Fülszöveg
Bevezetés
Volt egy kor, melyben ez a szép, dicső ország három részre szaggatvasiratta elődei bűneit és viszálykodásait. Szíve a töröké volt, Budavárfalai felett karcsú minarettek nyúltak fel, és Mátyás pompás lakánakromjain a basa lobogója lengett. Felét a magyar megyéknek, részben vagyegészben, basák kormányozták; a többibe is beharapódzott a pogány vaskar.
Az a dicső nemzet, amely mikor keletről kijött, egytől-egyig nemes volt, azutolsó vad, ronda s buta törököt nagyságolta, a basák előtt keresztbe tettekezét s ha nejét, viruló leányát rabolta el a félhold kényurasága,ahelyett, hogy a rablónak tőrt merítene szívébe, vagy fejét hasítaná ketté,a maga s jobbágyai marháit adta el, vagy őseinek ékszereit olvasztottaössze, s így váltotta ki őket. Az erdélyi fejedelmi széken a háborgóRákócziak ültek, a nagy Bethlen Gábor, kinek barátságát az akkor élőklegnagyobbika, Gusztáv Adolf kereste, s ki a leggazdagabb fejedelmek egyikevolt, nem hagyta szellemét örökségül a gazdag hagyatékkal a gyávaBrandenburgi Katalinra, ki egy Bethlen Gábor után egy Csáki Istvánt tudottszeretni! A magyar király s a török padisa közt választva, mindkettőt szépszavakkal áltatva s mindkettő ellen fent karddal, a magyar nem ismerte azöröm pirosságát, a remény zöldjét.
A legtöbben atyáikat, fiaikat, nő- és férfirokonaikat siratták, kik vagy acsatatéren vesztek el, vagy kínos rabságban tatár-sátrak alatt sínylettek.Messzi tereken a föld puszta volt, a falvakat romok födték s fedetlen, égőüszköktől borítva, pusztulást, rablást mutattak. Csak a várak, városokmutattak épebb, de törökösen szennyes tekintetet. Még ott is, ahol a törökhandzsár nem aratott, eltűnt a régi fény. A magyar úr kincseit ládákban,továbbvitelre készen, vagy mély rejtekben tartotta. Csak olykor, midőnpillanatnyi fegyverszünet idején lakomákat s menyegzőket tartottak, nyiltakfel a kincstárak s mintegy rövid tündérálomban, ömlött szét az úrilakokonnémi külszíne a hajdani fénynek, melyet újra a költözködés rendetlenpusztasága váltott fel.
Mindenütt időrongált, napsütötte, beesett s halvány arcokat látott a szem;mindenütt fegyvert és védelmi készületet.
A magyar szokásaiban naponta nyersebb, ridegebb, ingerültebb lett. Mátyáskora óta ez a hanyatlás alig ért rövid szüneteket. A gyermek már kardotemelt, az iskolák várakká váltak, a tanítók várnagyokká. Lopva az időt atanulásra, sajátítottak el a legtehetősebbek némi ismereteket a latinnyelvben, a szentírásban s a régi krónikákban. A nő örökös rettegésbenjégkérget öltött szívére, a szerelem égi érzése ritkán mutatkozott, s aleglelkesebb nők a körülmények vassúlya alatt, mint kesergő özvegyek,szerelem, vonzódás, néha ismeretség nélkül, más férjnek adták kezüket, hogymegvédje őket. A törökök nőrablásai az erkölcsiség szemérmes színezetételölték; a gyermek fülét már olyan események szennyezték, melyekmegfertőzték képzeletét. Tudták, mit tesz az, azok említésére pirulni,kiket a természet tisztelni, szeretni késztet. De, ha volt, ki e vészkorában szívét szent tisztaságában megőrizhette, kinek mennyei keblébentiszta volt minden, akkor szeretett egész üdvével, egész lángjával ifjúlelkének. Akkor szégyen és halál közt tanult a hölgy választani, s lelkénekröpte mondhatatlan nemes és fellengő volt. Férfilélekkel védte az ilyen nővárának sáncait, a lobogóval kezében szégyenítette meg a bérszolgák gyávaseregét, s az első török előtt, ha vára falain mutatkozott, verte a tőrtsaját szívébe.
De másrészt a haszonvágynak, irígységnek s kajánságnak tág mező nyilt.Rokon tette áruba rokonát, örökös örült legközelebbi rokona vesztének. Anővért, ki török háremekben siratta vagy nevette sorsát, testvére nemsajnálta, mert így nem kellett vele osztoznia s gazdag ara lett.
A nyelvet elhanyagolták. Kinek lett volna ideje azt művelni? Összevegyülttörök, német s főleg a latin szavakkal, s a magyar négy, öt nyelvetdarabolt, míg tisztán s nemesen kifejezni magát egyiken sem tudta. De hailyen volt az általános kép, ha ez a szép, gazdag ország, mint a leégettház tárul előttünk, e kor nagy emberek bölcsője volt. Ezekben, mint magban,melyet a sors a jövő ivadéknak fönntartott, központosult az erő, az akarat,a tett - de fájdalom! - kevés sikerrel. A német és török udvar közt kellettválasztani. Mind a két hatalom ígért, fenyegetett s ellenségesen állt amagyarral szemközt. Soha tisztán nem bízva indulatában s erejében többnyiremint eszközt használta. A legfeltűnőbb szellemek, kiknek a jelenkor régenigazságot szolgáltatott, alárendelt szerepet játszottak. Idegen vezérekgyávaságán s tudatlan, irígy makacsságán szenvedett hajótörést alegszentebb, legtisztább akarat.
Minden hadviselést szűkkeblű, a csatákat a zöld asztalnál rendezőhatalmasok ingatagsága késleltetett. Mindent akkor kezdtek, mikor végeznikellett volna, mindent akkor végeztek, míg folytatni lett volna üdvös.
A történelem élő tanúja annak, hogy a török még győzedelmeiben is mindigvesztőfél volt. Számláljuk össze az elveszett törököket és magyarokat, evéres, félakaratú, félerejű csatákban: egy holt magyarra öt török esik smégis meddig rombolt a török pusztítása e hazában, kit egy szilárd ésszelés erővel rendezett hadviselés Sztambulban összetiport volna.
*
Magasan, nemesen és tisztán tűnik fel e kor nagy emberei közt egy férfiú,mind lelkének ereje, mind kedélyének nemes fellengése által, s ez ZrinyiMiklós, e néven hetedik, - Zrinyi Györgynek s Szécsi Katalinnak fia, s aszigeti Zrinyi Miklós unokája.
E férfi életéből emelünk ki itt néhány évet s ha a szerző e színekethalványan önti vásznára, ha ecsete nem elég erős, legyen a hiba teljesmértékben az övé, nem azé a férfiúé, ki, ha nem a legnagyobb, bizonyosan aszeretetre legméltóbb volt hőseink között.
