(A Hapci király című kötetből)

Bőbeszédű Anasztáz, mint a neve is mutatja, mindig beszélt. Álltában, ültében, bánatában, örömében, ingben, nagykabátban - egyszóval talán még álmában is, mindig csak beszélt és beszélt és beszélt.
Zuhogtak belőle a szavak, mint a jégeső, mint a nyári zápor, áradtak, pörögtek, örvénylettek. Gátjaszakadt folyó vize, olvadt acél a szétrobbant kohóból, Niagara-vízesés, szóforgószél, szóvihar, szótájfun.
Bimm-bumm-zii-zuu, igék és főnevek, piff, alanyok, puff, állítmányok, tört lábú jelzős szerkezetek, sánta állítások, vaksi kérdések. Jaj, az összetett, jaj, az egyszerű, jaj, a félmondatok!
Mindenki befogta a szemét, befogta a fülét, mindenki behúzódott csigaházába, magára zárt ajtót, ablakot.
Nem tudtak hová lenni Bőbeszédű Anasztáz szavai.
Befogott fülek, befogott szemek, zárt csigaházak, csukott ajtók, csukott ablakok. Bőbeszédű Anasztáz szavai fáradtan a földre hanyatlottak, szétterültek, hullámzottak.
Előbb Anasztáz bokájáig,
aztán a térdéig,
aztán a derekáig,
na, már a melle közepéig!
Ni, már nyakig áll a szótengerben!
Hé, Anasztáz, jó lesz vigyázni, belefulladsz!
Na, végre Anasztáz is észrevette, de ahelyett, hogy elhallgatott volna, felkiáltott: NEM LÁTJÁTOK, HOGY MEGF. és éppen ennyi kellett csak a szótengerhez, hogy Anasztázt a feje búbjáig ellepje. Ha talán annyit kiált, hogy: SEGÍTSÉG!? De nem annyit kiáltott.
Kapálódzott, ugrált szótengere felszíne alatt, és bugyborékolt (úgy látszik, még odalent is beszélt az istenadta), de mindhiába, csak megfulladt szegény.
Most ott hánykolódik szótengere dühödt hullámaiban, vad jelzőhinarak tekergőznek a dereka köré, mellét névutó-mohák pikkelyezik, kötőszó-algák telepszenek szétterült hajára, arcára számnév-homok szitál.
Hallgat Anasztáz, végre csönd van.
Kinyílnak a fülek, a szemek, a csigaházak, ajtók, ablakok. Az emberek okos szóra várnak.