsz". Boldogságot a házasság felrúgása sosem hozott. Aki könnyedén elengedi társát, lelki önpusztításba engedi. A hűtlenségben igaz emberségét, jobbik énjét veszti el mindenki.

Mit tegyen, aki észreveszi, hogy társa félrelépett, hogy közel áll ilyesmihez? Arra ügyeljen, hogy benne a bölcsesség, a szeretet, a felelősségérzet, a szeretet diktáljon, ne a sértődöttség, az elkeseredettség, a bosszúvágy. Hogy a gyakorlatban mit kell tennie, azt nehéz megmondani. Embere, helyzete válogatja. Némelykor elég és célravezető egyetlen "nagyjelenet", a kemény sarkára állás, a határozott figyelmeztetés. Van, amikor ez mindent elront. Van, amikor a taktikus viselkedés célravezetőbb. A taktika ismét sokféle lehet. A szerető szívnek kell eltalálnia a leghelyesebb utat. Egy a fontos, feladni nem szabad.

Azt feltétlenül tegye meg a megcsalt ember, hogy átgondolja, ő maga mennyiben hibás ebben az ügyben. Mert nagyon valószínű: vagy ő maga volt bizonyos kérdésekben olyan, hogy erre késztette a párját, vagy nem adott meg hitvesének mindent, amit aztán máshol megtalált. Rá kell jönnie, miben hibázott, akár úgy is, hogy némelyekkel megbeszéli, akik ismerik őt és házasságukat. Biztos, hogy van valami benne is, vagy hiányzott valami belőle is, ami miatt nem tudta megtartani a társát. Aztán ha rájött, hol a hiba, sürgősen változtasson, így kezdje a visszahódítást.

Azt mindvégig éreztesse párjával, van visszaút, nem kell félnie attól, hogy a jövő tele lesz szemrehányásokkal, emlékeztetésekkel. A "megbocsátok, de nem felejtek" álláspont tömény képmutatás, ezt nem engedheti meg magának rendes ember. Ha az "incidensnek" vége, el kell felejteni, nem szabad rá célozgatni sem. Okulni azonban szükséges. A jövőben mindketten igyekezzenek úgy adni a szeretetet, szerelmet, ahogyan az a másiknak jó.

Miért olyan borzasztó dolog a válás?

Nem mondom, hogy soha, senki nem gondolhat a válásra. Ha az egyik házastárs szélsőségesen olyanná válik, hogy lehetetlen vele együtt élni és minden próbálkozás hiábavaló, akkor Isten sem ellenzi, hogy váljék el tőle a vétlen. Ilyen eset, ha valakinek az élete, az ép elméje, vagy a gyerekek nevelése kerül komoly veszélybe, például egy alkoholista vagy szadista mellett. Nem bűn, sőt némelykor - főleg a gyerekek miatt - kötelesség az ilyentől külön költözni. Akkor is szabad válni, ha valakinek a társa menthetetlenül hűtlen, nem hajlandó a hűségre. Ez utóbbi esetben mégis jól meg kell gondolni a válást, ismét csak elsősorban a gyermekek érdekét kell előtérbe helyezni. És persze a másik hűtlensége miatt csak annak van joga válni, aki maga hűséges.

Amikor Jézus kimondta a törvényt: "Amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza" (Máté evangéliuma 19,6), akkor nem egyszerűen arra gondolt, hogy a templomi házasság felbonthatatlan. Erről is, de ennél sokkal többről van szó. A Teremtő eleve olyannak alkotott meg bennünket, hogy ösztönösen és egész lényünkkel óhajtsuk: a házastárssal való összetartozás örökké meglegyen. Minden igazi szerelemben az örökké vágya él. Akiben nem így van, az lelkileg beteg, valószínűleg kiégett ember. Márpedig ha arra vágyunk, hogy a hitvesi egység örök maradjon, akkor csak a hűség jegyében maradhatunk egészen emberek és lelhetünk emberi boldogságot. Az örök hűség - ha néha nagyon nehéz is - nem meggátolja az emberi személyiség önmagára találását, az önmegvalósítást, hanem ennek egyik elsőrendű fontosságú eszköze.

Mindenki vágyik arra, hogy legyen valakije és az a belső törvény, hogy ilyen csak egy lehet. Aki elhagyja az egyetlent, menthetetlenül magányossá válik. Ez személyiségromboló erő. Volt már róla szó, de nem árt megismételni: a legaranyosabb és legjobb gyermekek sem pótolhatják a hitvest. Minden elvált tapasztalata, hogy gyermekekkel, de társ nélkül talán még magányosabbnak érzi magát a férfi is, a nő is, mint gyermekek nélkül.

De lehet új házasságot kötni! Akkor vége a magányosságnak. Igaz, polgárilag lehet újra házasságra lépni, csak Isten színe előtt nem, amíg valakinek a hites párja él. De ez sem igazi megoldás. Említettük, és nagyon igaz, hogy az első hitvesen, a valóban igazin nem lehet túljutni sohasem. Az ő hiánya, a vele kapcsolatos kudarc - a válás mindig kudarc, az újraházasodás ennek megpecsételője - végigkíséri az ember életét. Valamiképpen sikerülhet ugyan a második vagy többedik házasság, de azt a szép csodát, amelyről az eddigiekben szó volt, csak az elsővel lehet átélni, felépíteni.

Akikben felötlik a válás gondolata, tudniok kell: általában jóval nagyobb az esély arra, hogy az elromlott, bomladozó házasságot meg lehet javítani, lehet újrakezdeni, semmint arra, hogy igazán jól sikerüljön egy második házasság.

Válni, ráadásul még egy új házasságot kötni annak, akinek gyermekei vannak, egyszerűen kegyetlenség. Semmi sem viseli meg jobban a gyermekeket, mint ez. Egyszerűen elveszítik normális tájékozódási képességüket. Csalódnak az életet leginkább széppé tevő értékekben, mielőtt még belekóstolhattak volna az életbe. Csalódnak a hűségben, a megbízhatóságban, a szeretetben, a boldogság lehetőségében, és abban, akit olyan nagyon szeretnek, akibe kapaszkodni akartak volna. Hogyan tud majd szép életet kialakítani az az ember, aki gyermekkora óta nem hisz már azokban a dolgokban, amelyekért érdemes élni? Aki valóban kényszerítő, súlyos ok nélkül válik, nem szereti igazán gyermekeit, bármennyire akarná is birtokolni őket. Mert a szép, teljes élet lehetőségébe és az emberek jóságába vetett hitüket pusztítja el.

Aki valóban kénytelen válni vagy akit elhagytak, ne kössön új házasságot. Hivatkozhatnék egyszerűen arra, hogy Isten tiltja. Mégis inkább arra utalok, hogy az elváltnak és az elhagyottnak jobb egyedül maradnia, hiszen éppen ezért is tiltja az Úr az újraházasodást.

A Szentírás nagy titkot mond el nekünk, amikor leírja Jézus életbölcsességét. Eszerint csak az talál teljes életet, aki hajlandó egészen odaadni az életét. Aki csak önmagát keresi, az önzésében elveszíti önmagát, a teljes életet. Másképpen így is lehet fogalmazni: az önzőnek nincs boldogsága a földön, csak az önzetlenség hozza meg az élet igazi örömét.

Így van ez minden téren. Aki például kizárólag a pénzért dolgozik, az örvendezhet a jövedelmének, de elveszíti igazi önmagát, a boldogság lehetőségét. Ezt csak az tapasztalja meg, igazi önmagává az érlelődik, aki odaadó a munkában, a legjobbat, a legtökéletesebbet akarja nyújtani, egyrészt az alkotás örömében, másrészt emberszeretetből.

Pontosan  ugyanígy  van a  házasélettel  is.  Aki  benne önmagát keresi, el van veszve. Önző ember nem lelheti meg önmagát és a házasélet teljes örömét. Csak azé a boldogság, csak az az élet nyertese, aki adja magát, feltétel nélkül, igazán. Ebben az odaadásban fejlődik igazi önmagává, sőt átugorja saját árnyékát, valamiképpen önmaga fölé nő.

Igaz ez nemcsak akkor, ha földi értelemben is boldog a házas együttélés. Igaz akkor is, ha valaki magára marad, mert elhagyták. Aki ilyenkor új házasságot köt, az ezzel önmagát keresi, az önzés diktál szívében. Az igaz szeretet így dönt: igaz, a párom hűtlenné vált (kénytelen voltam elhagyni), méltatlanná vált a szeretetre. De én neki adtam az életemet, nem veszem vissza. Akkor is az övé vagyok, ha nem kellek neki (nem lehet vele egy födél alatt élni). Fenntartom számára a szívemet. Az új házasság a szakadás végső megpecsételése lenne. Ezt nem akarom, főleg magam nem akarom ezt a pecsétet kapcsolatunk végére ütni. Az övé vagyok, mert neki adtam magam, az én hűségem a sírig tart.

Sok mai ember bizonyára ostobaságnak tartja ezt. Erre mondja az Írás: Isten "ostobasága" bölcsebb az emberek okosságánál. És a leírt mentalitás Isten gondolkodásmódja. Ő maga üzente Szent Pál apostollal: ha ti hűtlenek lesztek is hozzám, megbüntetlek ugyan benneteket, de hű maradok hozzátok, bármikor kész a visszafogadásra, mert önmagamat nem tagadhatom meg. Akinek életformája a szeretet önátadása, önfeláldozása, az hű marad ehhez az állásponthoz hitvese irányában akkor is, amikor ez emberileg már oktalanságnak tűnik is.

Aki ilyen nehéz helyzetbe kerül, magára marad, az ne féljen, hogy a boldogság lehetőségéről mond le azzal, hogy egyedül marad. Éppen ellenkezőleg, csak ez lehet boldogságának záloga. Nem is emberi módon lesz boldog, hanem Isten módjára. Mert aki úgy él, amint Isten él - az egészen másokért adott szeretet hűségében - az olyanformán lesz boldog is, ahogyan Isten boldog. És nemcsak odaát, a mennyben, hanem már most. Megtapasztalja az áldozatos emberek jutalmát, a Szentlélek örömét és békéjét.

És ha már nem szeretem?

A házasságnak is megvannak a maga súlyos válságai. Oka számtalan lehet, ezeket sorra venni reménytelen vállalkozás. De nem is szükséges. Egyetlen olyan jelenség lehetséges, amely az ember számára valóban tarthatatlannak tünteti fel a házasságot. Az, ha úgy érzi, már nem szereti a párját, sőt ellenszenvessé vált. Ilyenkor mondja ki az ember magában vagy hangosan: "Nem bírok vele élni".

Gyakran megmagyarázhatatlan, miért válik el két ember, hiszen olyan csekélységeket hoznak fel okul, hogy biztos benne az ember, van itt még valami a mélyben, amiről nem tudunk. Nos, ez szokott a mélyben lenni: egy kölcsönös, de legalább az egyikük részéről kialakult ellenszenv. Ha ez megfészkeli magát a szívben, akkor elég bármilyen apróság, hogy robbanást idézzen elő és válásra gondoljanak.

Szép számmal vannak megalkuvók, akik ilyenkor úgy döntenek: ha nem is szeretik már hitvesüket, azért vele maradnak ilyen vagy olyan okból és majd élnek, ahogy tudnak. Akadnak szenvedélyesebb és magukat őszintébbnek nevező emberek is, akik azt mondják: ha vége, legyen valóban vége! Szerintük nincs értelme az ilyen együttélésnek. Sőt talán még erkölcstelennek, magukhoz méltatlannak, énjük megtagadásának is tartják, tehát válnak.

Mindkét embertípusnak azt mondom: a teljes kiábrándulás állapota elágazási pont. Egyenesen nem megy tovább út, csak jobbra vagy balra. Innét kezdve tehát már nem lehet olyan a házasélet, mint volt. Vagy rosszabb, egyre rosszabb lesz, vagy jobb, sokkal jobb. És ez tőled függ, igen tőled, aki eluntad a társadat, aki kiábrándultál belőle, aki ellenszenvesnek érzed őt. A te viselkedéseden múlik, végleg elromlik-e, vagy szebb, sokkal szebb lesz-e a jövendőben minden.

A megalkuvók ne nyugodjanak bele a változhatatlannak hittbe, mert semmi sem megváltoztathatatlan! A forrófejűek ne rohanjanak válóperes ügyvédhez, nem rá van ilyenkor szükség! Mit is kell tenni?

Először is nem szabad ostobaságot csinálni. Ilyen ostobaságok: válás, kalandok keresése, csak a gyerekeknek élés, kizárólag a munkába vagy valamilyen kedvtelésbe menekülés. Ezek egyike sem megoldás, mindegyik csak kiüresítené az életet.

Mit kell hát tenni? A szabály egyszerű: úgy kell viselkedned, hogy a párod meg se sejtse, hogy nem szereted már. Szeretnél tőle ezer kilométerre lenni: azért is hozzá bújsz. Szeretnéd felpofozni: azért is megsimogatod. Szeretnél vele ordítani: azért is kedves dolgokat mondasz neki. Szeretnéd többé nem látni: azért is nagyon gyöngéd vagy hozzá.

Szóval hazudni kell? Nem létező érzelmeket mutatni, nagyon is meglévő érzelmeket eltussolni? Képmutatásra kell építeni a jövendőt?

Az ilyen viselkedés nem hazugság, hanem kötelességteljesítés. Ha például egy bolti eladó úgy kel fel reggel, hogy utálja az egész világot, a munkáját és főleg a "kedves" vevőket, mégis, érzelmei ellenére serény és figyelmes a kiszolgálásban, akkor, ugye, nem hazudik, hanem egyszerűen a kötelességét teljesíti. Azt teszi, amit vállalt.

Ugyanígy, akinek ellenszenves a párja, mégis szépen beszél vele, gyöngéd hozzá, az nem hazudik, hanem a kötelességét teljesíti. Azt a kötelességét, amelyet vállalt. Mert ez a házasság: vállalom, mégpedig egy életre, hogy a hitvesemet szolgálom, az életét széppé teszem. Amikor tehát valaki szerelmes módjára viselkedik, miközben mást érez, az egyszerűen nem akarja elrontani a hitvese életét.

Van itt egy lényegesebb ellenvetés is. Az, hogy így, mégiscsak egyfajta képmutatásban nem lehet leélni egy életet. Valóban nem lehet, képtelenség lenne. Hosszabb távon legfeljebb az bírná, aki egészen jellemtelen ember, vagy képmutatásra született, színészkedő alak. De ezt nem is kell hosszú távon tenni. Mert aki hajlandó erre az áldozatra, az hamarosan érezni fogja, hogy valóban kedveli, sőt szereti a férjét, a feleségét.

Ha az ember meghozza ezt az áldozatot a társáért, nagyon hamar - lehet, hogy rögtön - visszatér szívébe a szeretet, sőt a szerelem. Nem mondom, hogy az első szerelem, talán más valami. Nem az első szerelmet melegíti fel a szív, hanem egy egészen újfajta, szebb, boldogítóbb szerelem ébred benne.

Aki ezt a megoldást választja, meg fogja tapasztalni, hogy igazat beszélek. A kiábrándulást nem kell megalkuvással ellensúlyozni, nem kell elválni, a házasság sem lesz teherré, hanem minden megjavul, sőt szebbé lesz, mint volt annak idején, az első hetekben.

Valóban így van?

Biztosan jó receptet ajánlottam az imént? Azt lehet rá mondani, tessék kipróbálni! Túlságosan nagy türelem nem kell hozzá, a szívbéli eredmény hamar megmutatkozik. Csak jóakarat kell hozzá meg egy kis emberség és önfegyelem. Aki megpróbálja, rá fog jönni, valóban csodaszerről van szó. Elmondom azt is, miért van ez így, milyen lélektani törvényszerűségeken alapszik e jelenség.

Először is tény, hogy kétféle szeretet létezik: önző és önzetlen. És persze minden szeretetben e két motívum ilyen vagy olyan arányban keveredik. A szerelem a jegyesség idején és a házasélet kezdetén túlnyomóan önző szeretet szokott lenni. Szeretsz vele lenni, szereted őt átölelni, szereted megcsókolni, vele jókat beszélgetni. De miért? Elsősorban azért, mert mindez neked jó, nagyon jó.

Az önző szeretet egyik tulajdonsága, hogy könnyen elunja tárgyát, ha túl sokszor van benne része. A rántott csirkét például önmagunkért szeretjük, de ha valaki naponta rántott csirkét ebédel és vacsorázik, hamarosan rá se tud nézni. Aki önző módon szereti élete társát, az egyszer csak elunja, hiszen mindennap őt kapja. Így jut el a legtöbb házas arra a pontra, amikor hitvesét már nem szereti, sőt ellenszenves neki.

Attól fogva, hogy valaki elunja a párját, de jó akar lenni hozzá, nemcsak emberileg, de szerető társként is, és ezért erőt véve magán szerelmes módjára viselkedik, már nem önző módon szereti. Hiszen a jót nem azért teszi, mert neki magának jó, hanem hogy hitvesének jó legyen. Nem a maga, hanem a másik javát óhajtja szolgálni, tehát önzetlen.

Az önzetlen szeretet pedig visszahat a szívre, a legszebb érzelmeket támasztja benne. Ezért lobban fel újra a szerelem, mégpedig egy más, szebb, boldogítóbb érzés formájában, hiszen ezt a szerelmet már nem az önzés vezeti, hanem az önzetlenség. Minden téren igaz: jobban és boldogabban szeret az, aki jót tesz valakivel, mint az, akihez jók voltak. Ezért szeretik általában a szülők jobban a gyermekeiket, mint viszont.

Az önzetlen szerelmet pedig már nem lehet elunni. Gondoljunk csak a szülőkre! Ha egy apa vagy anya igazán önzetlenül ragaszkodik a gyermekéhez, akkor ezt a szeretetet soha, ötven év múlva sem unja el, még akkor sem, ha a gyerek talán érdemtelenné válik rá. Az önzetlen szeretet és az önzetlen szerelem elunhatatlan. Még akkor is nagy kincs, ha nem talál kellő viszonzásra, mert akkor is gazdaggá, embernyi emberré teszi az embert.

Aki tehát kicsit is azon kapja magát, hogy túlságosan megszokta a párját, kicsit talán unni is kezdi, az gyorsan nyúljon az orvossághoz, ne várja meg a teljes kiábrándulást. A csodaszer: kezdje maradék szerelmét tervszerűen és teljes jóindulattal kimutatni. Nem bánja meg. Akinek van ehhez ereje, önuralma, az boldognak és szerelmesnek fogja érezni magát. Kezdetben önző szerelme átalakul boldog, önzetlen szerelemmé.

És ha ő nem szeret már?

Aki kicsit is szereti hitvesét, sőt talán az is, aki nem szereti, kíváncsi rá, sőt figyeli, szereti-e még a párja. Mindenkinek fáj, ha úgy érzi, társában kihűlt a szeretet. Olyan tapasztalat ez, amit nagyon kevés ember tud szó nélkül hagyni. Ilyenkor jönnek a szemrehányások, a követelőzés, nyomukban a veszekedés, a még nagyobb elhidegülés.

Ha észreveszed, hogy párod nem szeret már úgy, mint régebben, először is így gondolkodj: "Nekem elsősorban a magam szerelmét kell őriznem, vigyáznom, nem a párom szerelmén kell rágódnom." Tehát a világért se add vissza a kölcsönt, ne kezdj el gyanúsítgatni, pörölni, ne válj magad is ridegebbé. Te csak szeress, légy kedves és gyöngéd, nem fogod megbánni.

A  szerelmet nem  lehet  erőltetni, kikövetelni, sőt ez veszélyes, mert az ilyen fegyver könnyen sül el visszafelé. A szerelmet a másikból elő kell csalogatni. A növényeket a földből a nap melege kelti életre, a párod szerelmét a te vonzerőd. Próbálj olyan lenni, akit lehet szeretni!

"Dehát én olyan vagyok, mégsem szeret!" Sajnos, ez egyáltalán nem biztos. Lehet, hogy a magad ítélete és ízlése szerint vonzó, szeretetre méltó vagy, ám könnyen megeshet, hogy a párod egészen mást kívánna, mint amit nyújtasz neki.

Úgy el tudják mondani például az asszonyok, hogy ők a férjükért, a családjukért élnek, szinte az ő cselédeik. De a párjuk talán mást várna. Például, hogy a nő elismerje a férje kiválóságait, hogy hálát mutasson, hogy szívesen beszélgessen vele, partnere legyen valamilyen kedvtelésében. Az embernek lesnie kell, mire vágyik a hitvese és azt kell neki nyújtania.

És ha megmondja, mit hiányol, nem kell megsértődni: neki semmi sem elég jó, inkább örülni kell, hogy már nem szükséges találgatni, mivel járhatnék a kedvében, hiszen megmondta. Próbálj szívből örömet szerezni neki, akkor majd nem kell panaszkodnod, hogy nem szeret.

Ha nem mondja, próbáld meg kitalálni az ízlését. És figyeld magad, elég szeretetre méltó vagy-e, úgy ahogyan ő szeretné. Sose hirdesd fennen, de még csak magadban se gondold, hogy te jó férj, illetve jó feleség vagy, csak a párod... Ezt majd ő fogja megállapítani, a te dolgod, hogy hozzá igazítsd, számára alakítsd magad.

Ha valami nagy baj adódik a házasságban, akkor is inkább azt keresd, mi benne a te vétked, ne kezdd rögtön a társadat okolni.

Egy kézenfekvő példa: a férj egyszerre csak inni kezd. Kimaradozik, a barátaival csavarog, részegen jön haza késő éjjel, és ebből kezd rendszer lenni. Ilyenkor biztosan hibás az italozó férj. De az asszony nem sokat ér el azzal, ha a párja fejére olvassa helytelen magatartását. Igaz, nem hagyhatja annyiban a dolgot, de magába is kell néznie, mennyiben felelős ő maga a történtekért.

Talán arra fog rájönni, hogy a férje azért iszik, mert folyton a barátaival őgyeleg. És ezt miért teszi? Mert nem szeret hazamenni. De miért nem szeret hazajönni? Talán mert hitvese túl hagymaszagú, lompos, veszekedős, türelmetlen, nincs ideje rá, leinti, ha mond valamit, cseppet sem kedves, esetleg mindig ráripakodik: "hol voltál ilyen sokáig?"; "nem tudod megtörölni a cipődet?". Lehet, hogy az a baj: a lakásuk nem otthon, mert nagy a rendetlenség, a piszok.

Egy szó mint száz, a látszólag ártatlan félnek is azon kell törnie a fejét: miben hibás ő maga és azon sürgősen változtatnia kell.

Nem rossz módszer más házasok megfigyelése. Sok fonákságot veszünk észre a viselkedésükben. Meg tudjuk mondani, kinek-kinek mit kellene másképpen tennie. De ne állj meg itt! Kérdezd meg magadtól: vajon te nem jársz hasonló cipőben, te nem követed el ugyanazokat a hibákat, amelyeket másokban megszólsz? Kicsit több önismeret, több belátás, alázat, kicsit több gyanakvás önmagadra, azután egy kis önnevelő erőfeszítés - és máris szeretetre méltóbb vagy, nagyobb az esélyed, hogy a párod nem un el, szeretni fog hosszú távon is.

Addig neveljétek magatokat, amíg fiatalok vagytok. Az idős kor testi-lelki érelmeszesedéssel jár. A hibák megcsontosodnak, a természetünkké válnak. Meg aztán, amit megbocsátanak nektek a fiatalságotokért, a csinos arcotokért, termetetekért, azt nem fogják elnézni, ha már elsuhannak felettetek az évek. A párotok sem biztos, hogy elnézi. Ne legyetek hát fiatalon beképzeltek, önelégültek. Vegyétek komolyan az önvizsgálatot, az önnevelést, a párotokhoz való hasonulást. Nincs ennél jobb befektetés: társatok szeretetét kamatozza.

Csak a test és semmi más?

Amennyire kívánják egymás testét a fiatalok eleinte, annyira el tudják unni a párjukkal való nemi együttlétet a házasság folyamán. Nagy baj ez, mert a nemi közömbössé válás megfertőzheti összetartozásuk érzését. Ilyenkor kívánják meg a változatosságot, és megcsalják egymást. Némelyek titokban, mások nyíltan vagy éppen közös megegyezéssel. Ez alapjában rendíti meg a házasságot, még akkor is, ha fennen hangoztatják: nem féltékenyek egymásra.

A szokások változnak, divatba jöhet a nyitott házasság is, de az emberi természet alapjaiban nem változik. Isten monogámnak teremtett bennünket, igazában csak egy valakivel óhajtunk egyek lenni - ezen nem lehet változtatni. Nemiség váltogatott partnerekkel sok mindent eredményezhet, de kiegyensúlyozott életérzést, boldogságot, valódi, szép kielégülést semmiképp.

Nem elég erről annyit mondanom, hogy a világért se csaljátok meg egymást. Valami több kellene. A házasoknak meg kellene tanulniok úgy élni a nemiséget, hogy ne vágyakozzanak különösebben a változatosságra, találják meg élvezetüket évtizedek múltán is a házastárssal való nemi együttlétekben.

Hogyan lehet ezt megvalósítani? Úgy, hogy a nemiség ne csak a testek érintkezése legyen, hanem az egész emberé. Lélek legyen a nemi életben. A test ugyanis minden alkalommal körülbelül ugyanazt nyújtja, ezt valóban nagyon el lehet unni. Maga az ember viszont mindig más, egy kicsit mindig új.

A  köznapi  életben  is  újra  meg újra meglepetést tud okozni egymásnak a férj és a feleség, változó hangulataikkal, új gondolataikkal, stílusuk apró változásaival, érlelődő érzelmeikkel, terveikkel, váratlan kijelentéseikkel. Ha a nemi találkozásban nem csupán test a testtel válik eggyé, hanem ember az emberrel, szív a szívvel, lélek a lélekkel, akkor ez sok szép meglepetést, újdonságot, változatosságot rejt magában. Az ilyen nemi együttlét nem pusztán az ösztönös testi vágyak kielégülése, hanem a baráti együttélés, összetartozás csúcsa, ünnepe, az egész ember élménye.

Tudatosítsátok önmagatokban és a párotokban is: "nem az a fontos, amit csinálunk; te vagy a fontos, te kellesz!" Nem a kéj a fontos, hanem a tökéletes együttlét, a teljes eggyé válás. Tudatosítanotok kell: "nem mindegy, kivel csinálom, nekem csak te kellesz, teutánad vágyódom, veled akarok egyesülni, veled akarok valami olyant élni, amit senki mással, mert te vagy nekem az egyetlen".

Mint minden szeretetben, úgy a nemi együttlétben is az önzetlenség a mérték. Újra csak igaz, hogy az önzően szeretett tárgy vagy lény elunható, az önzetlenül szeretett ember sosem, tehát nem annyira a saját gyönyörűségeteket kell keresnetek, hanem elsősorban a másikét.

Ne vedd olyan biztosra, hogy ha neked jó volt a nemi találkozás, akkor jó volt a társadnak is. Sok férfi él abban a tévhitben, hogy ami neki nagy élmény volt, ugyanaz volt a feleségének is. Ugyanakkor meglepően sok asszony bevallja a barátnőknek, védőnőknek, hogy - férje önelégültsége ellenére - neki nem sok gyönyörűsége szokott lenni az együttlétből. A nők pedig könnyen abba a hibába esnek, hogy a nemi találkozásban odaadás nélkül vesznek részt, csak tűrik az eseményeket, vagy kegyet gyakorolnak.

A nemi  életet  is  tanulni  kell:  megérezni egymás vágyait, figyelni a  másikra,  segíteni  neki. Jóakaratú önzetlenségre és beleérző képességre van itt szükség.

Legyen a nemi odaadásban sok érzelem. Nem az örül igazán, aki csak testi gyönyört érez, hanem az, aki megtapasztalja, hogy neki is, a párjának is szíve van.

Sivár dolog, ha a nemi aktus csak elsietett, gyors és szenvtelen kielégülés. Legyen olyan együttlét, amely "bár örökké tartana". És ha vége az izgalomnak, akkor sem szabad hátat fordítani egymásnak. Abból csak az derülne ki: csak a kielégülés volt fontos, nem a másik emberrel való egyesülés. Ahelyett, hogy rögtön otthagynátok egymást, inkább becézve, átölelve, gyöngéd szavakkal éljétek át az együttlét bensőséges szépségét. Így adhatjátok egymás tudtára: valóban te vagy a fontos nekem.

Mindezt így lehetne röviden összefoglalni: éljétek modernül a nemiséget. Persze manapság azt értik modernségen, hogy a nemiségben gátlástalanok, nem ragaszkodnak a partnerhez, nem sokat adnak az érzelmekre, nem szerelem kell, hanem minél bizarrabb testi kielégülés.

Pedig ez nem valami modern stílus. Madách Az ember tragédiájának római jelenetéből - és talán a történelemből, regényekből is - tudhatjátok, hogy a gátlástalan szexet a régi görögök és rómaiak is ismerték. Dédapáitok korában is létezett a nyitott házasság, hiszen a dédanyák tudták és tűrték, hogy férjeik bizonyos műintézetekben pótolják azt, amit szerintük nem kaptak meg eléggé a házasságban. A nudizmus sem új találmány: régi festők képei tanúskodnak róla, hogy ismerték már nem sokkal a középkor után, sőt az előtt is.

Akinek a nemiségben mindegy, hogy kivel, csak a testi élvezet a fontos, annak valójában nagyon ásatag a gondolkodásmódja, mert ma is úgy véli, hogy a nő nem igazi ember, nem méltó társa a férfinek. A régi korokban nem egyesülhettek a nővel úgy, mint ember az emberrel, csak úgy, mint élvező a gyönyör eszközével. Ilyenformán igazán mindegy volt, mikor, kivel elégültek ki.

Nem jutott eszükbe (amint a modernkedőknek sem), hogy az embernek és a nőnek is lelke van. A lélek a nemi együttlétben is él, jogait követelné, ha figyelnének rá, ha törődnének vele. Nem jutott eszükbe, hogy az ember nem a puszta testétől nagyszerű, legyen bármilyen gyönyörű a teste s a test élvezete. Nem értették, hogy az emberben a legfontosabb, hogy ember; és hogy a teljes ember benne van a nemi együttlétben is. Fellelheti ki-ki önmagában és a társában, ez pedig fölemelő örömök forrása.

A modern kor fő jellemvonása, hogy ma a legfőbb értéknek az embert tartjuk, továbbá, hogy felfedeztük, a nő is teljes értékű ember, akivel lehet barátságban lenni, lelkileg egyesülni. Az a modern nemiség, amelyben egészen ember az ember, aki úgy közelít a partneréhez, mint aki szintén ember. Az ember egyszerre test és lélek, érzelem és gondolat, érzések és eszmék. Nem élvezőgép tehát és nem élvezhető tárgy. Csak az érdemli meg a modern jelzőt, ami jobb a réginél, az ókorinál, a századelejinél. A nemiség csak akkor igazán jó, ha benne ember adja magát embernek, ember fogadja el az embert.

Minden kor embere szerette a változatosságot. Az ókori és a múlt századi ember a nemi változatosságot csak a partner cserélgetésével tudta elképzelni. Kizárólag, de legalábbis főleg csak a testet kereste, és ugyanaz a test általában mindig csak ugyanazt képes nyújtani. A modernség abban jelenhet meg, hogy felfedezzük: az egész ember sosem ugyanaz, mindig más, mindig új. Aki a nemi együttlétekben emberként akar egyesülni emberrel, annak soha nem lesz unalmassá a házastársa.

Mindez persze nem választható el attól, hogy a jó házasságban a férj és feleség egymás legjobb barátai, lelkileg is egymásra találnak. A valóban modern nemiségnek ez az alapja, enélkül nem megy. Az az egészen szép, egészen kielégítő nemi együttlét, amely az egyébként is meglévő teljes, tehát testi-lelki egység felemelő ünnepe.

Az is igaz, hogy az ember esendő, adódhatnak olyan alkalmak, kísértések, hogy pillanatnyilag félrelép, megcsalja a párját. Vértezzétek fel magatokat ilyesmi ellen! De tudjátok meg, aki mégis elbukik ezen a téren, és egyébként úgy éli nemileg a házaséletét, ahogyan erről az előbb szó volt, az bűne után visszamenekül a hitveshez.

Ennek az a magyarázata, hogy a jól élt nemiség olyant ad, amit semmiféle más szex: otthonosságot. Hasonlítsuk ezt az érzést ahhoz, amikor egy ifjú pár a maga munkájával, szorgalmával, lelkesedésével szép és meleg otthont teremt magának. Amikor elmennek nyaralni, lakjanak bár luxushotelben, hamarosan feltámad bennük a vágy az otthonuk után. Nos, akivel lelkileg is egy az ember a nemiségben, annál otthon van. Ezt az érzést semmiféle más nemi élmény vagy változatosság nem tudja pótolni. Aki emberi módon éli nemiségét élete párjával, az őszintén mondhatja neki: "Hidd el, nekem kizárólag veled jó!"

Ez a valóban modern dolog, mert ez az, ami a legjobb, és amit a régebbi időkben csak azok fedeztek fel, akik messze megelőzték korukat. Akkor is ők tudták, mi az igazi boldogság, ma is ők tudják.

Hol kezdődik a gyermekszeretet?

Az ép lelkű fiatal nemcsak a szerelem beteljesüléséért és nemcsak azért lép házasságra, hogy teljes értelemben legyen valakije. Az a vágy is munkál benne, hogy gyermekeik legyenek, így szerelmük gyümölcsöt teremjen.

Minden szülő jól sikerült gyermekeket szeretne. Ennek érdekében persze tenni is kell valamit. Az első és legfőbb parancs, hogy a szülők szeressék gyermekeiket. Ez az alapja annak, hogy a gyerekek lelkileg, szellemileg érzelmileg épek, továbbá jók és kiegyensúlyozottak legyenek, és maguk is szeressék szüleiket.

Nem teljesíthetetlen követelmény ez. Hiszen mintha maga az Úr is feleslegesnek tartotta volna, hogy a lelkünkre kösse. Olyan parancs van, hogy "apádat és anyádat tiszteld!", de olyant nem olvasunk a Törvényben, hogy a szülők szeressék gyermekeiket. Ez ugyanis természetes, ösztönös adottság. Akinek ilyent parancsolni kell, az elveszett, beteg lelkű, reménytelen ember.

Mégsem ilyen egyszerű a dolog. Már a férj-feleség viszonnyal kapcsolatban is beszéltünk róla, hogy nem mind arany, ami fénylik, nem minden szeretet hiteles. Önző szeretet is létezik, az pedig csak talmi, álszeretet. A gyermekeket egészen önzetlenül kell szeretni, csak ez terem nekik is, a szüleiknek is szép életet.

Az önzetlen szeretet már korántsem természetes. Emlegetünk majomszeretetet, ami elég gyakori jelenség. Ennek az a lényege, hogy a szülők önzésből, önző módon, tehát ostobán "szeretnek". Inkább csak élvezni és nem józanul szolgálni óhajtják a gyermekeiket. Birtokolni kívánják őket, nem nevelni.

Már a gyermekek születése előtt nyilvánvalóvá válik, melyik férfinak és nőnek lakik hiteles gyermekszeretet a szívében. Mert manapság divat, de egyben szükséges is a családtervezés. Senki nem engedheti meg magának, hogy annyi gyermeke szülessék, ahány a természet szabadjára engedett rendje szerint lehetséges lenne. A házastársaknak közösen kell megállapítaniok, hány gyermeket óhajtanak vállalni.

Itt kell elkezdődnie a gyermekszeretetnek. Eleve nem szeretik igazán jövendő gyermekeiket azok, akik az önzés alapján döntik el, mikor és hány apróság születhet a világra. Hiteles gyermekszeretet csak azokban él, akik az önzetlenség jegyében végzik a családtervezést. Mit jelent ez a gyakorlatban? Azt, hogy a helyes döntés gondolatmenete így szól: Mi a gyermeket szeretjük, azt akarjuk, ami a gyermeknek jó. A gyermeknek az a jó, ha élhet, de csak akkor, ha előreláthatóan valóban emberi életet tudunk biztosítani neki. Hogy ez hány gyermeket jelent, az a különböző házaspároknál más és más. A körülmények sorától függ. Így például számításba kell venni, milyen a szülők és a már megszületett gyermek(ek) egészsége, milyenek a lakáskörülményeik, milyen a házasok idegállapota, teherbíró képessége, milyen az egymáshoz való viszonyuk.

Tehát éljen a gyermek, de csak ha emberi módon lehet felnevelni. Nem a gyermekeket, hanem önmagát szereti az a házaspár, amelyik önzően dönt a gyermekek számáról vagy megérkezésük idejéről. Ilyen önző szempontok: fontosabb az anyagi gyarapodás, a szülők kényelme, a szórakozás, az utazgatás, vagy ha az anya fél a szülés átlagos kellemetlenségeitől, a gyerekekkel való vesződségtől, lekötöttségtől, munkahelyi lemaradástól, ha ódzkodik az első években otthon maradni,  félti a szépségét, vagy nem akarják a vagyont örökléskor megosztani.

Biztosan helytelenül cselekszenek, akik felelőtlenül hozzák világra gyermekek sorát. De még inkább vétkesek, akik tudnának még gyermeket vállalni, önző szempontok miatt mégsem teszik. Az ilyen házaspárok a már meglévő egy-két gyermeket sem szeretik igazán, önzetlen szeretettel. Az irántuk érzett esetleges nagy érzelem is csupán ösztönösség, amelyet a "nekem jó" vezérel, a gyermek birtoklásának élvezete, alapjában véve tehát az önzés.

Az ilyen szülőkben jut szomorú diadalra a majomszeretet. Róluk tulajdon egykéjük is megérzi, hogy önzőek, ezért fordul felcseperedve ellenük, szakad el tőlük csavargással vagy elsietett házassággal. Sajnos, a sokat magasztalt anyai szeretet is lehet önző, és ez pusztító erő, amely csak keseríti a gyermek életét, és persze az anyát magát is mérgezi.

Kedves fiatalok, ha jót akartok magatoknak, jót a gyermekeiteknek, akkor ne önző módon, hanem egészen önzetlen, ugyanakkor józan szeretettel döntsetek arról, hány gyermeket vállaltok, mikor és milyen ütemben.

A családtervezés módja

Van a születésszabályozásnak egy olyan módja, amely erkölcsileg mindenképpen tilos. Ez az abortusz. Ha a házasok akarata és döntése ellenére jelentkezik az anyában egy új élet, azt feltétlenül el kell fogadni. A terhesség-megszakítás nem tűnik olyan borzasztó szónak, de borzalmas, amit jelent. Mert ez tulajdonképpen emberölés. A magzat már ember, lelke van, nem valami, hanem valaki. Nem szabad a bölcsőnek teremtett anyaméhet koporsóvá változtatni.

Néha talán nehéznek látszik egy-egy nem akart gyermeket elfogadni. De van Isten, és benne lehet bízni. A tapasztalat arról tanúskodik, hogy a nem óhajtott, mégis nagylelkűen elfogadott gyermekekben telik aztán a szülők legnagyobb öröme.

A családtervezést a fogamzást elkerülve kell végbevinni. A fogamzás megakadályozásával kapcsolatban az egyház kétféle ideális módot ismer. A legtökéletesebb megoldás, ha a házasok nem élnek testi házaséletet, ha - egyáltalán vagy egyenlőre - nem akarnak gyermeket. Hasonlóképpen ideális megoldás, ha csak azokban az időszakokban vannak nemileg együtt, amelyekben nem valószínű a fogamzás. Ezeket az időszakokat orvostól vagy megfelelő könyvekből lehet megtudni.

Ezek tehát az erkölcsileg  legajánlottabb módok. Tény azonban, hogy nem mindig könnyű ezekkel a módszerekkel élni. A nemiségtől való teljes tartózkodás gyakran túl nehéz a gyönge ember számára, és talán a hitvesek elhidegüléséhez vagy hűtlenségéhez is vezethet. Az időszakos nemi érintkezés is nehézségekbe ütközhet. A női ciklus sokaknál rapszodikus és kiszámíthatatlan, így körülményes pontosan megállapítani a fogamzásmentes időket. Az is igaz, hogy a számítgatás elveszi a nemi együttlét spontán és bensőséges jellegét. Elképzelhető, hogy valaki nem képes lelkileg, idegileg megfelelő módon élni a nemiséget, ha a naptár parancsol, nem a szív, a felgyülemlett szeretet, a meghitt alkalom és hangulat. Ilyen esetekben veszélybe kerülhet a szép, egyre bensőségesebb és harmonikusabb együttélés.

Mindenesetre először a két ideális családtervezési módszert kell megpróbálni. Akik úgy érzik - alapos megfontolás után -, hogy ezek a módszerek túl sok veszéllyel járnak teherbíró képességükre, kölcsönös szeretetükre, azok nem vétkeznek, ha más, orvossal megbeszélendő módszereket alkalmaznak a születésszabályozásra. Csak arra ügyeljenek, hogy olyan szereket ne szedjenek, amelyek az abortuszhoz hasonló jelenségeket idéznek elő.

Persze nem szabad feledni azt sem, hogy nem a mód a legdöntőbb, hanem a lelkület. Az ideális módszert alkalmazók is vétkeznek, ha merő önzésből kerülik a gyermekáldást.

A gyermekeket szolgálni kell

Nem szeretünk hallani sem olyan asszonyokról, akik gyermekeik - és férjük - cselédjeiként élnek. Nem erre gondolok, amikor kimondom, hogy a gyermekeket szolgálni kell. Arról van szó, hogy a kis apróságokat sem az apa, sem az anya nem tekintheti élvezeti cikknek, puszta örömforrásnak, a szülői ösztönkiélés tárgyainak. A szolgálat azt jelenti: mindent meg kell tenni azért, hogy a gyermekek jelen és jövendő élete szép legyen, igazán emberi.

A gyermek szolgálata megkezdődik már akkor, amikor még csak magzat az anya méhében. Mindenki tudja, a leendő kismamákat tájékoztatják is róla, egyáltalán nem mindegy, hogyan viselkedik a nő terhessége alatt. Ilyenkor nem szabad dohányozni, szeszt fogyasztani és így tovább. Ezek egészségügyi dolgok, egészségügyi szakemberekkel kell megbeszélni, rájuk kell hallgatni. De tudni kell, hogy mindezek betartása erkölcsi kötelesség is. A gyermeket váró házaspárban nagy felelősségtudatnak kell kialakulnia.

Ez a felelősségtudat nem korlátozódhat az egészségügyi szabályok megtartására. Arra kell törekedni, hogy a gyermek jó körülmények között fejlődjék az anya méhében és jó körülmények közé szülessék. A madár is előre építi fészkét a fiókáknak, ezt kell tenniök a házaspároknak is.

A fészeképítés azt jelenti, hogy nagyon jó hangulat, bensőséges melegség jellemezze a szülők egymáshoz való viszonyát. Ez az apa és az anya közös feladata. Mert nemcsak a tömény alkohol árt a magzatnak, hanem az is, ha az anya lelkiállapota nem megfelelő. Esetleg azért, mert úgy érzi, nem szereti eléggé a férje, nem gyengéd hozzá, talán durva, nemtörődöm, hűtlen, csavarog, iszik. Az asszony érzelmei persze önmagától is függenek. Ne összpontosítson annyira a gyermekre, hogy emiatt háttérbe szoruljon a társa. Minél szebb a férj és a feleség közös élete, annál nagyobb az esély arra, hogy jól sikerült gyermekeik lesznek.

Kemény probléma, hogy az asszonynak a munkahelyén is helyt kell állnia. A munkahelyi és anyai hivatás bizony gyakran ütközik. Sok kisgyermek azért nem kap elegendő és elég jó szeretetet, nevelést, mert édesanyja félti a karrierjét, előmenetelét, nem akar a munkatársaival szemben hátrányba kerülni, és úgy érzi, ha a gyermekének él, nem tudja megvalósítani önmagát a pályáján; esetleg hiányoznak a munkatársai, ezért nem akarja vállalni azt a bizonyos otthoni három esztendőt.

Kedves nők, benneteket valódi embernek teremtett az Úr, tehát szeretnetek kell a munkát, a hivatásotokat, a munkahelyeteket, annak közösségét, a nagy emberi célok szolgálatát. De ne feledkezzetek meg róla: elsősorban anyaságra vagytok hivatva. Igazi önmagára csak az a nő találhat, aki kiteljesíti anyaságát. Sok minden lehet nagyon fontos, a legfontosabb mégis a gyermeketek és az, hogy minél tökéletesebben érlelődjetek anyává. Ez megéri azt is, hogy anyagilag hátrányba kerüljetek. Iparkodjatok szakmailag lépést tartani úgy, hogy gyermeketek ennek kárát ne vallja. A pozíció pedig semmi ahhoz képest, amit megdicsőült anyaságnak mondanak. Akinek gyermeke van, és számára nem ő a minden, az nem önmagát valósítja meg, hanem csak elvetéli nőiességét.

Lehet valakinek olyan tehetsége, képessége, amit vétek lenne nem kiteljesíteni, a köz szolgálatába állítani. Lehet, valakit sürget a belső kényszer, hogy valamely hivatásban nagyot alkosson. Nem túl sokan vannak így, sem férfiak, sem nők. De aki így van, és úgy érzi, emiatt nem lenne képes jó anya lenni, az ne vállaljon gyermeket. Sőt, ne menjen férjhez. Mert a nő elsőrendű kötelessége - ha házasságban akar élni -, hogy igazán és egészen nő legyen, és hogy élete egybefonódjék gyermekei életével. Ezért nem olyan ostobaság az apáca hivatása, mint azt némely mai ember gondolja. Ők a tanítás, a betegápolás, az istenszolgálat szellemében mondanak le szerelemről, anyaságról, hogy így lelkileg legyenek sokak istápoló anyjává.

Aki házasságra és anyaságra vállalkozik, tegye abban a tudatban, hogy akkor ez az első, legszentebb kötelessége, ez számára az önmegvalósítás és a világ szolgálatának elsőrendű útja. Ezen az alapon igen sok nő tud egyéb hivatásainak is megfelelni, bennük nagyot alkotni, a szó szoros értelmében nagy emberré válni. A jól betöltött anyaság más téren is termékennyé teheti az asszonyokat.

A gyermek olyan, mint a kert

Gyermeket vállalni nagy felelősség. Minden szülő azt kívánja, hogy gyermekeik élete jól sikerüljön. Csakhogy bárkinek az élete kizárólag akkor sikerülhet, ha ember a szó igazi és teljes értelmében, úgy, ahogy őt Isten megálmodta. Embernyi emberré az válik, akit erre nevelnek, erre szoktatnak. Ez a szülők nagy feladata és felelőssége.

A gyermeklélek olyan, mint a kert. Magától nemigen terem meg benne a jó. Gondozás nélkül jobbára csak a gaz, a gyom burjánzik benne. Ha azt akarják a szülők, hogy gyermekeiknek jó tulajdonságaik legyenek, erre a jóra rá kell nevelni őket. Nem szabad ölbetett kézzel csak nézni, melyik gyermek milyenné fejlődik. A jót meg kell nekik tanítani, számukra érthető módon meg is magyarázni. A jóra rá kell őket szoktatni, ha szükséges, rászorítani. Ami rossz megmutatkozik a gyermekekben, azt ki kell gyomlálni. Nem szabad arra várni, hogy a gyerek magától megtanulja a jót vagy magától elhagyja a rosszat. A nevelőnek nem szabad türelmetlennek vagy gorombának lennie, de a "majd megjön az esze!" sem jó taktika.

Elsőrendű fontosságú a jó példa. Már csak azért is igyekezniök kell a szülőknek rendes emberekké alakulniok, hogy övéik önkéntelenül is ezt tanulják el tőlük.

Emellett nagyon sokat kell a kicsinyekkel foglalkozni. Minél többet kell együtt lenni, együtt játszani, beszélgetni, mesélni nekik. Így lehet alakítani őket, alkalmazkodva velük született adottságaikhoz. Aki kevés időt tölt a gyermekeivel, az nem is ismeri őket.

Napjainkban divatos programmá lett, hogy nem szabad senkit gátlásossá nevelni. Ez helyes elv, csak nem szabad félreérteni. Gátlásossá nevel, aki csak tilt, aki csak büntet, akiben nincs belátás, aki durva és csak ordítozik, ijesztget. Mindez persze tilos. A fő nevelési elv: a jót vonzóvá tenni, példaképeket állítani, eszméket, eszményeket adni, rávezetni a jótettek jó ízére. Ugyanakkor nem gátlásosságra nevelés, hanem szükséges feladat, hogy jó értelmű gátlásokat fejlesszünk ki a gyermekekben.

Minden ember, így természetesen a gyermek is hajlik a rosszra. Senkinek sem kell megtanítani az oktalan ellenkezést, a dacosságot, a hazudozást, a lopást, a csúnya beszédet, a lustaságot, az irigykedést, az önzést, a torkosságot, a hisztizést - ez mindenkiben benne van születésétől fogva. Az önismeret, a jóakarat és egyáltalán az akaraterő szintén eléggé gyenge mindenkiben, a csöppségekben még inkább. Így nem lehet várni, hogy bárki mindig tudatosan legyen jó, tudatosan fegyelmezze magát, hogy a rosszat elkerülje. Ezért kellenek ösztönös fékek is, vagyis egészséges gátlások.

El kell érni, hogy a gyerek ösztönösen riadjon vissza bizonyos tilos és bármiképpen veszélyes dolgoktól. Féljen csak a rohanó közlekedéstől, legyenek csak gátlásai, amikor széttekintés nélkül támad kedve átszaladni az úttesten. Akkor is legyenek gátlásai, amikor jó lenne elcsenni valamit, vagy leköpni a pajtását, megütni a nagymamát. Ne csak igényeket támasszunk bennük, hanem egészséges gátlásokat is. Tudatosan és örömmel tegyék a jót, kerüljék a rosszat, de ösztönös fékekre is szükségük van, amelyek még a tudatosulás előtt működésbe lépnek. A tudat, az önvizsgálat gyakran alszik vagy nehezen mozdul, a vágyaktól elvakul, ezért kellenek egészséges gátlások.

Bizonyos büntetések sem mellőzhetők a nevelésben. A gyermek sok rosszal kapcsolatban nem tudja vagy nem akarja belátni, hogy rossz, esetleg nincs kedve a rossznak ellenállni. Nem szabad arra várni, hogy megjöjjön az esze. Ha megjön, csak arra szokott megjönni, hogyan játssza ki a szüleit.

Szoktatni kell a gyermeket a jóra. Kedvesen, szelíden, gyengéden, szeretettel, ugyanakkor határozottan, erős lélekkel, következetesen, némelykor kemény kézzel. A tiltásokat, a büntetéseket sem szabad mellőzni. És tanuljon meg a gyerek szégyenkezni is, ha rosszat tett.

Egészséges arányban és összhangban kell adagolni a nevelésben az oktatást és a szoktatást, a lelkesítést és a szégyenkezni tanítást, a gyengéd melegséget és a fegyelmező következetességet, az elismerést és a büntetést.

A gyermekek nevelésében együtt kell dolgoznia az édesapának és az édesanyának. Mindketten vegyék ki belőle a részüket derekasan. A féloldalas, "egynemű" nevelés nem szerencsés és nem kellő hatású.

A szülők a nevelésben is ügyeljenek kettejük összhangjára. Ne engedjék, hogy a gyermekeik kijátsszák őket egymás ellen. Ha a nevelés terén valamiben nem egyezik meg a felfogásuk, azon ne a gyerekek előtt veszekedjenek, hanem négyszemközt beszéljék meg, közösen keressék - ne a maguk igazát, hanem - a valóban jó megoldásokat.

Kimondhatatlan gyönyörűség örülni a gyerekeknek. Ám hogy ez az öröm zavartalan legyen, ahhoz igen sok és odaadó munka szükséges.

Kihez ragaszkodnak a gyerekek?

Nem egy szülő azért kényezteti mértéktelenül gyermekét, azért enged meg neki mindent, azért nem meri okosan fegyelmezni, mert nagyon óhajtja a kicsi szeretetét, ragaszkodását. Fél, hogy ha határozott és következetes vele szemben, ha nevelni akarja, akkor gyermeke ellene fordul nagyobbacska korában.

A tapasztalat azonban egészen mást mutat. Tény, hogy éppen az elkényeztetett gyermekek nem szeretik a szüleiket, ők sodródnak rossz társaságba, mennek túl hamar és elhamarkodottan férjhez. Ez a tapasztalati tény. És nem túlságosan nehéz rájönni, miért van ez így.

A gyerek - a kicsi, a nagyobbacska és a nagy is - azért rajong, aki erős, aki győz. Akár mesét hallgat, akár filmet néz, az tetszik neki, aki felül marad. A gyerek önkéntelenül vonzódik az erősekhez, mert érzi a maga gyengeségét. A gyengét, a legyőzöttet megveti, kineveti, mert nem támaszkodhat rá, nem talál benne példaképre.

Ha ez a gyenge, ez a legyőzött az apu és az anyu, akkor őket sem tudja becsülni. Nem szereti, mert szíve mélyén megveti őket. Márpedig vesztesnek, tehát gyengének könyveli el a szüleit, ha minden esetben, vitában ő, a gyerek győz. Ha óhajtását parancsnak veszik, ha nem mernek erélyesebben tiltani valamit, nem merik megbántani, vele szigorúnak és következetesnek lenni, ha mindig a gyerek a győztes - csak hízelkednie, dacoskodnia, toporzékolnia kell -, akkor ez a gyerek felülről lefelé néz a szüleire. Ez azt jelenti, hogy szíve mélyén megveti, következésképpen szeretni sem tudja őket. Ezért vonzódik más, erősebb egyéniségekhez, elsősorban olyan iskolai vagy szomszéd, esetleg aluljáróbeli kisebb vagy nagyobb csirkefogókhoz, hangadókhoz, akik törvényeket adnak neki, igaz, nem éppen nemes törvényeket.

A gyerek  pillanatnyilag  meg van sértve, ha rászólnak, ha megtagadnak tőle vagy megtiltanak neki valamit, ha a jóra akarják szorítani. Nemtetszését ki is fejezi. De hosszabb távon kifizetődik a szülői határozottság és szerető következetesség. Mert a gyerek felfedezi szüleiben az erőset, tehát egyrészt a támaszt, másrészt a példaképet. Kezd felnézni a szüleire, hiszen ők láthatóan tudják, mit akarnak, biztosak a dolgukban, nem engednek, vagyis nagyon erősek. Így kezd most már nemcsak a kiskori ösztönösséggel, hanem immár valódi érzelmekkel, sőt tudatosan vonzódni hozzájuk. Beléjük kapaszkodik, barátul fogadja őket.

Van itt még valami, amiért a kényeztetett gyerek menekül a szüleitől. Minden emberpalántába bele van programozva a szülőktől való elszakadás igénye. Ez a természet rendje. Ez az ösztönös vágy mindenképpen működni kezd, akárhogyan bánnak a gyerekkel, akármilyen módszerrel nevelik. De annál erősebben érvényesül és nyilvánul meg az elszakadni akarás, minél erősebb a visszahúzó erő.

Aki majomszeretettel kényeztet, annak a gyermeke úgy érzi - joggal! -, hogy anyu vagy apu kapaszkodik belé, nem akarja őt útjára engedni az önállósulás felé. Ennek következtében a kis ember ösztönösen annál nagyobb erővel rúgja el magát a szüleitől. Csak azért sem akar hozzájuk tartozni, nem óhajt "anyu kedvence" vagy "apu szemefénye" lenni. Ezt mélységesen szégyellné is. Megmutatja tehát, hogy megáll a lábán, nincs szüksége szülőkre.

Ezzel szemben az a szülő, aki nem kapaszkodik görcsösen a gyermekébe, hanem tudatában van annak, hogy őt az életnek, a gyerek saját jövőjének, majdani családjának neveli, azt fogja észrevenni, hogy bizonyos elszakadási manőverek után a gyerek önként belé kapaszkodik. Ilyenkor kap az édesanya, édesapa ilyesféle hűségnyilatkozatokat kamaszodó gyermekétől: "Ha engem máshová visz a gólya, akkor is ide szöktem volna".

Ennek is kézenfekvő a magyarázata. A gyerek elszakadni akar a szülőktől, akik pici korában bűvkörükben tartották, akikhez szinte oda volt kötözve. Ha elszakadási kísérleteikor azt tapasztalja, hogy nem akarják őt gúzsba kötve tartani, babusgatni, nyakába akaszkodni, akkor szabadon választja szüleit, most már barátul.

Kedves fiatalok, már most határozzátok el, hogy nem birtokolva babusgatni akarjátok majd a gyermekeiteket, nem is ajándékokkal próbáljátok megvásárolni a ragaszkodásukat, nem óhajtjátok végleg a magatokénak őket, nem kényeztetitek és nem fojtogatjátok őket merő "szeretetből". Nevelni akarjátok majd a gyerekeket, hogy meg tudják állni helyüket a világban, önállóan, tőletek függetlenedve is. Ne kényszerítsétek őket oktalan "szabadságharcra" azzal, hogy magatokhoz próbáljátok láncolni őket túlzott engedékenységgel, nagy ajándékokkal, kényelmes élettel. Legyetek bátran szigorúak, következetesek, határozottak.

Félreértés ne essék, nem a szívtelen, parancsolgató, mindent tiltó, durva és veréssel dolgozó nevelést ajánlgatom. A gyermekeknek sok gyengédséget, meleg szeretetet, megértést kell adni. Mindig érezzék: apu és anyu feltétlenül mellettünk áll, lehet velük okosan beszélni, meg is okolnak mindent, még vitatkozni is lehet velük, szívük van és értelmesek is. Ugyanakkor abban is legyen biztos a gyerek: nem a szeszélyeit szolgálják cselédként, nem szeretetét koldulják vagy próbálják megvásárolni, mindig tudják, mit akarnak és abból nem is engednek, tehát lehet rájuk építeni, érdemes tanulni tőlük, és igen jó barátságban lehet lenni velük.

Lelki kapcsolat a gyermekekkel

Mindenkinek kell egy "valaki". Az első kísérlet a valakibe kapaszkodásra a szülőkhöz való viszony. A második kísérlet a barát keresése, a hozzá való ragaszkodás.

Az imént arról volt szó, hogy a helyesen nevelő szülő eléri azt, hogy amikor elszakad tőle a gyermek, és kezd számára fontosabb lenni a pajtás, a barát, akkor ő maga, a szülő lesz az első számú barát. Lehet ezt folytatni is: a harmadik lépcső a "valaki" keresésében  a párválasztás. Eközben és ezután is kell a barát. Milyen boldog az a szülő, aki megéri, hogy megházasodott fia, férjhez ment lánya őt tartja továbbra is egyik legjobb barátjának, bizalmasának.

Hogyan lehet ezt elérni? Egyetlen módon, úgy, hogy a szülők egészen pici kortól barátként kezelik gyermekeiket. Barát az, akivel bensőséges, lelki kapcsolatban van az ember. Ha tehát a szülők holtig tartó jó viszonyban óhajtanak lenni gyermekeikkel, akkor egészen kis koruktól kezdve a lelki kapcsolatot kell építgetniök maguk és a gyermekeik között.

Alapvetően félreérti a szülői hivatást, aki csak gyermekei testét akarja ápolni, testi jólétükért él, csupán testmelegüket, testi odabújásukat óhajtja. Az embernek, így a gyermeknek is, lelke van. Ahhoz fog ragaszkodni, azt fogja szeretni, aki felfedezi benne a lelket, és aki lelki kapcsolatot ajánl neki.

A lelki kapcsolatnak a testi melegségen kell alapulnia a gyermeknevelésben. Tehát a kisbabát gyakran kell felvenni, dédelgetni, szeretgetni, ölben tartani. Ugyanakkor sokat kell beszélni hozzá. Tegye meg mindezt az édesapa is.

A cseperedő gyermekkel leginkább a mesélés révén lehet lelki kapcsolatot találni. Rendszeresen kell neki mesélni, lehetőleg mindennap. Nemcsak gépmesével vagy videokazettával. Ezek sem haszontalanok, ha együtt hallgatja velük a szülő, mégis a "fő szám" apu, anyu vagy a nagyszülők élő szavú meséje, lehetőleg nem is olvasva, hanem szabad meséléssel. Ilyenkor találkozik lélek a lélekkel. Az ilyen mesélés révén könnyen alakul ki beszélgetés.

Szívesen és sokat kell beszélgetni a gyerekekkel. Faggatózni nem ajánlatos, beszámoltatni sem szerencsés dolog, és akkor sem jó a beszélgetést erőltetni, ha a gyereknek pillanatnyilag nincs hozzá kedve. Ha viszont a gyerek kezdeményez, mesél valamit vagy kérdezget, akkor mindig legyen rá idő. Érezze a kisebb is, a nagyobb is, hogy őt mindig meghallgatják, mondókája érdekli aput is, anyut is, nem nevetik ki, nem kezelik le, nem oktatják ki és nem dorongolják le, hanem komolyan veszik őt is, a mondandóját és a kérdéseit is. Nagy élmény a gyereknek, ha - persze a maga szintjén - bevonják a családi gondokba, sőt néha a véleményét, a tanácsát is kérik.

Ha ezt szokja meg a gyerek, nem fogja a fecsegésével rontani a hangulatot, amikor vendégek vannak. Csak azoktól a gyerekektől nem lehet nyugodtan beszélgetni, akik túlságosan kiéhezettek a szóra, a beszélgetésre, ezért féltékenyek az idegen bácsikra és nénikre. A rendszeres, sűrű beszélgetések révén a gyermek igénye kielégül, nem fog okvetetlenkedni alkalmatlan helyen és időben.

De ez a kisebbik haszon. A nagyobb az, hogy ha kicsi korától megszokja a gyerek, hogy a szüleivel lehet, sőt élvezetes beszélgetni, akkor jóban lesz apuval, anyuval. Nem fog tőlük menekülni nagyobb korában sem, mert barátul fogadja őket. És remélhetőleg őszinte marad hozzájuk abban a korban is, amikor nagy szüksége lesz az irányításra, jótanácsra.

A jó beszélgetések révén kitűnően lehet alakítani a gyerek gondolat- és érzelemvilágát, lehet őt lelkesíteni, nevelni, bevezetni az életbe; és nem lesz kerülendő, kényes kérdés a szülők és a gyermek között.

Baráti viszonyt teremt és erősít a közös cselekvés is. Ezért szükséges, hogy a gyerekekkel együtt játsszanak, kiránduljanak, sportoljanak. Az is nagyon jó dolog, ha a szülőknek és a gyerekeknek közös kedvtelésük van. Mindezt nem szabad erőltetni, de ha a gyereknek igénye van rá, a szülők feltétlenül legyenek társai benne. Különösen összekovácsolják a családot a kiadós, közös nevetések. A házimunkáktól sem szabad oktalan féltéssel "megkímélni" a gyerekeket. Hiszen szeretnek együtt dolgozni apuval, anyuval, ezt a hajlamukat kell erősíteni megfelelő feladatokkal, elismeréssel, munkájuk komolyan vevésével.

A mese, a beszélgetés, a közös munka, játék, szórakozás, kedvtelés feltétlenül szükséges a szép lelki kapcsolat kialakításához. Mindezt betetézi, ha a családban kicsik és nagyok együtt szeretik Istent. A közös imában, a közös vasárnapi szentmisén, a vallásos és erkölcsi témákról folytatott beszélgetésekben érintkezik legmélyebben lélek a lélekkel.

A gyermeket vallásosnak kell nevelni. Elsősorban azért, mert csak Isten szeretetében találhatja meg bárki igazi, eszményivé érlelődő önmagát. Isten hitében leli meg mindenki leginkább élete értelmét, és általa lesz leginkább otthon a világban. A hit sok mindenen átsegít, erőt ad, benne értelmet nyer az is, ami fáj, amit nehéz vállalni vagy elviselni. A hit ad erkölcsi tartást, lelki békességet, kiegyensúlyozottságot. Egyszer pedig a ti gyermekeiteknek is oda kell állniok Isten ítélőszéke elé. Úgy kell őket nevelni, hogy akkor nyugodtan, sőt boldogan nézhessenek Isten atyai tekintetébe.

A vallásos nevelés csak akkor hatékony, ha nem csupán jámbor cselekedetekre oktat és szoktat, nem merül ki abban, hogy hittanra járatják a gyerekeket. Az a szülő képes igazi hitet, isten- és emberszeretetet plántálni övéibe, akinek egyrészt magának is élő a hite, másrészt meleg barátság van közte és a gyermekei között. Azt is szem előtt kell tartani, hogy a vallás nem merül ki bizonyos cselekedetek végzésében, hanem az egész életet át kell járnia. Különben képmutatásnak hat az egész, és így tényleg az is. A szülők ne parancsolják a gyerekeknek a vallásoskodást, hanem úgy ajánlják és tanítsák meg, amint jó barát a jó barátot vezeti arra, ami az ő életének nagy kincse.

A legszebb élet az istenhívő élet, amelynek minden mozzanatát isten- és emberszeretet hatja át. A legeredményesebb nevelés, amelyben gyermek és szülő Istenben talál egymásra.

Az ember elhagyja apját, anyját...

Tényt és egyben törvényt mond ki a Szentírás, amikor ezt írja a Teremtés könyvében: "A férfi elhagyja apját és anyját, feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz." (2,24) A házasságra lépő fiatalok többnyire elköltöznek hazulról, a szülői házból, lakásból. De akár így van, akár egyikük szüleinél maradnak, az egészséges lelkű új házasok lelkileg, érzelmileg feloldják a szülőkhöz való kötöttséget, és ők ketten érzik magukat egészen együvé tartozónak. Nemcsak tény ez, hanem olyan törvény, amelyet a Teremtő írt az emberi természetbe, tehát így kell lennie, csak így lehet boldog az ember.

Sokszor halljuk, hogy a család a társadalom alapsejtje. Kevesebbet beszélnek arról, de mindenki érzi, hogy az ember igazi helye a családban van, a család révén képes leginkább önmagává érlelődni, otthon érezni magát a világban. Akik házasságra lépnek, azok új családot alapítanak. Ez csak úgy lehet sikeres, ha mindketten elszakadnak régi családjuktól. Kettejük összeérlelődésének alapvető feltétele, hogy számukra már ne apu, anyu legyen az igazi "valaki", hanem a párjuk. Aki nem tud helyes módon elszakadni szüleitől, az lehetetlenné teszi, hogy igazán szép legyen a házasélete, hogy igazi családot, otthont teremtsen jövendő gyermekeinek.

Nem szabad hát szeretni a szülőket? De igen, nagyon kell szeretni őket, csak éppen a szeretet sorrendje ez: első helyen álljon a hitves, második helyen a gyerekek és csak a harmadik hely illeti meg a szülőket. És ha - Isten ne adja - dönteni, választani kell, férj is, feleség is a házastársát válassza, ne a szüleit.

Miért kellene választani? Szerencsés esetben természetesen nem kell választani a hitves és a szülő között, mégis előadódhat ilyen helyzet, kényszerhelyzet. A szülőknek ugyanis egy kicsit mindig fáj, amikor elhagyják őket a gyermekeik. Meg lehet érteni őket. Ez a fiú, ez a leány nem is olyan régen még az anyja ölében érezte magát a legjobban, édesapa és édesanya érezve érezte, mennyire összetartoznak ők gyermekükkel, mennyire érte kell élniök. Azután jött egy "idegen" és gyermekük már azt szereti jobban, nem őket. Kedves fiatalok, amikor ti szintén részesültök ebben a nem túl kellemes élményben, meg fogjátok tudni, hogy bizony keserves dolog ezt megemészteni.

Szerencsére a legtöbb szülő szereti annyira gyermekét és van olyan józan, hogy belátja, ennek így kell lennie, sőt így van jól, ez az élet és a szív törvénye. Ez a belátás segíti őket, hogy elfogadják az új helyzetet, megszeressék menyüket, vejüket, gyönyörködjenek az új családban.

Egyik-másik apa és anya mégsem képes feldolgozni magában azt a tényt, hogy fia, lánya immár jobban ragaszkodik "elrablójához", aki ráadásul a szülő számára esetleg még ellenszenves is. Ilyenkor - merő "jóindulatból" is - a szülők árgus szemekkel figyelik menyüket, vejüket, vajon milyen ember, mit nyújt az ő gyermeküknek. És mivel nincs tökéletes ember a földön, nagyon természetes, hogy az apósi, anyósi szem talál hibát, kivetnivalót. Ez azután a furkálódás nyitánya lehet, ilyenféle bevezetésekkel: "Édes fiam (lányom), én nem akarok beleszólni, de a te feleséged (férjed) nem olyan, mint lennie kellene. Te nem ilyent érdemelnél. Egyébként mi megmondtuk előre, de te nem hallgattál ránk, most iszod a levét."

Mit tegyen ilyenkor az ifjú hitves? Az első ilyen megjegyzéseket próbálja hallatlanra venni. Még akkor is, ha a kifogások - legalább részben - helytállóak, valóban nem angyal a párja. Azt már házasságkötés előtt el kell intéznie magában mindenkinek, hogy nem kívánja a társától azt a lehetetlenséget, hogy egészen tökéletes ember és házastárs legyen.

Ha aztán a szülői piszkálódások ismétlődnek, véget kell vetni nekik. Finoman, tisztelettel, szeretettel, sőt gyengéden, de határozottan meg kell mondani apunak, anyunak: "Én jobban tudom, hogy nem angyal a párom, hiszen én élek vele. De szeretem, elfogadom olyannak, amilyen, és lesz ő még jobb is, hiszen szeret. Egyébként neki is van éppen elég nyelnivalója tőlem, mert én sem vagyok az a kimondott mintaházastárs. Majd összerázódunk."

Azt még határozottabban kell kérni a szülőktől, hogy ne tegyenek nyíltan megjegyzéseket vejükre, menyükre, ne célozgassanak, ne fintorogjanak, ne is pletykáljanak a fiatalokról. Meg kell velük értetni, ha valóban szeretik gyermeküket, akkor védjék a házasságát, ne támadják. Ne verjenek éket az új házasok közé, hanem segítsék őket összemelegedni, összeérlelődni. Még azzal is, hogy tapintatosan a háttérben maradnak. Ez különösen fontos abban az esetben, ha egy fedél alatt laknak idősek és fiatalok. Ne rontsanak rájuk, hagyják őket zavartalanul együtt lenni, ne is kémkedjenek.

Ha a szülők értenek a jó szóból - vagy ha egyébként is ideális apósok, anyósok -, ez nagy öröm. Ha nem maradnak békén, akkor nagyon határozottan álljon ki a párja mellett a férj is, a feleség is. A szülőknek érezniök kell, hogy ha szakításra kerülne sor, ők lennének a vesztesek. Nagyobb törvény a házasság megvédése, mint a szülőkhöz való ragaszkodás.

A másik, amivel a szülők meg tudják nehezíteni a fiatal házasok dolgát, ha mindenbe belebeszélnek, uralkodni, dirigálni akarnak. Pedig az új házasok már felnőtt emberek, a maguk sorsát maguknak kell kezükbe venniök. A szülők nem parancsolhatnak semmiféle címen, még akkor sem, ha anyagilag és másképp is sok segítséget adnak a fiataloknak. Akkor sem, ha a szülők ültették bele őket a készbe. Az új házasság megszilárdulásához feltétlenül szükséges, hogy a házasok a maguk urának érezzék magukat, közösen döntsenek a különböző kérdésekben, a maguk életét éljék közösen kialakítandó stílusban.

Mindez  azonban  korántsem  jelenti azt, hogy minden ostobaság, amit az "öregek" mondanak, hogy ők már meg sem szólalhatnak, nekik már "kibicelni" sem szabad. Bármennyire okos és művelt az ifjú pár, valamiben biztosan felülmúlják őket a szüleik, a tapasztalatokban. Igaz, ma más világot élünk, mint mikor ők voltak fiatalok, de egészen minden nem változott meg, és az évtizedekre visszamenő tapasztalatok nem semmik és nem haszontalanok.

Ha tehát a szülők valamit mondanak: "Nem jól csináljátok, így és így jobb lenne", akkor a fiatalok ne sértődjenek meg, ne ellenkezzenek automatikusan, ne fölényeskedjenek, hanem őszintén köszönjék meg a jó szót. Köszönjék meg akkor is, ha első pillanatban ostobának tartják a beleszólást. Mert egyrészt bizonyára a jóakarat mondatta a szülőkkel azt, amit mondtak. Ezt kötelesség feltételezni, hiszen legtöbbször így is van. Másrészt meg, amit az ember hirtelenjében ostobaságnak, merő okvetetlenkedésnek gondol, arról később gyakran kiderül, hogy nem is volt olyan butaság.

Meg kell tehát köszönni a tanácsot, komolyan venni, egymás között megtárgyalni, végül dönteni. A döntés mindig a fiatalok kezében legyen, hiszen az ő életükről van szó. Meg kell találni a helyes középutat. Úgy viselkedjenek a fiatalok, hogy a szülők érezzék, a jó tanácsot mindig örömmel megfontolják, de maguk akarnak dönteni.

Aki észreveszi, hogy párjának terhes a szülők tanácsadási kísérlete, kérje meg szüleit, a továbbiakban tartózkodjanak ettől, illetve, ha valamit kifogásolnak vagy javasolni szeretnének, azt négyszemközt mondják meg saját gyermeküknek.

Régi mondás, de igaz: "jó az öreg a háznál". Tisztelettel, szeretettel kell "nevelni" a szülőket, hogy tényleg jók legyenek a háznál, eltalálják azt a hangot, azt a módot, amellyel igazán segíteni tudnak a fiataloknak.

Persze a fiataloknak is bele  kell  jönniök  a  szülőkkel való helyes kapcsolatba. Legyen a fiatalokban szüleik iránt megértés, türelem. Ezzel érhetik el legkönnyebben, hogy maguk is megkapják ugyanezt a megértést és türelmet. Ne kívánja senki a szüleitől, sem apósáéktól, hogy angyalok legyenek. Az idősebb ember is ember, neki is lehetnek, sőt biztosan vannak hibái, ezeket már csak merő emberiességből is el kell nézni, el kell viselni. Szebb, könnyebb a házasság, ha jó viszony alakul ki mindkét szülőpárral.

"Téged vettelek el, nem az anyádat!"

Az élet törvénye, hogy az ember a házasságkötéssel elszakad a szüleitől. De nem olyan értelemben, hogy ezentúl már semmi közük egymáshoz. Csupán arról van szó, hogy a házasember igazi "valakije" nem az apja vagy az anyja,  hanem  a  hitvese.  Ugyanakkor  a  szülőkkel  való kapcsolat tartása kötelező és előnyös.

A szülőknek jár a tisztelet, a szeretet, a hála, a segítség. Gyakran kell felkeresni őket, szívesen kell beszélgetni velük, sűrűn kell levelet váltani, időnként a véleményüket is jó kikérni. Amikor rászorulnak, segíteni kell őket. Különösen betegségükben, magatehetetlenségükben kell melléjük állni. Ha arra kerülne sor, szívesen be kell fogadni őket a fiatalok otthonába, amennyiben ez elkerülhetetlenül szükségessé válik.

Mindezt meg kell adni a saját szülőknek, és a házastársak ebben ne akadályozzák, inkább segítsék egymást. Ezen túlmenően az is kötelező, hogy egymás szüleit elfogadják, saját szüleiknek tekintsék. Az ember nem légüres térben élővel köt házasságot. A férjhez és a feleséghez is hozzátartozik egy bizonyos háttér, elsősorban a szüleik. Aki a párja szüleit nem hajlandó elfogadni, az a hitvesét sem fogadja el egészen és igazán. Olyan tehertétele ez a házasságnak, amely lehetetlenné teszi, hogy egészen egymáséi legyenek.

Ha valaki úgy érzi, hogy apósa, anyósa nem fogadta őt szívesen, sőt talán később sincsenek jó szívvel hozzá, esetleg furkálódnak, piszkálódnak is, azt ne tekintse hadüzenetnek. Legyen megértéssel és türelemmel. Legyen nagylelkű. Ne legyőzni vagy megbosszulni akarja az apósékat, hanem megnyerni. Ezzel szolgálja az ember a párját, a házasságát, jövendő gyermekeit, saját lelke békességét.

Akik a szüleikkel élnek, ne az ezzel esetleg együtt járó kényelmetlenségekre figyeljenek, hanem a velejáró előnyöket helyezzék tudatuk előterébe. Minden erejükkel igyekezzenek alkalmazkodni, a maguk részéről tegyenek meg mindent a harmonikus légkörért. Az "öregek" hibáit nézzék el, abban a biztos tudatban, hogy bizonyára nekik is van elég nyelnivalójuk őtőlük. A fiatalok sem szentek, nem lehet ilyesmit megkövetelni az idősebbektől sem. Az igaz jóakarat találékonnyá tesz, segít megoldani a felmerülő problémákat.

Aki összeférhetetlen a szüleivel, az apósával, anyósával, előbb-utóbb a párjával sem tud majd szót érteni. A saját gyermekeivel sem fogja majd eltalálni a kellő hangot. Így aztán magányos, mindenütt idegen ember lesz.

Aki jót akar magának, az kényszerítse magát olyanná alakulni, hogy a többieknek ne essék nehezükre együtt élni vele, senkinek se legyen nehéz kedvelni őt. Az érzi otthon magát a maga életében, aki képes önmagában legyőzni mindazt, ami akadályozza a másokkal való szép együttélést.

Itt is áll: magadban keresd a hibát! A szülők hibáit minden további nélkül észreveszi az ember. Mégsem szabad abba a tévhitbe esni, hogy csak az öregek a hibásak. Kutatni kell, én miben nem vagyok olyan, amilyennek lennem kellene, mivel húzom ki a szülőkből a rosszat.

Ki mint vet, úgy arat

Mindkettőtök szüleinek adjátok meg mindazt, amit egyszer majd ti elvártok, reméltek felnőtt gyermekeitektől. Tiszteletet, szeretetet, kapcsolattartást, törődést, melegséget, elismerést, hálát, segítséget. Először azért, mert nagyon megérdemlik. Az ember legnagyobb jótevői általában a szülei. Mindent meghálálni nekik úgysem lehet. Annyira kell tehát jónak lennetek hozzájuk, amennyire csak képesek vagytok Isten segítségével.

Ne vegyétek természetesnek azt a mérhetetlenül sok jót, amit a szüleitek adtak, adnak és még adni fognak. Legyen szemetek és józanságotok mindezt felmérni, értékelni. Fejezzétek ki hálátokat szóban is, de elsősorban a magatartásotokkal. És vegyétek majd észre azt a pillanatot, amikor már nektek kell adnotok, a sok jót viszonoznotok.

Mindez emberi kötelesség. De egyben mindenki a saját érdekeit is szolgálja, ha nagyon jó a szülőkhöz. Ezen a vonalon igaz ugyanis a leginkább: "ki mint vet, úgy arat", továbbá: "ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát". És harmadik bölcsességként mondjuk ki a tényt: aki rossz a szüleihez vagy hitvese szüleihez, az maga alatt vágja a fát. Mindez azért van így, mert ki-ki rendszerint, sőt majdnem minden esetben azt kapja vissza a saját gyermekeitől, amit a szüleinek adott vagy nem adott.

Nagyon természetes és könnyen belátható, hogy ez így van. A gyermekeket ugyanis elsősorban nem az neveli, amit mondanak neki, hanem az, amit látnak, amiben élnek. Hiába prédikáljátok majd: "aput, anyut szeretni kell", ha a gyerekek közben azt veszik észre, hogy apu és anyu nem nagyon szeretik a szüleiket. Amit a gyerek hall, könnyen megy egyik fülén be, a másikon ki. De amit a kicsi ember tapasztal, átél, az megtapad a lelkében.

Ha a gyerek azt tapasztalja, hogy az idősekkel és az idősekről csúnyán beszélnek a szülei, akkor ezt fogja természetesnek tartani, és előbb-utóbb - talán nem is tudatosan, hanem ösztönösen - maga is foghegyről beszél majd a szüleivel és így nyilatkozik róluk. Sajnos, erre nem is kell túl sokáig várni.

Ha abban él a gyerek, hogy nagypapát, nagymamát nem szokás gyakran meglátogatni, nem fontos velük levelezni, nem divat nekik ajándékot adni, és betegségükben sem kell velük törődni, akkor ezt a viselkedésformát tanulja el, ezt fogja önkéntelenül is gyakorolni a saját szüleivel szemben.

Ha viszont az a gyerek alapélménye, hogy a nagyit és a papát mindenki szereti a családban, akkor ez a lelkület diadalmaskodik benne felnőtt korában.

Kedves fiatalok, a beképzelt ember a legostobább ezen a világon. Ne gondoljátok önhitten, hogy a ti szüleitek rossz szülők, de ti természetesen jó szülők vagytok. Azt se, hogy a ti "öregjeitek" rossz após, rossz anyós, de ti magától értetődően jó após, jó anyós lesztek. Ti a magatok szüleiről ítéltek, rólatok meg majd a saját gyermekeitek fognak ítélni. Ez az ítélet semmivel sem lesz elnézőbb, méltányosabb, mint az, amivel ti sújtjátok öregjeiteket.

Tanuljátok meg a szülőket minden hibájuk ellenére őszintén tisztelni, becsben tartani, velük bensőséges jó viszonyt kialakítani. Ez az egyetlen biztosíték arra, hogy magatoknak is szép legyen az öregkorotok.

Túl szép ahhoz, hogy igaz lehessen?

Elmondtam, milyennek képzelem az igazán szép házaséletet, milyennek a harmonikus viszonyt a szülőkkel. Nem nehéz belátni, hogy valóban az élet legnagyobb gyönyörűsége lenne lángoló testi-lelki-érzelmi szeretetben élni egymással mindhalálig; szép összhangban gyermekekkel, szülőkkel. De hogy mindez megvalósuljon, ahhoz - mint az eddigiekből kitűnt - túl sok követelménynek kell eleget tenni. Az ember ebből arra a következtetésre juthat: mindez utópia, lényegében megvalósíthatatlan.

Vajon képes-e angyallá válni az ember? Vajon lehetséges-e az ideális házas- és családi élet? Nem, emberileg nem lehetséges. Túlságosan gyenge és rosszra hajló mindenki, ti magatok is. Azért ne legyetek türelmetlenek és ne várjatok oktalanul sokat se egymástól, se gyermekeitektől, se szüleitektől, sőt önmagatoktól sem. Nem szabad kétségbeesni azon, ha nem megy minden tökéletesen. Az élet legnagyobb tudománya az el nem csüggedés, a remény megőrzése, az állandó újrakezdés.

De van itt még valami. Ti templomi esküvőre készültök, pontosabb megfogalmazással szentségi házasságra. Ez a megoldás. Természetesen nem arról van szó, hogy akiket pap ad össze, azoknak automatikusan szebb lesz a házas- és családi élete, mint a többieké. Sok egyházi esküvőt követ nagyon rossz házasság, és sok nem vallásos pár is tud meghitt családi életet élni.

Miről van szó tehát? Arról, hogy az emberek a maguk kenyerén, pusztán önerőből képtelenek az egészen szép házaséletre. Ehhez csak a mindenható Isten segítheti őket, mégpedig úgy, hogy Jézus Lelkét oltja a házasokba.

A katolikus templomi házasság szentség. Ez azt jelenti, hogy ha odaadó lélekkel, Istenhez simulva esküszik örök hűséget egymásnak vőlegény és menyasszony, akkor eltölti őket a Szentlélek. Ha akarják, ennek a Léleknek erejében képesek lesznek egy életen át Jézus lelkületével szeretni egymást és övéiket. Ez biztosíthatja a házasélet el nem múló, sőt egyre inkább kiteljesedő szépségét

Mit jelent Jézus lelkületével élni a házasságban? Azt, hogy a mi Urunk soha, semmiben nem önmagát kereste, nem a maga hasznát vagy kedvét nézte, hanem mindig adni akarta önmagát, szolgálni akart, mások javát kereste. Annyira, hogy önként, szabad akaratából életét áldozta értünk a kereszten. Nem színpadiasan könnyű hőstett volt ez a számára, hiszen előtte vért verejtékezve remegett. Mégis megtette, vállalt minden kínt, mert értünk élt, értünk akart meghalni.

Ez a magatartás emberfeletti, természetfeletti. Önerejéből nem is képes rá senki, hiszen születésünknél fogva önzőek vagyunk, magunkat keressük. De Jézus lelkülete betölti a házasság szentségében az új férjet és az új asszonyt. Persze ez csak képesség bennük, és csak akkor az övék, ha jó lélekkel esküsznek Isten színe előtt, és ha élni is akarnak ezzel a belső képességgel.

Nekik sem lesz könnyű, de ha igazán akarják, a szentség erejében - mely holtig tart -, tudnak majd egészen egymásért és a gyermekeikért élni. Képesek lesznek nem a maguk javát keresni, hanem a párjuk és gyermekeik javát. Nem kényúr férfi és nem papucskormányt alakító asszony lesznek, hanem egymást szolgáló hitvesek, barátok, gyermekeikért élő szülők. A gyönyörű házas- és családi élet utópia Jézus Lelke nélkül, de megvalósítható annak, akit eltölt ez a Lélek, és aki igyekszik szerinte élni. Ez a Lélek segít igaz hűséghez, kölcsönös odaadáshoz.

Itt érdemes megemlíteni, hogy amikor nem templomban esküdött házaspárok szép életét látja az ember, akkor biztos lehet benne, hogy titokzatos módon bennük is a Szentlélek él és működik. Mert Isten Lelke azzal és akkor közli magát, akivel és amikor akarja. A jólelkűek szentség nélkül is elnyerik a belső segítséget. De természetesen csak akkor, ha önhibájukon kívül nem esküdtek egyházilag is. Aki tudatosan utasítja vissza a Szentlelket, azzal az Úr sem tud mit kezdeni.

Ám ha meg is kapjátok  Jézus  Lelkét, ő nem működik bennetek automatikusan. Csak akkor válik a szentségi házasság igazán a javatokra, ha együttműködtök a Lélekkel, akartok Jézus szellemében élni. Úgy van ez, mint bármilyen tehetség. Csak abban bontakozik ki, aki akar a tehetsége szerint élni.

Ha akartok Jézus lelkülete szerint élni, akkor az ő Lelke egyre inkább eltölt benneteket, egyre könnyebb lesz jó házastárssá, jó szülővé, hálás gyermekké alakulni. De ha önzőek lesztek, vagy ostobán kéjvágyók, ha mindegyikőtök csak a másiktól vár tökéletes viselkedést, nem önmagát igyekszik erre rákényszeríteni, ha gyermekeiteket majomszeretettel csak birtokolni akarjátok, ha szüleitekkel szemben szeretetlenül viselkedtek - akkor elhagy benneteket Isten Lelke, a magatok gyarló erejére lesztek utalva, és ez semmi jóval nem kecsegtet az együttéléseteket és szülői sikereiteket illetően.

"Tedd azt, amit teszel!" - ez a régi, örökké érvényes követelmény. Ha Isten színe előtt esküsztök, legyen ez valóban szentségi házasságkötés. Higgyétek, hogy általa valóban Jézus Lelkét nyeritek el egy életre. És legyen meg bennetek a szent elhatározás, hogy a Szentlélek erejében és irányításával akarjátok szeretni egymást és jövendő gyermekeiteket mindhalálig.

Azután mindennap élesszétek fel magatokban a Lelket. Mindennap fohászkodjatok legalább egy gondolattal, hogy a Szentlélek maradjon mindkettőtökkel. Az ember gyakran nem tud elég bölcs és erős lenni a házasélet, a gyermeknevelés és a szülőkkel való viszony dolgaiban. De aki naponta kéri a Szentlelket, vezesse, gyámolítsa mindkettőjüket, az belső világosságot nyer, könnyebben felismeri, mikor mi a leghelyesebb, és meg is erősödik a jóra.

Gyermekkoromból emlékszem, hogy édesapám minden este és minden reggel megcsókolta a jegygyűrűjét. Gondolom, ilyenkor élesztgette magában tudatosan is szeretetét édesanyám és mi irántunk. Azt a szeretetet, amely Isten ajándéka, és amelyet csak a Szentlélek tehet egészen tökéletessé és boldogítóvá.

Légy jó ember, hogy jó házastárs és szülő lehess!

Az egyházi esküvő előtt gyónni szoktak a házasságra lépők. Ez egyrészt azért szükséges, mert a templomi házasságkötés szentség, általa a Szentlélek tölti el a frigyre lépőket. Szentséget venni pedig csak tiszta lélekkel szabad. A Szentlélek csak megtisztult szívben hajlandó lakást venni.

Ez azonban csak az egyik ok. A másik, amiért ilyenkor gyónni kell, az, hogy a házasok bűntelen emberként kezdjék el közös életüket. Jó férjjé, jó feleséggé, jó szülővé csak az képes lenni, aki egyébként is jó ember.

Aki általában nem megbízható, az a házassági hűségre, a következetes gyermeknevelésre sem nagyon alkalmas. Aki nem tud parancsolni önmagának, ösztöneinek, annak a házasságban is összeférhetetlen lesz a természete, sok bánatot okoz övéinek. Aki általában könnyen gyűlölködik, nem tud megbocsátani, az ilyen lesz a párjával szemben is. Aki lusta, nagy keresztje lesz hites társának. Aki nem képes megértő, jó, szolgálatkész lenni bárki iránt, az a szerelem elmúltával - sőt, már előbb is - házastársként is önző módon fog viselkedni.

A gyónás tehát azt jelenti, hogy a vőlegény is, a menyasszony is a házassággal általában is szebb, jobb, tökéletesebb, emberibb életet akar kezdeni. Lerakják mindazt, ami rossz volt bennük, hátat akarnak fordítani a hibáiknak, tiszta lappal, szép elhatározásokkal akarnak belépni új otthonukba.

Mindennek persze csak akkor van értelme, ha jó a gyónásotok. Tehát ha hívő lélekkel, igazán bánjátok a bűneiteket és valóban jók akartok lenni. Természetesen az is szükséges, hogy ez ne csupán kezdeti lendület legyen. Egész életetek folyamán igyekezzetek rendes, jó becsületes, önzetlen, melegszívű emberek lenni. Kizárólag ez a biztosítéka annak, hogy valóban örömetek telik egymásban egy hosszú életen át.

Akadnak emberek, akik úgy gondolják, ők csak a párjukhoz meg a gyermekeikhez akarnak jók lenni, értük mindent megtesznek, akár az életüket is odaadják, de egyébként olyanok, amilyenek, a többi ember nem érdekli őket. Nem tartják fontosnak, hogy mindenkivel szemben és az élet minden területén őrizzék a becsületességet, a jóakaratot, az egyenességet, a jólelkűséget, a szolgálatkészséget. Önzetlenek övéikkel, de ridegen haszonlesők másokkal.

Ez az életfelfogás tragédiába torkolló tévedés. Aki csak azokhoz akar jó lenni, akikhez vonzódik, az a lelke mélyéig önző. Csak azért jó övéihez, mert ez neki jólesik. Nagy kérdés, meddig esik neki jól. Mert a szív kiismerhetetlen és megbízhatatlan jószág. Akiért ma rajong, azt holnap elunhatja, sőt meggyűlölheti. És ki biztosíthatja az embert, hogy párja iránt tíz év múlva is úgy érez, mint a kezdet kezdetén?

Ha nem kötelességtudó, önzetlen, jóindulatú az ember általában is, tehát mindenki iránt, minden vonatkozásban, akkor a szerelem hűltével egyre kevésbé lesz jó a házastársához is. Így lesznek a nagy szerelmi házasságokból nagy csalódások, életre szóló fiaskók.

Jó emberek legyetek minden tekintetben! Jézus Lelke vezéreljen benneteket. Ez az egyetlen biztos út ahhoz, hogy együtt öregedjetek meg, és hogy az aranylakodalmon is úgy érezzétek, áldott az az óra, amelyben megismerkedtetek.

Ne legyen a házasság előtti gyónás, áldozás az utolsó az életetekben. Ha később is egy-egy jó szentgyónás nyomán újra meg újra feléled bennetek a Lélek, ez nagyon jót fog tenni házaséleteteknek is. A jó gyónás a lélek üdítő fürdője. Más, jobb emberként tud utána élni és házaséletet élni a hívő ember.

Ha valamelyikőtök nem katolikus, akkor természetesen nem kell gyónnia. De nagyon jól teszi, ha elkíséri jövendőbelijét a templomba, és amíg ő gyónik, áldozik, addig maga is felkészül lélekben a házasságkötésre.

Gondolja át, miben nem volt jó az eddigiekben, mivel bántott meg másokat és a jó Istent, és határozza el, hogy az Úr segítségével jobb ember lesz. Fohászkodjék, hogy a Szentlélek őt is betöltse belső erővel, hogy jó hitves és szülő tudjon lenni.

A házasélet folyamán a különböző vallásúak ne bántsák egymás meggyőződését. Igyekezzenek mindketten úgy élni, hogy a jó emberségben és az istenhitben találkozzanak és egyek legyenek. Attól pedig senki se féljen, hogy a párja vallásos. Az igaz vallásosság feltétlenül jobb emberré, így jobb házastárssá és szülővé tesz mindenkit. A nem hívőnek is csak előnyére válik, ha párja őszintén szereti Istenét.

Az élet legnagyobb kérdése

A házasságkötés újfajta élet kezdete, sorsforduló. Ilyenkor a legtöbb embernek eszébe jut a kérdések kérdése: "mire jó ez az egész?", vagyis mi az élet értelme, célja, mivégre vagyunk a világon.

Lehet, a jegyesek számára ez nem fogas kérdés. Őket egészen eltölti az érzés, hogy érdemes élni, hiszen tele vannak szerelemmel, reményekkel, tervekkel, millió tennivalóval. Ezek megvalósításáért és egymásért óhajtanak élni, dolgozni, küszködni. Aztán jönnek majd a munka, a gyarapodás, a gyerekekkel való vesződség évei, évtizedei. Ezekben nem nagyon akad idő arra, hogy az élet értelméről töprengjen az ember.

De emlékezzetek csak kamaszkorotokra! Akkor igenis érdekelt benneteket a kérdések kérdése, mire vagyunk a világon, mi az értelme, célja életünknek. És ahogy múlnak az évtizedek úgy kerül majd ismét előtérbe a legfontosabb kérdés. Egyrészt azért, mert rá fogtok jönni, bármennyire sikerül is valakinek az élete, ez valahogy mégsem az igazi. Bármennyit kapunk a sorstól, valami többet várnánk. Mindig marad bennünk valami elégedetlenség.

Még erősebben felvetődik a nagy kérdés, miért élünk, ha éppen nem sikeres az élet. És jön az öregedés, amikor egyre több dologból kopik ki az ember: a munkából, a szerzés öröméből, az egészségből és egyszercsak észreveszi, hogy ő bizony nem kell már senkinek, különösen, ha megözvegyül. Akkortájt kezd félni az ember komolyan a haláltól, a végső megsemmisüléstől. Az öregkorban ismét sürgető lesz a kérdés: mire jó ez az egész.

Ráértek majd ezen gondolkozni, amikor majd öregek lesztek? Nem értek rá. Legalábbis akkor nem, ha értelmesen óhajtotok élni, és méltók akartok lenni az ember névre.

Mert az embert - ha igazán ember - az jellemzi, hogy előre lát, tervez, igyekszik mindent értelmesen csinálni. Erre képtelen az, aki nem tudja: egyáltalán miért él, mik az ember reális távlatai, mi a végső cél. Az tud igazán önmagává érlelődni, az éli át, hogy érdemes élni, aki ismeri a titkok titkát, az élet értelmét.

Miért is élünk? Azon túl, hogy dolgozunk, szeretünk, gyarapodunk, élvezünk, szenvedünk és meghalunk, mire jó az egész?

Az ember hiába töri ezen a fejét, képtelen rájönni. Egy valaki ismeri a titkok nyitját, az, aki létrehozta az embert. Az, aki megteremtette az anyagvilágot, aki az élettelen anyagból létrehozta az első parányi élőt, az egysejtűt, aki aztán megtervezte, elindította és végbevitte azt a folyamatot, amelynek a végén kialakult az értelemmel, akarattal bíró élőlény, az ember. A teremtő Isten ez.

A természet önmagában vak és tehetetlen. Képtelen olyan nagyszerűt, értelmeset alkotni, mint ami ez a világ és benne az ember. Ilyesmit csak egy értelmes, bölcs és hatalmas Valaki tud létrehozni, őt nevezzük Istennek.

Istennel nem tudunk úgy találkozni, hogy látnánk őt, beszélnénk vele. Isten rejtőző Hatalmasság. De élt köztünk egy ember, Názáreti Jézus volt a neve, őt Isten küldte, sőt benne titokzatos módon maga Isten öltött testet. Jézus ember volt, ugyanakkor Isten egyszülött Fia, egy a teremtő Atyával. Jézus elmondta nekünk, mivégre élünk, mi a létünk értelme. Csodák sorozatával igazolta, hogy igazat beszél.

Csakhogy mi nem láttuk azokat a csodákat! Igaz, én sem láttam, mégis biztos vagyok benne, hogy megtörténtek. Egyszerűen azért, mert másképp nem lehet elképzelni, hogyan hihettek Jézusnak a kortársai. Rajta kívül soha, egyetlen vallásalapító sem mondotta önmagáról, hogy ő a világot teremtő Isten, aki öröktől fogva létezik és mindörökké él. A római császárok csak a szenátus által kinevezett istenek voltak, senki sem gondolt arra, hogy ők hozták létre a mindenséget.

Jézus igazi Istennek mondta magát. Gondoljátok el, egy harminc éves ácslegény mondta ezt magáról! Szegény és tanulatlan ácslegény. Hogyan reagálnak ilyesmire a normális emberek? Vagy azt mondják: aki ilyeneket beszél, az viccel, vagy azt, hogy részeg, esetleg tébolyodott.

Jézusnak azonban hittek. Nem páran, hanem ezrek és tízezrek, komoly emberek. Sőt, nemcsak elhitték neki, hogy ő Isten, hanem vállalták azt, amivel abban az időben ez a hit járt. Mert aki Jézus hívének vallotta magát, elkészülhetett a legrosszabbra: börtönre, vagyonelkobzásra, kínzásokra, sőt a halálra. Ezerszám lettek vértanúk a hitükért. Elképzelhető ilyesmi, ha nem látták a csodákat? Ezért vagyok biztos benne, hogy a csodák valóban megtörténtek.

De más valami is igazolja, hogy Jézus valóban Isten küldötte. Palesztinában született és az ott élő zsidóknak voltak szent embereik, prófétáik. Ők évszázadokkal Jézus születése előtt megírták, rögzítették a Bibliában, hogy miről lehet majd felismerni az Eljövendőt, Isten teljhatalmú küldöttét. Másról, bárkiről, születése előtt egy évvel sem lehet előre semmit sem tudni, megmondani. Jézusról lehetett tudni századokkal előre, hogy pl. akkor születik, amikor először fog ülni nem zsidó ember Izrael trónján, Betlehemben látja meg a napvilágot, születését csillagjelenség kíséri, Dávid király leszármazottja lesz, csodákat művel, szeretni fogja a szegényeket, elesetteket, szamárháton vonul be a fővárosba, és úgy hal meg, hogy átszögezik kezét, lábát, átszúrják oldalát, de csontot nem törnek benne; halála után feltámad, és még sok más dolgot. Biztos vagyok benne, hogy Jézus csodákat tett és abban is biztos vagyok, hogy a jövendölések benne teljesültek. Tulajdonképpen mégsem ezért hiszek Jézusban, hanem azért, mert Isten megadta nekem a hitet.

A hit hasonló képesség, mint pl. a művészi hajlam, tehetség. Akinek megadatott, abban megvan, erőszakkal megszerezni nem lehet. A hit is az Úr ajándéka. Csakhogy művészi tehetséget csupán néhány ember örököl génjeiben, hitet viszont bárki kaphat, aki jóindulatú és vágyik rá. Imádkozni kell érte, és nagy öröm annak, aki elnyeri. Mert a hit révén megvilágosodik sok minden, amit tudomány vagy művészi intuíció képtelen kideríteni. Elsősorban az válik kézenfekvővé, miért is élünk a világon, miért hozott létre bennünket a Teremtő.

Jézus azt mondta, azért van az ember, mert Isten végtelenül jó és végtelenül boldog. Túlcsordul benne a szeretet. Jóságában elhatározta, hogy másokat is részeltet a maga boldogságában. Azért teremtett embereket, hogy ők is úgy legyenek boldogok, amint boldog maga Isten.

Milyen az Isten boldogsága? Azt elmondani vagy felfogni lehetetlen addig, míg nem érzi az ember. Úgy van ezzel is, mint a színekkel. A született vaknak bárki képtelen megmagyarázni, milyen a piros, a pirosat látni kell. Isten boldogságát meg átélni kell, hogy tudjuk majd, milyen az. Minden földi öröm csak igen távoli kis hasonmása Isten boldogságának, amelyben majd részünk lesz.

Részünk lesz, de mikor és hogyan? Jézus tanítása az, hogy az ember túléli saját halálát és ebben a "túlélésben" lesz boldog Isten módjára. Ez lesz a mennyország.

Túléljük halálunkat?  Igen.  Mert van valami bennünk, ami nem test, nem anyag. Ennek a valaminek a létét leginkább akkor éli át az ember, ha kimondja a szót: "ÉN". Ez az ÉN nem az agyam, nem a tüdőm, nem a lélegzetem, nem a szívem, hanem nekem van agyam, nekem van tüdőm, szívem, lélegzetem, gondolatom, érzéseim, emlékezetem. Az Én nem független a testemtől, hiszen benne él, az agyam révén gondolkozik, a beszélő szerveimen át nyilatkozik meg, a test révén érez, cselekszik. Az Én mégis más, mint a test, el tudom gondolni a testemtől függetlenül is. Ez az Én éli túl halálomat. Az Ént nevezzük léleknek, és a lélek halhatatlan, örökké él.

Jézus még azt is közölte velünk, hogy mivel csak testével együtt egészen igazi ember az ember, azért fel is támadunk, új, szellemi, soha véget nem érő, mennyei, isteni boldogságú életre. Testi-lelki mivoltunkban élvezzük majd azt, amit élvez maga Isten.

Ez lesz hát a halálunk után. Ez a végső célunk. De mire akkor ez a földi élet, születésünktől a halálunkig? Arra, hogy megmutassuk, akarjuk a mennyországot. Akarata ellenére senkit sem lehet boldoggá tenni. Isten boldogsága sem lehet azé, aki nem akarja ezt a fajta boldogságot.

Ezért van hát ez az egész földi lét: meg kell mutatnunk, hogy akarjuk a mennyországot. Aki megmutatja, az el is nyeri.

Igazán akarod?

Dehát kinek nem kell az Isten boldogsága, ki nem akar a mennybe jutni? Ezt kár megkérdezni tőlünk! Ha van ilyesmi, persze, hogy mindenki akarja!

Nem ilyen egyszerű a dolog. Nem áhítani kell a mennyországot, nem is kívánni, hanem akarni. A csapodár ember is szeretné a házas boldogságot, dehát éppen azzal kellene akarnia, hogy nem csapodár. A lusta is elfogadná a jól végzett munka örömét, dehát ehhez éppen a lustaságát kellene elhagynia.

Csak az akarja igazán Isten boldogságát, és csak az nyeri el, aki úgy él, mint az Isten. Amint a józanul élők öröme is csak a józanul élőké lehet, az alkoholistáké nem, bármennyire elfogadnák.

Hogyan él az Isten? Röviden meg lehet mondani: színtiszta szeretetben. Istenben mákszemnyi önzés sincs, csak tökéletes önátadás.

Mert Isten nem egyetlen személy. Isten csak egy van, de ő három személyben él. Ugyanaz az egy Isten él az Atyában, az ő Fiában és kettejük Szentlelkében. A három isteni Személy életformája a tökéletes szeretet. Feltétel és megkötés nélkül egymásnak adják magukat és egészen elfogadják egymást. Ez a Szentháromság boldogsága. Azért mondja a Szentírás, hogy Isten maga a Szeretet.

Ezt Jézus a maga emberi életében mutatta be. Ő sem kereste semmiben a magáét, az emberekért áldozta egész életét, önként szenvedett értünk borzalmas kínhalált. Jézus istenemberi élete is maga volt a színtiszta szeretet.

Azé lesz a menny, aki ebben a szellemben él. Tehát azé, aki a szeretetre építi egész életvitelét. Az önzőnek nem lesz mennyországa, neki kárhozat, örök boldogtalanság jár, ez a pokol. Mert az önző önmagát isteníti, és ezen az alapon sok mindent rosszul csinál, a menny szellemével ellentétesen.

Mit jelent ez a gyakorlatban? Itt van pl. a munka. Önző az, aki csak azért dolgozik vagy dolgoztat, hogy neki jó legyen, sok pénzt szerezzen. Az ilyen ember rendszerint ügyeskedik, ravaszkodik is, görbe utakra téved pénzszerető önimádatában. Az akarja a mennyet, aki nemcsak bérért, jövedelemért "hajt", hanem mert szereti a világot, az embereket,  ezért alakítani, szebbíteni akarja a világot az emberek szolgálatában.

Önző, tehát a kárhozat felé megy, aki csak elfogad, sőt követel szüleitől, de maga nem hajlandó értük a kisujját sem mozdítani, hacsak nem számító érdekből. Jézus lelkülete él abban, aki hálásan szereti, gyámolítja szüleit. Ugyancsak önző, aki a házasságban, barátságban a maga kedvét, előnyeit, vágyait keresi kizárólag, aki eszköznek tekinti az embereket saját szolgálatában. Isteni lelkű, tehát valóban akarja a mennyet, aki szolgálja partnerét a házasságban is, a barátságban is, és aki minden ember szolgájának tudja magát.

Állampolgárként is lehet önzőnek lenni. Ilyen az, akit csak az érdekel, mi jár neki, milyen lehetőségei vannak, hogyan lehet a paragrafusok között a kiskapukat megtalálni. A szeretetre alapozó ember a hazáját szereti, a közösségért hajlandó áldozatokat is hozni, ismeri kötelességeit, azokra összpontosít.

Az önző könnyen fog csalni, lopni, sikkasztani, korrupcióba keveredni. Az isteni lelkű viszont jószívű, nem anyagias, segít, ahol tud.

Az önző cserbenhagyja embertársait, bármiféle bajban vannak. Úgy közlekedik, hogy könnyen bajt okozhat vele másoknak. Szívesen beszél és feltételez rosszat másokról, rágalmaz és pletykál, gyanúsít és mindig másban keresi a hibát. Akiben Jézus Lelke él, meggondolja, mit beszél, keresi az alkalmat, hogy jót tehessen, becsületes, egyenes, jóindulatú.

Az az ember érdemel kárhozatot nemi életével, akinek elsősorban vagy kizárólag csak az élvezet kell. Mindegy, kivel, csak kellemes legyen. Az mutatja, hogy Isten boldogságát akarja, aki adni óhajtja magát a nemi találkozásban, egészen önmagát adni. És mivel ezt az ember csak egy valakivel élheti meg így, azért ragaszkodik a házastársához.

Sokáig lehetne folytatni a példákat, most csak egy dolgot említünk. Azt, hogy nemcsak az embereket kell szeretnie, aki üdvözülni akar. Elsősorban és mindennél, mindenkinél jobban Istent kell szeretnünk. Aki Istent nem szereti, az önzéséről tesz tanúságot. Hiszen mindent Istentől kaptunk: életünket, az ételek ízét, a szerelmet, az értelmességet, a természet szépségét, mindenféle jó érzést. Valóban mindent. Minden a jó Isten "találmánya", "gyártmánya", ingyen adja, szeretetből. Aki csak elfogadja mindezt az Úrtól és nem óhajtja ragaszkodásával viszonozni, az menthetetlenül önző.

Hogyan kell megmutatnunk Isten iránti szeretetünket? Először úgy, hogy keressük vele a kapcsolatot: imával, szertartásokkal, elsősorban a szentmisével, a szentségek vételével. Aztán az embereket is alapvetően Istenért kell szeretnünk. Jézus azt mondta, amit bárkinek teszünk, azt neki tesszük.

Életünk értelme tehát az, hogy Isten lelkületével, odaadó szeretetben éljünk, és így halálunkban úgy legyünk boldogok, mégpedig örökre, ahogyan Isten boldog.

Meg kell mondanunk, ember a maga erejéből nem képes a szeretet életformájára. Születésünknél fogva az önzésre hajlunk. Ezért ember nem is képes úgy élni, hogy üdvözüljön, csak az, akibe Istenünk elküldi a maga Szentlelkét. Az ő erejében képes az ember isteni lélekkel élni és így a mennybe jutni.

Atyánk a keresztségben árasztotta el bennünk a Szentlelket, ezért is szükséges mindenkit megkeresztelni. A bérmálás szentsége azt szolgálta, hogy nyilvánosan is vállaljuk Jézust Mesterünknek, példaképünknek, életformánknak, mégpedig olyan határozottsággal, hogy az másokat is megindítson Jézus felé.

A házasság szentsége a házas- és családi életre, a betegek olaja (szent- vagy utolsó kenet) a végső életútra, az egyházi rend szentsége a lelkipásztori hivatáshoz adja a Szentlelket. A gyónás, a bűnbánat szentsége arra jó, hogy aki elveszítette a Szentlelket, az visszakapja őt a pap feloldozó szavára. Az oltáriszentség (eukarisztia) egyre teljesebbé teszi bennünk a Lélek hatékony kiáradását. Tehát minél többször és minél nagyobb odaadással áldozunk, annál könnyebb isteni lélekkel élnünk.

Aki üdvözülni akar, ne önmagában bizakodjék, hanem egyrészt a szentségek erejében, másrészt sokat és buzgón imádkozzék, hogy jó úton vezesse és tartsa meg őt Isten segítsége.

Hogyan kell gyónni?

Aki esetleg olyan régen gyónt már, hogy elfelejtette a gyónási imákat, nagyon jól teszi, ha megtanulja őket valamilyen ima- vagy hittankönyvből. Ha erre nincs alkalma, nem tragédia. A megszabott imák elmondása nélkül is lehet nagyon jó a gyónás.

A gyónás lényege a pap megbocsátó szava: "feloldozlak bűneidtől". Ez a mondat hozza meg a kibékülést Istennel, e szó nyomán költözik vissza a Szentlélek abba, aki életmódjával elűzte őt.

Annak érdekében, hogy ez a szentségi, feloldozó szó igazán hatékony legyen, Isten tényleg megbocsásson, ahhoz a gyónónak is feltétlenül szükséges megtennie néhány dolgot. Ezeket sorolom fel.

A gyónáskor meg kell vallanunk bűneinket. Csak a súlyos, halálos bűnöket kötelező megmondani, de a legjobb minden bűnünket elsorolni. A súlyos vétkekről azt is meg kell mondani, milyen gyakran, körülbelül hányszor követtük el azokat.

Hogy mindez ne okozzon problémát a gyónáskor, már előtte, lehetőleg még otthon át kell gondolni, mivel is vétkeztünk utolsó gyónásunk óta. Alkalmas ebből a célból elővenni vagy kölcsön kérni egy imakönyvet. Abban fellelhető a lelkitükör, ez segít, hogy számba vegyük bűneinket.

Ezután jön a legfontosabb. Régi mondás és örökre igaz marad: bánat nélkül nincs bocsánat. A gyónásban csak az szabadul meg vétkeitől, aki bűneit őszinte szívvel bánja. Ezért még gyónás előtt, lehetőleg otthon, gondolatban meg kell mondani a mennyei Atyának: bánjuk már, hogy vétkeztünk. Azt is megmondjuk, miért. Azért is, mert félünk a büntetéstől földi életünkben is, de elsősorban a más világon. Különösen a kárhozattól félünk, azért bánjuk, ami rosszat tettünk. De az is bánt bennünket, hogy bűneinkkel megsértettük, megbántottuk Istent, aki maga a Jóság, a Szeretet, és a Szeretetreméltóság. Mindezt komolyan, őszinte szívvel kell elmondanunk az Úrnak.

Még valami szükséges. Erős elhatározással azt is meg kell mondanunk Istennek, hogy ezentúl - az ő segítségével - kerülni akarjuk a bűnt, főleg a súlyos vétkeket, mindenben a jóra akarunk törekedni.

Aki továbbra is bűnös módon akar élni, aki nem bánja, amit vétkezett, hiába gyónik, nem válik tisztaszívű emberré, nem lesz Isten kedves gyermeke, nem tér vissza hozzá a Szentlélek, továbbra is a kárhozat felé megy az élete.

Ne felejtsétek el hát gyónás előtt ezt a hármat: lelkiismeretvizsgálat, őszinte bánat, erős fogadás a jövőre nézve. Ha ezek megvannak, akkor szabad csak belépni a gyóntató helyiségbe vagy a gyóntató székbe.

A gyónás után köszönjétek meg Istennek, hogy megbocsátott. És kérjétek meg, hogy segítsen egy valóban új, szebb élethez.

Jézussal kezditek

A házasságkötés kezdő akkordja vagy foglalata a szentmise, amelyen szentáldozáshoz járultok. Tehát vagy maga az esküvő történik szentmise keretében, vagy esküvő előtt vesztek részt szentmisén, és mindenképpen áldoztok. Ennek nagyon nagy jelentősége van.

A mise teljes neve: szentmiseáldozat. Áldozatot bemutatni annyit jelent, mint szeretetből ajándékot adni Istennek. Neki nem kell más ajándék, csak maga az ember. Azért megy a hívő ember misére, hogy egészen az Úrnak ajándékozza magát.

Az ajándék - úgy illik - csak ép és értékes valami lehet. Nos, be kell vallanunk, mi magunk nem vagyunk túlságosan értékes ajándék. Gyarló emberek vagyunk, a lelkünk épsége is sok kívánnivalót hagy maga után. Hogyan mernénk hát magunkat ajánlani ajándékul a mennyei Atyának?

Egyetlen valaki van, aki egészen méltó ajándék Istennek, ez az ő emberré lett Fia, Jézus. Ő egészen bűntelen és egészen tökéletes ember. A szentmise legmélyebb értelme az, hogy benne Jézus fog kézen minket és azt mondja: gyertek, velem együtt adjátok magatokat Istennek! Így szívesen elfogad titeket is.

A mi hitünk az, hogy a pap átváltoztató szavára maga Jézus jelenik meg az ostya és a bor színében. Az ostya és a bor Jézus testévé és vérévé lesz. Persze Jézust nem lehet látni. Úgy mondjuk, csak Jézus lényege van jelen az Oltáriszentségben, a szent kenyérben és borban: az, ami Jézust Jézussá teszi.

De ha így van, akkor nemcsak Jézus személye, emberi és isteni valósága jelenik meg az átváltoztatáskor, hanem jelenné, mosttá lesz az ő egész Istennek adott élete is, elsősorban áldozati halála és feltámadása.

A szentmise azért  áldozat,  mert benne titokzatos módon jelenné, mosttá lesz Jézus keresztáldozata, amikor egészen ajándékul adta magát az Atyának. Amikor a miséző pap az ég felé emeli Jézus testét, majd vérét, mi is Jézussal együtt ajánljuk magunkat Atyánknak, az Istennek. Úrfelmutatáskor szívetekben mondjátok: "Fiaddal együtt én is neked adom magam, Istenem!"

De nemcsak erről van szó. Nemcsak Jézussal együtt ajándékozhatjuk magunkat a szentmisén Istennek, hanem Jézussal egészen egybeforrtan, vele összeötvöződve is. Ez a szentáldozásban válik lehetővé. Aki áldozik, egészen eggyé lesz Jézussal. Áldozni annyit jelent, mint ajándékul adni magam Istennek. Aki áldozik, úgy adja magát, hogy egy lesz Jézussal, hiszen egyesül vele. Ezért áldozáskor is ez a lelkület legyen bennetek, és ezt mondjátok szívetekben: "Jézusom, veled együtt akarok Istené lenni!" Ez persze csak akkor őszinte fohász, ha nemcsak az ostyát nyelitek le, hanem Jézus lelkületét is magatokévá akarjátok tenni.

Istenről fel sem lehet tételezni, hogy meg ne őrizze azt, amit ajándékul adnak neki. Aki a szentmise és a szentáldozás révén Jézussal egyesülten Istennek adja magát, az már Istené. Isten pedig vigyáz rá. Vigyáz, hogy jó ember legyen, vigyáz, hogy jó házastárs, jó szülő legyen. Megőrzi mindörökre, a halálon túl is, az örök életre, sőt feltámasztja az utolsó napon.

Ezért olyan nagy jelentőségű a szentmise és a szentáldozás. Általuk lehetünk egészen az Úré, általuk lehetünk igaz önmagunkká, általuk tudunk helytállni az élet minden területén, általuk van örök életünk és boldog feltámadásunk.

Persze tudnunk kell, csak arra vigyáz Isten, mint drága ajándékra, aki enged vigyázni magára. Isten nem erőszakos. Aki kiugrik Isten tenyeréből, aki olyanná lesz, hogy nem ajándék többé Istennek - azt nem őrzi meg az örök életre.  Annak nincs más útja,  mint újra  gyónni,  újra áldozni, újra ajándékká lenni az Úrnak.

Nagyon jól cselekedtek, ha életetek folyamán szent szokásotokká teszitek a vasárnapi szentáldozást. Biztosabban marad Istené, biztosabban képes ajándék maradni, biztosabban talál boldog örök életet az, aki hétről hétre, újra és újra Istennek adja magát Jézus áldozatában, Jézussal egybeötvöződve.

Ott folytassátok, ahol elkezditek

Házaséletetek Isten nevében indul. Az Ő színe előtt kötitek össze életeteket. Nagyon jól teszitek, ha így is folytatjátok, tehát ha mindvégig Isten nevében és szeretetében éltek. Az élő hitű vallásosság - nem az üres jámborkodás! - emberibbé teszi az életet, a munkát, a szórakozást, az otthon építését, a házas együttélést, a gyermeknevelést, mindent. Emberibbé és élvezetesebbé.

Ugye, ha valami új gépet vesz az ember, el kell olvasni és be kell tartani a használati utasítást. Aki nem ezt teszi, előbb-utóbb pórul jár, a gép használhatatlanná válik, nem lesz benne öröme. Nos, Isten üzenete, a kinyilatkoztatás ilyen használati utasítás az emberi élethez.

Mert az ember is, az egész emberi élet is, minden mozzanatával és részletével Isten "találmánya" és Isten "gyártmánya". Ő teremtett bennünket értelmesnek, ő adott szabad akaratot, ő alkotott úgy, hogy dolgoznunk kell és dolgoznunk jó, ő tervezett kétneműnek, házasságra szántnak, az ő ötlete, hogy az új emberkék úgy szülessenek, ahogy születnek, ő adta belénk a vágyat, hogy közösségre áhítozzunk, hogy kikapcsolódást is igényeljünk, hogy szeressünk örülni, nevetni, hogy igazi emberré akarjunk érlelődni és hogy felébredjen bennünk a vágy az örök életre, nem is ember, hanem Isten módjára.

De ha Isten tervezett bennünket  ilyennek,  amilyenek vagyunk, akkor Isten tudja a legjobban azt is, miként találhatunk magunkra, hogyan valósíthatjuk meg ideális önmagunkat, hogyan a legboldogítóbb dolgozni, házasságot élni, gyermekeket nevelni, közösségekbe kapcsolódni. Isten a boldog emberélet titkának egyedüli tudója. Amit az ő Fia, Jézus tanított és elénk élt, az az emberélet művészetének csúcsa, valóban biztos recept, útmutatás a boldogságra.

Ezért érdemes hinni, az Úrra hallgatni, szerinte élni. És érdemes rendszeresen imádkozni. Különösen érdemes úgy imádkozni, hogy nemcsak a magunk kéréseit terjesztjük az Úr elé, hanem valódi párbeszédet akarunk, vagyis mi magunk is figyelünk Istenre. Azt kérjük, hogy a Biblia rendszeres olvasása, a szentbeszédek Istenre figyelő, hozzá eljutó emberekké segítsenek bennünket. Aki rendszeresen és jól imádkozik, azt belülről vezeti Isten Lelke. Így könnyebb eltalálni, mikor mit kell tennünk, hogy igaz önmagunkká érlelődjünk, s ezáltal szép legyen az életünk, a házasságunk is.

A közös munka, a közös szórakozás vagy kedvtelés, a közös érdeklődés segíti összekovácsolódni a házasokat. A közös élmények egyszívűvé teszik őket. A hit közös gyakorlása az összekötő kapcsok közül a legerősebb. Ezért érdemes naponta legalább egy imádságot együtt elmondaniuk a hitveseknek. A közös imában lélek érinti a lelket, és ha némelykor feszültség, ingerültség, neheztelés telepedne közétek, ez az imádságban biztosan feloldódik.

A közös részvétel a vasárnapi szentmisén azt jelenti, hogy nemcsak személyes önmagatokat, de közös életeteket, házasságotokat is az Úrnak ajánljátok, így az Úr vigyáz arra is.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy bármennyi jószándék él az emberben a házassága elején, bizony valamennyien gyönge, törékeny akaratú, állhatatlan, sok mindenben rosszra hajlóak vagyunk, tele idegességgel, hibákkal, kellemetlen tulajdonságokkal. Így azok is könnyen el tudják rontani közös életüket, akik tulajdonképpen nagyon ragaszkodnak egymáshoz, szeretik egymást, vágyódnak egymásra. Nagy erő az emberi gyengeségben, esendőségben az igazi vallásosság. Mert aki napról napra Isten kezébe kapaszkodik, az könnyebben megáll a jóban, könnyebben valóra tudja váltani szép szándékait, képes mindennap újra kezdeni, van kellő önismerete és ereje nevelni magát párja örömére. Képes a társát egészen elfogadni, neki akárhányszor megbocsátani.

Azt se felejtsétek, hogy egyszer valamennyien meghalunk. Nem mindegy, mi lesz az örök sorsunk. Felelősek vagyunk önmagunkért és a házassággal ti ilyen szempontból is felelőssé váltok egymásért. Úgy éljetek, hogy a végén magához ölelhessen benneteket Isten. Úgy éljetek, hogy ti, akik a földi létben szerettétek egymást, a mennyben is együtt lehessetek!