BÖZÖDI GYÖRGY

Lópásztorunk
Mózsi bátyám
Erdőmérés
A szegény ló
Tó fenekén
Temetés
Céltalanul
Földmérés
Bűnbeesés
Almabor
Régi kertünk
A hangya halála
Fülemüle dal
Müle dal
Vállalkozás
Egymásban lakunk
Kiáltó szó
Büfében
A szociográfus
Feledés?
A nagy vizsgálat
Merre?



Bözödi György

Szül. 1913, Bözöd - mh. 1989. Budakeszi) - író, szociográfus, történész. Legjelentősebb munkája a Székelyföld múltját és jelenét tudományos alapossággal, merészséggel feltáró Székely bánja c. monográfiája. Romlás c. regénye a két háború közötti székely falu realista rajza. Novellái, kisregényei mellett költészettel is foglalkozott, egyetlen verseskötete saját szerkesztésében jelent meg régi és új verseivel, időrendi ciklusokba rendezve (Nap és árnyék, Kriterion, 1979). Kezdeti, szociografikus verslátása később eltűnik és az utolsó évtizedekben inkább valami sajátos ízű, epigrammasztikus lírát művel.

 

Lópásztorunk

Neki pitymallik legelőször az ég, érte jön fel a nap,
ő köti fel reggel az első disznóbőr-bocskort,
s virradatkor már kint áll a falu végén a
suppogó nehéz porban.
- Hóhahó, emberek és állatok, ébredjetek,
itt vagyok én, a falu végén, és ott vagyon immár
a nap a hegyen túl. - Olyan ő,
mint a gondviselés. Egyszerű gondviselés,
falusi gondviselés, a mi gondviselésünk,
ostor a vállán és kürt a kezében.
Bocskoros gondviselés ő, hajlott derekán
himbálózik az ujjas, roggyant lábszárain
ráncokat gyűr a régi posztóharisnya,
ujjai bütykösek, de kezében
pattog az ostor, nagyokat szól, csattan a porban,
a levegőben, a virgonc csitkók és a lovak
piros hátán.
Nem néz semerre, csak hajtja, amit
kiengednek elébe, mindegy hogy száz kancája
van-e vagy kétszáz. Bölcs már és
együgyű ember.
Vidéki úrifiúk jönnek
vasárnap reggel szembe vele, kocsival,
a szomszédfalusi bálból, mámorosak az urak
és kikacagják a pásztor süvöltő kürthangját
s a csavaros ökörszarvat. - Milyen hangnemben
játszik, öreg? - hahotáznak; de ő rájuk se néz, komolyan,
alázatosan leemeli kalapját is előttök, ősz hajszálait
fodrozzák a szelek, mialatt szól:
- Ébresztő! - és menne tovább, de az urak
nem eresztik. - Hahaha, ébresztő, jól megfelelt, öregem,
fogja, itt két lej! -
Nem emeli rájuk az ostort,
nem vág az arcukba, mert bölcs és tapasztalt,
csak condrája alá dugja a pénzt.
- Nagy pénz ma a pénz és a szép szó. -
Fújja az ébresztőt, mintha a hang nem is a kürtből,
de a torkából, a szíve mélyéből jönne,
nem olyan ébresztő ez, mint a többi pásztoroké.
Kidagadnak erei, megfeszül az arca, egész
teste kipirul, mint szemben az égbolt,
füvek, a fák, virágok, állatok és emberek
és a hegyek egyformán hallják
a szavait, nagy dolog ez, ha itt valaki
megtalálja igazi hangját és hivatását.
Különben olyan ő egészen, mint mi,
első mindennap az emberek közt, és bölcsebb
a többieknél, és - mégis utolsó.


Mózsi bátyám

Nem ifjú legény már, de azért még
nem is öreg, elnézheted gyönyörűséggel,
mint feszül testén a fehér posztóharisnya, kétoldalt
fekete csíkkal. - Bolhát lehetne pattintani rajta -
mondják kacagva a lányok, ha ilyen
feszülő lábszárakat látnak nehéz csizmával, melyekben
csak úgy duzzad az élet és az egészség,
duzzad a jóság, a férfierő és a jövendő.
Harmincon túl van, szereti a jó bort méretlenül
és az asszonyi testet, széles vállaira
reáfeszül a gyolcsing, vaderős karjai
öleléshez és az eke szarvához szoktak, de arcán
a székely Mózsiknak és Mózeseknek megíratlan történelmét
olvashatod hosszú századokon át.

Élete delén jár, mikor az ember a "nagyot",
a maradandó nagyot készül alkotni, mikor az élet
megfordul, mint nap az ég tetején.
Fordulnak a napok is körülötte, délről
estébe és őszbe a nyárból, ő csak él
egyszerűen. Tudja, hogy valamit kellene tenni,
valami nagyot kellene tenni, amitől
roppan a test, és roppan a tűz a testben,
mert hűvösen közeleg lassan az őszből a szél,
és megroppan a tűz nemsokára már magától is.

Nem nyugtalan mégse. Marháit teremtett
nyugalommal hajtja az úton és ballag
szekere mellett. Ilyen erővel és nyugalommal
világokat lehetne egyszerre létrehozni.
Mellette gépkocsik száguldnak veszett iramban tova,
ő félretereli marháit ostorával, félre-
húzódik maga is az árok szélére, és nyeli a felkavart port.
Céljához ér mindennap a mezőn, és mégis,
minden nap esteledésén
visszatér haza. Nem úgy, mint az urak,
kik gépkocsin vágtatnak, és akik mégsem
érhetik el sohasem, amit keresnek.
Apró célok közt biztos lélekkel,
lassan morzsolja sorsát és a jövendőt.
Telnek napjai, a mély csendességű napok,
nyugodtan várja és egyszerűen, hogy majd
semmibe vész élete és ereje.


Erdőmérés

Jött a tavasz, duzzadt a makk a földben,
és mi mértük az erdőt.
Ágak bütykeiben feszült a tavaszi nedv, az erő,
a gyökerek és mély talajok nedve és ereje.
Testemben éreztem én is a nedvet, a mély
gyökerek és mély talajok ős, fiatal erejét.
- Felmérjük, míg ki nem zöldül - mondta anyám,
és testvérei bólintottak rá hallgatagon, komoran.
- Eddig használtuk együtt mindnyájan, amit egykor
édesapánk hagyott volt hátra, de most már
itt az idő, meghalunk lassan, és gyermekeink
hadd tudják, mi a részük. -
Csörgött a lánc Szakadát tetején, jeleket
vertünk a földbe, aztán nekivágtunk a mélynek,
fák között bujkáltunk, ágakon, bokrokon vesződtünk átal,
megálltak néha ők, öregek, egyezkedtek, és újra
mértük az erdőt, a földet, a fát, a virágot,
minden vad szakadék, minden omladozó mart
drága föld volt most mielőttünk. De én már
nem hallgattam oda. Éreztem testemben mélyen,
hogy nem az erdőn osztozkodunk itt már,
hanem az életen, magán a dús életen és a halálon,
a rettenetes mélységeken - és ezek mellett
elenyészik minden vad szakadék mélysége
Szakadáton. Erdőt osztunk fel a határon, de az életünkön
osztozkodunk, és nem is csak a magunk életén,
hanem itt mindenén, erdő életén, a bogárén,
fáén - beleszédül az ember -, és amikor
kijelezték részemet, nem a fát láttam én benne,
nem az erdőt, hanem a makkok duzzadását és az
ágak bütykeiben pattanásig feszülő nedvet, erőt,
a föld és a fák mély, ősi szerelmét. A délceg
fiatal fák mint feszülő fiatal testek álltak körül
veszedelmesen. Veszedelmesen, hej! Éreztem a szálfák
szerelmét, a rügyezést a bogokban, vágyat a fákban,
a mozduló életet, amit most mind nekem adnak,
és mintha már nem is szálfákat kaptam volna
részül az erdőn, de ahelyett
sok száz derék szál ifjú legényt és nagy lánysereget,
vad lázban égő lánysereget - és én
úgy nyúltam el a televény földön közöttük, mint ősi
pogány úr, kit nem köt az erkölcs és rendelkezhetik valamennyin.


Szegény ló

A szegény ló húzta a terhet. Én voltam
a teher, pokrócba takarózva kényelmesen ültem.
Lovakat szaladni láttam máskor is én,
lovakat fáradtan botladozni az úton
láttam máskor is én. Ki döbbenne meg rajta?
Ha ló, szaladjon, így mondják nálunkfelé, és minden
falusi ember azért tartja a lovat, hogy fusson
és szántson és hordja a terhet, ahogyan kell,
dolgozzék helyette, végezze el, ami nehéz feladat.
Tudom én, hogy így van ennek a rendje,
tudom én, hogy az állat azért állat, mert hasznot
húz belőle az ember, a vadat lelövik, a szelídet
leigázzák. így van ennek a rendje. De így van-e
ennek a rendje? Nem nyughatom ebben, ki mondja
azt, hogy jól van ez így? S tudom én, jól tudom én,
hogy az ember sorsa se más, mint az állatoké.
Az ember leigázza az embert, bizony leigázza az embert,
de ki mondja, hogy így van ennek a rendje? Vadállat
sorsa az övé, ha lázadozik az igától, lelövik és
csúfabbul bánnak vele, mint a vad erdő
oktalan népével. Embersors a tiétek, szegény lovak, és
ki mondja, hogy jól van ez így? Embernek lenni
dicsőség tán a ti együgyű szemetekben, de én
szégyellem, hogy ember vagyok, és szégyellem, hogy a szekéren
ülök és ti húztok. Ez volnék hát én magam is,
elnyomó, romlott, én magam is, ki az elnyomottak közt
élem életemet. Kacagok magamon és utálom önmagamat.
Inatok megfeszül, hogy én ülhessek kényelmesen,
és hátatokon foly a verejték, hogy ne kelljen gyalog
járnom. Elnézem, mint kínlódtok fel a hegyen,
bordáitok kidagadnak soványán, és szügyetek megfeszülve
remeg. Bizony így van ez már, és nem változik meg
a világ énmiattam. De ha én nem volnék, tudom azt is,
békésen rágcsálnátok most a jászolnál, vagy a szénát
tépnétek a kazalból szabadon, de miattam
rúd mellé fogtak zabolával. Haragusztok-e rám
ti ezért, haragusztok-e, hogy én is élek a földön?
Látom, húzzátok egyszerűen az igát, ó, bölcsek,
nem számít, én vagyok-e a teher tirajtatok vagy
más valaki. Ez a rend a világon, így él az emberiség,
és bizony így élek én magam is. Gyí hát,
fussatok csak szaporán, ocsmány ez az emberi élet.


Tó fenekén

Már csendes és néma a mi életünk itthon,
csendes és néma, mint kő a tó fenekén,
mint a nehéz kő, melyet elhajítottak,
s útját tévesztve megállott s áll tehetetlen.
Fölöttünk hínárok úsznak büszkén, zöld békanyál
és zavaros víz takarja el az eget és a napot.
Erjedezik a mocsár mifelettünk s gőzölög forrva,
erjed az élet, a másé, és nő szabadon,
de mi már mélypontra jutottunk, mélyre,
hol csendesség van csak s mozdulatlanság.
Így szoktuk meg az életet immár és - így jó.
Pedig tudjuk, hogy vannak ragyogó tájak, hol élni lehet,
vannak csillogó tükrű vizek is, jól tudjuk, vannak
csobogó, kristályos patakok, melyekben csillog a nap
és tündöklik az ég és tündökölnek a többi kövek.
És jól tudjuk azt is, hogy a vizeken túl
vannak szárazföldi világok, és ott is
a mi társaink élnek, testvéreink szabadon,
és vannak szédítő magasságú hegyek, félelmetesek;
mibelőlünk! S vannak csillagok is, mindent
tudunk mi, ó, mindent számon tartunk keserűn,
amit egyszer elveszítettünk.
De bölccsé lettünk mindnyájan, mint hordójában
az ember, nem lázadozunk a tó fenekén,
nem kívánunk csillogni, s nem kívánjuk a fényt,
mi a másé. Mélység lett a mi sorsunk,
csendesség és némaság. Tudjuk, hogy a mocsárnak
természete, hogy zavaros, és hogy fojtó hínárok
ússzanak benne. Nem lemondás ez a miénk, csak a
természet rendelésének szabálya, egyszerűség,
a kövek egyszerűsége, akik nem nézik üstökösöknek,
ha felettünk megcsillannak a halak tovaúszva.
Tudjuk, hogy a zavaros tó felett éppen
olyan kék az ég, és éppolyan szép a világ,
és egy pont felé tart mélységünk és a magasság.


Temetés

Látod-e, ez temetés, bús temetés.
Vénasszonyok ingük ujjába sírnak az úton,
s reszket vállaikra roggyanva a fehér gyolcs,
reszket a bús hangjuk is, így mondják:
ó férfiú volt, ügyes férfiú volt a faluban,
hej, szép legény volt, szálas, derék legény.
Ó, be szerettem!
sír fel az özvegységre jutott hű feleség,
ó, be szerettük, sírják a többiek is,
és sorban tipegnek a férfi után, ki legény
volt valaha, aztán menyecskéket szerető fiatal házas,
míg érte nem jött a hosszú öregség.
Ősz haja most pihen a szemfedő alatt, nem fújja a szél,
csak a búcsúzó asszonyok fehér fürtjei lengedeznek,
kik egykor, haj, egykor lányok voltak mind s begyesen
lépkedtek előtte, a legény előtt a táncban.
Most fekete fejkendőjük alá dugják vissza a gyérült,
szürkülő tincseiket, sóhajtanak és a koporsóra merednek.
Elöl megy a pap, fekete palástja tör utat a menetnek,
mögötte hat férfiú erős markában farúd és rajta koporsó.
Láttál-e már hat ilyen férfiút s ilyen menetet, mintha
nem azon a földön járnának most, mint ahol máskor.
Mostanig csak lakodalomra kísérték a víg cimborát,
keresztelőre, mulatozásra, de most nem jön vissza velük, nem
énekel útközben, ó, be komoly lett, ó, be különös,
hiába ráznák s hiába tennék le a földre kacagva, hiába
mókáznának vele. Így járunk mind! - sóhajtják -, jaj, mi legyen most,
jaj, mi legyen, istenem! Megáll az ember esze.


Céltalanul

Szánkáztál-e éjjeli ködben szülőföldeden,
éjjeli ködben, havas úton, székely hegyeid közt,
szánkáztál-e, hol az otthoni folyó
jéggé fagyva kanyarog, s ha itt-ott
bokrot látsz zúzmarával, kísértetként
úszik az éjben. Felriadtál-e gondolatodból,
és néztél-e értelmetlenül a homályba, és
néztél-e csodálkozva a székely legénykére, "kocsisodra",
ki a te véredből való elhagyatott, és fázva
dugja be a kezét posztóujjasa zsebébe, s a gyeplőt
sapkája alatt nyakába akasztva engedi szabadjára
a fáradt lovat és a szánt teveled. - Tudja a ló
az utat! -- Jól van ez így, menjen a ló és
mélázzon az ember. Valahova eljutunk így is,
s tán jobban tudja a ló, hogy hová kellene érni.
Így utaztam én keserűen, s egyszerre éreztem:
így vándorolt minden: apám, így jártak az őseim folyton,
ilyen céltalanul és mégis ilyen nagy
kockázatos biztonságban. Érdemes-e
sokat bajlódni azzal, hogy hol jár az ember
és hova ér? Mindenütt otthon
kellene lennünk a földön, ha szeretjük
ezt a földi életet, tudták a régiek bölcsen.
Mitől félnénk, tán a haláltól?
Mindegy, hogy hol áll meg a ló,
mindegy, hogy honnan indulunk el a
másik útra. - Ereszd csak, Jóska, a lovat,
a ködön túl hegy van-e, vagy végtelen síkság?
Csak a ló csengője hallatszik s a szán
suhanása. Térden felül ér a hó, és belesüppedünk
mélyen, a végtelenség van körülöttünk, és bennem
a mély, szaggató gondolatok. Ősrégi hangulat ez;
hol járunk, Szibéria nyugati szélén? az Uralban?
a Tisza alföldjén? Transsylvaniában? Ki mondja
meg igazán? Mindegy. Eltévedtünk valahol
a mindenségben, már nagyon régen.


Földmérés

Testvérek osztoztak meg a drága hazai földön,
éppen tavasszal, testvérek húzták a láncot
a föld végétől a másikig el, hogy
egymás közt feldarabolják a régi vagyont, mely
szállott, oszlott apáról fiúra évszázadok óta.
Azt osztották, darabolták, amit úgy hívunk mi: szülőföld,
mert szülnek az anyák és születnek új fiak, épek,
erősek, és élni akarnak a földből, a vízből,
az egész természet teremtő erejéből, és nagyra
akarnak nőni, hárman is a régi helyén.
Tavasszal osztották a határt, vetés ideje előtt, a hónak
puha nyomán, hogy már nekik szüljön a föld,
előttük nyissa meg méhét a magnak, s őnekik szülje
a termést, életet, munkát. Én a tavaszt néztem,
az ébredező világnak színeit, a titokzatos zsongás
áradásába dobtam magamat, de ők keserűn
estek a földnek s egymásnak, arasznyi helyért
veszekedtek, húzták a barázdát, sűrűn, hogy feljajdult
bennem a lélek, s a téli mesék hősei jöttek
hirtelenében elém, akik bocskorszíjat hasítnak
az elevenből, s néztem, mint szenved a nagy hegy,
hogy szíjakat hasítnak hátából, oldalából.
S felvizsongott a föld, felvizsongott felettünk az erdő,
a tavaszi kökénybokrokra fehér habot fújt a hegyoldal
fájdalmában, sikoltott a madár is valahol,
füstölt a tavalyi tarló lángolva, gomolyogva.
És patak indult, amint lenéztem, a völgy fenekén,
sós vizű patakocska, kanyarogva futott a föld könnyeivel,
a hegyek közt, lefelé, messze, hogy megvigye a hírt
a világba, megvigye a szomorú hírt és a föld könnyét,
lazító panaszát, hogy itt fent a hegyek hátából immár
szíjat hasítanak csak, mert egyéb nem jut.


Bűnbeesés

Sokáig csak édesen csókolóztak ketten,
nézték az ablakon keresztül a holdat s a sok
csillagot ott fent.
Házuk előtt vén körtefa nőtt ki a földből,
vén, száraz és sok mindent tapasztalt nagy fa,
hórihorgas ágbogai közt lopva
bujkált már a gonosz, mint fekete csúnya macska,
bujkált már, s a szemük egymás
szemében kereste a helyét, s a szívükben
ugrált valami, nem lelve sehol a nyugtát.
Két fiatal s a szívük
nem lelte sehol a nyugtát.
Szél fújt. Bent kialudt, kialudt a kanóc,
kialudt a lámpa, s a házba
benne rekedt a sötét.
Csend volt. Csend. A kapu retesze mozdult
csak későn. Egyedül maradt el, egyedül a fehér ház,
egyedül csak a ház, benne maradt egyedül a lány és sírt.
Sírt, s ezalatt a legény tántorogva tovalépdelt.
Hajnal volt. Az úton kétfelől víg cimborák várták
konokul mosolyogva,
rosszra kész vaderős ifjú legények,
kétfelől támogatva kísérték, kérdezték, suttogtak és
hangosan nagyokat kacagtak vissza a házra.


Almabor

Be keserű s úgy fáj, hogy én jó voltam mindég.
Csak jó, csak jó, s eleven gonoszság
nem terheli a lelkem.
Jóságos, mint valami almabor, éretlenül
keserűvé válik lassanként,
s nincs mi megédesítse, nincs ami ízet adna neki.
csak szürcsölöm, s a csömör
sokszor már elszorítja torkom;
egy kicsit zavaros, zavaros lé, egy kicsi salak itt,
életnek igaz törmeléke,
egy kicsi romlottság a fenekén,
lent mélyen, de jó volna.
Felkavarnám, bolygatnám, és elölről éreznék
mindent, ahogy volt, s újra csodálnám.
Tán igazabbnak látszana, tán igazabbnak
tűnnék előttem, hogy itt volt valami,
valami, amit törtünk, zúztunk, ütöttünk,
sajtoltunk minden erőnkkel,
valami, amivel küzdöttünk, vérünk folyt,
s másoknak öntöttük ki vérét, bicsokkal
öntöttük ki miatta,
valami nagy erős hatalom, szörnyeteg
vagy csak emberi forma,
valami zavaros küzdelem, harc,
harc, harc, hogy itt volt egészen
maga az élet.
S nem e szürke, egyízű vékony levecske.


Régi kertünk

Szebb ez a kert, szebb, mint egy költemény,
ennél szebbet nem is olvastam én,
pedig nincs versbe szedve semmi benne,
uborkák kúsznak, ágra menve
fogóznak össze karcsú karjaikkal,
messziről éppen erre néz a pitvar,
s a kert végéből ide kandikál
a sárgán nyíló napraforgószál
kiültetve nagy szirmait a napra.
A zellerek közt árván elhagyatva
a karalábénk bámul segítség után,
illegetvén a nagy hasát sután,
mint a szatócs, ha jóllakott ebédre
és sétálni indul ki a rétre.
A hagymatábla, mint ifjú hadsereg,
a világ ellen rohamra ered,
habzsolja zölden, mit közelben érhet,
e nagy mohóság mi mindent nem ér meg! -
követeli a napfényt, földet, levegőt,
s nem győzheti le semmi, semmi őt.
Hát még a nagy tök! öntelten, bután
megy a csavaros indája után,
napra teríti lapu-takaróit,
mint a gazdasszony nagymosás után.
A paprikák sem hagyják magukat,
dudorodva törik a kiutat
az apró, hegyes levelek közül,
s a paradicsom már olyan büszkén ül
a helyén, minthacsak rajta múlna, hogy megérik.
A káposztákról jobb is nem beszélni,
úgy guggolnak, mint annyi fürge néni,
kik világ sorsát intézik csevegve
és sopánkodva néznek az egekre.
Hát a murok s a petrezselyem?
Földjét feszíti szét, ezer helyen,
s törtet mohón, követelőzve lefelé,
hogy zöld levele szinte már kék belé,
Habzsolja minden itt, mi az övé,
s magát helyezi mindenek fölé,
mert minden élni, csak élni akar
s nagyot nőni, de ezt mohón s hamar,
hogy zeng belé a táj és dalol a csend,
s a legkisebb is csak azért cseng,
hogy nagy lehessen ő is és megérve
ragyoghasson, bár nem tudja, mivégre.
Az élet árad itt, maga a nagy-nagy élet,
mit megölnek s újjászülnek az évek,
az ősz mindent elpusztít mindég
s elülről kezdi az új tavasz, mint rég,
és rügy fakad a tarlott ághegyen.
Anyám őrködik, hogy itt rend legyen,
paszuly, krumpli megkapja a helyét,
s el ne födje a tök a káposzta fejét,
ki ne vesszen a tárkony és saláta,
s örvend, ha a zeller helyét eltalálta.

Gyermekkorom kertjében így tanyázott
együtt a béke és az élet, ám ott
is maradt valahol mindenestől,
s csak néha, nagy bánatomban keres föl
és álmaimban, de már hiába minden,
szegény anyám, hová lettél te innen,
hová vesztél örökre, nyomtalan,
éppen tavasszal, mikor a legtöbb dolga van
a jó kertésznek, amilyen te voltál?
Lásd, az életünk összeomlott, s ott áll
minden, nem lelve helyét, felkavarva,
beleszédülünk már e zavarba,
nálad nélkül nem kaphatjuk a rendjét,
az ment csak meg, mi belőled dereng még.

A régi kertet miért is idézem én...
nincs már belőle, csak e költemény.


A hangya halála
Andriskának

Kicsi hangya, be szép a te
  halálod,
Pálinkába haltál belé,
  na látod!

Nem kellett volna te embert
  utánozz,
S a szádat odaértesd a
  pohárhoz.

Igaz hogy csak maradék volt
  az egész,
De íme, te még azzal is
  sokra mész

Pohár fenekén úszol a
  világban,
A kasszálón, ahol annyi
  virág van.

A kaszásnak lám, nincs ilyen
  jó dolga,
Annyit fárad, mégsem fullad
  a borba.

Sem a borba sem a jó
  pálinkába,
Pedig ő is megtenné, de
  hiába!

Lám, mégis jut a pohárban
  maradék,
Ami a te számodra is
  épp elég.

Te is dolgoztál szorgosan,
  míg éltél,
Míg a pálinkába nyakig
  nem ültél.

Víg kaszások tudják ezt és
  nevetnek,
S téged illő módok el is
  temetnek.

Kicsi hangya kidobnak a
  pohárból,
Koporsód lesz erdő szélén
  mohából.

Vágnak neked vagy tíz-húsz rend
  virágot
S rád borítják az egész nagy
  világot


Fülemüle-dal

Ha jól meggondolom magam,
eláll a saját énekes szavam.
Szinte nem is hallottam eredetiben,
nem én.
Pedig ott volt s ott van otthon
a ciheres peremén.
S maholnap (rossz fülemmel)
egyre kevesebb a remény;
hogy nem is hallom soha én,
szinte tudom, hogy nem is hallom,
nem én!
De mástól szívódik belém,
s ha nem tudnám, akkor is elfújnám,
el én!
(Bár mástól szívódik belém.)


Müle-dal

"A füle
müle
műda
la!"

Mit szóla
nál ha
e se
szóla
na?

Danál
nál tán
tán nála
jobba
kot?

Hadd fúj
ja hát
a megszo
kotta
kot!


Vállalkozás

Örült vállalkozás volt
az egész életem,
megírni mindent,
ami történelem,
s maholnap azt sem tudom,
mi történik velem.


Egymásban lakunk

Te, ha mi ketten néha
együtt vagyunk,
teljesen hiába tesszük be
az ablakunk,
úgyis velünk van
az egész falunk,
sőt az egész világ,
ahol lakunk.
Értsd meg: mi nemcsak
egymásban lakunk.


Kiáltó szó

Fogalmam sincs maholnap,
kihez beszélek, emberek.
Közületek alig egy-kettőt
ha ismerek.
Most már tudom legalább,
mi az a kiáltó szó
a pusztába.
S az nem hangzott el soha
hiába.


Büfében

A bözödi büfében
kint ülnek a jóemberek
a szélben.
Fújja a szél sárga szalma-
kalapjuk,
a széket már rég elfújta
alattuk.


A szociográfus

Többet soha olyan beképzelt nem lehetek
s ti se veszítsétek el a fejetek,
hogy például szociográfiát írjak
s azt mondjam: felmértelek benneteket.


Feledés?

Millió versem elfelejtettem,
mielőtt leírtam volna,
mielőtt s mióta
író vagyok
vagy lettem volna.
Nem baj, legalább maradt elég
ami másnak eszébe jusson
az ősi költői jusson.


A nagy vizsgálat

S mikor pedig a nagy vizsgálat eljött,
szólott a Sors (miután nem volt egyéb,
mihez kezdjen):
"Magánélete roppant rendezetlen,
bizonyítékok vannak a kezemben!"

És szólt az Úr az űrben,
kivételesen roppant megenyhülten:
"Hadd élje ki-ki a maga életét
éppúgy, mint én. Kevesebb nem elég.
Ha én is nem látok meg holmi Máriákat,
ki váltotta volna meg bűnét e világnak?"


Merre?

Jaj, ez olyan szörnyű, igazi,
ez az egész borzalmas árvíz;
csak nézz szét őszintén önmagadban,
hogy hová visz.

Ez a sok roncs,
úszó pelenka
és gerenda mind egy szálig
elvisz végre, majdnem önmagadba: hazáig.


Kezdőlap