(A Manógyár című kötet 2002-es bővített kiadásából)

Duzma Dözmő, a földterhe burbók, ha tehette, sohase mozdult, de Kaltzimnói Jeges Diderik művészete mindig lázba hozta. Akár futni is képes volt érte. Az pedig igen nagy szó!
Most is futott. Pedig ezen a nyáron már hatszor látta a lenyűgöző előadást, de oda se neki - futott, mert még lekési. Látni akarta hetedszer is!
Kaltzimnói Jeges Diderik balatoni strandokon tartotta az előadásait. Olyankor ideiglenes tribünöket ácsoltak az öltözők meg a gumimatrac-kölcsönzők elé, a halsütők nagy összegekért kiadták a bódéik tetejét, hogy a későn jövők halsütő-magasból bámulhassák a halhatatlan mutatványt.
Már órákkal az előadás kezdete előtt özönlött a nép a kiszemelt strandra, a pénztárnál mindenki leszurkolta a hihetetlenül magas belépődíjat. Gyerekeknek kedvezmény, ők hihetően magas összegért nézhették Kaltzimnói Jeges Dideriket. A gazdagoknak bezzeg meg sem kottyant a jegy ára, de a szegények gyakran vakargatták a fejük búbját, és az utolsó kis fillérkéjüket is kihalászták a lapos hasú bugyelláris aljából. Duzma Dözmő, a földterhe burbók se különbül. Kotorászott az utolsó fillérkéje után. Befőttesüvegekben őrizte otthon a pénzét. Mindegyikre egy címkét ragasztott, jelezvén, mire szánja a pénzt. Az elsőn: berlinerkendő nagymaminak, karácsonyra - ebből látta az első előadást; a másodikon: útiköltség Dözminger Duzminger unokatestvérem meglátogatására - ebből látta a második előadást; a harmadikon: húsra és felvágottra - ebből látta a harmadik előadást; a negyediken: lakbérre - ebből látta a negyedik előadást; az ötödiken: kenyérre - ebből látta az ötödik előadást; a hatodikon: téli zoknira, bakancsra és pulóverre - ebből látta a hatodik előadást. És most a hetedik előadás előtt kiürítette az utolsó befőttesüvegét is. Erre az volt írva: téli tüzelőre. Éppen hogy ki tudta fizetni belőle a belépődíjat. De mit érdekelte a pénz, az volt a lényeg, hogy láthatja a fázóművészt.
Akkor már egymás hegyén-hátán tolongott a fürdőruhás nép, rogyadoztak a halsütők bódéi, recsegtek-ropogtak az átabotában összetákolt deszkalelátók. Duzma Dözmő, a földterhe burbók ügyesen fölfurakodott egy deszkatribünre, hogy jól láthassa a középen magasodó emelvényt. Azon zajlik majd a nagy mutatvány.
Hétágra tűzött a nap, verejtékgyöngyök csillogtak, izzadságpatakok csordogáltak, a legyezőárus hazamobilozott, hogy gyerünk az utánpótlással, az se baj, ha félkész, mert máris elfogyott minden áruja. Fogyott a sör, a jeges kóla, a hűs vitaminnemlátta lólé. Olyan meleg volt, hogy még a fákat is a hőguta kerülgette. Ám az előadás csakis az ilyen nagy hőségben volt érvényes. Ha már egy fodorka bárányfelhő megjelent az égen, Kaltzimnói Jeges Diderik csapata, vagyis ahogy ők nevezték magukat, "tímje", csóválgatni kezdte a fejét, ajaj, veszélyben az előadás. Ha meg a kitűzött nap didergető nyári szelekkel ébredt, netán viharral, dühöngő fellegekkel, akkor meg sem tartották az előadást, mert igazából csak agydurrantó kánikulában érvényes. Mikor is fázzon egy fázóművész? Világos: agydurrantó nyári kánikulában.
Dobok, harsonák, fényrobbanások, majdhogynem a nap is belesápad a konkurenciába: jő, jön, közelg! Válogatott szépségű hölgyek karéjában lépked az emelvény felé Kaltzimnói Jeges Diderik, a fázóművész. Reszket. Néhányan látni vélik, hogy libabőrös a hidegtől. Holott árnyékben is negyven fok a meleg, egy elbűvölten szájtátva bámuló hölgy kezében pillanatok alatt elolvad az elfelejtett fagyi. Kaltzimnói Jeges Diderik fölreszket az emelvényre, leül egy tonettszékre. Rózsaszín fürdőgatyában van, párnáska arcán nevéhez méltó jeges rémület, szép ívű tokácskája lágyan hullámzik, kövérkés karjai táncot járnak, pocakocskája dülled, horpad. Fázik az istenadta, reszket, didereg, diderészik, a legtávolabb ülő néző is hallja, hogy vacog, összekoccanó fogai, mint a gépfegyverropogás. Már szinte látni, hogy egy jégcsap kezd nődögélni a fülén, jaj, rögtön megfagy, ne hagyjátok, ijedten hördül a nép. Két segítő rohan fel a színpadra, sebtében egy vastag inget meg egy jégergatyát húznak Kaltzimnói Jeges Diderikre. De nem segít, tovább reszket és diderészik, a lábát összeteszi, mint aki lábbal szokott imádkozni, látszik, melengetné az egyik bütykét a másikkal, a másik bütykét az egyikkel. A segítők fölrontanak a vastag gyapjúzoknikkal, a szőrmók halinacsizmával, de Kaltzimnói Jeges Diderik zokniban és csizmában is fázik, mi az, hogy fázik, még jobban fázik, reszketését átveszi a tonettszék, a széklábak szabályos ritmust vernek a deszkán. A közönség őrjöng és tapsol és toporzékol és csápol a kezével és sír és nevet és önkívületben rángatózik. A fázóművész meg lassan-lassan megfagy a kánikulában. Didereg, vacog, vacorászik. Valaki az emelvényen hőgutát kap. A mentők készen állnak, viszik. De senki rá se bagózik, csüggnek a fázóművészen, akin látszik, ha nem érkezik azonnali segítség, akkor véglegesen és örökletesen megfagy, és jégtömbként, nagy csattanással rázuhan az emelvényre, még az is előfordulhat, hogy betörik alatta a deszka, vagy ha nem, akkor a jégtömb törik ezer szilánkra. Volt Diderik, nincs Diderik. De rohan a segítség, szőrmenadrágot húznak rá, vastag gyapjúpulóvert, medvekucsmát, báránybekecset. De ez sem segít, vacog tovább, diderészik, reszket csontig hatóan. Nosza fókabunda, nercbunda, pézsma, kékróka, farkas. Már akkora a sok bundától, mint egy hegyorom, alig látszik valami az arcából, de nem is kell, hogy látsszon, hiszen hallani a fogvacogását, a bundahegy hullámzik, reszket, zimáll.
Az emberei székestül fölkapják Kaltzimnói Jeges Dideriket, futnak vele. Kitör a tomboló, dübörgő, őrjöngő taps. Vastaps, ezüsttaps, aranytaps. A segítők futnak a bundaheggyel. Mindenki tudja, hogy odakint egy befűtött lakókocsi várja a fázóművészt. Ott fog majd fölmelegedni. Jaj, csak idejében elérjék!
A nép ocsúdik. Te jó ég, micsoda élmény volt! Mily csoda! Ezért a látványért érdemes volt megszületni. Fölszabadultan berontanak a vízbe. Pihegnek. Valaki infarktust kap, mert fölhevült testtel ugrott a vízbe. Viszi a mentő. Verekszenek a sörért, a fagylaltos ezer forintot kér egy gombócért. Duzma Dözmő, a földterhe burbók belepillant üres pénztárcájába. "Megvagyok én fagylalt nélkül is" - motyogja átszellemülten. - "Micsoda élmény, micsoda művészet!" Caplat hazafelé. Bezzeg most nem fut. Talán azt sem tudja, mi az a futás.
Kaltzimnói Jeges Diderik megpihen a légkondicionált lakókocsi hűvösében. Lefejtik róla a sok bundát, gyapjút és fityfenét. Törölgetik verejtékben úszó testét.
- Na, milyen voltam? - kérdezi rátartian, s a kérdésben benne a felelet is.
De azért a "tím" kórusban mondja:
- Mester, zseniális volt. Mennyei. Nagyszabású! Őrjöngtek, magukon kívül voltak. A bevétel minden eddigit fölülmúl.
Kaltzimnói Jeges Diderik, akinek az igazi neve Ólacs óknub, öntelten mosolyog.
Aztán majd eljön a tél. Kaltzimnói Jeges Diderik, akinek mint most már tudjuk: Ólacs Óknub az igazi neve, ül liliomhegyi ötvenszobás villája egyik tágas termében, a kandalló árasztja a meleget, izzanak a tölgytuskók, a Mester a behavazott fenyők fölött rálát a fényben úszó Európára, és elégedetten dörzsöli a kezét.
Duzma Dözmő, a földterhe burbók meg kifizetetlen lakbérű, széljárta kalibájában hever, nyomja a földet, a vaskályha, mint a szemrehányó jeges feketeség, hidegebb van tőle, mint ha ott sem volna. Persze, hiszen elröppent a tüzelő ára. "De azért megérte" - gondolja bizonytalanul Duzma Dözmő, a földterhe burbók, és éhesen hallgatja, hogy sivít odakinn a téli szél. Ő meg vacog, reszket, diderészik, citerázgat.
"Azért ez nem az igazi - gondolja -, hol vagyok én Kaltzimnói Jeges Dideriktől! A művészettől. Hiszen télen fázni, az nem művészet!"
A nagymami meg hiába várja a karácsonyt, nem lesz berlinerkendője!