Fülszöveg
Utószó
Jóbarátaitól elhagyva, kora legkiválóbb embereitől félreismerve, költői önérzete büszke föllángolásában Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805) azt a kijelentést tette, hogy a XX. század számára irt. Az idő elérkezett, s ha azt kérdezzük magunktól, mit jelent számunkra Csokonai költészete, először is alapos válogatást kell tennünk művei között. Bármennyire a messze jövőbe irányult a költő tekintete, nem kerülhette el, hogy a kor áldatlan viszonyai között annyi engedményt ne tegyen közönségének, amennyi sokszor épen az éhenhalástól megmentette. Költeményei között sok a személyes vonatkozású, a pártfogók kegyének szóló, s ez késztetett bennünket arra, hogy egy helyütt eltérjünk kiadásunk egyik alapelvétől, hogy t. i. válogatunk, de semmit nem csonkítunk, s ezt épen a leghatalmasabb alkotásánál, a LÉLEK HALHATATLANSÁGÁ-nál kellett megtennünk; ez tudvalevőleg egy előkelő úriasszony halottas búcsúztatójának készült s el kellett hagynunk az aktuális vonatkozású befejező részleteket, még pedig azért, mert a költemény csak így hat, mint művészi kerek egész és filozófiailag zárt egység. Annál teljesebben, összes bevezetéseivel és legapróbb jegyzeteivel együtt közöljük azonban Csokonai kómikus eposzát, a DOROTTYÁT, ugyanabból az esztétikailag igazolható okból: amint a terhelő, aktuális részletek elhagyása csak emelheti a komoly és filozófiai irányú költemény összhatását, úgy a tréfás kis eposz kómikus benyomásának a fokozását a legkisebb apróságok, az elavult célzások, fura megjegyzések nagy mértékben elősegítik.
Egyébként, ami e válogatás után Csokonai munkáiból megmaradt, az nemcsak önmagában jelenti az abszolút művészi értéket, hanem a magyar költészet fejlődésében is egy olyan fokot képvisel, melynél magasabbra csak Vörösmarty vitte egy negyedszázad múlva. Csokonai alkotó tehetsége főként a magyar költői nyelv fejlesztésében nyilatkozott meg. A nyelvben, mint a bánya sötétjében a faragatlan márványtömbök és nyers ércek, minden jövendő nagy műremek lehetősége megvan (hiszen ezek alapjában véve meglevő elemeknek eddig nem sejtett kombinációi és variációi); a költőnek, a nyelv bányászának, ezt a dús anyagot nemcsak ki kell aknáznia, hanem megformálnia s ezzel a későbbi nemzedékek közkincsévé tennie. Vannak költők, akiknek nagysága nem ezen a téren nyilatkozik meg, akik mesterei ugyan a nyelvnek, de inkább új eszmék, új műformák megteremtésével váltak ki, így például Petőfi. Csokonai nem az utóbbiak közül való; bár a maga kora költői és művelődési törekvéseinek a színvonalán áll, mégis elsősorban mint a nyelv művésze, a magyar nyelv eddig nem sejtett szépségeinek a fölfedezője érdemli meg figyelmünket. Ő tört először széles ösvényt azon a területen, melyet utána mind hatalmasabb országúttá, népek útjává tágítottak Vörösmarty, Arany és Babits Mihály. Akik a modern magyar költészet iránt nem elfogult idioszinkráziával viseltetnek, s érzik és igazolni is tudják, hogy ez a költészet a közvetlenül megelőző korszak tehetetlen epigónjaival szemben épen az igazi, nagy magyar hagyományt képviseli, azok meg fognak bennünket érteni, ha azt állítjuk, hogy Csokonai a kiinduló pontja annak a nagy föllendülésnek, mely egyrészt Petőfin és Tompán keresztül Adyig, másrészt Vörösmartyn és Aranyon keresztül Babitsig vezet. Amit a költő álma csak sejtetett, az a XX. században csakugyan megvalósult; nemcsak értjük a műveit, hanem értékelni tudjuk a jelentőségét is, hála a legújabb irodalmi föllendülésnek.
Budapest, 1921 július havában.
Király György
