Lópásztorunk
Neki pitymallik
legelőször az ég, érte jön fel a nap,
ő köti fel reggel az első
disznóbőr-bocskort,
s virradatkor már kint áll a falu végén
a
suppogó nehéz porban.
- Hóhahó, emberek és állatok,
ébredjetek,
itt vagyok én, a falu végén, és ott vagyon immár
a
nap a hegyen túl. - Olyan ő,
mint a gondviselés. Egyszerű
gondviselés,
falusi gondviselés, a mi gondviselésünk,
ostor a
vállán és kürt a kezében.
Bocskoros gondviselés ő, hajlott
derekán
himbálózik az ujjas, roggyant lábszárain
ráncokat gyűr
a régi posztóharisnya,
ujjai bütykösek, de kezében
pattog az
ostor, nagyokat szól, csattan a porban,
a levegőben, a virgonc
csitkók és a lovak
piros hátán.
Nem néz semerre, csak hajtja,
amit
kiengednek elébe, mindegy hogy száz kancája
van-e vagy
kétszáz. Bölcs már és
együgyű ember.
Vidéki úrifiúk
jönnek
vasárnap reggel szembe vele, kocsival,
a szomszédfalusi
bálból, mámorosak az urak
és kikacagják a pásztor süvöltő
kürthangját
s a csavaros ökörszarvat. - Milyen hangnemben
játszik,
öreg? - hahotáznak; de ő rájuk se néz, komolyan,
alázatosan
leemeli kalapját is előttök, ősz hajszálait
fodrozzák a szelek,
mialatt szól:
- Ébresztő! - és menne tovább, de az urak
nem
eresztik. - Hahaha, ébresztő, jól megfelelt, öregem,
fogja, itt
két lej! -
Nem emeli rájuk az ostort,
nem vág az arcukba, mert
bölcs és tapasztalt,
csak condrája alá dugja a pénzt.
- Nagy
pénz ma a pénz és a szép szó. -
Fújja az ébresztőt, mintha a hang
nem is a kürtből,
de a torkából, a szíve mélyéből jönne,
nem
olyan ébresztő ez, mint a többi pásztoroké.
Kidagadnak erei,
megfeszül az arca, egész
teste kipirul, mint szemben az
égbolt,
füvek, a fák, virágok, állatok és emberek
és a hegyek
egyformán hallják
a szavait, nagy dolog ez, ha itt
valaki
megtalálja igazi hangját és hivatását.
Különben olyan ő
egészen, mint mi,
első mindennap az emberek közt, és bölcsebb
a
többieknél, és - mégis utolsó.
Mózsi bátyám
Nem ifjú legény már, de
azért még
nem is öreg, elnézheted gyönyörűséggel,
mint feszül
testén a fehér posztóharisnya, kétoldalt
fekete csíkkal. - Bolhát
lehetne pattintani rajta -
mondják kacagva a lányok, ha
ilyen
feszülő lábszárakat látnak nehéz csizmával, melyekben
csak
úgy duzzad az élet és az egészség,
duzzad a jóság, a férfierő és a
jövendő.
Harmincon túl van, szereti a jó bort méretlenül
és az
asszonyi testet, széles vállaira
reáfeszül a gyolcsing, vaderős
karjai
öleléshez és az eke szarvához szoktak, de arcán
a
székely Mózsiknak és Mózeseknek megíratlan történelmét
olvashatod
hosszú századokon át.
Élete delén jár, mikor
az ember a "nagyot",
a maradandó nagyot készül
alkotni, mikor az élet
megfordul, mint nap az ég
tetején.
Fordulnak a napok is körülötte, délről
estébe és őszbe
a nyárból, ő csak él
egyszerűen. Tudja, hogy valamit kellene
tenni,
valami nagyot kellene tenni, amitől
roppan a test, és
roppan a tűz a testben,
mert hűvösen közeleg lassan az őszből a
szél,
és megroppan a tűz nemsokára már magától is.
Nem nyugtalan mégse.
Marháit teremtett
nyugalommal hajtja az úton és ballag
szekere
mellett. Ilyen erővel és nyugalommal
világokat lehetne egyszerre
létrehozni.
Mellette gépkocsik száguldnak veszett iramban tova,
ő
félretereli marháit ostorával, félre-
húzódik maga is az árok
szélére, és nyeli a felkavart port.
Céljához ér mindennap a mezőn,
és mégis,
minden nap esteledésén
visszatér haza. Nem úgy, mint
az urak,
kik gépkocsin vágtatnak, és akik mégsem
érhetik el
sohasem, amit keresnek.
Apró célok közt biztos lélekkel,
lassan
morzsolja sorsát és a jövendőt.
Telnek napjai, a mély csendességű
napok,
nyugodtan várja és egyszerűen, hogy majd
semmibe vész
élete és ereje.
Erdőmérés
Jött a tavasz, duzzadt a
makk a földben,
és mi mértük az erdőt.
Ágak bütykeiben feszült
a tavaszi nedv, az erő,
a gyökerek és mély talajok nedve és
ereje.
Testemben éreztem én is a nedvet, a mély
gyökerek és
mély talajok ős, fiatal erejét.
- Felmérjük, míg ki nem zöldül -
mondta anyám,
és testvérei bólintottak rá hallgatagon, komoran.
-
Eddig használtuk együtt mindnyájan, amit egykor
édesapánk hagyott
volt hátra, de most már
itt az idő, meghalunk lassan, és
gyermekeink
hadd tudják, mi a részük. -
Csörgött a lánc
Szakadát tetején, jeleket
vertünk a földbe, aztán nekivágtunk a
mélynek,
fák között bujkáltunk, ágakon, bokrokon vesződtünk
átal,
megálltak néha ők, öregek, egyezkedtek, és újra
mértük az
erdőt, a földet, a fát, a virágot,
minden vad szakadék, minden
omladozó mart
drága föld volt most mielőttünk. De én már
nem
hallgattam oda. Éreztem testemben mélyen,
hogy nem az erdőn
osztozkodunk itt már,
hanem az életen, magán a dús életen és a
halálon,
a rettenetes mélységeken - és ezek mellett
elenyészik
minden vad szakadék mélysége
Szakadáton. Erdőt osztunk fel a
határon, de az életünkön
osztozkodunk, és nem is csak a magunk
életén,
hanem itt mindenén, erdő életén, a bogárén,
fáén -
beleszédül az ember -, és amikor
kijelezték részemet, nem a fát
láttam én benne,
nem az erdőt, hanem a makkok duzzadását és
az
ágak bütykeiben pattanásig feszülő nedvet, erőt,
a föld és a
fák mély, ősi szerelmét. A délceg
fiatal fák mint feszülő fiatal
testek álltak körül
veszedelmesen. Veszedelmesen, hej! Éreztem a
szálfák
szerelmét, a rügyezést a bogokban, vágyat a fákban,
a
mozduló életet, amit most mind nekem adnak,
és mintha már nem is
szálfákat kaptam volna
részül az erdőn, de ahelyett
sok száz
derék szál ifjú legényt és nagy lánysereget,
vad lázban égő
lánysereget - és én
úgy nyúltam el a televény földön közöttük,
mint ősi
pogány úr, kit nem köt az erkölcs és rendelkezhetik
valamennyin.
Szegény ló
A szegény ló húzta a
terhet. Én voltam
a teher, pokrócba takarózva kényelmesen
ültem.
Lovakat szaladni láttam máskor is én,
lovakat fáradtan
botladozni az úton
láttam máskor is én. Ki döbbenne meg rajta?
Ha
ló, szaladjon, így mondják nálunkfelé, és minden
falusi ember
azért tartja a lovat, hogy fusson
és szántson és hordja a terhet,
ahogyan kell,
dolgozzék helyette, végezze el, ami nehéz
feladat.
Tudom én, hogy így van ennek a rendje,
tudom én, hogy
az állat azért állat, mert hasznot
húz belőle az ember, a vadat
lelövik, a szelídet
leigázzák. így van ennek a rendje. De így
van-e
ennek a rendje? Nem nyughatom ebben, ki mondja
azt, hogy
jól van ez így? S tudom én, jól tudom én,
hogy az ember sorsa se
más, mint az állatoké.
Az ember leigázza az embert, bizony
leigázza az embert,
de ki mondja, hogy így van ennek a rendje?
Vadállat
sorsa az övé, ha lázadozik az igától, lelövik
és
csúfabbul bánnak vele, mint a vad erdő
oktalan népével.
Embersors a tiétek, szegény lovak, és
ki mondja, hogy jól van ez
így? Embernek lenni
dicsőség tán a ti együgyű szemetekben, de
én
szégyellem, hogy ember vagyok, és szégyellem, hogy a
szekéren
ülök és ti húztok. Ez volnék hát én magam is,
elnyomó,
romlott, én magam is, ki az elnyomottak közt
élem életemet.
Kacagok magamon és utálom önmagamat.
Inatok megfeszül, hogy én
ülhessek kényelmesen,
és hátatokon foly a verejték, hogy ne
kelljen gyalog
járnom. Elnézem, mint kínlódtok fel a
hegyen,
bordáitok kidagadnak soványán, és szügyetek
megfeszülve
remeg. Bizony így van ez már, és nem változik meg
a
világ énmiattam. De ha én nem volnék, tudom azt is,
békésen
rágcsálnátok most a jászolnál, vagy a szénát
tépnétek a kazalból
szabadon, de miattam
rúd mellé fogtak zabolával. Haragusztok-e
rám
ti ezért, haragusztok-e, hogy én is élek a földön?
Látom,
húzzátok egyszerűen az igát, ó, bölcsek,
nem számít, én vagyok-e a
teher tirajtatok vagy
más valaki. Ez a rend a világon, így él az
emberiség,
és bizony így élek én magam is. Gyí hát,
fussatok
csak szaporán, ocsmány ez az emberi élet.
Tó fenekén
Már csendes és néma a mi
életünk itthon,
csendes és néma, mint kő a tó fenekén,
mint a
nehéz kő, melyet elhajítottak,
s útját tévesztve megállott s áll
tehetetlen.
Fölöttünk hínárok úsznak büszkén, zöld békanyál
és
zavaros víz takarja el az eget és a napot.
Erjedezik a mocsár
mifelettünk s gőzölög forrva,
erjed az élet, a másé, és nő
szabadon,
de mi már mélypontra jutottunk, mélyre,
hol
csendesség van csak s mozdulatlanság.
Így szoktuk meg az életet
immár és - így jó.
Pedig tudjuk, hogy vannak ragyogó tájak, hol
élni lehet,
vannak csillogó tükrű vizek is, jól tudjuk,
vannak
csobogó, kristályos patakok, melyekben csillog a nap
és
tündöklik az ég és tündökölnek a többi kövek.
És jól tudjuk azt
is, hogy a vizeken túl
vannak szárazföldi világok, és ott is
a
mi társaink élnek, testvéreink szabadon,
és vannak szédítő
magasságú hegyek, félelmetesek;
mibelőlünk! S vannak csillagok is,
mindent
tudunk mi, ó, mindent számon tartunk keserűn,
amit
egyszer elveszítettünk.
De bölccsé lettünk mindnyájan, mint
hordójában
az ember, nem lázadozunk a tó fenekén,
nem kívánunk
csillogni, s nem kívánjuk a fényt,
mi a másé. Mélység lett a mi
sorsunk,
csendesség és némaság. Tudjuk, hogy a
mocsárnak
természete, hogy zavaros, és hogy fojtó hínárok
ússzanak
benne. Nem lemondás ez a miénk, csak a
természet rendelésének
szabálya, egyszerűség,
a kövek egyszerűsége, akik nem nézik
üstökösöknek,
ha felettünk megcsillannak a halak
tovaúszva.
Tudjuk, hogy a zavaros tó felett éppen
olyan kék az
ég, és éppolyan szép a világ,
és egy pont felé tart mélységünk és
a magasság.
Temetés
Látod-e, ez temetés, bús
temetés.
Vénasszonyok ingük ujjába sírnak az úton,
s reszket
vállaikra roggyanva a fehér gyolcs,
reszket a bús hangjuk is, így
mondják:
ó férfiú volt, ügyes férfiú volt a faluban,
hej, szép
legény volt, szálas, derék legény.
Ó, be szerettem!
sír fel az
özvegységre jutott hű feleség,
ó, be szerettük, sírják a többiek
is,
és sorban tipegnek a férfi után, ki legény
volt valaha,
aztán menyecskéket szerető fiatal házas,
míg érte nem jött a
hosszú öregség.
Ősz haja most pihen a szemfedő alatt, nem fújja a
szél,
csak a búcsúzó asszonyok fehér fürtjei lengedeznek,
kik
egykor, haj, egykor lányok voltak mind s begyesen
lépkedtek
előtte, a legény előtt a táncban.
Most fekete fejkendőjük alá
dugják vissza a gyérült,
szürkülő tincseiket, sóhajtanak és a
koporsóra merednek.
Elöl megy a pap, fekete palástja tör utat a
menetnek,
mögötte hat férfiú erős markában farúd és rajta
koporsó.
Láttál-e már hat ilyen férfiút s ilyen menetet,
mintha
nem azon a földön járnának most, mint ahol máskor.
Mostanig
csak lakodalomra kísérték a víg cimborát,
keresztelőre,
mulatozásra, de most nem jön vissza velük, nem
énekel útközben, ó,
be komoly lett, ó, be különös,
hiába ráznák s hiába tennék le a
földre kacagva, hiába
mókáznának vele. Így járunk mind! -
sóhajtják -, jaj, mi legyen most,
jaj, mi legyen, istenem! Megáll
az ember esze.
Céltalanul
Szánkáztál-e éjjeli
ködben szülőföldeden,
éjjeli ködben, havas úton, székely hegyeid
közt,
szánkáztál-e, hol az otthoni folyó
jéggé fagyva kanyarog,
s ha itt-ott
bokrot látsz zúzmarával, kísértetként
úszik az
éjben. Felriadtál-e gondolatodból,
és néztél-e értelmetlenül a
homályba, és
néztél-e csodálkozva a székely legénykére,
"kocsisodra",
ki a te véredből való elhagyatott, és
fázva
dugja be a kezét posztóujjasa zsebébe, s a gyeplőt
sapkája
alatt nyakába akasztva engedi szabadjára
a fáradt lovat és a szánt
teveled. - Tudja a ló
az utat! -- Jól van ez így, menjen a ló
és
mélázzon az ember. Valahova eljutunk így is,
s tán jobban
tudja a ló, hogy hová kellene érni.
Így utaztam én keserűen, s
egyszerre éreztem:
így vándorolt minden: apám, így jártak az őseim
folyton,
ilyen céltalanul és mégis ilyen nagy
kockázatos
biztonságban. Érdemes-e
sokat bajlódni azzal, hogy hol jár az
ember
és hova ér? Mindenütt otthon
kellene lennünk a földön, ha
szeretjük
ezt a földi életet, tudták a régiek bölcsen.
Mitől
félnénk, tán a haláltól?
Mindegy, hogy hol áll meg a ló,
mindegy,
hogy honnan indulunk el a
másik útra. - Ereszd csak, Jóska, a
lovat,
a ködön túl hegy van-e, vagy végtelen síkság?
Csak a ló
csengője hallatszik s a szán
suhanása. Térden felül ér a hó, és
belesüppedünk
mélyen, a végtelenség van körülöttünk, és bennem
a
mély, szaggató gondolatok. Ősrégi hangulat ez;
hol járunk,
Szibéria nyugati szélén? az Uralban?
a Tisza alföldjén?
Transsylvaniában? Ki mondja
meg igazán? Mindegy. Eltévedtünk
valahol
a mindenségben, már nagyon régen.
Földmérés
Testvérek osztoztak meg
a drága hazai földön,
éppen tavasszal, testvérek húzták a láncot
a
föld végétől a másikig el, hogy
egymás közt feldarabolják a régi
vagyont, mely
szállott, oszlott apáról fiúra évszázadok óta.
Azt
osztották, darabolták, amit úgy hívunk mi: szülőföld,
mert szülnek
az anyák és születnek új fiak, épek,
erősek, és élni akarnak a
földből, a vízből,
az egész természet teremtő erejéből, és
nagyra
akarnak nőni, hárman is a régi helyén.
Tavasszal
osztották a határt, vetés ideje előtt, a hónak
puha nyomán, hogy
már nekik szüljön a föld,
előttük nyissa meg méhét a magnak, s
őnekik szülje
a termést, életet, munkát. Én a tavaszt néztem,
az
ébredező világnak színeit, a titokzatos zsongás
áradásába dobtam
magamat, de ők keserűn
estek a földnek s egymásnak, arasznyi
helyért
veszekedtek, húzták a barázdát, sűrűn, hogy
feljajdult
bennem a lélek, s a téli mesék hősei
jöttek
hirtelenében elém, akik bocskorszíjat hasítnak
az
elevenből, s néztem, mint szenved a nagy hegy,
hogy szíjakat
hasítnak hátából, oldalából.
S felvizsongott a föld, felvizsongott
felettünk az erdő,
a tavaszi kökénybokrokra fehér habot fújt a
hegyoldal
fájdalmában, sikoltott a madár is valahol,
füstölt a
tavalyi tarló lángolva, gomolyogva.
És patak indult, amint
lenéztem, a völgy fenekén,
sós vizű patakocska, kanyarogva futott
a föld könnyeivel,
a hegyek közt, lefelé, messze, hogy megvigye a
hírt
a világba, megvigye a szomorú hírt és a föld könnyét,
lazító
panaszát, hogy itt fent a hegyek hátából immár
szíjat hasítanak
csak, mert egyéb nem jut.
Bűnbeesés
Sokáig csak édesen
csókolóztak ketten,
nézték az ablakon keresztül a holdat s a
sok
csillagot ott fent.
Házuk előtt vén körtefa nőtt ki a
földből,
vén, száraz és sok mindent tapasztalt nagy fa,
hórihorgas
ágbogai közt lopva
bujkált már a gonosz, mint fekete csúnya
macska,
bujkált már, s a szemük egymás
szemében kereste a
helyét, s a szívükben
ugrált valami, nem lelve sehol a
nyugtát.
Két fiatal s a szívük
nem lelte sehol a nyugtát.
Szél
fújt. Bent kialudt, kialudt a kanóc,
kialudt a lámpa, s a
házba
benne rekedt a sötét.
Csend volt. Csend. A kapu retesze
mozdult
csak későn. Egyedül maradt el, egyedül a fehér
ház,
egyedül csak a ház, benne maradt egyedül a lány és
sírt.
Sírt, s ezalatt a legény tántorogva tovalépdelt.
Hajnal
volt. Az úton kétfelől víg cimborák várták
konokul
mosolyogva,
rosszra kész vaderős ifjú legények,
kétfelől
támogatva kísérték, kérdezték, suttogtak és
hangosan nagyokat
kacagtak vissza a házra.
Almabor
Be keserű s úgy fáj,
hogy én jó voltam mindég.
Csak jó, csak jó, s eleven gonoszság
nem
terheli a lelkem.
Jóságos, mint valami almabor, éretlenül
keserűvé
válik lassanként,
s nincs mi megédesítse, nincs ami ízet adna
neki.
csak szürcsölöm, s a csömör
sokszor már elszorítja
torkom;
egy kicsit zavaros, zavaros lé, egy kicsi salak
itt,
életnek igaz törmeléke,
egy kicsi romlottság a
fenekén,
lent mélyen, de jó volna.
Felkavarnám, bolygatnám, és
elölről éreznék
mindent, ahogy volt, s újra csodálnám.
Tán
igazabbnak látszana, tán igazabbnak
tűnnék előttem, hogy itt volt
valami,
valami, amit törtünk, zúztunk, ütöttünk,
sajtoltunk
minden erőnkkel,
valami, amivel küzdöttünk, vérünk folyt,
s
másoknak öntöttük ki vérét, bicsokkal
öntöttük ki miatta,
valami
nagy erős hatalom, szörnyeteg
vagy csak emberi forma,
valami
zavaros küzdelem, harc,
harc, harc, hogy itt volt egészen
maga
az élet.
S nem e szürke, egyízű vékony levecske.
Régi kertünk
Szebb ez a kert, szebb,
mint egy költemény,
ennél szebbet nem is olvastam én,
pedig
nincs versbe szedve semmi benne,
uborkák kúsznak, ágra
menve
fogóznak össze karcsú karjaikkal,
messziről éppen erre
néz a pitvar,
s a kert végéből ide kandikál
a sárgán nyíló
napraforgószál
kiültetve nagy szirmait a napra.
A zellerek közt
árván elhagyatva
a karalábénk bámul segítség után,
illegetvén a
nagy hasát sután,
mint a szatócs, ha jóllakott ebédre
és
sétálni indul ki a rétre.
A hagymatábla, mint ifjú hadsereg,
a
világ ellen rohamra ered,
habzsolja zölden, mit közelben érhet,
e
nagy mohóság mi mindent nem ér meg! -
követeli a napfényt, földet,
levegőt,
s nem győzheti le semmi, semmi őt.
Hát még a nagy tök!
öntelten, bután
megy a csavaros indája után,
napra teríti
lapu-takaróit,
mint a gazdasszony nagymosás után.
A paprikák
sem hagyják magukat,
dudorodva törik a kiutat
az apró, hegyes
levelek közül,
s a paradicsom már olyan büszkén ül
a helyén,
minthacsak rajta múlna, hogy megérik.
A káposztákról jobb is nem
beszélni,
úgy guggolnak, mint annyi fürge néni,
kik világ
sorsát intézik csevegve
és sopánkodva néznek az egekre.
Hát a
murok s a petrezselyem?
Földjét feszíti szét, ezer helyen,
s
törtet mohón, követelőzve lefelé,
hogy zöld levele szinte már kék
belé,
Habzsolja minden itt, mi az övé,
s magát helyezi mindenek
fölé,
mert minden élni, csak élni akar
s nagyot nőni, de ezt
mohón s hamar,
hogy zeng belé a táj és dalol a csend,
s a
legkisebb is csak azért cseng,
hogy nagy lehessen ő is és
megérve
ragyoghasson, bár nem tudja, mivégre.
Az élet árad itt,
maga a nagy-nagy élet,
mit megölnek s újjászülnek az évek,
az
ősz mindent elpusztít mindég
s elülről kezdi az új tavasz, mint
rég,
és rügy fakad a tarlott ághegyen.
Anyám őrködik, hogy itt
rend legyen,
paszuly, krumpli megkapja a helyét,
s el ne födje
a tök a káposzta fejét,
ki ne vesszen a tárkony és saláta,
s
örvend, ha a zeller helyét eltalálta.
Gyermekkorom kertjében
így tanyázott
együtt a béke és az élet, ám ott
is maradt
valahol mindenestől,
s csak néha, nagy bánatomban keres föl
és
álmaimban, de már hiába minden,
szegény anyám, hová lettél te
innen,
hová vesztél örökre, nyomtalan,
éppen tavasszal, mikor a
legtöbb dolga van
a jó kertésznek, amilyen te voltál?
Lásd, az
életünk összeomlott, s ott áll
minden, nem lelve helyét,
felkavarva,
beleszédülünk már e zavarba,
nálad nélkül nem
kaphatjuk a rendjét,
az ment csak meg, mi belőled dereng még.
A régi kertet miért is
idézem én...
nincs már belőle, csak e költemény.
A hangya halála
Andriskának
Kicsi hangya, be szép a
te
halálod,
Pálinkába haltál belé,
na
látod!
Nem kellett volna te
embert
utánozz,
S a szádat odaértesd a
pohárhoz.
Igaz hogy csak maradék
volt
az egész,
De íme, te még azzal is
sokra
mész
Pohár fenekén úszol
a
világban,
A kasszálón, ahol annyi
virág
van.
A kaszásnak lám, nincs
ilyen
jó dolga,
Annyit fárad, mégsem fullad
a
borba.
Sem a borba sem a
jó
pálinkába,
Pedig ő is megtenné, de
hiába!
Lám, mégis jut a
pohárban
maradék,
Ami a te számodra is
épp
elég.
Te is dolgoztál
szorgosan,
míg éltél,
Míg a pálinkába nyakig
nem
ültél.
Víg kaszások tudják ezt
és
nevetnek,
S téged illő módok el is
temetnek.
Kicsi hangya kidobnak
a
pohárból,
Koporsód lesz erdő szélén
mohából.
Vágnak neked vagy
tíz-húsz rend
virágot
S rád borítják az egész
nagy
világot
Fülemüle-dal
Ha jól meggondolom
magam,
eláll a saját énekes szavam.
Szinte nem is hallottam
eredetiben,
nem én.
Pedig ott volt s ott van otthon
a
ciheres peremén.
S maholnap (rossz fülemmel)
egyre kevesebb a
remény;
hogy nem is hallom soha én,
szinte tudom, hogy nem is
hallom,
nem én!
De mástól szívódik belém,
s ha nem tudnám,
akkor is elfújnám,
el én!
(Bár mástól szívódik belém.)
Müle-dal
"A
füle
müle
műda
la!"
Mit szóla
nál ha
e
se
szóla
na?
Danál
nál tán
tán
nála
jobba
kot?
Hadd fúj
ja hát
a
megszo
kotta
kot!
Vállalkozás
Örült vállalkozás
volt
az egész életem,
megírni mindent,
ami történelem,
s
maholnap azt sem tudom,
mi történik velem.
Egymásban lakunk
Te, ha mi ketten
néha
együtt vagyunk,
teljesen hiába tesszük be
az
ablakunk,
úgyis velünk van
az egész falunk,
sőt az egész
világ,
ahol lakunk.
Értsd meg: mi nemcsak
egymásban lakunk.
Kiáltó szó
Fogalmam sincs
maholnap,
kihez beszélek, emberek.
Közületek alig egy-kettőt
ha
ismerek.
Most már tudom legalább,
mi az a kiáltó szó
a
pusztába.
S az nem hangzott el soha
hiába.
Büfében
A bözödi büfében
kint
ülnek a jóemberek
a szélben.
Fújja a szél sárga
szalma-
kalapjuk,
a széket már rég elfújta
alattuk.
A szociográfus
Többet soha olyan
beképzelt nem lehetek
s ti se veszítsétek el a fejetek,
hogy
például szociográfiát írjak
s azt mondjam: felmértelek benneteket.
Feledés?
Millió versem
elfelejtettem,
mielőtt leírtam volna,
mielőtt s mióta
író
vagyok
vagy lettem volna.
Nem baj, legalább maradt elég
ami
másnak eszébe jusson
az ősi költői jusson.
A nagy vizsgálat
S mikor pedig a nagy
vizsgálat eljött,
szólott a Sors (miután nem volt egyéb,
mihez
kezdjen):
"Magánélete roppant rendezetlen,
bizonyítékok
vannak a kezemben!"
És szólt az Úr az
űrben,
kivételesen roppant megenyhülten:
"Hadd élje ki-ki
a maga életét
éppúgy, mint én. Kevesebb nem elég.
Ha én is nem
látok meg holmi Máriákat,
ki váltotta volna meg bűnét e világnak?"
Merre?
Jaj, ez olyan szörnyű,
igazi,
ez az egész borzalmas árvíz;
csak nézz szét őszintén
önmagadban,
hogy hová visz.
Ez a sok roncs,
úszó
pelenka
és gerenda mind egy szálig
elvisz végre, majdnem
önmagadba: hazáig.