(A Manógyár című kötet 2002-es bővített kiadásából)

Kedves gyerekek, akár hiszitek, akár nem, én vagyok a meseíró. Igaz, hogy már nagyon régen nem írtam mesét, mert a mesehősök nagy ívben elkerülnek. Márpedig mesehősök nélkül nem lehet mesét írni. Talán azért kerülnek el - gondoltam -, mert nem szeretik ezt a nagy zajt, meg ezt a negyedik emeletig érő benzinszagot. Mivelhogy a város közepén lakom, s mi tagadás itt mindig zúg, csörög és morog, kamionok robognak, autók dudálnak, aszfalttörő gépek recsegtetnek. Szóval zuhog és döng, recseg és ropog. És közben, persze, kátrányszag, olajbűz, benzinpöffenet. Kedvelheti ezt egy mesehős? Amikor én se kedvelem. Úgy döntöttem, elmenekülök a városból. Elővettem a térképet, és addig keresgéltem rajta, amíg meg nem találtam a föliratot: VILÁGVÉGI FALU. Nosza, ez kell nekem. Azonnal nekiindultam, megkerestem. Erdő közepén egy picike ház, az udvarán gyümölcsfák, virágillat és olyan, de olyan csönd, hogy serceg bele az ember dobhártyája. Kényelmesen hátradőltem, na, mesehősök, jöhettek.
Eltelt egy hét, nem jött senki, eltelt még egy, a senkinél is senkibb. Már épp elfonnyadni készültem a szomorúságtól, amikor nagy recsegés-ropogás, hát ez meg micsoda, egy oroszlán rontott be az udvaromba, már éppen az egérlyukba akartam bújni ijedtemben, amikor azt mondja a szerencsétlen vadállat: Jaj, ments meg, bújtass el! Megkönnyebbültem, és mutattam neki az egérlyukat: Ide bújj! Zsupsz, már benn is volt. Aztán kérdezgettem, mitől fél, de csak azt hajtogatta: jajjajjaj. Máig is hallgathatnám, ha kisvártatva nem jön a világvégi falu postása. Táviratot hozott a családomtól a dübörgő városból. Így szólt: Nagy zűr van, azonnal gyere! Mentem lóhalálában. Már az utca végén látszott, hogy nagy a baj, szirénázó rendőrautók a házunk előtt, egy pohos piros tűzoltóautó is ott villog, és ember ember hátán. A családom ott reszket a kapu előtt. Jaj, mondták, jött egy szakállas ember, csizma lógott a nyakában, beterelt egy fura társaságot a szobádba. Kicsodákat? - kérdeztem. Hallhatod, mutattak fölfelé. Az már igaz, észveszejtő ricsaj hallatszott a lakásunkból. Kakadukereplés, szamáriá, farkasordítás, oroszlántrombita. Hejehuja. Azért jöttek, hogy írjál róluk egy mesét. Első nap még csöndben voltak, de mostanra, hallod, így dühbe gurultak, zeng tőlük az utca, a kerület, a város. Itt a rendőrség, a tűzoltóság, a tömeg. Siess! Rohantam, ahogy a lábam bírta. Be a szobába. Micsoda színorgia! Lilák, narancsok, kékek és bordók, vibráló vonalak, robbanó pontok. Kik vagytok? - kérdeztem.
- Azonnal írjál rólunk egy mesét - kiabálták.
- De hát azt sem tudom, hogy kik vagytok - védekeztem.
S már mondták, egymás szavába vágva:
Aki az írógépemen ült:

Én vagyok az erdő szíve,
Írót eszek reggelire.
Pipiskedek, kakedálok,
Fogjál hozzá már, te átok!

A másik, aki a csilláron hintázott:

Ha ránézel egy kakadura,
Tudd, nem vagy a magad ura,
Én vagyok a Dagadó,
Morvayból fakadó.

A sarokban egy különös úr. Lisztet szitált a fejére.

Ne nézz erre, arra,
Szitálok, te balga.
Úgy lehet megéred,
Még ezt is megérted.

Egy ormányos a könyvespolc tetején ült.

Én vagyok az elefánt,
Rúgtam gólt egy garmadát,
Csak úgy leszek világbajnok,
Hogyha ízibe hozzáfogsz.

És akkor az asztal alól:

Füles vagyok, jaj de félek,
Egy oroszlán idetéved,
Fölfal engem, akkor osztán
Hová lesz a dobókockám?

- Nono, mondtam ekkor, és a dobókockás úrra néztem. - Még hogy te Füles vagy? Hiszen akkora agyaraid vannak, mint egy kardfogú tigrisnek. De hiszen teelőled menekült az a szegény oroszlán a világvégi faluba! Te vagy a Morvay-féle oroszlánfaló Csacsarkas!
- Ne povedálj annyit! Írjad a mesét, nem érünk rá! Dolgunk van - kiabálták.
- Uraim, kell hozzá egy kis idő - mondtam megrendülten. - Engedjék meg, hogy megnyugtassam a kintieket - azzal lementem a földszintre, megmagyaráztam, semmi baj, csak egy mese készül itten. Eltítúzott a rendőrség, elnénózott a tűzoltóság eloszlott a tömeg. Én meg lassan ballagtam fölfelé, ajaj, mit is írok róluk? Beléptem a szobába. Üres. Megszöktek. Azóta is keresem őket. Ma reggel jutott eszembe. Mit is mondott az a szitás?

Ne nézz erre, arra.
Szitálok te balga,
Úgy lehet megéred,
Még ezt is megérted.

Na persze! Már értettem is. Hogy a Szitás utcában keressem őket. A Szitás utcai óvoda falán. És tényleg ott vannak! Ha arra jársz, magad is megnézheted. Mennyivel jobban jártak, mintha mesét írtam volna róluk.