Dsida Jenő élete és költészete

A költő 1907. május 17-én született Szatmárnémetiben. (Ezt tanúsítja a szatmárnémeti főtéri plébánia Kereszteltek Anyakönyve, XI., 75. l., 72. folyószámú bejegyzése.) Apja, Dsida Aladár tényleges katonatiszt a közös műszaki alakulatoknál, anyja csengeri Tóth Margit. Itt él hároméves koráig; 1910-ben Budapestre költöznek, ahol az első elemi osztályt is végzi a Szarvas utcai apácaiskolában. Az első világháború kitörésekor apját az orosz frontra vezénylik, ahol hamarosan fogságba esik. A fiatal anya két kisfiával, Jenővel és a nála négy évvel fiatalabb Aladárral Beregszászra költözik apjához, Tóth Géza állomásfőnökhöz. Itt jár iskolába a költő második elemitől a második gimnáziumig. Itt esik át egy súlyos vörhenyen; anyja szerint ennek szövődménye volt az a szívbillentyű-elégtelenség, mely élethosszig tartó betegsége és korai halálának közvetett oka lett. (Az állomásfőnök szolgálati lakása a beregszászi állomás épületében volt; ennek főbejárata fölött ma kétnyelvű emléktábla örökíti meg ezt az életszakaszt.) 1918-ban visszaköltöznek Szatmárnémetibe. Dsida Aladár ekkor tér vissza hadifogságból, s e városba nevezik ki állomásparancsnoknak. A költő a város katolikus gimnáziumába jár az 1925-ben tett érettségi vizsgáig. Ez a vizsga kétszeresen is nyomasztó emléke lett a költőnek. Nem sokkal előtte iskolájának román igazgatója ki akarta csapatni az ország összes iskolájából egy általa irredentának minősített költeménye miatt. A Karácsonykor című verset, mely a költő emlékezése szerint egy szatmári újság karácsonyi mellékletében jelent meg, aligha lehet így olvasni, ezért a költő Szatmár parlamenti képviselőjéhez fordult védelemért. Aki, miután becsületszavát vette a fiatal poétának, hogy versével nem akarta a románság nemzeti önérzetét sérteni, elhárította feje felől ezt a veszedelmet. (A költő ezt később megírta Dragoş Teofil és egy magyar gimnazista karácsonyi története [Emlék] címen. A kéziratot az Imbery Melinda őrizte hagyatékban olvastam.) A másik nyomasztó élmény maga az érettségi vizsga volt, mely szigorúságával a magyar fiatalok továbbtanulási esélyeit igyekezett csökkenteni. "Pontosan emlékszem: huszonegyen álltunk a bizottság elé, fagyott lélekkel, dermedt ijedtséggel, torkunkban dobogó szívvel, a Satu Mare-i Eminescu-líceumban. A rosta keményen dolgozott: huszonegy magyar fiú közül mindössze ötünknek sikerült az érettségi" - írta Tízéves nem-találkozó című tárcájában a kolozsvári Keleti Újságban, 1935-ben. Érettségi után beiratkozik a kolozsvári egyetem jogi karára. 1926-ban pedig a Dsida-család Kolozsvárra költözik. Így aztán a költő továbbra is családi környezetben él.

Jogi tanulmányait folytatja ugyan - harmadéves voltáról még dékáni igazolás tanúskodik 1928-ból -, de érdeklődését egyre inkább az irodalom köti le. Miután verseit kolozsvári folyóiratok is közlik (A Hírnök, Pásztortűz), hajlamainak megfelelő szerény megélhetést is talál; 1927-ben a Pásztortűz technikai szerkesztője lett, valójában azonban a folyóirat tényleges szerkesztője. Munkájának elismeréseképpen 1930-tól szerkesztőként szerepel a folyóirat címlapján, egészen 1934-ig. Ekkortól a kolozsvári Keleti Újság belső munkatársa. Közben - 1932-től - a Nagyváradon megjelenő Erdélyi Lapok (később Magyar Lapok) kolozsvári tudósítója. E szerkesztői - hírlapírói munkával biztosította szerény megélhetését. Ugyanakkor a megfeszített munka a költői alkotástól vonta el idejét, és egészségét is aláásta. Szerkesztőségi székéről írta Búcsú az elítélttől című versében: "Villamosszék, / vesztőhely ez, hol halni keserű / s édes egyszerre, igen, villamosszék, / mely lassan öl, alattomos erővel..." Anyagi helyzete csak 1937 júliusában tette lehetővé, hogy több éves jegyesség után oltár elé vezesse menyasszonyát, Imbery Melindát. Közös életük rövid ideig tartott. 1938 elején influenzában megbetegedett, állandó magas lázzal feküdt a kolozsvári "Sebestyén Dávid és neje Zsidó Közkórház"-ban, ahol a kolozsvári Újságíró Egyesületnek két ingyenes ágya volt. Kórlapja szerint - melyet dr. Vass Zoltán kolozsvári fogorvos őrzött meg - kezelése február 28-án kezdődött; a kórisme "infarktushoz vezető fertőzéses szívburok-gyulladás". Május végére állapotát reménytelennek ítélik, s hazaszállítják szülei lakására. Itt éri utol a halál 1938. június 7-én.

A költő, életének utolsó, kolozsvári évtizedében részt vett az erdélyi ifjúsági mozgalmakban is. Alelnöke volt a katolikus egyetemi hallgatók egyesületének, majd 1930-ban egyik alapító tagja az Erdélyi Fiatalok csoportosulásának, és csaknem haláláig főmunkatársa a hasonló című folyóiratnak.

Kötelességekbe kötözött életét csak ritkán szakítja meg egy-egy jótékony kitérő. 1928 őszétől 1929 nyaráig például Abafáján tartózkodik, mint a báró Huszár család két fiúgyermekének házitanítója. Eredetileg anyagi okokból vállalta el ezt a feladatot - levelezéséből kiderül, hogy báró Huszár Lászlóné havi 4 000 leut és teljes ellátást kínált munkájáért, míg a Pásztortűznél technikai szerkesztői fizetése csak havi 2 500 leu volt -, de a több hónapos vidéki élet jót tett a költő egészségének is, és felajzotta alkotó kedvét. Csaknem egy kötetnyi verset írt Abafáján, s ami a mennyiségnél fontosabb: ezekben a versekben új formákkal és új témákkal kísérletezett. Abafáji tartózkodása idején választotta tagjává a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság. 1929. március 3-án tartotta székfoglalóját, Bánffy Miklóssal és Szentimrei Jenővel együtt. Megismerkedése Bánffyval talán közrejátszott abban is, hogy 1929 nyarán meghívták a "helikoni munkaközösség" negyedik marosvécsi találkozójára, melynek ettől kezdve minden évben vendége volt.

1933 húsvétján olaszországi társasutazáson vett részt. Ő volt a "zarándokcsoport" tolmácsa és idegenvezetője, utazásáért tehát munkával fizetett. Úti élményeit riportsorozatban örökítette meg a nagyváradi Magyar Lapok hasábjain. Ezt a riportot még ugyanebben az évben önálló füzetként is megjelentette, Magyar karaván Itálián keresztül címen.

Magyarországon az Erdélyi Helikon munkatársaként járt 1934-ben, irodalmi esteken olvasott fel több városban. 1937-ben pedig a debreceni nyári egyetem hallgatója. Egyházi esküvőjének napján indul; ez volt a fiatal pár nászútja. Ekkor írja Csokonai sírjánál című költeményét, az erdélyiség és a kisebbségi sorsvállalás megrázó vallomását. Mottója: "»A Reményhez« című Csokonai-vers dallamára énekli másfélmillió zarándok."

Dsida Jenő költői pályája tehát mindössze egy évtizedre tehető. (Igaz, hogy erre a rövid pályafutásra gondosan felkészült; diákkori zsengéinek, korai műhely-gyakorlatainak száma eléri az ötszázat.) Erdélyi írótársai elismerték tehetségét, formaművészetét, de szélesebb körben, a magyar irodalom egészében csak halála után kezdték felfedezni. A Nyugat, melynek irányához legközelebb állt, egyetlen versét sem közölte, sem kritikát köteteiről. Az 1940-es években két ígéretes jele is van "a költő feltámadásának", ahogy egyik versében a posztumusz elismertséget nevezte. Egyik Válogatott verseinek budapesti megjelenése 1944-ben Rónay György szerkesztésében és előszavával, a másik Vajthó László 1941-ben megjelent Mai magyar költők című antológiája, melyben József Attilával azonos terjedelemben szerepel. A költőnek így induló elismerését azonban megszakította a fegyverek zaja, majd a háború utáni politikai változások. Mire örökségét a magyar olvasóközönség birtokba vehette volna, politikában és irodalomban az a magát baloldalinak nevező értelmiségi csoport ragadta kezébe a hatalmat, mellyel Dsida Jenő sohasem rokonszenvezett, sőt néha éles vitában állott. E csoport heves - és utólagos - támadásokat indított a "helikoni munkaközösség" és annak eszmei programja, a transzszilvanizmus ellen, és Dsidát is megtette e támadások célpontjává. A költő versei kötetben csak az 50-es évek végén - Romániában csak 1966-ban - jelenhettek meg könyv alakban, akkor is a cenzúra által megcsonkítva. E kötetek: Dsida Jenő: Tóparti könyörgés. Válogatott versek. A válogatás és az előszó Áprily Lajos munkája. [Budapest], 1958. Szépirodalmi Könyvkiadó, illetve Dsida Jenő: Versek. Bukarest, 1966. Irodalmi Könyvkiadó. A válogatás és az előszó Szemlér Ferenc munkája, aki a cenzúra durva beavatkozása miatt válogatóként levétette nevét a kötetről. Filológiai érdeme e kötetnek, hogy közölte Dsida Jenő verseinek bibliográfiáját Réthy Andor összeállításában, mely az akkor hozzáférhető kéziratos hagyaték adatait is tartalmazza.

Viszonylag teljes kiadásra csak 1983-ban került sor. (Dsida Jenő: Összegyűjtött versek és műfordítások. Szerkesztette, válogatta, az utószót és a jegyzeteket írta Szakolczay Lajos. A bevezető tanulmány Láng Gusztáv munkája. Budapest, 1983. Magvető Könyvkiadó.)

De meg kellett dőlnie a hamis ideológiai előítéleteket és a szövegcsonkító, szövegtiltó cenzúrát fenntartó rendszereknek, hogy a költő elfoglalja az őt megillető helyet a magyar irodalom értékrendjében.

Ma már elmondhatjuk, hogy Dsida Jenő annak a költő-nemzedéknek a tagja, mely a magyar líra két háború közötti történetében kitüntetett fejezetet alkot. József Attila (1905), Radnóti Miklós (1909) tartozik e nemzedékhez, az erdélyiek közül Szemlér Ferenc (1906) és Szabédi László (1907). Nemzedékké nemcsak születésük évszáma avatja őket, hanem életpályájuk és esztétikai hitvallásuk hasonló alakulása is. Valamennyi említett lírikus a Nyugat nagyjainak nyomdokain indul, majd rövid útkeresés után az avantgárd vonzáskörébe kerül. Ezen irányon belül József Attila mellett Dsida alkotott maradandót; ők ketten tekinthetők a magyar szürrealizmus legeredetibb képviselőjének. A 30-as évek elejétől ez az avantgardizmus átadja helyét a nemzedék lírájában egy klasszicizáló költői beszédmódnak. Ez nemcsak a kötött formák újrafelfedezését jelenti, nemcsak a szóképek, stílusalakzatok klasszikus mintákhoz igazítását, hanem egy gazdag hagyománykészlet vállalását is, melyre a költők mint szövegelőzményre támaszkodnak, belőle merítenek. Ez az intertextualitás nem szövegátvételt jelent, mint Berzsenyi korában, és nem is átiratot, hanem klasszikus szövegek továbbírását. A Miért borultak le az angyalok Viola előtt első fejezetében például nemcsak a görög Theokritosz műfaja éled újjá, hanem a leíró képek antik mitológiai jelenetekre, majd ószövetségi történetre utalnak. A második fejezet évődő humora mögött János evangéliumának egyik sokat idézett verse dereng fel. A negyedik fejezetben a Beatricét a Paradicsomban viszontlátó Dante hangján szól a személyes vallomás, az ötödikben a középkori latin himnuszköltészet formájában vall gyarlóságáról a költő. De említhetjük a Psalmus Hungaricust is, amely Kölcseytől, Széchenyitől, Vörösmartytól, Adytól "ír tovább" idézeteket, hatszor ismétlődő, hetedszer variált refrénjében pedig az Ószövetség zsoltáraiból. Melléjük állítanám terjedelmük okán a Kóborló délután kedves kutyámmal és a Tükör előtt című poémákat is - és a terjedelem ez esetben nem mellékes tényező. Az újklasszikus irányt képviselő költők egyik közös törekvése nagy, teljes világképet hordozó kompozíciók megalkotása. Legismertebb példája ennek Babits Mihály Jónás könyve című költeménye. De megemlíthetjük József Attila leíró nagykompozícióit (Téli éjszaka, Óda, Külvárosi éj), vagy Radnóti Miklós ecloga-ciklusát. Dsida Jenő itt felsorolt "nagykompozíciói" ebbe a verstípusba tartoznak, keletkezésük idejét tekintve pedig korábbiak vagy egyidősek az említettekkel, bizonyítva, hogy Dsida Jenő nem követője volt a magyarországi irodalmi iránynak, hanem maga is öntörvényű alakítója. Aki nélkül a magyar líratörténet vonatkozó fejezete sem írható meg.

Dsida Jenő költői világképének meghatározó eleme kereszténysége. Érett költészetében azonban nem találunk hitbuzgalmi költeményeket, mint diákkori zsengéi között. Isten-élménye csaknem olyan ellentmondásos, mint Adyé. Ady írta Istenről: "egyek leszünk mi a halálban." Dsida is tudta, hogy a határt, mely Istentől elválasztja, csak halálában lépheti át, ezért kap ez az Isten-élmény zord, sőt félelmetes színeket olyan verseiben, mint A félelem szonettje, A sötétség verse, a Hálóing nélkül vagy az Elárul, mert világít. Dsida kereszténységének értelme Krisztushoz való viszonyában tárul fel, aki emberré lett, halandókhoz hasonlatossá, s ezzel felszólította a halandókat, hogy hozzá hasonlatossá váljanak. Krisztus a földi embert és világát váltotta meg, és Dsida nagy élménye a "megváltott világ", melynek értékei, szépségei és az általuk gerjesztett életöröm mintegy megtisztul ebben a hitben. Kempis Tamás szavával élve, Krisztust követő költészet a Dsida Jenőé, de ebbe a követésbe nemcsak az Evangéliumok sugallta erkölcsi parancsok - elsősorban a jóság és a szeretet - illenek bele, hanem az élet, a természet, a szerelem értékei is, mint azt Viola-ciklusa, vagy a Kánai menyegző és a Tíz parancsolat című költeménye bizonyítja. De szerves része ennek az élménynek a küldetéstudat is; a mások szenvedésében osztozás, a cselekvő jóság vállalása. Ezért képes ez a Krisztus-követés számos, akár nem keresztény kultúrértéket magába olvasztani, elsősorban az antik sztoikus bölcseletet, a ráció tiszteletét és a művészetért való rajongást. Költészete ezért lehet egyetemes - ami a "katolikus" szó eredeti jelentése.

Láng Gusztáv

 


 

I.
DSIDA JENŐ ÁLTAL
KÖTETEKBE RENDEZETT VERSEK

 

Leselkedő magány

 

Mezőnek virág,
rétnek eső,
búzának meleg,
asszonynak csók,
anyának gyerek,
gyereknek játék -
Magamnak: semmi,
fekete éjszaka.

 


Fáraók sírja felé

Fáraók sírja felé

Egyszer megtalálnak.
Meg kell találjanak.

Holdas éj lesz a sivatagon.
Két karom, ujjaim
kimerednek a homokból -
Lebontják, ássák a fövenyt
és megtalálnak:
a szívemet is,
a kincsemet is,
a titkomat is.

Nyújtott énekkel, teveháton
ügetnek velem
remegő sugár-szőnyegen
Fáraók örök sírja felé.

 


Mélyre ások

Bábel
újra-épülő, szörnyeteg
tornya sötéten áll fel.

Százan
hordják a követ, vasat, márványt,
gőgös, nagyzajú lázban.

Görbe
ásóval őszi udvaron
jeleket írok körbe.

Reszket
az est a tölgyek sudarán,
amikor ásni kezdek.

Mások
minél nagyobb tornyot emelnek,
annál mélyebbre ások.

 


Túl a formán

Túl minden jelzőn és rendeltetésen
meglapul a dolgok lelke,
a kérlelhetetlen, bronzsötét
egyetlen lényeg
s valami igazság hömpölyög
a folyók fenekén.

Háznak mondasz valamit,
- négy fala van, -
pedig nem az.
Kályhának mondod,
pedig nem az,
virágnak mondod,
pedig nem az,
asszonynak mondod,
Istennek hívod,
pedig nem az.

Nevükön szeretném nevezni őket
ilyenkor alkonyatkor.
Kinyúl értem bizonytalan szavuk,
megölel láthatatlan karjuk
s úgy ringok el a titkok titkán,
mint az anyám ölén.

 


Sorsokat írok

A Göncölszekér vertacél rúdjából
tollat faragok.

A tintasötét éjszaka levébe
mártom a hegyét.

Havas mezőkre, vak ködök falára
sorsokat írok.

A kemény, konok ákombákomok
állnak feketén.

Az angyalok hosszú széltrombitákon
dalt dideregnek

s a pólusoktól az egyenlítőig
zokog az Ember.

 


Sárba zuhan a nap

A tegnap is elment, a holnap is elmegy,
az öröm is elment, a bánat is elmegy -
Udvarunkon a cseresznyefa
minden tavasszal kivirágzik.

Csókot is adtam, erőt is adtam.
Sokért cserébe keveset kaptam.
Egy gazdátlan burnusz üget
a forró Szaharán.

Agyvelőt tépnek, ideget falnak
örökös csaták, új forradalmak,
de kedvesem szájszéle égő,
piros, mint a vér.

Harangok szólnak, engem temetnek,
nedves sírokban holtak nevetnek;
bizony mondom, egy szép napon
sárba zuhan a nap.

Apám is meghal, fiam is meghal,
a színek ordító rendje is meghal
s görnyedt háttal a kusza vonalak
értelmét keresem.

 


Megint csupa kérdés

Hát nem volt boldogabb az ősi Semmi
az új semminél, mely valaminek
tudja magát?
Miért kellett bágyadt mosolygásainknak
önmagukra ébredniök az élet ágyán?
Miért döngetünk véres ököllel, eszeveszetten
olyan kaput, melynek csak egyik pántja
sok ezer fekete mérföld?
Téli estéken keservesen énekelve,
őseink és dédunokáink hajából
miért fonjuk az élet hosszú kötelét?
Miért faljuk fel egymást
akkor is, ha nem vagyunk éhesek
s miért pattan fel gőggel a gerincünk,
ha végigütnek rajta?
S miért nem akarunk lefeküdni ősszel
hullott levelek közé, mint aszott szemét
a seprű alá?
Nagy kerek szemmel is mért nézünk vakon
a forgószelek tátongó sodrába?
S miért lát kicsivel többet az ember,
ha csöndesen ül egy percig... így...
s behúnyja a szemét?...

 


A búvár

Lemerült, felbukott,
lebukott, felmerült.
Elnyelte a zöld pokol jajgató torka
s újból kivetette.

Különös tárgyakat hozott fel:
fénylő halakat,
királyok koronáját,
koldusok sírását,
eltűnt világok árnyékait,
segélykiáltásokat;
ismeretlen, eljövendő órák
imbolygó üzeneteit,
sűlyedt hajókból árboc-szilánkot,
gyilkos szemek bús, beteg fényét,
halott menyasszony mosolyát.

Felbukott, lemerült,
el sem igen képzelhette másként.
A gyöngyhalászok mind kikacagták
s hogy mi van a kezében, mi a kincs,
honnan hozta és miért,
maga sem tudta meg soha.

 


Összefont tenyérrel

Eget kémlelek néma fellegrésen
és szunyoghadként körülzummolyog
ravasz talányom: célom, születésem.

Varázsigémet balgán kisugom
a hazugarcú, kémlő alkonyatnak -
Jaj, ha most ledől széna-trónusom.

A hűvös este furcsa, enyhe-kék
s felötlik a Császár Szent-Ilonája -
(Rémet idézni egy perc is elég.)

Hullott rózsák közt botorkáltam térdig
s hogy koszorúba fűztem annyi jajt,
bolondnak néznek s azt mondják: nem értik.

Kifordultak a nappali kaszák.
Most csak imásan, összefont tenyérrel
könyörgöm ki az éltem igazát.

Szél-korbácsával az éjszaka megver:
Ne kérdezzed és ne merd panaszolni,
hogy miért lettél lélekszemű ember!

Felrémlenek most, akiket kivágott
velem együtt zord zsákjából egy éjjel
és hajdan velem láttak napvilágot:

Vad égitestek, kozmikus csirák.
Csodáló szemű, szelíd kicsi borjú -
hegy tetején kis gyermekláncvirág,

a tenger tükrén ezer szürke hab.
A khaosz sok-sok tudattalan léte,
s tán néhány ember, aki boldogabb.

...A sötétség jó bársonyszőrű teste
feledtetően hozzám dörgölődik,
jelenést tár a könyörülő este.

Őstragédiám kongófalú boltja
szétpárázódik tudatom alá,
s meglátom, aki - tán lehettem volna:

Hajnalba-borzolt aranyködön át
örökszép Nápoly sötétkék egére
Vezuv füstöli ákombákomát,

pár csacska kérdést készül odaróni,
s a tenger partján - félmeztelenül
áll egy koldus, víg, boldog lazzaróni.

 


Visszatért lovagok

A hold elrejtette arcát.
Fáklyáink fénye elhullt
s lámpásainkat kifújta a szél.
Megyünk
gyalogosan, bús-kevesen,
csatakosan, keservesen
az erdő felé.
Megyünk.

Lándzsáink hegye bosszankodik,
hogy nem tud fényleni,
mellvértezetünk alig-alig tűri
szívünk egyre fulladtabb zuhanását.
Aranysarkantyunk lovat keres a sárban,
de nem talál.

Iszonyú az élet sötétsége
hatszáz évből visszatért lovagoknak.
Egy lépést se látunk előre
s a jelent se látjuk,
egymást se látjuk,
csak sötét elektromos szikraként ugrál
közöttünk fejből-fejbe a gondolat
szakadatlan ismétlésben:
Vajjon megöljük ma a sárkányt?
Vajjon megöljük ma a sárkányt?

A hold elrejtette arcát,
fáklyáink régen csonkig égtek,
lámpásainkat kifújta a szél -
- s a vezér, a bolond vezér,
akit az éjben senki se sírat meg,
összeesik.

 


Árnyékok

Kérdezhetnétek:
Mit akarsz ezzel a torz,
félig megvakult tükörrel?
S én vándorútamban mégis felmutatom,
ősbizalommal mégis dadogom:
Íme én, íme te!

Lássátok, lemérítek a hold hegyeit.
S mert messze vannak, mérföldekre nyúló
árnyékairól méritek.
Így mutatom én nektek a dolgok
másvilágra nyúló árnyékait:
Hegyek árnyékát,
házak árnyékát,
városok árnyékát,
magatok árnyékát.

Valaha, mikor Hóreb hegyén jártam,
előttem is égig csapott
a csipkebokor lángja
s azóta borzongó mellemben lakik
a Kimondhatatlan Nevű.

Rendeltetésem még titok.
Járok a kiterített lapon,
a világ mezeje szélén
s elfog a félelem reszketése,
mikor süvöltő éjszakán
ott nyitom fel az ócska bibliát:
És lőn Salamon: király
az egész Izrael fölött.

 


Sötét szobor a város felett

Gyöngyházcseppekre bomlik a levegő,
részegen kacagnak az emberek.
Senki se gondol a sötét Szoborra,
álmában se látta senki még.

Napsütötte ősz; fecseg a korzó,
katonazene harsan a házak között,
cintányér csattan, pereg a dob -
Az óriás előtt senki se tiszteleg.

Szerelmes párok, gerjedt szívűek,
bizsergő ínaik unszolására
a ködfekete talpazatra kúsznak:
ott csap lihegve szájra a száj.

...De valahányszor hanyatlik a nap,
a sose sejtett, láthatatlan,
gigászi szobor hideg árnya
végigfekszik a balgák városán,

s ha fellobbantak a lámpa-lángok,
a suhogó, nagy lovas árnyék
leléptet halkan a házak közé
s minden tizedik kapura keresztet ír.

 


Kacagnak a hitetlenek

Halad az ember-karaván.
Förgeteges, sohase képzelt útakon,
éjszakák rejtelmes viharain,
félelmeken és csodákon át.

Már-már azt hiszik, hogy álom.
Megcsodálják, hogy vannak
s hallgatják a vaksötét éjszaka
fojtott, titkos nyögéseit.

A rémület mereszti fel szemét,
ha villámok vonala villan:
Soha ilyen iszonyatosnak
nem tetszett még a táj.

Mérhetetlen szakadék elől
anyáik könnyével az alján;
hátuk mögött a megrepedt bazalthegy
ugrani készül.

A halálos, dermedt rémületbe
csak a hitetlen vakok röheje csattan:
Semmit se látunk, semmit se látunk,
megőrültetek!

 


Az emberek

Az emberek ártatlan pici borjakat
visznek a vágóhídra.
Fújtató lokomotivokat csinálnak
s meghajszolják a gyanútalan őzeket.
Az emberek kikacagják,
akik testvérnek nevezik őket,
drótsövényeket húznak, farkasvermeket,
lövészárkokat ásnak.
Az emberek uccát köveznek pokoli zajjal,
lerombolják a költők márvány-palotáit.
Az emberek rosszat beszélnek arról,
akit én szeretek.
Az emberek kitépték harangozó szívemet
s felakasztották a falra:
Róla nézik: hány az óra -
és kúrjantanak, ha megáll.

 


Behúnyt szemen át

Álmos vonatok dohognak a ködben,
gomolygó nagy mezőkön.
Régi pogány templomok ajtajában
illatosan csap fel a tömjén.

Pán isten nyomában
borzongva, tülekedve fázik
nagy meztelen sereg.
S az országúti Krisztus sír a kereszten.

A szökőkút csobog a kertben,
elmélkedik a lucfenyő, -
holt levelek közt ringva a tavon
szerelmes párok csónakáznak.

Ruganyos, őszhajú aggastyánok
ifjan kacagnak a szélbe
s csak az lesz öreg, nagyon öreg,
ki megúnta az életet.

 


Legyen áldott

Legyen áldott a bánatosan forgó,
kevés jót adó világ
s benne az apró emberhangyák
nyüzsgő céljaikkal.
A folyókban legyen sok a hal,
az erdőkben a vad
s találják meg mások helyettem
az élet békességét.
Legyenek áldottak a nők,
akik a szemembe kacagtak:
Mézes legyen minden csókjuk,
legyenek szép gyermekeik.
S legyenek áldottak a szöszke fiúk,
kik márciusi fényzuhogóban
valami elhagyott mezőn
csontjaimmal játszanak.

 


Kár mindenért

Be kár az elmult ünnepekért,
az elszalasztott csókokért,
be kár mindenért,
amit megírtam.

Mert bizony, bizony úgy van az,
hogy a költőktől elfut a tavasz,
amit ajkukra vesznek,
nincs bennük már.

A kimondott szó elhangzik a fülnek,
a kidalolt vágyak rendre kihülnek
és fehér lesz az arc,
mint a hófuvás.

Az űrbe röppent minden cél, kiholt vád.
A feloldozott, sirató Magdolnát
nem csókolhatják meg
többé bűnösök.

 


Fekete köpeny alatt

I.

A boldogság úgy megy előttem,
mint napkeleti bölcsek csillaga,
de nem áll meg, de nem áll meg soha
Betlehem fölött.

Bölcsesség és derű
elbújtak egy nagy fa mögé;
vándor-kenyerem íze keserű
és zsebórám megállt.

S velem suhan ez a nagy árnyék,
a halál árnyéka,
arcomon egy fekete barázda
s kivert királyfi kincse: a mosoly.


II.

Micsoda romok fölött megyek!
Füstölgő tanyák,
nyikorgó csontváz-karok
mutatják a hajnalodó utat.

Kedvesem egy föl-fölcsillanó
mosolyát kutatom
későn virágzó fagyalbokrok alján
s a világ végét rettegem.

Elhagyott templom küszöbén
áldom a suhanó halált,
ki fekete köpenye alatt
megmutatta az életet.

 


Olvadó jégvirág

Valami nagy, elérhetetlen szerelem
ködlik a mezők felett,
elnyújtott, fájó, végtelen kiáltás
a boldogság után.

Kicsi galambok kimerészkednek
fehérlő szárnyaikkal
a feslő márciusba s lábuk elé
olvadt patakok csörgedeznek.

Jégvirág, jégvirág, jégvirág,
sok megbámult cigarettafüst...
Jaj, be jó lenne már
egy kis feltámadás!

Mozdonyok dohognak,
gyors lábak forognak,
égből lenyúló hosszú karok
kavarják a tavasz életét.

Valaha el lehet-e érni
a bús elérhetetlent?
Vagy elfojtott vággyal elfüggönyözni
minden ablakot?

Ébredő, fanyar boroszlánok
símulnak a nagy sziklasírra
s bent fekszik Lázár némán, hidegen.
Harmadnapos halott.

 


Kitéve

...És ha megoldás már nem lenne más,
Nyugalom-folyó partjára feküdnék.
Csobog a nagy víz és zizeg a sás.

Csaló, játékos, távoli nagy élet
zaját hallgatom kövült nyugalomban
és jégpáncélos szívem meg se dobban.

Sötét álmom lesz testemen a pólya:
Leszek ismételt, ködös ószövetség,
akit Mózesül tettek a folyóra.

Éjjel nevető csillagokat nézek,
sellő-hadat, mely a folyóra jár
és ringat, renget lágyan a kosár.

Fáraó lánya eljön csolnakán,
ébreszt, bubusgat, csókol és dalol
és én mosolygok, mintha hallanám.

Keserű, szelíd ajkam szögletére
elkésett csókot csúrgat majd a Hold:
virrasztott éjek vigasztaló bére.

Hitet talál a kétkedő Tamás,
új tízparancsról álmodozik Mózes...
És zúg a folyó és zizeg a sás...

 


Drótok között

A tükör

Írom e fekete verset
ezerkilencszázhuszonnyolcban,
mikor emberek megőrülnek,
mikor a tükrök összetörnek.

Talán görbetükör a tükör
s csak én látom nyilt, síma lapnak.
Talán holnapra összetörik
a lelkem.

De ma még belőle szikrázik
a zajgó, végtelen világ, -
egyszerre vetülnek a parányi csirák
s a robbanva zuhanó égitestek.

Valamelyik eldugott sarkából
gyászkocsit indít február
s egy furcsa maszkkal kevesebb kergül
az őrült karneválban.

 


Szökött hang: hol a tűz?

Tántorgó vén csavargó,
ki feledést keres.
Mint aszott napraforgó,
az arca nyűtt, rezes.
Jött. Szembejött az uccán,
recsegő, vad-hideg
havazó herce-hurcán:
Senkije senkinek.

Félszeme vérbevillant,
a másik könnyezett.
Meggyújtották a villanyt,
kongott a kövezet;
zuhanva lépett rajta,
mint akit átok űz,
s ványadt igét sóhajtva,
nyögött és sírt az ajka:
Hol a tűz? Hol a tűz?

Mellemhez kaptam akkor
és - üres volt a börtön!
S úgy ordítottam hörgőn,
mint akit pokol éget:
Te vad szemet meresztő,
részeg madárijesztő,
ki engedett ki téged?

 


Siralom

Elbújt előlünk az irgalom napja,
ronggyá olvastuk már a bibliát,
s a harsonás, ítéletes világvége,
ki tudja, merre még.

Az őszre tél és újra nyár -
ha fűtjük is, hideg a szobánk.
Plátót és Kantot betéve tudjuk,
odvasakat ásítunk.

Mintha pályaudvaron ülnénk,
únosan valami vonatra várva.
A bölcsebbek mereven mosolyognak:
ők már tudják, hogy semmi se jön.

De jaj lenne nekik, ha mondanák,
ezer jaj, hogyha nevetnének:
A tömlöcökben nem fér el a jajgatás,
az őrültek háza zsúfolva van.

Unatkozó emberek karácsonyfát
gyújtottak a főtér közepén.
Belefürdünk gyermekesen a lángba.
Egy sovány pap beszél.

Azt mondja, hogy sokat kellene sírnunk,
nagyon rosszak vagyunk.
S mi letérdepelünk és kórusban zokogunk:
Miserere! Miserere! Miserere!

 


Apokalipszis

Amerre én megyek:
lángot vetnek a hazugság-erdők,
bennégnek a kifacsart gondolatok,
a maszkok lehullanak.
Néhány gitár és hegedű vijjog
nagyon messziről:
emlékek, emlékek, emlékek,
nem komolyak, nem fájnak.
Kiönt medréből a köd,
elnyeli a sugarakat,
elönti a tornyokat,
templomok, házak nincsenek,
az anyám sem mosolyog,
keringő, szédült zuhanás
van a szívem helyén.
S a tetőn, bolondságok fölött
két kitárt kart mereszt
egy hívogató, fekete,
borzalmas kereszt.

 


Valami eltörött

Az őszi alkony mély, parázna
vággyal simúl a hegy fölé,
beteg szélben liheg
a hamvadó nap parazsára.

Sok vén, esőlocsolta háznak
falán rikolt a nyomor-plakát.
Autóbuszokon vézna emberek
döcögve fáznak.

Szemek futnak a hideg holdig.
Egy kisfiú a szívét fogja,
a toronyra néz, a levegőbe:
úgy fél, hogy összeomlik.

Senki se tudja, mit veszített,
de a sétatéren, a híd alatt,
az ágyban, a csókban, a zsebében
valamit mindenki kutat.

Valahol valami eltörött,
valahol valami nincsen rendjén.
...Künn a határban Kain zokog
a holt Ábel fölött.

 


Miért vagyok kedvetlen?

Mert már megint jönnek azok a fellegek,
megint eső lesz.
Megint sár lesz és ólmos ködburok
a lélek körül.
Éjszaka megint fennülhetek ébren,
hallgatni, amint a végnélküli eső
paskolja a falakat és zubognak a csatornák.
Megint, megint és már nem is remélem,
hogy vége lesz.

Valahová el akartam utazni tegnap,
egy kis felfrissült lélekremegésre,
Nápolyba, vagy nem tudom hová,
ahová egy életben csak egyszer megy vonat.
Aztán sokszor olyan buta kis ötperceken,
sokszor csak pillanatokon múlik
az ilyesmi, a napsütés,
a jólszületés, az igazi élet,
minden.

Nem találom a lelkemet sehol.
Aztán már meg is jött a köd,
már megeredt a gyűlölt permeteg.
Bemegyek a szobámba, becsukom az ajtót,
behúnyom a szememet.

...Magam előtt látom egy távoli vonat
motollázó sok kerekét,
hallom élettel-teli, ütemes zakatáját
s a mozdonnyal szembegurul a sínen
egy forrón felkelő,
óriási Nap...

 


Drótok között

Hálózó drót felett
megakadt testemet
nem veszik észre.

Áramtűz aranyoz,
rángat és villanyoz:
nem veszik észre.

Vergődök, remegek,
mint lázas betegek:
nem veszik észre.

Mélységes rögökre
vérezek hörögve:
nem veszik észre.

Ordítok, mint a vad:
mindenki elhalad,
nem veszik észre.

...Símulok, hallgatok,
kinyúlok, meghalok...
Nem veszik észre.

 


Fáradt harcosok éneke

Horpadt a fej, korhadt a láb.
Minek eddig? Minek tovább?

A sáros, véres, szennyes út
ezer irányba szertefut.

De jobbra hát? Vagy balra át?
Az ember nem leli magát.

Minden sejtje külön sikoly,
a tüdejéből vér sipol,

fölötte fák, nyakán hurok
és ködburok és ködburok...

 


A végzet odúja előtt

Régi zavaros rémmesékből
felködlik a képe:
Torzonborz kutyafeje van,
suhogó, nagy fekete szárnya
s ha vörös fénnyel feljön a vacsoracsillag,
embereket eszik.

Alkonyat felé már zsong az agyam,
torkomban lüktet a szívem,
félek.
Minden sarokban ott ül a Rém,
neszel, motoszkál, leskelődik,
összehúzódik, felnyúlik, imbolyog, gomolyog
a gumitestű, nyúlós árnyék-szörnyeteg.
Lámpát gyújtani nincsen erőm,
csak ülök, egyre ülök,
szűkölök, fütyülök
s ha nem bírom tovább,
menekülök.

De hiába rohanok a pitvarba is,
udvarra lihegve hiába futok:
Minden sarokban ott ül a Rém,
véres szeme villog, a szárnya suhog,
a rózsafák mögött,
a hátsó udvarban is,
a ketrecek és ólak háta mögött
s ez így van minden este
és így megy minden éjjel.
Agysejtjeim létráján fel és alá futkos
az őrület
és nincs kegyelem!

Csak néha füstölög ki belőlem
zavaros kicsi imádság, - valahogy így:
Isten!
Kis gyermekek jóságos Istene!
Adj nekem tiszta-kék gyermek-szemet,
mellem medrébe mozdulatlan lélek-tavat,
hogy nyugodtan ülhessek ki a ház elé
s a Végzet sötét odúja előtt
úgy érezzem magamat, mint a gyermekek,
akik csigaház előtt az útszélre kucorodnak
s cérnaszál hangon kórusban énekelik:
Csigabiga, gyere ki!
Ég a házad ideki!

 


Homlokom mögött

Vörös máglyák gyúlnak a homlokom mögött.
Nehéz társzekerek húznak el dübörögve.
Felébredt benne valami régen látott ucca
hörgő zajával, amint az estbe zuhan.
Keresztűl hömpölyög ereimen, az ucca
erein, sikátorain a tegnapelőtt hallott
nyomdagépek agybafészkelő
őrjítő zakatolása:
Szennyes áradat zuhog. Segítségért sikoltanak.
Nekivadult zápor paskolja a meggörnyedt
fákat. Púpos, ijedt kérdőjelek.
Tűz van! - bődül egy szörnyű férfihang
(lehúnyom a szemem...)
és dobolják és visítják szerte:
Ki jön máglyát oltani?

Túl hörgésen, lármán, döbbeneten,
halványkék messzeség hegygerincén
áll egy soványarcú fiú.
Nyugodtan áll. Olyan ismerős!
Integet, kiált és hív magához,
de csak némán tátogó szája látszik,
csak bánatos szeme csókol idáig.

Aztán újra a láng... a füst...
a láng... a füst...
Könnyek sem tudják eloltani.

 


Esti hallucinációk

Álomra hajlott már a zöld futópaszuly.
Az esti szelek szája tárogatóba fúj,

nyöget valami régi kuruc éneket,
gyerek-sírású álmot, elmult éveket,

sötét vitézkötést vitézlő várnagyon -
Gondolom, hagyja abba, únom már nagyon.

Ringó nyugágyam mellett kis tücsök terem.
Hegedűjében csupa csikló szerelem

s amíg felringanak feszültáramú csókok,
hajdani esti séták, holdsugaras bókok,

szívemből száz emléket zuhatagba mos ki -
Gondolom: jó lesz ezt a tücsköt eltaposni.

Azután messze éjben, nádasok felett
röhejes dalba robban lángos őrület,

a hangja átkozódó, tépő és irígy:
cibálthajú aggastyán énekelhet így,

kitárt karokkal, minden őrületnek atyja,
amint nádasba tévedt eszét hívogatja -

és üvöltése fáj, mint agytépő doromb:
Hej, én vagyok az isten, mindenki bolond...

És mondom halkan: ez a végtelen, kusza
nagy relativitás legmélyebb himnusza.

Aztán felállok és szobámba ballagok.
Befüggönyözök félve ajtót, ablakot,

ideges ujjam reszket, gyertyacsonkot állít,
körberakom halott őseim koponyáit

és mint komorpalástú pap, mikor temet,
énekbe kezdek én is, hangom elreked:

Körülöveztek a Halál nyögései,
a pokol kínjai elfogtak engemet - - -

 


Circumdederunt me...

Valahol itt van köztünk a pokol,
kénköves lángjai itt lobognak
magosan és láthatatlanúl.
S olyan gyanútlan, olyan kék az ég!

Én magamról nem is beszélek.
Hiszen, hiszen tudom régóta már,
hogy patakzó, nyílt sebe vagyok
a szívenszúrt, a nyomorult világnak.

Jaj, hol van a tündérkirálynő,
hol van dióbarna két szeme,
mely után hadonászva futottam
ólomnehéz, esztelen kábulatban?

És hol vannak a nyugodt, szép napok?
Hol van a végtelen-nagy síma tó,
melynek tükrébe bámulhatnánk,
mint bölcs és nyugalmas hindú papok?

Csak a viharzó szomorúság maradt.
Holt férget hiába csókol március,
engem is hiába glóriáz a nap
s ma már ajkam is hiába csókolják.

Valahol itt van közel a pokol,
lángjai lobognak láthatatlanul.
És fel-felsírnak a kemény kövek
imbolygó, nesztelen lábam alatt.

 


Hazafelé az éjszakában

Akácos uccák borzonganak.
A házelőtti görbe lócák
a titkok taván úsznak csöndesen.
A tornyok imádkoznak.

Féltérden álló viskók ablakán
kilopódzik a horkolás;
fekete gyárak megrekedt füstje
keserűen facsarodik.

Fantasztikus sikátorokon
zsákban cipelem a holdfényt
s tépett foszlányban veri hozzám a szél
anyám sírását.

 


Mindeneket látó dal

Szívembe mart egy rozsdás érc-horog.
A bérc-torokból rózsás vér csorog
s a szívem, s a föld, s a kavargó minden:
egyetlen sajgó, szédült panoráma.

Rémítenek bús misztériumok.
Nagy lepkék szárnya, mint a szél, suhog.
Isten motozza át a bokrokat
s a nagy világon nincs elbúni hely.

Versek buzognak színezüst gitáron.
Bátran kilépek, mellem kifeszítem
s a parazsló, vörös serpenyőből
bodrozó füstök csapnak az égig.

Én asszonyom: a szépséges Halál.
Hozzásíró szerelmes dalaim
úgy húznak végig a világ felett,
mint éjji, fáklyás templomi menet.

 


Leselkedő magány

A mérföldkövek titka

Fekete-fakó mese.
Két ember indult egymás felé
messziről.
Régen.

Vaksötét az éjszaka,
füleikben ólom siketül;
azóta
mennek.

Gyöngyös-hideg alagút.
Nedves kőfal tenyérre tapad.
Keresik
egymást.

Inuk roggyant s fájva fáj,
rekedt hangjuk, ha kiáltanak,
elgurul
tompán.

Némák a mérföldkövek.
Titkon, amit mindük észrevett,
kajánul
rejtik:

Csalódnak a vándorok.
Keresztezték egymást balgatag
útjaik
régen.

 


Törpefenyők jaja

Opálos árnyak a bérci bordán,
töprengő törpefenyők.
Úgy elfogyott az élet
idefenn!

Szürkés fehérség, csend, hideg,
az ég peremén szúró csillagok
s néha robogva, zuhanva dörgő
lavinák.

A fenyők szélsóhajokat küldenek
idegen, messzi síkokra:
Jaj nekünk, magányos fáknak,
jaj nekünk itt a tetőn!

Apáink dárdás üstöke még
a felhős egekbe döfött, -
unokáink már ki sem látszanak
a hó alól.

 


Emlékezések városában

Körül a tenger végtelen,
csobog, susog a hallgatag hab.
Jaj-szavak búgnak itt is, ott is,
de tompa mind és fátyolos
és egyre halkabb, egyre halkabb.

A templomtornyok imbolyognak,
tejszínű, ködös, sűrű pára
száll be a házak ablakán
s álmosan készül el a város
a reménytelen éjszakára.

Egy-két alak megy még az uccán,
lépése álom, mese, múlt -
Egyre fáradtabb, csöndesebb lesz
s aztán egyszerre nem is látszik,
ködbe merült, álomba hullt.

Sápadt, szép kicsi leányarcok,
mosolyai egy-egy betegnek -
zsibbadtan, ólmosan szétfolynak
s mint titokzatos boszorkányfüst,
réveteg-lágyan ellebegnek.

Az utolsó fény is ellobban
és vissza nem tér már soha...
Tengerrel, köddel, éjszakával
összecsitúlva elmerült az
emlékezések városa.

 


Üzenet

Ne gyere hozzám,
ne közeledj!
Az ősz hulló levelein
megírom, amit akarok.

Egyet füttyentek,
keserű lesz minden édes,
édes minden keserű.
Ajakad se kell.

És ha jönnél,
úgyis csak szívem van már,
piros, hideg.
S azt is az oltárra teszem.

 


Meredtszemű ősz

Kiszivattyúzták az üvegburát
a lelkemet.
Nincs benne hang, csak meredtszemű ősz.
Csend és homály.
A hullt levelek ágya mély, puha,
selymes halom,
de nem zörög turkáló láb nyomán,
nem is zizeg.
A varjú se csárog a jegenyén,
csak tátogat.
Halálos-némán teljesedik el
a rendelés;
Aki elfáradt, nincs kinek köszönjön,
aludni megy.
Az álmos űrben úgy úszik-lebeg
sok furcsa vers,
mint az ökörnyál udvarunkon, otthon,
ősz elején.

 


Ha valaki jönne...

Ha most valaki halkan idejönne,
idelopózna a hátam mögé
és megkérdezné: fáradt vagyok-é?

Kicsi kezét, mint tearózsa szírmát
finom-borzolón fürtjeimbe lökné
s én azt hinném, hogy úgy marad örökké.

Leoldaná selyempuha kendőjét
és vállamra tenné, hogy meg ne fázzam.
Ajkával mérné: nincs-e lázam?

Nem lenne szava, nézne csak,
míg én hallgatnék magamat keresve,
lelankadva egy félbemaradt versre...

S ha már szabályos lett a pihegésem
és lelkem földjén álom-eke szánt át, -
vigyázva, halkan elfödné a lámpát...

 


Lámpa körül

Napsütötte tájak álma,
csalóka, távoli mese
úgy belefájdul az emberbe
ilyen magányos őszi estén.

A lélek szállna, jaj, be szállna
ilyen magányos őszi estén,
átszelné a láng-Szaharát,
megfűrdene a Nilusban.

Pálmák sudarán sütkérezne,
megfűrdene a Nilusban,
de ez a nyirkos, dudoló szél
megdermesztette a szárnyát.

Rossz szavak, ferde nézések is
megdermesztették a szárnyát
s alig tud fáradtan repesni
rosszlevegőjű szűk szobában.

Mozdul a lélek, repes lomhán
kripta-homályú szűk szobában
és dong és dong a lámpa körül,
mint egy halódó őszi légy.

 


Ősz a sétatéren

Szemem falán kívül is, belül is
ez a kietlen őszi tájkép:
sétatér.
Azok az emberek, akik most hangosan beszélve
haladnak előttem, rögtön eltűnnek a fák közt,
az a nő, aki mellettem ül a padon,
mindjárt meghal, feje félrebillen,
szeme kiszárad, húsa lehull.
Milyen egyedül leszek!

A lombok is leszállingóznak,
a jövőéviek is; fakadásuk hiábavaló.
Csak én fogok itt ülni magányosan,
céltalanul, haláltalanul sok-sok iszonyú évig.
Mindjárt elnémulok, nem lesz akihez szóljak,
s azt se mondhatom el, hogy nincs akihez szóljak,
s mire nyomdagépek méhéből életre edzve
ez a vajúdó vers világra jön,
csak üveges szemek bámulják mindenünnen:
Nem lesz, aki értse.

Jaj, be keserves ez az őszi sétány!
A levegő mintha végtelen víz volna,
türkiszes árnyú, zöld tenger-medence,
hová sosem szürönközik sugár.
A fák:
sülyedt hajók árbocai.
A bokrok:
nagy vízi pókok, óriás meduzák.
Az út:
kanyargó, nyúlós tengeri kígyó.
S a tó:
sötét álom a szívem fenekén.

 


Itt feledtek

Jaj, milyen szánandó lehetek így,
sírásra görbült szájjal,
magamra húzva az est köpenyegét,
lelógó karokkal a rózsafa mellett.
Dehát egyedül vagyok,
felhő-kígyók kúsztak a csillagokra,
senki se láthat.

A csend-falon kísértet-újjak motoszkálnak,
nehéz illatok kapaszkodnak vállaimra.
Először csöndesen nyöszörgök,
aztán hangosabban sírok,
aztán az egyedüllét iszonyú félelmében
felszökök és rekedten kiabálok:

- Emberek, halló, emberek!
Idegyertek, itt állok a kertben,
ember vagyok, kétkezű, kétlábú, mint ti,
pirosszívű, vonagló életű,
azonfelül költő, aki szépeket akar írni
s felétek tárja karjait.
Gyertek ide, vegyetek körül, lármázzatok,
kérjetek verseket, tegyétek a lapokba,
adjatok sok pénzt, jó meleg ételt,
kináljatok borral és szerelemmel,
csókoljatok meg, szeressetek!!
Hiszen tudom, hogy nem egyedül vagyok
a földön, él még valaki.
Jó emberek, ne hagyjatok elesni
gyöngén, reszkető ínnal,
átokkal piros, fiatal ajkamon -
Emberek! Emberek!

Kiáltásomra fülledt sötét a válasz,
senki sem felel.
Messziről ropogós muzsika olvadt foszlányai
folynak csiklandozva fülembe
s kétségbeesésemet végighengereli
a táncdobogás hömpölygő, zavaros gurulása.
Lakodalom van valahol az ezredik házban,
a nagy ucca végén. Oda mentek,
mindenki oda ment, az egész világ.

Engem itt feledtek.

 


Nocturno

Fekete-kék az éji ég.
Bokrok testőrködnek az útfelen.
A fák megláncolt árnyékai,
mint messzi kutyák, csaholnak.

A világ nagy virágkelyheiben
gyöngyös borként csillog az élet.
Szikár angyalok suhannak:
szivaccsal itatják.

Felvöröslik a hold is az égre,
kisebb, halványabb a tegnapinál.
Kicsi fényt az én szememből is
kiloptak tegnap óta.

Leülök egy kőre az Olajfák hegyén,
könnytelenül, nyugalmasan.
Csak mert nem érdemes úgy sietni
a temető felé.

 


Vállat vonunk

Kis csemetefa satnyul az uccán,
a ház előtt.
Hátgerince fáradt, görbe, kiszáradt.
Este, amikor senkise látja,
kilopódzom hozzá börtönömből
s melléje lépek.
Nyirkos szelek hátán lovagolva
zörgő levelek menetelnek...
A szomszédéknál veszekedés van;
nyárikonyhájukból keserű füstöt
csap ki a szél.
Messziről harangoznak.

S mi csak állunk az értelmetlen estben,
mint két furcsa-finom, fekete sóhaj.
Vállat vonunk, kicsit szomorúan,
kicsit közömbösen:

Meghalunk.

 


Mosolyaim egén

Jönnek langyos, izgató szelek.
És jönnek lila alkonyatok
és fojtott szavak.
És jönnek bodros, fehér fellegek.

Habos felhő-ágyakon
álmodnak szűz, tejarcú lányok
s régi-régi mosolyaim egén
suhannak messzire.

Pici fájdalmak vibrálnak a szélben.
S míg görnyedten imádkozom a kertben
és bong az estharang, -
lassanként ravatal lesz az ég.

 


Leselkedő magány

És egyszer, tudom, te is elmégy
a nyughatatlan árnyak útján.
Mogorva lesz, üres és értelmetlen
a hóbaguggolt kis fagyos faház.

Tárva felejted az ajtót.
Küntről beszitál, borzongat a köd
s az esti szél bezúg, besír
a végtelen fjordok felől.

Egy elfelejtett képedet
felakasztom a deszkafalra,
örökmécsest gyújtok elébe...
És csöndesen a küszöbre ülök.

 


Nincs többé ember

Egyedül maradtam a földön.
Házak, sürgönyoszlopok,
toronycsúcsok merednek ki
a magányosság homoktengeréből.

Az ember hangos beszédét,
dalolását, kétségbeejtő titkait
beitták a kövek,
hogy soha tovább ne adják.

Ha jól számítok, kalendárium szerint
most vasárnap délután van.
Fölmegyek egy síricsendű ház
Márványlépcsőzetén.

Az élet fölfedezett titkára gondolok,
szeretném elmondani valakinek, -
de ásítnak a szobros folyosók
és tompán konganak.

Nincs többé ember.
Jéghideg ablaküvegre szorítom
homlokomat. Kibámulok.
Ha kiáltanék, se hallaná senki.

 


Valami arcot viszek

Valami arcot, szentséget viszek
elrejtve mélyen.
Havas nagy úton bandukolok
szembe a lemenő nappal.

Ezt a szentséget nem ismeri
senki kívülem:
Elítélt próféták máglya-lángja
perzselte a szívembe hajdan.

Talán az otromba erdők mögött
találok egy kicsi kunyhót,
ahol a fehér fenyőasztalkából
oltárt csinálhatok.

Ott egy Istent imád majd velem
a kunyhó apraja, nagyja
s hiába búg az éjben
a hitetlenség farkasüvöltése.

De addig bandukolok a havas úton,
szembe a nappal -
Sötét terhek dőlnek az életemre
s ferde árnyékok hullnak a hóra.

 


Ormok felé

Mindennap több, tisztább a szépség,
szivárványosabb a szomorúság,
közelebb búg az eszelős zene, -
csak a barátaim sora gyérül.

Nem bántanak, csak elszökdösnek,
ahogy kanyarog, kúszik a hegyi ösvény,
ahogy mindjobban lángol a homlokom.
Ketten se maradtak immár.

Egy Madonna-arc fürdi magára még
igéim hósziporkás zuhatagját,
de őt is borzongatja már a hegyi szél,
szemében villog a félelem.

Megállok a fehér csúcs végtelenjén.
Mosolygok. Az ég szomorú, tiszta,
az a különös zene is itt kering.
Az Istennek sincs társa az ormok felett.

 


Metamorfozis

Fehér ezüstfolyó suhan.
Partján sejtelmesek a fák,
habjai közt örökké tart az álom
és babonásan, ezüstösen suhan.

Itt építettem házikót magamnak
ködöt rezgető, hihetetlen martján
s igézve számolom minden este
holdfényes életem napjait.

Csak egyszer merülök meg a folyóban.
Meghal mezítlen testem lángolása
s aki helyettem újra partra száll:
fenséges, komor ezüstszobor.

 


Elzuhanok az erdőn

Hát azt se bánom, az se lesz csúfabb,
ha elzuhanok a kietlen erdőn
halott nagyapám mellé.
Kering, dudol, jajgat a szél.

Amit csak eddig hiába kergettem:
vijjogó, kóválygó keselyűk nyomán,
villogó hóban a vérnyomok nyomán,
sorjában, szépen mind hozzám találnak.

A monoton-sóhajú fekete erdő
télen havat, tavasszal friss virágot
szitál elapadt sebeimre.
S hanyattfekve unokáimra várok.

 


Ablaknyitás

Néha egy titokzatos kéz
fölpattintja az avitt ablakot.
Az ereszről hólé csurog
s jégcsapok csöppennek finoman.

Pattanó rügyek ritmusos hada,
megbomlott sugárkéve-sereg
döbben be a feltárt üregen
a szellőző lélek titkaira.

Fehér ágyon, liliomok között
fekszik a halott királyleány,
halvány keze mellére kulcsolt.
S lengeti haját a tavaszi szél.

 


A háló közepén

Hajszálnál finomabb fonál
a szomorúság.
Ha harmatosan rácsillog a nap,
szivárványszínű.

A házunk előtti öreg akáctól
a sarkcsillagig,
onnan a holdig szőttem a hálót
e sejtelem-fonalakból.

Éjszaka gyémánt, nappal ezüst,
harmata: könny, -
villámra, viharra mozdulatlan,
de lengeti sóhaj.

S én gúnnyasztok a háló közepén,
éjféli szürke pók
s úgy várok lakomára keringő
kóbor lelkeket.

 


A láthatatlan ember

Szobám falára rácsorog a nap
és rákúszik a hűséges folyondár.
A holnapból illat-futárok jönnek
és törnek tavaszi melódiák.

Harsogón habzik az élet,
pajkosan hullámzik kelet felé
és torpanástalan útjában hahotával
mossa körül a mohos szigetet.

Kűrtszó lobog a levegőben
tüzek dalolnak ropogva, harsonázva;
ágak hegyén úgy robban ki a rügy,
mint a puffanó puskalövés.

Gerjedt, tajtékzó emberek
rohannak nekem villanó csatabárddal,
szívó ajkak tolakodnak a számra
s akár a ködön, túlrohannak rajtam.

Én vagyok a láthatatlan ember.
Kinyújtott, merev jobbkezemen
nyugodtan ül és örök csendben alszik
a magányosság szentelt madara.

 


Eltűnő vonalak

Itt a helyem

Itt a helyem, itt kell állanom
egyenesen az élen.
Mint a betüknek is megvan a helyük
a könyvben s állniok kell.

Valami szörnyű nagy arc
mered fölénk az ismeretlenből;
bárányfellegek bodroznak az égen
s zajtalanul surran a hold.

Jól esik mosolyogni csöndesen.
Ha most lezuhannék a hegyről,
kiesne egy parányi, fekete betű
az Isten regényéből.

 


Rövid napló

Bárányfelhőt tartok az óljaimban,
emlékeimet nevükön szólítom,
szeretem az embereket.
A csillagok fényes esője alatt
bőjtölök és imádkozom este
és a Halálnak minden vacsoránál
külön tányért teszek asztalomhoz.
Ha kérdeznek, halkan felelek,
hiszem a föltámadást.
Márványba vések egy fehér nevet
s eltemetem mélyen a föld alá.

 


Megbocsátod-é?

Szél vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy port hintettem égszínkék szemedbe?

Nap vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy leperzseltem hófehér karod?

Ősz vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy ingválladra tört levelet szórtam?

Fű vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy megcsiklandtam rámtipró bokádat?

Víz vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy áztattalak forró könnyesőben?

Árny vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy véletlenül arcodra vetődtem?

 


Hammelni legenda nyomán

Jajgató, szürke alkonyat tereng.
A hammelni furulyás legendáját idézem
és megirígylem őt.

Mert e városra is rászakadt az átok.
Patkányok hemzsegnek a kertben, az uccán.
Megemésztik a kamrákba-gyűjtött életet.
Gond-patkányok, szegénység-patkányok,
bánat-patkányok, bűn-patkányok,
betegség-patkányok és halál-patkányok
rondítanak be mindent feketére.
Nem lehet lépni tőlük.
Felkúsznak az alvó ágya-fejére
s ajkába harapnak.
S az emberek meghalnak, vagy megőrülnek.

Előkotornám, megríkatnám kicsi furulyámat
varázslatosan, szomorúan, szépen.
Ameddig szem ellát a nagy mezőn,
körém sötétlene népem átka, milliárd patkány.
Megindulnék lassú lépésben, egyre furulyázva,
valamerre az üveghegyeken túlra.
S a világ nyomora mind az enyém lenne
s úgy hömpölyögne cincogva, visongva, jajongva velem
mint bűzös-fekete, végtelen árvíz.

És hátam mögött, messze felvonnák a lobogókat,
piros tüzeket gyújtanának az estben
s felharsanna az öröm rivalgása.

 


Eltűnő vonalak

Külön mosolyok, mért könnyeztek?
Külön küzdelmek, mit akartok?
Az őszi reggel felnyitotta
gyászlila szemét.

A nagy halál színe előtt
elhallgatnak az apró halálok
s a szelíden égő szépség urnájában
némán hamvadok el.

Ó, hogy szétfutnak a szerelmek ősszel,
nevem milyen félálomba mosódik
s a vonalak, miket felrajzoltam,
milyen eltűnő vonalak!

Színek folynak a hegyoldalról.
Magam is glédába állok:
Ma mindent el kell felejteni!
Ma mindent meg kell bocsátani!

Hallga, hogy pattog a tűz!
Nézd, mint foszlik az arcom a füstbe!
Körül a dús levél-örvény zuhog
s a mérhetetlen, drága ősz.

 


Alkony

Hűvös szeptember. Alkony.
A szürke tó
egy nagy kísértet félszeme.
Lehúnyt lelkem a másik.

A zúgó, vonaglótestű fák:
átszúrt, iszonyú pókok,
utánunk kapnak, elszabadult
prédáik után.

Szélfútta őszi levelek,
menekülünk, futunk
s fent kigyúlnak egy messzi kastély
hívó ablakai.

 


Zúg az őszi szél

Könnyelmű, bolondos fajta vagyunk.
De októberben nagyon félünk.
Sápadt az arcunk, fátylas a szemünk
s begyújtjuk a lobogó nagy tüzet.

Gyümölcsök helyett kis szobánkban
a polcokra meséket rakunk,
duruzsoló, piros, érett meséket:
fehér időkre kellenek.

Gondjainkkal megtömjük a kályhát,
- hiszen annyi van, annyi van! -
rövidke négy hónapig, öt hónapig
bizton eltartanak.

Vacogva megcsókoljuk egymást.
Aztán egy egész lompos fenyő-erdőt
húzunk magunkra takarónak:
Téli álomra térünk.

 


A kietlenség verse

A világ ónszürke odujában
a hideg napok dudorásznak
s fagyos szemmel, ha mind ránéznénk,
az Isten is megfázna közöttünk.

Kinek láza van, rejtse el,
ha bölcsebb a szája, elhallgasson -
pedig távolról édesen búgnak
igaz, fenséges orgonák.

Szegény barlangunk szája elé
máglyázunk lobogó tüzeket.
Keserű gyümölcseink belehullnak
és megbámulják a vadak.

Az ég pislogó csillaga
lecsöppen a fonnyadt levelek közé
s együtt hömpölygeti, görgeti velük
a felsüvöltő, árva szél.

 


Hideg téli est

Életünk hulló karácsonyfáján
halkan repesnek a lángok.
Fölöttünk és bennünk hömpölyög
a hidegáramú csönd.

Mosson ki, vigyen magával
fodros hátán mindent, ami volt:
esdő várakozások meddőségét,
kulcsoltkezű, hasztalan imákat.

Hópárnás nagy fenyők alatt
üljünk le a törpék közé,
burkolózzunk a hallgatásba
s húnyjuk le félig a szemünket.

S míg csillagok kezdenek pislákolni,
töprengjünk az eljövő felől:
hogyan kellene megszólalni?
S mindent elülről kezdeni?

 


Jó álom

Olyan jó hozzád dörgölődni
a szomorúságommal,
beleszédülni lelked melegébe
s édesen szundikálni.

Azt álmodni tejfehéren,
hogy sose születtem meg,
hogy vissza tudod adni
a csókjaimat.

Pattog a tűz és elsűlyed a ház.
Csörgős szánkón összesímulva,
prémes bundákban futunk
a nagy fehér havon.

 


Mindent neked adok

Tied ez a márciusi hóvirág
az asztalodon.
S az a lángbaszökkenő vörös ház
a láthatáron, az élet fölött.

Tied az a fekete tó,
a fákkal szegélyezett,
hová a bolyongások erdejéből
egy titkos éjjel eljutunk.

Tied a törpék hosszú menete
s az az elnyugodott óriás,
akit letakart arccal, csöndesen
magamban cipelek.

 


Zarándokút

I.

Menni terv nélkül és gondolat nélkül.
Ruhámon lassan átmelegszik a nap,
a szél körülsusogja fülemet
s eszembe juttatja, hogy élek.

A fák incselkedőn az útra hajolnak
s kövek görögnek lábam elé.
Kezemben régi hangszeremet keresem,
mely összetörött, elveszett.

Eszembe jut a szerelmem is
s ha már így van, ideírom:
Olyan hűvös, mint az esti szél
s olyan messze van, mint a csillagok.


II.

Az alkonyi fény kering, forog,
örvénylő habja elragad:
Andersennel találkozom
s álmodom ezeregyéjszakát.

Idegen arcok közé bukkanok.
Látom testükből égignyúló lelküket,
amint barnán, sötéten imbolyognak
és sírnak a fűzfák alatt.

Minden halat kifogtam a folyóból.
Virágfűzéres messzi barlangjából
szánakozón kacag felém
a sötétruhás Fejedelemasszony.


III.

Lassan húsvét hetébe fordulunk.
Krisztus már indul a Kálváriára.
Zarándokútban piros bogyó
és fájdalom mindenütt terem.

Korbácsütéssel ezer keresztet
hajszoltak már velem a hegyre,
ott állnak mereven a lángos éjszakákban
s mégsem akarnak rájuk feszíteni.

Tegnap a pacsirták is hazajöttek.
Elég volt már a szenvedés.
Az élet lassan fölém takarja
a csöndes napok sátorát.

 


Nagycsütörtök


Légy már legenda

Két vers Kuncz Aladárhoz

Szobor és drágakő

Mintha Carrara bús, jégmerev és fehér
márványtömbjeiből kellene szobrodat
vésnem, - elnyugodott, drága nemes barát -
            úgy mártom be ma tollamat

s pillanatra megáll fulladozó szivem:
érdes emberi nyelv sziklakemény, komor
ősi görgetegét mint kalapáljam úgy,
            hogy bár körvonalakban is

megjelenne finom-rezzenetű szemed,
homlokod delejes íve s a ritka haj
édes fürtjeivel, selymesen és puhán?
            hát keskenyvonalú, lezárt

ajkadat hogyan, ó jaj, hogyan önthetem
itt alakba zenés lágy mosolyával és
minden titkokat oly biztosan átfogó
            s hirdető nagy igéivel?

s hol marad buzogó melled erős, meleg
dobbanása, kezed száz remekelt piciny
lendülése, melyet Petronius borult
            szemmel látna s irígykedőn?

S szellemed pazarul csörgedező, hideg
kristályhabja hová sikkad e tömbökön?
nagy szived suhogó, förgeteges szelét,
            villám-gúnyod acélnyilát,

gyermek-hangulatod türkiszlángos egét,
mely baráti beszéd napsugarával oly
egyként záporozott mindegyikünkre - mily
            jel jelölheti szobrodon?...

Cseng a kőkalapács, serceg az ércfuró,
zúgva-zengve repül, pattan a törmelék,
véső vés sziszegőn, omlik a tiszta kő
            porfinom szeme, mint a liszt

s egyre fogy, kicsinyül holt alakod meredt
márvány-terve, gigász oszlopa megreped,
kőforgácsra szakad minden anyag s a szó
         felzokog, mielőtt kimúl -

hétszer harcba fogok: pár maradék szilánk
hátha létre idéz elpepecselt, finom
domborműben. - Az is meghasad s romok
            szennye közt maradok magam.

...S akkor íme, sugár sejlik a csonkokon,
százféle faragott, omlatag és zilált
márványtönk tetején szellemed élni kezd,
            szóba, kőbe nem önthető

szépségében, - a menny étheri árama
reszket át a szobán - s meztelenül csupán
lelked él: anyagot nem viselő, szabad
            lelked, mint a virág szaga,

mint a csendbemerült szók rezegő s örök
zöngehangja a szív mély rezonátorán,
mint mesék kicsiszolt, mesteri ékköve,
            mely a titkosölű, havas

márvány legközepén szunnyadozott soká
s most kitárva tüzel kék-lila-halkvörös
pompa színeiben s fellobogó ezer
            gyertya fényerejével ég...


Immáron ötvenhárom napja...

Bocsásd meg nékem, édes Aladár,
hogy szép szavakba próbálom beszélni,
amin ma is zokognom kellene
s amin zokogni már-már nem tudok.
Augusztus vége. Transsylvániára
lassanként őszi felhők csüngenek,
zord díszletek bizarr tragédiákhoz
s a gyér futóka rőtes levelére
örökké tartó, vén eső pereg...
Immáron ötvenhárom napja, hogy
kicsiny országunkból kivándoroltál.
Immáron ötvenhárom napja, hogy
lehajtott fejjel járok, terheket
cipelve döbbent, fáradt lelkemen
és megrázkódva olykor meg-megállok,
mint vak koldus, akinek botja vége
gödörre bukkan ismeretlen úton.
...Mindennap négyszer elmegyek lakásod
előtt, a Fürdő-ucca szögletén
s elgondolom: most felmegyek megint.
A szolgáló kinéz s megkérdezi,
mint rendesen, hogy hozzád jöttem-e,
s belépve újra ott látlak nyitott
könyvvel, papirral sűrün elborított
asztalod mellett s meghitten fogadsz:
Isten hozott! Isten hozott, Jenőkém!...
A kávéházban üldögélve, míg
kövér tócsákat gyűjt ottkünt a járda
s az üvegen száz vízcsepp folydogál,
hosszú órákig várom, hogy benyitsz.
Eljössz, tudom, csak mindíg várni kell,
eljössz, tudom, piros arccal, vidáman,
bontani kezded szürke gyapjusálad
s mellém telepszel: Mi hír, öregem?
- S miért ne lenne egyszer újra így?
Mi az a percnyi, végzetes titok,
lényegtelen, parányi változás,
ami miatt régóta megszokott
kedves dolgok nem térnek vissza többé?
Igen, tán rémlik, rémlik valami
avittas, álmos Hamlet-monológ,
mitől zsibbadtan meg-megáll a szív
és szédületbe tántorul a fej:
Halál... elalvás... Pincér, fizetek!
...S hazafelé is véled indulok,
pislákoló fénynél, a halk esőben.
Hangos viták közt érkezünk haza,
megvárom, míg becsöngetsz és kinyitnak
s eltűnsz a döngő kapuszárny mögött.
S akkor egyszerre úgy látlak, hanyatt
feküdni, nyújtott lábbal, hallgatag,
lehúnyt pillával, nyirkos nagy sötétben
a föld alatt, a bús eső alatt
s hideg kezedre, szádra víz szivárog.
Megértem: többé nincs mit várni rád.
És nincs miért vídámakat beszélni.
És nincs miért több verset írni. Nincs,
Többé nem hallod és nem olvasod,
dícsérő pillantásod nem jutalmaz,
tükörben többé nem próbálhatom
mozdulatod lopott utánzatát
s egyáltalán - - oly messze vagy, olyan
érzéken túli, hűvös távlatokban,
dimenziók határain kivül,
mint életem mély, gondtalan bizalma,
mint gyermekségem kendő-lengetése,
mint félálomban csókolt régi csók.
Megindul újra könnyem. Fuldokolva
kereslek, hol vagy? S hol van életem?
S szeretném nevedet oly rémülettel,
oly vad erővel felüvölteni
az éjszakának bús esőt szitáló
sötét boltjára, oly rekedt sikollyal,
velőt-rázó iszonyú hördüléssel,
hogy hasadjanak szét a fellegek
és induljanak meg a csillagok
s halld meg te is fényévek távolában,
planéta-pályák száguldó ivén! -
S azután csuklón összehullva ott
a döbbenetes éjszaka hideg
csöndjében, hátha felfogom, mikor
nagy messziről, vagy tán egész közelről
szelíden, halkan-halkan válaszolsz...

(1931. augusztus 17.)

 


Szerenád Ilonkának

I was a child and she was a child,
In this kingdom by the sea:
But we loved with a love that was more than love -
I and my Annabel Lee.
                                              /Allan Edgar Poe/

A fűzfa behajlik a vízbe
a víz körülötte csacsog
locsogva körülsimogatják
piciny buborék-pamacsok
a hold egyedül csavarogva
oly holthalavány odafent
kémleli elcsavarogva
egy holt kicsi lány hova ment?

Holt kis Ilonka fehéren
fekszik a sírban alant
szelleme ringva fehéren
fürdik a vízben alant
lelkemre libegve lehajlik
mint vízbe a fűz fiatal
ágai - habzene zajlik
csobog körülötte a dal

dal pihekönnyü magáról
zizge aranybafutó
fürtjei zuhatagáról
s minden eszembejutó
esteli vágyteli csókról
lágy öleléseiről
jópuha hópihe-csókról
lágy öleléseiről.

Egyszer lefeküdt ibolyák közt
harmatos fűbe feküdt
nyíladozó ibolyák közt
még soha oly gyönyörűt
parányi piros bogarak közt
dőlt mosolyogva elém
zümmögő zöld bogarak közt
szunnyadtam el én kebelén

sűlyedt vele lassan a pázsit
süppedt vele halkan a hant
s már láttam a mély gödör ásít
s ő fekszik a sírban alant -
a csöndbe furán belezengtek
a fákon a víg madarak
és csöndben a mélybe lementek
a piros a zöld bogarak

- A fűzgaly a vízre lehajlik
zsolozsma a vízcsobogás
a hab zokogása morajlik
morajlik a szívdobogás
borúsra borul be az ének
bús nász-ima színkeverés
zörögve dorombol az ének
a gyászlila csipkeverés -

Ilonka kis égi Ilonka
a kép olyan ép eleven
a képed a régi Ilonka
kék lepke sziromlevelen
szamócapiros puha szádból
fakadnak a lenge füvek -
szeráf-nevetés puha szádból
ha zsongnak a zsenge füvek

Lásd fekszem a parton a fűben
ölébe ölelget a part
a dús keserűszagú fűben
ezernyi bogár idetart
nyüzsögve nyirokteli mélyről
ezer pici hangszeren át
zümmög az ajkad ízéről
végnélküli víg szerenád

Azóta kapott csudacsókok
íze ma oly keserű
hűtelen és csunya csókok
emléke is oly keserű
oly messzibe csöndesedének
éveim árnya alatt
angyali vég-csemegének
holt ajkaid íze marad

Ilonka kis édes Ilonka
a kép olyan ép eleven
halványpuha hangod Ilonka
szólít szomorú nevemen
válaszom át a sötéten
étheri fényutat ás
borzad a sás fut a réten
elsuhogó zokogás

Mihez foghasson ezentúl
ki fogta fehér kezedet
és hova nézhet ezentúl
ki nézte sötét szemedet?
Örökre itt maradok már
hanyagul heverészve hanyatt
míg enged a rögragadó sár
s gödör lesz testem alatt

Utamban az éjben a parton
lengő lila láng vezetett
most fűzfa tövén puha parton
érzem kicsi lánykezedet
és érzem aludni fogok már
akár te a mély temetőn
tudom hogy aludni fogok már
boldogan és nevetőn

Már bomlik az élet az omló
víz suhanó zaja közt
mint százados erdei holló
váza fenyő galya közt
már oszlik a test alig élek
foszlik valamennyi tagom
rezegve fölérez a lélek
és imbolyog álmatagon

belefürdik a Léthe vizébe
a víz körülötte csacsog
locsogva körülsimogatják
fehér buborék-pamacsok
a hold ragyogó sugarában
távoli trombita búg
mind vakitóbb sugarában
hajnali harsona zúg

ébresztget a szád muzsikája
ébredj valahára szegény
és zeng a szived muzsikája
és hömpölyög ízzik a fény
úszunk tova kék levegőben
mint két pihe lengetegen
és fulladozunk ölelőben
fényteli fellegeken.

 


Túl jégmezőkön

Halott leányka emlékének

A megfagyott öbölben
jégbe szorult a csolnak.
A hallgatás bárányai
melletted vándorolnak.

Mégy lankadón és szeliden,
glóriásan és nézelődőn
a vattás békesség felé
véget nem érő jégmezőkön.

Kibomlott és havas hajad
meglobog és ismét elül.
Világitó virágokat
ejtesz a hóba jelül.

Csend van, amikor megállsz,
csendje hótömbnek, jéglemeznek.
Tisztán hallod, amint most
üvegszivem szirmai töredeznek.

 


Jegenyék

Figyelted-e
szélben a fákat?
A két jegenyét
nézd csak a kert
közepén, ama két
nyúlánk jegenyét.

Zümmög a távol
torka, süvölt
az ősz szele,
borzog a föld
s a két sudár fa
bólogat és leng.

Jobbra az egyik,
jobbra a másik,
balra az egyik,
balra a másik:
egyforma ütemre
ringanak ők.

A légben, a szélben,
fent, odafent
egyszerre tagadnak
s intnek igent
és - jaj, sose tudnak
összeborulni...

 


Élt valaha régen...

Egyszer majd mester lesz a te harcos, szegény inasbarátod
s gesztenyefás kertjében olykor párnák közt hátradőlve látod.
Előkelő lesz és szelíd, - bágyadt kövek csillognak ujján
s a szél ezüstös fürtöket rezget halántékára fujván.

Elysiumban él: Fölötte fény, néhány könnyű kis galambtoll,
hulló szirom, lilás pillangó csacsin, játékosan barangol.
Fehér, okos nagy homlokát márványfenségű domborúság
íveli széppé s körbecsüngi pár lankadtlombú, lomha dús ág.

Ez már a révek réve, melybe be nem tolakszik semmi nyers, új
viharmoraj: kibékülés ez itt és vágytalan egyensúly,
egyenletes mosoly, melyet alig borzol fel percnyi, léha
lehelletével némi emlék, ily délutánon, néha-néha.

A parkban csend. Egy messzi harkály csak félve és ritkán kopogtat,
az elkígyózó sárga út egy kavicsot sem csikorogtat,
ha lábujjhegyen közeledsz, mint fű közt borzongó piciny nesz
s az ágról tovahussanó madár szárnyának csöndet intesz:

pihen a Mester! Karja lágy ívben lelóg a nádkarosszék
két oldalán, hogy hanyagul a semmibe nyulva oszladozzék.
Ám a szeme nyitva s nézi a komorzöld lombsátor nyilását,
mely utat enged, hogy a sűrün fénylő, tiszta égre láss át,

mint templomablakon: csak néz s egyszerre te is odanézel
s orgonát hallasz búgni messze s szivedre nyulsz tétova kézzel...
- Egy kósza kis művészinas jelenik meg a darab égen,
aki kalandos volt, édes nagyon és élt valaha régen

s oly félszegen, oly meghatón tűnik elébed és elébe,
mint festett üvegablakon az ifjan meghalt szentek képe.

 


Légy már legenda

Pihenj le békén,
sorsodat tedd irgalmasabb kezekbe,

rosszra ne gondolj,
szívedben a penge megáll rezegve.

Figyelj, fiacskám,
Sokrates, Dante, minden szellem itt áll

s édes a Léthe,
mindennél édesebb, amit csak ittál.

Fehér madonnád
- érdemes volt idetévedni érte -

utánad röppen
s a Védánál utólér, - megigérte.

Szólni szeretnél -
ne fáraszd már magad, szépen feledd el,

légy már legenda,
szelíd, világító, okos fejeddel -

megnőtt szemedből
csillagok jele csillan mostanában.

Fellegeken lépsz,
rezgő fényben, rezedák illatában.

 


Purgatorium

Sustorgó víz-szirmu rózsák
buzogva nyílanak itt.
Mérges, dús sárga növények
rejtenek el valakit,
ki a mély völgyekben mindegyre járkál,
alszik zöldkristály hídak alatt,
ujjára villogó pillangók szállnak,
ujjával fog kicsi kék halakat,
űzi a dombon a fellegek árnyát,
ballag a hangyák halma körül,
aranyfüst-muzsikát hallgat a fákból
s zöngeti, zümmögi halkan. Örül.
Megy, megy, vándorol. Mosolyog mindíg.
Csendül az érchegyi vén kövezet.
Csak egy út van innen a völgyből
és az a mennybe vezet.

 


Nagycsütörtök

Kettétört óda a szerelemhez

Anno 1931. hősök napja


Illat füstöl májusi orgonákról.
Ablakom kitárva s az álmos este
verseket súg tollam alá tehozzád,
            drága szerelmem,

áldott vándortársam az úton, ürmös
esztendők ízében egyetlen édes!
Téged ünnepellek e földreszállott
            istenek estjén,

téged ünnepellek: igazbeszédű
szádat és komoly szemedet, magasztos
homlokod fölött a derengve fénylő
            glória ívét,

száz elejtett jó szavadat, becéző
gömbölyű kezed puha reszketését,
titkos testedet: lobogó tüzes bor
            míves edényét,

eljövendő magzatodat, kiben betelve
látom földi terveimet s ki szédült
ujjongással bontja ki lelke szárnyát
            apja dalára... - -

...Hirtelen megrezzen a tollam, eltört
versszakok rút romjai közt botorkál.
Alvilági zaj, sipitó suhancraj
            csörtet az uccán,

falnaptáram rőt betüvel rikácsol:
Hősök napja van! Katonák sietnek
dobbanó tömör szakaszokban, égő
            fáklya-sorokkal,

fojtó füstöt ver be a szél s a kürtök
réztorkán recsegve rikolt az orkán.
Döngve jönnek és dübörögve mennek,
            villog a fegyver.

S szinte hallom: Messze, kihalt mezőkön,
sírok alján boldogan összekattan
millió hős állkapocs. (Ó, milyen jók
            vagytok a földön,

emberek, hogy ily kegyes áldozattal
ünnepeltek minket e május-éjen!)
S látni kezdek: jönnek a bonka bénák,
            özvegyek, árvák

s mindenrangú nyűtt nyomorultak, arcuk
elmeredve bámul a fáklya vérszín
záporába, míg tenyerük viharzó
            tapsra verődik.

S látni kezdek: felszakad egy sötétlő
sír göröngye messze Galíciában,
nagybátyám dolmányos alakja kel ki,
            imbolyog, indul,

félig porladt kék szeme tágra nyílik,
átlyukasztott roncs tüdejére kéjes
buggyanással ömlik az áradó, friss
            orgona-illat... - -

- Így csukom be ablakomat, szerelmem,
így ülök zöld lámpa-sugárban árván
s így zaklatlak furcsa, nehézsejtelmű
            balsoraimmal.

Mert lüktetve fáj a fejem, szivemre
nyirkos kétkedés nehezül. Mi célja,
mondd, mi célja van szerelemnek itt és
            másfele bárhol?

mondd, hol biztos nászörömünk vetése
és kalászos dús aratása? merre?
vértengertől mely sziget édenébe
            rejtsük a bölcsőt?

Némán bujkáló gonoszak vigyorgó
gyűrüjében érzem a lelkemet most
s téged, édes, elvetemült birák közt
            látlak elesni.

Hajnalunk nem szép mosolyodra pírkad
s alkonyunk lehull, mielőtt kivánnám.
Mások által vert sineken sötétbe
            siklik a sorsunk:

Holnap bizton hős leszek én is annyi
rothadó testvér-tetem árnyölében
s bizton épen így menetelnek omló
            fáklya-tüzekkel

hős fiunk emlékezetére is majd,
még meg sem fogant kicsi gyermekünkért!
...Elnémult a trombita... Messze, mintha
            égne a város.

 


Nagycsütörtök

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrü füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak...
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

 


Országos eső

Most, mikor beköszönt e halk halódás
és a szálas eső sürűn lelógó
drótja zár köribéd finom kalitkát:
nincs többé levegős, kitárt szabadság.
Pillanatnyi csapongás nem vidámít
gyors tettekre s a könnyedén kilendült
villámmozdulatot ma - földre ejted.
Már nem pár rövid ugrás kedvesed kis
háza, már a hegyél sem oly közelben
ível, mint azelőtt. A nyűg, a lassú
terhes ólomidő lehullt, kiterpedt
s mint a rossz gumi, nyúlt ki mindenütt a
távolság. Jön a sál, köpeny s az únott
készülés. Kerekeskútad az udvar
végén gúnyosan és öreg mosollyal
gunnyaszt: messze vagy immár onnan is, jaj,
messze, mint az öröm napos vizétől,
messze, mint az igazság kútfejétől.
Esténkint gomolyos, városnyi felhők
tömbjén kell komoran s fázón keresztül
fulladnod, mielőtt a csillagok zord,
nyirkos tűzeihez fölér a lelked.

 


Panasz gyengülő gyökerekről

Földbe fogóztál, mint terebély fa, keményen,
mély gyökerekkel a földben, dúsnedvű televényen,
dacosan álltál, sziklakeményen, vasgyökerekkel a földben.

Jöttek utánad szellemek, éjjeli törpék.
Jöttek utánad ezren s törzsedet egyre törték
zuhogó fejszékkel a törpék s hiába jöttek ezren.

Szálltak az égből angyalok is seregestül,
üstöködet cibálták, ki akartak tépni tövestül
s gígász lombjaidat seregestül hasztalanul cibálták.

- S íme - ma lelked lassu halálra menendő,
gyökered mint a moháé, gyermekkéz elegendő
kitépni halálra menendő gyökeredet, mely mint a moháé,

s egy gyerekangyal könnyüdeden tovaszárnyal
véled a mennyek kékje felé, mint kicsi fecske ha szárnyal
csőrében szalmaszállal távoli fészke felé.

 


Harum dierum carmina

Kis cigaretta fátyla,
fátylas selyemködü füstje,
selymes füstök ezüstje,
borítsd be ma bús szememet!
dunna pihéje, puhája,
párnák fellegszerü fodra,
paplanom csipkebodra,
födözd be borús fülemet!
kedvesem! - csipogó,
csacsogó kicsi fecske,
bíbor cseresznye-szemecske,
szeresd szomorú szivemet!

Bénán lehanyatlik a kéz,
széttapogat tehetetlen:
élni ma itt lehetetlen,
meg kell halni ma itt,
halni e földi avarban,
hol léptekkel, kopogókkal,
lekopott rongy-lobogókkal
kullog az emberi hit,
a virrasztó nyomorúság
piros parázs-szeme nyitva
s vörös varázs-zene szítja
lángra tüzes tanait.

Hallod, amint a sovány
egerek foga rajjal,
patkányok raja zajjal
rágja a régi falat,
kedvesed koldul az uccán,
zokogva nyújtja ki karját,
hídakon kússza a karfát
s hörög a mély viz alatt,
a csillagok is lerohadtak,
futnál, de messzire nem jutsz,
adnál, de adni nem tudsz
s küzdeni nincs akarat.

Fekete éjszaka fátyla,
házromok fekete füstje,
tömjénfüstök ezüstje,
borítsd be borult szememet!
dunna halotti puhája,
szemfedőm csipkebodra,
Styx suhogó habi-fodra,
tömd be siket fülemet!
Halál! - amiként keserű kis
kukacot elnyel a fecske,
vagy véd a cseresznye-szemecske,
rejtsd el az én szivemet!

 


Tóparti könyörgés

Ez pusztulás. Beteg világ.
Beteg világban béna ember. Zilált ligetek zörrenése.
                                    Utolsó fény. Sötét november.

Ó jöjj velem, ne hagyj magamra
e rémület vigyorba züllött időszakán! Hallom zörögni
                                    a korhadozó, görbe küllőt,

mely a futó föld kerekét
tétován fogta eddig össze s már szétomol, hogy utasát
                                    árkok szennyében megfürössze.

Ez nem negédes jajgatás,
finomkodó poéta-lárma, de fejem fölött penge leng
                                    s fejem alatt kigyult a párna.

Kuszált körívet, parabólát
cirkalmoztam és léniáztam. Nem tudom hol, a számitást
                                    összezavartam, elhibáztam.

s most már nincs többé elme, hogy
a rend bogával összekösse e rámbizott, romolt világot,
                                    mely belefut az üstökösbe.

Tört homlokomon távoli
lángok visszfénye váltakozva lobban s kialszik. Irgalomtelt
                                    angyalra várok, hátha hozna

valami enyhe-lanyha mérget,
amelytől csapzott-fürtü, csúnya fejem elalvó lassusággal
                                    válladra esne s ott kihúnyna.

Vagy - fuss velem, hiszen szeretsz.
Tán gyógyulás ősparkja vár itt: szivedre bízom magamat,
                                    most légy okos és tégy akármit.

Nő vagy és voltál kisgyerek
s felsírtál bizonyára éjjel, melletted látva bábudat
                                    lyukas, tört porcellán-fejével.

Mit tettél akkor? Ó, ha most
eszedbe jut, próbáld meg újra! Mívelj csodát, tíz gyönge ujjad
                                    legyen gyógyító Isten ujja,

végy valahol varázsragasztót,
lássam magamat újra épen, e sok riadt, repedt szilánkot
                                    egy darabban és emberképpen! -

Ez itt a park s ez itt a tó.
Már nem sírok és nem menekszem, történjen bármi mindenekkel,
                                    fáradt vagyok, a padra fekszem, -

nézd: a megtestesült betegség,
gígász beteg a törpe padkán; milliárd ember várja benne,
                                    hogy könnyes kínja elapad tán!

S te csak magad vagy, édesem.
Van-e szerszámod, mely kivágná e duzzadó daganatot?
                                    Tedd a világot orvossággá

és add be az emberfiának! -
meleg felhőkből adj kabátot a széthulló, szegény betegre,
                                    ki betegen is csak barátod!

teremts neki tavaszt, ha tudsz,
ezer vigyázó virágméccsel s készíts teát a parki tóból,
                                    ha fuldokolva felköhécsel,

bodzateát a parki tóból,
csészéje, kristállyá meredve, maga legyen a tó kerek
                                    kavicsos-öblű, tiszta medre

és facsarj hűs citromlevet,
savanyú fényt a sárga napból, mely óriás csészénk fölött
                                    ring-leng és bágyadtan barangol

s a mesebeli hószín hattyút,
mely most suhogva vízbe ugrott, sűlyeszd el benne olvadón,
                                    mint fehér, édes kockacukrot... - -

 


A költő feltámadása

Már leng körülötte
a gyertya:
legyen neki fényes az út.
- Fátylat az arcra!
- A kézbe keresztet!
- Lába elé koszorút!

Bomlad a test már,
barnul a hulla,
a tömjénfüst gomolyogva
kicsap, sírva köhögnek,
felnyöszörögnek,
torkát köszörüli a pap.

És akkor
lám, fölemelkedik
Ő.
Ajtóhoz tántorog
és kimegy Ő.
A tártölü fenyves alatt
mellébe özönlik
a hűs levegő,
meghajlik a szirti fenyő,
a sok suhogó
fa-titán.

S Ő
elrohan alkonyi fényben
egy lángszinü lepke után.

 


Pásztori tájak remetéje

Messzire jöttem

Kedvesemtől, aki csókolt,
messzire jöttem,
piros szirmok maradtak mögöttem
a kék hegyeken s a völgyek útain.

Csupa bodzavirág minden,
kilombosodtam én is
a szomorúság tartós melegében
s bodzavirág-szaga lett a szónak.

Miért nem félnek tőlem az őzek
s a rengeteg aggancsú szarvasok?
Tenyeremből hűs vizet
csorgatok üszkös sebeikre.

Éjszaka meglátogat
egy fényes, szárnyas ifjú.
Mosolyogva viszi előre
fehér ujjával az óra mutatóját.

 


Halvány, borús táj

Felhők szaladnak. Házikónk
habfüggönyét szél lengeti,
zizegteti halk-hűvösen
az ócska könyvek lapjait.

Hűs hallgatás és hű mosoly.
Fehér ruhákba öltözünk.
A tiszta szív derűs dalát
csobogja künt a lassu víz.

Október, csend és szerelem,
halvány, borús táj, életünk -
Mikor zengek már rólatok
el-nem-mulandó éneket?

 


Elalszom, mint az őzek

Félálomban
ibolya-sugarak közt
édesen gyönge vagy, fiacskám.

Már gyermekkorodban
mérföldekről
meghallottál egy fecskesóhajt

s ha tüske döfött ujjadba,
patakkal eredt meg
a véred... -

...A mindennel kibékülés
illata
álomba kísér,

mosolyodtól
harmatkönnyekre fakad
a korhadó, zűrzavaros ég.

Elalszol,
mint a meghajszolt őzek
a bozótban, napkeltekor:

utolsó
szerelmes gondolatod
piros vadszőlő-levelek közé akad.

 


Alkony

Lassú, tisztafehér barmok nyomában
békén füstöl a por. Pásztorleányka
- szégyenét rebegőn - a kútra hajlik.
Hűs márványkapukon bozontos indák
kúsznak hallgatagon, sűrjen, sötéten
s porladó madarak hullnak belőlük.
Foszlányokban, ijedten csüng a nyirkos
ég. - A halk remetén éjbarna köntös.
Dúdorász eszelősen és kihamvadt
gazbafult utakon bolyong, barangol.
Ősbozótu helyet kutat magának
elvérezni szelíd, kinyílt sebekkel.

 


Éjszakák

Gyertyád mind komorabban ég. A falról
megnőtt árnyalakok válnak le némán:
gyásznehéz, gomolyos, fülledt sötéttel
állják körbe virágfűzéres ágyad.
Szurtos éjfeketére markolásszák
szívedet. S mialatt zihálva, mélyen
lélegzel, sima arcodon zizegve
vésni kezdenek a parányi vésők.

 


Szomorú pásztor

Mily szép a nyáj.
Láttad már nagyszerű hömpölygését?
gyapjas hátak fehér hullámait
homéroszi mezőkön?

Mint áradó tejfolyó, úszik előre,
a smaragd táj gondolataként gomolyog,
ősköltemények tömörsége benne
és ősszivek nyugalma.

Hidegpiros esteli fénynél
ó - hétszer szomorú a pásztor,
kinek gondolatai szórtan ténferegnek
s juhai szétzülltek mindörökre.

 


Mélyen

Ágyam oly puha itt a bús vadonban,
mélyen lent, hol az árny meleg folyója
mormol, hömpölyög és sodorja testem,
ahová ezer évben egyszer-kétszer
csurran csak le a fény harmatnyi csöppje:
gyöngyszemű pici fény a gyászipompás
lombok összefonott sűrjén keresztül.
Két kezemre finom penész rakódott,
combjaimra kövér indák gyürűznek,
hullatag levelek, mérföld-magasra
nyúló rengetegek nyirkos szagában
alszom, ágak alatt, nyitott ajakkal...
...Míg testvéreim, az égszinruhájú
angyalok repeső, vidám csapatja
messze - fönt - nevemet kiáltja s elszáll...

 


Pásztori tájak remetéje

Sokáig voltam remetéd.
Nyugodt voltam és megelégedett.

Őszi szelekkel zúgott versenyt a dal,
amely neked dalolt dícséretet.

Most elfogott valami nyugtalanság,
ablakból bámulok ki délelőtt,

délután völgybe nézőn üldögélek
fehér faházikóm előtt.

Kedves zsoltárom oly üres,
értelme nincs a sok vén pergamennek.

A dombon lassú, békés pásztorok
ballagnak juhaikkal s tovamennek.

Fenyőtoboz hull és piros levél.
Nyugtalan vagyok. A vágy elfogott.

Este ruhámat tisztogatom
és előveszem a vándorbotot.

 


Istenem, ki járt itt?

Jövök szivemmel a havas hegyekből.
A görbe hold zöld-sárga sugara
befényli halk, magányos házamat.
S előtte, íme, titkos lábnyomok.

Rozsdás kulcsom nyiszogva sír a zárban,
de a meszelt fal ünnepi fehér,
de a küszöb nedves-tisztára súrolt
és furcsán csillog a kopott kilincs.

Meleg fogad és hervadó virágszag.
Fakó arcképek tört szemén mosoly.
A tűz dalolva és kacagva pattog
a kandallón. Ki rakhatott tüzet?

Új olaj serceg lámpásom begyében,
ágyam hűs, síma gyolccsal hívogat
s nini, öreg párnám is duzzadó
és habfehér. Ágyat ki vethetett?

Az asztalon nyitott könyvek, füzetkék
elhintett szirmok közt derengenek,
halványan, mint a félszeg, kedves álmok,
amiket elfelejtünk hajnalig.

Különben senki. Zöld hold száll az égen,
befényli halk, magányos lelkemet.
És én tünődve ülök ágyamon:
Vajjon ki járt itt? Istenem, ki járt itt?

 


Mesebeli vadász

Kék harmat mossa ki szememből az álmot.
Talpra szököm
s eszembe jut a kedvesem.

Folytatom utamat
mélyeken, köveken, árkon és hegyeken át.
Éren és patakon, napon és csatakon át.

Halra horog vetődik,
nyúlra csattan puskacső.

Egyszer eljutok hozzá. Őszelő erdők
piros közepébe.
- Jó reggelt, fekete kislány,
ezentúl velem jössz hegyeken, utakon, éren és patakon át.

 


Tündéri éjben érkezel!

Várlak reggel.
Várlak délután.
Este
fehér zivatar rázza az ősfenyőket.

Csillogó buckák
zizegve rohannak.
A szél
hörögve lengeti hosszú hósörényét.

Zúzmarás utakon át
tündéri éjben
érkezel
kunyhóm elé, északifény leánya.

Prémek vattáznak
bolyhosan, fehéren,
szájad
piros melegén pihék halódnak,

zöldfényű csillag
reszket hajadban
s szánod előtt
felhőt zihálnak a rénszarvasok.

 


Hegyenlakók

Kunyhónkat a rengeteg rejti.
Csak a mosolygó Isten tudja,
hogy asszonya van a remetének.
A fenyőszag izmossá nevelt minket,
szívünket erőssé tette, tüdőnket tággá,
szeretetünket végtelenné.
Az éjszaka örömeiért hálás vagy nekem, -
én nyilakat és nyársat hegyezek,
míg megfejed a kecskét.
Feljön a nap, a győzedelmes.
Lent, a kanyargó ösvényen,
ostor pattog
s ökörhajcsárok énekelnek.

 


Szerelmes ajándék

Olyan egyszerű

Minden göröngyből virág ütközik,
kék az éjszaka és arany.
Ifjú vagyok és megyek vidáman,
tisztán a hullócsillagok alatt.

Olyan egyszerű minden, olyan
felszabadítón, könnyen egyszerű:
Holnap kiválasztok egy aranyhajú szüzet
és azt mondom: Jer velem!

Holnap fehér abrosz mellett ülök
s piros alma, sárga körte
koppan a veranda tetejére
s aranybort iszom ezüst-pohárból.

Fiam is lesz, hogy meg ne haljak.
S ha sárga levél hull lassú gyásszal,
bölcsen mosolyog tömjénszagú szivem:
Milyen jó lesz a mennyországban!

 


Az újszülött

Újszülött békém oly piciny.
Bölcsője aranyozott dióhéj.
Fenyőgalyak sóhaja legyezi arcát.
Porszemnyi szíve alig dobog.

Te vagy mosolygó anyja, szerelmem.
A béke anyja vagy: ó képekről
révedező szelíd leány,
viola-fénnyel fejed körül.

Olykor sír a gyermek.
Olykor fázik, éhes a gyermek.
Meg ne haljon a gyermek!...
Tápláld őt kicsi, lányos melleden!

 


Csöndesek az ő léptei

Ismeritek őt, a keskenyarcú
gyermeket? Szerelmes leányomat?
Csöndesek az ő léptei,
akár elalvó gondolataim.

Az erdőből jő.
Havas levelek röpködik
körbe tétova útján,
fonnyadt, szomorú, ezüst angyalok.

Házak közé érkezik alkonyatra.
A puha, kék sötétség
bolyhosan símul teste köré.
Homlokán kigyúlad a csókom.

 


Elysium

Ó barátnőm, - ízleld velem e halvány évszak édességét,
révedj az időbe, mely zajtalanul és puhán teljesedik.

Álmos bárányok hallgatása ez,
ünnep ez a múlandóság városában.

Ha sóhajtsz, hangja nincs, csak lejjebb hajlik minden virág,
szívünkben tavalyi fűszálak békessége.

Tengerek szaga érzik, melyek páránként apadnak, apadnak,
az éden teljes, mint a gömb, nem lehet hozzáadni.

A hulló gesztenyék megállnak a levegőben.
Lábujjhegyen járnak az angyalok.

 


Hajnali séta

Valahonnan a lenti síkról még füstölnek az emberi szívek.
Mi már kioltottuk a magunkét,
kék tóba mártottuk, a kormot is lemostuk.
Lám, húszegypár évesek vagyunk s máris lehetünk
bűn nélkül pajkosak,
szállunk,
mint Isten lapdái a halavány csillagok közt.
A szegfüket itt nektárral locsolták.
Az útakat itt felhőkkel vattázták.
Amint megyünk, dúsillatú piros rózsákkal csiklandozzuk
az alvó angyalok arcát
s íme, ébredezik az egész mennyország.
- Jó reggelt, Leonardo da Vinci,
köszönjük,
hogy megfestetted a mosolyunkat!

 


Emléksorok

I.
Pelyhes pillanatok

Ó, szavak, csudaröpke, ritkatiszta
pelyhes pillanatok, mikor szerelmem
szép nevét finoman, bohón kiejtem!
Mintha száz meg ezer kanári szólna-
csengne, száz meg ezer rigó fütyülne.
Hát mikor valahány beszédes, édes
vallomásaimat rezegve hintem,
csöppentem le a zizzenő papirra,
frissen, mint ibolyát, vagy reggelente
tépett, hamvasüdén szedett gyümölcsöt
és szamóca-szaguk van és lehajló
zsenge zöldjeiken még csüng a harmat...


II.
Kirándulás

Istenek kacaja hullott a napsugárban.
Zizegett a mennybolt selyme.
Én almavirágot tűztem a hajadba.
Fűszálból gyűrűt fontam az ujjadra.

 


Szökevények a fák közt

Révedező utópia versben


Úgy-e, kedveském itt maradunk e tájon, e zöldben,
            e fák közt, lepkevirág közt, lombkoronák közt,
            itt érik lassudan őszre nyarunk.
Nem megyünk vissza.
Itt maradunk.
Itt maradunk és jók maradunk, remete férfi és
            remete nője, szentek, az egymás két szeretője.
Lengeteg édes hangulatokkal járjuk az ordas
            rengeteget és csiklandó fura fordulatokkal
            fogok regélni rengeteget. Mialatt odafent
            sugaras pihenésbe borul össze az őslombok
            pihegése s arcodon árnyuk zöld szine reszket,
kéklő szemedet karikára mereszted.
Festeni is fogok. Csodaszép lesz!
Mindenegyes képem csodakép lesz. Ha lehullott
            lepled a part porában s cuppan alattad a kék
            aranyos tó, angyalt pingálok, mint a régi
            Giotto,
tested mását a lelkem sugarában.
Kampós bottal, egyszerü pásztor, mászom a csúcsot
            s napkihunyáskor - távoli hívásodra feleletül -
            megnyult árnyam a völgybe vetül.
Gondtalan évek. Mintha hajamba tűznél valami
            súlyos fényszóró virágot, úgy érzem az égen a
            holdvilágot.
Pislogó piros rőzsetűznél, végtelen erdőn, halk
            dalok közt, lassan lépkedő angyalok közt
            símulok hozzád a lágy mohára... Zsongó galyak
            közt, angyalok közt
készülünk a kedves halálra.

 


Távolban élő kedvesemnek

Mikor az éjszaka árnya szemedre szürődik
s ablakodon csoda-pillangók raja zöng odakünt,
kék raja zsong, repes és muzsikál odakünt:
megbontod patyolat kicsi ágyadat, isteni gyermek.

Tarka ruhácskádat ledobálod olyankor,
hosszú rózsaszin ingecskébe buvik sima tested,
(előbb karjaidat s fejedet fúrod bele, majd
zsenge csipődre csúsztatod és combjaidat födöd el)

s míg a tükörlap fátylas, ferde tavába tekintesz,
arcom gyúl ki mögötted, előtted: engem is ott látsz
víg mosolyommal, érzed, amint fura versek
csurgó mézaranyával töltöm meg szivedet s puha szádat.

Majd sóhajtva ledőlsz s lehunyod szemedet.
Halk nyüzsögés remeg át a szobádon.
Tünde driádok tünnek elő s lépkednek olyan finoman,
mintha szirom libbenne le halkan a májusi fűre,

ágyad elé áll, ül valamennyi, úgy virraszt mosolyogva:
kardliliommal kergetik azt, ami árt,
sással hessegetik tova azt, ami sért,
suhogó somfahusánggal űzik el azt, ami fáj,

hajadra lehelnek s az tele lesz pici kék nefelejccsel,
kebledet simogatják dús, puha bodzavirág pamacsával,
csillagokat szórnak párnádra, parányi bokádat,
térdeidet harmattal s szegfüolajjal permetezik.

Fitosorru manók jönnek síró, kacagó fuvolákkal,
boglyas törpék kókuszhéj-hegedükkel, rózsavonókkal,
nyaldosó muzsikájuk csiklandozva füröszt,
mint nyári melegben a bőrödön átlocsogó víz

s lágyan ring már tested a dunnapihék közt,
hóarcod kipirul s nedves szád nyitvafelejtve piheg
s akkor már duda vijjog, hull és hull a virág,
bimbók zápora verdesi lángragyuladt nyoszolyádat

s álmod tündérnépei arcraborulnak előtted,
hogy meglep a zsibbadt teljesedés... - -
- S mindez azért van, mert engem szólítasz kedvesedül,
költő kedvese vagy te: illet téged e pompa,

illet ez illat s illet a vers muzsikája
s minden fény, láng, kéj, amit élet adott s ezután ad.
Gerlebugás ütemén, lobogó cseresznyeszirom-fiatalság
ágyán ringatlak, kicsi Szűz. Tele van szerelemmel a szívem.

 


Szerelmes ajándék

Vers helyett szivesen szőnék ma lompos
szőnyeget puha gyapjuból szobádba,
pompás Perzsia száz mesés szinével
ékes kis teritőt, dús-borzosat, mely
tiszta ágyad előtt heverne mindig.
Reggelente, mikor lelépsz az ágyról
s lenge inged alatt tüzelve borzong
álmos tested a hűvöses homályban,
tennéd rá puha lábadat mezítlen.
S míg csiklandva becézi bársonybolyha
zsenge talpadat és meleg bokádat,
bágyadtan bizseregve énreám és
szomjasan tapadó szájamra gondolj.

 


Álmot adsz...

Fáradt lettem. A gondok elgyötörtek.
Álmos is vagyok. Itt a perc pihenni.
Szellemed suhogón beföd, körülleng,
Istenem. Bevonod szelíden édes
ízzel ajkaimat s a sárga mécset
elrebbenti tüdőd finom fuvalma.
Álmot adsz, puha és gömbölyded álmot.
Tér, idő: kusza gombolyagba romlik.
Akkor ölbeveszed becézve, lágyan,
eltévedt szeretőm kis szűzi testét
s mellém fekteted a habtiszta ágyba.
Halkan símogatom meleg pihéit:
pálmalombok alatt ölelgetőzünk,
cukros hóhegyekben futunk sikongva,
zizzenő buzaföldön összeforrunk
s érett csillagaid kibuggyant fénye
gyöngyösen, vizesen pereg le rajtunk.

 


Tündérmenet

A tücsök cirregve fölneszel.
Testem hűs álmokat iszik.
Apró csillagos éjtündérek
a szívemet hozzád viszik.

Parányi szekérre fektetik,
pihék, mohák közé, puhán,
befödik zsenge nefelejccsel
s lehelnek rá éjfél után.

Húzzák lassú, nyüzsgő menetben
- szemükben harmat, áhitat -
csigák s iszonyú nagy füvek közt,
a sárga holdvilág alatt.

 


Laterna magica

Az alkony lassan hűvös-kékbe sápadt
s kék úton jártam ődöngőn, magamban.
Kezemre néztem: hamvas, túlvilági
kékség imbolygott bőröm bársonyán is.
Sötétbe mentem, mind nagyobb sötétbe.
Aranycselló mély húrjain zenélt
a végtelen magány. Akkor megálltam
kinyújtott karral, mint világtalan
kéregető s utánad tapogattam.
Milyen voltál és milyen volt a hangod?
hogyan néztél rám és hogyan szerettél?
- jaj, elfeledtem. Csak az éjszaka
meredt felém a térben és időben,
csak tücskök szóltak fekete mezőn
és hajladozó nyárfák sugdosódtak.
...Egyszerre fény gyúlt és a messzi égre,
mint nagy vászonra berregő motor,
zúgó, öles nyalábbal vetítette
tűnődő lelkem - lassú reszketéssel -
lehúnyt pillájú, alvó arcodat...

 


Egy fecske átsuhan...

Valami volt.

Mint mikor megakad az óra
s tovább ketyeg,

egy szomorú angyal szivárványra mosolyog
és újra pityereg.

Szélűzött felhők közt kisüt a hold.

Boldogságból torony emelkedik
s már leomolt.

Illanó illat,
villanó fény,
káprázó szemnek ezerszínü folt.

Egy búcsuzó fecske átsuhan
házunk füstje fölött.

Csak ennyi volt.

 


Tudom az ösvényt

Tudom az ösvényt

Egyszer hűvös lett -
Felhők hidegednek homlokomra.
Olyan lesz a vers, mint az anya oktató, szelid szava,
mint a férfiak gondterhes elmélkedése.

A ficánkoló bárányok elcsöndesedtek,
elaludtak a sárga gyepen.
A pásztorfiúcska ijedten látja,
hogy célok után fut a föld, melyen áll.

A csillageső megszűnt.
Megkomolyodtak a csillagok.

Érzem az érést,
a megrakott törzset,
a komoly és nehéz gyümölcsöket.

Tudom az ösvényt is:
bízd rám magad és én hallgatagon vezetlek.

 


Krisztus

Krisztusom,
én leveszem képedet falamról. Torz
hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase
tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy.
Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan
derűsnek, ilyen kitelt arcunak, ilyen
enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa.
Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is
számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű
voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.
Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek
útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit
s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget
nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.
Hangod fájó hullámokat kavart, mikor
a sok beszéd után rekedten újra
szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott
ruhádon vastagon ült a nagy út pora,
sovány, széltől-naptól cserzett arcodon
bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két
parázsló szemedből sisteregve hullottak
borzas szakálladra az Isten könnyei -

 


Öreg postás a város végén

Az öreg postás
haza tart.

Arcán alkonyi fény.

Borravalót ma sem kapott
sehol szegény.

Pedig a leánya nagyon beteg.

A porba
két nagy csillag:
két könnye pereg.

 


Az uccaseprő

Hajnal. Dudolva ballagok
hazafelé sok apró-cseprő
dallal szivemben. Rámköszönsz,
te szegény, piszkos uccaseprő.
Oly tisztességtudón köszönsz,
míg körülted porzik a reggel:
egyszerre csordultig telek
alázattal és szeretettel.
Megállok s elnézem soká
zsíros, barázdás arcodat,
gémberedett, nagy kezedet,
torzonborz, sárga bajszodat
fölötte a pálinka-gőzzel.
...Őt látom most, a mennyeit
benned, ó rongyos uccaseprő,
ki sepred a föld szennyeit,
ki világ bűnét elveszed
és jó vagy minden emberekhez...
Testvér, ha az üdvösségre jutsz,
rólam el ne feledkezz!

 


Amundsen kortársa

Felesége kéri:
- Beteg vagy, fiam,
ne menj ma hivatalba! -
Két fia kéri:
- Láza van, apám,
ne menjen hivatalba! -
Dermedt madarak riadoznak:
- Nagyon hideg van,
ne menj ma hivatalba! -
Zuzmarás fák közt
bömböl a szél:
- Maradj az ágyban!
Ne menj a hivatalba!

Ő pedig feleli nékik:
- Nem lehet, fiaim,
be kell fejeznem a zárszámadást.

És fölkel az ágyból.
Míg dideregve mosdik,
régi latin szók jutnak eszébe:
Officium, officii = munka, tisztség, hivatal.
Debitum, debiti = adósság, kötelesség.
És titkolja, hogy reszket
és búcsut vesz és elindul a húszfokos hidegben.

Nem lelkesedik, nem rajong,
nem hajtja feszülő féktelenség,
nem fűti forró fanatizmus.
Hírnév, dicsőség, győzelem hármas-igéjét
nem lengeti rőt lobogón.
Egyszerű, józan és kérlelhetetlen,
mint a kenyér,
mint a zárszámadás,
mint a kötelesség.

Nézz utána, barátom,
amint köhögve lép ki az északisarki hidegbe:
Kishivatalnok.
Kissé hajlott és deresedő.
Ötvenéves.
Amundsen kortársa.
Hős.
Az én apám s a te apád, barátom.

 


Bútorok

Mottó: A világon a munka-
nélküliek száma harmincmillió.

1.

Feketék,
fényesek.

Gömbölyűek,
simák.

Tükrön, parketten villog a fény.
Az ébenfa-zongorán virág.

Pompásak, fényesek, feketék,
gömbölyűek, szögletesek, simák.

Bútorok,
gyönyörű bútorok.

Szőnyegek,
szőnyegek,
perzsák és törökök,
süppedők, puhák:
gyönyörű bútorok közt gyönyörű szőnyegek.


2.

Az esti csatakban csapatok
gyűlnek,
ballagó csoportok, hallgató csapatok
gyűlnek.

Kapuk alá húzódnak, leülnek, imbolyognak,
egyre többen gyűlnek, egyre többen gyűlnek, gyűlnek,
egyre többen
gyűlnek.

Rongyosak, subásak.
Ázottak, kormosak.
Sötétek, soványak.
Gyűlnek.
Ülnek körben, állnak a ködben,
egyre többen, egyre többen
gyűlnek.

Valaki mordul:
Bútorok.

Ketten zümmögnek:
Bútorok.

Hárman morognak:
Fényesek, feketék,
gömbölyűek, simák.

Négyen zúgnak:
Tükrön, parketten villog a fény,
az ébenfa-zongorán virág.

Valamennyi morajlik:
Szőnyegek, szőnyegek,
perzsák
és törökök, süppedők,
puhák,
gyönyörű bútorok közt gyönyörű szőnyegek!

Kiáltás:
Bútorok!
Ordítás:
Bútorok!

Üvöltés:
Bútorok, bútorok!
gyönyörű szőnyegek!
gyönyörű bútorok!


3.

Bútorok.
Nyersek és fehérek.
Deszkából ácsoltak.
Szürkék és fehérek.
Gyalultak, fakultak,
hasadtak, szegények.

A padló:
deszkák és gerendák
szálkásak, piszkosak,
szürkék és kemények.
Gyalultak, fakultak,
korhadtak, szegények.

A nő súrolja a padlót s a bútorokat.
Véresre marta kezét a lúg.
Kezébe szálka szaladt.

A férfi:
Szerelmem!
A nő:
Véresre marta kezemet a lúg.
A férfi:
Szerelmem!
A nő:
Kezembe szálka szaladt.
A férfi:
Szerelmem!
A nő:
Gyermekem lesz nemsokára,
nehezen hajolok, nehezen súrolok.
Gyermeket szülök nemsokára.
A férfi:
Add a fejszét!
A nő:
Szeretlek!
- :
Add a fejszét!
- :
Már nem fáj a kezem.
- :
Add a fejszét!
- :
Kicsi fiunk lesz bizonyára.
- :
Add a fejszét!
- :
Boldog vagyok.
Boldog vagyok.
- :
Add a fejszét!!

Köpenye alá rejti a fejszét és kiront az ajtón.


4.

Csatakos utakon csavarog,
fejszével a hóna alatt.
Innen is, onnan is hozzászegődnek
fejszével a hónuk alatt.
Kapuk alól, sötét zugokból szegődnek hozzá
fejszével a hónuk alatt.

Szorongva, tolongva gyűlnek,
Hömpölygő csoportba, gomolygó csapatba
gyűlnek,
egyre többen, egyre többen gyűlnek
fejszével a hónuk alatt.

Kopottak, subásak,
ázottak, kormosak,
sötétek, soványak,
gyűlnek,
állnak körben, ülnek a ködben,
egyre többen, egyre többen
gyűlnek
fejszével a hónuk alatt.


5.

A férfi szól:
Bútorok.
Nyersek és fehérek,
hasadtak, szegények.

Mind:
Bútorok.
Pompásak, fényesek, feketék.

A férfi:
Szürkék és gyalultak,
deszkából ácsoltak,
szürkék és fakultak.

Mind:
Gömbölyű bútorok, bútorok,
gyönyörű bútorok.

A férfi:
A földön deszkák,
szürkék és kemények,
szálkásak, piszkosak,
korhadtak, szegények.

Mind:
Szőnyegek, perzsák és törökök,
süppedő szőnyegek!

A férfi:
Véresre marta kezét a lúg.
Moraj:
Kezébe szálka szaladt.
A férfi:
Gyermeke lesz és nehezen hajol.
Moraj:
Súrolja a padlót s a bútorokat.

Kiáltás,
harsogás,
üvöltés:
Kezébe szálka szaladt!

Kiáltás,
harsogás,
üvöltés,
bömbölés:
Itt vagyunk, itt vagyunk, fejszével a hónunk alatt!

Rajta! Előre!
Rajta! Előre!

A kapu döng.
A kapu beszakad.


6.

Zuhog a fejsze: a bútor recseg.
Tapod a csizma: a szőnyeg hasad.

Bútorok, feketék, fényesek, simák: roncs, roncs.
Szőnyegek, perzsák és törökök, puhák: rongy, rongy.

Tükrök: cserepek,
bútorok: forgács,
szőnyegek: cafat.

A parketta romlik, a négy fal omlik.
az ébenfa-zongora négybe szalad.

Bútorok,
fényesek, feketék,
gömbölyű bútorok,
gyönyörű bútorok
halomra hasadnak,
szilánkra szakadnak

harmincmillió fejsze alatt.

 


Közöttük élek

Emberek barátja vagyok.
Közöttük élek és szívem kézről kézre jár.

Ismerek gyermekeket, akik bácsinak szólítanak,
ismerek ifjakat, akikkel elborozgatok,
világra szóló terveket szövögetvén.
Ismerek leányokat, akik vídáman kacagnak tréfáimon
és búcsuzáskor megszorítják kezemet.
Ismerek kacér és komoly asszonyokat, akik ölelésem
forróságára várnak, vagy elsírják nekem szomorúságukat.
Ismerek kemény férfiakat, akiknek kérges a jobbtenyerük,
ismerek bölcseket, akik tanácsokkal látnak el.
Ismerek kötögető nagymamákat, akikhez kávézni járok
s meghatódom szerelmi emlékeiktől,
ismerek aggastyánokat, akik megsímogatnak
s ifjúságukra gondolván, szeretnek engem.

Ó, barátaim,
milyen öröm az nekem, ha találkozom
bármelyikükkel is a porzó napsütésben,
kopogó esőben, vagy zúzmarás uccai fák alatt:
szemükben látom az értelem fényét,
a felismerés gyors villanását,
örömük minden jelét!

Közöttük élek
s nevem együtt él fogalmaik közt
a fákkal, madarakkal, ünnepekkel és csillagokkal!

 


A föld és az ember megmarad

Üzenem neked, ki egykoron asszonyom leszel:

Ráébredtem az elhívatásra.
Vigyázok magamra.
Táplálkozom, sétálok, nagyokat alszom, figyelem izmaimat.
Egészséges és tiszta vagyok.
Vídám, fénylő és bízakodó.

S ha nálad időz gondolatom,
teltnek, erősnek akarlak,
azt akarom, hogy vigyázz magadra,
táplálkozz, sétálj, aludj nagyokat, figyeld izmaidat,
egészséges, tiszta légy, vidám és bízakodó.

Most minden gondolatom övé, ki eljövend.
Könyveket gyűjtök neki, Dantet, Dosztojevszkijt.
Verseket olvasok neki, mintha élne és értene már.
Az uccákon járva, beszélek neki az anyanyelvről,
napokon át magyarázok a francia forradalomról,
Erdélyről és az emberi sorsról.

Üzenem neked: ő a célunk és nincs más segítség.
Vídámaknak kell lennünk, hogy ő vídám legyen.
Kitartóknak kell lennünk, hogy ő világra jöjjön.
Izmosaknak és jóknak kell lennünk, hogy ő szeressen minket.
Vigyáznunk kell önmagunkra,
hogy boldog magyar legyen ő, új ember és erős.

Mert én elmúlok
és te is elmúlsz,
de a föld és az ember megmarad.

 


Interieur

Téli parkra, folyóra néz a szobám.
A cserépkályhában nagyokat pukkan a tűz.
A polcon könyvek
s a szomszéd szobából anyám illatszere szivárog át.

Piros posztó fedi asztalomat,
melyen írok, üzenek testvéreimnek.
A fiókban sok-sok baráti válasz.
Állókeretben annak a képe, akit szeretek.

Jobbra a régi tükörben magamat látom
merészen és fiatalon.
Szemben az ablakon át a világot,
mely szép és kedves és nekem való.

 


Angyalok citeráján


Angyalok citeráján

Chanson az őrangyalhoz

Micsoda forgalom!
Szemem előtt ezer jármű kering el,
- zirr-zurr! -
kocsi robog és villamos csilingel,
- csin-csin! -
roppant, zsúfolt autóbuszok cikáznak,
- tú-tú! -
motorok, mint fürge cicák, cicáznak,
- töf-töf! -
kocsi fordul, kicsi hijján kisiklik,
- jaj-jaj! -
emberek és lovak, autók, biciklik,
- zirr-zurr! -
rohan, szédül és kavarog ezer kör,
- csin-csin! -
nem tud rajtuk uralkodni a rendőr,
- tú-tú! -
Semmikép sem bírom magam rávenni,
- jaj-jaj! -
nem merek a túloldalra átmenni,
- zirr-zurr! -
szeretem az életet általában,
- tú-tú! -
drága nekem nyakam, kezem és lábam,
- cirr-cirr! -
Őrzőangyal, akihez hajdanában
- zirr-zurr! -
fohászkodtam sötét gyermekszobában,
- töf-töf! -
nagyon kérlek, az Úrjézus nevére:
állj kicsit a sarki rendőr helyére!

 


Sainte Thérése de Lisieux

Szelíd hárfával siratlak,
halványszinü rózsa,
pasztell-fényü színes ablak,
finom, gyenge rózsa,
gyenge, lengő és esengő,
hold ezüstje mossa,
ezüst-zengő csöppnyi csengő,
édes kicsi rózsa!

Halál harmatát ki itta,
lenge, szűzi, drága,
fehérarcu kármelíta,
zsenge rózsa ága,
keskeny ajkad égi csókra
nyílott, tiszta mátka,
szép erények rózsacsokra,
rózsaszinü ága.

Máris mentél, alig jöttél,
így vagyon megírva,
fájó illatot köhögtél,
sárga rózsa szirma,
várt a messzi csillag-oltár,
csupa perzsa, szmirna,
alig voltál, beleholtál,
sárga rózsa szirma.

Liliomon éldegélsz most,
rózsa lett a vérted,
habfelhőkön mendegélsz most
s dalomat nem érted,
pedig lelkem sírna, sírna,
vagy röpülne érted -
Hull a földre rózsa szirma,
amint megigérted.

Mennyi rossz tett, csúnya emlék,
én voltam, ki tette,
akasztófát érdemelnék
s rózsát adsz helyette,
buja voltam és goromba
és gőgös felette:
nem borulhatsz hát karomba,
rózsát adsz helyette.

Arcod édes égi fényt vet,
hull a rózsa, hull, hull,
kék felhőn vár Vőlegényed,
hull a rózsa, hull, hull,
tapsikolnak mind a szentek,
hull a rózsa, hull, hull,
amint kézenfogva mentek,
hull a rózsa, hull, hull.

Áttetsző és lenge kis szent,
rózsákat pazarló,
kérd meg énhelyettem Istent,
hogy ne nézze gyarló
voltomat és hadd mehessek,
hol a Hold a sarló,
vándortársatok lehessek,
rózsákat pazarló.

Szelíd hárfán hadd mulatlak,
halványszínű rózsa,
Isten házán színes ablak,
égszín gyenge rózsa,
zsenge, lengő és esengő,
Krisztus csókja mossa,
csókkal zengő csöppnyi csengő,
édes kicsi rózsa!

Mindörökkön élni, élni
adassék meg nékem,
lábatoknál üldögélni
rózsalevélkéken,
Krisztussal s Veled beszélni
fent a tiszta égen,
éldegélni, üldögélni
rózsalevélkéken.

Angyalsóhaj illatából
szirmokat csinálni,
csillagházunk ablakából
földre ledobálni,
szent szerelem szűzi bokra,
egy szobában hálni
Veletek és ágyatokra
rózsákat dobálni!

 


Ad deum, qui laetificat iuventutem meam

Istenem, Istenem, ó,
Istenem, Istenem, ó
legaranylóbb hajad Neked van, semmi kétség!

Mekkora tág szem,
mekkora tág szem,
mosolyogva, kitárva mekkora kékség!

Érzem, szeretlek,
nagyon szeretlek,
látom, elefántcsont-ujjad csókokat int már,

Istenem, Istenem, ó
Istenem, Istenem, ó,
az erdőn oly egyedül vagyok immár,

az erdőn, a világon,
az egész világon
nincs közelemben senki se, nézd,

bátran lejöhetsz most,
hozzám lejöhetsz most,
ó, milyen ujjongó szerelem vad vágya emészt!

Lihegve kivánom,
csókolni kivánom
csillagfogú szád forró pirosát,

ölelni kivánom,
szorítni kivánom
láthatatlan tested drága husát.

Soha még szerelem,
senkit még szerelem
nem szállt meg úgy, ahogy engem elővett,

levetem ruhámat,
valamennyi ruhámat,
meztelenül táncolni, tetszeni vágyom előtted,

Istenem, Istenem, ó,
Istenem, Istenem, ó,
arcomat homokkal s könnyel mosom -

Ugye öledbe veszel?
Ugye enyém leszel?
Isten, én gyönyörűm, én aranyosom!

 


Vidám kínálgatás keresztényi lakomán

Vegyetek s egyetek,
drága barátaim,
egyetek jól, ha van mit,
vegyetek s egyetek,
kövérek legyetek,
kössetek tiszta kendőt
a nyakatokba bogra
s kigömbölyült vidám
arccal, szép pirosan
egyétek a levest,
gyúrjátok lefelé
az ízes pecsenyéket,
zsíros falat zamatját
élvezzétek, ropogva
harapjátok a hízott
gyümölcsök drága húsát,
töltsetek bort, a szőlő
sűrü aranylevét
csurrantsátok csobogva
a kristályos pohárba
és igyatok örömmel
és egyetek sokat
és igyatok sokat
s egyetek, igyatok,
míg meg nem részegedtek
és hangosan dalolva
nem veritek az asztalt,
nem kezdtek kiabálni
és csókolózni roppant
kacajjal, igyatok,
kedves barátaim,
vidám fickók, ti drágák,
szívem szerettei, -
ó mert tudom, bizonnyal
nem bűn örömben élni
s az Isten úgy tekint le
reátok kék egéből,
jóságos víg mosollyal,
ellágyult szívvel és
félszemmel hunyorítva,
ahogyan én tekintek
a tej körül csatázó,
ugrándozó, bolondos,
lefetelő, bozontos,
rubintos-nyelvű, huncut
öklömnyi kiskutyákra!

 


Jámbor beszéd magamról

Vándor voltam, koldus,
vándor, mint a gólya.
Kurjongattam olykor,
Isten csavargója.

Úti feszületnél
mindíg csöndes lettem,
bozontos kutyámmal
álldogáltunk ketten.

Tiszta fa-sarúval
jártam síkot, dombot
s be-betartogattam,
amit Krisztus mondott.

Meg nem botránkoztam,
szemlélődtem békén
kocsis durvaságán,
papok kövérségén.

Nyüvet nem tiportam,
nem kínoztam pókot,
tréfát, bort szerettem,
szerettem a csókot.

Kértem Szűzmáriát:
Héttőrsebü Bánat,
kíméld meg a kíntól
lelkem kis anyámat!

Harangzsonduláskor
imámat eresztém:
hadd haljak meg úgy, mint
kedves, víg keresztény.

Rezeda volt szivem,
citera, virág-dal.
Bálokon táncoltam
huncut leánykákkal.

Éjjel a szobámban
angyalok motoztak
és takaróm alatt
meg-megcsiklandoztak.

 


Kánai menyegző

Menyegzőnk lesz, kis szerelmem, s derülünk a cigánybandán.
Vendégek közt üldögélünk zöldbefutott, tág verandán.

Krisztus ül az asztalfőn. Künt augusztus mély, tiszta éje
csillagot szór s zene-szűntén sír a tücsök lágy zenéje.

Krisztus arca szép, sugárzó, szereti a víg poétát:
máskülönben nem tett volna érte ilyen hosszu sétát.

Súgva mondja: "Szívetek a vágytól majdhogy szét nem pattan,
menjetek csak, fiacskáim, ne késsetek énmiattam!

Majd én mindent elgondozok, vendégséggel baj ne légyen.
A szegénység, bogárkáim, illatos és drága szégyen."

Lábujjhegyen, mint ki édes szenvedélynek titkon áldoz,
surranunk el lombfüzéres nászi szobánk ajtajához.

Visszanézünk... - Minden asztal csupa friss hal, friss kenyér,
vizeskorsó bort zubogtat, bíborlángút, mint a vér.

 


Kóborló délután kedves kutyámmal

- Lírai riport öt fejezetben -


Útnak eredünk és
szeretjük egymást

Szép farkaskutya, Tinti, örülj! Leakasztom a szegről
    csörgő láncodat. Ujjongón az ölembe ficánkolsz,
    hátsó lábadon ülve, nyifogva könyörgöd az örvet,
    nagybundáju nyakadra. A szájkosarat szagolod víg
    lelkesedéssel, erős fogaid közt tartod az ostort,
    mindez a séta előjele, izgalom és gyönyörűség.
    Nos, mehetünk... Rövid úton elérjük a városi aszfalt
    végét, messze maradnak a házak, a kertek, az autók,
    megszabadítlak a szíj s lánc terheitől, körülötted
    tág a világ, szabadon szökkensz fel-alá a mezőkön:
    gerjed a föld, bujasága, tenyészete sarjad a hévben,
    erjed a rög dús élete, terjed az illat, előtör,
    emberi, állati nyomnak, ezer haragos-levelü gyomnak
    jószaga incselkedve csapong remegő szimatodhoz.
Énmagam is szabadon nyújtózom a tárt levegőben,
    jó a szivem s tele van derüvel, ropogó kacagással.
    Szépszemű, drága kutyám, hegyesen meredő fülü pajtás,
    hűszivü társ, aki pajkos, fürge, acélos inakkal
    kísérsz engem, amerre dobál a szeszély: kusza ösvény
    zegzugain, hegyeken, pipacsos, zizegő buzaföldön,
    könnyelmű, fiatal csacsi életem édeni útján,
    jaj be nagyon kedvellek, jaj be vidulva szeretlek!
Háromszáz kötetes, gonddal gyűjtött kicsi könyvtár
    áll a szobámban: lásd, az utolsó szálig eladnám,
    hogyha befogna a sintér s akkora pénzt követelne
    váltságul, hogy nem tudnám kiteremteni másként, -
    szálig eladnám, bár szivesen kölcsön sem adok most,
    nem szeretem, ha zsiros kéz ujjnyoma terped a könyvön.
    Drágább vagy te nekem, hidd el, valamennyi regénynél,
    India szobrainál s Hokusai túsrajzainál is,
    Goethe, Petőfi, Catullus, Arany s Ady verseinél is,
    mert hiszen élsz s zuhogó, tüzesáramu vér fut eredben.
    Még nem is említettem, a multkor a könyvkirakatnál
    félnapig álltam s néztem az "Ars amatoria" kedves
    címlapját, a sokáig gyűjtött pénz a zsebemben,
    mégis odább mentem, hogy szájkosarat vegyek, undok
    szájkosarat, mert "ebzárlat" van, a városatyák így
    fundálták ki, hogy elkeserítsék városi sétánk
    perceit és - ó, nincsen elég baj az emberi fajjal, -
    szájkosaratlan ebekre lesengnek a kajlabajúszu
    rendőrbácsik a sarkon, amíg vidoran fütyörészve
    sétafikálnak a tolvajok és betörők körülötte.
Látod-e most már, hogy milyen áldozatos szeretettel
    érzek irántad, Tinti barátom, elég a bizonyság?
    Szinte fölösleges is bizonyítanom, érzed amúgy is,
    hosszu vöröslő nyelveddel belenyalsz tenyerembe
    s kéjesen elmordulsz... Ám peckesen és vicsorító
    foggal jársz, ha veszélyt szimatolsz közeledni felénk a
    külváros gyanus uccáin vagy az erdei cserjék
    sanda homályából: feltámad benned a farkas
    élő húsba maró, vérengző ösztöne, tajték
    ver ki a szádon, inad feszül ugrani készen a rabló
    torka felé, hogy felhörgőn tusakodva, halálig
    védelmezz a merénylő gyilkos erőszaka ellen.
Így jöttél mellettem a multkor is, ugrani készen,
    távol, a Bükkerdő bús, elhagyatott, kusza mélyén
    s nem tudtam mire vélni; mikor lám, zörren a zordon
    tüskebokor s egy marconaképü cigány kibotorkál,
    bújva közelg, szeme villog, vállát verdesi göndör
    nagy haja, meg-megperdül a roppant fejsze kezében.
    Négy lépésnyire téged is észre vesz: éles, acsargó
    szemfogadat, felborzolt szőrödet. Ingadozik pár
    pillanatig, bámul vad, sűrübozontu szemével,
    végül alázatosan nyűtt szalmakalapja után nyul,
    "Isten tartsa, tekintetes úrfi!" - morogja s odébb áll.

 


Visszapillantunk a multra
s az rendkivül mulatságos

Ó, milyen édes az andalgás a pirosra sütő nap
    lángözönében, a sok-sokezernyi, parányi sugártű,
    bőrömet ütve pereg, befurakszik a pórusokon, szúr,
    csiklandoz, bizsereg s minden pici nyíl nyoma forró
    csöppekkel kezd vérzeni: csurran a nyári verejték.
Téged utánozlak, ravaszul most, Tinti barátom,
    hosszura nyújtom a nyelvemet én is, ütemre zihálok
    s közte lehúnyt pilláim alól hunyorítva figyellek.
    Meghökkenve tekintesz rám. Meg is állsz nagy ijedten.
    Elkomorult okos arcodról lesugárzik a részvét.
    Végül is észreveszed, hogy mókázom s tovaszökve
    jót kuncogsz befelé, míg én nagyokat hahotázom.
    Így mulatunk kettesben, örömmel. Ilyen csudakedves
    pajtás vagy te. Nem is gondoltam volna bizony két
    éve, mikor szert tettem rád egy harmatos, őszi
    reggelen, elcsavarogva sokáig a parti tanyák közt,
    korty italért bekopogva szives gazdád kapuján és
    összekülönböztem morcos, csahos édesanyáddal:
    el sem hittem volna, hogy ennyire összemelegszünk.
Oly pici voltál akkor, Tinti, akár csak az öklöm,
    szürke felöltőm tág zsebe, roppant zsák, fülig elnyelt,
    onnan bámultál ki szipogva e furcsa világra
    s ujjaimat dühösen rágcsáltad gyöngyfogaiddal.
    Nőttél, mind növögettél s lassanként kitanultad,
    hogy mi szabad, mi tilos, mit kell cselekedned, az illem
    összekuszált törvényeit: át nem ugorni az asztalt,
    fel nem dönteni semmit, a tükröt nem nyalogatni,
    meg nem fojtani kis csirkét, nem ugatni a postást,
    láncon menni nyugodtan az uccán, szép uri hölgyek
    szoknyáját nem túrni magasra s - uramfia, - padlók,
    szőnyegek állapotára komoly figyelemmel ügyelni.
    Még nehezebb volt tán a te ostoba, tarka szeszélyü
    gazdád sok bogarát kitanulni, bolondul elébe
    ugrani lompos farkad csóváló örömével
    mindig, ahányszor harsányan fütyörészve betoppant,
    búsan menni elé s szomorúan tenni ölébe
    nagy fejedet, ha szemében láttad a bú remegését,
    ülni, feküdni, felállani, ugrani, hogyha kivánta,
    tágranyitott szemmel hallgatni figyelmesen annyi
    mély panaszára, fülelni a verseket este, ha fák közt
    mentetek álmosan és a világ zokogott a sötétben.
Legszomorúbb lehetett tán mégis a rengeteg erdőn
    elhagyatottan futnod elől, vagy hátramaradnod
    búsegyedül, mialatt gazdád kacarászva enyelgett
    ábrándos-szemü szőke szerelmével, derekára
    fonva kezét, simogatva a lány ruganyos puha testét,
    vagy ha csalitban, a hűsölü pázsiton elheveredtek
    s mind közelebb tolták egymáshoz az ajkukat, - ó jaj,
    nem közeledni, nem ugrani közbe lihegve, kilógó
    nyelveddel nem nyalni a két csókért csucsorító
    szájra... Bizony nehezen hagytál föl e csúnya szokással.
    Ám amióta kiszöktél volt tavaly ősszel a kertbe
    s reggel jöttél csak haza, mámorosan, kimerülten
    és nem sokkal utóbb szalmás kuckódba heverve
    hat pici kölyköt szoptattál, komolyan nyalogatva
    bolyhos testüket, áradozó anyasággal, azóta
    megváltoztál, jó kutya lettél, tiszta tapintat:
    elfordulsz, ha mögötted sűrün cuppan a csók és
    nem zavarod meg az erdei pázsit örömteli percét,
    jól behuzódol a sűrübe, dús pofaszőröd alatt tán
    pír suhan át és ajkaidat nyalogatva kukucskálsz...

 


Őszintén megdicsérjük
az egész világot
            

Szép a világ, gyönyörű a világ és nincs hiba benne.
    Már legalább minekünk iszonyúan tetszik ilyenkor.
    Hívogatón fut az út, ragyogón felporzik a léptünk,
    körbe kivánatosan kiterülve feküsznek a falvak,
    testvérünk a rög és neve van valamennyi bokornak.
    Kéklik az Árpád-csúcs, ott jártunk tegnapelőtt és
    túl amaz erdőn, lent van a völgyben a csörgedező kis
    sziklai forrás, Szent János kristályvizü kútja.
Nézd, a szinek, diadalzászlók, a szemünkbe lobognak,
    kék, zöld, barna, piros, bíborlila, sárga, narancsszín,
    lelkesek és tüzesek, meghányva ezüsttel, arannyal,
    nagy kigyuladt zászlók, minden nép zászlaja: fennen
    hirdeti mind, hogy a jó anyaföld valamennyi fiának
    egyformán lobogózta ki roppant ünnepi termét
    s minden nemzeteit közösen kebelére fogadja.
    Ó, látás gyönyörében boldogan elmerülők, mi!
    Hát a szagok! Televényföld illata, májusi esték
    illata, édes akácfa-virág dús illata, kedves
    szép szeretőm szájának vadszeder-illata, zizge
    szőke hajának füszeres illata, ifju szerelme
    ujjaimon maradó meleg illata, melyre ficánkos
    huncut örömmel ismersz rá, nagyokat szimatolva,
    Tinti kutyám, mikor éjszaka álmatagon hazatérek,
    félrecsuszott nyakkendővel, dudorászva magamban.
    Ó, finom illatok áldott, enyhe taván lebegők, mi!
    Jó a tapintás is, puha csiklandó tenyerünket
    végighúzni a pázsiton, átborzolni az érett
    búza fölött, simogatva kuszálni a hajban, a síma
    test zugain babrálni, kutyuska fülét vakarászni
    s tiszta hideg patakok habját paskolni sikongva.
    Édes az íz is, az ajknak, a nyelvnek, az ínynek elomló
    ingere, táplálékok örömteli útja erünkbe,
    drága kenyér, aranyos pecsenyék s ó, nagyszerű csontok,
    ízletesen ropogó, remek álmai sok kutyaszívnek,
    bájos burgonya, kedves ugorka, szerelmetes alma:
    hódolok ennivalók és innivalók zamatának,
    legfőképen azonban a bornak, a bíboran ömlő
    rácürmösnek, amely víg dalra deríti a lelket
    s vérünket duhaj ugrálásra pezsegteti, táncra.
    Áldom a hang szent élvezetét is: a fák suhogását,
    ég morajos dörgését, záporeső zuhogását,
    kis verebek csipegését, nagy motorok dohogását,
    nők csacsogó fecsegését, pajkos ebek csaholását,
    fürge lovak dobaját és társzekerek robaját és
    zongora mély akkordjait este, ha kedvesem ujja
    surran a billentyűkön s halk futamok szeliden hűs
    hullámzása csobog körül. Ó "Traviata" szerelmes
    dallama, ó zengő "Pathetique" s valamennyi szonáta!
Szép dolog élni, kutyuskám. Szembe haladni a széllel,
    ázni, ha bús zivatar vág, megszáradni, ha nap süt,
    szánon siklani, míg a pihék csillogva csapongnak
    s vattacsomóként ülnek vállamon és a fenyőkön.
    Nagyszerü elcsavarogni, bolyongani, menni örökké,
    így lézengeni, mint most, gondtalanul fütyörészve,
    így ballagni, kutyástul, erős nagy örömmel a szívben,
    s mondani himnikusan: Csodaszép, csodaszép ez az élet,
    semmi se mulja felül. Légy csonka, beteg, nyomorult bár,
    mégis öröm szippantani fényt, levegőt, vakon is kéj
    megtapogatni a nap tüzes arcát. Százszor, ezerszer
    szép, ha emellett még fiatal költő is az ember,
    hóbortos daloló, feltártszivü, harmatosan jó,
    mint a madár, ki csipog s apró bogarakra vadászik,
    mint farkaskutya, kit megszáll lobogó heve és a
    macska nyomába iramlik. Mert sunyi macska a Szépség,
    tisztafehér, pamacsos cica, hirtelen ugrik, elillan,
    olykor szembe lapul, köpködve, sziszegve nyivákol
    s újra futásnak ered. - Nincs, kiskutya, más hivatásunk,
    mint macskára vadászni, vidáman inalni utána,
    meg-megfogni, ereszteni, játszani véle, magasra
    tartani felnevető, komor emberek arca elébe
    villogtatni: kacagjon a lelkük, látva, milyen szép,
    mily kecses állat a Szépség, hó-cica, furcsa bohó Vers.
    Senki fiának nincs joga kérdeni minket egyébről,
    számotadáskor is egy kérdésre felel csak a költő
    s egy kérdésre kutyája: Hogyan sikerült a vadászat?
Megmutogatnak az emberek: itt megyen Ő a kutyával!
    Tapsol a Kisjézus Szűzmária kedves ölében,
    boldog az Isten ránkpillantva derűs magasából,
    sírni szeretne igaz gyönyörében, ilyennek akarta
    látni az embert és a kutyát, mielőtt e világot
    megformálta. A nap fele forgó sárga virágok
    mind mifelénk fordulnak, a porba borulnak előttünk,
    tisztelnek pipacsok, kék búzavirágok, a burján
    tűzbimbókba borul közelünkben, a lepke felujjong
    s este, ha hosszas utunkról izzadtan hazatérünk,
    hétszeres illatot ontnak a floxok a kertben, a rózsák
    illat-imába merülnek, a tág üvegékü verandán
    csillagokat szikárzik a clyvia és amaryllis.
Kedvemet el nem rontja, ha bús, beteg, éhesen omló
    emberek állnak elém a nyomor nyavalyás negyedében.
    Rájuk kell mosolyogni: Miért vagy kishitü, testvér?
    Mondd, mire jók az üres-zsebü, telt-szivü, ifju csavargók,
    vándorok és remeték? Nem bízol erős szavaikban?
    Próbáld meg, no, eredj csak utánuk a tarka hegyekbe,
    jöjj csak utánam, - mindnyájan, kiket öldös az élet,
    gyertek utánam, málnát s epret eszünk a bozótban,
    gyantalehelletü fák közt felbuborékol a tréfa,
    nagysüveges fura törpék öntenek írt sebetekre,
    télen a zsémbes, fancsali gazdagokat könyörögjük,
    lássák, mekkora kéj vidulón, örömest adakozni,
    éjszaka vágjuk a bükköt, máglyatüzet hevenyészünk,
    összebujunk szeliden s egymás melegében elalszunk.
    Ó, nehezen megy tönkre, sokára hal éhen az ember
    telve dalos bizalommal! A gondot, a terhes, a gyilkos
    gondot kell csak elűzni az agyról. S hinni jövendőnk
    biztosan érő, emberi, boldogitó igazában...
Tinti fiacskám, hidd el, nincs gonosz ember a földön,
    kedvesek, áldottak, szeretők valamennyien ők, csak
    éhesek és fene házakban virrasztanak éjjel,
    nem szívnak tüdejükre elég levegőt, szomorúra
    hervasztják magukat sok semmi miatt, tele vannak
    nyüggel, rossz a szemük, nagynak hiszik azt, ami apró,
    nem veszik észre, mi fontos, nyelvüket összezavarták
    s főként Tinti kutyájuk nincs, kivel alkonyi séták
    felszabadult, meghitt derüjében üdüljenek olykor.
    Nem gonosz ember a tolvaj sem, ne ugasd meg a tolvajt,
    hadd vigye el csak a rózsafa-gömböket éjjel a kertből,
    mint ahogy eddig tette: eladja szegény, hiszen éhes,
    jóllakik árán őmaga, gyermeke és felesége.
    Meg ne ugass senkit soha mérgesen. Éjjel a hold vén
    fintoros arcát szemléld csöndesen és szeretettel.
    És ha a szomszédék beteges, buta pincsikutyája
    kísértetről mond neked ismét zagyva meséket,
    rá se ügyelj, vagy vágd a szemébe szilárd nyugalommal:
    csúf mese az, te nem is hiszed el, mert tágas a föld és
    tiszta kelettől napnyugatig, nincs rém e világon,
    jó füvek és fák vannak, a nap süt, a rőt telihold száll,
    örvendezve az emberek és kutyák örömének.
    Zengd bele bátran a térbe, csahold fel a csillagokig, mit
    csillámló-szemü gazdád is zeng, hirdet örökké:
    Szép e világ, gyönyörű e világ és nincs hiba benne!

 


Eközben a világ      
elalszik körülöttünk

Alkonyodik már. Lanyhul a fény és enyhül a hőség.
    Fák tövein, mint sűrü gaz ágboga, hajt ki az árnyék,
    percek alatt burjánzik, sűrüsödik, tovaterjed,
    árad, elönti az erdők lábait, ellepi nyirkos
    nyújtózással a völgyet s fölfele kúszik a dombon, -
    meg-meglendül a szél, pirosan szaladoznak a felhők,
    halvány rózsapiros fény reszket a domb tetején még:
    édes mérget ivott haldokló elnehezült és
    békés teste hül így ki, a lábtól szív fele, lassan,
    arca pirosra hevülten a láztól, szép szeme megtört,
    s alkonyi szellőként finoman sóhajtja ki lelkét.
Esteledik már. Sápad a pír. A juhok hazamennek
    távol uton kanyarogva, nyakukban a halk pici csengő,
    mint eltévedt szűzlány gyermeki hangja, csilingel.
    Lent a sötétbe borult város kék tornya felől most
    kondul az Angelus édes ezüst zengéssel, aranyló
    zsongással. Pihegő madarakra simulnak a lombok.
    Lélegző levelekre, gyomokra hüvös suhogással
    perceg a harmat. A végtelen, illatos angyali csendben
    hallik, amint a csigák finoman súrlódnak a fű közt!
Régen a halk, füves, ódon klastromok udvara megtelt
    jámbor szerzetesekkel ilyentájt, barna csuháju
    álmodozó szentekkel, akik puha révedezésben
    mormoltak s mialatt az alázat imája kibuggyant
    szívükből, fejük áhitatos mellükre hanyatlott.
    Francesco testvér most indul el esteli útra,
    most megy a szörnyű farkas elé, - a te ősöd elébe,
    Tinti barátom, - hogy szeliden parolázzon a torkos
    bősz fenevaddal, a vértlihegő fogas emberevővel.
    Fekszik a farkas a jó Szent lábainál, mialatt ő
    barna kezével a bundás oldalakat simogatja.
Alszik a farkas, amarra derűsen füstöl a kémény,
    nézd csak, a csillagok is felnyitnak imitt is, amott is,
    csillognak, pislognak, aranybolhák a hatalmas
    mennyei kék kutya szőrén: néha kipattan egy apró
    csillagbolha, nagy ívben elugrik a messzi hegyek közt...

 


A macska fut, mi pedig
futunk utána
                

Tinti, miért vagy szórakozott? Fecsegő szavaimra
    úgy sem ügyelsz, ahogy én nem ügyeltem a tegnapelőtt egy
    pajtásomra, ki csöndes kávéházi helyünkön
    mérföld-hosszu novellákat duruzsolt a fülembe,
    mig odakünt, odakünt, a csiszolt üvegablakokon túl
    meggypiros-ajku, riszáló-termetü, karcsu-bokáju
    nők libbentek el és habkönnyü ruhájukat íves
    combjukhoz feszitette a babráló, buja szellő
    s bent a szivem már nyugtalanul készült muzsikáló
    versfoszlányok, tündér titkok után iramodni.
Macska lopódzik az útfélen, hunyorogva figyel ránk.
    Orrod már szimatol, bordád remeg és füled izgul,
    Tinti barátom. Jól tudom én, hogy erős a kisértés
    s hasztalanul kérném, ne rohanj ki azért a világból
    s mondj le miattam ezúttal a hajsza pogány gyönyöréről.
    Jobb, ha veled futok én is. A tétova séta elég volt,
    únom az álmos bandukolást! Gyere, Tintike, fussunk!...
Megkezdődik a verseny!... Az izmom erős, a tüdőmbe
    zúgva zihálom a friss levegőt. Fiatal vagyok, ifju
    lábam nyilsebes, ifju szivemben az üstökösök vad
    ujjongása nyilallik, az édes öröm lihegése.
    Senki sem oly fiatal ma, bolond és isteni, mint én.
    Senki sem oly fiatal s olyan ostoba, mint te, kutyuskám.
    Szép dolog átszökkenni az életen, átkarikázni,
    átviharozni az ifju mezőkön, az ösztönök útján,
    így szabadon, felelőtlenül. Itt van az árok, előre,
    mélybe le, dombon fel s ujujuj, fel a hegyre, a hegyre
    s túl a hegyen gyémántporral teleszórt levegőben
    rajta, gyerünk, alakunk megnőtt a sötét horizonton,
    fénylik az arcunk, szép kutya-homlokodat ragyogó láng
    íveli körbe, zuhogva sugárzik a mennyei kékfény,
    felkacagó fuvolák, mély kürtök, aranyhegedük víg
    hangjai mellett porzunk át a mezőn, a vakító
    angyali őrség kettős sorfala közt, csak előre... -
    szállva, repesve, kifulva, kigyulva rohanni előre,
    mígnem a Márvány-Trónus elé dobbanva jelentjük:
    - "Ifjan tértünk színed elé, örök isteni Felség.
    Átnyargaltuk az életet. És megfogtuk a macskát!"

 


Miért borultak le az angyalok Viola előtt

Egy nyári alkonyat csodálatos története


Bevezetés
melyben a költő áhitattal köszönti az olvasót

Bocsánat, olvasóm,
ki mostig üldögéltél
újságot-olvasón,
vagy halk imát morogtál
vén gyöngyház-olvasón
és most véletlenül
akad e vers kezedbe:
Bocsánat, olvasóm!

Nem sértesz meg, ha tán
azt gondolod: no már csak
érdekesebb Japán
és Kína bősz csatáján,
családirtó apán
s tűzvészen borzadozni,
mint átdöcögni holmi
mérföldes balladán.

Avagy tán gondolod:
jobban teszed, ha lelked
szent üdvét ápolod
s ahelyett, hogy eféle
gonosz, bűnös, bolond
világi élvre vágynál,
inkább továbbra is
imádat mormolod.

Zavarni, olvasóm,
szikrányit sem kivánlak,
ám ha unalmason
telnék időd egyébként
s ülsz verset-olvasón:
ezt olvasd és ne másét,
mert ez csupa tanulság!
Üdv néked, olvasóm!

 


Első fejezet,
mely hangos szóval dicséri az erdőt, az ifjuságot és a szerelmet

Láttad-e már, milyen árnyas a sűrü monostori erdő?
Rengeteg, illatos, álmatag. Alja kirakva mohával.
Fent fényt paskol a légbe vidám-szabadon beleferdő
bükkfák zöld-puha lombkeze. Itt jártam Violával,
én egy kőre pihentem s lábam elébe hevert ő.

Tinti kutyám, okait szimatolva parányi neszeknek,
cserjék közt futosott: tán, hogy ne legyen tanu pajzán
dolgoknál, mikor árnyfoltok bizseregve rezegnek
szép Violám kitakart testének hószinü rajzán
s ajkammal vonom utját száz finom árnyerezetnek.

Ó, nincs szebb a világon, mint a fehér, üde lánytest
lepletlen ragyogása a hullámzó levegőben,
lombkoronák résén mikor átüt aranyhalovány, rest
nyárnapi fény és combra, kebelre folyik le merően,
míg a sötét részekre olív reflekszet az árny fest.

Szó ami szó: sok furcsa esett meg az erdei pamlag
jószagu színes ölén. Ily cuppantó-zaju csókra
megrázkódott volna, ki félmérföldnyire ballag.
Elrezzentek a csókák. Könnyü ruhák lila csokra
ágon lengedezett s a kis ing is, mely csupa szallag.

Csók muzsikált, ölelés perzselt, forrón buborékolt
szánkon a kéj lágy sóhaja. Zsibbadt, húnytszemü mámor
ernyesztette karunkat a fűre pihenni. Elég volt.
Bokrok közt kacarászva kukucskált sok kicsi Ámor
s mint a selyem, suhogott a derűskék isteni égbolt.

Mily nagy ijedtség volt, mikor egyszercsak fura foltot
látunk s hát a fa mellől tarka tehénke tekinti
lombi tanyánkat. Odább léptek zaja: pásztora volt ott
s jött fütyörészve. Nagyot vakkantva szökött oda Tinti
s mindkettőt tovaűzte hamar. Violácska sikoltott.

Víg hahotára fakasztott engem a távolodó zaj,
néztem, amint Violám arcára is égi derű száll.
Már-már új ölelésre birizgált volna a hónalj
s combok közt csiklandva motoszkáló sima fűszál...
Ám halk, zönge harangdalt szűrt a sok alkonyodó galy.

Mennünk kellett. Várt a világ, gondjával a pénz és
számtalan otthoni nyüg. Mialatt segitettem a lenge
fodru ruhát Violára, csodálatos és meleg érzés
sustorgott ki szivemből, mintha damaszkuszi penge
gyors hasitása nyomán pirosan buggyan fel a vérzés:

Rossz lány vagy, Violám, csacsi és bizonyára parázna,
mégis telve tevéled a lelkem. Vallom a földnek
s rajta lakóknak, hogy sebeket bekötő puha vászna
vagy te szivemnek. És ha a földnek hantjai födnek,
testem nélküled ott se találna melegre, de fázna.

Csókolj meg, szeretőm, bucsuzóul a messzi-magas-tág
mennybolt alkonyi sátra alatt, aranyos kicsi villi!...
Sajgó gondolatok foga tép kebelembe, harap s rág:
Mint e varázsló, tünde, parázsló, édes idilli
nap tovasurrant, úgy fut el egyszer a szép fiatalság.

 


Második fejezet,
mely arra int, hogy szűk cipővel ne menj az erdőre

Kis Viola fölsziszegett kín-dult
arccal, amint hazafelé indult
szegény.

"Fáj a lábam", mondta, "nagyon hosszút
jártunk ma és rögös ez a rossz út,
kemény."

Meg-megállott, menni elfelejtett,
mint ki valamit a porba ejtett
s keres.

"Sarkamat a kéreg összetörte!"
Pöffedt volt és mint az őszi körte,
veres.

Keskeny ajkát harapdálva, gyarló
kedvvel jött az árok és a tarló
során,

homlokán csepp gyöngyözött sereggel,
mint a lombon harmatverte reggel
korán.

"Sajog, mintha mardosná a sátán.
Hogyan jutok haza ilyen sántán
s mikor?"

Bandukoltunk, én és ifju hölgyem,
két vezeklő, ki siralomvölgyben
tipor

s minden földi hívságról lemondott:
így értük el, hol egy fűzfa lombot
ereszt

és alatta lágyan, elmosódón
búvik meg az ütött-kopott, ódon
kereszt.

Megbékülten fájdalmas magával,
balzsamozva vadfüvek szagával,
azúr

folttal, rubint vérrel erezetten,
bádogtesttel függött a kereszten
az Úr.

Itt Viola szinte gyökeret vert.
Mivel pedig jellemzi az embert:
mihelyt

hangyabolyba vagy csalánba lépett,
emlékéből minden régi képet
kiejt,

Istenről is tudni kezdi, hogy van,
bűnbánattal menten térdre roggyan
ina

s míg két szeme kövér könnyben ázó,
dől szájáról a meakulpázó
ima, -:

Viola is nézte a keresztet
s áhitattal fohászkodni kezdett
emigy:

"Uram Jézus, irgalmad esengem!
Kísértetbe, fájdalomba engem
ne vígy!

Ki vigyázol minden kicsi gyomra,
ha szemed nagy, keserű kinomra
tekint,

nem lesz nehéz, hogy én hazajussak
s holnap épen, szökdécselve fussak
megint.

Emlékezzél, mikor összeroppant
fáradt térded s elfogott a roppant
iszony, -

akkor a rút vasszeg tompa, kurta
hegye lábadat keresztül fúrta
bizony.

Erre gondolj s légy hozzám kegyelmes,
kínjaimra ír légy, puha-selymes
moha

s én fogadom szentül: férfinemmel
nem vétkezem többé szerelemmel
soha!..."

Én merengve álldogáltam ottan
s gondolatok gyűltek meghatottan
körém,

Tinti arrább üldögélt a nagy fa
vadhajtással sűrün teli, zagyva
tövén,

majd felém jött settengőn emelve
lábait, mint szokta őkigyelme,
ha csínyt

vagy ravaszdi gondolatot forral
s tisztán láttam: kétkedő hunyorral
kacsint...

 


Harmadik fejezet,
melyben a költő elbúsul az ő roppant szegénységén

Istenem, Te tudod: koldusan élek én
földgolyónkon, ahol annyi haszontalan
senki dúslakodik hírben, aranyban és
            hízik, mint a falánk kukac.

Kincsem nincsen. Olyan rojtosodó ruhám,
mint öreg tanító sok zivatart megért
frakkzsakettje. Zsebem pár savanyú barack
            magvát zörgeti pénz helyett.

Istenem, Te tudod: nem panaszolta fel
szájam még soha, mint járok az ég alatt,
mint siettem a dús könyvkirakat tömött
            színes polca előtt, nehogy

balga vágyakozás fonja be lelkemet,
pompás kertek előtt, nagy paloták során
könnyelmű dalokat mint fütyürésztem és
            mint húnytam le irígy szemem,

kávéház zizegő képmagazinjait
mint dobtam le, ha szép távoli tájakat,
bárkás tengereket, gleccserek ormait
            s pálmák végtelen erdejét

láttam lapjaikon: tűzbe vetettem egy
kedves nászutazó-pár levelét, mivel
onnan jött a kobalt tengeren álmodó
            szirtes, isteni Capriról.

Nem hánytam fel a sors mostohaságait,
káromlás sohasem tört ki fogam közül,
bárha ostoba és ronda hatalmasok
            fitymálták le személyemet.

Inkább zengedezőn jártam a réteken,
természet tavaszán ittam a föld szagát
és kutyámmal a zöld rengetegek vadon
            mélyén űztem a perceket,

lombos rejtek alatt szívtam az ifjuság
kábitó italát asszonyi szájakon,
voltam csirkefogó, gondtalanul gyerek
            s háltam ott, ahol ért az éj.

...Ámde értsd meg, Uram, most ez eset miatt:
itt látván Violát sírni e bús kereszt
alján gyötrelem és annyi panasz között:
            túlcsordult az ürömpohár!

Tudván: - nem vihetem bőrkanapés, finom
sikló gépkocsin őt, még zötyögő batár
öblét sem tehetem teste alá, hanem
            sajgó sarka tovább törik

s én csak nézni tudom, vad-tehetetlenül
annak könnyeit és kínjait, ó, kit oly
lángoló szerelem fűz velem össze: - ezt
            elviselni türelmesen

többé nem birom! Én lábad elé vetem
koldus testemet és sírva csapom fejem
e korhadt feszület léceihez: Felelj
            szómra, én Uram, Istenem:

Gazdag földeiden mért vagyok én szegény?
Mért vagyok nyomorult? S mért a szegény olyan,
mint uton heverő gyönge, beteg bogár,
            melyre bárki reátapos?...

 


Negyedik fejezet,
melyből kiderül, hogy a fájdalomnál erősebb a jóság

(Olyan strófákban zengjen most az ének,
amilyenekbe rímét Dante rótta
öröklétet adván Beatricének!

Mert hogy a földön nem volt Dante óta
ily fennkölt tárgy, ily méltóan keresztény,
hogy elzenélje lágy költői flóta,

mint amiről most szó fog esni, ez tény, -
sem arra méltóbb lélek Violánál,
hogy híre éljen túl a teste vesztén.)

...Pihenve fűnél és megállva fánál,
beteg csigánál alig szaporábban
értünk oda, hol roppant szomorán áll

kerékküllőig külváros porában
az autóbusz, mint ócska barna bárka.
(Mily furcsán hat e gép a tercinában!)

Itt gyülni kezde homlokomnak árka,
mert annyi pénzt, amennyi kell a jegyre,
sehogysem tudtam összeszedni, bárha

kilenc zsebemben is matattam egyre
és két jegyről már rég nem álmodozván,
csak annyi kellett, hogy kifussa egyre.

Tünődve álltunk ott az utca hosszán,
majd Viola is példámat követte
kis táskájában szorgosan motozván.

Minden garasnak ujjongtam felette
s épp annyit tudtunk így előkotorni,
hogy a jegy árát összesen kitette.

Tönkrement kártyás hajnalfele holmi
nyerésen úgy nem buzdult volna, mint én,
hogy Violának nem kell gyalogolni.

Szerelmesem örvendett rajta szintén.
Én búcsut vettem, s Tintikével útnak
eredtem, vissza búcsucsókot intvén,

keskeny vonalán gyomvert gyalogútnak,
amely mellett a békés szürkületben
jókedvű vízerek zubogva futnak.

Egyszerre olyan furcsa méla lettem,
mint karácsonykor kisgyerek-koromban,
mikor égett a gyertyafény felettem

s nekem, dúskálva annyi drága lomban,
bár álmosan, nagyon fájt elszakadnom
a kis szobától, hol fenyőfalomb van,

de nem volt szabad többé ott maradnom
és mentem lassan, visszanézve hévvel,
mint akit hátra édes akarat von,

szájamban még a sütemény ízével,
orromban a karácsony illatával
s többet epedtem, mint aludtam éjjel:

így telve lelkem mostan Violával,
meleg szerelme illatát szagoltam,
érezve, ajkam íze is reá vall

s új gerjedéstől szomjasan, bomoltan
szerelmes arcom folyton visszabámult,
hogy minden kicsi kőben megbotoltam.

Igy visszanézve: jaj, miként elámult
szemem s miképen torpant meglepetten
lábam a képtől, mely elémbe tárult:

nem hinné senki, olyan hihetetlen,
ha nem tudnék tanut idézni mingyárt,
mivel kutyámmal láttuk ezt mi ketten.

A gép már messze gyors kerekein járt,
de Viola még vesztegelt a sarkon.
Előtte koldusasszony, keblein tárt

rongya cafatban, kis porontya markon,
(szopni akart a száraz anyamellen,
de nem tudott és sírdogált kitartón).

Viola nem bírt tenni szíve ellen,
mely könnyes lett és puha, mint a vatta
s oly mozdulattal, amely csupa kellem,

minden pénzét a bús anyának adta.
Majd mint vezér, ki súlyos sebesült bár,
de legnagyobb győzelmét most aratta

s hiába vére itt-ott átalüt már,
kemény mosollyal léptet felmagasztalt
útján, ahol az ünneplés s az üdv vár,

Viola is, bár égő kínt tapasztalt,
öntudattal, hogy úgy van jól, amint tett,
büszkén indult, amerre vitt az aszfalt

s merről a város kéklő tornya intett.

 


Ötödik fejezet,
mely csak annyi, mint a sóhaj

Lelkem nyugtalan lett,
nyugtalan a mély tó.
Habján, mint hajóraj,
bukdosik a sóhaj:
nem vagyok én, ó jaj,
Violára méltó...

Bárha mindig tudtam,
hogy a szó, a mondás
csak ragyogva ámít,
legfeljebb vidámít,
de a tett, mi számít,
másokért lemondás:

kéregető előtt
hányszor elhaladtam! -
ami szűken tellett
s ami nap-nap mellett
énnekem is kellett,
abból sosem adtam.

Nem öleltem eddig
éhezőt, bevallom,
szemem sose látta,
mint roskad a háta
s hogyan megyen át a
túlvilági pallón.

Megmosolyogtam, ki
másokért halált halt.
Nagycsütörtök-esten
fogságba nem estem
s kínt, csapást a testem
senkiért se vállalt.

Nyugtalan a lelkem,
nyugtalan a mély tó.
Tükrén, mint a sóhaj,
borzolt át az óhaj:
bár lehetnék, ó jaj,
embernévre méltó!

Aki hősiesség
útját lanyha, gyatra
szívvel elkerültem,
bűnben elmerültem
s egyszer sem hevültem
igaz áldozatra:

Krisztus nevét bár egy
életen át zengem,
egek fényessége,
mennyek békessége,
szentek egyessége
nem fogad be engem...

 


Hatodik fejezet,
melyben Viola csodálatos módon megdicsőül Isten és emberek előtt

Lágyan zengj a csodáról, emberi nyelv, átszűrve szelíden
jámbor hangulatok liliomszirmú, puha, tiszta szürőjén,
olvadozón muzsikálj, meleg emberi szív, mint halk szamovár duruzsol,
lágyan járd a papírt, kis acéltoll, mint dudorászó méla zarándok!

...Halk suhogás hallatszott, íme, a kéklila esti homályban
halk repeső suhogás, mely ütemre suhog s mindegyre erősebb,
suhogó repesés, repülő zúgás, lengő szárnyak suhogása
verdeső puha angyali szárnyak csattogó muzsikája:

jöttek az angyalok át a parasztos, öreg monostori utca fölött,
szálltak a kis kápolna fölött csapatostul, özönlöttek seregestül,
jött a sudár, gyönyörűszép angyali kar, lágy mandolinokkal,
víg énekkel az égből, fényességgel az arcukon, édes

ringó lengedezéssel, zsongó zengedezéssel, száz meg ezer,
föld tele, ég tele, száz és száz és száz meg ezer.
Négy daliás angyal fölemelte ölébe, a légbe ölelte kicsiny Violámat
s vitte röpülve az esteledő, tág biblikus úton,

vitte a szalmatetős kalyibák és törpe akácfák csúcsa fölött befelé,
vitte ringó lengedezéssel, zsongó zengedezéssel a város szíve felé.
Lent ezalatt a fehér s halványkék angyali tábor
földre borult két oldalt s mennyei nyelven örök diadalról zengedezett.

Tinti kutyám ujjongó nagy csaholásba fogott s kórusban ugattak
a környék mindenfajta kutyái, a lassacskán döcögő szénásszekerekbe
fogott lovak is mind fölfele tartották fejüket s nyeritettek.
Arany Violám szép homloka ívén megbomlottak a fürtök

s lengtek utána, - megharsantak a mennyei kürtök s zengtek utána.
Nem tudnók elmondani, elmuzsikálni, lefesteni, bárhogy akarnók:
mint lett isteni, ünnepi csarnok a külváros poros és füves útja,
mint bődültek az áhitatos, hazabandukoló, szelid esteli barmok,

mint lobbant fel a tűz az egek lila tömbjén s lent a nehéz por,
sűrü templomi tömjén, mint füstölt Violának lengő légi nyomába,
mint hullottak térdre az emberek és mutogattak a gyermekek és
mint kondult meg fékeveszetten a nagy város valamennyi harangja:

ging, gong, mindez a kis Violáért!
ging, gong, ne sajogjon a lába szegénynek!
zúgja harang és orgona búgja, pengeti lant és harsona zengi:
Angyalok asszonya Ő és ülni fog egykor az Úrnak jobbja felől.

 


Utóhang,
melyben a költő elbúcsúzik a türelmes olvasótól

Hasznos igék e sorok közt
bőven akadnak:
számtalan üdvös okosság.
Ámde magadnak
kell kikutatnod: e terhet
én ma lerázom.
Irtam volt, amit írtam,
nem magyarázom.

Majd ha puposra öregszem
s görnyed a vállam
s mellem verdesi vattás
rőfnyi szakállam:
verseimet magyarázva
oktatok én is.
S mondják: istenes ember.
(Nem csoda: vén is.)

Ily balga felére sokára
fordul az érem.
Most még kerget a kedvem,
hajszol a vérem
átal a fényteli város
víg zsivaján s túl
messzi hegyek puha csöndjén -
Rajta, kutyástul!

Keresse a búskomor árnyat
az erdei gomba!
Én fényt akarok, lobogó fényt
inni magamba:
csorduljon a csók meg a dallam,
csíz dala áradj!
Űzve sodorj, fiatalság!
Láb, ki ne fáradj!

Élünk szép Violámmal,
mint égen a felhők,
gondtalanul futorászva,
semmirekellők,
kacagjuk a gúnyt, a veszélyt
s a városi pletykát:
vár a mező ezután is,
jószagu hegyhát,

vár puha fű, csakazértis
vár a Monostor
s mint csorda nyomán a csobán
markában az ostor,
csókok száza meg ezre
csattog a szánkon.
Kancsal kicsi ámorok ülnek
körben a fákon,

repes valamennyi, tolakszik,
hogy le ne késsen,
kuncognak, áthunyorognak
a lombközi résen,
majd iskolapadban ülő
szorgos gyerekekként
jegyzik arany palatáblán
a boldog eredményt...

 


Kisebb költemények

Vers egy ághoz

Tavasz borít virágba? Rág a fagy?
Fakóra perzsel július heve,
vagy benned zsong az ősz gyümölcsleve?
Te élsz s az élő fának ága vagy.

Madár ha száll rád, - bármi a neve
és földre hajtó súlya bármi nagy, -
meg nem zavar, nyugodtan várni hagy:
ugyis elröppen, tudod eleve.

Te légy derüs példám, ha vakmerő
varjú telepszik rám és egyre fent ül,
míg szörnyü súlya földre teperő:

tudjam, hogy mégis elszáll s terhe mentül
alább nyomott, annál több az erő,
mellyel alázott ágam visszalendül.

 


Harminc év közelében

Gyűlnek hangtalanul, gyűlnek a tárgyaim,
úgy gyűlnek köribém, mint a gyülő napok
s esztendők, melyeket megriadó, fanyar
            kedvvel méregetek, mikor

szédelegve, fehér ingben, a lámpafényt
oltom asztalomon s csöndesen ágyamig
lépek, át a sötét, kriptasötét szobán
            s mondom: újra betelt, ez is.

Gyűlnek könyveim és ellepik otthonom,
gyűlnek gyűrüim és ellepik ujjaim,
gyűlnek régi ruhák s gyűlnek az újak is,
            postám új levelet hozott,

tegnap új patyolat-szirmu virágokat
kaptam, nárciszokat karcsu pohárban és
gondos, kedves anyám csontnyelü hajkefét
            vett a régi helyett nekem.

Könyvjelző szalagok, zöld üvegek finom
illatszerrel, arany gombok, ezüst doboz,
bronz hamutál, acél-domboru tintakút,
            képek, rajzok a négy falon,

száz apró csecsebecs, kéziratos lapok
felnőtt tornyai és nyolc telegyúrt fiók
jelzik elrobogó életem útjait,
            mint parányi, meszelt-fehér

mérföldoszlopok és kőjelek, itt-amott
s furcsán, zajtalanul siklanak el mögém,
míg az egyre növő számokat olvasom:
            mily közel van a férfikor, -

három kurta kis év, pár közel állomás
s harminc évbe futok. Ott lebegek, miként
ívcsúcsára repült, fölhajított kavics,
            mely máris lefelé zuhan.

...És alattomosan szőnek a tárgyaim,
lelkem szárnya köré untalanul szövik
apró szálaikat. Pókfonalak kuszált
            borzas rengetegét kötik

karjaimra s opál gombolyaguk ma már
béklyóként tekerül térdeim izmain.
Minden mozdulatom halk nyilalást okoz,
            húz a sok kicsi megszokás,

sok szelíd szeretés szála s ez úgy sajog,
szurkál, fáj, amikor elhagyom otthonom.
Minden kölcsönadott könyvem e szálakat
            tépi s úgy kiabál: ne hagyj!

Gyűrü nélkül olyan furcsa a két kezem,
mint a más keze és kapkod ügyetlenül,
kulcsom játszani kell, nyugtalanit, ha nincs
            jobbzsebemben az óra és

- úgy vergődöm e sok tárgy szövevénye közt,
mint bogárka repes, zümmög az ördögi
pókháló sürüjén, míglen a vérivó
            végzet ráteszi karmait.

Olykor estelen úgy érzem, a tárgyaim
visznek, mint rohanó, emberi tömkeleg,
melyből lépteimet menteni nem tudom
            s rábízom magamat lehúnyt

szemmel, félig alélt testtel: akárhová
megy, sodorjon el - és néha belémnyilal
sejtelemszerüen, hogy botor út ez út,
            végromlásba, halálba visz.

...Meddig késlekedel, ifjui lázadás?
Gyúl-e bennem erő szertecibálni e
vadgubancu hinár sanda sövényeit
            s meglengetni szabad karom?

gyilkos tárgyaimat rontani, törni és
züllött csonkjaikat széthajigálni a
négy égtáj felé és könyvcafatok fölött
            ittasulva tapodni majd?

Akkor meztelenül vágok a rengeteg
erdők útjainak, végtelen ősmezők
pázsitján pihenek, oly szabadon kitárt
            szívvel, mint a sudár vadak,

kiknek semmije sincs s mégis a drága föld
s mennyek sátora fent, minden övék, övék!
Állván föld közepén, nézem a csillagok
            szőke, rámkacagó szemét

s érzem, elmaradott mind, ami földi lom,
bús időt mutató, ráncositó kacat,
szét nem osztogatott életem egy s egész,
            mint sebesáramú folyam

s látván, énekelek nagyszerü éneket:
Egy vagyok Teveled, aki örökkön élsz,
ős életszerelem nagy, sosem agguló
            boldog Istene! Ifjuság!

 


Hulló hajszálak elégiája

Tavaly delejes, dúsnövésű
hajamban sercegett a fésű...
Én nem tudom, hogy mi a titka
hajam ma gyöngeszálú, ritka,
megtört, puha, mint ócska kelme
szálakra szétnyűtt, satnya selyme
s oly könnyen enged, símul, hajlik,
oly szépen helyére hanyatlik,
mint enyhe elmúlásra várván
erőtlen nagybeteg a párnán.

S jaj, veszteség, mi meg nem térül!
e gyatra fürt is egyre gyérül,
olykor szálanként, majd sereggel
tépi a fésű foga reggel.
S mikép hegyen, hol sok vihar volt,
sápadtan ütközik a tar folt
s orkán-seperte szikla-ormán
nem sarjad új fa: ilyenformán
terjed a tisztás köre szépen
koponyám tarlott tetejében.

Ami azelőtt lomb lehulltán
fogott el, az ma idők multán
egy-egy hajszál hulltára támad:
bizsergő, halk nyárvégi bánat -
és lelkemet lankadtra fújja
október lengő mélabúja.
A tavaszvágy, mi régi költőt
annyi epedő dallal töltött,
hirdetvén, új rügy, új kacaj lesz:
nekem valami égi hajszesz.

Nem is kutatom már, mi tette,
hogy hajzatom ily gyér felette:
talán a csókok lassú mérge?
talán a gondok sunyi férge?
Hiszen mindenki szíve voltam.
Minden sírhantra én hajoltam,
minden bölcsőnél ottan álltam,
minden porontyot én dajkáltam,
én tanítottam, én neveltem,
minden kunyhóban én teleltem.

Míg mély alvókkal megrakottan
ment a hajó, én virrasztottam,
úgy dohogott, suhant előre,
hogy egymagamban voltam őre:
az utasoknak mindahánya
helyett aggódó kapitánya.
Én jártam mindig minden útban,
én szerettem és haragudtam,
én éltem, sírtam, én daloltam
mindenki helyett. Költő voltam.

...Most is, amíg e verset írom,
egy hajszál pihen a papíron,
minden kecses, japáni rajznál
finomabb rajzú, vékony hajszál.
Hever halottként odalent és
bennem készül a gyászjelentés:
Félévet élt. A színe barna.
Kitépte gyilkos végzet karma,
nem használt kenőcs, villany, éther...
Szegény, alig öt centiméter.

Görbült ágacska. Lágyan ível
finom hajlással, bájos ívvel,
akár eső után a márvány-
eres felhőkön a szivárvány.
Azt is hihetnéd, kicsi híjja,
hogy kis koboldok könnyed íjja,
amelynek húrja-közepéről,
sóhajból sodrott idegéről
fürge pillanat-nyilvesszőkben
az ifjúság, mi tovaszökken.

Nekem e hajszál most az újság,
sűrített, mély élet-tanulság,
egyetlen kérdés, nagy dilemma,
nekem ez a történelem ma:
Ifjak vagyunk, élünk, verekszünk
s - nem segít orvos - megöregszünk.
Ó be szomorú, jaj be félek!
Vigasztalj verssel, örök lélek,
életen túlnéző mesékkel,
bizarr, bolondos bölcseséggel.

Higyjem, tündérek hada száll át,
amerre jártam s hullott szálát
hajamnak sorra felkutatják,
síma fürtökbe símogatják,
gömbölyű arccal, fitos orral
fujják be fénylő gyémántporral,
egy gyökerét is el nem vesztik,
ápolgatják és megnövesztik,
egyenként gyűjtik s összeadják
s mikor meghalok, visszaadják.

Fürtjei a Sámson-erőnek
fejemre szépen visszanőnek
s mint vágtató musztáng sörénye
vagy üstökös lángcsóva-fénye
lobog utánam majd az égen,
a messzeségen, mindenségen,
amerre végtelenbe tágult
szellemem zúgva végigszáguld
és seprő hajam sűrű hossza,
a csillagokat csiklandozza.

S mikor az iramlást megúnván,
szendergek habos fellegdunnán,
érzem, hogy egy kéz öt kis ujja
körmét erős hajamba túrja,
úgy elvész benne, meg se látszik,
borzolgat, babrálgatva játszik,
kemény bozontját szétzilálja,
belemarkol és megcibálja,
mint régen, régen. S én a boldog
jó fájdalomtól felsikoltok.

 


Február, esti hat óra

Ilyenkor áll az ember s a függöny dúsan omló
selymét simítva, csak néz. A csend, mint sima olló,
(máskor fényes két szára alkonnyal oxidált most)
lélekbe vág, vigyázva, hogy formásat, szabályost
vágjon ki: tiszta mintát, szép fodrot, arabeszket,
mint papirból a gyermek, bár lázas ujja reszket,
vagy sziluettes művész, ki nyír és nyes kitartón
s keze közt sok-sok arcot ont a fekete karton.
Csak áll az ember. És néz. Csak néz az ablakon túl.
Most ráér. Alkonyat van. Már nem siet bolondul
sehová. Meghitt, álmos és légies mosollyal
arcokat ont a lelke. Most mindent összefoglal:
szavakat, tetteket, kis félszeg mozdulatokból
szelid történelem nő, talán anyjára gondol,
talán két furcsa szemre, melyet tiz éve látott
egy kórház folyosóján, csak pillanatra látott
s azóta, mélyen ottbent, búsan és névtelen fáj,
mint künt az ablakon túl a téli, végtelen táj
hűvös, acélkék íve, mint a kert puszta fája,
a tó jegének zöldje s az alkonyat lilája, -
tán tizennyolc esztendő előttről jut eszébe
egy göndör báránybundás, pufók kisfiú képe,
akivel együtt csúszkált a jégen három ízben
s nehány nap mulva meghalt, szegény, difteritiszben,
vagy kortyokat szürcsölve jó, enyhe fájdalomból,
egy csöndes, vézna, sápadt, szőke leányra gondol:
milyen sok kedvesség volt és mennyi furcsa benne
s azt mondta, ha tehetné, a Davos-hegyre menne...
Csak áll az ember. Vajjon milyen lehet a béke
örök országa, túl, túl? a nyugalom vidéke
e vékony és törékeny, finom üveglapon túl:
s képzeletében ott jár mozgó, fekete pontul
ultraviola völgyben, hol a távoli térség
egyetlen muzsikáló, lilába folyt fehérség,
ahol dagadva szunnyad a langyos, esti, drága
hó hermelinje, pelyhek lélegző puhasága,
ahol az égre fagyva, alig-alig rezegve
madarak szárnya terped - s bő, halványkék mezekbe
öltözve, lassú lépttel, nem lankadó tagokkal
arkangyalok bolyongnak boldog hajadonokkal.

 


Vendéglő havas hegyek között

Kis vendéglő a nagy hegyek között.
Minden békesség ideköltözött.

A kályha vasán párologva forr
a fűszeres és cukros, sárga bor.

Az asztalon sült. Izletes falat.
Míg falatozom, nézem a falat:

a falusias, vén, meszelt, meleg
falon két ócska festmény díszeleg.

Két furcsa kép. Gyerekes, primitív,
kúszán felmázolt. De van benne szív.

Az egyiken két ferde ház előtt,
napfényes, zöld, májusi délelőtt

pocsolyán uszkál négy fehér kacsa,
arannyal ékes tolluk pamacsa.

A másik képen tágas hómező,
a hó kavargó, sűrün pelyhező

s két tömzsi állat nyargalászva von
egy karcsu szánt a süppedő havon,

- a két ficamlott, kedvesen suta
állat félig ló, félig őz-suta

Míg a vaskályhán gőzölögve forr
a fűszeres-illatu, sárga bor

s a macska nesztelenül lépeget,
nézegetem a csacsi képeket.

S eszembe jut, hogy egyszer kisgyerek
koromban, künt az égszínkék, kerek

pocsolyában, májusi délelőtt
négy kacsa uszkált a házunk előtt,

én hevertem a pázsiton hanyatt
és bámultam a festett aranyat

új meséskönyvem színes födelén,
egy kis hercegnő koronás fején,

ki szánkán szállt a hómezőn haránt,
- két rénszarvas röpítette a szánt.

...Esik a hó. A korcsmáros köhög.
Poharamban forró bor gőzölög,

az óra lassan üti a hatot
s álmos vagyok és roppant meghatott.

 


Hálóing nélkül

Föl-fölvetem és némán eltünődöm, mi is lelt tegnap este engemet?
Ruháimat már szálig levetettem, még nem vettem föl
            hálóingemet, egyedül álltam.
            kissé tétovázva, szobámban, egyedül és meztelen
            s a villanyt aztán lassan elcsavartam. Irtózatos sötét lett.
            Esztelen és irgalmatlan, végtelen sötétség,
            este, melynek már szinte teste van, a pillanatok
            estek és zuhogtak és én dadogtam:
            - Késő este van, éjszaka is talán,
            s ki tudja, reggel virrad-e ily sűrű sötétre még
            és nem nyel-e magába mindörökre e kátrányos,
            fekete sűrüség?
Eszembe jutott minden, ami rossz volt,
            rossz gondolat, vers, csók, kihült falat
            és annyi régi, sápadt ismerősöm,
            ki messze van, vagy lent a föld alatt.
            És hirtelen és furcsán ráijedtem, hogy ami eddig élt,
            csak a ruha: kabát, kalap, harisnya és cipő volt,
            nadrág, nyakkendő, kesztyű és puha ing,
            mely fedez és véd a zord hidegtől,
            véd és takar magamtól engemet:
            jaj, elvesztettem minden szál ruhámat, önmagamat
            és védő ingemet.
            Nem vagyok már senki tisztelt barátja, kit köszönteni illik,
            nem vagyok senki teremtett asszony szeretője,
            se lapok munkatársa nem vagyok, se kártyapajtás,
            törzsvendég a klubban, se szerkesztő úr többé nem vagyok, se vándor,
            aki meredélyre kaptat, se út, se cél - és költő sem vagyok,
csak ember, aki minden idegével
            lágy takaró s melengető vacok után sír
            és csak áll a nagy sötétben
            s meztelenül
            Isten előtt vacog.

 


Nap és hold

Mitől lettél oly idegen, barátom,
oly távoli és meg nem fogható,
oly távoli és kísérteties?
Sok-sok parányi hétköznapiságod,
dohánytól sárga ujjaid, melyek
játékosan az asztalon doboltak,
telt ajkaid, melyek kis félkörű
homályt hagytak a pohár peremén,
nyírt bajszod, melyre tréfásan fagyott
téli reggel a bolyhos zuzmara,
szürke szemed kissé kunkorodó
pillaszőrei, melyek huncutul
rebbentek meg a sakktábla fölött,
ha rosszul léptem s egy-egy tisztemet
letaroltad, jóízű kacagásod,
nyujtózkodásod, kéjes ásitásod,
ezernyi apró hétköznapiságod
mitől kaptak oly hallatlan tekintélyt,
lenyűgöző és fenséges vonást,
hogy már a puszta képzeletre is
feszes vigyázz-ban áll a lelkem és
csöndben borzong és némán tiszteleg?

Ó, vettem észre már hasonlatos
átváltozást közönséges, szelíd
tárgyakon is: a kerti asztalon,
a kéményen, a házunk födelén,
a fákon és a nyári bokrokon
és mindenféle egyéb dolgokon.
Nappal, mikor napfényben fürdenek,
a megszokott, józan világitás
világában, oly meghitt ismerősök,
mosolygósak és engedelmesek,
unalmasak és alázatosak,
mint a napok egyforma, szürke rendje,
a szorzótábla száraz logikája,
a reggel, délelőtt és délután.
Ám éjenként, ha nedves suhogással
a reszkető, hideg, ezüstfehér
holdfény esőzik rájuk: növekednek,
növekednek és egyre növekednek,
valamely ismeretlen őserő
költözködik beléjük, imbolyognak
hallgatagon, puhán, rejtelmesen,
titokzatos, ember-nem-járt világnak
megfoghatatlan törvénye szerint.
S égigérő kísértet lesz a fákból,
egymással suttogó és egyetértő
szellemlények a fürtös orgonákból,
a háztető félelmek tánchelye,
a kémény furcsán fölfelé mutat
valami láthatatlan nagy titokra,
figyelmeztetve s hallgatásra intve
s ha elhaladsz az asztal és a szék
mellett, vigyázva, lopva visszanézel:
nem indul-e utánad nesztelen,
gonosz szándékkal - s csend van, iszonyú,
dermedt és őrjítő csend mindenütt
és jól tudod, hogy titkot rejtegetnek
minden tárgyak és minden létezők
s a holdfényben mindennek titka van
és mind tudják az egymás titkait,
csak te nem érted, te nem értheted
ó, lelkem, aki lassan elhaladsz
e reszkető és zajtalan világ
idegen, szörnyű fensége előtt,
feszes léptekkel, félig eszelősen
és jobbra-balra némán tisztelegsz.

Ottkünn fehéren tűz, ragyog a hold,
tárt ablakomon át szobámba lát;
míg én - az élet és a nap fia, -
ülök meg-megreccsenő bútorok közt
és homlokomat símogatva tízszer,
húszszor is elismétlem csöndesen,
roppant csöndesen, hitetlenkedőn
és mosolyogva ezt az egyszerű
kis mondatot, hogy: - Meghaltál, bizony,
egy éve már, hogy meghaltál, barátom.

 


Esti teázás

Az ódonművű óra ver,
a mennyezeten pókok szőnek.
Homlokodon bánat hever,
bánata özvegy, néma nőnek,
            ki fogyton véknyul, mint a hold,
            mert arra gondol, ami volt
            s hunyó tűznél fonnyadva fázik
            és arra gondol, aki holt,
            míg zöld, nagyárnyú lámpa mellett
            magányosan, csendben teázik.

S akkor jövök. Halk nesze sincs
saruimnak, mikor belépek.
Nesztelen moccan a kilincs,
borzadva néznek rám a képek.
            - Én is teázom, kedvesem... -
            mondom lágyan és kedvesen.
            A húnyt parázsnak lángja támad.
            És felakasztom csendesen
            kék sapkád mellé a fogasra
            fénylő, mennyei glóriámat.

 


Húsvéti ének az üres sziklasír mellett

Sírod szélén szinte félve,
iszonyattal üldögélve,
ó - mekkora vád gyötör,
mardos, majdnem összetör:
mily látás a kétkedőnek,
törvény ellen vétkezőnek,
hogy üres a sírgödör.

Nyitott sírod szája szélén
sóhajok közt üldögélvén
szemlélem bús, elvetélt
életemnek rút felét
s jaj, - most olyan bánat vert át,
mily Jacopo és Szent Bernát
verseiből sír feléd.

Nincs gonoszabb, mint a hitvány
áruló és rossz tanítvány,
ki az ördög ösvenyén
biztos lábbal, tudva mén:
szent kenyéren nőtt apostol,
aki bűnbe később kóstol, -
Krisztus, ilyen voltam én.

Amit csak magamban látok,
csupa csúnya, csupa átok,
csupa mély seb, éktelen,
testem oly mértéktelen
volt ivásban, étkezésben,
mindenfajta vétkezésben
s undokságom végtelen.

Ó, ha tudnám, megbocsátasz,
s országodba bebocsátasz,
mint szurnám ki két szemem,
mint vágnám le két kezem,
nyelvem húznám kések élén
s minden tagom elmetélném,
amivel csak vétkezem.

Bűneimnek nincsen számok.
Mindent bánok, mindent szánok
és e sajgás, mely gyötör
nem is sajgás, már gyönyör.
Hamuval szórt, nyesett hajjal
ér engem e húsvéthajnal
és az üres sírgödör.

Bámulok a nyirkos, görbe
kősziklába vájt gödörbe,
bénán csügg le a karom,
tehetetlen két karom...
Te kegyelmet mindig oszthatsz,
feltámadtál s feltámaszthatsz,
hogyha én is akarom.

Lábadozó régi hitben
egész nap csak ülök itten.
Lelkemet nagy, jó meleg
szent fuvallat lepte meg,
lent az odvas, szürke barlang
mélyén muzsikál a halk hang,
ahogy könnyem lecsepeg.

Az én Uram újra él most,
országútján mendegél most,
áprilisban fürdik és
aranyozza napsütés,
ahol lépked, jobbra-balra
ezer madár fakad dalra
s ring, hullámzik a vetés.

Éneklő sok tiszta lánnyal,
liliomos tanítvánnyal
nem követlek, Mesterem.
Majd csak csöndes estelen
indulok, hol vitt a lábad,
földön kúszom könnybe lábadt
szemmel, szinte testtelen.

Fennakadva tüskeágon,
éjsötét nagy pusztaságon
étlen-szomjan vágok át,
nagy hegyeken vágok át,
mint eltévedt eb szimatja,
mely halódva is kutatja
vándor ura lábnyomát.

S közben dalolok az égről,
pálmás, örök dicsőségről,
vonszolván földdel rokon
testemet a homokon
s így ujjongván, nem is érzik,
hogyan sajog, hogyan vérzik
rögbe horzsolt homlokom.

Mert az égi útnak elve:
kúszva, vérzőn, énekelve,
portól, sártól piszkoson
menni mindig, biztoson...
S kopjék térdig bár a lábam,
tudom, az ég kapujában
utólérlek, Krisztusom!

 


A tó tavaszi éneke

Be jó is volt,
míg jég födött:
csend jég alatt
és jég fölött,
nagy hallgatás volt
mindenütt -
Ma minden kis nesz
szíven üt.

Hó- s jégtakarta
volt a part
és engem is
nagy jég takart,
vastag, páncélos,
szürke jég,
közömbös, mint a
téli ég.

Nem bántott semmi
bántalom,
nem ártott semmi
ártalom:
A szél a jégen
elszaladt,
nem borzolt fel
a jég alatt.

A kő a jégen
fennakadt,
nem ütött meg
a jég alatt.
Áldott, kit ily
nagy csend födött,
csend jég alatt
és jég fölött.

Elment a jég
jaj, mindenütt
s ma minden kis zaj
szíven üt -
vagyok mezítlen
kék elem
és testem-lelkem
védtelen.

Belémtekint
a cipruság,
borzol a szél,
szomoruság,
a nap is bennem
sistereg,
kővel dobál
a kisgyerek.

Ma minden bennem
él, mulat,
a pillanat,
a hangulat
s akár hiszik,
vagy nem hiszik,
minden madár
belémiszik.

Fáj az eső,
a szép idő,
a surranó
szitakötő,
minden zavar
és fölkavar
és minden csupa
zűrzavar.

Ha csillagoktól
csillogok,
vagy elbujtak
a csillagok,
egyszerre fáj már
estetájt
minden, mi sok-sok
este fájt.

Ó, emberek,
nem alhatok!
Fájdalmam a
fájdalmatok,
itt tükrözik
keresztetek
és borzadok
és reszketek.

 


Templomablak

Szent-Iványi Sándornak

Kik csak az uccán
járnak-kelnek,
szépséget rajta
nem igen lelnek,
kiváncsi szemmel
rá nem tapadnak:
csak egy karika,
szürke karika,
ólomkarika,
vén templomablak.

Rácsa rozsdás,
kerete málló,
emitt moh lepi,
amott pókháló, -
sütheti napfény,
sötét örökre,
mint világtalan,
bús világtalan,
agg világtalan
húnyt szeme-gödre.

De ki belép
a tág, iromba,
boltozatos,
hűvös templomba
s belülről pillant
ablakára,
megdöbbenten áll,
megkövülten áll,
elbűvölten áll, -
Nézz a csodára! -

Színek zengése!
Fények zúgása!
Mártir mosolya!
Szűz vallomása!
Kék, ami békül,
piros, mi lázad!
Magasba ragad,
a mennybe ragad
lángtünemény
és tűzkáprázat!

Ó, titkok titka:
a földön itt lent
belülről nézzen
mindenki mindent,
szemet és szívet
és harcot és békét! -
Áldja meg az Úr,
áldja meg az Úr
a belülről látók
fényességét!

 


Arany és kék szavakkal

Miképen boltíves,
pókhálós vén terem
zugában álmodó
középkori barát,
ki lemosdotta rég
a földi vágy sarát
s már félig fent lebeg
a tiszta étheren,
ül roppant asztalánál,
mely könyvekkel teli
s a nagybetük közébe
kis képecskéket ékel,
Madonnát fest örökké
arannyal s égi kékkel,
mígnem szelid mosollyal
lelkét kileheli, -
úgy szeretnélek én is
lámpásom esteli,
halvány fénye mellett
megörökítni, drága
arany és kék szavakkal
csak téged festeni,
míg ujjam el nem szárad,
mint romló fának ága
s le nem lankad fejem
a béke isteni
ölébe, én Szerelmem,
világ legszebb virága!

 


Meghitt beszélgetés a verandán

Csodálatosan békés délután.
Benne van teljes életünk.
Ülünk egymással szemben,
beszélgetünk.

Egyszerű és jó vagyok,
mint világ fölött lebegő
madár. Te átlátszó vagy,
tiszta, mint a levegő,

mint üvegkorsónk friss vize,
melyen átcsillan a nap.
Én szomjas vagyok
s te nem tagadod meg tőlem magadat.

 


Vallomás

Élek, mint szigeten.
Mindennap térdre kell
hullanom. Kivüled
semmi sem érdekel.
Kihülhet már a nap,
lehullhat már a hold,
e zengő túlvilág
magába szív, felold.
Édes illatai,
különös fényei
vannak. És szigorú,
boldog törvényei.
Mit máshol ketyegő
kis óra méreget,
itt melled dobaja
méri az éveket
s ha szólasz, mindegyik
puhán, révedezőn
ejtett igéd ezüst
virág lesz kék mezőn
és sóhajod a szél,
mely fürtjeimbe kap
és arcod itt a hold
és arcod itt a nap.

 


Légyott

A kis szobában
csillagok hevertek
sepretlenül,
mint limlom és szemét
s a toronyórák
egyre-másra vertek.
Akkor lehunyta
nagy, sötét szemét.

Haja bozótja
lassan kúszni kezdett
és körbeszőtte-
fonta a falat.
Szíve, kit bomlott
keble kieresztett,
darázsként szállt
a mennyezet alatt.

A száj fölött
ibolyalángok gyultak.
Kezéhez értem:
nyirkos ujjai
halk zizzenéssel
sorra földre hulltak,
mint hervadt szirmok
szoktak hullani.

 


Dal az elmaradt vallomásról

Úgy vágyna hozzád
ezer puha szó,
ezer csudaszó,
színes, szomorú
szerelemmel lázadozó.

Úgy beborítna,
mint földet az ég,
mint fénnyel az ég
a remegő rózsát,
mely lengve, lobogva ég.

S meghal mind, mire
kinyíló ajkamhoz ér,
mosolygó ajkamhoz ér,
csomóba alvad,
mint fagyban a földön a vér,

S megkopva lassan
megyek egy hűs gödörig,
megyek a sírgödörig
s a vallomás is
fakul és üszkösödik,

csak mélyül a csend
s őszibb lesz mind a vidék,
november lesz a vidék
s az egyetlen szép szerelemre
késik a bizonyiték.

...Míg aztán én leszek
fölötted a reggeli fény,
fürtödön alkonyi fény,
szó, ami néma
és mégis költemény,

minden magam leszek,
emlék és friss levegő,
szentség és tág levegő
s az édesbús öröm,
a testeden átremegő,

házad fölött a csillag,
mely álmaidba rezeg,
csillog és szívedbe rezeg,
szerelem, szerelem,
karácsonyfádon gyertya leszek.

Viharban dörgés,
mely lángoló csodákra hív,
háborgó csodákra hív
s egy világnak zengi, mire
kicsi volt s gyönge a szív.

Karom a földre cikázik
haragos villám gyanánt,
csattanó villám gyanánt
s lesujt körülötted
mindenkit, aki bánt...

 


Most elmondom...

Most elmondom, kicsim, az úgy volt:
mikor a halk sík bársonyán
kihúnyt a nap és már sovány
arccal fölkelt a szép, hazug hold,
nagyon vágytam hozzád beszélni -
Ó, nem bohón és nem bolondul,
de mélyen, mint harang ha kondul
s ahogy csak férfi tud beszélni.

Kezembe fogtam kezedet
s felpillantottam, - fel a fára,
melynek tar ágán furcsa, árva
levél-sziluett reszketett,
úgy imbolygott fonnyadt-ezüsten,
mint lágy könnycsepp, mely csüng a vékony
pilla szélén, vagy illanékony
pernye, ha percig áll a füstben.

Mint bús leány, kit lassu méreg
naponta mart s félig megölt,
de menyasszonyi fátylat ölt,
bár tudja, több napot nem ér meg
és révedezve haboz és vár,
tétovázik a hajdani
mérget ma is felhajtani:
maradna is még, hullna is már.

Társai, sárga, hullt szerelmek,
halomban hevernek alul
s éreztem, jaj, ez is lehull,
ha szavaim most rálehelnek,
nem birja ki e halk, finom lény,
ha holdsugárnál tömörebben
csak egy hang is feléje rebben...
És én hallgattam, mint a holdfény.

 


Tavalyi szerelem

Emléke visszacsillog
s olykor arcomra tűz,
arcomra, mely fakó
s elmult évekbe néz.
Fényes volt, mint a csillag,
forró volt, mint a tűz,
fehér volt, mint a hó
s édes volt, mint a méz.

Még néha visszacsillog,
de már nem bánt, nem űz,
enyhén símogató,
mint hűs, testvéri kéz:
Lehullott, mint a csillag,
elhamvadt, mint a tűz,
elolvadt, mint a hó
s megromlott, mint a méz.

 


Út a Kálváriára

Reszkető, enyhe fény sugárzik.
Egy felhő lassudan megyen.
A lélek fáj, a fény sugárzik.
Valaki ballag a hegyen,
hűs homlokáról fény sugárzik
s szemét lehúnyja: - úgy legyen!

Elszállt szerelem illatától
kövér és fűszeres a lég.
Halott szerelem illatából
soha, de sohasem elég.
Bomló szerelem illatából
sejti a szív, hogy itt a vég.

A seb szép csöndesen begyógyult,
- ó, angyalok bús, kék szeme! -
a seb már nem sajog, begyógyult,
- ó, halkan búgó, mély zene! -
a seb már régesrég begyógyult
és mintha mégis vérzene.

Valaki lépked, felfelé tart.
Bozót közt víg madársereg.
Valaki lassan felfelé tart.
Tövisről vérharmat csepeg.
Valaki fel, a csúcs felé tart,
hogy önmagát feszitse meg.

 


Bújdosás és keresés

Nedves a pillám,
mint gyöngyvirág esti levele.

Zsongó-dongó szél suhan
s illatod érkezik vele.

Édes, erjedt pusztulás,
súlyos pókhálók, sűrü szálak,

sebekre gyanta, vatta, gyom...
Már lefekszem, mert nem talállak.

Fohászkodásom szavai,
melyek közül egyet sem értek,

mint kis miazmák rajzanak,
szétnyüzsögnek, mint a férgek.

Csak rólad villan elmosódó
rajz: még látni, fogni akarom,

de elmosódom vele én is
és lehull és elvész a karom.

Az éjszaka dudvás, fülleteg alja
rejti a bomladó királyfit.

...Hol vagy? Ibolyafényű csillagod
milyen avar alól világít?

 


Pasztell

Nézel hajló tölgyfa-ágat,
gyomokat, miket kivágat
mord paranccsal zordon kertész,
széles paddal vár a kert-rész
sűrüje, hogy tűnj el, vessz el
jobbkezedben Sokratesszel.
Délutánra enyhe, szőke
fény esik a háztetőkre
s szürkepettyes, gyöngyszín, halvány
galamb búg az eresz alján.
Alkonyatra sásos zugnak
mélyén futó vizek zúgnak,
csupa sötét, furcsa, hült nesz,
bús suhogás, mi körülvesz.
Ebben a nagy félig-csendben
asszonyszemek cseppje cseppen,
csak a lélek füle hallja:
nyirkos lesz a lombok alja.
Sok imbolygó, halk kisértet
lábujjhegyen jön el érted
s pillantván a barna fákra,
gondolsz régi balladákra.
Nappal-éjjel így terül szét
fölötted az egyedüllét,
lassan tompa, fullatag, nagy
csöndbe merülsz, hallgatag vagy,
nem akar a könny fakadni,
sem a szó könnyen szakadni,
mind nagyobb a néma sejtés,
mindig több a mélyre-rejtés,
minden nappal, amit élsz,
több, amiről nem beszélsz.

 


Száraz ág

Szép, lankadt novemberi galy,
jó bánat tiszta, lassú míve,
kiről levált a röpke raj
s alatta hajló, száraz íve
maradt hűs, haldokló kezeknek,
magánnyal dús és koldus ág,
melyen csak emlékek rezegnek:
elvégezett szomoruság! -

Miért vettelek észre ma
talán először életemben,
mint sokszor elhadart ima
szavát, amely az értelemben
tartalmat nyer és felvilágol?
Miért nincs más rajtad kivül
szememben ebből a világból,
mely elsötétül és kihül?

 


Így dudolok az uccán:

Zord kémény-rengetegbe,
a városba megyek be.
Ó, sokkal-sokkal inkább
mennék a zöld hegyekbe,
inkább járnék a selymes
fűben, zörgő avarban,
mint sápadt emberek közt
e hörgő zűrzavarban.

Minden sarkon tumultus,
veszekedő zsinat.
Vágyakból szőtt, finom
pókfonalaimat
motorkerékpár tépi
cafattá s beleront
halk, zümmögő zenémbe
a rekedthangu gond.

Egy őszi délutánon,
amikor nem is hinnéd,
egy őszi délutánon
meglásd, megszököm innét,
szűk szobámból nem a
város felé megyek be,
hanem ki, a szabad
és távoli hegyekbe.

Ott is maradok aztán.
Eltévedek a sok
fa sárga sűrüjében,
medvék és farkasok
hevernek lábaimhoz
s így leszek remete,
ki szirmon számolom:
az Isten szeret-e?

Nem bújt el senki jobban,
nem hal meg senki szebben.
Úgy hull rám az örök csend,
úgy száll, keringve lebben,
ahogyan - míg a lombot
lágy szél fuvalma rázza, -
kis ájult gyík fölé
hull a levelek száza.

Szívemből kék virágot
sarjasztok kedvesen:
hadd bukkanjon reá
sétáló kedvesem,
ki két napig pirosra
dörzsölte szép szemét,
mivelhogy béke lettem,
boldog por és szemét.

 


Merre száll?

Madár zeng s villan az égen
fut árnya sötéten a réten
fent tűzben két lila szárny ég
lent hamuszürke az árnyék

Röghöz tapad életem - ó jaj
szállni be bús örök óhaj
örök, de örökre hiába
embernek földön fut a lába

Valahol fent két lila szárny ég
rohanok mord és hideg árnyék
botladozom magam összesebezve
messzire messzire - messze

Ó merre száll az a langy dal
az a fényes mennyei angyal?
kinek lila szárnya ragyog
kinek én csak az árnya vagyok.

 


Csokonai sírjánál

"A Reményhez" című Csokonai-vers
dallamára énekli másfélmillió zarándok.


Hol bolyong a lelked,
            szólj, Csokonai!
Szólítnak a lelked
            bús rokonai,
szólítnak, keresnek,
            hívnak epedőn,
ődöngvén a keshedt
            ódon temetőn.
Vén fejfák közt vánszorogva,
            Erdélyből jövén,
vágyunk állni szívszorongva
            sírhalmod tövén,
állni hajtott fővel
            mozdulatlanul,
írott néma kővel
            szólni szótlanul.

Megmozdul a szellő,
            porladt rokonok
melléből lehellő, -
            zizeg a homok,
zizegnek a lombok
            és amerre látsz,
hajladozva bólog,
            reszket az akác.
Bú a szívben, könny a szemben.
            Hirdeti a kő:
Itt született Debrecenben
            s itt pihent meg ő,
Hatvan utca-végen
            fekhelye vagyon,
teste régesrégen
            homok, dudva, gyom.

Minden ismerősid
            rád támadtanak,
rád dőltek az ősi
            kollégyom-falak,
zargatták a költőt
            morc professzorok,
átkokat üvöltött
            mindenegy torok.
Te meg mentél, vándoroltál,
            száműzött szegény
s veled ment az ősi oltár
            veled ment a fény.
Bakony-erdőn ágyat
            múzsakéz vetett
s békötözte lágyan
            sebhedt szívedet.

Ám a tiszta hűség
            tovább megmarad,
mint a keserűség
            s a kemény harag. -
Mint eb, kit a gyatra
            gazda elzavart,
fordul alkonyatra,
            megtér, hazatart,
Te is mentél széllel szembe,
            árnyad egyre nőtt,
visszatértél Debrecenbe
            a halál előtt,
itt hulltál romokba,
            mikor este lett
s rejtéd hűs homokba
            lázas testedet.

Merre leng a lelked?
            - szólj, Csokonai!
Szólítnak a lelked
            dúlt rokonai,
űzöttek, bolyongók,
            megvert magyarok,
kikre ordas gondok
            szája agyarog,
sírodat, mint dús, nagy asztalt,
            ülik körbe, lásd:
akit senki sem vígasztalt,
            adj vígasztalást!
Etess meg ebéddel,
            adj hit-falatot,
itass meg igéddel,
            bölcs magyar halott!

Meglendül a szellő,
            szólva száll a szél,
sírokból lehellő
            légáram beszél,
leng, suhogva hajlik,
            borzong, merre látsz,
tengerként morajlik,
            zsong ezer akác.
Halk sírással felidézett
            hangok zengenek.
Mily káprázat! Mily igézet!
            Végigrengenek
a sírok idővert
            korhadt csonkjai,
zúg a temetőkert,
            szól Csokonai:

"Halld beszédem imhol.
            Hazád az a föld
akkor is, ha gyilkol
            és ha már megölt
és ha házad, ólad
            füstölgő romok
s fut a föld alólad,
            mint a futóhomok.
Nézd, Debrecen porhomokja
            futna szerteszét,
de akácok marka fogja,
            tartja a kezét,
ölelik, csittitják
            izmos és kerek
karjukkal, szorítják
            szívós gyökerek.

Halld: a tiszta hűség
            tovább megmarad,
mint a keserűség
            s a kemény harag.
Míg a földön csúszol
            s napnyugtáig érsz,
százszor elbucsúzol,
            százszor visszatérsz.
Lehet, földed úgy ereszt el,
            mint gaz mostoha,
de ha egyszer belefekszel,
            nem dob ki soha,
mikor ágyat vet majd
            s végkép befogad,
szíjas gyökeret hajt
            csontod és fogad.

Menj haza akácul
            s ha nyugonni tér
tested és aláhull,
            légy te a gyökér,
holtak itt is, ott is,
            több már el se fér,
millió halott és
            milliárd gyökér.
Vezekel az ősi vétek
            ősi föld alatt.
Holt karokkal öleljétek,
            míg el nem szalad,
szőjétek keményen
            ujra át meg át
s megkötött fövényen
            játszik unokád."

Elhallgat a szózat.
            Egy bozontos ág,
egy fűszál se borzad.
            Méla némaság.
Csak bent zsong a zsoltár:
            Hálánk csókjai
illetnek, hogy szóltál,
            jó Csokonai!
Vándorbotunk, régi jussunk,
            vígy a homokon!
Induljunk, hogy hazajussunk!
            Ég veled, rokon!
Béborult a hűs ég,
            hűs esője sír.
Hazahív a hűség
            s otthonunk a sír.

 


A sötétség verse

Ó, virrasztások évszaka!
Vastagon fog a tinta, zordul.
A rozsdalevű éjszaka
már hatkor a kertekre csordul.
Reves fák nyirka folydogál
s te arra gondolsz: mennyi éved
van hátra még? Jaj meg-megáll
a láb, mert fél, hogy sírba téved.
...Mondd, kissé mártottál-e már
hófehér cukrot barna lébe,
egy feketekávés pohár
keserü, nyirkos éjjelébe?
S figyelted-e: a sűrü lé
mily biztosan, mily sunyi-resten
szivárog, kúszik fölfelé
a kristálytiszta kockatestben?
Igy szívódik az éjszaka
beléd is, fölfelé eredve,
az éjszaka, a sír szaga
minden rostodba és eredbe,
mígnem egy lucskos, barna esten
az olvadásig itat át,
hogy édesitsd valamely isten
sötét keserü italát.

 


Már hiába nézed

Úgy hagytad el az ifjúságot,
mint aki hörgő hófuvásu, téli
estén párás szobát hagy el
s hogy még marasztják, titkon azt reméli -
De mind hallgatnak, senki sem szól,
szél fú be az ajtóközön
s ő lassan indul, keze a kilincsen
és visszanéz és elköszön.

Úgy hagyott el az ifjúság,
mint a holtak. Bizony, holtak szokása
habfátyollal takarni el
arcukat, hogy többé senki se lássa.
Utoljára még megölelnéd,
de karodat lágyan lefejtik
és ellopják és kiviszik a holtat
és énekelve földbe rejtik.

Ó, érettsorsú, árva férfi,
ki lápok lángjait űzted rohanva
s már-már elérvén, húnyni láttad
s kezedre csöppent lucskos, éji hamva!
Te harmincéves férfiarc,
sokat tudó, öregedő,
leheld vakká tükreidet, ne lássék
titkod: a sok finom redő.

Dudolj, dudolj, szál gyertya mellett.
Nem férfi, kinek könny csurog az állán.
Dudolj, dudolj, dudolva gyászolj,
fütyörésszél az ifjúság halálán.
Teste testedben mállik el,
míg babrálja a lágy enyészet, -
fényes nagy lelke száll magasra, száll, száll
s eltűnik. Már hiába nézed.

 


Bucsú az elitélttől

Mit vétettél, hogy ez jutott neked,
négy fal között egy rokkant, recsegő szék,
egy tintafoltos asztal négy fiókkal,
toll, kalamáris, szanaszét dobált
papírlapok: bús gond és gondolat?
Kuszált és láthatatlan drótokon
jön messziről az áram, a feszültség
s kering asztalban, székben s benned is,
süti-rángatja minden porcikádat
az ismeretlen, gyilkos villamosság.
Tőle fáj fejed. Ujjad tőle véknyul,
szemed hajdani fénye tőle tört meg
s orrod alatt a fiatal mosoly
tőle ferdül öreggé. Villamosszék,
vesztőhely ez, hol halni keserű
s édes egyszerre, igen, villamosszék,
mely lassan öl, alattomos erővel,
évek alatt. Lassan, de biztosan.
Ottkünn a bokrok zöld lángokkal égnek,
pislog, mint mécs, a sárga kankalin,
nedves illattól részegek a csízek,
puha kezekkel szél babrál a barkán
s kecskegidákként felhők futkorásznak
kelet felé, nyugat felé. Te meg csak
ülsz celládban valamely mord itélet
akaratából s betüje szerint,
mignem fejed az asztalra bukik
s csapzott hajad a féloldalra dőlt
tintásüveg levébe keverül.
Ottkünn tavasz lesz, víg, eszeveszett,
mikor a hóhér röviden jelenti
a birónak, hogy elvégeztetett.

 


A félelem szonettje

A száj fehéren ejti majd a szót: eredj!
S te, lelkem, borzadón leheled vissza: félek!
A test aléltan, nyögve enged útra, lélek,
mint anya gyermekét, ki idegenbe megy.

Fiam, mily házak, mily terek s mily uccaszélek
várnak reád? Mély lesz a völgy s magas a hegy?
Fiam, nehogy rossz társaságba keveredj
s feledd az emberszót, mit most beszélsz: beszélek.

A holt anyagra már a gyertyák füstje kormol,
az arcra percek folynak, sárga vegyvizek
s a tátott szájba csurganak a horgas orról,

te meg bolyongsz iszonyuan nagy íriszek
között, hol a felejtés vízesése mormol
s a fákon lomb helyett örök sötét zizeg.

 


Naplemente

Mi ez a furcsa, vézna sípszó?
Ez a selyemlágy, kék zene?
A nap, a nap, a zuhanó nap
mintha aranyat vérzene.

Völgyet szerettem, hegyre másztam.
Kértem, hogy isteni kegyek
mossanak bússá és szeliddé.
Vajjon most már hová megyek?

Fáj az éhség s a jóllakottság,
mar az ital, a szomja csíp.
Zokog a nap, a lebukó nap,
zokog az a távoli síp.

Milyen sötét lesz! Fülelő csend.
Lassan felmutatom eres
két kezemet a csillagoknak:
Nézzétek meg: üres. Üres.

 


Elárul, mert világít

Giz-gaz ösvényen, sűrü kerten
settengtem éjjel, kis kamasz,
nyálamat lenyelni se mertem -
Úgy raktam reszkető, ravasz
lábacskámat, oly lopva, roppant
vigyázva, hogy egy gally se roppant.

Könyvem a kerti kispadon
maradt. El kellett menni érte.
A párholdas kert is vadon,
ha a sötét varázsa érte
s a véknyan szűkölő, porázra
kötözött szél a lombot rázza.

Pfuj, agyontaposott csigák,
meredt békák hideglelése,
indákon ingó koponyák -
Nem jó éjjel kijönni mégse,
mért is jöttem éjszaka ki?
...Ott, a padon, ül valaki.

Szikáran ül és feketén,
a bokor rezgő ágain túl -
ahogyan észrevettem én,
észrevesz ő is és elindul.
A hold, a csillagok kioltva.
Rohanok, rémeset sikoltva.

Az ágyban forróláz gyötör,
leng az ágy, mint a kerti hinta,
szám szélén nagy varas sömör,
furcsa, a doktor bácsi mintha
csipogna, mint egy nagy csibe,
repül a forró semmibe.

Gyerekkoromat eltemettük,
széthullott milliónyi sejtem,
új milliót kaptam helyettük,
de nem felejtem, egyre sejtem,
irtózom az iszonyatot,
mi akkor át meg áthatott.

Ilyenkor meg különösen,
mikor két hete ágyban fekszem,
forgolódom idegesen.
Befelé fordul a beteg szem,
matat a döglő akarat:
Mi az, ami ottkünn maradt?

Igen, indulni kell utána,
hiába van sötét, igen.
Kígyó sziszeg a körtefán, a
füvek rohadt csöveiben
sunyin, züllötten és vigan
kúszik fel a heveny higany.

Felborzadt ebek összemarták
a holdat, cafatokba leng,
kisírt szemüket eltakarták
a csillagok. Vacogva cseng
varangyok síkos üvegteste.
Vigyázz, vigyázz! Be rémes este!

Mit is kell megkeresni? Félek.
A választ későn mondja ki
az elfehérült szájú lélek.
A padon ott ül valaki.
Tágult fülembe hull egy-egy nesz,
hallom, ahogy lélegzetet vesz.

Jön valaki, vagy valami,
lopódzó lépte néha csosszan.
Most nem tudok sikoltani,
marad a szám kitátva, hosszan,
most nem tudok szaladni sem,
émelygek rettenetesen.

Nem rejt el e vacak világ itt.
Békák közé leguggolok.
A szív elárul, mert világít,
illatoznak a szemgolyók.
Aki él, nem rejtőzhet el.
Jön. Itt van már. Egész közel.

 


Mint lázas kisfiú...

Be szép, mikor
leválik egy levél
és lassudan
zizeg, hull és libeg
s a kék és sárga csend
zümmög, zenél
és kérdezed:
mitől lett oly hideg?

És nem tudod:
vajjon a bús világ
a szebbik és
szemed azon mereng-e,
vagy befelé tekint,
hol nincs világ?
És nem tudod:
mitől lettél ma gyenge?

Oly gyenge, mint
a lázas kisfiú,
ki - míg siratják, -
únja az egészet
s nem bánja már,
mi balga és hiú
és mosolyog,
mikor jön az enyészet.

 


Azrael árnyékában

Fehér, haldokló koldusok.
Azrael szárnya megsuhog
s nyomába, mint a tinta, foly
ezer puha, meleg bagoly.

Síró, piciny, beteg hitem
eldédelgetem szeliden,
de amikor elszenderül,
úgy itt maradok egyedül.

Húsvétra készülnek talán,
csengő cseng barikák nyakán.
Itt süt, pirit, pofoz, gyaláz
a láz, a láz, a láz, a láz.

Reszketve sárgul a kezem.
Bibliára emlékezem.
Ecetet iszom s untalan
lándzsa döfi át oldalam.

Ezüst harang. Folyik a könny.
Mögötte jön a hűs közöny.
A szem sötét, semmit se lát.
Aludni ötszáz éven át.

 


Éjszakai dal

Ellobbant villám
fáj a mély sötétben,
emlékek árnya
reszket a tavon,
Ophélia haja
villódzva úszik,
egy vízi pókot
lágy aranyba von.
Dalolj csak álmos,
mélyfekete csillag,
ki nem is látszol,
olyan messze vagy,
mint ezer éve
holtak éneke,
mint jégvirág,
mit finomujju fagy
rajzolt ezüst mesék
kisasszonyának
zöld ablakára.
Messze-messze dal,
elsüllyedt csónak,
nyájak csöngetése,
ódon pincékben
korhadt ravatal.
Dalolj, dalolj csak,
pókháló, zizegj,
surranj suhogva
nyirkos denevér,
dalolj agyamba
égi meleget
hamar kihült
bolond fekete vér.
Nőjj a sötétben
égig vad növényzet,
hizzál murok
és rothadj el retek,
üvölts az égig
üres, iszonyú csend,
üvölts, üvölts -
Én föl nem ébredek.

 


Örök útitársak

Mellykémnek forró szeretettel

Ez első versem, mit Hozzád írok,
ki pályatársa lettél zord utamnak,
ki megfogod kezem, míg búg a gép
s az állomások mind mögém rohannak.
Harminc kis állomást elhagytam immár
és közeledik már a többi, jaj:
minden nap új mérföldkő, új barázda,
minden nap elhull egy-két szürke haj.

Bizony nem ünnep ez már. Utazás
csöndes, komoly magánya. Hallgatunk,
míg fogynak a fehér mérföldkövek.
Hová megyünk, ó, hová hajtatunk?
Lassubb iram kell,
tán közel a cél is.
Ha a végállomásra gondolok,
kezemben sír a toll, a zord acél is.

Dél, este, reggel sűrün váltakoznak,
a föld marad, az ég nekünk mozog.
Társam lettél: ha éhes vagy, etetlek,
ha megszomjaztál, hát innod hozok.
Ketten vitatjuk meg az útitervet,
titkos halkan, hogy meg ne hallja más,
suttogva kérdjük s úgy is válaszoljuk:
most hol vagyunk, ez milyen állomás?

Ó, szép ez így. Nyugodt, nemes, örök,
akár a kék, zöld, boldog végtelenség, -
Kacaj, sírás, - árny, fény, - élet, halál,
örök társak, együtt egy két jelenség; -
"Nagyon szeretlek" - gondolom magamban
és szólok: "Meg ne fázzál, végy kabátot."
"Nagyon szeretlek" - gondolod magadban
s megkérdezed: nem álmos-é barátod?

Lassacskán ősz lesz. Ősz és éjszaka.
Pereg a fák elfáradt levele.
Mig dübörögve zakatol a mozdony,
az éjszakába sóhajtom bele
a csillagok közé, a puszta űrbe,
mely pályánk fölött ferdén feketül,
hogy az üdvösség társammá szegődött.
Halld meg, halál: nem vagyok egyedül.

Szőke fejed lágyan vállamra billen,
mellemre hull egy fénylő hajfonat,
kezem reszketve babrál. Hül a lég,
hideg van már és rohan a vonat,
rohan, hidakon dübörög tova.
Felnyitod kék szemed, mikor megáll?
Miért alszol most, társam? Félve félek.
Elfolyik minden. Minden tovaszáll.

Látlak, mikor az út már elfogyott.
Áll a vonat. De nem szállott reád
a vég borzalma. Nézel, mosolyogsz,
felveszed a menyasszonyi ruhád,
karod karomba öltöd. Indulunk.
Suhognak a harmattal belepett fák.
Gyalog megyünk a sűrü, nagy sötétbe
s eltűnünk, mint a régi, halk legendák.

 


Tíz parancsolat

- Töredék -


I.

Én vagyok a Te távoli
társad és örökös barátod,
kinek kezét sose fogod meg
s igazi arcát sose látod.
Én is, mint te, egyazon úton
járok szüntelen körbe-körbe
s éjszakánként ugyanugy nézek
önmagamba, e furcsa, görbe,
törött és fátyolos tükörbe.
De nem szabad velem törődnöd,
legfeljebb ints egy lenge búcsút
felém, ha más tájakra visz
ez a vidám és néha bús út,
mely annyi felé kanyarog,
mert szánalmasan gyönge, gyatra
vadász, ki másra is figyel,
mint az üldözött drága vadra:
célod, hogy rálelj önmagadra.


II.

Nevem hiába ne vegyed;
ha hallottad is egyszer-kétszer,
hullasd ki emlékezetedből,
mert hamis kincs az, talmi ékszer,
mely meddőn, hívalkodva csillog
s kevés örömöt szerez annak,
ki csillogásába merül,
mert hiszen csillagok is vannak,
sőt üstökösök is rohannak,
e mély, komorló éjszakában.
Virág vagyok a zordon, ében -
fekete idők belsejében,
fekete álmok erdejében
virág, csak egy a millió közt,
százezer álomból egy álom,
melynek értelmét nem találod,
melynek értelmét nem találom, -
jaj, életem és jaj, halálom.


III.

(Hiányzik)


IV.

Tiszteld az izzó szenvedést,
mely mindünket tisztára éget,
tiszteld a jóság glóriáját,
tiszteld a békés bölcsességet,
tiszteld a mártír szenteket,
a gyermeket, jámbor parasztot
és minden prófétát, aki
a sziklából vizet fakasztott,
habzó szépséget és malasztot, -
tiszteld a költőket, akik
veled vannak, bármerre mennél
s több életet adnak neked
tulajdon ember-életednél.
Hajts főt az írások előtt,
melyek sárgultan szakadoznak
s az ősi márványok előtt,
melyek lassanként repedeznek,
ódon kertekben porladoznak.


V.

(Hiányzik)


VI.

Addig nézz csurdé angyalokra
és addig nyalj szerelmi mézet,
amig fekete fátyolával
be nem borít a bal enyészet,
örülj, örülj az ifjúságnak,
örülj, örülj az ifjú nőnek,
akinek csókjai nyomán
minden friss sarjak újra nőnek,
mint fű nyomán a friss esőnek, -
úgy zeng a szerelem szava,
mintha ezüst csengettyüt rázna, -
ki szeret, sohasem gonosz,
ki szívből csókol, nem parázna.
(De jól ügyelj: ha bűnnek nézed,
bűn is az, amire törekszel, -
ha gonoszat vélsz tudni arról,
hogy asszony karjaiba fekszel,
bizony gonoszat is cselekszel.)


VII.

(Hiányzik)


VIII.

Az igazságnak őre légyen
benned mindig az égi szellem,
hamis tanúságot ne szólj,
fiam, soha önmagad ellen;
ne hazudozzál önmagadnak,
tudd meg, ki vagy és mire vágyol -
ha útad szólít, ne marasszon
fiam, dunna és renyhe lágy toll:
keményen kelj a renyhe ágyból
s indulj a bátrak mosolyával,
zengő lélekkel, zsenge testtel,
mint aki mindent megmutat
s magában semmi bűnt se restell,
lépteit ingovány fölött is
titkos Isten hatalma ója -
kinek van ugyan sok-sok bűne,
gyarló egész emberi volta,
de mégsincs rejteni-valója.


IX.

(Hiányzik)


X.

Felebarátod ökre, háza
után kivánságod ne légyen:
ilyen szegénységekre vágyni
nagy szegénység és csúnya szégyen.
Orrodba édes illatot gyűjts,
szívedbe békét és mosolygást,
szemedbe fényt, hogy az utolsó
napon is tudj örülni folyvást
s eképpen szólj csak és ne mondj mást:
köszönöm, hogy tápláltatok,
hús, alma, búza, lencse, borsó!
Amint jó volt hozzám a bölcső,
tudom, hogy jó lesz a koporsó.
Ki most lefekszik, nem kivánta,
hogy földje legyen, háza, ökre,
de amit látott, gyönyörű volt
és véle marad mindörökre.
És övé marad mindörökre.

 


Tükör előtt

Előre való beszéd

Olyan érettnek vágyom ezt a versem,
mint ízes alma szeptemberi fán.
Nem kell a játék, sem a régi verseny,
lelkem erős bort s tompa fényt kiván
s csöndet, melyben csak tollam hegye hersen
s békét, milyen a fektető diván
s múzsát, kinek tengernyugalmú, hellén
összhang ragyog a homlokán s a mellén.

Jó férfihangszer, mély gordonka, szólj,
hullámaiddal folyjál szét remegve
s a bronzos lámpafényben úgy oszolj
el, mint tömör füst, ifjúságom kedve.
Lassan készülj el, szépséges, komoly
nagy költemény, magadat szövögetve,
soronkint nőve csak naponta, hogy
megfontoltan és bölcsen gazdagodj.

El ne feledd, hogy minden csak jelenség,
tűnékeny ábra, ideiglenes
s ha volna is a szenvedélyben fenség,
elég volt már s többé nem érdemes:
multtal babrálni oly könnyűnek essék,
mint hózimankós este kellemes
szobában ülni, míg a tűz leroskad
s a kéz tűnődve kártyákat rakosgat.

Így énekelj egy drága gyermekév
muskotály-ízű, serdülő szakáról,
melyet megölt a fagy, kiölt a hév
s tőlem időtlen messzeség határol.
Ha sejtjük, hogy nincs messze már a Rév,
mely zöld homályba ringat, jó a máról
levenni gondjainkat s hajdani
tisztább vizek felé pillantani.

Fakó fényképpel nézek egyre szembe,
ahogy az íróasztalnál ülök.
Mi minden jut egy képről az eszembe,
láttán borongok és felderülök
s mélázva veszem olykor a kezembe:
Egy kedves kisfiú, vidám szülők -
bizony, bizony, huszonöt éve van tán,
hogy ültek ott a tág üvegverandán.

Egyenruhát visel a ház ura,
a hadnagy úr. Merész, sasorrú, nyalka.
Anyám fején a tornyos frizura
roppant előkelő s a fiatalka
fitos archoz oly meghatón fura.
A kisfiúról mondhatnék egy falka
dícséretet, de egyesek szerint
önhitt vagyok s ez szerénységre int.

Boldog idők, melyek parányi bölcsőm
úgy ringatták, mint bárkát enyhe víz,
telt kamrán és üvegbe tett gyümölcsön
merengő nénik, édes tejbegriz,
adjátok bár egy pillanatra kölcsön
a "Szűz imája" és a "Für Elise"
hangulatát, mely eltemetve mélyen
most arra vár, hogy bennem újraéljen!

A tündérszínpad pillangó-raja
elhull. Haragvörös a naplemente.
Mérges darázsraj zurmogó zaja
közeledik, fulánkjait kifente.
Vérszagu tenger hullám-taraja
paskolja rácsos ágyam éjjelente,
bong a harang, ember nem nyughatik,
lángol a föld kelettől nyugatig.

Jézus kiált fennszóval: - Éli, Éli,
lamma sabaktani! - Dördül a menny.
Sikkant a sátán és világát éli,
égig fröccsen a sár, a genny, a szenny.
Apám rút csukaszürkére cseréli
aranyzsinóros pompáját. - Ne menj! -
zokog anyám. Csók, ölelés, virág, dal.
Megy a vonat hurrázó katonákkal.

Elcsöndesül a zenekar s a dob.
Magunk maradtunk, gyönge, árva három,
kiket az útból bárki félre dob.
Öcsém kétéves, én a hatot járom
és aki "hármunk közt a legnagyobb",
anyuska is legföljebb huszonhárom.
- "Ha néhány hétnél továbbtartana,
gyertek le hozzánk!" - írja nagymama.

Kis felvidéki város, vén Beregszász,
gazos Fürdőkert, sáros Vérke-part,
agg csöndedből ma is felém remeg száz
félálom-emlék, ködlepett, zavart -
kanyaró, vörheny, zegzugos öreg ház,
matrózruhám, melyet mamuska varrt,
iskolaudvar, felzsibongó hajsza,
nagyapám szúrós, pedrettvégű bajsza.

Újságot böngész már a kisfiú:
a Képes Krónikában szörnyű tankok,
géppuska, ágyú, drótsövény. Hiú
reménykedések, öblöstorkú hangok,
hősi halál, dicsőség, honfibú.
Kísértetként kopognak künt a mankók
s az elesettek százakra menő
nevei közt egy név: Dsida Jenő.

Deli nagybátyám! Isten így akarta?
Ki lelné meg már azt az elhagyott
országútmenti sírt, mely eltakarta
a kis mosolygó honvédhadnagyot?
Hűséges lelkű közlegénye, Bartha,
szipogva hozta el vérbefagyott
köpenyegét s elmondta ékesszólón,
hogyan ütötte át szegényt az ólom.

Riad a hír, hogy elesett a vár,
zúg, mint ha vészharangot vernek félre.
Apám! Przemysl! Anyuska sírva vár
egy üzenetre, pársoros levélre.
Nem jön. Majd nyárra. Elmulik a nyár.
Őszire megjön. Most se? Majd a télre.
Tört gyertyafény, imádság reggelig.
Hét hét után, év év után telik.

(Vonagló kis szív! Ó, hogy illett hozzá
a boldogság dús rózsa-kerete!
Most egyre szúrja, vérzi a gonosszá
fent tüskék koszorúja. Fekete
pók mássza meg és borzalmat bogoz rá.
Anyácska, édes asszony-remete!
Míg tenger könnyét ejti, önti, ontja,
pihegve alszik két sovány porontya.)

Szegényke egyszer épp reggelizett,
mikor az ajtón kopogott a posta,
lapot hozott, tán nyolcat vagy tizet,
- Él! Él! Halljátok, él! - sikoltja most a
boldog igét és elalél. - Vizet! -
Jó nagyanyám soká dörzsölte, mosta.
Zihálva olvas. Egymást éri a
kérdés: - Fogoly? Hol? Tomszk, Szibéria.

...S még mennyi emlék!... Százkalandú Verne,
Grant kapitány s derék Strogoff Mihály
s te könyvszekrény, csudák csilláros terme!
Zalán futásá-t félretenni fáj,
de nagyapám különben főbeverne:
- Mozogj, hékás, ne mind betűt zabálj! -
(Ott kellett épen abbahagyni, sajna,
ahol fürödni vetkezik le Hajna.)

Öcsi száguld a láncos kút körül.
- Gyű te! - csattanva cserdül karikása.
Szerény személyem szótlanul örül
s fokos kötettel - senki meg ne lássa, -
a padláslétra tetejére ül.
Megbabonázta Jókai varázsa,
a lágymeséjű, vágyzenéjű húr
ezüst zsongása: Az új földesúr.

Nem érdekel, hogy ottlent készülődnek,
kötözgetik a nagy csomagokat.
Félig hallom hangját a nagyszülőknek,
rémült anyámnak: - Indul a vonat
s az a kölyök sehol! - Szemembe szöknek
a könnyek, eltakarom arcomat.
S ugyan miért? Okom csak annyi van rá:
mint lett Ritter von Ankerschmidt magyarrá.

A létra olykor-olykor megrezeg,
átreng a ház a tompa ágyuzástól.
- Fiam! Fiam! - felém tárult kezek...
A sok riadt szem rettegést palástol...
Kábulatomból én is rezzenek,
búcsut veszek a megszokott lakástól.
Döng a kárpáti harc. Mi lesz velünk?
Robogj, robogj, vonat! Menekülünk.

 


Tarka-barka strófák

Ki volt Ilonka? Eddig róla persze
nem szóltam. Ő volt legjobb cimborám.
A legvadabb fiúknál több a mersze,
püföltük egymást hónapok során.
Övemben tomahawk, - kicsiny fafejsze, -
kertjük felé haladva szaporán
már messziről kutattam, vajha vár-e.
Én apacs voltam, ő meg delaváre.

Leírjam? Istenem, milyen nehéz
megfogni pár vonását! Szerterezdül,
bármily vigyázva nyul felé a kéz.
Húsz esztendő könnyes ködén keresztül
fúr át szemem, mikor szemébe néz.
Emlék-indákon millió gerezd ül
s valami mégis bizton igazít,
hogy őt szakítsam le, az igazit.

Aligha hinném, hogy utálatos volt.
Bronz-sárga szikrák szökdöstek haján,
az orra kissé szeplős és fitos volt,
cinkék vidultak tiszta kacaján,
gömbölyded arca fényes és piros volt
s kétoldalt olyan huncutkás, kaján
gödröcske, milyet angyalok kivánnak...
De mire kell szépség - egy indiánnak?

Most már bevallom, bármint hesseget
a szégyenérzés, hogy a latin órán
hozzáírtam az első verseket.
(Öreg tanárom zsörtölődve szór rám
utólagos, kemény intéseket,
ha ez kezébe jut.) De drága Laurám
nem tudta, hogy a Véres Kutyafog
Petrarca lett és rímeket nyafog.

Ez is miatta történt, csak miatta:
Egyszer apám, mint szokták jó szülők,
térdére vont s a nagy kérdést feladta,
milyen pályára vágyom s készülök.
- Költő leszek - feleltem. - Tyű, ebadta!
hördült a hangja, mint egy vésztülök:
- Te semmiházi! Elkotródj azonnal! -
(Őszinte szó nem mindíg jár haszonnal.)

Bizony nem hagytam volna annyiba,
hogy így Pegázusom szárnyába nyesnek,
ha nem puhít meg úgy a galiba
és balsejtelme egy-két nyaklevesnek.
Ám a dorgálás végszavaiba
foglaltak immár maguktól elesnek
s erőtlenek, hogy jóra intsenek:
"Költők csak voltak, költők nincsenek!"

Hej, jó apám! Ha tudta volna akkor,
mily teljességgel nem mond igazat,
félt volna tán, hogy sorsa tisztes aggkor
helyett pokol lesz, kora kárhozat!
Nincs annyi szunyog nyári alkonyatkor,
nincs a mocsárban annyi sok moszat,
nem írt le annyi zagyva verset Kassák,
ahány költő itt ténfereg manapság.

Szegény Erdély! Szegény irodalom!
Nyakába kötve irdatlan kolonca!
Ha mostan Byront mímelné dalom,
kitől örökbe szállt reám e stanca,
tudom, támadna rút riadalom:
névleg sorolnálak fel, sok ribanca,
gyémántnak árult hitvány békasó,
kire köpik a nyájas olvasó.

Ijesztő versezményeivel házal
és kéreget a nyalka Nyallay,
bús ál-Petőfi, telve honfilázzal,
majd szétrepesztik mély sóhajai
s csak pénzt zsebelve áll odébb egy házzal.
(A hentesek mind mécénásai
s ki Nyallay-vers-olvasásra számít,
csomagoltasson tíz deka szalámit.)

S a többiek, sok borzas, buksi fej,
csupa megváltó, fennkölt lelkű, tiszta,
- egy perc nyugalmat tőlük merre lelj?
Már valamennyi gondjaimra bízta
néhány csodálatos művét, amely
neked köszöni létét, szent giliszta.
Könyv lep be lassan padlót és falat
s én hálhatok a szabad ég alatt.

De hagyjuk a honmentő, népszakértő
s egyéb csúf irodalmi tetveket,
(ez nem reájuk, a tetvekre sértő!)
kik csattogtatnak nyálas nyelveket
a hatalom talpán s szőnek megértő
"kultúrközeledési" terveket, -
minél többször rugnak belénk s beléjük,
annál mohóbb nyalóka szenvedélyük.

A rímem inkább rólatok pereg,
akik bozótok, sziklák közt merészen
törtetek ösvényt, első farmerek,
s tanyát ütvén ez erdőntúli részen,
dalt kezdtetek. (Én még mint kisgyerek
figyeltem rá, példát követni készen.)
Tábortüzetek most is zengve ég,
honfoglaló, nagy írónemzedék!

Reményik, Áprily és Tompa László
s a mindíg zsémbes, mindíg harapós,
mindíg teremtő tettekért parázsló
öreg harcos, a kajlabajszu Kós
és Kuncz, akit korán elvitt a gyászló
s a hullócsillag, Sipos Domokos,
Nyírő, Tamási, - még ki fér a listán?
Molter, Tabéry, Berde, Bartalis tán... -

s ti mind, mindnyájan, tisztelt névsereg,
kiket nem sikerült itt rímbe rónom,
Betűországban bölcs miniszterek
s Kovács Laci a szerkesztői trónon! -
előttetek most büszkén tiszteleg
hegyes szuronyként villogó irónom.
A véletek való baráti lét
avatta széppé életem felét.

S Kemény János!... A térképen kereszttel
jelölik majd, hol áll a vécsi vár
s tanítják: itt volt az erdélyi Keszthely
és fényt vetett egy elborult, sivár
világba. (Kérlek, János, ne neheztelj,
ha ideírom, amit egy szikár
vén székely mondott rád a faluvégen:
"Báró ugyan, de abbahagyta régen...")

És számon kívül hagyni ki meri
az ifjúságot, fürge versenyével?
A sorban első volt Szemlér Feri,
majd Kiss Jenő, aki huszonhat évvel
a pálmát mindnyájunktól elnyeri,
Ormos, Bözödi - s jönnek ismert névvel
a múzsa többi jó kegyencei,
Szabédi, Varró, Wass és Szenczei.

Sok jóbarát, szólj! Lesz gyümölcs a gallyon,
mely benned ily dús virágba szökött?
Csak rajtad áll, e vers szégyent ne valljon
s hogy száz év mulva csillaggal bökött
jegyzetben kell-e magyarázni, vajjon
ki rejlik egy s más említett mögött,
avagy dicső nevet ragyogva nyersz-e, -
...ha addig él e néhány strófa, persze.

Sok tarka-barka dolgot kellene
még följegyezni rólatok, de döntő
érv tiltakozva hangol ellene:
úgy cseng e dallam máris, mint Vizöntő
havában a vers népszerű neme,
farsangi rigmus, mókás felköszöntő,
vagy Szilveszterre tákolt színpadi
bohóság... Jaj, ha hallaná Ady!

Az ő tusázó, véres szellemének
hatása, hogy a játszi hangulat
megvetve bujdosik a magyar ének
berkeiben és többé nem mulat.
Kik vígat írtak, szemlesütve félnek,
mint csempészek, ha zubbonyuk alatt
tilos bankókat rejtenek a ráncok
s matatják őket vizslató fináncok.

Kicsit nagyképűek vagyunk s olyan
jelmondatunk is: "Századokra termelj
s tekintsd magad halálos komolyan!"
Lantunk nyögesztő, félmázsás teher, mely
úgy zeng, mint jégzajláskor a folyam
s nem pengi ki a habzó, fürge csermely
ezüstkövek közt zirrenő neszét.
Pedig be szép a könnyű, halk beszéd!

 


A pántos kapukon túl

Ne zengj hát, vers, csak gyöngyöző beszéddel
csobogj, mint árnyas, tisztavízü kút.
Mint aki meghitt asztalnál ebédel
és közben elcseveg derűt-borút
nyájas családdal, hűséges cseléddel,
úgy mondd te is, ami eszedbe jut
a tájról, merre emléked barangol
s az érthetetlen, izgató kalandról.

Ó, mert kaland, ugyan mi volna más
mindaz, mi vélünk itt azóta történt,
hogy élni hítta valami varázs
a semmit és mi forgó zsebtükörként
vigyázzuk, merről jő a villanás
s egymásra tükrözgetjük az örök fényt.
Mi lesz, ha tükröd, mely fényért eped,
holnapra megvakul és elreped?

Én láttam egyszer megrepedni tükröt
s fénylő szemet, amint vakká meredt.
A mennyezetről zöld ámpolna függött
s a függönyökre vont ablakkeret
résén savószín szürkület szürődött.
Irtóztatóvá nőtt a kerevet
és agyvelőmet rázta meg a drága
baráti lény üvöltő némasága.

Valaki sebten orvosért izent:
a hallgatódzó, fekete sztetoszkop
a süppedt, bordás mellen úgy pihent,
mint vén sírdombon megdőlt fejfaoszlop.
Az orvos furcsán biccentett s kiment,
állt az idő és egyikünk se mozgott,
csak néztük, milyen sárgán villog a
görbén csukott száj egyik szemfoga.

Emlékszem: Mint ha tört üveg csörömpöl,
a márványasztalról, az ágy megett,
az óceán alatti, sűrü csöndből
egy óra sírt fel s hosszan cserregett.
Bensőnk rémült, marcangoló örömtől
és csukló iszonyattól remegett
és vártuk, vártuk a tébolyodásig:
hátha mozdul és nyújtózkodva ásít.

De nem mozdult. Lyukas üvegszeme
tintában ázott s látni megelégelt,
orrán át elcsurgott a szelleme,
mint híg kenőcs, ha eltörik a tégelyt,
repedt füléből kifolyt a zene.
Hiába zörgött, hörgött, jajveszékelt
az óra, mit félhétre őmaga
igazított be még az éjszaka.

Takard be azt az arcot, puha kendő,
takard be már, irgalmas feledés.
Ó, tudtam én, hogy életünk esendő,
de akkor láttam, tudni mily kevés:
csak a kegyetlen élmény elegendő,
mely ösztönünk fájó mélyébe vés,
hogy valónkat a megismerés láza
szentté hevítse s emberré alázza.

Hajdanta nem volt több nekem a vég
könnyekben ázó gyászromantikánál.
Búcsulevélke: "Fogsz te sírni még,
tudom, hogy visszahívnál és kivánnál,
mikor fejemnél két szál gyertya ég."
Romeo s Júlia ravatalánál
két agg siratja lányát és fiát, -
fáklyák között viszik Opheliát.

Később az elmúlás gondolatára
bőrömön pörsent ki a borzadály
s az undorító temetőbogárra
gondoltam, mely poshadt húsomba váj
s belétojja petéit nemsokára.
Ha nőre néztem, rémített a báj,
mert elképzeltem fölpuffadva, holtan
s a hullabűzt szédülve szimatoltam.

Már ez is elmult. Otthonos derű
pattintja föl a szememet naponta
s a megadás ezüst, dicsfényszerű
koszorúját hűvös szívemre fonta.
Nem rettenek meg, bár a keserű
vándor kilincsemet halkan lenyomta
s már asztalomra ferdül fekete
árnya s fülemhez ér lehelete.

Zarándok lettem és hívő keresztény.
Kedves virágom: zsenge barkaág.
Hiszem, hogy Krisztus és a szent kereszt tény
és rajta kívül minden hiuság.
Az egykoron izzógyötrelmű rejtvény
ma csiklandó, meleg kiváncsiság:
mi vár az élet pántos kapuin túl,
mikor a lélek lendül és elindul?

Igen, tudom, hogy szétesik az agy,
az én velőm, hol annyi sok gonosz forr,
kifut az én szemem, nyomot se hagy,
csontom csak enyv és mész és némi foszfor,
húsom foszlik, vérem csomóba fagy,
nyálam ecetté romlik, mint a rossz bor,
ismét elemmé züllik az elem,
mi csak enyém volt, - ám mi lesz velem?

Alvó leszek tán, kinek nincsen álma,
(ez pompás volna, mondta Szokratesz)
vagy élőlény olyant ki sem találna,
amilyen újtörvényű sorsa lesz?
Szűz angyalillatot legyez a pálma
s míg a szökőkút csengve csörgedez,
rejtelmesen dudolgatnak a szentek:
szeretteink, akik előre mentek?

Talán falu lesz, holtak faluja?
Ó, már belőlük hány falura telne,
kiket szerettünk s akiket buja
zölddel borít az anyaföld szerelme!
Kék házikók, a kertekben thuja,
a lámpákból Isten szelíd kegyelme
sugároz és a tűzhely szapora
lángján serceg a csillag-vacsora.

Mit szellemem elálmélkodva most lát
oly szép, hogy összekulcsolom kezem.
Nagy üstökös-galamb viszi a postát
a kis faluba: "Este érkezem".
A Cassiopeián robog a gyors át
s úgy ott vagyok, hogy észre sem veszem.
Az állomáson, mely meszelt, parányi,
Kuncz Aladár fogad és Kosztolányi.

Pilláim könnyű könnytől nedvesek
s míg ballagunk a néma faluszélig,
szellemszavukra éhesen lesek:
mély zöngő hangon hosszasan mesélik,
hogy holtaink, az eltűnt kedvesek
lélekvilágukat mimódon élik.
Kiváncsi kérdés száz meg száz akad
s megbámulom a pöttöm házakat.

Ez itt a költők esti promenádja,
amott, hol az Uránus lángja gyúl,
Arany János lakik s népes családja:
az öreg itt is verseket gyalul,
vagy ha Shakespeare, a leghívebb barátja
toppan be hozzá este szótlanul,
borozgatnak s a borzasbajszú szittya
a morcos ánglust magyarul tanítja.

A tárt kapukhoz fényösvény viszen,
a végtelennek nincsen messzesége.
S lágyan lebeg az üdvözült vizen
a kék sziget, a némaság vidéke.
Ó, balga mind, ki halni fél, hiszen
az anyatejnél édesebb e béke
s ha jó lakásunk volt a földgolyó,
a holtak falva jobb, mint ami jó.

- Élet, halál, most látod, egy a kettő! -
mondja oktatva két jó mesterem.
- Ugyanazon mag sarjasztotta egy tő,
melyen a reggel és az est terem
s ha mit a balkezével visszavett Ő,
a jobbkezéből ismét elnyerem. -
...Költészet és bölcsészet ködvarázsa:
a seblázas szív hűs borogatása.

 


Az első csók

Bizony, valaha nem kellett ilyet
álmodnom, hogy a párna nyugtot adjon
s társaim hulltán ne legyek ijedt,
mint gyomlálás után a megmaradt gyom, -
mikor mégis kis kamaszként, ki siet,
nehogy a víg sétáról elmaradjon,
fütyörésztem és rugtam a rögöt
s Ilonka várt a kertkapú mögött.

...Húsos gallyakról csöpögött az illat,
csilingoltak a fán a levelek.
Itt az idő, a titkok titka nyilhat!
Szörcsögve tört fel vágyam, mint meleg
vérbuggyanás, mikor a mellbe nyil hat
s azt hittem, roppant terhet emelek
s görnyedtem, mint virág, ha himporos had,
méhek súlyától csaknem földre roskad.

Te építő és romboló elem,
mely nélkül létünk tája puszta, téli,
Petőfi álma, első szerelem,
ki tudna rólad méltókép beszélni?
Hiába hangolom és szerelem
a lantot, földi hang ki nem beszéli
azt a fájdító, boldog muzsikát,
mi akkor, egyszer bennem muzsikált.

Pucér, pelyhedző lánykatest lubickol
a szív tavában és a vér locsog,
kagylószín lábujjával szembeprickol
s félálomba szűz hónaljpamacsok
csiklandják orromat és számat is, hol
nagyhirtelen most meggyullad a csók,
meggyullad pirosan, perzselve lángol,
- szeretnék kiszaladni a világból.

Kirohanni s a csillagok között
zokogva futni, izzadtan, bolondul,
míg kergetnek batisztba öltözött
angyalkák s valamennyi csókot koldul
s az Isten rázza tűzből ötvözött
kolompját és az csengve-bongva kondul.
Csillag szikrázik, angyalcsók ragyog
s menny, föld azt zengi: Szerelmes vagyok!

Ti kisfiúk, ti nyurguló palánták,
kikben az első csókvágy sistereg!
Ha tudnátok, a férfit mire szánták
gonosz, fenekvő asszony-istenek
s hogy alszanak ki sorra mind a lámpák,
a férfiszívek és csak füst remeg
s korom komorlik tovalebegőben
fölöttük a borzongó levegőben.

A nedvesrűgyű első vágyban is
ott szunnyad már a szúrós férfipálya
termése, érett szerelmünk hamis,
zöldmérgű magva, dancs tragédiája,
mely - mondjam-é? - most négy év mulva is
belémmarcangol, ujjaimba vájja
tüskéit s mindent újra felszakít,
mit oly anyásan heggesztett a hit.

Egy drága nő, egy asszony, kit szerettem!
Fák sírjatok, virágok sírjatok!
Hogy elfeledtem, hogyan is hihettem?
Füvek ti, sírjon minden sarjatok,
füvek, akiken ágyamat vetettem
s ahol most már egyedül alhatok!
Könnyfürdőben szépüljön égi lénye
s haljon meg egy nagy szerelem regénye.

Nem jajgatás ez, sajgó szisszenet,
te sírsz csak, véső, aki lassan vésel,
készül az emlék, végső izenet,
fontolt írás, mit késem kőbe présel:
Áldás lobogjon a feje felett
hideg sugárral, égszín feledéssel,
áldott legyen a csókja mással is,
áldott legyen haló porában is!

S te költő, kit a bú mindegyre átvonz
a zord jelenbe, - mondd versed tovább!
Térj vissza csak a régi délutánhoz,
melyen piros pipacs, kék szarkaláb
közt csábított és vont egy napsugár-bronz
leányhaj, egy kis kéz, egy karcsu láb,
egy száj, mely rizsfogakkal ajkát rágja
s a zsenge vágy, e rózsaszínű máglya.

A fecskét, hogy a romló kert felett
merre röpüljön, ki tanítja arra?
Ki tanítja meg fújni a szelet?
Ki tanítja a felleget viharra?
Ki mondja meg, mikor van kikelet
s bonthatja bolyhos bársonyát a barka?
Ó, van jeles, nagy tudomány, amit
tudunk, noha rá senki sem tanít.

Míg nyugton alszik a gyanútlan elme,
nem sejtve, hogy mi nagy baj várható,
súnyin közelg az érés gerjedelme,
a macskaléptű, orv, gyujtogató
s a szikrát odalopja őkigyelme,
ahol a tűzvész könnyen gyujtható:
a fiatal test fülledt forradalma
füstölve lobban lángra, mint a szalma.

...Ülünk egy bodros körtefa alatt.
Agyamra mintha téboly gőze szállna.
A félkezem derekára szalad,
másik hajába túr... Riad, kiválna
karom közül, de nem tud... Pillanat...
ajkamon ajka, két kis nedves málna...
Mint gyom közül cikkázó csöpp gyik, oly
fürgén siklik ki száján a sikoly.

Talpraszökik. Izzó parázs a képe
s arcomra ken egy csattanó pofont.
Nem bánja, hogy a szoknyájába tép-e
a parti sűrü, melybe beleront,
csak fut, bukdácsol, nyargal a sötétbe.
Hátát ugrálva verdesi befont
két varkocsa. Én meg csak állok, állok
a fényben és rekedten kiabálok.

- Ilonka, állj meg! Ott folyik a víz,
vigyázz! Vigyázz! - de nem jön semmi válasz.
Nyelvemen csípős, furcsa málna-íz,
ínyem cukortól sűrű mézet nyálaz,
szemem párás, homlokom csupa víz,
szívem kalimpál és inamba száll az
első mámor, a fájó, reszketeg,
s már hallgatok és némán reszketek...

Elindulok kutatni nagysokára
a szökevényt. De léptem tántorog.
Megvan! - A parti pázsit pamlagára
dőlten piheg és sír és hánytorog.
A gyűrött kis fehér batisztruhára
gallyakon átszűrt, sárga láng csorog.
Kerülgetem lopódzva, lassan, lassan
s melléguggolok, hogy megsímogassam.

- Hallod, ne bőgj! - kezdem, de meghatott
vagyok én is. - Ne bőgj, hisz semmi baj sincs. -
Még csuklik és szipog ötöt-hatot,
majd fölveti szemét. Egy kósza hajtincs
hull kis pufók, könnyekkel maszatolt
képére és: - A gyermek - mondja, - nagy kincs,
de szörnyű, hogy törvénytelen legyen.
Most már muszáj, hogy engem elvegyen.

- Miféle gyermek? - kérdezem riadtan.
Halkan szól, mintha bűnről vallana:
- Ha meghalnék, se volna kár miattam,
mert a lányoknak (mondta nagymama,)
gyerekük lesz, ha férfi csókja csattan
szájukra... mint az én szájamra ma... -
S szemének újra megered a nedve
s zokog, arcát tenyerébe temetve.

Hallom, hogy kuncog és vihog a nap
s ahogy vigyordul, úgy süt egyre jobban,
a vén Szamos kaján kacajra kap,
kövér hulláma pukkadozva csobban
s víg pacskolással a hasára csap,
a nagy természet hahotába robban,
ezer madár csivog, kacag ezen
s kacagok én is, - szinte könnyezem.

Titkos, komoly magyarázatba kezdek,
hogy megvígasztaljam a kis csacsit
s roppant meggyőző szemeket meresztek.
- No, nem haragszol? Adj hamar pacsit! -
Sokáig bámul, kuporodva veszteg,
majd búgva fölnevet és rámkacsint.
- Bizistók - kérdezi mellemre bujva -
nincs semmi baj? Akkor csókolj meg újra!

 


Prérívadászok

Megint kenyeres pajtások vagyunk,
de nem vadócok, nem a régi nyersek,
kurjongatással, poffal felhagyunk.
Az irkalapra írt szerelmi versek
is kiderülnek lassankint. Agyunk
lázas szavaktól zsibbadozva hemzseg
s megyünk, megyünk. Alig lengedezőn
kószál a szél a jószagú mezőn.

Erdők, mezők világa! Enyhe dombok!
A nagy folyónál zsong, zizeg a nád,
szunyogzenétől dong a parti zsombok,
(álmodban mintha most is hallanád)
a réten százszorszépek, tarka gombok,
emitt sárgállik egy pimpó-család,
az a boglárka, ez a hosszú ringó
az orbáncfű, amott a kék iringó.

Bámulnak, mint a kedves őzike,
zöldelnek, illatoznak, növekednek:
kapotnyak, menta, gyíkfű, tőzike,
csikorka, porcsin, zsombor, zsálya, lednek! -
Emlékemet még vajjon őrzik-e,
vagy rendre-rendre ők is elfelednek,
amint nem voltam hozzájuk én se hű?...
Mizsót, kökörcsin, kosbor, fecskefű...

Három évszak virága mind személyes
jó ismerősöm volt. Csalit, bozót,
havas, patakvölgy, lanka, terebélyes
erdők tisztása nem tiltakozott,
ha titkukat kutattam szenvedélyes
örömmel. A növényhatározót
minden sétán zsebembe szorítottam
s a tündérkéket néven szólítottam.

Az illat elszállt, csak a név maradt,
a lényeg eltűnt, itt maradt a lárva.
Mégis - idézvén most e szép nyarat
négy füstös, fojtó fal közé bezárva,
úgy rémlik, füttyöt hallok s madarat,
patak csörög, lomb zúg. - Repülj csak, árva
robotos lelkem, merre vonz ama
néhány virágnév tündérbalzsama.

(Hát amikor hó púposul a fákon
s az ember vígan felköti a sít
s porzik alá a vad hepehupákon
s a szél fütyülve karmol és hasít!
Farkas-szabadság volt az én világom,
mely szívet edz és orcát hamvasít!)
Kötelesség! Csak ez a szó ne rágná
fülemet, rögvest indulnék világgá!

Mennék, mennék, mint akkor délután,
mely szép volt, Isten a megmondhatója.
Elől a kislány, én a lány után...
...Ilonka ujjong: - Nézd csak, gólya, gólya! -
- Hol van? - s az égre sanditok bután.
- Ni, ott sétál a békák pusztítója! -
- Ahá! - s kacagva firtatjuk, miért
oly méltóságos, peckes és kimért.

Lesből figyeljük, mint prérívadászok.
(Ez ismét olyan indián dolog.)
Súgom: - maradj, én csendben odamászok. -
- Hogy is ne! - súgja vissza és dohog.
Egyszerre szánkra fagynak a vidám szók,
lopódzunk négykézláb, szívünk dobog,
a nagy madár meg, mint a gólya-illem
kívánja, hetykén féllábára billen.

Elvétve mozdul, lassan lépeget,
a röghöz kattan hosszú dárda-csőre
és hozzá olyan súnyi képeket
vág, mintha látná a lomb közt előre
kúszó-mászó rézbőrű kémeket.
Amint kilépünk a szabad mezőre,
rettenve rebben s rémülten, vakon
elnyargal nyurga gólyalábakon.

Mi persze rögtön üldözőbe vesszük.
- Te arra fuss és vágj elé, ha tudsz! -
- Törött a szárnya! - Nehogy eleresszük! -
- Vigyázz te, ott egy szántóföldre jutsz! -
Mikor szorító gyűrünk már egész szűk,
erőt kettőzve száguld, mint a strucc,
majd hirtelen felborzolódva, zordul
megáll és elszánt dühhel szembefordul.

Tudom, hogy elborzaszt a borzalom,
- ahh, olvasóm! - melyet a harci tények
felsorolásával okoz dalom,
de hidd el, minden megfelel a ténynek,
amivel itt ideged borzolom.
A vers az époszok s lovagregények
fenséges dübörgésébe csap át,
zúgván az ádáz, öklelő csatát.

A grifmadár, mint megveszett boszorkány,
bősz, csattogó csőrrel nekünk esett,
süvítve forgott, őrvénylett az orkán,
mit szárnyával szemünkbe verdesett.
Ilonka rítt, ahogy kifért a torkán
s bevallhatom, a hökkentő eset
bennem se keltett nagy derűt. (Ne tessék
azt hinni, hogy könnyű a hősiesség!)

No, rajtad múlik, fiatal vadász,
hogy Old Shatterhand és a többi hősök
méltó utóda légy s amerre jársz,
tábortüzeknél indián regősök
zengjék a híred!... Majd kitört a frász,
hogy elgáncsolt egy korhadó fatörzsök
s látszat-vitézül én korántse rest
ellenfelemre buktam egyenest.

De mindegy! Most már nem megyek le róla!
Vágások érnek, égetők, marók...
Belécibálok... szétrepül a tolla...
köpök... zihálok... győzni akarok.
- ...Már karjaim közt vergődik bomolva,
csőrét szorítja reszkető marok:
a lángokádó, gyilkos grifkakasból
megtört fogoly lett és - Ilonka tapsol.

Tapsol s a hangja mámorral tele:
- Vigyük haza! Enyém a harci zsákmány
s úgy-e, enyém a dicsőség fele?! -
Tombolva táncol, mint egy vad kozáklány,
még a füle is megpirul bele.
...A balhüvelykemből meg, mintha csákány
csapása zúzta volna szét, kövér
patakocskákban csurdogál a vér.

Elrejtem, hogy a kislány meg ne lássa
és titkolom, hogy ég, sajog a seb.
(Ma is látszik még keskeny forradása,
mint fordított ruhán a régi zseb, -
de jaj, hány sebnek nincsen gyógyulása,
sőt napról-napra kínzóbb, mérgesebb,
belül rejtőzik, izzó szénre válik
és vérzik, vérzik, vérzik mindhalálig.)

Mucius Scaevola példát mutat:
mi, férfinépség, ne sokat nyafogjunk! -
Ilonka, mint egy furcsa, nagy ludat,
cipeli gornyadt egyiptomi foglyunk
s míg vérem jelzi hosszan az utat,
arról cseveg, hogy "békát kéne fogjunk".
Végre elérjük tágas kertjüket
s a gólya ismét szabadon üget.

Lucskos sebem mind lüktetőbbre fájul
s egész valómban szenvedem a kínt.
- Kötözd be! - mondom. Ő kezem után nyúl,
halálfehérre váltan rátekint,
majd meginog s a puha gyepre ájul.
Ébresztgetem, becézem, míg megint
a régi nem lesz arca pírja-hamva,
aztán apámhoz indulok rohanva.

Nem tudtam akkor s nem tudtad te sem,
kis pajtásom, hogy pár év mulva formás
ajkad közül szivárog csöndesen
a vér, e mélyről buggyant, forró forrás
álladra csurran, majd tűzveresen
párnádra foly, mint kézimunka-varrás
rőt csíkjai, bíbor hímzései
s az orvos jötte immár kései.

Azóta lelked, e nyájas kisértet
és cérnavékony, kissé vontatott
hangocskád oly kitartóan kisérget,
mint néma pusztán hold a vonatot.
És néha gyorsan hátranézek, érted
kutatva, mert érzem: két meghatott,
nagy, csillogó, örökké gyermeteg szem
figyel, amerre élek és öregszem.

Most is itt állsz, kis indián ara,
és hűs lehelleted hajamba borzol,
halkan dudol az angyalok kara,
szólnak csengők, ezüstből, tiszta bronzból
s két kis copfodról csillag-zuzmara
hull írásomra, amint hallgatózol
szívemen, mely most rímmel játszogat
s nézed rajtam az ifjú ráncokat...

Jaj, holtaink, az élet fut merészül,
nem torpanhat meg nálatok, ki él.
Jó, kedves arcotok porrá enyészül
s a gyászoló, ha sürgeti a dél,
búcsut vesz hantotoktól s - enni készül...
Szűzi neved szép emlékeinél
e dal sem állhat félbeszegve, csonka
oszlop gyanánt. - Nos, ég veled, Ilonka!

 


Tükör előtt

Az érett férfi búgó, tiszta, moll
panaszát vágytam elzenélni, mintha
szeptember-este mély gordonka szól.
S mi lett belőle? Semmi. Szürke tinta.
Akad a toll, a ritmus zakatol
s a lendület is lanyharöptű hinta,
melyről leugrott már a fürge, víg
gyerek s most árván leng egy ideig.

Kicsit úgy jártam, mint a bőbeszédű
vendég, ki sok-sok órán át cseveg
s csak akkor csillapul le a beszéd-dűh,
mikor látja, hogy a vendégsereg
el-elszunyókál, lágy szenderbe szédül.
Akkor feláll, bocsánatért hebeg
és röstellkedve, félszegen megyen ki
a híg esőbe. Nem marasztja senki.

Bocsánat, mondom én is. Indulok.
Kabátomat vigyázva leakasztom,
gyűrött halotti leplemért nyulok.
Szunnyad már minden, nem szólít marasztón
az ifjúság sem, egyre halkulók
a lépteim, csak árny vagyok, riasztón
lopódzó árny, kit áztat verdeső
vízeivel a szűntelen eső.

De ez megint nem függ mesémmel össze.
Figyeljük őt, a csapzott gyermeket,
akit fájdalma s ijedelme gőze
utcák során át hajszolt, kergetett,
hogy sajgó, véres ujját bekötözze.
Úgy száguldottam, mint a fergeteg
s a kimenőt bár tiz óráig kértem,
kilenc se volt még, hogy kapunkhoz értem.

Betoppanok és - ejnye! Itt ki járt?
Az ajtó, mely az ebédlőbe nyílik
és tárva máskor, most kilincsre zárt -
mögötte csend, egy árva hang se hírlik -
Mi történt itt? Úristen! Hátha kárt
tettek apámban!! ...Jól tudtam, nem illik
s arcomba pírral szállt a bűntudat,
mégsem vetettem meg - a kulcslyukat.

A látványtól gyökeret vert a lábam -
Ott állt apám a nagy tükör előtt
marcona, pompás díszegyenruhában.
Még álmomban sem láttam eddig őt
ily büszkén, daliáknál daliábban.
Sudár fenyő-alakja egyre nőtt
s káprázva néztem, mily szikrázva szórja
csillagtüzét sok gombja és zsinórja.

Mint csillogott és villogott az a
rengő aranyforgó csákója mellett!
S amiket mind onnan hozott haza,
hol párbajozni a halállal kellett:
harci keresztek s érmek halmaza
ragyogta be a dombormívű mellet.
De mindezeknél fénylőbb volt talán
a csörrenő, nagy kard az oldalán.

Majd szétpattant a lángoló tükörlap:
a tág ebédlő ablakain át
vakítva lobbantott a lemenő nap
a gőgös fejre kármin glóriát.
Fojtott parázs, mely végre levegőt kap, -
minden kigyúlt, vörös tüzet zihált
és ő csak állott feszesen az őrült
fényzuhogásban, mint egy megdicsőült.

A bús felejtés diadalt arat
az ember legszebb álmain s szerelmén
s mit emlékünkbe könny és vér marat,
fakul a szín az évek sárga selymén,
de ez a kép örökre megmarad,
éles vonását, színét őrzi elmém
s így látom őt, a legendákba nőtt
férfit, apámat a tükör előtt.

Lement a nap s foszlott a multból elcsent
varázslat. Az a furcsa trombita
megint felharsant és a megrepedt csend
csüggedve csüngött, mint szakadt szita.
Egy ócska szék nagyot jajdulva reccsent,
szegény apám leroskadt, mint kit a
zuhanó tégla üt le s hosszú, fojtott
zokogás rázta vállain a bojtot.

Szegény! Szegény! Ki eltört életét
épnek álmodja, míg tükörbe pillant.
Szegény apáink! Mintha vaksetét
szobába lépve kattintják a villanyt
s éles világosság fut szerteszét,
olyan metszően és vakítva villant
agyamban a megértés. - Ó, fanyar
keserű fény, mely szemgolyómba mar!

Olvadj, könnyelmű hályog, vaksi kéreg!
Dagadj és önts ki, könnyek tengere!
Rágcsálj bánkódás szúja, lassú féreg,
döfj mellen késes fájdalom, gyere!
Itasd át minden porcikámat, méreg,
veszett düh, melynek nincs ellenszere!
Ime a gyermek, kit egy pillanatnak
titkai kölyöktigrissé avatnak.

Most fogtam fel, hogy mit vesztettek ők,
mikor igába tört a gőgös úr-nyak:
a szirti fák, a lombos vakmerők,
testőrei a haldokló Hadúrnak.
Karácsonyfákká zülltek a fenyők,
tűlevelükkel önmagukba szúrnak
s illatuk együtt fogy, mígnem kihal,
az emlék cseppenő gyertyáival.

Minden ízemben lüktetett a téboly.
Szerettem volna berohanni és
a tükröt homlokommal zúzni szét oly
dühödten, hogy hasadjon szörnyü rés
fejemen is, hátha velője szétfoly
s elszáll a rémült sorsfelismerés.
Hátha megváltanék repedt, behorpadt
roncs koponyámmal minden megtiportat.

Aztán lecsillapult a szenvedély.
Hűs áhitattal szólt valami halk szó,
mint harmatejtő esti csöndbe mély
morajjal rengő távoli harangszó:
Ezentúl immár célja van, hogy élj:
Hirdesd testvéreidnek messzehangzó
igével, hogy csak az marad alul,
ki önmagát elejti és lehull.

Mondják, apáink bűne, ami történt.
Mindegy. Mienk a végzet és a sors.
Ők még a multba révednek tükörként,
mi már a sodró víz tükrén, a gyors
jelenben látjuk arcunkat s a törvényt:
Tűrni - a bölcsek ételén a bors,
okulni - szükség, megbocsátni - jóság,
dolgozni - ez a legnagyobb valóság.

Bolyongani faluról falura.
Durva darócban gazdag, tiszta szellem.
Egymás szolgája mind és nem ura.
Csecsemő csámcsog minden anyamellen.
Így készülünk szelíd háborura,
mindíg magunkért, soha mások ellen,
sót párolunk és vásznakat szövünk
s míg kisebbítnek, lassan megnövünk.

Tudjuk, magát emészti el, ki lázad,
ki lángot éleszt, könnyen lángba vész.
Jöjj, szent gyalázat, gyógyító alázat,
belül munkáló küzdelem: egész
kicsiny téglákból rakni föl a házat!
Jöjj, ősigazság, mit a gyermekész
derengve sejtett s ámulván fölismert,
mint próféták a köd mögött az Istent.

Akárki adta, én a sós torok
vad szomjával köszönöm ezt a sorsot,
a csattogó, kegyetlen ostorok
kínját, a bort igérő csorba korsót,
melyből epét és ürmöt kóstolok,
a nagy intést, a félig kész koporsót,
a csipkebokrot, mely a közönyön
s romon virágzott. Százszor köszönöm.

Mosolygok immár. Hallom, mint kopácsol
az ismeretlen kéz. De nem bitót,
nem vérpadot, és nem koporsót ácsol,
templomot épít, meghitt házikót,
- s tán minket edz és bennünket kovácsol
kemény acéllá, tűzben izzitott
pengévé s rája vési rendelését:
Te gyógyítod meg a világ kelését!!

Gőzhengerektől lesz erős az út,
ha megkötözték, nem hull szét a kéve.
... - Most búcsuzóul azt a kisfiút
nézzük megint, ki akkor - sok-sok éve -
otthagyja leshelyét és szinte fut
s az udvaron megáll kalaplevéve.
Nehéz szíve majdhogy meg nem szakad,
de tudja, hogy bemenni nem szabad.

A fáskamrába rejtezik el estig
s onnan bámulja, hogy az esti fák
az eget lassan feketére festik
s a csillagok, mint sárga kis gyufák
lobbannak fel és szemüket meresztik.
Egy tönkön ül a vézna kisdiák
s csöpögő ujjavére észrevétlen
tócsába gyűl a porban és szemétben.

 


II.
POSZTUMUSZ KÖTETEKBEN
MEGJELENT VERSEK

 

Dsida Jenő versek

1966.



Rettenetes virágének

(1923-1938)

Megadás

Le a szomorú hangfogóval!
Nélküle mért ne zengenék?
Csapjon fel csengő, csattogó dal,
Halljak már egyszer víg zenét!

Legyek már egyszer víg pacsirta,
Mely bízva száll az égre fel
Mely könnyeit ha mind kisírta,
Vidáman, szívből énekel.

Legyek ujjongó, nyári szellő
Mely táncot jár a réten át
És minden kis virágra eljő
És rácsókolja hímporát.

S amíg a földre fagy terül s dér,
Amíg a szürke ég havaz,
Dalomat súgja ifjú tündér,
Virágfűzéres új tavasz!...

...De nem! Maradjak őszi dalnok,
A hervadásnak dalnoka!
Hulló levelek... síri halmok...
Ne szóljak másról én soha!

Az örömet ki eldalolja,
Lesz még a földön annyi más:
Kié az élet, zengjen róla, -
Ami enyém, csak elmúlás.

1923. december 3.

 


Az én kérésem

Az ábrándok, mik itt élnek szívemben,
Immár tudom, hogy nem maradnak itt,
Minden, ami szép, gyorsan tovalebben, -
Az élet erre lassan megtanít.

Mert mi az élet? Percek rohanása;
Fagyos viharként száguld mindenik,
Mögöttük sír a kertek pusztulása,
S a rózsabokrot földig letörik.

Illatos szirmok, zöldelő levélkék!...
A vihar szárnyán mindez elrepül,
S aztán ragyoghat, nevethet a kék ég:
Ott áll a kert siváran, egyedül.

Én sem számítok semmi kegyelemre,
Én felettem is végigzúg a szél,
Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje
Jobban megvédve nincs a többinél.

Én készen állok minden fájdalomra,
Nem hall ajkamról senki sem panaszt,
De most szivemnek még egy vágya volna,
S ha jó az Isten, meghallgatja azt:

Ne vágtassanak szegény rózsakerten
Az összes szelek, mind, egyszerre át,
Ne várjon rájok elfásulva lelkem,
Ne törjenek le minden rózsafát;

Tépjék szirmait egyenként le, lassan;
Mind külön fájjon, sajogjon nekem,
És mindegyiket nagyon megsirassam
És minden könnyem egy-egy dal legyen.

1923. december 9.

 


Így volna szép

Gyakorta érzek
Olyan különös
Kimondhatatlan
Valamit -
Mikor a kezem
A rózsafáról
Egy szirmot halkan
Leszakít,
Mikor átrezeg
Egy síró dallam
Finom húrjain
A zongorának;
Mikor szívemben
Harcokat vívnak
Hatalmas fénnyel
Hatalmas árnyak:
Mikor a szó
Mire se jó,
Mikor szemem egy
Ártatlan fényű
Szempárba mélyed;
Mikor álmodom
S messzire elhagy
A fájó élet;
Mikor ujjongva
Nevet a kék ég,
S a szellő mégis
Ezer zizegő
Halott levélkét
Takarít -
Gyakorta érzek
Olyan különös
Kimondhatatlan
Valamit.

S akkor előttem
Áll a nagy Titok,
Amelynek soha
Nyomára jönni
Nem birok:

Miért nem szabad
Azt a sejtelmes
Suttogó halált,
Letépett szirmot
Szavakba szednem?
Miért nem lehet
Azt az örökös
Borongó, ködös
Szomorú álmot
Papírra vetnem?
Miért nem tudom
Azt a pillantást
Azt a sóhajtó,
Méla akkordot,
Mit a futó perc
Szárnyára kapván
Régen elhordott, -
Megrögzíteni,
S aztán őrizni
Örökre, csendben?
Az a sok síró
Ábrándos érzés
Miért nem ülhet
Miért nem gyülhet
Lelkem mélyére
S nem tömörülhet
Dalokká bennem?

Vagy ha már róluk
Dalt nem is zengek,
Miért nem tudom
Tudtokra adni
Csupán azoknak,
Kiket szeretek,
S akik szeretnek?
Nem mondom: szóval,
Csak egy mélységes
Szempillantással,
Egy fénylő könnyel,
Egy sóhajtással, -
S csupán ők tudnák,
Hogy mit jelent
Ez a rejtélyes
Titkos beszéd...

Így volna édes,
Így volna szent,
Így volna szép!

1924. február 13.

 


Az öreg óra énekel

Csak úgy hívnak: az öreg óra.
Rokkant vagyok már, vén legény,
Egyformán tétlen rosszra, jóra,
Ülök a szekrény tetején.
Jelzem meggörbült mutatóval
A jövő-menő perceket,
Sorsom nagy, álmos, untató dal:
Csak ketyegek, csak ketyegek.

Lefüggönyözve áll az ablak.
Pihen a nap már nyugaton,
Sugarai meg nem zavarnak...
Itt minden csupa nyugalom.
Mire is nap ily vén legénynek?
Jobb annak már az éji hold, -
Úgy érzem néha: nem is élek,
És álmodom csak, ami volt.

Olyankor vár még némi gond rám,
Mikor bejön a nagyanyó,
Leül elémbe alkony-órán,
- Haja fehérlő, mint a hó, -
Felnéz reám bágyadt szemével:
"Mesélj, no, szépen valamit!"
S én sorba veszem halk mesével
Az eltünt évek napjait.

Hej, más volt hajdan, ötven éve!
Hej, az volt ám a szép idő!
Termett a bor, a búzakéve,
Volt búcsú, névnap, esküvő!
Más voltál te is nagyanyóka:
Szemed ragyogott, mint a nap,
Ajkadon csengett, sírt a nóta,
Virág fonta be hajadat.

Egy napsugaras délutánon
Itt álltál te s a vőlegény...
Első szerelem - első álom...
Az első csókot láttam én.
Az évek lassan szálldogáltak,
Lassan benépesült a ház -
Sugara múltán ötven nyárnak
Az ifjú tábor hol tanyáz?

A gonosz idő hogyan őröl:
Aki víg volt, most szomorú.
Temetés lett az esküvőből,
Virágfüzérből koszorú;
Meghaltak mind, és eltemettük,
Ketten maradtunk: te, meg én -
S el-elgondolkodunk felettük
A szürke alkony idején.

Az én sorsom is más volt hajdan,
Mig ifjú voltam és vidám:
Sok cifra betű fénylett rajtam,
Csupa öröm volt nézni rám.
Ma már a gépem csupa rozsda,
Súrlódnak benn a kerekek,
Aranyozásom rég lekopva
S az elmúlásról ketyegek.

Nem is marad meg semmi, senki,
Meghal a szív, a dal s a száj. -
Hogy nékem kell ezt elzenegni,
Öreg szívemnek jaj, be fáj!
Nagyanyó! Nekem nincs mit várnom,
Meghalok szépen teveled...
Elröppen egy perc... kettő... három...
Csak ketyegek, csak ketyegek...

1924. február 26.

 


A csemetefa éneke

Elek Nagyapónak, a jóságos faültetőnek

Ti szálló lepkék, döngicsélő méhek,
Ha erre sétál, vegyétek körül!
Hiszen tudjátok: mennyire örül,
Ha lágy zsongással tavaszról meséltek...

...Szemében ifjú, tiszta öröm ül,
Haja fehér, de szíve még fehérebb,
Ha rút-gorombán bántja is az élet,
Ő mindig szeret, mindig könyörül.

Minden örömet tőle kaptam kölcsön;
Övé legyen majd izletes gyümölcsöm,
Virágomat az Ő fejére hintsem:

Hűsen legyezve, árnyékkal kínálva,
Sátorom legyen leghívebb tanyája! -
Jóságos ember, - áldja meg az Isten!

1924. március 16.

 


Tavaszi ujjongás

Tarka virágnak
Illata kábít, -
Édes a méz mit
Kelyhe kinál;
Lebben a lepke,
Röppen a méh -
Sok kicsi vándor
Kedvese ajkán
Csókra talál.

Nincs ma halál,
Él ma a földön
Mit csak az Isten
Élni teremtett, -
Harsog a himnusz,
Hangos a táj! -
Semmi se fáj,
Minden örömre,
Tűzlobogásra
Szítja a lelket...

Újra születtünk
Zöld lobogóval
Lepkefogóval
Táncra megint!
Csókot a földnek,
Csókot a fának,
Csókot a rügynek,
Mert a hatalmas
Égi Jövendő
Hírnöke mind!

Hallga, mi szépen
Csendül a nóta,
Csörtet a csermely,
Csattan a csók!
Messze az erdő
Lombjai közt a
Nyár keze int! -
Hirdeti minden,
Hirdetem én is:
Itt a tavasz!

1924. április 25.

 


Be szép is lenne!

Be szép is lenne,
Ha felrobbanna egyszer ez a föld;
A felgyülemlett aknás szenvedély
Mint dinamit lökné a fényes űrbe,
És izzón szelné át a mindenséget!

Be szép is lenne:
Sóhaj, halálvágy, könnyezés, panasz,
Öröm, nevetés, forró élni-vágyás,
Mind lángtengerbe szöknék perc alatt
S napul szolgálna egy sötét világnak.

Be szép is lenne:
Csak én maradnék élő egyedül.
Mint phőnix-madár büszke diadallal
Repülnék ki a süstörgő tüzekből,
S a nyugalomnak kövült szobraként
Tekintenék a nyüzsgő végtelenbe!...

Be szép is lenne!... -

1924. május 16.

 


A Semmi álma

Elszenderült a Semmi
S iszonyú furcsát álmodott:
Hogy Valami lett, azt álmodta,
S az a Valami - én vagyok!

És azt álmodta, hogy a messzeségben
Előttem ősi cél ragyog
Nagy, ismeretlen cél, amely felé
Rejtelmeknek bús körén keresztül
Megyek, megyek - - -

És jönnek szembe utasok
És kérdeznek: honnan jössz?
És felelek rá: nem tudom!
És kérdeznek: hová mégy?
És felelek rá: nem tudom!

Lopódzva jő az Alkony, -
Lilába olvadnak a zöld mezők
És szürkébe a kék hegyek,
És én fáradtan, csüggedt fővel
Megyek, megyek!... -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Milyen furcsákat álmodik a Semmi!

1924. június 1.

 


Cirkuszban

A birkozó kifáradt,
S lihegve elterült,
S szemébe települt
Egy szégyenkező bánat.

S csak nézett, egyre nézett
A távolba merőn...
S érezte csüggedőn,
Hogy ez reá a végzet.

Mindenki kacagott
S én megsirattam mégis,
Mert eszembe jutott:

Lesújtva, tört-kuszáltan,
Az élet cirkuszában
Így fekszem én is, én is!...

1924. július 19.

 


Árnyék a falon

Marcona, dühös, fekete,
- hej, rég kísér már, átka rég nyom! -
holdfényes falon éles árnyék,
árnyék, árnyék, az én árnyékom!

Valami kemény, gúnyos harcos,
valami ősöm, zord vitéz,
ki sírhelyéről minden éjjel
eljön hozzám és szembe néz.

Félek, félek, hogy eltapos!
lapulok, mint a rögi-béka...
Rámeredek üveges szemmel,
s vagyok árnyékom bús árnyéka.

Legalább tudja: szomorú,
legalább tudja: fekete,
legalább tudja: jó kezében
mindig készen áll fegyvere.

De én nem tudok semmit, semmit
és nem tudom, hogy mi vagyok -
ünnepelek-e zeneszóval,
vagy gyászolok, vagy siratok?

...Nézem, nézem a holdas árnyat
remegő, lázas nyűg alatt
s előtte félős babonával
hajtom meg mélyen magamat.

1924. augusztus 20.

 


Öreg költők

Öreg költők, ti őszök fiai,
holt idők sírján hervadt koszorúk,
színesek, szépek, szelíd-szomorúk!
Olyan a ti halkuló dalotok,
mint a lebágyadt, őszi napsugár -
Öreg költők, ti őszök fiai.

Mert nem a nap lesz ősszel hidegebb,
hanem a vén föld el-elbotorkázik -
Mert nem a ti szent dalaitok hűlnek,
hanem a lelkek futnak, menekülnek
messze-jövőbe szárnyas paripán, -
Nem dalotok lesz ősszel hidegebb.

Mi repülünk el szárnyas paripánkon:
ében-sörényén szalagos a vágy,
és lázadt vérünk pihenőt se hágy -
Míg láng dalokkal búcsút intünk,
ősz fejetekre rózsát hintünk,
s rohanunk, szállunk tüzes paripánkon.

1924. augusztus 24.

 


Temetőben

Köröttem csend - és temető.
Csak néha suttog valami,
csak néha lehet hallani:
ez ő, ez ő, ez ő! -
Azután minden újra csendes,
és álmodik a temető.

Én hajtott fővel ballagok,
s a néma árnyak szembe jönnek,
s a sírkeresztek rámköszönnek,
és megtisztelnek a nagyok - -
Én a halottak ismerőse,
révedő szemmel ballagok.

Utánam huhog a Jövő,
a Múlt, Jelen, a sok kereszt,
s az árnyak kara zúgni kezd:
ez ő, ez ő, ez ő! -
Azután minden újra csendes,
és álmodik a temető.

1924. augusztus 31.

 


Ki érti?

Szerettem volna adni,
de nem volt: mit. -
Szerettem volna kapni,
de nem volt: kitől.

Szerettem volna enni,
de üres volt a tányér. -
Szerettem volna menni,
de nem volt: hová.

Szerettem volna halni,
de a Halál kitért;
szerettem volna élni,
de nem volt: miért.

1924. szeptember 10.

 


Súgás az ősznek

Ősz, te sokat tudsz:
mert sétálsz furcsán és hallgatagon,
s hervasztó, irgalmatlan
szomorú szemeiddel
befigyelsz minden ablakon.

Ősz, te sokat tudsz,
s tudásod soha el-nem-vehető,
mert a halottak nagy-erősek
és tanítód a temető.

Ősz, te sokat tudsz
és ajtómat ha titkon benyitod,
mellém lopódzva böngészed ki,
miket szitálón, csöndesen
a papírra írok.

Ősz, te sokat tudsz,
de most nyílik a szám
s olyasvalamit súgok,
mit te se tudsz talán:

Most, hogy üvöltő, lázadt szél rohan
köd-váraktól köd-várakig,
van egy búsongó kis fiú,
van egy sóvárgó kis fiú, -
- ki ibolyákat álmodik.

Szatmár, 1924. szeptember 15.

 


Vonaton éjjel

Hallgatag éj van s utazom,
köröttem asszony, férfi, leány. -
Élet-vonatom ritmusa gördül,
kemény kereken zokogón zördül,
és lázas-szemű, idegen arcom
halavány,
halavány,
halavány.

Hallgatag éj van s utazom,
s szürke hegyekből koszorú
nyúlik a felhős, árnyas egekbe
komoran, búsan ránk-fenyegetve,
s odakünt minden elmaradó fa
szomorú,
szomorú,
szomorú.

Hallgatag éj van s utazom -
Ki tudja: meddig megyek én,
Hinti az ég a hímes ezüstöt,
vonatunk hányja, ontja a füstöt,
és megy a gőzös, rohan a gőzös
feketén,
feketén,
feketén.

1924. szeptember 23.

 


Prológus
a "Szatmári pasztellképek" c. ciklus-tervezethez

Szülővárosom ködös, kicsi képe,
mit száz vonással örökít a kréta,
kacagtatott és megríkatott néha
és odasimult szívem közepébe.

Fölötte táncol könnyesarcú, halk búm,
ismeretségek cigánymuzsikája...
Most, hogy magosból tekintek le rája,
olyan, mint egy szent, színesképű album.

...Óh, nem most festem, rajzolom a képet,
ennek a drága, tündérkertben tépett
virágcsokornak üde ragyogását.

Most csak hímezem, mint egy finom asszony,
bekeretezem, s a falra akasztom,
hogy szeretettel mások is meglássák.

1924. december 30.

 


Tavasz kezdetén

Néma várás ül ma a nagy világon.
Csókos szellő rengeti vágyam árját,
És kínzott szívek panaszos beszéde
                        Tör ki belőlem.

Vérszopó, vad zsarnok a tél. Nem enged
Szóhoz jutni. Ámde uralma tűnik
S a tavasz kegyes keze nyújt nekem most
                        Írt sebeimre.

Merre jártatok, kicsi, zöld gyümölcsök,
Illatos bimbók, fakadó rügyek, mind?
Mért nem jöttetek hamarább? Mi vártunk
                        Egyre tirátok.

1924.

 


Panaszos és békés nóta

Be ránk sújt az élet,
szegény emberekre!
Bottal, karddal ütnek,
fejszével is ütnek
s átkozódnak egyre.

Elfogyott kenyerünk,
elfogyott a pénzünk.
Fáj az ütés rajtunk,
halovány az ajkunk,
s nagy szomorún nézünk.

Irgalmatlan, csendes,
vad szomorúsággal,
csalatkozott hittel,
letört reményekkel,
letört olajággal.

Úgyis olyan felhős
most a régi kék ég,
úgyis elmegyünk már,
úgyis meghalunk már,
hagyjatok hát békét!

1925. január

 


A tisztviselőtelep

Enyhe, tavaszi friss esők után
újult zöld a fák rügyes koronája,
s hol az esővíz gödreit kivájja,
papírhajót ereszt a kisgyerek.

A vizes járdák tükrösen ragyognak,
üdén simul a tömött zsenge fű,
- harangkongás és alkonyi derű
tér pihenni a házak tetejére.

A póznás sarkon perecet árulnak
mezitlábas kis sípoló fiúk:
itt-ott kinyílnak a színes zsaluk,
és kacagósan születik a vásár.

Emberek lépte vidáman kopog,
(pedig mindnek volt roskadásig dolga).
És mintha farkasszemet mosolyogna
derült arcukkal a jegenyesor.

Piros kabátos gimnazista lány
megy egy beszédes kacagó diákkal,
és minden szavuk tavasz-muzsikát vall.
Már bimbózik az orgonabokor.

1925. március 31.

 


Szembekötősdi

Pusztuljon el hát a valóság!
Aludjon el hát minden hős hit!

Gyulladjon ki a fény a bálon.
Mindennél több egy gyermek-álom:
gyertek, gyerekek,
játsszunk szembekötősdit!

(Úgy imádkozom néha magamért:
Kis fiú, jó fiú!
Tisztán-látással meg ne verd őt,
én Istenem;
hadd, ne lássa meg a fától az erdőt!
Haragos lánggal ha világok égnek,
tudjon örülni minden sziporkának,
- tudjon örülni minden kicsiségnek!)

Kössétek be a szememet.
Kicsi leány, mehetsz jobbra,
én megyek balra. -
Puha szép kezedet
vajon, vajon még megtalálom?

Itt csörög a dió,
amott a mogyoró,
-: emitt meg sír valami álom...

Így van jól, gyerekek.
Játsszunk szembekötősdit!

1925. április 1.

 


Sötét ma

Az arcokig a tüzes sugarak
dalos ütemre lüktettek az égről,
s a bujdosó,
de vidám ajkadon
oltár-építőt keresett a zsoltár.

Ma szürke tornyok fúródnak az égbe,
ahonnan könnyek hullnak,
s öröklámpású,
nagy, misztikus homályban:
zsoltártalan a megépített oltár.

1925. május 13.

 


Villámláskor

A lélek örök, tapogató estjén
nagy szakadékok mellett
fekete ciprusok susognak,
s csüggedt-vonalú szomorúfüzek
lassú ütemre permeteznek könnyet
a zizegő pázsitra.

De olyankor szép, amikor vihar zúg,
s hatalmas kézzel cibálja és tépi
s riasztja fel
az alvó kertnek minden álmait
a szél,
s a füstölő felhők fekete fátylán
átvág a villám cikázó kígyója.

Villámláskor:
ózonszagú a levegő,
s háromszor tátongóbban merednek elénk
a mélységek és a magasságok.

1925. május 14.

 


Confiteor

Úgy húz az emlék!
Mindig egy kertről álmodom,
hová ébren is visszamennék.

Csak egy kis kába
álom,
s hiába:

Megbolondulok,
mikor a szél
meglebbenti a fehér selyem-függönyt
s jázmin-illatot lehel a szobába.

1925. május 22.

 


Éji látogatás

Be-benézünk a lélek börtönébe
nagy, sötét éjszakán,
amikor alusznak a posztok.

Kezét tördelve kiabál
s visszhangot ver a cella éjje:
- Jobbra hat könyök,
balra hat könyök -
Megőrülök!
Megőrülök! -

Kívül vijjog a szél.

1925. május 22.

 


Kopott álom

Lelkemet mintha messzire sodornák
régi borongó, ismerős dalok,
mikor zenél a monoton eső
és felsírnak a csobogó csatornák.

Ázottan néznek egymásra a hársak,
végigfakul a lila nyári köd
a szekfű-szagú színes kerteken,
s a folyókák cikcakkos gödröt ásnak.

Most nincs, ahol az ablakot kitárnák.
Úgy merednek a házak mereven,
mint sok-sok nyirkos hideg álmodó,
s minden lépésre cuppognak a járdák.

Fekete felhők játszanak az éggel,
s vállamon komor, fekete köpeny:
borzongva, fázva összeszorítom,
mintha valami kincset rejtenék el...

Nagy álmot rejtek, szomorút, kopottat
(jaj csak valaki észre ne vegye!),
- és a lombok közt zizeg az eső
és kalapomon csendesen kopogtat.

Szatmár, 1925. június 12.

 


Szeretnék

Szeretnék:
kimenni messze, a víz partjára
s a lemenő nappal szembenézve
nekidőlni egy fának.

Hetenként többször.

A fejemet is hátravetve
hallgatni a halk szúnyogdongást,
meg a zsongó, csobogó vizet,
mikor beszél a Csenddel.

Úgy maradni,
míg feljönnek a csillagok
és simogató ezüst fényüket
fejemre hintik.

...Először egy napig maradni ott,
azután két napig,
azután három napig,
azután mindig...

Szatmár, 1925. július 10.

 


Névtelen vágy

Szép lenne:
ha a költőnek lenne egy homályos kertje,
melyet nem fog körül semmilyen kerítés,
szürke ködökbe foszlanék négy határa...
És a közepén állna egy sokablakos kastély.

A nagy kertben sétálna a költő
széles, nagykarimájú kalapjában
és széltől lobogtatott, kerek, fekete köpenyében,
számolva a két keze ujján, hogy meddig élt.

Ősszel, mikor puha szőnyeget szőnek
a suttogó fák zizegve-hulló sárga levelei,
kampós botjával maga előtt kaparászna,
hogy előtte, utána zörögjön a süppedő avar.

Megállna az alkonyati hűvösben.
Rádőlne a tóparti szomorú-fűzfák hallgató törzsére:
kilesni a mélységes csend titkát
és ritmustalan sorokba dalolná másnap,
harmadnap, egyedül, csendesen, egymagának...

A kastély ablakából pedig örökkön-örökké
két tágranyílt szem kísérné minden léptét,
s ha nagyon messzire talál elkalandozni,
mindig lenne, aki könnyezve félti:
hátha elmegy és nem tér többé vissza!...

Szatmár, 1925. július 11.

 


Hajnali kövek

Egy átjárónak tört köve vagyok
sáros kis utcán, derengés fele
félénk vággyal és nagy csenddel tele.

Köröttem mások, más apró kövek,
sárba ékelve, mindmegannyi bátor. -
Eső után van, hallgat a sikátor.

És várunk, várunk feszült-csendesen,
sok-sok hajnali, ázott, néma kő,
hogy valaki majd talán erre jő,

fényes-fehéren, esős hajnalon,
tűzhomlokából sugarat eresztve:
Huszadik Század, az új Hit, az Eszme!

Mi csak átjáró tört köve vagyunk,
sáros kis utcán, hajnalfény fele
várakozással és csenddel tele.

Sóhajtó álma mindünknek csak egy:
Izzó szemével talán énfelém int,
s talán én leszek, kit lábával érint...

Nagybánya, 1925. szeptember 12.

 


Öreg október

Be jó lenne még azt mondani mindig:
Szívem fürösztik tavaszi kegyek,
a napsugár is éget,
virágosak a rétek,
és holnap kirándulásra megyek.

Be jó lenne egy szép kézlegyintéssel
elintézni az egész őszi dolgot:
- Eh, nem fél, aki bátor,
csak rövid nyári zápor,
és boldog marad mindig, aki boldog.

De hiába, már nincs levél a fákon,
halk tűz robogja be a tűzhelyet,
felhők - mint soha régen -
bóbiskolnak az égen,
s már nem lehet, már nem lehet...

Szatmár, 1925. október 19.

 


Ibolya-csokor

Ibolya-csokrot álmodtam az éjjel.

Jeges az ablak, pihézik a hó,
álmos a reggel, míg lassan megyek.
Ismerőseim járnak szerteszéjjel,
de nem ismerek rájuk
és nem köszöntöm őket...

Hátam mögött verebek súgnak össze:
Ez ibolyáról álmodott az éjjel!...

Szatmár, 1925. november

 


A vándor

Bús vándor ballagott az úton át,
s égszín szemével megkérdezte tőlem:
Nem tudod: merre van a rózsafa?

- Nem láttam, vándor, soha rózsafát.

Mézes szerelem forrás kútfeje
melyik irányban csörgedez, csobog?
Mert lázas szomjban eleped az ajkam.

- Nem tudom, vándor, nem élek vele.

Keresem, hol a kék csillag ragyog
s aranyporos a boldogságnak útja -
Nem igazítsz el, hogy haza mehessek?

- Nem tudom, vándor, idegen vagyok.

Szatmár, 1925. november 29.

 


December

A horizont ma ködökbe vesző,
s a nagy világ egyetlen
csöndes hómező.

Pelyhet kavarva dudorász a szél
és nagy titkokról halkan
meséket mesél.

...Merő szemekkel nézek lefele,
mert énbennem talán
most minden fekete,

s reszkető térdem csöndben földet ér
és megcsókolom a havat
csak azért, - mert fehér.

Szatmár, 1925.

 


Mi lesz?

Uram, Te láttad:
Homlokom tele kőzúzással, vérrel,
kis lelkek köve milliószor ért el,
de sohse dobtam mással vissza őket,
mint édes, puha, krisztusi kenyérrel.

Uram, Te láttad:
Foszlós-belű volt, fehér és igaz,
haragviszonzás s békét lehelt mégis,
meleg illata csupa ős-poézis,
s az őrjöngőnek fékező vigasz.

Uram, most kérdem:
a világon torz gyűlölet arat.
Állok ostoros kőzápor alatt,
de hogy töltsem be akkor majd igédet,
ha - énnekem már kenyér sem marad?...

Szatmár, 1926. február

 


Titok

Amint megsúgtam itt-ott,
most hangos szóval is kihirdetem
a titkot,
hogy én nem vagyok közétek való.

Olyan országból ragadott hozzátok
szárnyas hintaló,
hol nyoma sincs a halálnak, a sírnak,
ahol a lelkek
kacagva sírnak,
hol kis Szépség is világot borít -

Mindenre emlékszem, mindent tudok,
csak a célomat nem tudom itt.

...Tán szétszórni e pár égi magot,
mit nagy Uralkodóm
táskámban hagyott,
mikor eljöttem lovamra hajolva,
anélkül, hogy búcsúzhattam volna?

Itt nem kél ki a mag -
S most siratom a vesztem,
s azt, hogy tőletek meg már elbúcsúztam,
mielőtt megérkeztem.

Szatmár, 1926. május 17.

 


Június

Kis szekrényemen sorakoznak,
és seregszemlét tartok én:
Lázmérő, jódos géztekercsek,
kininporok és digalén.

Nyitott ablakon június száll,
madár csiripel, csacsog egyre,
s a betáncoló napsugár
aranyport szór az üvegekre.

A régi tüzes kacagások -
a nyarak hite, jaj, mivé lett?
De ott künn azért harsány e dal,
és kicsordul a győztes élet.

Júniusok szent hevülése
a kórházig is fel-felárad,
de mit akar itt, menjen innen,
mikor itt minden olyan fáradt.

1926.

 


Új Loreley-vers

Számot vetettem bús magammal
(nincs mit csodálni rajta) -
Alkony volt, szelíd, csolnakázós,
és ringatott a Rajna.

Boszorkányhites rajongással
vágtam az evezőket
s hittem; a sok alkonyi árnyék
szívemig fel nem nőhet.

Mielőtt még a bíborcsúcsok
fürdenének az éjben,
daltól igézve, tört sajkával
alszom hidegen, mélyen.

Rohan, akinek vitorláját
esztelen vágya hajtja -
Felborzongott az esti szél,
és röpített a Rajna.

Hunyt szemmel szépen félig alva
a vég felé evezve,
keresztvetéssel hallgatóztam,
a zátony nincs is messze.

Régi végzettel úgy halok meg,
két karomat kitártan
reszketve dalban és mámorban!
...és vártam, egyre vártam.

Csend volt. Az alkony estbe hullott,
mint éltem merész titka.
Loreley csak egy szép hazugság,
mert üres volt a szikla.

Szatmár, 1926. július

 


Robinson

Robinson áll a tenger partján.
Háta mögött a zord sziget,
zúgó erdő, kúszó liánok -
és nézi, nézi a vizet.

Szemén rezeg a Magány könnye,
de arca sötét és konok:
hiszen csak tegnap rémítették
a fölfedezett lábnyomok.

Önnön lelkének papagája,
lenyűgözött bús szelleme
"Szegény Robinson"-t rikácsol rá,
s minden iszonyattal tele.

Rémekkel ijesztik az éjek,
a sziget lábujjhegyre áll,
feléje hajlik, fojtogatja:
Ezerszer jobb tán a halál!

És áll, csak áll a tenger partján,
háta mögött a zord sziget,
kúszó liánok, sötét erdő, -
és kémleli a nagy vizet.

A kék habok közt felmorajlik
valami zsongó, halk remény,
s a Magány foglya térdre hull
a tenger sivár fövenyén.

A láthatatlan messzeségben,
melyet már annyi álma rótt,
megérez és körülcirógat
egy eljövendő kis hajót.

Szatmárhegy, 1926. július

 


A kis piktor beszéli

Ezer virágzás, ezer álom,
ezer szín táncol palettámon.

Hódító egész világ ellen:
művész vagyok. - De nincs modellem.

Beszélnek rólam: "Egyszerű
kicsi piktor és kékszemű,

haja gesztenyeszínű, göndör.
Néha búsul és néha flörtöl.

A csókja jó és csókra kész,
de modellt állni? - az nehéz.

Nincs nála pénz, nincs nála víg tor.
Szegény, szegény a kicsi piktor."

És énbennem csak zeng az álom,
színek tobzódnak palettámon.

Fojtott sírástól reng a mellem:
nem dolgozhatom! Nincs modellem!

Karzatról nézem tüllön át
a kis szubrettek idomát,

mulatókban és utakon
a rejtett Szépet kutatom;

nyomortanyákon meglesem,
amint könny pereg csendesen;

néha órákig szóval tartom
a koldusnőt az utcasarkon.

Komoly arcomat gyakran látja
szelíd nővérek szűzi fátyla,

s hol a kis mécses lángot áldoz,
imádkozom a Madonnához.

...S műtermemben egy délutánon
zsongani kezd a sok-sok álom,

a könny, a csók, az ima-hang
összecsendül, mint kis harang,

százfelől lopott halk mosoly
modell-alakká összefoly:

csoda vibrál vásznam előtt -
...és mégis megfestem a Nőt.

Szatmár, 1926. augusztus

 


Csitt, mese...

Mit meséljek, ha nem figyelnek?
Különben is fáradt vagyok.
Porfelhőt vernek a fejemre
tépő vad őszi viharok,
s az alkonyatok véres őszirózsák.
És nem várom a napi postát.
Olyan jó lenne hunyt pillákkal,
összefont karral súgni már:
"Oda a nyár! Oda a nyár!
Csitt, mese, halj meg,
csitulj el, ének!"
Sírni - egy rozsdás őszi gesztenyének
nekihajolva... -

Csak lefekhetnék! Csak már este volna!

Szatmár, 1926. szeptember

 


Örök vers

Fáradt-szelíden megy a Szépség -
Felette éhes, sunyi vércsék
és csapja az út sárhabarcsa.

Életet lehel fűnek-fának,
de mint hajdan az Ember fiának:
nincs ahová fejét lehajtsa.

Hideg sírással jön az éjjel -
A vándor tekint szerteszéjjel
s veri zord alvók ajtaját.

Köpenyegét, a bús-kopottat
összehúzza és úgy kopogtat
a szívünkön: szabad-e hát?

1926.

 


Szegény Don Kihot

Nyomán a bágyadt alkonyati fénynek
feltámadnak a rég átélt regények.

Latin órán, régen, mint kisdiák,
pad alatt böngészett tragédiák.

És most szomorú, borús alkonyatkor
felpanaszlom, hogy másként hittem akkor.

Hogy fáj most ez a néma, terhes ég,
ez a harcos, unalmas szürkeség.

Lennék sötét hős, vagy gőgös, vidám:
Gróf Monte Christo, vagy Berend Iván.

Kit a Sors végül örömre is rávitt:
Szökött Gulliver, vagy Copperfild Dávid.

Csinos herceg, ki kéktoronyba tér,
s akit megölel forrón Hattyuvér.

Antonius, ki csak csókban erős,
vagy hitpáncélos szigetvári hős.

Romeo, akit vár az égi nász,
vagy az a szegény, bolond Árnyhalász.

Álmokban úszom, bízva boldogan:
a vágynak olyan édes íze van,

csámcsogom, mint jó puha kenyeret,
- s közben az eső halkan megered.

Míg gyors ütemben kalapomra koppan,
összesúgnak az akácok titokban:

Mindig, mindig szélmalmokkal vivott
s nagyon megunta szegény Don Kihot.

Szatmár 1927.

 


Felhők fejedelme

Egy viharterhes éjszakán
sötét felhők királlyá tettek,
leszálltak hozzám gomolyogva
és hódolattal körülvettek.

E viharteljes éjjel óta
egyre jönnek a ködcsomók,
jön a sok újabb szürke felhő,
halk tisztelgés, sok furcsa bók.

S velem maradnak mindörökké,
beléjük merül homlokom,
ha könyvbe nézek, gépen írok,
vagy csilingel a telefon.

Felhő-ország lett az országom.
Ködbe veszett a világ képe.
Senki sem láthatja az arcom,
s én se nézek a más szemébe.

Suttogó, tompult szürkeségben,
mely ködpárás verset fakaszt,
álmodok távoli országot,
kéjremegésű friss tavaszt,

egy részeg, erős szép királyfit,
ki napsütésben tántorog...
Felhők, felhők, fekete felhők,
miért lettem királyotok?

Kolozsvár, 1927. április 29.

 


Majálison

A Hója erdő lombjai felett
tavaszi napfény-patak csergedez,
a tisztásokról dal szürönközik,
majálisozók víg ünnepe ez.
Tüzek gyúlnak, és távol füstjük édes.
A Hója erdő lombjai felett
ölelkező kacaj ül ünnepet,
s a tisztásokon dal szürönközik.

Olyan messze vagyok az emberektől!
Egy lángfehér virágú szép cseresznye
sziromhulltába tartom a fejem,
és néha-néha mintha beleveszne.
Egyedül állok, egyenesen, némán,
nem tüzel zene, nem kábít a bor:
én vagyok Dónáth, régi kőszobor
s a szirmok alá tartom a fejem.

Sötét fatörzsről kicsi hangya fut le,
a bolyba fut, vagy élelmet keres,
s szememből lassan könny patakja foly:
neki van miért, neki érdemes...
Szememből lassan könny patakja foly,
s tompán csuklik el kérdésem szava:
Hója erdőből mit vigyek haza,
és hol a haza, hol a hangyaboly?

Kolozsvár, 1927. május 1.

 


Finita est commedia

Ha nincsen már egetverő
kurjantás és izomerő,
csak ülni kell és nézni ki,
ahogy a szellő repiti
a járdán a hullt levelet
s az égen a fellegeket.

            Csak ülni kell és nézni messze,
            a Semmi tengerén evezve,
            seszínű, álmos, néma habban,
            derengő torkú alkonyatban
            és azt gondolni, hogy - mese,
            lidérc, babona, semmi se.

Szellemet, múltat nem idézni.
Ha ajtót nyitnak, meg se nézni,
csak ülni, mint a holtak álma,
fakult verseket recitálva
forró nyáron, hideg telen,
bámulva és idegtelen...

Kolozsvár, 1927. augusztus

 


Hát nem különös?

Éles, áttetsző hűvös,
de nem borzongató.
Száraz levél koppan a kerítésen.
A roggyanó léptekkel ballagó vén postás
kövér táskája is csupa ilyennel van tele.
Az életre jön a halál,
az életre jön a halál -
hajtogatják a remegő kis kukac-szájak,
s valahonnan a kert végéről
mintha az ősz integetne hamiskásan:
Mindjárt jövök!

Az ég szinte felhőtlen
és zavartalanul, megdöbbentően kék.
Az egyetlen fellegfoszlányba egy gyermek kapaszkodik,
akit talán mindnyájan ismertek rajtam kívül -
s kitágult szemekkel akar bekandikálni
a felhő mögé,
a titokzatos, messzi kék csodákba.

1927. augusztus

 


Csend van

Egy dal ma újra elszökött.
Lábainál ültem valakinek
gitárral a kezemben
s szívemben ezeregy éjszakával.

Egy dal ma újra elszökött.
A gitár panaszosan bongott,
a tölgyfák suhogtak a szélben
s én néma maradtam.

Most csönd van, mérhetetlen éj,
a királynő pihegve alszik.
És úgy félek, hogy visszatér a dal
és fölriasztja őt.

Kolozsvár, 1927. november 5.

 


Circus maximus

Látod, már ezt is unom
nélküled.
Páholyt veszek neked
az életemben. Ülj bele mellém.
Kék szemem hasadékain
nézz ki te is az arénára:
Folyik a vérengzés,
búg a szelek torka.
Ezer levelet habzsol az ősz,
ezer virág hal meg,
ezer éneklő vértanú. Hallod őket?
S amott azúrkék trónusán
látod a Császárt?
Szája körül kemény mosoly,
ujját leszegi:
Nincs kegyelem!

1927.

 


Ilyen magasban

Én már a századik emeletről
hajolok a világ fölé.
A csillagokban már semmi különöset
nem találok, szentimentálisan elmerengeni
nem tudok rajtuk. Idefent olyan
természetesek, olyanok, amilyenek.
A lentről láthatatlan óriások
meredt mosollyal néznek ablakomra,
s a mázsás titkok, amiket egymásnak
hajigálnak, előttem suhognak el,
mint a bogarak.
Ilyen magasban többnyire napsütött
tisztásokra gondol az ember, mélyen folydogáló
kicsi patakokra.
Lányokra, akiket megcsókolt.
Kunyhókra, ahová visszavágyik.

1927.

 


Messze látok

Kitárt karral üveges szemmel
messze látok a Golgotáról
A hold békésen úszik az égen:
semmi se történt
A fű lágyan szerelmesen suhog:
semmi se történt
Magdolna József és a többiek
meghitten társalognak valahol
egy laposfedelű ház tetején:
semmi se történt
És vértajtékos testemet
a keresztfán felejtik.

1927.

 


Látod? Érzed? Hallod?

Látod?
Az imbolygó, seszínű árnyak
mindennap összébb bogozzák a hurkot,
és hiába fuldokolunk.

Érzed?
A kibukkanó ibolyák illata
összefolyik az őszirózsák szagával,
s a március is: halottak napja.

Hallod?
A végtelen űr egyik ketrecéből
egy kivilágított élő koponya
világba sikoltja semmiségét.

1927.

 


A páncél-ember

A csilláros, ódon erkély-teremben
áll a fekete páncél-ember,
az érc-lovag.

Már hatszáz éve áll mozdulatlanul,
csak egyszer-egyszer, éjfél idején
csikorog.

Ólomkeretes, színes ablakon
lyukas szemével bámulja az őszt
s a napsütést.

A várkisasszony most is aranyszőke,
de sima suhanccal csókolózik
a fák alatt.

A galambok a pártázaton
most is dörgölödve turbékolnak.
Hull a levél.

A páncél-ember nem szomorú,
nem mozdul, csak áll sisakosan,
mereven.

Már érti a titkot, látja a rugókat,
a rángó zsinórt a dolgok mögött.
Szinte kacag.

1927.

 


Falusi temetés

Vékony harang erőlködik:
Meghalt a Sándor kocsis
lánya
Állj meg világ - aranyláncos urak
vegyék le a kalapjukat
olvadj le hó az Istenszéke ormán
Meghalt a Sándor kocsis
lánya
Fekete koporsót szegeztek
a sápadt arcocskára -
Ki segít az édesanyjának?
Ki örül a tavasznak?
Ki énekel a templomi sorban?
Feketén beszél a pap
versenyt kárognak a varjak
a fiatal uraság fütyül
kacag a tanítóné
Locsog a sár a csűr körül
És eszeveszett kongatással
égig dagad a falu tornya.

1927.

 


Kezemben tartom a szívedet

Kicsi testvér, a kezemben tartom
a szívedet: Mért olyan hideg?
Ha az égre nézünk, odafent is
zöld füvet látunk, locsogó kis
patakokat s az erdők fordított képét.
Látod, ott megyünk mi is,
az árnyas úton, milyen kicsinyek
vagyunk a nagy-nagy messzeségben,
gyöngén ölelem jobb karommal
a derekadat: mindjárt eltűnünk.
Nem az a fontos, amit nagyképűen
egymásnak mondtunk és a világnak.
Kicsi kutyánk, akinek csontot adtál,
ott megy utánunk, szereti a kis fekete
törtlábú macskát, akit meggyógyítottál.
A vén kofaasszony, akivel pár jó szót
szóltál, fehér kendőt lenget utánunk:
ráncos, gyűrött, egyszerű lelkét.
Nézd, milyen piros sugarakkal,
piros örömmel vár minket a
messzeségek messzesége; kezemben
tartom a szívedet: melegedik, melegedik...

1927.

 


Akármit teszek is

A víz partján is átborult
az este. Egy ferde fatörzs
áthajolt a vizen s beleszaladt a
sötétbe. A túlsó partig sem láttam.

Bizony mondom, olyan idegen
voltam abban a percben itt,
mint soha még: félelmes dolgok
közepébe idegen földről szakadt.

S éreztem, tudtam, hogy tőlem
semmi sem függ: sem élet, sem szó,
sem halál, sem vers. Volt valami
erőm, de elveszett régen,

volt valaha kardom, de
eltörött, volt lámpám, de
kialudt, s ha lázadó lennék:
a Mindenség kacagna rajtam.

Akármit, akármit teszek is:
az este eljön. A szív lassúdik,
a víz lefelé folyik. S akit
ma szeretek, holnap elfelejtem...

1927.

 


Íme az ember

Lobogó lángszirmaink vannak
Két tűzrózsa vagyunk
Illatunk: a fűszerszámos kenetek
és drága füstök illata.

Ha kilépünk az esti útra
megzendülnek a harangok
Fagyoskodó kezek porolják végig
vörösen sugárzó kelyheinket.

Hivalkodás nélkül élünk
s alázatosan csodáljuk magunkat:
Íme a jóság
Íme az ember.

1927.

 


Volt

Kincses ládáimat
zuhanó pöröllyel szétzúzom.
Váraim tornyát dörgő ágyúval
Szétlövetem.
A romokra ülök
gondolkodni az életemről:
Milyen furcsa volt!
Két nagy lila szem volt,
melyre ráeresztem
pilláimat.
Méh volt:
méze volt, fulánkja volt.
Rózsa volt:
illata volt, tövise volt.
Gyertya volt:
fénye volt, füstje volt.
Milyen furcsa volt!

1927-1928.

 


Ide hallgass

Most kiállok az esőbe,
elszántan és
födetlen fővel.
És a csattanó villám
átszalad a szívemen,
és a zuhogó zápor
széjjeláztatja szénfekete
testemet,
és beszívnak magukba
a föld pórusai
ezerkilencszázhuszonnyolc
június tizenhetedikén.

De holnap
rózsaként nyílok ki
ablakod alatt
és minden eljövendő
igaz ember
szíve alatt.

1928.

 


Sajnálom őt...

S néha messzebbről látom őt,
aki most hozzátok beszél.
Látom, amint a hűvös szalonban
lassan cigarettára gyújt
s fáradtan csöppen ajkáról a szó.
Látom arcán a kora ráncokat,
látom kusza, erőtlen haját.
Látom, amint lemegy a lépcsőn,
s a kövezeten kong a lépte,
s a háta csüggedten előre hajlik,
s a két karját lóbálja
szerencsétlenül.
Látom, amint egyedül baktat
keresztül a sötétedő sétatéren.
Felöltőjét nyitogatja a szél,
s kajla kalapja ereszként csurgatja
az egyhangú, tavaszi esőt - -

És olyankor nagyon,
nagyon sajnálom őt...

1928.

 


Tekintet nélkül

Be kell látnunk:
Ha kérdeznek, becsületesen
felelni kell.
A harcot becsületesen
fel kell venni,
az úton becsületesen
végig kell menni,
a szerepet becsületesen
el kell játszani,
keményen és tekintet nélkül.

A kapuk mögül ebek vicsorognak,
az ablakokból kiköpdösnek
és röhögnek.
Száz közbiztonsági gócpont
adja ki az elfogatási parancsot.
Kemény tárgyak zuhognak a fejünkhöz,
súlyos, vérező kövek,
de néha röppen sóhaj is,
szeretet is, rózsa is.

És este a tűzhely mellett,
vagy szuronyos zsandárok között
hátrakötött kézzel,
mégis mondogatni kell
a fellebbezhetetlen,
sziklakemény,
erősítő,
vigasztaló
igét:

Krisztusnak és Pilátusnak,
farizeusoknak és vámosoknak
zsidóknak és rómaiaknak
egyformán szolgálni
nem lehet.

1928.

 


Bevallom

Ma bevallom nektek,
hogy sokat beszéltem a ködöntúli
messzi világról,
mely e világ mögött világol,
de enmagam nem láttam soha még.
Csak édes-bús, halk zenék jöttek,
szivárogtak a szívemig onnan,
s mire el akartam fütyülni őket,
már szétfutottak a feledésbe.
Csak apró, fehér postagalambok
érkeztek pihegőn és remegőn,
de leveleik ismeretlen nyelven írvák
s itt hevernek kibetűzetlenül.
Csak sisakos staféták érkeztek
siető, lázas üzenettel
vérhabos méneken,
de mire megjöttek: holtak voltak.
Úgy zuhantak le a lóról,
mellükön kicsi piros sebbel,
s ha kérdeztem és faggattam őket,
hallgattak, mint a sír,
mint a szélcsöndes, fülledt éjszaka.

1928.

 


Roskadozó ház

Feküdni fogok,
ájult törmelék,
és hallani fogom
a szemrehányást:
- Ablakaidat színessel üvegeztük,
falaidat fehérre festettük,
bádog-tetődet pirosra festettük,
szobáidba bútorokat raktunk,
kandallódba friss tüzeket raktunk,
...mégis összedőltél,
mégis összedőltél!

1928.

 


Vajon hol jár?

Hiszen ismertétek a mosolyt!
Fehér és gyapjas bárányka volt,
nem hasonlított a bivalyfekete
síráshoz, a cinikus, rókaveres
kacajhoz sem. Most elveszett.
Pedig nagyon szerettem, olyan tiszta,
olyan őszinte, szelíd és meleg
volt. Most elveszett. S odakünt már
esteledik, farkasok üvöltenek
mindenfelé, kísértetek járnak
a városvégi elhagyott romoknál,
készülő vihar lengeti a fákat,
a kapukat is be kell zárni,
a gyertyákat is meg kell gyújtani.
Vajon hol jár, hol reszket, milyen
vadon erdőben béget és sír utánam?

1928.

 


Jertek a hegyre

I.

Drótsövények
és botorka hangulatok.
Könnycseppek és rajzok.
Esik az eső,
éjszaka van.
Aprózott lépteim kopogása
bágyadtan veri ki
emberségem ritmusát.
Mindenki sír
és egy helyben áll.
Csak én megyek valahová
eldalolni egy dalt.
Kigyújtani egy nagy piros
szívet.


II.

Már égnek a tüzek.
Pattog a rőzse
és kékes lánggal ég
levágott jobbkezem.
Most a szívem
következik.

Azért:
nyájak őrizői,
jertek a hegyre!
Ki-ki elhagyja atyját
és elhagyja anyját
és követ engem.

1928.

 


Sietni kellett

Ma találkoztam az öreg Mikulással.
Sürgős dolgom volt, nem tudtam megállni,
amikor elébem toppant. Gyönyörű téli
szürkület volt, gyönge hideg, vattásan, puhán
esett a hó és az öreg torzonborz szakálla is
csupa hó volt. De mondom, nagyon siettem
amint már évek óta sietek és mindnyájan
sietünk és nem tudtam megállni.
Kicsi krampuszokkal volt teleaggatva,
kiknek nyelvöltögetésein olyan jóízű, édes
gyermek-borzadállyal kacagtam valamikor.
Jancsi és Juliska, Bóbitás Piroska mind
nála voltak, hátára akasztva csüngött
kicsi fekete hintalovam, melyen
valaha vészes csatákba nyargaltam az
esteledő gyermekszobából s nyakában most
is csilingelt a kicsi ezüst csengő,
finoman, messziről, mint az édes anyám
hangja. De újra ismétlem, sietni, sietni
kellett és nem tudtam megállni.
Az öreg megfordult, álldogált az úton,
orrát vörösre csípte a hideg,
színtelen szeméből könny szivárgott,
s kesztyűtlen, reszkető, ráncos kezével
vidáman integetett utánam.

Abafája, 1928.

 


Falusi versek

I.

A mezők finoman rezegnek.
A fekete ég ma éjszaka sem
hasad ketté, mint a rozsdavörös
trombitaszó hirdeti folyvást.

Világoskék a hó, az országút
fölött ezüsthullám viharzik.
Aki rálép, magától repül
kedveséhez, ragadja a fény.

Mennyi fenyő törik le ropogva!
Mennyi szép pásztorleány tűnik el:
mosolyuk még világít gyengén
s aranyhajuk utánuk füstöl.

De én csak itt maradok.
Arcom fehér, mint a titok, mely
mindig holnap lesz eljövendő.
S ujjaimból kiserked a vér.


II.

A kovácsműhely előtt
narancsvörös a hó:
odabent emberek kalapálnak
ropogó lánglobogásban.
És fenyőágat szagolok,
úgy megyek átal ezen a bolond
falun, üvegcsengőkkel csilingelek,
szeretek és csodálkozom.
Mindig vendégem van, aki
izgat, akit nem látok s akinek
ujjongok, mint a tél örömének.
Ha eloltom a lámpát,
tele van,
tele van csillaggal a szobám.

Abafája, 1929.

 


Falun

Ujjongok, ha erre a falura nézek,
havasok illatát szívom
reggel.
            Ezüstfátyol van a szívemen,
s olyan a tündérek arca,
mint egy nagy ünnep.
            Az égő fenyőtobozok füstje
kavargó, könnyű
országút,
            azon megyek fel az égbe
egy kislánnyal, meg egy kicsi
kutyával.
            Egyszerre sötét lesz.
A boglyatetejű házak lent maradnak
a farkasok között.

1929.

 


Fázol

Nem fogod megérteni ezt a hangulatot,
előre tudom, csak ha összefüggéstelen
képeket rajzolok sebtiben, milyen borzasztó,
csak akkor érted meg, milyen iszonyú.
Ez az én hangulatom, figyelj: előttem
egy mozdulatlan kék tó, képzeld el, olyan
meredten világoskék, hogy megijedsz, és körül
a partján semmi. De mégis: képzelj el
egy szikár fát, kiszáradtat; a víz partjára
gondolj egy agarat, soványat, szárazat, mint
a fa. Füttyentesz, de magad is megijedsz:
a füttyentésedet magad se hallod, s a kutya
nem mozdul, semmi se mozdul. Az ég
tiszta, inkább szürkés árnyalatú, de olyan,
mint egy kiégett, közömbös ember szeme,
a napot ellopta valaki, de azért világos
van, mondhatnám erős, sértő a fény.
Az első hang belülről szólal meg ebben a
csendben, idegen kiállhatatlan hang, csupa
hideg e- és i-betűvel beszél, de nem érted.
Tíz perccel azelőtt még tudtad, hogy mit
akarsz, hová akarsz menni, most meg állsz,
mintha ebben a pillanatban érkeztél
volna valami idegen csillagról. Sírni
nem tudsz, megszorítod a saját kezedet,
aztán egyszerre rájössz, hogy fázol.
Rettenetesen fázol.

Abafája, 1929.

 


Idegen ébredés

Felszáll a köd. Szívverésünk zaja
végigdördül még egyszer rajta,
finoman reszket. Lépünk, lépünk, de
miért nem ér földet a lábunk?
A sötétség tágranyitott ajtaja
előtt apró sugárrongyok libegnek,
minden elmúlik, és mi elalszunk.
Ébredésünk ágyát idegen virágok
illatozzák, idegen lesz az
ének és a tengerek arca.
S nem emlékezünk egymás nevére.

Abafája, 1929.

 


Csöndes minden

Lám, lám itt csöndes minden,
egyszerű szobában lakom, fehérre
meszelt falak közt, még a falutól
is távol. Itt nincsenek dübörgő
rotációsok, nincsenek zakatoló
festékszagú, piszkos hétköznapok,
örökös itt a csend és a vasárnap.
Az ablakom a mély fenyvesre nyílik,
mozdulatlanok az örökzöld lombok,
lehet nagyokat, tisztákat lélegzeni,
a felhők is hallgatagok, szinte
odafagytak a tiszta égre.
És valahogy ez mégsem a feloldott
bánat, a méltóságos nyugalom;
ez csak a kimaradt szívdobbanás
különös csendje, csak beletörődés,
fenségessé dermedt nyugtalanság.

1929.

 


Ünnepi plakát

Kérek minden rangú és rendű embereket,
hogyha vétkeztem ellenük:
bocsássanak meg érte!

Kérek testvéreket és barátokat,
versenytársakat és ellenségeket,
hogy fogják meg a kezemet.

Felejtsék el, ha Bábel forgatagában
kínok borától szédelegve jártam
és nem emeltem kalapot.

Szorongok, félek mostanában,
különös-nagyok a csillagok mostanában,
egyedül vagyok mostanában.

Mindent próbáltam, aludtam, sírtam is;
most utoljára plakátokat ragasztok
a jószívek falára:

Kérek testvéreket és barátokat,
kérek minden rendű és rangú embereket,
hogy szeressenek engem!

1929.

 


Jó reggelt, barátom!

A két szemem lobogó reflektor,
öles nyalábbal veti a fényt;
egyszer szeszélyes csipkebokor
toppan elém,
majd egy hideg torony -
később talán egy élet, akit elgázolok.
Olyan furcsán nyílnak a gondolataim,
kicsi angyalok ideges szárnya
hömpölygeti a homályt.
Nincs összefüggés a dolgok között.
Milyen jó volna izgalom nélkül
találkozni egy emberrel és ráköszönni:
- Jó reggelt, barátom,
hogy aludtál? -
És behunyt szemmel
adni át magamat valami
józan és nyugodt, örök folyamatnak.

1929.

 


Rossz éjszaka

Csupa fekete aggodalom dobog
a bezárt kapuk mögött.
Éles női hang sikolt segítségért,
aztán egész kórus jajgat
mély, morgó remegéssel. Megint
sikoly. Öreg zsidó görnyed az
árok szélén; fanatikus nagy
szeme: nedves barna könyörgéssel
tapad az égre, piszkos kaftánján
elomlik gubancos szakálla.
A szüzek tovább sírnak,
a lelkek tovább vergődnek,
a testek tovább oszlanak.
És nyúlós, leheletgőzös nap emelkedik
az elátkozottak városa fölé.

1929.

 


Te harangozol

Hunyd be a szemedet a dombtetőn.
Megindulsz lassan az űrben, a kék
levegőben, az őszi lombok hervadt
szagában. Előbb csöndes úszással,
lengéssel jobbra-balra, aztán szédületes
gyorsasággal, káprázatos ívben
messzire lendülsz, titokzatos szálak
tartanak, azokon himbálózol
édesen, fájón, rettenetesen.
És delet kongat a falu harangja,
és minden kondulással egyre biztosabban
érzed, hogy te vagy a harang nyelve,
és az egész mindenség kék burája:
egy óriás harang. És öblös kongással,
testeddel, véreddel, egész valóddal
te harangozol az egész világnak.

1929.

 


Helyet kerestek

Karonfogva bandukoltak, rogyadozó
inakkal a napsütéses temetőben.
Utánuk mentem:
az asszony kicsi fonnyadt szája
mosolygott, hajuk kopott
ezüstje összefolyt a fényben.
Keresték a helyet, ahol legjobb
lesz feküdni, a legszebb,
legnaposabb helyet keresték.
Örökké tartó, visszatérő,
boldog nászéjszakáról beszéltek.

1929.

 


Kórházi emlék

Fehér ágyon
feküdtem,
némán szenvedő
emberek közt.
Június volt,
a nyitott
ablak párkányán
madarak
csicseregtek.
Az anyám sírt.
A lányok
virágot küldtek
s apró cédulákat.
A nyitott
ablak párkányán
madarak
csicseregtek,
a folyosón
mankók kopogása
visszhangzott.
Gabriella nővér,
a csöndes,
fehér apáca,
letörölte homlokomat,
s az elröppenő
madarak után
nézett.

1929.

 


Lámpákat gyújtok

Lámpákat gyújtok néptelen városomban.
Te látod messze az apró, piros és zöld
és sárga lángokat, próbálod megérteni
őket, de nagyon mesze vagy. Legszebb
házamban vetettem ágyat neked, illatos
vizet öntöttem a korsókba és a tálba.
Te nem ismered ezt a várost, nem tudod:
mi van benne és mi hiányzik.
Minden, amit mondok, vagy teszek:
egy-egy lámpa az irdatlan messzeségben.
Szánalmamat elébed küldöm az országútra,
számolja, számolja a kilométerköveket
s egy útmenti bozótban alva talál.

1929.

 


Senki előttem, senki utánam

I.

A sziklacsúcsok felágaskodnak
és hajladoznak a felhők között.
Hangosan kiáltozom, hogy elverjem
a némaságot, mely tízezer éve
mossa a merevtörzsű fákat
s rémült melódiákat ringat ölében.
Dárdahegyű, kemény levelek
sorakoznak a pikkelyes ágakon,
a virágok szirmai pattogva töredeznek.
Senki előttem és senki utánam,
és nincs út sehol; minden felbukkanó
igazságért, minden talpalatnyi
földért esztendeimmel fizetek.


II.

S a zord éjszakákon mégis hiszek.
Búzavirágos szarvú ökröket látok,
amint fehér szekerek előtt bandukolnak
embereket, akik valamikor
élni fognak a földön.
A barlang, amelyben tűz nélkül
didergek, bodros füstöt ereszt,
fáradt, erős férfiakat altat
s a kötél, melyen remegve kúsztam
át a vak mélységek fölött,
száradó ruhák terhe alatt ring
asszonyok lármás, víg dalában.

1929.

 


Szomorú tévedés

Valami álomból emlékszem rád.
A bástyafokon rőt moha nő,
s kedves forrásom elapadt, elapadt.

Az acélkék fecskék rád gondolnak,
nem szállnak el: meghalnak,
és haldoklik a megállt idő is.

Te nem tudod, hogy barátod vagyok,
és azért nem közeledsz hozzám!
Ó, milyen átkos, szomorú tévedés ez!

Csuháim kopnak, nemsokára
szabad mellet mutatok a fáradt napnak:
remete-éveim hite szakadozik.

Nem akar lángolni az esti tűz,
s mezőkön, hegyeken túl késik,
egyre késik a mindenek gyógyulása.

1929.

 


Akivel néha találkozom

Úgy irigylem azt az embert,
akire csak néha találok
csöndes szobámban, lefekvés előtt,
vagy a szerkesztőség zajában, kezébe
temetett homlokkal, szelíden.
Túl van minden problémán,
nem komplikálja az életet,
nem bontja fel százezer elviselhetetlen
borzongásra; a rémeket elűzte.
Testét kerékbe törték, de feltámadt
s ha lassan is, de jár
s úgy nézi a kezére száradt vért,
mint valami idegen ékszert:
a bölcs emberek különös mosolyával.
Cigarettáját is mélyen odagondolva
szívja, s míg mellében kihagy
a szív, s nehéz szúrások fájnak,
barátaival figyelmesen beszélget.

1930.

 


Aranysárga fényben

Egyszer elpattan valami mélyen.
Az eltemetett csönd halk csobbanással
ömlik szét a síró viharban.
S egyszerre megdermed, elhallgat minden.

Aranysárga napsugár szitál hűvösen,
mozdulatlan, fakó lombokat dédelget;
szivig sajduló, bágyadt csodálkozással
a tavi csónak partot ér velem.

A kavicsos úton lassan halad egy leány.
Valami sápadt hercegkisasszony.
Finomrajzú, beteg kis kebeléhez
sárga rózsát szorít és köhög.

1930.

 


Ballagó vers

Eső utáni fény csillámlik
a ritkapárás alkonyon.
Oly lassú, lassú lett a léptem,
olyan fehér a homlokom.

Jó lenne már letenni szépen
unt terhemet s a cifra bért
s ha számoltatnak, nem felelni
önmagamért és másokért.

Sápadtan is szabadon menni,
fáradtan is emlékezőn...
(Mit is mondott a kedves tegnap,
mikor velem járt a mezőn?)

Most nem zavar hang s nem üdít,
csupán a szárnyas szellemek
csattognak láthatatlanul,
amint a fák közt lengenek.

A világ furcsán mosolyog,
mint a tüdőbajos leány,
aki szerelmes és megérzi,
hogy napja alig van nehány.

1930.

 


Mese, mese, mátka...

A fűz a vízen áthajolt.
Szép zöldhajú, szűz mátka volt,
vállán veréb ült, néha tíz.
Alant suhant, rohant a víz,
mint egy bolondos, bő regény,
hűtlen, makrancos vőlegény.
A felhő könnyű, ritka volt,
s az ég sötétkék tintafolt,
és csók a szél, mely átoson
a füstbe süppedt városon.

És akkor lopva jöttem én
a nyári lanka szőnyegén -
de sarkantyúm volt, rézveret,
az pengett s minden észrevett.
Egyszerre metsző lett a szél,
mint a süvöltő, fent acél,
az ég szuroksötétre vált,
a fűz letört, a víz megállt...

1930.

 


Virrasztás a dzsungelben

Úgy - aludj csak az indus éjszakában!
Rontó szellemek és lidérchatalmak
ellen védelek én, fehér leányom,
láthatatlan, esős dzsungelvilágban
virraszt fegyverem és a barna barlang.
Búg a víz zuhogó, kövér csatakja,
párálló iszapon csattogva preckel,
fülledt mélybe csurog nehéz, kiáradt,
bő meleggel: a mérges és komorzöld
kaktuszok levelén, húsos, sokágú
páfrányok buja zegzugán lecsordul
s bambuszrengetegek dúsan vonagló
testét fürdeti fuldokló örömmel.
Távol rettenetes sebtől halódó
tigris párja után szagol hörögve
s végsőt bődül a harsogó morajba.
...S már lélegzetedet sem hallom, édes,
alszol? nem tudom - ó, talán halott vagy
s lelked künt gomolyog már messze, lucskos
lótuszok kinyiló kelyhét keresve?...
Homlokomra meleg gyöngyök csapódnak
s barlang-boltozatunk repedt zugából
kígyók hullnak a senyvedő parázsra.

1930.

 


Búcsú

A nagy esőzés elállt,
a ködpárák is fölszálltak, Úrnőm.
Az elefántok készen állnak,
amely percben akarod:
indulhatsz.
Én maradok és mindenre vigyázok:
az illatodra a szobákban,
a lábnyomaidra a tornác előtt.
Esténként elengedem a házőrző
tigriseket,
s a fojtott csendben
a vörös csillagok alatt
mindig újra hallom búcsúszavad.

1930. május 9.

 


Meddő napok

Hónapok óta hallgatok már.
Most nagy jósággal
hagyom, hogy eltemessenek.
A kriptaajtót bevágták utánam,
nagyot döndült, a fenyőkről lezuhogott
a hó, fent megrázkódtak a csillagok.
A holtak bomlanak, oszlanak.
Vérükből béke lesz, húsukból csend,
csontjaikból hamu és céltalanság.
Odakünt az éjszakában
szerelmesek járják a dombos temetőt,
s én huncut kacagással gondolom el:
Hogy megrémülnének, milyen
fogvacogó rémülettel, ha kikiáltanék
az ablakon:
- Hiszen élek! Élek! Élek!
De csöndesen maradok s a perceket számlálom.
Már nem lehet messze a feltámadás.

1930.

 


Menni kellene házról házra

Nem így kellene hűvös, árnyas
szobából, kényelmes íróasztal
mellől szólani hozzátok, jól
tudom. Menni kellene házról
házra, városról városra, mint
egy izzadt, fáradt, fanatikus
csavargó. Csak két égő szememet,
szakadozott ruhámat, porlepett
bocskoromat hívni bizonyságul
a szeretet nagy igazsága mellé.
És rekedt hangon, félig sírva,
kiabálni minden ablak alatt:
Szakadt lelket foltozni, foltozni!
Tört szíveket drótozni, drótozni!

1930.

 


Mi lesz ebből?

Minden szürkül, fakul.
Hull a hajunk.
Az almák nem olyan pirosak, mint tegnap,
a füvek zöldje nem izzik úgy, mint tegnapelőtt.
Mai mosolyunk hűltebb, sötétebb,
fakóbb:
ijedt és szomorú utánzata a régieknek.
A szavak napról napra üszkösebbek.
A szerelem karja tágul, ernyed, lankad, elenged...
Mi lesz ebből, kedvesem?
Éjszaka? Fekete csönd? Hideg ború?
Vagy kihamvadó utakon át jutunk
örökmosolyú, fényesen izzó, boldog mezőkre?

1930.

 


Vándor-kesergő

Sovány vagyok nagyon.
Hozzátok folyamodom, ízes gyümölcsök,
leves narancsok, kövér almák,
húsos barackok, hizlaljatok meg engem.
Fázom nagyon.
Kicsi pattogó gallytüzek,
melegítsetek föl estelente,
óriásfák lepedő-levelei,
takarjatok be éjszakánkint!
Keserves vagyok nagyon
és árva vagyok nagyon:
fű, fa, virág, vidítsatok föl engem!

1930.

 


Július

Itt künn járok a földeken,
kedves.
A kalászok megbókolnak előttem:
olyan hatalmas vagyok, olyan
bronzarany félisten, mikor rádgondolok.
Egyébként pedig költő, sétáló ember,
akire fény hull és sárgaméz-mosolygás.
Tehénkék.
Pásztorok.
Nyári máglya. Búzamező.
Csöndesen feléd sóhajtom a búzavirágok kék szerelmét.
Harsányan feléd kiáltom a lobogó pipacsok vörös nászindulóját!

1930.

 


Aranyország, szerelem

Ó, aranyország, szerelem!
Most szárnyaimat szerelem,
s kána-szirmok harsány tüzében
lobog a szívem az esti szélben.
Aztán lehullok. Hűs az arcom,
amint mosolygón, mélyen alszom
a kék mezőn. Piheg a friss fű...
...Cigányangyal, fekete-tincsű,
úszik az ég opál tején
piros sapkával a fején...

1930.

 


Halvány rajz

Pirkadattól kedvesem sírján tilinkóztam.
Azután továbbmentem juhaimmal,
odább ballagtam fehérgyapjas bárányaimmal.
Szomorúfűzek alatt üldögéltem
kimondhatatlan bánattal és csodálkozással, -
a fákon madarak ültek, szálltak, jöttek-mentek
s fekete magvakat pergettek rám.
Sütött a nap, s én nem értettem,
suhogott a szél, s én nem éreztem,
zsendült a fű, s én nem tudtam: minek?
Este homályos barlangba léptem:
zöld boltozat alatt
mohos kőbálvány torkából csurgott a végtelen idő.

1930.

 


Gyakran eljön

Éjjel meglátogatott.
Azt mondta: szeret engem. Sok-sok nap óta
figyel engem. Szeretne több nevetést látni az arcomon.

Megsimogattam nagy, hűvös haját:
az szikrázott, mint karácsonykor a csillagszóró.

Meg akartam csókolni.
Huncutkásan megfenyegetett.

Aztán megigérte, hogy gyakran eljön.
Végtelenné tágult szobámon a puszták illata remegett át,
s mi labdázni kezdtünk nagy, zöld csillagokkal.

1930.

 


Csak mendegél...

Egyszer itt látod,
máskor ott.
Nyugodt, derűs ember,
akinek nincs gondja,
félelme,
terve.
Egy a fontos: a könnyű szív,
- tanítja,
és két fehérke bárány
követi lépteit.
Vándorol a nap alatt.
Bokrok alján éjszakázik.
Szakálla kinőtt, haja borzas.
Szeme sugárzó kék,
mint a messzeség.
Nem beszél sokat és hangosan,
csak mendegél
és meg-megáll
s ha néha dalol:
olyan az,
mint a zenélő sóhaj.

1930.

 


Hegyi beszéd

Hegytetőre szállok kedvesemmel.
Szárnyaink vannak.
Ölelem derekát.

Már itt sem érzem a nagy összefüggést,
megszüntem a porszem-milliárd
egyetlen porszeme lenni,
aki forgószelekben forog
s lehull.
Nem érzem a világ-nagyság
iszonyú súlyát vállamon:
a csillag-titkok, csillag-dalok,
fogamzás, keletkezés, halál:
nem érdekelnek.

Megnőtt az életem.
Minden eltörpült.
Szeretek: én vagyok fontos és ő.
Töprengés nélkül éljük az édes törvényeket.

Fehérek vagyunk,
tiszták és ostobák, mint az ostya.
Lengő szakállú, öreg szikár pap
mutat fel minket a hegytetőn

Íme, a szentség! Térdrehullni!

Galgó, 1930. szeptember 14.

 


Az utolsó nyári vihar

Kunyhóm reng rozogán, cölöpje reccsen,
nádszögét a szelek zihálva tépik.
(Sápadt képed előtt csapong a mécses,
föl-fölrezdül ijedten s újra elhal...)
Zordon, régi mesék vad sziklaszája
tátong, s elszabadult az Óriásrém:
szárnyas ménparipán zúdulva száguld,
dús, bozontos öreg tölgyekre villám-
lasszót bőszduhajul, cikázva cserdít,
csattan s zengve süvít, hogy visszarántja.
Elmegy. Újra jön. Őspaták hatalmas
érce dörgeti vén hidak kikorhadt
fáját, fent a nagy űr visszhangja gördül.
Aztán már csak az ég csillagszemetje
csordul csöndesen, áradó sírással
tört fenyők tetemére - és vityillóm
mélyén, képed előtt, csak én idézek
elhalt illatot és szelíd zenéket...

Galgó, 1930. szeptember 14.

 


Ki-ki magában

Gyötrelmek széles országútja ez.
Ki-ki magában szenved.
Széttört kristálypoharak szilánkjai
lépten sebeznek.

Vándordal nem születik.
Csak a kiszikkadt torok tátog.
Hiába emelünk kalapot a feszületnek,
a feszületről sem száll le senki.

A láthatáron semmi sincs.
A kövekben nincs víz.
A fák alatt sincs árnyék.
Kőben, fűben, égben nincs irgalom.

Galgó, 1930. szeptember 17.

 


Fuldoklás

Bárd Oszkárnak

Hiába tömök zsebkendőt a számba.
Nem gyermeksírás az enyém.
Korbács. Vér. Töviskoszorú.
Sötét gyárkémények vigasztalan kürtölése.

Túlnőtt a fájdalom a hegyeken,
a megrémült csillagokon.
Iszonyatba-lapult kutyák
halálosan vonítanak.

Most cserben hagy az emberi szó,
a nyugtató ütem, a mérsékelt zengés.
Ó - nem alkotás ez.
Csak bámulás a sárga lámpafénybe.

Csak szűkölés, fuldoklás. Egyetlen ordítás.
Panasz az egész világnak.
Az egész világnak,
amelyből nem áll mellettem senki.

Galgó, 1930. szeptember 17.

 


Légyhullás

Ma még repülnek. Dongva, zöngve szállnak,
rezeg a fény szitáló szárnyukon.
Fekete rajban ellepik a konyhát.
Apró, szőrös lábakkal kéjelegve
mászkálnak a halott patkány szemén.
Édes piszokba túrnak. Sűrű moslék
szivárványszínű fertőjén a bomlás
sötét nektárját szürcsölik s gomolygó
gőzben cikázva zsonganak, kövéren.
Holnap már szédelegnek és - ha csöndes
magányodban feszülten hallgatózol -
hallod, hogy koppannak puhán a padlón...
Jajongva sírnak két kietlen ablak
hideg kristályüvegje közt s didergőn
érzik az ősz tisztult leheletét:
a tiszta, józan őszt, mely hűvösével
meredt halálba fújja már a züllés,
az erjedés miazmás mámorát.
Sötét esőként földre permeteznek,
ablakdeszkákon haldokolnak, álmos
homályban, porbaszáradt potrohokkal.
S reménytelen, beteg nosztalgiával
álmodnak vissza búcsúzóra mindent,
mi szenny és bűz és rothadás a földön.

Galgó, 1930. szeptember 30.

 


Ó, ember...

Ó, ember, idegen vagy,
mint zöld hal vizek alatt,
ijedt virág üveg alatt.

Mikor meghitt szobámba lépsz,
sírni kezd a kályha,
jéglehelet futja be csontjaimat.
Ruhádon az ismeretlen űr
fekete zúzmarája,
és csillagok vére alvad
idegen homlokodon...

Galgó, 1930. október 5.

 


Látod, édesem...

Látod, édesem, a csónakba ültünk,
mely mienk egyedül. Az íves ágak
sátra vízre hajol s a tiszta harmat
kéklő cseppjeivel szitál be minket.
Fecskék csapnak a víz szelíd színére,
napsütött füzesek smaragdja csillog
s távol szürke hegyek hajlása bókol.
Élet ez: tehenek, vén sárga falvak,
tornyok, emberek és havas karámok
halnak messze a halk, lilás lapályba.
Olykor zendül a barna ég. Robajló
vad viharparipák sörénye söpri
végig a zöld vizeket sötét morajjal
s füstös, barna hajunk csapzottra ázik.
Olykor lángra kapunk a nyári tűztől:
Nézünk mindeneket s virágos évek
balga szép dalait dalolva siklunk
(olvashatatlan szó) kisimult azúrvidéken.
Közben gyermeket is szülsz a világra,
gyermeket, ki folyóba dobja lelkét
és elúszik a messzeségbe tőlünk.
Múltunk napjairól mesélni kezdek,
Tudjuk, már a sekély folyóra nagy, mély
víz következik, folyamra tenger...
Vontatott meseszó mellett mögöttünk
lassan elfeketül a táj s kialszik...

1930.

 


Sötétség

Hervadó hegedű, magábanéző
jácint, égrefutó, sovány sikoltás.
Isten, mennyi nehéz, fájó dolog közt
jársz, keresve a régi, boldog embert...
Lásd, babrálgatok itt a bánatommal,
néha öntözöm és olykor mosolygok.
Úgyis elmulik - ó, a néma fegyver
lassan föl-fölemelt s megint lehulló
torkát eltömi már a barna rozsda.
Tóba nézek, a mély varázstükörbe:
régi napjaim ülnek ott magukban
s édes hullaszagot lehelnek. Ócska
nyakkendőmön a kedves könnye reszket,
éjszakámban egyetlen, árva csillag,
ékkő, mely legurul s a tóba tűnik.
Rémet lát a fehér, magábanéző
jácint, holt hegedű homályba sóhajt...
Minden búteli dalt be kell fejezni:
nem vígasztal a szó, a régi gyermek
rőt rakéta merész, magasra pukkant
pompájára nem is nagyon figyel már.
Játékostora eltört. Furcsa angyal
száll fölötte borongva és suhogva,
s ő csak áll a viharszagú sötétben...

1930.

 


Útban a rendeltetés felé

Ropogó papírra
szép és egészséges dolgokat írni! -
Ó, mert ez az én hivatásom!

Egész éjszaka hullott a hó.
Most kéken csillog és frissen muzsikál mindenütt.
A fákról hócsomó hull rám, jó csomó,
amint fütyörészve megyek előre fekete kabátommal,
feketén a fehérben, mint a mozdony,
vidáman, győzelmesen, mint akit semmi
meg nem állíthat rendeltetése útján.

Szeretnék hó lenni, mely ezüsten csillog
és frissen ropog mindenütt.
Szeretnék recsegő, fényes csizma lenni, mely beletipor a hóba.

Szeretnék meghullott fekete fa lenni,
mely megrázkódik huncutul s az iskoláslányok
nyakába, kebelébe havat dobál.
Szeretnék a téli reggel szürke szeme lenni,
mely tágranyílik, lát és mindennek örül.

Drága testvérem te, aki rosszul aludtál az éjjel
s most álmosan nyitod ki ablakodat!
Érzed-e a hó szagát, a friss telet,
a kis szelet, mely hajadba borzol,
a tüdődbe lehelő levegőt, mely éleszt?
Én vagyok az s az én költeményem.

Rád gondolok, barátom,
míg megyek vidáman és győzelmesen fűtött szobám felé,
rendeltetésem felé:
Ropogó, tiszta papírra
szép és egészséges dolgokat írni.

1931.

 


Ismeretlen ember

Íme, szembe jössz velem, én barátom
és testvéri, mély köszönéssel illetsz.
Nem tudom: ki vagy. Neved ismeretlen.
                        Régi napok közt

átcikázva, felkutatom sok éber
emlék zegzugát, de szemed sehonnan
sem tekint felém. Aranyos derűvel
                        mégis elém állsz

most a dércsipkés, csoda jégkösöntyűs
fák alatt és mély köszönéssel illetsz.
Törzsed szálas és ruganyos, ruhádon
                        átcsap az izmok

játszva rezgő, domború duzzadása,
mellkasod nyugodtütemű, hatalmas
hullámzása friss levegőt zihál be
                        tiszta tüdődre,

szíved lüktet, zengve dobol s piros vért
kerget át ezer szövevények útján
víg ütemre. Bronz-sima, büszkeboltú
                        homlokodon szent

értelemnek fénye lobog. Miközben
rámtekint szemed, ragyogó bizonyság
gyúl ki benne isteni lényegedről.
                        Oly gyönyörű vagy,

aminő nincs több a világon: Isten
és Anyag tökéletes égi násza!
ritka Gép! vidámerejű, szabad, jó
                        csillagos Ember!

S bár nem is tudom nevedet, ma mégis,
mégis ujjongván köszönök, barátom
s elkiáltom: mennyire megkívántam,
                        bárha vezér, vagy

hős király volnék, seregek királya,
hogy pergő dobok zaja üdvözölne
általam, s dicső lobogó hajolna
                        porba előtted...

1931.

 


Erdei ösvényen

Erdei ösvényen ballagok. Bársonyos-kék
estébe visz-visz nagysörényű lovacska.

Fontoskodó célok, hová tűntek?
A ballagás a fontos, a menetelés,
a foganó vándordal,
az avaron dobogó léptek el-nem-akadása.

Zümmögő csillagok röpdösnek
ágról ágra,
megülik harmatos kalapomat.
Tudom: itthon vagyok e földön,
anyám, dédanyám termékeny csókja suhog a lombverésben.
Orromban szeretőm hajának illata csikland.

Hejhaj,
énekeljünk!

1931.

 


Békés mederben

Ma nem lázadtam fel
a lassú meder ellen,
ma békésen hömpölyögtem
és megcsókoltam öreg falvak lábát.

Ma felüdítettem egy lankadt virágot,
megfürdettem egy öreg koldust,
akinek Krisztus-arc volt az arca,
s tolvajok tutaját mosolyogva vittem.

Egészen különös béke ez,
szokatlan érzés, ahogyan kérdezem:
Miért zúgsz erdő?
Miért sírtok csillagok?

1931.

 


Öregek leszünk

Majd nyolcat üt egy öreg óra,
és öregek leszünk mi is.
Szoknyád meglibben suhogóra,
s ősz fejemen barátpilis.

Mellénk az este ül le gyorsan,
faggat, mint régi jóbarát -
S mi iszunk együtt mosolygósan,
köhögősen meleg teát.

Szívünkben még a régi nyíl van,
de már jólesik, nem sebez,
s ha pápaszemünk összevillan:
a közel olyan messze lesz.

S a mesze olyan közel szárnyal.
Megölellek hallgatagon...
És vén mesefák illatával
száll be a szél az ablakon.

1931.

 


Kínai lakkdoboz

Esticsillag szerelmes volt a cseresznyefába,
Hejhaj.
A cseresznyefának halkrózsaszín virágai voltak,
hejhaj,
úgy csüngtek le virágai, kusza-finom levelei,
hejhaj,
mint ágbogas kína-írás selymen.
Hejhaj.
Illatos volt, fiatal volt,
rózsaszín volt, ártatlan volt,
esticsillag szerelmes volt,
hejhaj.

Egyszer szemben fölébredt a hold is.
Hejhaj.
Cseresznyefa eleven is, holt is.
Hejhaj.
Kéjsóvár, nagy mandarin-arc vigyorgott a fára,
hejhaj,
sárgaselyem sugár-paplan borult le a fára,
hejhaj,
Cseresznyefa jajgatott,
esticsillag sírhatott.
Hejhaj.

1931.

 


Aranyhídon

Közeledsz a mély síkon. Közeledsz.
Vidáman jössz a kigyúlt smaragd-mezőn.
Pici vagy,
pici tündér, mint a meséskönyvek rajza.

Kibomlott selyemkóc-hajadon
csöppnyi gyémántkorona csillog,
s cipőd:
lila lehelet, ibolyaszirom.

Rálépsz az íves aranyhídra:
szédítő szakadék fölött merészen indulsz
a nagy
fekete torony felé,

ahonnan kristályzengéssel hívogat egy piros harang.

1931.

 


Rettenetes virágének

Elmentem otthonról
lidérc-szót hallgatni.
Elmentem otthonról
kalmárral alkudni.
Elmentem otthonról
idegen lyány után.
Elmentem otthonról
csütörtök délután.

Géplovon üldöztem
iramlós örömet.
Beértem s örömmel
éltem az örömet.
Kardokat csörtettem,
puskákat sütöttem,
lázadtam, tüzeltem,
vérben is fürödtem.

Csókoltam szájat és
csiklandtam tenyeret.
Kerestem virágot,
kerestem kenyeret.
Ittason csetlettem
imbolygó láng után -
Így telt el a hosszú
csütörtök délután.

Csütörtök éjjelre
csak hazanyitottam,
hogy melléd lopóddzam
szégyennel, titokban.
Koszorúd küszöbön...
- No mi az? No mi az?
Kezedet megfogom:
Hideg az, hideg az.

Fejed a párnáról
padlóig lebágyadt,
iszamos aludt vér
tócsázza az ágyat.
Gyilkos járt tenálad
elvoltom idején.
Mért nem is tértem meg
napszállat idején?

Verseim, verseim
elállnak meredten.
Elhagytam, s elhagyott,
akit én szerettem...
Négybevágott szívét
örökké foldozom.
Vérét a kezemen
örökké hordozom.

1932.

 


Csend a tavon

Csend van a tó tükörén.
Kert.
Napeső.
Puha séta.

Mit nézed a tó tükörén
arcodat, ifjú poéta?

Szél fut a tó tükörén,
ráncba gyürődik a sík lap.

Arcod
idők tükörén
szétfut,
a semmibe sikkad...

1932.

 


Éhes a kutyám

Sír a kutyám, nagyon éhes: tépni szeretne, harapni.
Sír a kutyám, nagyon éhes: nem tudok ennie adni.

Órákhosszat az égre vonít. Belereng, aki hallja.
Éhes, nyomorult vagyok én is, az ördögök alja.

Ostoba, árva kutyám, mit üvöltesz?
Velőtfacsaró panaszod: odafent kicsi tört nesz,

a kékfalú menny aranyajtaja megpárnázva, betéve.
Hiába vonitnak az emberek is vagy húszezer éve.

1933.

 


Énekek éneke, mely a Salamoné

Végy engem, végy a karodra:
rajta pecsét legyek én!
Tégy engem, tégy a szívedre:
rajta pecsét legyek én!
Mert szörnyű a nagy szerelem,
mint méreggel teli korsó
erős az igaz szerelem,
mint a halál s a koporsó.

Lángja, miképpen a tűzláng
s az Úrnak lángja, olyan:
nagy záporok el nem emésztik,
nem oltja ki semmi folyam.
Nélküle koldus a dús,
háza, megannyi cseléde
mind semmi a nagy szerelemhez,
hiába kínálja cserébe.

1933.

 


Sírvers

A szabad ég alatt tanyáztam.
Gyermek voltam és karikáztam.
Míg karikám gurult előre,
ránéztem fűre, fára, kőre,
holdfényre, napra, csillagokra,
férfiakra és asszonyokra
s mindenen - legyen új vagy ódon -
elcsodálkoztam szörnyűmódon.
Nem nézve így lábam elébe,
e roppant gödör éjjelébe
zuhantam. - Istenem, ha árva
útfélen fekvő karikára
találsz, kérlek, keress meg engem:
E rút veremből végy ki engem!

1933.

 


Légy szent, fiacskám!

Ember! - hívnak a száraz téli erdők,
hogy virágba borítsd a tar világot,
szikkadt ó kutak öble búg utánad,
hogy kristály-buzogású tiszta vízzel
töltsd meg őket: - ezért ma mély örömmel
hinned kell, hogy a kósza fellegek mind
biztosan kiszabott úton suhannak,
s minden lépted után nyomok maradnak.
Ismerd meg - fiam, ó - a fűbefekvő
ember békefödött, szelíd derűjét
nyisd ki már az aranykaput, amelynek
alján kék patakok zenéje zendül.
Minden bús madarat, szomorka bárányt
végy öledbe, becézz, étess, vigasztalj! -
Légy vidám, sugaras: légy szent, fiacskám!

1934.

 


A szerelem éneke

D. J.: Salamon király "Énekek Éneké"-ből vettem ezt a
        részletet. De csak félig a bibliáé ez a vers: félig az enyém.
        Keveredése a költésnek, utánköltésnek és műfordításnak.


A Menyasszony:

Immáron szinte aludtam,
de lelkem még nem aludt.
Most szeretőm szava szólít,
ő zörgeti künt a kaput:
- Húgom, gyönyörűm, jegyesem,
galambom, szép jegyesem,
nyisd meg előttem a házat!
Harmattól gyöngyös a fürtöm,
az éjszaka harmata áztat.

Feleltem én neki, mondván:
- Nincs rajtam semmi lepel,
mezítelenül vagyok íme,
és most öltözzem-e fel?
Megmostam lábaimat,
friss vízben lábaimat
és most a porondra tiporva
szennyezzem-e újra be őket,
újra keverjem-e porba?

Benyúlt, motozott a nyíláson
mely ajtómon vagyon.
Fölgerjedt érte a bensőm,
megindult rajta nagyon.
Serkentem nyitni neki,
ajtómat nyitni neki:
jöjjön be szegény valahára!
Ujjamról folyt vala mirrha,
csepegett a kilincsre s a zárra.

Sarkig megtártam az ajtót,
és vártam rá odabent.
De elfordult vala tőlem
és szótalanul tovament.
Én lelkem könnyre fakadt,
keserves könnyre fakadt:
kerestem és nyoma nem volt,
nevét kiabáltam ezerszer
és szava, válasza nem volt.

Megleltek engem az őrök,
kik őrzik a kőfalakat,
megfogtak engem az őrök
s megvertek a kőfal alatt,
ütöttek a fegyveresek
dühödten, a fegyveresek,
kik járják körbe a várost,
köntösömet lecibálták:
jaj, merre megyek, hova már most?

Város leányai, kérve
kérlek mindannyitokat,
Jeruzsálem szűzei, kérve
kérlek mindannyitokat:
Ha drága szerelmesemet
látjátok, kedvesemet,
mondjátok meg neki szembe,
az ő betegje vagyok csak
s beléhalok a szerelembe.


Lányok kara:

Beszélj,
tündökletes asszony,
ó, asszonyok éke,
beszélj!
Különb-e talán
jegyesed, mint
más jegyesek,
hogy bánatod
ekkora mély,
s így elhagy a béke?
Különb-e szerelmed
más szeretőknél,
hogy minket ilyen túl
megkönyörögsz,
ó, asszonyok éke?!


A Menyasszony:

Ő: mint a rózsa, pirosló
és mint a rózsa, fehér,
kitűnik ő tízezer közt,
mindenkivel felér,
homloka tiszta arany,
választott drága arany,
a nap sugarára hasonló,
fodor haja éjfeketén
villog, akárcsak a holló.

Az ő szeme, mint vízerecske
partján puha, tiszta galamb,
mint friss tejben fürödöző
szépszínű, tiszta galamb.
Orcája: selyemsima, lágy,
és dús balzsamfüves ágy,
telistele jószagú sarjjal.
Ajka: húsos liliom,
csordultig mirrha-olajjal.

Az ő keze: henger aranyból
s rajta topáz-berakás.
Teste: zafír s elefántcsont,
domború csontfaragás,
két márványoszlop a láb
s arany oszlop-alapzat alább,
hogy rajtok biztosan állna.
Szálas termete: cédrus,
magasba-szökő, sima pálma.

Tekintete, mint a Libanon
és szája, ha csókja becéz,
édes akár a meleg tej
és ínyje, akárcsak a méz.
Ily édes az én szeretőm,
ily ékes az én szeretőm,
akit szavaim tovaűztek.
Ilyen ő, ilyen ő, ilyen ő,
lányok, jeruzsálemi szűzek.


Lányok kara:

Beszélj,
tündökletes asszony,
ó, asszonyok éke,
beszélj!
Szép jegyesed
hova fordult,
merre terelte
az éj?
Merre vagyon
neki otthona,
háza vidéke?
Hadd kutatunk
veled érte, amíg
föl nem leled,
asszonyok éke!


A Menyasszony:

Kertjébe vonult bizonyára
s ott várja, hogy én keresem,
balzsamfüves ágyai közt jár
az én szeretőm, jegyesem.
Szerelmesemé vagyok én
és ő az enyém. Jegyesem,
ki bolyong a mezőn, a vadonban,
legeltet a dús liliom közt
és dúslakodik liliomban.

1934.

 


Vízmenti ballagás

Jaj, percek
végtelen sora!
Jaj, végtelenség
percei!
Meddig megy így?
Meddig fog így
az isteneknek
tetszeni?
E barnazöld
ólomfolyó
kanyargó medre
merre visz?
Csak hömpölyög:
ki sem apad
s tengerbe sem
szakad a víz.
És merre fut
e furcsa út,
e gyomfölverte
csöndes út,
hol a vándor
csak vándorol,
de soha
sehová se jut?

1934.

 


Narkózis

Olykor
tapogatózom:
még megvan a
kezem?
Olykor arcokba
nézek:
vajon
emlékezem?
Oly szétfolyó
az élet
és oly csöndes
valóban,
mint gyenge hó
a kézben,
mint halk lépés
a hóban.
Már fennszóval
dicsérnek
derűs
jólöltözött
társaim,
szemtől szembe
s mégis
egymás között
mint nagybeteg
barátot,
ki percek múlva
meghal
s már napok óta
nem lát
és hetek óta
nem hall.

1934.

 


Szeptember

Pirosodik a vadszőlő-levél.
Most megint régi leveleket olvasok.
Délután hideget fúnak a völgyre
a halaványkék havasok.

A hunytszemű, kisanyás békességet
most újra meglelem,
a békét, melyet úgy megédesít
krizantém-illatával a végső sejtelem.

Ha most jönnél, kezem csak így maradna,
ahogyan itt a térdemen henyél.
S azt mondanám:
Pirosodik a vadszőlő-levél.

1934.

 


Sírfelirat

Megtettem mindent, amit megtehettem,
kinek tartoztam, mindent megfizettem.
Elengedem mindenki tartozását,
felejtsd el arcom romló földi mását.

1935. július 9.

 


A kiábrándulás rímei

Ajkamon hűvös a lehellet.
Senki mellett

nem szólok már és senki ellen.
Fáj a mellem.

Nem bűvölnek a tarka holmik.
Szemem romlik.

Nem állítnak meg hangos "halló"-k.
Nagyothallok.

Nem bizserget az illat forrón.
Rossz az orrom.

Nem beszélünk már soha ketten.
Berekedtem.

A bor, mely korsómban vereslett,
ecetes lett.

Élőre és halottra béke.
Vége. Vége.

1935.

 


Buzdítás könnyűségre

Légy könnyű - dal - mint selyemkelyhe a kúszó hajnalkavirágnak
mint együgyű bohóka szentek füttye és mókusfarkú móka
mint láthatatlan léggömbökként föllengő pici hímporok
melyeket estenkint lehel égre a jószagú boróka

Légy könnyű - dal - mint pamacsos havas csöpp házinyúlfióka
ki áttetsző fülével tapsol s most itt virít bugrálva most ott
mint borzas erdei leány szikrákat kacagó szeme
mely pisztrángokkal zizegő habos hegyipatakba mosdott

Légy könnyű sziromkönnyű - dal - ugyan miért volnál nehéz?
az élet percei akár hattyúszárnyról a vízhab elperegnek
terhed hajítsd útfélre - mindent megnyer ki mindent elveszít
és angyal oszt kalácsot a sírástól csukló gyermekeknek

Légy könnyű könnyű könnyű - szív - mint az olvadt lélekharang
amely az esti háztetőket kék könnyel fröcsköli tele
mint lélek amely kínok árán cibálta el magát a testtől
s már jeges illatos szél labdáz csillagtól csillagig vele.

1937.

 


Már majdnem elfeledted

Mért jut mind gyakrabban eszedbe?
Épp orvosságodat veszed be,

vagy sietsz az utcán a ködben,
amikor a lényedbe döbben.

Ujjad közt serceg az írótoll,
vagy a sötétben sugdosódol,

vagy nézed a havat a fákon,
vagy elmulatsz víg adomákon,

vagy sodródsz vágytalanul éppen
a munka forró ütemében,

amikor a füledbe borzad
egy furcsa hang, egy furcsa szózat,

egy kút mélyéből folyton hallik,
mint csendes fogfájás, nyilallik.

Valamin minden terved megdől,
valami kiment az eszedből,

elillant mint a könnyű légeny,
hogy lehetsz ilyen feledékeny.

Tudod, hogy éjszakai álmod
előtt ezt még meg kell csinálnod.

Parancs ez, tessék, vagy ne tessék,
meg kell tenni, mert kötelesség,

nem fogod tudni elkerülni,
nem tudsz előle menekülni,

pedig már majdnem elfeledted:
- Senki sem halhat meg helyetted.

1938.

 


Az utolsó miatyánk

Parányi pirula.
Itt a lámpaoltás.
Miatyánk ki vagy a mennyekben!
Megint egy sikoltás.

Aludni, aludni,
csend, nyugalom, béke.
Szenteltessék meg a Te neved!
Lesz-e ennek vége?

Magas bácsi sóhajt,
aki meghal, jól jár.
Jöjjön el a Te országod!
Hat az altató már.

Csillagok villognak.
Hunyorogva int egy.
Legyen meg a Te akaratod!
Nekem minden mindegy.

1938.

 


Horváth néni...

Horváth néni felnyöszörög,
vastag varas seb a szája,
enni nem tud, inni nem tud,
még nézni is undor rája.

Csupa varas seb a szája,
csupa vastag seb a teste.
Beszélni sem tud már régen,
véknyan elsírdogál este.

Érintetlenül kerül ki
hűlt kávéja, híg ebédje,
gyűrt ágyában égve fetreng
Isten bélpoklos cselédje.

Mikor éjjel sírni hallod,
jön, hogy a melledet verjed.
Az ápolónővér mondja:
minden seb csak terjed, terjed.

Horváth nénit kenegetik,
csöndes türelemre intik,
majd meggyógyul pár hét múlva...
(Nekem is azt mondják mindig.)

1938.

 


Lássuk, vajon itt...

Lássuk, vajon itt a habos verejték
s jajgatások rettenetes hevében,
véres arcú rémületek között is
     úr-e a szellem?

Megkínozva száz harapófogóval
rá tudnék-e még mosolyogni csöndes
révedéssel régi görög hegyekre
     s zengeni ritmust?

Drága múzsa! Hajdani boldog esték!
Daphnis és Chloé derűsen patakzó
szép szerelme! Árad a tenger, tenger
     tiszta szelével!

Mindig vágytam délre, mióta élek,
úgy kószálni Athos ezüstös ormán
és a porló Akropolis kövére
     hajtani főmet.

Boldog lennék már, de zokogva boldog,
bár ha eljutnék rogyadozva, mászva
bús betegszobám napos ablakáig.
     Ez se lehet már.

1938.

 


Dsida Jenő
összegyűjtött versek és műfordítások

1983.



Jövendő havak himnusza

(1923-1927)


Estharangok

Biborban fürdik már az égnek alja,
Mámortól reszket már az alkonyat,
A nap korongja bágyadtan halad,
S egy szürke felhő lassan eltakarja.

A fű között egy tücsök ciripel,
Álmosan zúg a fáknak lombozatja
Zokogásomat senki meg nem hallja
És panaszomra senki sem felel.

De most!... valami jóleső meleg
Simítja végig fájó szívemet
Szempilláimat csendesen lezárom...

Langy szellő hozza erdőn, réten át
Az estharangok himnuszos dalát
És imádságba halkul zokogásom.

1923. október 4.

 


Ősz

Mért van, hogy a szivem
Csupa, csupa bánat? -
Siratom halálát
A gyönyörű nyárnak.

Siratom halálát
A hulló levélnek,
Lassú hervadását
A virágos rétnek.

Siratom halálát
Égő, forró könnyel...
...Csicsergő madárdal
Tavaszi virággal
Csak mégegyszer jöjj el!

1923. november

 


Az én dalom

Az én dalom a bérci hegynek
Vidáman csörtető patakja,
Madárka, mely a boldogságát
Minden fán, bokron eldalolja.

Az én dalom az őszi lombok
Borús, sejtelmes suttogása,
Hulló levelek zizegése,
Hollószárnyaknak csattogása.

Az én dalom földet megrázó
Dörgése a haragvó mennynek
Amelyre a zúgó visszhangok
Vad rettegéssel jaj-t felelnek.

Az én dalom egy halk imádság,
- Rebegik lázas, haló ajkak, -
Egy-egy utolsó kondulása
Szívemnek, e repedt harangnak.

1923. december 11.

 


Imádság

Uram! borzasztó! megöl ez a köd,
Ez a homályos, titkos sejtelem!
Mint mázsasúly, mint vérszopó vampírhad,
Úgy nyom lefelé, úgy ül lelkemen, -
Sehol menekvés! Sehol pihenő!
Homály előttem és hátam megett!...
Oh, ez a tespedt, gyilkos félhomály
Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!

Szökkenjen lángba éther, levegő!
Tüzes lángkévét löveljen a föld!
Szemet-vakító tűztenger legyen,
Mi földet, eget és mindent betölt! -
S aki versenyt zúg, sír a felsikoltó,
Jajongó lánggal, énmagam legyek!...
- Csak ez a sápadt, kínzó félhomály,
Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!

Vagy nem bánom, ha sötétség borúl rám,
A nem-tudásnak örök éjjele,
Melyben kialszik érzés, gondolat,
S az öntudatnak halvány mécsbele;
A mindenségből egy nagy semmiség lesz,
Nem lesz kérdés és nem lesz felelet...
Semmit se bánok, csak e félhomály
Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!

1924. április 7.

 


Altató dal

Öreg ember halálára


Csitt, baba, csitt!
Hajtsd le fejecskédet,
Hunyd be szemecskédet!
Csitt, baba, csitt!

Csitt, baba, csitt!
Álmodj mennyországról,
Fehér angyalkákról!
Csitt, baba, csitt!

Csitt, baba, csitt!
Régi ez a nóta:
Megnőttél azóta, -
Csitt, baba, csitt!

Csitt, baba, csitt!
Arcodra van szántva
Sok csunya barázda...
Csitt, baba, csitt!

Csitt, baba, csitt!
Fáradsz már te régen;
Pihenj meg ma szépen!
Csitt, baba, csitt!

Csitt, baba, csitt!
Nyújtózzál ki lágyan
A fekete ágyban!
Csitt, baba, csitt!

Csitt, baba, csitt!
A gyászkocsit hozzák,
Énekelnek hozzád...
Csitt, baba, csitt!

Csitt, baba, csitt!
Ne figyeld a hangot
Sok zugó harangot!
Csitt, baba, csitt!

Csitt, baba, csitt!
Alszol? Nincs-e lárma?...
Puha-e a párna?...
Csitt, baba, csitt!

Csitt, baba, csitt!
Álmodj mennyországról,
Fehér angyalkákról
Csitt, baba, csitt!

1924. április 30.

 


Elégedetlenség

Oh, hátha kérem, miért is ne adnád?
Add nékem, Uram, a színek hatalmát! -

...Mely mostanáig lángfehérben égett,
Szürkére festem a nagy mindenséget!

Oh, hát ha kérem, miért is ne adnád?
Add nékem, Uram a hangok hatalmát! -

...Madarak dala gyászzenére válik,
És bennem zokog az ősz mindhalálig!

Adj - csak egy percre - mindenhatóságot,
Mely ront és teremt százezer világot! -

Üzenetül a szomorú szíveknek
Csupa elhervadt koszorút teremtek!...

Tele a szívem - mégis egyre hallgat...
Hogy kiönthessem, adj, Uram, hatalmat!

Mi most az erőm? Egypár felszakadt dal?...
Hát mit kezdjek én, Uram, a szavakkal?...

1924. május hó 14.

 


A malom

Forog a malom,
Robog a malom,
Kereke jár;
Napos időből
Napokat őről
Múlik a nyár.

Hónapok múlnak,
Levelek hullnak,
Jön a halál -
Pihen a malom,
(Szívem a malom -)
Kereke áll.

1924. július 8.

 


Ki-ki maga mesterségét

Mottó: Csilingiling, dalolni kell!
                                 Sík Sándor

A bíboros nap felkel,
kiváncsin széttekint;
óráját tudja bizton
és lepihen megint.

            A hold suhogva sétál
            a fellegek között,
            sarlója megsoványul,
            míg árnyba öltözött.

A bokor kivirágzik,
gyarapszik egyre fel;
a madár fészket épít,
repül és énekel.

Csillagsugárba olvad
a halvány, esti pír,
az eső lefelé hull -
a költő verset ír.

1924. augusztus 13.

 


A Naphoz

Te, ki szomorú lényegemmel
kezdettől kezdve vagy rokon,
csókold, csókold, csókold meg tűzzel
az én csóktalan homlokom.

Látod, itt állok mindhiába,
kezem sóváran integet -
Mindenkitől csak csókot kérek
és szórom, szórom kincsemet.

De szeretet-csók nincs szivökben
és tovább mennek hidegen,
s mire kincsem már mind a multé,
minden ember-arc idegen.

Csak Te osztod a csókot mindig,
csak Tőled van, ki lángra kap -
Te a természet ős szerelme,
ujjongó-lelkű, drága Nap.

Bíbor tüzed itt megfehérül,
mint szűzi, havas ormokon;
csak csókold, csókold, csókold tűzzel
az én csóktalan homlokom.

1924. augusztus hó 20.

 


Pillanatfelvételek az életből

Van aki elmegy,
van, aki itt marad.

A haladó nevet,
a haladó feled,
ha nincs is kézbe kéz.

Az ittmaradó ír
és néha-néha sír,
és néha messze néz...

A mese vége mégis
örök-szomorú, szent-egy:

van, aki itt marad,
van, aki elmegy - -

1924. szeptember. 3.

 


Szabad-e nékem énekelni?

Szabad-e nékem énekelni?
Kiönteni a szívemet,
a pokol-főzte bánatoknak
sötéten habzó serlegét?
Emberek! Szóljatok!
Szabad-e nékem énekelni?

Hiszen olyan nagy bűn a rontás,
a szent világok letiprása
és van-e szentebb, szebb világ
az embereknek öröménél -
a mosolynál, a kacagásnál -
Iszonyuan nagy bűn a rontás.

Mert olyan ritkán mosolyogtok
és akkor is csak semmiségnek,
mint csörgőnek a gügyögő
parányi gyermek... -
Miért gyilkoljam éppen én meg
mikor oly ritkán mosolyogtok?

...Nekem nem szabad énekelnem,
csak akkor, ha majd megtanultam
az átkok helyett áldást szórni,
kesergés helyett mosolyogni
s a nap felissza könnyemet: -
csak akkor szabad énekelnem.

 


Töprengés

Azt írnám: szeretem,
de nem hinném, hogy komolyan vegye.

Azt írnám: gyűlölöm,
de kitörnék a ceruzám hegye.

1925. április 28.

 


Erdő...

Süvölt a szél a fák között
zúgva, zokogva, nyögve, fájva,
sivít a szél a fák között
s a magyar erdő magyar fája
ingatja koronás fejét.

De csak fejével bólogat,
s a törzse szikla-szent-szilárd:
lombos fejével bólogat
és nem fél, hogy az égi bárd
csattanva mellen ütheti.

...A szálfák között, hej, be törpe
egy ember-parány, mint magam,
félőn, lapulva, hej, be törpe,
s homloka mögött hangtalan
reszketnek a gondolatok.

Arra gondol, hogy zúg a szélvész
és jaj, ha őt is földre vetné!
Arra gondol, hogy zúg a szélvész
és vajjon nem törnek-e ketté
a meg-nem-hajtott derekak?

1925. május 25.

 


Öngyilkosság

- Tessitori Nóra asszonynak -

Halljátok ím, hogy mi nem történt mára!
Este még hűvös, friss harmattól verten
csillogott minden a csillagsugárban -
Éjjel gyilkosság történt lent a kertben.

Gyilkosság, s ami nagyobb, öngyilkosság.
Mikor éjszaka kisértetek járnak,
önakaratból, fegyver nélkül, szépen
jött halála az öreg szilvafának.

Ága nehéz volt: önmaga termette
gyümölcstől roskadt - mindmegannyi érett.
Leszakadt, letört, s belehalt szegény
és körülötte minden csupa vér lett.

Tompa dörgéssel hördült fel az ég, -
kormos, nagy felhők nagy-komoran úsztak
és elsírta egy csöndes éjji zápor
rekviemét a termő géniusznak.

...Reám gondoló én testvéreim,
történt-e ilyen már felétek, távol? -
Én csak sírtam és imádkoztam reggel,
s verset írtam az öreg szilvafáról.

Nagybánya, 1925. augusztus 9.

 


A Szent szégyen

R. Berde Máriának

Mi szégyenünk:
hogy kiürítjük lelkünk kamaráját:
Éhes vagy? Egyél! Szomjas vagy? Igyál!
- s mégis adózzuk a föld uzsoráját.

Mi szégyenünk:
hogy tavasz-esten a tilosba mentünk
s örök-gyermekes, átölelő hittel
rímes magzatot fogamzott a lelkünk.

Mi szégyenünk:
hogy nem szégyelljük azt sem, ami már van,
s foszlott-elárult megbélyegzettségünk
hisz a bűnéből kifürdött világban.

Mi szégyenünk:
hogy szívünk néha a vérével ír,
hogy nem lépünk a káromlók hidjára
és papírunk nem fekete papír.

Hogy imádkozzuk:
- Velünk a könny! Hát ki van ellenünk?
s jajdulásunk is muzsikába [olvashatatlan szó]
Ez a mi dalos, örök szégyenünk.

Szatmár, 1925. október 27.

 


Bolygó lélek

Ködfallal vagyok bekerítve most.
Ime, nem tudnak semmit rólam,
se jót, vigat, se panaszost.

Itt megyek én.
Egyik ködtől a másikig,
egyik tócsától másikig.

Ez a fej,
ez a szív,
ez az enyém!

Körmöm magát a ködbe vájja
és együtt futunk ketten, így:
Bolygó lelkem, s atmoszférája.

Mindenki így jár,
ködbeburkoltan, árván, hangtalan;
nem látjuk,
nem értjük egymást:

mert, jaj, mindünknek más világa van! -

Szatmár, 1925. november

 


Ha...

Istenem!
Ha ez a hullott, tömérdek levél
lehervadt, meghalt gyűlöletünk volna...

Istenem!
Ha ez a csöndes permeteg eső
szemünkbe-futó örömkönnyünk volna...

Istenem!
Ha ez a sűrű tejüveges köd
békélt tűzhelyek füstgomolya volna...

Istenem, Istenem!
Ha ez a vad szél a vágyott Szabadság
könnyebbült, tiszta lélegzete volna...

Szatmár, 1925. november 7.

 


Rejtett értelmek

Ezer millió vágyam összehordtam,
de egy közöttük legkülönösebb:
Szeretnék bársony-süveget viselni,
mint szent, keleti, titkos mágusok,
vagy csillagászok ódon középkorban.

Most sokszor fogom rajta magamat,
hogy simogatom szobám asztalát:
- Kicsi jószág vagy, kopott vagy, kerek,
színed ében és jó terajtad írni -
de vaj' mi van e sok látszat alatt?

Mi van a színek, hangoknak mögötte
és van-e lelke barna zongorámnak?
Érzi-e, hogyha tíz ujjam tüzes
- s gondol-e rám, és mindegy-e neki:
fénylik, vagy a por vastagon befödte?

Mit siratnak a tarlott őszi fák
vajjon meg fogom-e valaha tudni?
Megcsendülnek-e egykor soraimban
mindent-megmagyarázó lényegek,
rejtett értelmek, rejtett muzsikák?

...Barátaim, hős, páncélos vitézek,
megbocsátjátok, ha mágus leszek? - !
aki szelíden, félve kutatom
a mélyebb-látás bársony-süvegét
s húnyt pillán át is nagyon messze nézek...

Szatmár, 1925. november 10.

 


Szép halál

Sötét éjjel van. Ott künt hull a hó.
Végtelen, pihés, fehér havazás
takarja be a kertet, - a világot -
Az átfutó szél gyors lépései
a mély szőnyegen némaságba vesznek.
Sötét éjjel van. Ott künt hull a hó.

Mind vastagabb a hermelin palást,
s lassan eltűnik a sok pinceablak,
tizenegykor a ház faláig ér,
éjfél után az emelet is mélyen
hóba temetve, minden betakarva...
Csodás, iszonyú hermelin palást!

A szívünk nyugodt, sejtelmet nem érez,
késő éjjel van, - fehér ágyban alszunk -
odakünt hull a hó
és lassan-lassan minden olyan szép lesz!

Szatmár, 1925. november 29.

 


Lángok

Izzik a tűzhely, ajtaja hajtva,
szökkenve sziszegnek a szikraszilánkok
álmokat űzve nézek a tűzbe:
élnek a lángok
sírnak a lángok.

Élni ha fáj és sírni ha fáj
(van kivülök még, ó, ami fájna?)
vigaszt eregetve, szemünkbe meredve
itt van a kályha,
izzik a kályha.

Fáj neki égni, s kínja be régi!
méla varázsba' ég a parázsa,
de mégsem akarja, hogy betakarja
lassu hunyása,
hamvahodása.

Döbben a lelkünk tűz kihunyásán,
jégölü sír, amit ágynak a tél vet -
- Hintve virággal, szent olajággal
ha nincs is az élet,
kincs ez az élet.

Szikraszilánkként szökni szeretnék,
láng-szeretettel életet áldok,
s jövőt kibetűzve nézek a tűzbe:
élnek a lángok,
sírnak a lángok. -

Szatmár, 1925. december

 


Mosolygó, fáradt kívánság

Jó volna ilyen édes-álmoson
ráfeküdni egy habszínű felhőre,
amíg az égen lopva átoson.

Leejtett kézzel, becsukott szemekkel
aludni rajta, lengve ringatózni
acélkék este, biborfényű reggel.

Felejtve lenne minden lomha kín,
álmot súgna illatosan ágyam:
vattás-pihés hab, lengő grenadin.

És az Isten sem nézne rám haraggal,
csak mosolyogva suttogná a szélben:
Szegény eltévedt, fáradt kicsi angyal.

(1926)

 


Pásztortüzek

Hej, hogy lobogtak nem is olyan régen!
Hej, hogy lobogtak: milyen lobogással,
s messziről nézve
olyanok voltak,
mint sziporkázó csillagok az égen.

Most is vizsgálom fényüket gyakorta,
s olyan szomorúk, olyan haloványak:
szegény haldoklók,
kiknek erejét
ezer kínlódás ezer felé hordta.

S elgondolkodom: kicsi lángok teste
talán beteg lett, talán halni készül; -
mért nem táncolnak,
mikor úgy kéne,
mikor fázós és végtelen az este?

Talán elmentek jeléül egy sírnak?
Tán hamut hintett valaki reájuk?
Tán lepaskolta
valami zápor?
Vagy akik rakták, talán belesírtak?

Szatmár, 1926.

 


Mint a bolond csillag

Mint a bolond csillag, futok.
Föld alá, vagy mennybe jutok?
Mi lesz holnap, nem kérdem én:
megállok a föld peremén.

Ott állok meg, ahol a vég,
ahol a futásból elég,
hol jégbe fagy a fürge szán,
a regény végső oldalán.

Éljen a bor! Éljen a fény!
Búcsuzik egy korhely legény,
búcsuzik és kacag, kacag -
tanítványai alszanak,

mint Krisztuséi Golgotán
(hisz ő is Krisztus volna tán,
sokan követték és szerették,
mégis keresztre feszítették.)

Életem, már mi közöm véled!?
Milyen is lesz a másik élet?
Akit kérdeznek, megfelel.
A Sorsunkat vállalni kell.

Előttem lángaranyba forr
a régi szín, a régi bor.
...Az élet konkoly és ocsú...
Hurrá, ez is legénybúcsú!!!

1927. július 29.

 


Csöndes áldozat

Hatalmasnak indult.
Életében osztozkodó fatársai
ámuló irigységgel méregették: Újra nagyobb vagy.
Koronád, amellyel Meseországot akarod betakarni
és átölelve megvédeni,
ma újra izmosabb lett,
fejlődik, ég felé bomlik, tavaszba-tartand.
És büszkén állt a fa.
Lábánál színtobzódásban millió vadvirág feslett,
patak cserregett oda-oda dörgölődve
egy-egy benyúló gyökér-bogához.
Méhek, madarak zsondítón hangversenyeztek fülébe
és nagyon érezte, hogy szép és erős.

Egyszer azután jelentés jött.
Halkszavú, kékcsillagos, tücsökzenés esten
lobogóhajú tündér érkezett és megállt
a fa törzsének támaszkodva a patak partján.
Mély-kék szeme riadtan foszforeszkált.
Át akart menni,
de zúgott, tarajlott a vad hegyi ár,
s nem mert a kicsi tündér...
Olyan könyörgőn tudott a fára nézni.

S az reccsenve kidőlt.
Végigterült boldog-ájultan a víz fölött,
hogy két kicsi láb folytathassa útját.

1927.

 


Ne haragudj!

Uram, ki vagy az örök Lényeg,
ne haragudj, ha újra felszáll
egy vallomásos szürke ének!

Uram, nekem már hullt a lombom,
hát felgyújtottam a Nagyerdőt:
Ég. Majd elalszik. El nem oltom.

Uram-Istenem, aki végett
álmosan is mennem muszáj:
Én unom már a fényességet!

Uram, fáradt napok után
nem tudnád megmondani nékem
hogy minek sír az Édesanyám?

Uram, álmok lengnek előttem.
Selyem-paplan alá bujok
patyolat-fehér lepedőben.

Uram, szabad álmodni szépet,
úgy-e szabad, úgy-e szabad,
ha már az erdő le is égett?

Már csak egy fáklya fénye hull...
Mért nem hagyod, hogy angyalod
földnek fordítsa szótlanul?

 


Rettenetes virágének

(1928-1938)


Könyörgés csodáért

Az ökör ismeri az ő gazdáját,
a szamár is tudja jászla urát,
csak te, Izrael,
nem ismered föl a te Uradat.

Pedig hajnalodik kelet felől.
A mérhetetlen fény és árnyék
itt áll jobbom felől
s vezeti vérembe mártott tollamat.

A siralmak völgyében nyüzsgő tömeg.
A vakok látni akarnak,
a süketek hallani
s a poklosok szája gyógyulást vonaglik.

Arcom patakzó könnyét
a felkelő nap üstöke letörli
s az elnémult sokaság fölött
a lángrahasadt egekbe kiáltok:

Adonai, tégy csodát!

1928.

 


Vonat alatt

Azt hinnéd ugyebár,
meghal, aki a pöfögő, dohogó
mozdony alá hajtja a sínre nyakát.
Jaj, látod, a sínre feküdtem,
szikrát szitál és robbanva robog
fekete, szörnyű korunk.
S az én testem olyan erőtlen,
az én nyakam olyan fehér,
az én vérem olyan piros.
És megtudod-e érteni,
mit jelent
meg nem halni, kinlódni csak,
égő szikrát fogadni vérbefutott
szemedbe
s minden ébernél-éberebb öntudattal
számolni a csattogó kerekeket.
Egy - kettő - három - négy -
öt - hat - hét... -

1928.

 


Tűnő szekerek

Csillogva úszkál, leng a por.
Mozdulatlan az ércszobor.

Előtte lomhán nyekereg
hosszú, nehéz raj: szekerek.

Sok szürke ló döcögve húzza,
gyümölcs van bennük, sárga búza.

Némelyikben cseng az arany
s jönnek és mennek úntalan.

Kincsükből semmit ki nem tesznek,
mint évek sora tünedeznek.

Szines porba foszlik a hátuk
s a szobor nem futhat utánuk.

1928.

 


A rejtett igazi

Sokszor, mikor a napba nézek,
már-már azt hiszem:
ő az igazi.
S elfelejtem, hogy minden látható,
tapintható és megcsókolható:
            a rejtett igazinak
            árnyéka csupán.

Valahol bennünk van az élet,
melynek árnyékát éljük,
valahol bennünk van a ház,
melynek árnyékát lakjuk,
valahol bennünk van a kenyér,
            melynek édes árnyékát
            megszegjük estelente.

Vagy valami irgalmatlan kék tó
mérföldes fenekén,
vagy felhőkbe gomolyítva úsznak
és távoznak tőlünk az égen -
messziről, messziről visszakiáltva:
            Poéták, bolondok,
            meg tudtok-e fogni?

Én nem tehetek róla,
megejtett ez a nyilvánvaló igézet.
Ha kedvesem hófehér vállára nézek,
ha mélységes, barna szemébe nézek,
remegve dobom felé a kérdést:
            Milyen lehet a Gyönyörű,
            kinek árnyéka vagy?

1928.

 


Villámok

Cikáznak, cicáznak,
csillannak, villannak,
látszanak, játszanak,
kénytelen fénylenek,
roppantul ropognak,
morognak, dörögnek,
dörögve felcsapnak,
felcsapnak, lehullnak,
örökre elmúlnak.

Villámok fényénél
fénylenek világok,
mindenek intenek.
De ha a szemedet
becsukod, lehúnyod,
semmit se láthatol.
Csak ha a szeretet
mindenen áthatol
s kinyitod szemedet:
eljön egy pillanat,
illanat, villanat,
megláthatsz valamit,
valami nagy dolgot
s hirtelen azt mondod
s mindétig borzongod:
Különös, különös!
Megérted, mosolygod.

De mondom, jól vigyázz!
Pillanat az öröm,
települ, jön a gyász.
A sugár gondatlan
elejtett kis ékszer,
kútba hull, elmerül,
mondtam már elégszer.
Mondtam már elégszer:
egy villám nem villan,
egy költő nem szólhat
se tízszer, se kétszer.
Mindegyik kilobban,
kialszik, messze jár,
más a fény, más a lény,
egy se a régi már.
Szedd össze eszedet,
nyisd ki a szemedet,
mert jön a sötétség!
Szikrányit hasító
fényesség nyomába
gyorsan lép a lába.
Hiába, hiába.

Ez a sors, hiába...
Cikáznak, cicáznak,
röppenve döbbennek,
játszani látszanak,
roppantul ropognak,
morognak, dörögnek,
dörögve felcsapnak,
csattanva lehullnak
s örökre elmúlnak.
Örökre elmúlnak.

1928.

 


Három falusi ének

I.

Aranypor van a levegőben
és pátriárkák szívéből
füstölgő, ősi, nagy megelégedettség.
Süt a nap.
Két kicsi borjú
eszik a kezemből,
zsenge falevelet:
olyan ártatlanok és szelidek
és szeretnek engem.
A templomból zúg-búg az orgona,
emberek énekelnek
tudatlan, egyszerű szájjal
s galambok ülnek a
toronypárkányra:
fehérek és szürkék.
Messzi világból ideszállnak
minden haragvó, békétlen szivek
és elülnek az akácfák
és orgonabokrok alatt.
Áldásra emelt kézzel
szőkeszakállú
szelid ember
ballag át a falun,
a tiszta napsütésben.


II.

Huszonkét évvel ezelőtt
Gondolat voltam a szakadékok alján.

Fény voltam
egy tizenhétéves gyerekasszony szemében.

Most már nekem is
van szemem, szomorúságokat látok,

vidám dolgokat nevetek
s szeretem a kandallót, meg a nyári napot.

Saját íróasztalom van,
s rájöttem, hogy ember a nevem.

Este számadást csinálok,
vagy kisétálok a békazenés tó partjára

s áhítattal csodálkozom:
milyen különös dolgok közepébe jutottam.


III.

Annak, aki igaz szemmel lát,
Minden kavics aranykavics.
Már a szomorúfűz is kihajtott
és bennem is kibomlott a vágy:
vándorolni
messzi világba.
Gyönyörű, gyönyörű reggeleken
harmat hull a szívemre
s tudom, hogy cserfasoron
vár
az aranyhajú,
kékszemű Isten.

Abafája, 1929.

 


A kapu előtt

Kedvesem, szegény kedvesem! Nézd
ez a kapu. Sötét, mint a gondolat,
erős, mint az örökkévalóság. Ezen
kellett volna bejutnunk, ha nem kapok
sebet. Zúg a fejem, alig látok,
elhagy a lelkem, meghalok. De te
ne félj! Bejutsz. Neked hagyom a
hattyútollat. S három csepp véremet.

1929.

 


Ha itt volnál

Ha most itt volnál: olyan szívből köszönnél
a munkából hazatérő embereknek.
Ez az egyenes, csöndes falusi út, két oldalán
lombos fákkal, úgy kibékít, úgy megszelidít.
Itt csak pár lépésre van mindig a megoldás,
csak gyorsabban mennék, biztosan elérném.
Ha most itt volnál: apró mondatokból
fonnék ruhát hűvös testedre, szelíd
és megnyugtató puhaselyem-mondatokból,
hogy te légy a legszebb, te légy a legmosolygóbb.
S egy égszínkék szót az ujjadra húznék.
S egy rózsaszínű szót a hajadba kötnék.

1929. május 23.

 


Távol erdő...

Távol erdő. Szürke, bizonytalan erdő ködkoronákkal.
El akar úszni, föl akar szállni, mégis ott marad:
mégis erdő. Közelebb szalad a sík, itt már a zöldbe
folyik a mező, zöld sikogással suhog a fű.
Két folt mozog az erdő felé, groteszk, elrajzolt
hosszúkás foltok: fekete férfi és piros leány.
Sohasem hallott madarak énekelnek, valahol
kőpárkányra csobog a kútvíz, valahonnan
fölteszik a kérdést, hogy miért is születtünk?
Rémet bújkáltat az erdő és zizzen a ködlomb:
Halló, álljatok meg, fekete férfi és piros leány!

1929. május 23.

 


Nincs már semmi

Én ismerek egy ismeretlent,
ki életet korán tanul,
s amikor úgyis fázva fázik:
hullaként a hullámba hull.
Szemünk behúnyt, szívünk kihúnyt,
a halk hullám dobálva ringat,
és vén sziklák loccsantják vissza
ájult, szomorú szavainkat.
Nincs már semmi, nincs hova menni,
csak fonni, kötni, szavakat fonni
és fonva venni fontolóra,
amit úgysem lehet kifonni.
Nincs már semmi, nincs mit tenni,
csak keresni, amit más keres.
Kerekes szívvel kátyúba futni,
mint részeg, bamba szekeres,
csak néha sírva, szűz papírra
ákombákom sorokat vetni
s ha ki ezért ma kinevet,
holnap talán majd nem nevet ki.
Néha tudom a nevemet,
néha csiholtan csillanok
s ha jön az álom, kitalálom:
mit álmodnak a csillagok.

Nagy utakból ha visszatérek,
fölrezzenve rezeg a szívem,
tudom: testem csak tiszta kéreg
és nincsen nekem senki hívem.
Percek riadt várása perceg,
zsebórámat összetöröm,
ruhámon csillog a fagyos éther,
csillagporos az üstököm.
Olyankor az anyámra nézek;
egy ember, aki a tanyán
s talányaimnak puha fészek:
anyám, anyám, anyám, anyám!
Beszédem idegen beszéd,
s mégis mintha mellette járnék,
csak varrogat s a kályha-tűzből
arcára ugrik egy furcsa árnyék.

1929. május 25.

 


A gyávaság szonettje

Nincs engedelmességem, nincs parancsom. Egyként eldobtam már a kéjt s a kínt. Órákig is elbámulom, amint sugár szikrázik át egy tiszta kancsón.

A fán rekedten rikkant fel a páva, a nap melenget és a föld forog. Áldott, kiben nem fáj a tört horog s a küldetésben néha-néha gyáva.

Szívem e békés lustaságban oly dús!

A gazdag úton szembe jön velem vasakkal verten egy csapatnyi koldus s amíg a parkon át lassan halad ki, a módot kutatom és nem lelem: mint tudnám őket végre megtagadni?

 


Ének az egész világnak

Aki látott is néha engem, felejtse el az arcomat, aminthogy én is elfelejtem: hitvány, homályos karcolat, melyen át-áttetszőn keresztül-villan az arc igazi rajza s néha ibolyafény is rezdül, rajzos betűk mögül kirajzva.

Csak egy a fontos, ez a fontos, amit kiírtam és kisírtam és ami megmozdult bolondos szívemben, e tavaszi sírban, s megmozdult és támadva támadt, kikiáltva, hogy új világ van s új rend van a fakóra fásult, oszladó testű vén világban.

Alkonyatok és hajnalok cserélik egymást. Mind erősebben érzem, hogy én nem vagyok külön. Csak örök acél van és örök kovács és a cél: összeverődni a természet áldott rendje szerint. S akkor szökken a szikra és suhog a szél s a szél tovaszökkenti a szikrát, száraz fűbe, zörgő csalitokba, szomjas erdőkbe és így lobban fel ropogva az eget aranyozó, isteni tűz.

A füstje drága, tiszta füst, amint a napsugár ölébe vágyón felillan: színezüst fonállal csillagok körébe fonódik és piros szívek panaszát kék illatba fonja s már nem ropog, már nem sziszeg, csak úszik, mert az ég bolondja.

Testvérek, szerelmese vagyok a világnak, amelyből vétettem s amelybe visszatérek: ájultan élek, mint a fán a kérgek alatt a barnafényű féreg. A föld aranymámorba pólyál, mint jó anyám fehér keze s a holtsugarú, szende holdnál kristályos lesz a kék zene.

Ki madarat kínoz és bogarat öl, minden ízével engem átkoz s aki tébolyultan harmatos virágot csókol: engem ölel magához.

Káprázatos aranytetők fölött a karom messze nyúlik s villognak lent a nagy mezők, villog a világ időkön túlig.

Itt vagyok én, itt vagyok én, eremben hangos, friss haranggal, indulóval és dythirambbal! Itt jövök én, itt vagyok én és itt vannak a társaim, velem vannak a társaim, mind éhesen, mézédesen, erős-huszonkétévesen és úgy kérdezzük a jajgató világtól:

- Hát van valami, ami lehetetlen?
  Van valami, amit nem lehet merni;
  Van valami, amit nem lehet akarni?

Most mi jövünk. S a mi jövőnk terül ki csillogón a napra, hogy sarjat hajtson itt a tönk és új legyen itt mától fogva az ember szava és keresztjük könnyű s ne lássunk senki mást, csak szeretőt és mától kezdjük újra az időszámítást! - Új hitek, új szó, új fogalmak, új boldogság és új jelek: Történelem. S a tiszta falvak során megújult emberek!

Nekem higyjetek, senki másnak! -: Olyan végtelen nagy a tér s minden köbcentiméter helye új lehetőség. Visszatér a végtelen szívünkbe is, amely bár sokat vétkezett lent; egyben kitart végsőkig is: nem ismeri a lehetetlent.

S ha néha visszajár szavamba kísérteni a régi szomorúság, ne hallgassatok rám! Olyan az, mint ha győztes tavaszi éjszaka: felénk csap a hullott, tavalyi lombok édes-kesernyés oszló illata.

1929. május 27.

 


Kréta szigetén

Színek szitálnak, szép színek, csoda-örömet lányok ajkán s mégis rabság ez a sziget: ostoba, mostoha dajkám.

Futkosnak furcsa, fitos őzek, Jupiter árnyas tölgyei aranypiros makkot esőznek s a lelkem egyre nyugtalan.

A lelkem egyre nyugtalan: őrizteti Minos a tengert, őrséggel rakja meg körben a sziklát s távolról, az azúrkék hullámgyűrűkkel, sürgető üzenetek hiába locsognak a parthoz.

Halkan szívembe járkál egy messzi múlt feledt csodája s halkabban a halk muzsikánál, emlékeztet minden a tájra, hol felnyitottam szememet, s tengeren túlról idejárnak szerelmes, szőke szellemek, groteszk, imbolygó, édes árnyak. S amíg titokban felkeres, mi régi létem titka volt, lágy kezével sárga, beteges lángot gyújt szemembe a honvágy.

- Nem kellenek a szép színek! Nekem csak szebbek kellenek! Nekem rabság e szép sziget! Vigyetek hát el, szellemek!

Különben összefoltozom minden szavamat, olvadt viaszkkal összeragasztom e csillogó nagy tollakat s hasonlatos leszek a madárhoz, aki ujjong!

Minden rabságnak vége van: és porkoláb száz sem elég, mert nem gázol a porba lábam. Szabad az ég! Szabad az ég!

A szám remeg és szárny lebeg a vállamon s kacagva nap csiholt halálomon: Icarus sorsát vállalom.

1929. május 28.

 


Visszaszállok

Van úgy, hogy néha visszaszállok. És szívemen ujjongva, tikkadt gyönyörrel szállnak tiszta álmok s a zárdakertből rózsaillat csap meg, hová pirulva, szenten, víg, új ruhába öltözött fiúként zongorázni mentem viháncoló fruskák között.

Köhögős professzorra rebben a pillám, úgy elhallgatom a régi fülledt tanteremben s egy zöld légy zöng az ablakon.

...És itt van a kis fecsegő lény, kinek lesült, vidám, gonosz arcán a nyári nagy verőfény két gödröcskére záporoz. Csatangolunk a városvégi zegzugos utcán és ha un csintalanságunk titkon égni, becsöngetünk minden kapun, aztán futunk s lobog, lobog copfján a rózsaszínű szalag s megfordul száz bolond dolog kicsi száján, míg hazaballag.

S a kék estében csupa zsenge mámor: sétálni tétován s Ovidiust véve kezembe, ámulni álmos orgonán.

...A vaksötét, komor-komor éjből rontó szél száll az útra és mindent, mindent elsodor: véget nem érő alagútba.

S a hosszú üldözés után úgy tér a lelkem haza, későn, meggörnyedt háttal és sután, zavartan a tükörbe nézőn s éjfél felé, mint puszta falra a bús árnyék, úgy ül le csendben s egy tiszta, szűz papírdarabra lilakék tinta-könnye cseppen.

1929. május 28.

 


Jók vagytok ti

Ó, be tudnék szavak nélkül
beszélni rólatok!
Ha én mutathatnám meg az istenségnek
rettentő sikoltással
minden nyomoruságtokat!
Vagy legalább hozzátok szólhatnék
egyszerű vigasztalással, cifrázatlan
feltörésével a lélek erejének!
Mert én tudom, hogy jók vagytok ti,
házasságtörők, csaló bankárok,
többszörös gyilkosok, hazug szónokok
és gyűlölködő katonák,
jók vagytok ti, szeretitek az édesanyátokat,
és sírni tudtok az eltaposott virágért.
Tudnátok élni szépen,
derüs alázattal
összefogózva az embernek teremtett
gyönyörü földön, mert jók vagytok ti,
ahogyan a szeretet könnyével együtt
kicsordultok az én szivemből.

1929.

 


Közeleg az emberfia

Tudom, hogy közeleg már a jó ember fia,
aki nem tőlem és nem tőled kap életet.
Néhány pásztornak, akik sohasem öltek
nyulat, nem hordoznak emberölő
szerszámot, megjelenik az angyal és
megjelenik a csillag és tele lesz dallal
a decemberi hegyoldal. Csak ránézünk a kisdedre
és tudni fogjuk, hogy Ő az.
Eljönnek az acéltrösztök fejedelmei,
a petroleumbányák frakkos császárai
s könnyel a szemükben letérdelnek elé.
Mert Ő lesz, akinek legtisztább kék a szeme,
legerősebb lészen a karja és szelid arcáról ragyog
az örök épitők acélos vidámsága.
Ő megmutatja minden vándornak az útat,
minden töprengőnek az igazságot, minden
haldoklónak az életet. Ő megmagyarázza
nekünk a gépek dalának igazi értelmét,
megmagyarázza és megáldja a fáradt költő
legsajgóbb szavait és mosolyogni fog és két
fehér galamb fog ülni a vállán kétfelől.
Ő nem ad országot nekünk, hanem otthont,
nem ad fegyvert, hanem kenyeret.
                                    Ma még sirunk,
mert a mosolygás nem én vagyok.
                                    Ma még sötét
van, mert nem jöttem világosságnak,
hanem hogy bizonyságot tegyek a világosságról.
Már közeledik az éj, mely szüli a Hajnalt.
Eljön Ő, minden bizonnyal eljön.

1929.

 


Nagycsütörtökön

A szél suhogva borzong
az olajfa-lombokon.
A kanyargós úton, által az erdőn
tömöttsorú fáklyások jönnek.

Testemet ételül adtam,
véremet italul adtam,
könnyel mostam meg lábaitokat;
Mégis egyedül maradtam.

Hajnal-derengés borzong
a sötét lombokon.
Judás után, által az erdőn
sátánarcú fáklyások jönnek.

Testvéreim, tanítványaim!
Égignyúló kemény kereszten
holnap megölnek engem!
És ti alusztok, mélyen alusztok!

1929.

 


Legyetek őszinték

Lássátok, fáradt vagyok már
            s nem bírok szavaitok labirintján
            tévelyegni. Szeretem a nyugodt,
            nyílegyenes, biztos utakat.

Legyetek őszinték, ne zúdítsatok
            rám cifraszép szavakat,
            mert el tudom viselni a meztelen
            igét és ti is el kell, hogy viseljétek.

Amikor beszélek, ne nézzetek
            a hátam mögé: az nyugtalanít.
            Állítástok legyen: igen, igen -
            és tagadástok: nem, nem.

Mindnyájan biztosan meghalunk.
            Esik a hó, itt pattog a tűz
            és mindnyájan testvérek volnánk
            és nyájas, jó apánk az Isten.

1929.

 


Csonka koldus

Öreg vagy. Hiányzik a jobb kezed.
Az ócska szandálból kilógnak
lábujjaid.
Ilyenkor, mikor beköszönt a szeles időszak,
kegyetlenül fázol, köhögsz
s reszketegen gyűjtöd a

kopott garasokat.
De a szemedben mégis derű van
s az apostolok örömével
kivánsz ezerannyit.
Házról-házra jársz és hirdeted,
hogy milyen nagy
és dicsőséges a nyomorult ember.

1930.

 


Vers egy régi szoborhoz

Pogány romok alól ástalak ki.
Ó, milyen borzasztók voltak a darabokban összeszedett
csonka tagok, füstös karok,
elhasadt lábak, szétrepedt ajkak!

Fáradsággal nem törődtem, éjt-napot átdolgoztam,
míg újra-teremtettelek:
Milyen öröm volt, mikor járni kezdtél,
milyen eszeveszett boldogság, mikor megszólaltál!

Tagjaidba pírt leheltem és buja forróságot,
szívedbe vért öntöttem, az olvadt ércek
sziszegő, lobogó lángfolyamát:
tőlem született mindenegy gondolatod.

Lásd, most is, hogy egyedül járok a hervadt kertben,
e furcsa csodára gondolok. A búcsúzó fecskékről
hozzád tér vissza a mester borús tekintete.
Most már ne hagyj el.

1930. július 19.

 


Négy sor

Elfonnyadt szerelem illata kisér
Örök hallgatás legyinti a tó fekete tükrét
Hideg szelek sodrában állok ijedt szemekkel
Virágos ágra hullott beteg csillag a lélek.

1930.

 


Sohasem tudom meg

Csak pihenek egy kicsit a gesztenyefa
virághullása alatt, a méhek bódító
zümmögésében, mert megfáradtam és
szédít az álom és ég a szemem.
Vándortarisznyám mellettem nyugszik,
minden ág meghajlott és letört alatta,
felsebezte vállamat, most itt pihen
oldalam mellett és nézem sokáig:
Nem tudom, mi van benne, valami
megbízatás, világokat rendítő titok
lezárva s lepecsételve hét pecséttel.
Vagy csak iromba gyémánt, súlyos aranytömb,
talán csak ólom és fekete szikla,
mit tudom én, - nekem el kell vinnem
és át kell adnom fáradtságos vándor-útam
végén. Akkor egy mosollyal elbocsátanak
pihenőre és soha, soha sem tudom meg:
mit hurcoltam egy életen keresztül.

1930.

 


Nyitva áll az aranykapu

Az erdők hívnak engem, hogy legyen tavasz,
Száraz kutak hívnak engem, hogy buggyanjon
fel mélyükön a kristályos, tiszta víz.

Ma iszonyú nagy hit van bennem,
hogy a kóválygó felhőknek is útja van
s minden léptem után nyomot hagyok.

Ezért nem szégyenlek beszélni magamról
és nem szégyenlek a világ dolgairól,
holott vak az én szemem és süket a fülem.

Ismerjétek meg a fűben fekvő ember boldogságát.
Ismerjétek meg az aranykaput: nyitva áll
és kék patakok muzsikálnak a tövében.

Testvéreim,
Legyetek jók és szentek!
Szeressétek a bárányokat! Szeressétek a madarakat!

1930.

 


Mi vállalunk mindent

Mi vállalunk magunkra mindent,
nektek mozdulnotok se kell.
Mi olvasunk és hiszünk,
mi írunk és hiszünk,
dolgozunk és hiszünk,
égünk és lobogunk és hiszünk,
mi akarunk és hiszünk,
mosolygunk és dalolunk és hiszünk,
bőjtölünk és fehérre sápadunk és hiszünk.
Nektek csak sírnotok kell és a
melleteket verni,
ha megindulnak a hegyek.

1930.

 


Kalendárium szonettekben

Elővers
Tizenkét könyvek másolója

Barát vagyok, fiatal, vézna, ványadt:
Halk kondításként rozsdás, ócska gongon,
ez előversben mondom el a gondom
és segítségűl hívom Szűzanyámat...

Tizenkét könyvet másolok. Zsibongón
állnak elém a képek és ahányat
pillantok, annyi égi, szép leányhad
forog elém egy nagy, piros korongon.

Aztán halálfő villan ecsetemre
s november színe, mely a bús halálé,
aztán a hó hull, szűz pehely pehelyre...

Mutasd meg, Uram: szárnyam messze száll-é?
Ó, tizenkét könyv s lágyan rálehelve
tizenkét arany, kék iniciálé!


Január
A tél dicsérete

Havasi ember - kis mokány lován -
A hófuvástól hunyorog vakon.
Kocog az éjbehajló útakon
s pipára gyújt vén taplón és kován.

Sötét erdő borzong hallgatagon,
fehér mező a holdas ingovány:
távol hegyekből néha egy sovány
ordas cselleng a friss csapásokon.

A szalmás viskók görbe ablakából
kis mécsek fénye hull az útra körben,
a kastély-ablak köztük szinte lángol...

A vén pap ácsolt asztalára törten
olvas és fölrezzen a Bibliából,
ha orvvadászok puskahangja dörren.


Február
A farsang dícsérete

Egy sarkon, hol a lámpa fénye halvány,
egymásra torlik két fura menet,
megállnak és hosszú farkasszemet
néznek, zászlójukat kissé lehajtván.

Az egyik bűnt sirat és bűnt temet,
gyertyásan, zsolozsmával mind az ajkán,
a másik csapat maskarába varrt fán
ördögfejet visz, táncol és nevet.

Vezérük, kit már lángos kárhozat nyal,
bűnbánón látja angyalok karát
s szemét lehúnyja méla áhitattal;

míg a zarándokfő, egy vén barát,
szíve mélyén, mely zárva hét lakattal,
idézi antik istenek nyarát.


Március
Egy halott királylány dícsérete

Ereszszélen már jégcsapok csepegnek,
a hólé zöngve, csobbanón csurog,
A föld hátáról pattan a burok,
sok ódon ablak tárul a szeleknek.

A nap egy rozzant ablakon benéz.
Sugarat önt be, langyosan zuhogva,
dohos, homályos és hideg zugokba.
Meleg nyalábja sárga, mint a méz.

Bent holt királylány fekszik. Arca: bájos,
halk emlék, régi, sápadt, méla vád...
Bomló szívének illata halálos.

Míg ajkaszélén fénysáv surran át,
a friss tavaszi szél körötte szálldos
s lengeti hosszú, szőke, dús haját.


Április
A húsvét dícsérete

Ezerkilencszázharminc éve: szent
zsidók földjére nagy próféta támadt.
Emlékének, mely bágyadt, égi bánat,
szenteljük ezt a sárga pergament.

Rágondolok, míg járom Golgotámat.
Mivelhogy nincs igazság idelent,
Pilátus alatt a keresztre ment,
de harmadnapra új életre támadt.

Alleluja! - nagy bástyákat ledöntőn
rivalg s csodára váró tűzben ég
falu és város, ház, tébolyda, börtön,

minden üszkös, az arcok feketék!...
Feltámad-é a bús erdélyi földön,
ki meghala és eltemetteték?


Május
A tiszta örvendezés dícsérete

Bús alkimista, mit nekem a kincsek!
Kihúnyt a tűz már és kihűlt a lombik,
Vídám, vídám szeretnék lenni holtig,
hogy fénnyel minden élőt szembe hintsek.

Itt künn zenél a friss májusi lomb, víg
nyikordulással nyílnak a kilincsek
s a fülledt kamrákból kibújva, nincs seb:
akár a fák, a lélek is kibomlik.

Eszembe jut sok kapzsi vágy, mi kár volt,
és jönnek nők is, karcsúk, vagy molettek,
és egy-egy emlék is, mely szép, habár holt.

Szívemet, melyből ádáz harcok ettek,
most elringatják hűs, körülhatárolt,
együgyű tócsák: langyos kis szonettek.


Június
Az érés dícsérete

Helyét gyümölcsnek adja a szirom.
A déli égen elterül a hőség.
A termő kor jön: érés, felelősség
és nem lehetek virág egy siron.

Csók-szirmom nem lesz, hogy csokorba kössék
a lányok. Vinnem kell, amíg birom
a terheket és ha nevem leirom:
komoly szó kell elé, nem cifra bőség.

Csak néha jön, hogy szívem elbecéz
egy-egy derengő, árva, gyermeteg
emléket (mely úgy csillog, mint a réz

egy ó-kapun). Gyors nyári fergeteg
jön messziről. Szemem távolba néz
s tavaszt sirat s egy régi gyermeket.


Július
A magányosság dícsérete

A júliusi csillagok alatt
vággyal kószáltam, mint kóbor diák.
De voltak nálam bátrabb daliák
s az idő lassan, tétlen elhaladt.

Az ablakokban csönd volt és virág,
s a fülledt este szívemre szaladt
a júliusi csillagok alatt,
míg bent mulattak boldog daliák.

Fiat fogantak pozsgás asszonyok;
zöld és dúsnedvű, mérges nagy növény
volt az élet: beteljesült, konok.

Éreztem már, hogy - messziről jövén -
elesem, ha tovább barangolok
s ledőltem egy zord, vén klastrom tövén.


Augusztus
Az élet dícsérete

Lám, most e délben, mint a renyhe, holt só
terül szét ringó tengerek vizében,
úgy oszlom én is szét e versben éppen
és gonddal mondom: tán ez az utolsó.

Nagy ideje, hogy csupa könnyű, olcsó
ígéim vannak, árnak ellenében
nem úszom már és néha-néha szépen
mondom magamban: várhatsz még koporsó!

Csak hallgatom a lomb meleg neszét
s az árnyas fákat bölcsen megmosolygom:
a tölgyet, hársat, bükköt, gesztenyét -

a forró nap vídáman vagy borongón
nagy, tiszta békét csurgat szerteszét...
Mégis csak jó e vénhedt, lomha bolygón!


Szeptember
Egy angyal dícsérete

E ködvilágban képe csöndben, árván
csüng kis szobámban, a szívembe fészkelt
sápadt falon és néha néma vészjelt
küldöz szemével, két kezét kitárván.

Csak gyönge nő. Ruhája oly szegény. Szelt
kenyere száraz. Életem határán
halkan legel: kis gyapjas, tiszta bárány.
Az ágya deszka: durva és fűrészelt.

Ám egy napon kitárul majd a porta,
elhagyja őt a földi, kerge kín,
áldja a percet, mely idesodorta.

S való világunk pompás berkein
áldja a percet, mely idesodorta.
Mellén: selyemhab. Vállán: hermelin.


Október
Az erdélyi szüret dícsérete

A sors galád napok közé sodort.
Nincs semmi, semmi víg szüreti hang itt,
a szőlősgazda szomszédjára sandít
s a pinceszájra követ kőre hord.

Zárt ajtók mögött sír a lezuhant hit.
Unott, bús arccal szürcsölik a bort,
mely dohos pincék mélyében kiforrt
és gyűlöletet száz repedt harang szít.

Mikor majd égi ígék zengenek
s közös szüret nagy, boldog mámorával
együtt mulatnak három nemzetek

s egymást hintik a könnyek harmatával -
Úristen, akkor én már hol leszek
s kiből fakad majd harsogó, vidám dal?


November
A holtak dícsérete

Meghaltunk, testvér, valamennyien.
Csak ők élnek még, ők, a régi holtak.
A néma ablakok sora kiholt, vak:
Láttál temetőt? Ugy-e mind ilyen?

A holtak este csillagot csiholtak
fölénk, a kegyelet rajtunk pihen:
egy csillag ég minden fájó sziven
s világít minden zártredőnyű boltnak.

A koszorúk felülről egyre hullnak,
az őszi szélben száz virág forog
s kéményeken, tetőkön tornyosulnak.

Éjjel peregnek csöndes záporok:
bús, bölcs sírással érettünk búsulnak
a Bólyaiak s Bethlen Gáborok.


December
A Gyermek dícsérete

Ti már nem hozhattok jó hírt nekem.
Ami jó van, magamtól megtaláltam
az erdőkben, hol sok-sok este háltam
- s keresztelő Jánosként hírdetem.

Most járok hóban és halálra váltan,
ám ez számomra boldog kínt terem;
a hófuvásban gyakran hirtelen
csak térdre hullok: Gyermeket találtam!

Goromba ágak az arcomba vernek,
de én megyek tovább, egy kis haranggal
viszem a drága hírt az embereknek:

Bennem van, íme, csengő és harangdal
és bennem van a legnagyobb, a Gyermek -
a fényes jászol s valamennyi angyal.


Finis
A barát nyugalomra tér

A képeket megírtam. Tagjaimban
az álomvágy zsibbadtan elterül.
A munkát elvégeztem emberül,
átadtam, íme, mindent már, amim van.

Az ablakon túl rőt hajnal derül,
a cellamécs kilobban méla kínban.
És én pihennék immár holtomiglan,
tisztes csuhámhoz ifjabb test kerül.

Magában rejti alkotás a bért.
Átszínezése széppé ennyi jónak
akár egy püspökséggel is felért.

Ha majd kiköt velem a karcsú csónak,
imádkozzatok bűnös lelkemért!
Békesség vélem, üdv az olvasónak!

1930.

 


Kerülöm a nevedet (Erdély)

Azt mondják, kerülöm a nevedet,
nem beszélek rólad, nem dicsérlek,
mert a Gonosz csókolta meg számat.

Pedig a gyantaszagú fenyvesekben
mindig levett kalappal járok,
sebes, mély vizeid bennem zúgnak.

Ma órákon át gyermekes örömmel
néztem, hogyan halásznak a vén
parasztok a zajló Maroson.

S mikor a szabályos, négyszögű lékből
halat rántott ki valamelyik,
úgy-e, hogy neked köszöntem meg?

És mégis kerülöm a nevedet,
melyet káromkodó kocsisok és
esküdöző kalmárok szájából hallok,

melyben önhitt szónokok dagasztják
naggyá magukat s pletykaszájú
vénasszonyok lubickolnak bóbiskolva,

mely úgy elkopott ércnyelvünkön és
szánkon, mint egy ócska köszörűkő
és már-már semmit sem jelent.

Inkább megkerüllek valahogy: azt
mondom, hogy valaki vagy,
magok csiráztatója, emberek álma,

kicsi őzikék együgyüsége,
szálerdők erős magosba-húzója,
apró madarak énekeltetője.

Vagy csak gondolok rád s elhatározom:
ma minden mosolyom téged jelent, -
vagy csak kívánlak és elhatározom:

ma minden kézfogásban a te kezedre
ismerek. Vagy csak érezlek
behúnyt szemmel, átlehelni a lelkemen,

mint a legtitkosabb, legédesebb
hangulatot, mely egyedül köt
a földhöz, drága nyomorúságaimhoz.

Mint a napot, mely bőrömre süt
s melyet némasággal siratok meg,
mikor lehull a hegyek mögé.

1930.

 


Nyári pillanatkép

Telt női hús a renyhe, dús kazal.
Egy rőt pipacs, mint bősz ripacs, szaval.

1932.

 


Reggeli rajz

Kékhasú madárka röppen
Zsenge ág harmata csöppen.
Fény lobog át lilakék falakon.
Egy harangvirág kelyhében lakom.

1932.

 


Magyar fa sorsa

Makkai Sándornak mély tisztelettel

Elvégeztetett, hogy lecsap a villám.
Az erdő jajveszékelt életéért.
Egy tölgyfa hangos szóval kiáltott
s áldozatul adta magát.

Rengett a föld és lobogott a fa;
csodálatos, Isteni tüzijáték,
mint csipkebokor lángja a Hóreben!
(Csak a füstje volt keserű.)

Rengett a föld és lobogott a fa
vérvörösen, olthatatlanul,
jajtalanul és pattogó ággal
s zengett a zordon zivatar.

E lángnál elkerülte az erdei vándor
az ingovány fekete torkát;
az eltévedt, megriadt őzfióka
anyjához talált.

Szörnyű szép volt és sírnivaló.
Másnap itélkezett az erdő
s a vakmerő, üszkös, torzfekete csonkot
kitagadta! Kitagadta!

 


Mária szobra a kertben

A kertben áll.
Bús. Széteső.
Belepi burján,
mossa eső.

A szitáló
lassú cseppek
orrahegyéről
lecsepegnek.

Az embereknek
Krisztust adott.
Az emberek közt
elhagyatott.

1934.

 


Egyszerű vers a kegyelemről

Csodákat próbáltam:
arannyal, ezüsttel
hívtam a népeket,
jöjjenek énhozzám!
Hiába, hiába,
az arany nem kellett,
az ezüst nem kellett,
nem jöttek énhozzám.

Elmondtam naponta
tíz hegyibeszédet,
gyönyörű szavakat,
igéző szavakat,
hiába, hiába:
egy fül sem fülelte,
egy szív sem szívelte
a hegyibeszédet.

Tüzet is akartam
rakni az erdőben:
nyulacska ne fázzék,
őzike ne fázzék, -
hiába, hiába!
Gyujtófám kilobbant
és a tűz nem akart
gyúlni az erdőben.

...S egyszer csak maguktól
gyűlnek az emberek,
együgyű szavamtól
sírásra fakadnak,
ránéznem alig kell
s a tűz is felszökken, -
az Úr áll mögöttem.

1934.

 


Nyáresti áhitat

Lépkedj vigyázva, kedves!
Míg mély varázsa tart
e percnek, ülj le mellém.
A csöndet ne zavard.

Az Úr mennydörög olykor,
máskor a suhogó
tölgyek holdfénybe rezgő
szavával suttogó,

máskor csókokba csattan
termő parancsa, majd
költők szájával szólal,
mikor a rím kihajt.

Most, hogy ily enyhületben,
mivel sem küzködőn
ülök a tiszta csendben,
a tiszta küszöbön:

Egy kis tücsköt választott
s e cirpelésen át
beszél. Figyelj, figyelj csak!
Én értem a szavát.

1934.

 


Éjjel a Maros partján

Sötét folyó,
honnan fakadsz?
Sötét folyó,
meddig szaladsz?
Sötét folyó,
hová szakadsz?

Sötét falu,
vízparti kép.
Senki se szól,
semmi se lép,
alvó falu,
alszik a nép.

Sötét falu,
felejts, aludj,
te csak aludj!
Virraszt a víz,
aludj, aludj.

Ó, életem,
honnan fakadsz?
Ó, életem
meddig szaladsz?
Jaj, életünk,
hova szaladsz?

Nagy hallgatás,
mély, mint a sír.
Halk csobogás,
bús, mint a sír.
Most messziről
Valaki sír.

Valaki sír,
ágyán forog.
Mindenki sír
és hánytorog.
Mindenki sír,
Zokog, zokog.

Sötét sirás
honnan fakadsz?
Nehéz sirás
miért fakadsz?
Szakadó könny
meddig szakadsz?

1932.

 


Nyári kaland

Csillogott aranyfüst-hajad.
Beletűztem egy kis galyat
s lefeküdtem, hol keserű
illatba vont lágy mesefű.
Valami ringató tavon
hevertem, nagy szirom-hadon,
nem tudtam már, de réveteg
voltam és édesen beteg.
A fény muzsikált, majd kevés
üvegpengésü bús csilingelés
zönge-halkan csöppent bele,
mintha aludni kellene...
Csak azt tudom, jó volt: olyan
békésen, olyan komolyan
néztem és vártam, most mi lesz?
Hajamban szellős pici nesz
motoszkált, mintha csodajó
szélben vinne a léghajó
s könnyű lettem, habfellegek
vattája, mely le s fellebeg.
Tudtam, lelkem már vetkezik
Tudtam, hogy mi következik,
s mondtam: - Nagyon szeretem őt,
most meghalok lába előtt...
...Hajadban egyre nőtt a galy,
s a galy közt csillogott a haj,
nőtt, nőtt, nőtt lomb a Léthe-part
lejtőjén, lassan betakart
s néztem lehúnyt pillámon át
a zöldarany hajtásu fát,
míg homlokom kigyöngyözött,
könnyel, mint nyirkos várfalak
az elítélt rabot -
Sötét lett és nem láttalak.

1938.

 


Álnéven közölt versek

Séta

(Zólyomi László)

Keserű lett ma máskor oly édes kenyerem
s ha egy-egy balga, ringó rím eszembe ötlött,
nem tudtam semmit írni, csak vettem a felöltőt
és kóborlok s a lelkem sír a tenyeremen.

Oly furcsa is az élet, - eldadogom ezerszer
ezt a banális, bágyadt, semmitmondó igét
s egy bolt előtt egyszerre kivánom a fügét,
mely ürmös ízek ellen édes, gyermeteg szer.

Aztán a testem újra fehér ágyat kiván,
hálós kis ágyat, hűvös, gyűretlen, tiszta gyolcsot,
ágyat, melyen rikító paplan nem piroslott
s amely fölött fölöttem virrasztott az anyám.

A furcsa elmulás is sajgón eszembe vág most
és hogy nem élni egyszer; milyen furcsa lesz,
milyen egyszerűen szép, mikor lehull a mez
s felülről nézem ezt a forgófüstű várost.

S ez itthagyott írások sem lesznek akkor: élet.
Csak frissvirágú erdő lábatövére hullt
lombok sírása, könnyű avarillatu mult.
S majd egy kései vándor finom orrába téved.

Lassan sötétedik már és fázósra hülök
fényes sikátorokban. S akkor egyszerre oldalt
meglátok egy leánykát. És frissen csattogó dalt
szeretnék írni s vígan búg száz autótülök.

Oldalt kacsint rám s tiszta, fehér nyakán kis érem
himbálózik, fityeg, kissé szégyenkezőn
s én véle nyargalok már derűs, nagy, kék mezőn...
Pár lépésről kitartón félóráig kisérem...

1929.

 


Csupán a szépség

(Zólyomi László)

A könnyek csak kopognak. És elborult a tó.
Jaj, honnan és ki küldte reánk e szomju lázat?
S ha elfogyott már minden rémült magyarázat,
fent és alant csupán a szépség található.

Lépteink megbicsakló, szédült esztéta-léptek
s árnyak vagyunk, akik fehér tógába bújtan
bujkálnak régi, tiszta klasszikus borúban
s márványos, furcsa házak átriumába lépnek.

Szavaink nem puffognak és nem egetverők,
csak jó hidegfogású, illatos cifraságok,
mint márványszobrok talpán a délszaki virágok
s alázatos, szerelmes fehér rabszolga-nők.

És ha megúntuk ezt is, szabad bejáratunk van
nippes pompájú, kis szalónok ajtaján
s a delnőt, míg fölrezzen az ajtó halk zaján,
csiklandó szépbeszéddel köszöntjük félig úntan.

Finom csipkékbe pólyált formás és kicsi karja
lágyan pihen egy festett és drága legyezőn
s míg nagyranyilt szemével ránknéz révedezőn,
a gáláns bókvirágot szinte kicsikarja.

És lehetünk, ha tetszik, angol tengerészek,
vagy gazdag lordok is, akiknek balgatag
álma a tenger és lobog a kék szalag
sapkájukon: vidámak, csöndesek és merészek.

Beülhetünk sebes, szép, könnyű csónakokba
s míg monoton morajjal berreg a motor,
szilárd lelkünk szegélyén ezer hullámfodor
törik meg gyöngyözőn és színesen csacsogva.

S estére szabad lennünk kis fáradt gyermekeknek,
kik a gyerekszobában, fehér falak között
angyalra várnak, édes, fénybeöltözött,
fenyőszagú angyalra és néha felszepegnek.

Csalódottan babrálnak sok babaarcu lommal.
Majd hirtelen fehérszakállú öregek
lesznek, akiknek ajka megbékélten remeg
s koporsóba feküsznek stoikus nyugalommal.

1929.

 


Kéne valaki

(Fodor Jenő)

Kéne valaki, sokszor kéne:
fiatal hugocska, vagy öreg néne.

Tenne nyakamba talizmán-láncot,
simítana el minden ráncot.

Este, ha némán ágyamba fekszem,
beszélne róla, ki a kereszten

függ, a falon és haldokolva
irgalmat dobál paplanomra.

Írna levelet, meghívót, sürgönyt,
húzná be tétován a csipke-függönyt,

melyen a holdfény suhogva járkál:
ennél a békés, esti homálynál

ne legyen Mindenség, rohanó fáklya,
se kérdés, mely a szíveket rágja,

csak gyermekkor, hova visszamennék,
csak kisszoba, álom, emlék,

s mikor kitör a panaszom sírva,
mondaná: mindez meg volt írva, -

s mikor vad kínnal jajdul az elme,
- tenne úgy, mintha figyelne.

1929.

 


Álom

(Zólyomi László)

Láttam liliomot
furcsára stilizáltan,
kristály-kehelyszerűn
és nagyon megcsodáltam.

A szűzi szép virág
mintha remegve sírna
és omló habselyem:
vakító, tiszta szirma.

S a szár aláfutó
hajszálerein átal
lassan buzog a vér
bíbor sugárnyalábbal.

Lassan buzog a vér,
a habkehelybe följut
s betölti színig azt,
mint medrét a szökőkút.

A porcellánfehér
szirom mélyebbre fordul
s finom szélén a vér
rubintosan lecsordul.

1929.

 


Álmatlan éjszaka

(Fodor Jenő)

Ágyamban fekszem este. Az órából kihulló
nagy, hosszú perceket az ujjaimra sodrom,
s amíg ringat az ágyam s lágyan ringat a sodrony,
eszembe jut, hogy minden vágyak íze múló.

Az ablak nyitva áll s az acélos messzeségből
tompán fölsír és búgva egy-egy távol vonat
s a búgás elhal, mint az éjbe az alkonyat
és újra fölsír, mint az emlék szava régről.

Aludni nem tudok, a fütty, a kürt kisért,
elröppent már az angyal is, ki lenne őröm,
kínzó és forró ráncok gyűrődnek lepedőmön
s izzadt karom kitárom, kinyúl a semmiért.

Sötétben áll az erkély és hűs eső szemerkél,
alszik a rózsagömb is a vékony, csonka póznán
s elgondolkodom: ha most csöndesen kilópóznám
s rózsát szednék csokorba, többet százezernél...

Vagy csak ezret, csak százat, vagy csak huszat, tizet
s a szúró tüskeszárat ujjaimba ásva,
rohannék boldogan ki a füttyös állomásra
s lobogtatnám a csokrot, a rózsát, a tizet.

S a búgó fütty közelről harsogna, tépne, fájna
s a füstös vén kapú, a jövőknek boldog ív,
kiengedne s vöröslámpás lokomotív
robogna be robajjal, zörögve és zihálva.

És mindenkinek jönne anyja, vagy nővére,
vagy kedvese s míg fölsír sok-sok örömsikoly,
úgy állnék, mint kinek a szíve vére foly
s a csokrot szerteszórnám a perron bús kövére.

1929.

 


Kesergő

(Fodor Jenő)

Az ég csodás, csiszolt opál,
a szél kis felhőt fújdogál.
Lefojtva gajdol száz torok
s vacognak a sikátorok.

Itt is lesem, ott is lesem:
Hol van az én szerelmesem,
ki elbecéz, csacskán nyafog
és jó meleg karjába fog?...

Itt is futok, ott is futok, -
ki tudja, hogy hová jutok,
ki tudja, hogy hol alszom el,
hogy hol pihenne harcom el?

Ki fél a téltől s élni fél,
feje fölött a tél ítél,
hideg, hóvalfútt alkonyon
ordas szaglássza majd nyomom.

Nincs élelem, csak félelem,
már a remény sem él velem,
vigyázza, zárja száz lakat
az estbe tespedt házakat.

Csak hallgatok és ballagok
s a fénnyel mázolt ablakok
szeme oly búsan simogat,
mint csillagfény a sírokat.

Itt is lesem, ott is lesem:
Hol van az én szerelmesem,
ki férfivággyal megtelik
és elringatna reggelig?...

1929.

 


Nyáréjszaka

(Zólyomi László)

Tüzes, forró szeszéllyel
meglep és fáj az éjjel.

Búsul a kerti hársfa,
mert nincsen néki társa.

Egy bőregérke csendes,
lágy nesszel, ringva repdes.

Egy távol ablak lomha
vággyal néz ablakomba

s házunk megindul arra
bujkálva, port kavarva

s a házak mind kigyúlt, vak
csókokkal összebújnak

és zúgva sír a hársfa,
mert nincsen néki társa.

Az ég nagy csoda-kékség.
Gyűrött az ágyam és ég.

S a nagy sötét lakásban
nekem sincs senki társam.

1929.

 


Vers az utazásról

(Fodor Jenő)

Megy,
robog a vonat, a
hegy

fut,
kanyarog, omlik az
út

és
mélyen a messzibe
vész.

Száz
pózna is nyargal, a
láz

űz,
kerget, a füst csupa
bűz,

kín
feszül ki végig: a
sín

s mély
nyugtatot ma nem ad az
éj.

...Itt
éppen egy házikó
nyit,

tár
ablakot s napfényre
vár.

Ott
vén juhász - kezében
bot, -

néz
nyugodtan s pihen a
kéz.

Fenn
egy paraszt ép kaszát
fen

s hagy
mindent a mentire
nagy,

ős
bánattal: szomorú
hős.

Vad
iramunk vajjon mit
ad?

Szent
ez a nagy, falusi
csend,

de
mi sose állhatunk
be:

bősz
robajjal röpít a
gőz

s fut,
kanyarog, szédül az
út.

Ints
nevess, sírj: megállás
nincs.

Fut
mozdonyunk s tüzet és
bút

hint:
íz, hang, szín - elmarad
mind.

1929.

 


Magányos erdei házban

(Fodor Jenő)

Már a nap tovatűnt.
Suhogás, zuhogás.
Mi lehet odakünt?

Fekete éjszaka.
Nem félek, remélek...
Érzik a vér szaga.

Valaki odakünt
kopog és topog és
hallgatok: tovatűnt.

Megölni ki akar
idegen? Idegem
csupa vad zivatar.

Puha csönd. Künt pedig
suhogás, zuhogás.
Ablakom zörgetik.

Talán már ég a ház.
Kimenjek? Ne menjek?
Valaki kaparász.

Kezem a biblián,
bús lélek, úgy félek!...
Ki lehet? Mit kiván?

Valami csúnya bűnt
koholnak. Loholnak,
suttognak odakünt.

Félelmes, rút titok.
Miatyánk... Miatyánk...
Egyszerre kinyitok:

- Hahó, ki volt!? -
Csönd. Varázs. Hallgatás.
Köszön a sunyi hold.

1929.

 


Elmegyünk

(Zólyomi László)

A föld remeg s a tengerek
s a föld fölé emelt terek
s a térbe ékelt holt tavak
vergődnek és vonaglanak.

Itt már a félelem arat,
itt semmi, semmi sem marad,
csak néma jaj és balga kín
a szenvedések napjain.

A kéreg minket így visel
s habár kívül nincs semmi jel,
alatta leng, felette ráng
a nyaldosó, fekete láng.

A szívünk száraz lett belül,
az ördög is mellünkre ül
s ha csillag gyúlna végre kis
fénnyel, kialszik fénye is.

Kiittuk mind a kútakat,
bejártuk mind az útakat,
de mint zuguccán árva bolt,
minden sívár és megrabolt.

Ember, ló bús igát von itt,
kutyuskám hajnalig vonít,
ezer mártírhang esdekel
s fegyvergolyótól esnek el.

Zsufoltak már a börtönök,
a börtönfal tompán dönög,
Tébolyult koponyák ütik...
S a sürü köd mind sürüdik.

A vágy is csupa undor itt,
s a csillapult vágy undorít.
Azért kérdem keservesen:
Mi lesz velünk, szerelmesem?

Jobb lesz, ha bújdosó utunk
keressük már és elfutunk,
ne ártson semmi ellenünk. -
Mi értjük egymást: elmegyünk.

Nem kell nekünk, csak kék mező,
csak szél, mezőkről érkező,
csak kék szavak és kék imák
s Isten kezéből kék virág.

1929.

 


Itt van a szép karácsony

(Zólyomi László)

Itt van a szép, víg karácsony,
Élünk dión, friss kalácson:
mennyi fínom csemege!
Kicsi szíved remeg-e?

Karácsonyfa minden ága
csillog-villog: csupa drága,
szép mennyei üzenet:
Kis Jézuska született.

Jó gyermekek mind örülnek,
kályha mellett körben ülnek,
aranymese, áhitat
minden szívet átitat.

Pásztorjátszók be-bejönnek
és kántálva ráköszönnek
a családra. Fura nép,
de énekük csudaszép.

Tiszta öröm tüze átég
s szemeken a harangjáték
szól, éjféli üzenet:
Kis Jézuska született!

1929.

 


Egyedül maradtam

(Fodor Jenő)

Szívem hallgat, mint a sír.
Ráfekszik az alkonyat.
Távol mozdony füttye sír,
sír egy távoli vonat.

Mit csináljak? Két szemem
álmatlan sötétbe néz.
Sírva mondom: Édesem!
S bénán visszahull a kéz.

Tárul, esd és visszahull:
édes, édes, édesem!
Lásd, a lámpás éjbe fúl
s itt maradtam rémesen,

árva-búsan, egyedül.
Mind sűrűbb az alkonyat,
rám a bánat csendje ül.
S búg egy távoli vonat...

1929.

 


Út a Kálváriára

1985.


Hálaadás

Köszönöm, Istenem az Édesanyámat!
Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat!
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel,
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad,
Köszönöm, Istenem az Édesanyámat.

Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este
imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.
Köszönöm a szivét, mely csak értem dobban
- itt e földön senki sem szerethet jobban! -
Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,
Istenem, köszönöm az Édesanyámat.

Te tudod, Istenem - milyen sok az árva,
Aki oltalmadat, vigaszodat várja.
Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,
Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!
Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,
Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!

Áldd meg édesanyám járását-kelését,
Áldd meg könnyhullását, áldd meg szenvedését!
Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,
Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!

Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:
Köszönöm, köszönöm az Édesanyámat!!!

 


A Paradicsom kapujában

Az ősi átok megfogant.
Alant vagyok, mélyen alant,
emészt az ópiumos város,
elmém zavart, beteg, homályos,
fuldoklok lázzal, szörnyüképen,
patakban szakad verejtékem,
túrom a földet, mint a féreg!

S a paradicsom kapujába
minden este visszatérek.

Bentről álom-illatok szállnak,
rejtélyek, titkok muzsikálnak
s várom, hogy néha idekint
hüvösen, lágyan rálegyint
egy halk lehellet, bús, iromba,
vérrel izzadó homlokomra
és én kegyelmet sírva kérek.

A paradicsom kapujába
minden este visszatérek.

Bent erősbül egy halk futam
és hivogat szomoruan
a könnyes zene mámorával, -
de angyal áll a kapuban.
Ószövetségi kemény angyal,
haragos tiltó mozdulattal
s kezében lángpallos feszül.

S hajnalig nézek a szemébe
őrülten, tehetetlenül.

 


Annuska névnapjára

(1923. július 26.)


Az ünneplők közt úgy hiszem talán, hogy
Szabad nekem is pár szót szólanom,
Érzelmeimnek halvány képét adni
E régesrég várt kedves névnapon.

El nem mondhatnám szóval úgyse mindet,
Elmém beszédre bármiként szavaz:
Mi legnagyobb tért, szíveket betölt ma,
Ajakra, nyelvre rá nem férhet az.

Elég lesz ennyi: őszintén, szivemből
Kivánom én a boldogságodat: -
Nem mondom, hogy rá egy felhő se menjen
Egy hosszú-hosszú emberlét alatt...

Hiszen ha nincsen felhő, nincs eső sem,
Könny nélkül lelkünk nem termékenyül
S a legnagyobb csapástól óvjon Isten,
Lélektől, mely nem érez, nem hevül!

Szeresd az Istent, s a mi szép hazánkat,
Szeressél engem s hű barátidat,
Kik Veled vannak teljes életedben
S boldoggá tenni úgy óhajtanak!

Szálljon bár el sok évtized fölötted,
Érjen bár bánat, tépdeső vihar,
Szíved maradjon érző, fásulatlan,
Lelked maradjon mindig fiatal!

                                 Őszinte szeretetettel:
                                           D. Pityu

 


Kétféle imádság

Este van, sötét van,
Imádkoz a gyermek:
"Én édes Jézuskám,
Kérésemet tedd meg!

Szép kicsi falovat
Láttam meg a boltba'
S oly igen szeretném
Ha az enyém volna."

Este van, sötét van,
Imádkoz az asszony:
"Gondviselő szemed
Felettünk virrasszon!

Sorscsapás, betegség
Bennünket ne érjen, -
Segíts, oh segíts hogy
Meg ne haljunk éhen!"

1923.

 


Pünkösdi várakozás

Kész a világ,
Feszült, ünnepi várás
Terjeng felette.
Halotti csend. Csak néha-néha
Sóhajt az Isten lelke.

Kimérve minden pálya
Megtöltve minden lélek-lámpa,
Ahol csak úr a lét...
De jaj, sötét van,
Mélységes iszonyú sötét!

A zordon tömeg-árnyék
Némán zokogva kering útjain,
S csak egyet tud és egyet érez...
...Most váratlanul vágyón megvonaglik
és felzúg Istenéhez:
Betelt az idő!
Sugarat, fényt, színt adj nekünk,
Mert epedünk!
Fényesség nélkül oly sivár az élet!
Nagy Alkotónk, oh mondd ki szent igédet:
Legyen világosság!...

És ismételik mindig erősebben
A felviharzott étheren keresztül
És felharsan az egek harsonája
S a végtelennek zsolozsmája zendül
Zsibongva, zsongva...

És nagy szavát az Úr - kimondja!

1924.

 


Édesanyám keze

A legáldottabb kéz a földön,
A te két kezed jó Anyám
Rettentő semmi szélin álltam
Közelgő létem hajnalán;
A te két kezed volt a mentőm
S a fényes földre helyezett...
Add ide, - csak egy pillanatra, -
Hadd csókolom meg kezedet!

Ez a kéz áldja, szenteli meg
A napnak étkét, italát
Ez a kéz vállalt életére
Gyilkos robotban rabigát,
Ez tette értünk nappalokká
A nyugodalmi perceket...
Add ide, - csak egy pillanatra, -
Hadd csókolom meg kezedet!

Hányszor ügyelt rám ágyam mellett,
Ha éjsötétbe dőlt a föld,
Hányszor csordúlt a bánat könnye,
Amit szememről letörölt,
Hányszor ölelt a szent kebelre,
Mely csupa, csupa szeretet! -
Add ide, - csak egy pillanatra, -
Hadd csókolom meg kezedet!

Ha megkondult az est harangja
Keresztvetésre tanított,
Felmutatott a csillagokra,
Úgy magyarázta: ki van ott;
Vasárnaponként kora reggel
A kis templomba vezetett...
Add ide, - csak egy pillanatra, -
Hadd csókolom meg kezedet!

Lábam alól, ha néha néha
El is tévedt az igaz út,
Ujjaid rögtön megmutatták:
Látod: a vétek szörnyü rút! -
Ne hidd, Anyám, ne hidd, hogy egykor
Feledni bírnám ezeket!...
Add ide, - csak egy pillanatra, -
Hadd csókolom meg kezedet!

Oh, hogy így, drága két kezeddel
Soká vezess még, adja ég;
Ha csókot merek adni rája
Tudjam, hogy lelkem tiszta még.
Tudtam, hogy egy más, szebb hazában
A szent jövendő nem veszett! -
Add ide, - csak egy pillanatra, -
Hadd csókolom meg kezedet!

A legáldottabb kéz a földön
A te két kezed, jó Anyám!
Mindenki áldja közeledben:
Hát én hogy is ne áldanám?!
Tudom, megáldja Istenünk is,
Az örök Jóság s Szeretet! -
Némán, nagy, forró áhitattal,
Csókolom meg a kezedet!

1924.

 


Mamuska nevenapján

Tudod-e, hogy milyen
Nagy a csillagtábor?
Tudod-e, hogy hány kis cseppből
Áll a nyári zápor?

Hány homokszem fekszik
Tenger messzi tájon?
Ezeknél már nem lehet több
Csak a kivánságom:

Ahány csepp esője
Van a fellegeknek
Annyi legyen azok száma,
Kik Téged szeretnek!

Fenn a magas égen
Ahány csillag fénylik,
Annyi öröm legyen társad
Az életen végig!

Ahány homokszem van
Tenger messzi tájon
Édesanyám, a jó Isten
Annyiszor megáldjon!

 


A zárda udvarán

Némán suhannak, fehér fátyol rajtuk,
Halk léptük alatt megremeg a rög,
S míg olvasójuk csendesen csörög,
Szűzi fohászban mosolyog az ajkuk.

Már alkonyat van, félig-meddig este -
Széjjelömlik a gesztenyefák árnya -
Beyer kótákat gyakorol egy lányka
S üteme szépen elsimul a csendbe!

Fapadon ülök én, az idegen -
S a nagy káoszt vándorolva járom
Megpihenek e boldog szigeten!

Liliom-illat árad szerte frissen
És olyan minden, mint egy édes álom
És érzem, hogy most itt lebeg az Isten!

1924.

 


Új imádság

Nézd én Uram, a lázas világnak
Hörgő mellében vonagló kín dúl -
Csontkezü Halál végigsimítja,
S torzzá meredten oszlásnak indul.

Kezedtől emelt roppant nagy égbolt
Hiába lövell szent, ölelő fényt:
Sóhajtoz a föld a hideg űrben
November esti zord temetőként.

Sötét ravatal, lobogó gyertya...
Hajdan édenkert, mily árva, mily bús!
Könyörülj rajtunk, gyere mihozzánk;
Életet osztó, irgalmas Krisztus!

Rád néz a halott üveges szemmel,
Érintésedet epedve várja -
Életre vár, mint temetett Lázár,
Naimi ifju, Jairusz lánya...

Gyere hát Krisztus! Könyörülj rajtunk!
Nagy, erős hangon mondd ki igédet:
A megfagyott vér pezsdüljön újra!
Haljon a Halál, éljen az Élet!

1924.

 


Uramisten!

Uramisten, ki verset írsz,
különös verset, elbeszélőt, -
hallgasd e szót, e furcsa-kérőt,
mit egy szereplőd súg füledbe,
Uramisten, ki verset írsz!

Azért kell máma szólnom Hozzád,
mert éj van, a nap nem ragyog
és én oly kiváncsi vagyok
arra a titkolt folytatásra -
azért kell máma szólnom Hozzád.

Nem felejtem el sohasem,
megtanultam. A nóta régi:
te írtál engem, tudni, élni
szeretni, sírni, imádkozni, -
Nem felejtem el sohasem.

Velem Te bármit tenni bírsz!
Gyászmenet lesz, vagy fürge tánc,
ballada lesz-e, vagy románc
költeményednek folytatása?
Uramisten, ki verset írsz!

1924.

 


Vén templom árnyas gesztenyékkel

Vén templom árnyas gesztenyékkel!
Kérdésekre vagy komor válasz,
míg falaidat körbe járom;
ki az idővel harcban állasz -
vén templom árnyas gesztenyékkel!

Vén templom árnyas gesztenyékkel!
(Repül a perc: egy, kettő, három...)
Templom vagyok a templom mellett,
ki falaidat körbejárom,
Vén templom árnyas gesztenyékkel!

Vén templom árnyas gesztenyékkel!
Mindegy: öreg, vagy fiatal:
az Isten egyként lefigyel ránk,
s az élet egyként viadal; -
Vén templom árnyas gesztenyékkel!

1924.

 


Alázatos, könyörgő zsoltár

Jóságos Isten, áldottszívű kertész,
ki minden reggel átsétálsz a kerten,
akit csodálunk gyökereket verten
figyelj: egy dudva zsoltárt énekel!

Jóságos Isten, áldottszívű kertész -
Szirmaim nem szép, pompás csillagok;
csak egy tövises, csúf növény vagyok,
lekonyult, béna, bús, haszontalan.

Dudvának hínak. Mindenek gyűlölnek:
megtűz a nap és kínoz a hideg,
mert nincs gyümölcsöm soha senkinek,
s én - mégis élni, élni akarok!

Mert, látod, mégis szép a madárének
és mégis szép a tavasz, illat, fű, rög,
s a kis méhecske énnekem is zümmög
és élni, élni, élni akarok!

Jóságos Isten, áldottszívű kertész!
Nekem nem árthat, aki örömest öl,
Csak Te ne bánts, ne tépj ki gyökerestől:
a kis dudvának legyen irgalom!

A fájón-édes élet napjai
legyenek mind-mind kiürített kelyhek,
s Te légy, akinek zsoltárt énekeljek,
míg lassudan a kerten áthaladsz!

S a kis, szomorú, mihaszna dudvára
- kérlek Istenem: - olykor rátekintsél,
s az több lesz neki minden drága kincsnél!
Ne tépj ki Uram! Élni akarok!

1924.

 


Golgotán

Tépő szeg van a betűben, dalban,
a zengő nóta zord fakereszt -
Meghívogatnak csókosan, némán
s halni kivánva ezen a szép fán,
én sóvár szívem el nem ereszt.

Keveset jártam, mégis lankadtam,
s dőlni szeretnék valahová -
Érdes bitóhoz simulva mennék,
ha fájna is, de rajta pihennék,
csukott pillákkal, nagyon soká.

Furcsa vágyamat magam csodálom:
minek is tövis homlokomon?
Nagyon zokogva, nagyon szeretve
borulok rá a kemény keresztre,
s szálkás derekát megcsókolom.

Vedd, Sorsom, vedd a súly-kalapácsot,
csendüljenek a dalos szegek:
mielőtt az éj fátyolát vetné,
ritmussal törd a csontomat ketté,
s rímekbe halkult halott legyek!

Szépen szeretem ezt a világot,
azért teszek most ilyen nagyot:
mindent adva és semmit se kérve,
fájdalmas szépen meghalok érte, -
de harmadnapra - feltámadok!

1924. szeptember 11.

 


Az ajándékozó Isten

- Nesze, kis fiam, játék!
Ne búsan, félve vedd,
hiszen oly nagyon fényes:
örüld az életet!

- Köszönöm szépen!

- Nesze, kis fiam, játék!
Fogadd: el nem töröm!
A habnál is fehérebb
és úgy hívják: öröm.

- Köszönöm szépen!

- Nesze, kis fiam, játék:
egy kicsit fekete,
egy kicsit különös,
de eljátszhatsz vele!

- Köszönöm szépen!

- Nesze, kis fiam, játék:
csontból van és hideg
és kaszát tart kezében,
de jó mindenkinek!

- Köszönöm szépen!
- Köszönöm szépen!

1924.

 


A gyöngék imája

Jó Uram, aki egyként letekintesz
bogárra, hegyre, völgyre,
virágra, fűre, szétmálló göröngyre, -
Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz
csak nagyon-nagyon gyönge.

Mert pókháló és köd a szív,
selyemszőttes az álom,
pehelykönnyű és szinte-szinte semmi
s én erőtlen kezem
még azt sem tudja Hozzádig emelni.

De azért vágyaim ne dobáld a sárba,
ami az Óceánnak
legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!
Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz,
csak gyönge, nagyon gyönge.

1924.

 


Óda az édesanyámhoz

Dicsértessél ma Te is itt a földön,
mert esküszöm, hogy nagyon nagy a Lelked
s a földi szívek földig borulását
Te mindenkinél inkább megérdemled.

Nézem, látom a teltzsákú sok évet
és érzem: nekem már semmit se hagy,
de büszke leszek mindéltemig arra,
hogy Te vagy nekem az, aki Te vagy.

Te vagy az, aki mindenkinek ad,
a szenvedőknek virrasztást, vizet,
Te vagy, akinek mindenki adósa,
s akinek jóval senki sem fizet.

...Hadd legyek én hát az igazi zengő,
kis, régi gyermek rombadőlt tanyán
és harsogjam el hozsannás hitemmel:
Dicsértessél, dicsértessél, Anyám!

1924.

 


Karácsonykor

Találjátok ki: mire gondolok?
Arra, hogy ott künn hófehér a táj
és közeleg a szép mesés karácsony,
- s valami fáj.

Sok-sok testvérre gondolok,
kik görnyednek az átoksúly alatt
és velem együtt nézik a karácsonyt
és a havat.

Az élet sürgős utain
be mennyi minden tarkaság elér
és milyen ritkán jön egy igaz ünnep,
ami fehér!

Azután arra gondolok,
hogy hoz-e most a kis Jézus fenyőt?
és jaj, de máskép irnám ezt a verset
- tíz év előtt...

1924.

 


Karácsonyi utazás

Készülődés.
            Karácsony közeleg.
            Én állok itt az ablakom előtt
            nézem a halkan pihéző havat
            s egy kis bokrétás, száradó fenyőt
            törögetek.

            Ma szívem is van,
            Meg-megdobban a kabátom alatt
            és csilingeli ezer kicsi csengő:
            Karácsony közeleg!
            Karácsony közeleg!

Útban.
            Csodálkozol:
            Te balga kis fiú,
            ma oly vígnak látszol!
            ...Csillagsugáros betlehemi éjben
            hívogat máma engem is a jászol.

            Megyek! Megyek!
            Az ajkam úgy dalol,
            míg csörgős szánkóm megáll valahol,
            s letérdelve a kis Jézus előtt,
            átnyujtom neki igaz ajándékul
            ezt a kis tépett, száradó fenyőt.

Kérdezem.
            Mondd, kis Jézuskám
            Decemberfagyon, szélen, havon át
            miért nem hozhattam Neked
            egy csokor édes, piros orgonát?

            Most minden, minden fenyő és moha.
            Pedig tudom, hogy szereted a májust
            és Teneked is szebb az orgona.

Az ünnep.
            Mennyből az angyal!...
            Égnek a gyertyák.
            Kacag az ének, terítve az asztal - -
            csak fáj, hogy sohse találkozik össze
            a karácsony az orgonás tavasszal.

A kis Jézus beszél.
            Én szeretem a sápadt arcot is,
            én szeretem a könnyes szemet is,
            cirógatom a mellrebágyadt főt.

            Akinek nincsen tettre kész,
            merész,
            lüktető, harcos piros orgonája,
            az hozzon egy kis álmodó galyat,
            sóhajtva-síró imádság-fenyőt,
            s az én kezem megáldja...

Hazafelé!
            A gyertyák elalusznak;
            a távolodó kórus
            altató, bűvös simogató mákony...

            Repül a szánkó,
            csörgős csengője csilingeli csendben.
            Édes Karácsony!...
            Tündér Karácsony!...
            Boldog Karácsony!...

1924.

 


Szilveszter éjjel

Kezemben toll -
fehér papír előttem
s valami nagy, ünnepi várás
terjeng a levegőben.

...Hát mit tegyek?
Öltözzem gyászruhába
és sirassam az öreg évet,
melynek sírban a lába?

Vagy hófehér
tündöklő ruhát öltsek
és menjek az újév elébe
mint Krisztushoz a Bölcsek?

Hát mit tegyek?
- - Számot vetek a múlttal
és megszületik a világra
ez az ici-picike új dal.

1924.

 


Emlékül

Haracsek József emlékkönyvébe

Sokszor imádkozom:
Áldja meg az Isten,
akiket még eddig
soha jobban nem vert -

Áldjon meg az Isten
minden szenvedő,
jövő-magot vető,
béke-szerető,
vendég-szerető,
igaz magyar embert.

1925.

 


A harangozó

Halkan zengő furcsa hang!
A szívem nem is szív talán,
hanem ijedten kopogó,
csengő, bongó, csilingelő
ezüst harang.

De ki rángatja úgy,
mintha szélvihar rázná,
földrengés lökné?
Ki kongatja ilyen lázasan
örökké,
örökké?

Mondjátok, hogy bolondot mondtam,
de én tudom,
hogy két gyémántgyűrűs,
sima fehér kéz
harangozó egy kis templomban!

1925. április 27.

 


Harangzúgás

Felhők.
A színük ében
és sivító széltől kavarva
jönnek sötéten.

Zokogva, hörgőn
sírva, könyörgőn
zúgnak a harangok.

Zúgnak csapatban
és felettük az ég haragja,
a villám
cikázva csattan.

Most jó lenne aludni
meleg párnáján egy nyugalmas zúgnak,
mert jaj! - az ég sötét
és földig bókolnak a fák
és fenyeget a jégeső
és a harangok zúgnak!
...A felhők gomolyogva jönnek
és a harangok zúgnak.

Szatmár, 1925. április. 27.

 


Az utolsó litánia

Olyan szomorú; elmúlik a május
és múltba-hal az orgona-búgás
és üressé lesz sok-sok délutánom.

Tömjén-füstösen ragyog be a nap
a fehér-arcú, néma Máriára,
gyertyák lobognak, villanyszemek égnek
és jázmin-csokrok esőzik a szirmot
a fehér-selymű oltárterítőre.

Nézek a finom templom-ködön át
a fehér-arcú, néma Máriára
és elmondom Neki
a legutolsó szép litániát!

Titkos értelmű rózsa,
Könyörögj érettünk!
Dávid királynak tornya,
könyörögj érettünk!
Elefántcsont-torony,
Könyörögj érettünk!
Mária aranyház
Könyörögj érettünk!...

Úgy sajnálom, hogy elmulik a május
és multba hal az orgona-bugás
és úgy sajnálom
a permetező jázmin-szirmokat
meg az utolsó szép litániát!

Szétfoszlik, mint egy tavasz-éjji álom
és üressé lesz minden délutánom.

1925.

 


Angelus

Angelus Domini
nuntiavit Mariae.

S pár alázatos szóval
elvégeztetett,
hogy ragyogjon fel a fény a föld felett!

Pár csendes szóval elvégeztetett,
hogy ne szülessék ember,
ki bízó szemmel égre nézni nem mer!

Hogy oszoljon az ősi ködös átok
és legyenek a földön
lobogó hajú,
ujjongó szavú,
kacagó dalú
kékszemű diákok!...

A földre tüzes Nap-szem nevetett;
Angelus Domini
nuntiavit Mariae -
és Alleluja: elvégeztetett!

1925.

 


Nyárdéli harangozás

Bimm-bamm!
Mindegyik hangja mázsás kondulás,
nehéz, mozsaras ágyú-dörrenés.

Bimm-bamm!
A lég gomolygó, izzó párázatában
fekszik a földre, s égnek a kövek.

Bimm-bamm!
A sűrű massza nehezen surolja
a harang lassan megrendülő nyelvét.

Bimm-bamm!
A nyári dél tikkasztó melege
enszívemet is abroncsként szorítja.

Bimm-bamm!
Mindegyik hangja mázsás kondulás,
mozsárágyúknak nehéz dörrenése.

1925.

 


Kálvária

Vén hársfasor állja a templomot körbe,
lombjai árnya mint sötétzöld sátor -
Hej, igazi magyarok ezek a hársfák,
hős, leveles tábor ez, - egyenes, bátor.

Ha távolabb csendesen mélázva állunk,
megüti fülünket orgonás ének
és úgy látjuk végig a magyar hársfákat,
mintha lassan a dombra mennének.

Mennének szomorú, egyenes sorban
mint tört népek nagyja, ki megváltást vállal
és mutatnák magukat széles e földön
és mennének szállni a néma halállal.

Mi távolról mélázunk Nagypéntek álmán,
s hogy szebb lenne lelkünk, ha Húsvétra várna
még kétezer év előtt keresztfák mentek,
most magyar fák mennek a Kálváriára.

1925.

 


Vasárnapi nagymisén

És akkor jött egy imádós nagymise,
illatos, zúgó, színes, mint a többi,
s te érezted, hogy ez a lassú ének
életedet és szívedet betölti.

Az igaz Isten tiszta oltáránál
te voltál akkor asszisztáló kispap
és elmerengve azon gondolkoztál,
hogy van, kinek az örökmécses is nap.

Ki úgy él, mint egy boldog remete,
magányban, némán örök Istenével
és meglátja a szívek ihletőjét
és angyalokkal beszél minden éjjel.

És illatozott csak a nagymise,
színesebb, zúgóbb, nagyobb, mint a többi,
s te érezted, hogy ez a lassú ének
életedet és szívedet betölti.

Benyultál lassan elrejtett tárcádért
és kivetted a három ibolyádat.
- Uram, Istenem, itt vagyok egészen,
hogy ne szórhassál bús fejemre vádat!

Földi kincsemet Neked áldozom,
hogy kétféle vágy lelkemet ne ölje
és mindenemet elédbe teszem,
illatos, tüzes tömjén-füstölőbe.

Szálljon, csak szálljon virágim pora
finom füstfelhő szárnyain elébed...
Zord éjszakákon hullott könnyeim
Neked legyenek: dalos ifjú élet!

...Igy szóltál akkor, zengő nagymisén,
könnyeztél is, akarva nem-akarva
s a tömjén nehéz, felgomolygó füstje
büszke fejedet lassan betakarta.

1925.

 


Diákimádság

Idegen szavak bábel-zavarából
félrevonulva, ím, lelket cserélek
s kezemet szépen összekulcsolom -
Te még megértesz, ugye, Istenem,
akkor is, hogyha - magyarul beszélek?

Künt sáros, hullott, őszi levelek.
Csupasz fák ólmos, felhős ég alatt,
lomha köd fojtja a melódiákat -
és csak én vagyok egyedül merész,
akiből most is imádság fakad.

Engedd Uram, hogy két karom kitárjam,
s szívem igya fel mind-mind az esőt
és tönkreszikkadt, szomjas talajából
csiráztassál ki valami szent álmot,
szépet, boldogat, nagyot, jólesőt!

Acélozzad meg két karomnak izmát,
hogy szebb jövendőm piros hajnalán
nagyon erősen megöleljelek,
s kebleden sírjam le a múlt bűnét,
utolsó Védőm, Istenem, Atyám!

Hadd bontsam ki majd selymes lobogómat,
s míg sziporkázó, víg tavasz ragyog -
csordultig telve hittel, akarással,
zenés ajakkal kiáltsam az égbe:
Istenem, olyan fiatal vagyok!

1925.

 


Harangszentelési imádság

Hála illessen Tégedet, Urunk,
hogy fehér angyalaid szerte küldted:
égett mezőkön sorra látogatni
annyi holtat és annyi sebesültet.

Összetört ágyúk, gyilkoló golyók
sírtak mindenütt - rettenetes emlék! -
de angyalaid repültek, suhantak
s a véres ércet mind-mind összeszedték.

S az lett belőle, mi volt hajdanán:
toronyból csengő, alkonyati hang,
békét hirdető boldog muzsika
- giling-galang - szent, megáldott harang.

Hála illessen Téged, Istenünk,
ki áldott vagy és szent és végtelen -
Zsoltáros hála - és égre könyörgőn
még egy felsíró, félő kérelem:

Szentelt harangod alkonyi szavára
haljon meg most már minden gyűlölet,
mely Heródesként parancsol trónjáról
s minden születő mosolyt megölet.

Mint összenéző esti csillagok,
olyan jók, olyan boldogak legyünk
és kézenfogva kérdezgessük egymást:
Hallod: a harang - mit mesél nekünk...

Szegény szívünkben lobbanjon ki egyszer
mosolygós-szépen minden néma vád -
Békélt homlokon friss-zöld olajággal
álmodjunk végig minden éjszakát.

1925.

 


Költemény

Csűrös Emiliának

Itt földre hull a könny.
Felszárad.
Fellegfoszlány lesz, szürke pára
és imbolyogva fellebeg
a magas menny falára.

És messze valahol,
mint az angyalok vére,
lehull valakinek
kis színes kalapjára,
vagy a keze fejére...

Ugy-e, Istenem, ez a költemény?

1926.

 


A Dónát kápolnánál

Magosan áll, ítélkezőn
és útja rögös, meredek.
Csöndesen lépek egyet-egyet
s közte virágokat szedek.

Ez a piros: lobogó vágyam,
ez lángol felém szerteszéjjel
s megégeti az ujjamat
pipacsos, forró szenvedéllyel.

Ez a fehér: - Istent hívom
hogy tanuként szívembe lásson:
Milyen fehér, milyen fehér
az én messzire-gondolásom.

Ez a lila: ez tán a bánat,
mely halkan a nyomomba jár
s nótát illatoz a lelkembe -
Egész lombos bokréta már!

Ha még ragyogna hajnal-orcám,
mint titkos-tüzű, büszke lángvért,
nem adnám oda ezt a csokrot
bomlott-zenéjű száz világért.

De itt a csúcs és este van.
Szitálgat már az enyhe harmat,
s a lassúléptű halk homály
minden ágbogat betakargat.

A kőfeszület öt sebe
búsan, befelé, titkon vérez
- s én leteszem a csokromat
a Dónát-kápolna tövéhez.

1926.

 


De profundis

Ma tört reám a legfeketébb óra
s nem hagy hajolni békés nyugovóra.

Szobámban tespedt, lomha félhomály
és ezer kétség bordáimba váj.

Az eső esik, nyári permeteg.
Sohse voltam még ennyire beteg.

Lehet, hogy talán nincs mélyebb oka,
mint e halk eső, e sötét szoba.

Életem él még: mikor lesz halott?
Sok vergődést és kevés jót adott.

Nyolc óra már és nem tudom mi vár -
iszapos álom és kuszó hinár.

Sohse kacagott rám sok az örömből,
de ma különös kísértet dörömböl.

Fáj az este bús fáradt utamon,
de a legszörnyűbb ez az unalom:

Ma nincsen cél, harc, nincsen hit, talány, ok -
Elcsúnyultak a szőke, barna lányok,

úgy érzem: éltem, mint egy rég unott ízt
és elsírom az első de profundis-t.

1926.

 


Összetartás, szeretet

Bús sirámú rengetegben
felzokog a torz halál,
bűnös arcú esti fantom
pusztulásról prédikál.

Régi nyájunk szertezüllött,
földeinken dúlt rögök,
s körbe lengőn, kárörvendőn
kacagnak az ördögök.

Ők pusztítnak, ők csinálták,
szavuk átkot, bajt hozott,
gyűlölködést, szertehúzást
s minden ember átkozott.

Árva ember lelke mélyén
pattannak a bűncsirák,
s jószándékok elhalódnak
mint a dérütötte fák.

Mesterük volt, szent kereszten
meghalt értük hajdanán,
mégse tudnak könyörülni
önmagunk és más baján.

Ütlegelnek, hajba kapnak,
irígységtől mind beteg.
Hahotáznak őszi szörnyek
s haldoklik a rengeteg.

Jaj ne halljam, jaj ne lássam,
hullj le, hullj le drága mély
édes álom, elfelejtő -
könyörülj meg rajtam, éj!

Hull az álom, jő az álom
elűzi a rosszakat.
Hóbelepte láthatáron
közeleg egy kis csapat.

Tűzzel, hittel, lobogóval
olyan, mint a régi nyáj,
fejük felett angyal szárnyal
és királyuk nagy király.

Napkeletről fényigézet
homlokukra ránevet,
s énekelnek, zengedeznek
sose hallott éneket:

"Amikor már álmot látunk,
mikor minden elveszett,
egy remény van, egy igazság,
összetartás, szeretet!

Kéz a kézben, új utakra
Két szemünkbe szél havaz
duzzadó erőnk felujjong
s int felénk az új tavasz."

Hull az álom, jő az álom,
elűzi a rosszakat:
hóbelepte láthatáron
lépeget a kis csapat.

Szent zenéjű rengetegben
elnémul a torz halál
s bűnös arcú esti fantom
már hiába prédikál.

1926.

 


Függöny legördül

Mesét fejez a haragos nyár.
Nincsen mit félnem semmitől,
akár a tél is jöhet most már.

A fecskeraj elszállt felettem.
Amit lehetett, megtanultam,
amit lehetett, megértettem.

Multam értelmét úgyse látom,
legfeljebb, hogy kezet fogott
velem pár igen jó barátom.

Istenem, holnap milyen mások
lennének hozzám, hogyha várnék...
Egyszer szépek a kézfogások.

Gyorsan lepergő könnyű dráma
volt minden, minden, ami volt:
Tizenkilenc az évem száma.

Függöny legördül, minden késő.
Kulisszák mögött mit zokogsz,
te meg-nem-tapsolt kis színésznő?

Jól játszottad a szerepet,
de ha egyszer a színdarab rossz,
mit használ ott a szeretet?

Sikered új darabra várna,
de az író már nagyon álmos
és mélyen alszik nemsokára.
- - - - - - - - - - - - - - - -
Vígasztaló szent szóra lesvén,
írtam e sajgó sorokat
holdsugaras szeptember-estén.

1926.

 


Az ördög kocsiján

Paták csattognak, kövezet szikrát hány,
Tajtékos lovak futnak, mint a sárkány.

Nyitott torkukból lángokat köhögnek.
Jaja zajlik a megtaposott rögnek.

Kocsis kalapján vörös tulipán,
s egy ifjú megy az ördög kocsiján.

Tüzelő szeme vad, szomorú-mély:
hívja lidérces ezer messzi kéj,

hívja ördög-szó, csók zenéjű város.
Kocsisa: ördög: vörös-tulipános.

Néha könyörög: "Állj meg már velem!"
de az csak hajt és nincsen kegyelem.

Alvó uccák vadul riadnak át,
visszhangozva a kocsi robaját.

s hol keresztes két uccatorkolat,
egy zárda mellett vágtat a fogat.

Az éjbe, mintha imát zengene,
úgy bámul tiszta száz ablakszeme.

Kocsis kiált, a két paripa fú,
s a kocsi mélyén zokog a fiú:

- Ott most a béke csókot integet,
földre szór titkos égi híreket.

szűz lelkek mennek zsolozsmázva, ódon
korhadt-boltíves kongó folyosókon.

Fejükön rezgő gloriola-pára,
s a kápolna vár hajnali imára.

...Paták csattognak, kövezet szikrát hány,
fut a vad szekér, paripája sárkány,

kocsisa kurjant, kereke zajog... -
- Fehér apácák... imádkozzatok!

Szatmár, 1927.

 


Húsvétvárás

Húsvét, húsvét! a kábult emberek
harsogva mennek templomi zászlókkal
tüzes-piros nagyszombat alkonyán.
Templomokból kibúg az orgona,
a világ ujjong, kongnak a harangok
és körmenetre siet az anyám.

Szobám sötétedik, nehéz a szívem
s azt gondolom: be jó is lenne már,
ha nem gunnyadnék többé pörlekedve,
szívemnek sánta lába meggyógyulna
s tüzes-piros nagyszombat alkonyán
mehetnék egyszer én is körmenetre.

Sok éve egyszer mentem az uccákon.
Szememből lassan könny hullott az útra,
könnycsepp és bánat, hervadás, halál -
Sok esztendős könnyek száraz nyomában
az életrekelt nagyszombati Krisztus
kicsi szobámba vajjon eltalál?

Benyit az ajtón, fénylő lesz az arca,
lelkem fala sugárzón hirdeti,
hogy megbékültünk, nincsen haragunk...
Künt körmenet lesz, kongnak a harangok,
de mi Krisztussal, a drága Krisztussal
nagyszombat este ketten maradunk.

1927.

 


Genézis

A Kozmosz nagyszerű, tűzcsóvájú, dohogó
teremtése ismétlődik bennem.
Dimenziónélküli, lélekszerű, furcsa
tűzködök és gőzök gomolyognak
idebent.
Gomolyognak, forognak, pöfögnek
és keringenek veszettül.
Nem látom a célt.

Néha kiválik egy kis ködgolyóbis,
forgásában amint sűrűsödik.
Forr, buborékos: éget.
Kivágom magamból külön bolygónak
és kicsinyég nagyon szépnek, nagyon melegnek látom
és ilyen lesz belőle, mint ez itt
s az emberek messziről távcsövezve
Versnek keresztelik.

De a Törvények haladnak, nem állnak meg,
halódás jön a születés ősmelegére.
Rövid napok multán, borzongószelű estén
kezembe veszem ezt a papirt,
meg sok más keringőt, teleszitáltat,
olvasom, megcsóválom a fejemet,
mosolygok, felnézek a holdra:
Milyen különös-idegen!
Milyen messze van!
Milyen hideg!

1927.

 


Őszi legenda

Meredek szavai rázuhogtak
a házak görbe csatornáira,
keserves őszi délután volt
bús fátyolokkal a szemén.

Ütemes eső susogott sandán,
ázott a ferde uccák vándora:
Egy villanást keresett a fejében:
honnan került oda?

Bőséges szavai rázuhogtak
a szívek görbe csatornáira, -
minden csöpp nyomán gyermek fogant,
kékszemű és glóriásfejű.

És lőn, hogy feltámadtak ellene,
álmában angyalok hírelték
s az asszony, az asszony, az asszony
nem akart véle Egyiptomba futni!

Ütemes eső csobogott egyre
ázott a szürke uccák vándora.
Megölt gyermekek rekviemjét
zúgatta a széllel az este.

Fáklyák gyúltak amerre ment,
végtelen bánat szurka lángolt.
Egy őrült koldus az utcasarkon
fölismerte, fölzokogott -

s mondá neki: Felséges Úr!
jöjjön el a te országod! -
Hullt az eső, nyögött az ősz
és új legenda született.

1927.

 


Könyörgés csodáért

Utolsó vacsora

Kezében megtörik az ostya.
Az arca ólomszürke már.
(Szétzilált ágyán Mária töpreng:
Merre jár, jaj, merre jár?)

Judás éjsötét szemébe
kapzsi vágyak karvalya ül ki.
(Mária sóhajt csöndesen;
Fájdalmas áldás Jézust szülni.)

- Bizony mondom, az Atyához megyek,
mielőtt a Vigasztalót hoznám -
(Mária susogva fohászkodik:
Vezéreld haza hozzám!)

Fáklyások lopóznak a hegyre,
az olajfák furcsán összesuhognak...
(Mária egyedül sírdogál:
Mi lesz holnap?)

Hirtelen búgó szélvihar hördül,
a Cedron morajlón felrian -
(Mária belesikolt az éjbe:
Meghal, meghal a fiam!)

(1928.)

 


Születésnapi köszöntő édesanyámnak

Ha van még nap az égen,
Úgy ma ragyogjon az.
Ha van még alvó élet,
Úgy ma legyen tavasz!

Ha van még szív a földön,
És van még szeretet,
Úgy ma üljön a világ
Örömünnepet!

Ha van Isten az égben,
- S hogy van, azt tudom ám!
Úgy ma áldjon meg Téged,
Édes, jó Anyám!

 


Pünkösd

Ujjong a lelkem s telve van örömmel:
Ma érkezik a régvárt vendég!

Bár liliom-palástot
Vehetnék vállaimra
S elébe úgy mehetnék
Hogy szűzfehéren üdvözöljem Őt! -
Bár tűzrózsákat, égő szíveket
Szórhatnék szét a nagyvilágon,

Hogy illatot és színeket
És imákat találjon,
Amerre jár! -
Bár lenne szívem ünnepi
Zsolozsmát zengő, nagy harang,
Mely szétkiáltja örömét,
Hogy csengjen-bongjon tőle a határ!

Pedig, kit várok, csak egy kis madár,
Remegő szárnyú, hófehér galamb! -
- - De benne ég az örök Láng,
A szent tevésre ihlető, nagy Isten!
Szemén pünkösdi tüzek nyelve csap ki
S így tekint le ránk!

Csak egy pihegő, hófehér galamb!
De Őt imádom, amig élek,
S előtte hullok térdre egyedül
Parányi semmiségem
Alázatos mély érzetében
Mikor felettem átrepül:
Mert ő az Úr és ő a Lélek!

S tőle várjuk fényes újulását
A föld színének
Ő hozzá csap fel ezer ének
Ostromlón zúgva pünkösd hajnalán:
Oh jőjj el! Jőjj el! - - - -
- - - - - - - - - - - - - - -
Halld meg világ a titkot:
Ma eljön hozzánk! - - - -
Ujjong a lelkem s telve van örömmel!

1924. május 27.

 


Esti elmélkedés

Fáradt lettem. A gondok elgyötörtek.
Álmos is vagyok. Itt a perc pihenni.
Szellemed suhogón beföd, körülleng,
Istenem. Bevonod szelíden édes
ízzel ajkaimat s a sárga mécset
elrebbenti tüdőd finom fuvalma.
Álmot adsz. Puha és gömbölyded álmot.
Tér, idő: kusza gombolyagba romlik,
perdül, összeakad s lehull az éjbe.
Akkor ölbeveszed, becézve, lágyan,
eltévedt szeretőm kis szűzi testét
s mellém fekteted a habtiszta ágyba.
Halkan simogatom meleg pihéit:
pálmalombok alatt ölelgetőzünk,
cukros hóhegyeken futunk sikongva,
zizzenő buzaföldön összeforrunk
s érett csillagaid kibuggyant fénye
gyöngyösen, vizesen pereg le rajtunk.

1930.

 


Gyászinduló

Busan állunk a gyászos sír előtt,
két szemünkből a könny árja sürün hull,
fájdalomtól kínozva látjuk őt
és az ádáz halált, mely közöttünk dul.
Míg a zord föld dübörögve hull le rád
a holtak mély álma dajkál a karján már,
szellemednek az Isten nyugtot ád,
s túl mosolygó világ, csöndes otthon vár.
Ember sorsa: halál, halál,
béke vonja föld iránt az ember sivár testét.
Lelkünk magasba száll
s a felhők fölött zeng a dal, s várja békesség
Kedvesünk!

Lent, a néma sír világa rejt magába már.
Álmodjál!
Lent a sírban álmodjál!
Fényes angyalok karján
csöndesen álmodjál!

 


Légy már legenda

1997.


A bölcsődal visszhangja

(1922-1931)


A havasok végtelen fehérségben állnak

A havasok végtelen fehérségben állnak
körül, szédül minden a vakító, tiszta
fehértől, a világító csendtől, mely puhán
kötözi be a fájó gondolatot,
szinte lopakodik, aki jár, nem mer
sóhajtani sem, imádkozni is csak
lélekben és igazságban szabad, elbújt
a fenyves is a mérhetetlen fehérség alá,
csodálatos fehér, sejtelem-vattás az ég is.
Egyszerre elcsattan egy fegyver. Messziről
felel rá a másik. Lecsöppen egy csepp
piros vér, lecsöppen egy másik. Zakatol,
zömötöl, zuhog a hirtelen véreső,
forró iszonyú zápor, jajt hörög a szél
s percek múlva folyammá dagadva
izzó, tarajos vérzuhatag nyargal
fenyegető morajjal a távol hegyekről.

 


Alázat

Alázat az, bizonnyal alázat az
mikor nem merem kimondani a nevedet.

A felhők hátán juhokat legeltetek,
megyek utánuk pásztorbottal, szelíden.

Nem mondom, hogy elkárhozik, aki nem hisz
bennem. Ez az alázatosság.

Szédül a fejem, nagyobb szomorúság van
a kék mezőkön, mint a szívünk alatt.

Az aranyvirágot nem szakítom le, az örökkévalóság
illatát nem szívom, neked hagyom azt.

Amikor akarom, el tudom felejteni,
hogy tűzből vagyok és hozzád hasonló.

Szőrcsuhámról letépném a drágaköveket, de
nem bírom, a te műveid azok.

Ha a sarat csókolom, amerre jártál,
sáros orcámat száz ördög gúnyolja, neveti:

S én boldog vagyok, mert ez alázatosság.
S áldás, békesség a fehér bárányok neve.

 


Csak állunk dideregve

Nem lesz mennydörgés,
trombitaszó és kürtölő angyal
s nem adják tudtul az órát
intő, lobogó égi jelek.
Drága reggeli napon
ölelünk, virágzó bokrok között.
Kéjben izzanak a fiatal
testek a harmatos füveken
és csöndesen bólogató
fák alatt járunk párosan,
lihegőn s az eljövendőnek
sejtelme sem úszik
az illatos szélben.
S egyszerre megpattan az
aranykék bolt és zajtalanul
hasad tovább és rongyokra
szakadva hull le
nyugaton, keleten.
Éppen a megfontolt, kitervelt
nyugalomban lesz valami
vérfagyasztó, amint
csobbanás nélkül folyik
az ismeretlen messzeségek
szuroksötét lelke, az első
hasadástól nőttön nő,
terjed hangtalanul
az elült szelek és megmeredt
fák fölött és sötét
lesz és hideg.
Sötét és hideg.
S mi rémült szégyenletünkben
magunkra kötöznők
a fügefák levelét,
de moccanni sem merünk.
Csak állunk dideregve
meztelenül
az iszonyú csendben.

 


Ezüstfehér nagy lepleket dobál a tiszta esti hold

Ezüstfehér nagy lepleket dobál a tiszta esti hold.
Szekér döcög a barna úton, egy kis mokány ló megbotolt

Kószálnak mámoros legények, a lassú szél nótát sodor
s az apró léckapuk előtt cseresznyeszirmos lent a por.

Sok gyengefényű, fátylas ablak szépkeblű árnyakat mutat,
parasztleányok most vetik le vasárnapi ruhájukat.

Az esti úton elsimul regény, csalódás és tusa
és homlokunkon végigtáncol a halk megoldás ritmusa.

Liláshomályú ködbe hullnak próféciák és nemzetek,
csak gyermek marad, aki sírna s szíve helyén csillag rezeg.

 


Annuskának

Az nekem a kívánságom:
Légy Te boldog Annuskám
És olvasva e sorokat
Szeretettel gondolj rám.
Igaz szeretettel:
                           Pityu

1921. szeptember 6.

 


Annuskának

Vannak e világon
Örökzöld növények,
Melyek télen-nyáron
Zöld pompában élnek.

Legyen a lelked is
Egy örökzöld növény,
Melyet éltet s táplál
Hit, szeretet, remény.

1922. június 30.

 


Az én őszöm

Halotti csend borult a kertre,
Ezer virága halva, halva,
Porukat a szél elseperte,
Havával a tél betakarta.

A küzködők már megnyugodtak,
Nekik már nincsen, ami fájjon, -
Csak én maradtam hírmondónak,
Csak én sírok a pusztuláson.

Ők már azóta messze járnak
S tán boldogabbak jómagamnál, -
Engem miattok tép a bánat
És forró könnyem mit se használ.

Künn a világban új tavaszról,
Lombról, virágról szól a nóta, -
Nekem még mindig őszi dal szól
És semmi sem lett más azóta.

Nekem még mindig muzsikálnak
A szállingózó őszi lombok,
A szívemet, mely annyit fáradt
Nem hagyták el a régi gondok;

Rövid életem hosszú őszén
A kis virágok sorra halnak...
Aztán jön a tél könyörűlvén
És puha hóval betakargat.

1923.

 


Csendpalota

Éjfél előtt, éjfél után
be nagy a csönd!
Eső elállt és minden álom
ágyam körül sunyít bután...
Éjfél előtt, éjfél után

A csend nagy mesepalota:
üres, üres
kívül fekete, belül ólmos
és ki sem ereszt tán soha
ez a nagy sötét palota.

Sarokban ül a zongorám.
Szép lenne, jaj,
ha melléülnék s végigfutna
két kezem billentyűsorán
s zúgna, zengne a zongorám!

Egy zuhanás, aztán szünet.
Beomlana
minden fala a palotának,
elcsuklana a menüett:
eztán szünet, örök szünet.

S mikor a reggel felhajol,
jöhetne már,
ki keresett az éjszakában
s kinek ajka szépen dalol:
Nem látnám a romok alól.

1923.

 


Ártatlanság

A végítélet jött-e már el,
Pokolnak torka nyílt-e meg
S kijöttek abból ölni, dúlni
A túlvilági szellemek?

A fellegekből sűrű zápor
Zuhog le, mintha öntenék,
A szálfák nádként hajladoznak,
S villámot szórva dörg az ég.

De míg a fákat szél csavarja,
Az elrejtett bokor nyugodt,
S a kis madárka mit se sejtve
Nyugodtan, mélyen alszik ott.

1923.

 


Egy fehér lélekhez

Nézzél szemembe... így... sokáig...
Ne nyíljon ajkad semmi hangra;
Lelkem álmodik édes álmot,
S félek, hogy a hang felzavarja.

Nézzél szemembe... így... sokáig...
Ez a pillantás, mire vágyom,
Ez lesz az élet szent csatáján
Győzelmet osztó talizmánom.

Mert sok sugár fog rámderülni,
De lelkemet, mely így betöltné,
Ilyen fehéret, ilyen tisztát
Nem fogok kapni soha többé!

1923.

 


Gyöngyházhajó

Asztalomon gyöngyházhajócska,
mintha csak utasokra várna
és Abbazia áll felírva
az ezerszínű vitorlára.

Nagy utak után itt kötött ki
egy rímfaragó asztalán:
Csillogó nászemlékül hozták
messze útról apám, anyám.

A kis hajóba száll a lelkem,
hullámon ringok, félig alszom:
Anyám: legfehérebb virág,
tizenhatéves szőke asszony.

Szellő csapott a kék vizekről,
csöndes-sóhajú, álmodó
s a kék vizek kagylós mélyéről
elindult egy gyöngyház-hajó.

S egy furcsa sziklán partra szállt
sok-sok hitem, ezernyi titkom
s a gyöngerajzú tarka nippen
a zászlórudat megsimítom.

Minden rossznak és minden jónak,
ennek a sok-sok írott szónak
oka, szülője, ringatója
ez a filigrán könnyű csónak.

Asztalom bíboros posztóján
kikötve áll és egyre nézem -
félig húnyt pillák alól látva,
mintha lebegne útra-készen.

Távolról olasz zene zendül,
édes illatok, csupa rózsa
és úgy megsajdul hirtelen
anyám egy tüzes régi csókja!

Ezért lettem vágykergető,
siralomvölgy síró lelence,
pedig tanultam: van mennyország,
örök álom és kék Velence.

...A parancsnoki kürtöt egyszer
egy őszi este fölveszem
s a kék vízek meleg honába
visszahajózom csöndesen.

 


Megtörtént

Felborzolom
az ezüst vizeket
Most már minden hiába
megtörtént:
élek
századok csuháiba bújtam
rettenetes karok
döngették meg a pántos ajtót
rettenetes torkok
üvöltöttek bele
a hallgató termek évezredes
porába
s most már minden hiába
egy molylepke kiröppent
a Herceg ruháiból.

 


Őszi dalok

1.

Gondolok az elmúlt nyárra,
Istenem, be más világ van,
Mint amikor utoljára
            Erre jártam.

Amikor dalos madárkák
Vidám raja szállt felettem
S én a tisztás vadvirágát
            Szedegettem.

Most itt minden bús, szomorú,
Hull a fáknak őszi lombja
Egyhangú köd szürke ború
            Takarója.

A szívem is csupa bánat.
Ide jövök, hogy ne lássák
S itt siratom meg a nyárnak
            Elmúlását.


2.

Bánatos az őszi erdő,
Lehullott a lombja,
Csupasz ágak
Sorban állnak,
Mintha egy bús
Nagy temető volna.

Víg madárdal átváltozott
Néma, csendes búra, -
Fáj a szívem,
Mert nem hiszem
Nem tudom, hogy
Lesz-e tavasz újra.


3.

Vén bútorok, szék, szekrény, asztal
Csodálkozással néznek össze:
"Hány napja már, hogy kis kezével
A port le rólunk nem törölte?"

Kérdezve, halkan sugdosódik
A kert sok szomjazó virága:
"Üdítő vizzel meglocsolni
Miért nem jön ki mostanába'?"

Elmúlt a dél, a délután is
Borongó szárnyán itt az este:
Gyerekszobában bábu, mackó
Hiába vár, hogy megetesse.

...A padlásnak sötét zugában
Ládába dobják sorban őket,
Szobákban durva idegen kéz
A bútorokról port törölget.

Beáll az ősz, hogy a virágot
Élettől, nyártól elszakítsa...
Minden csak bánat, bú, mióta
Meghalt a drága kis Mariska.


4.

Hideg, nyirkos temetőben,
Egy kis sírhalomra
Lehullatja szirmait egy
Őszirózsa,
Fehér őszirózsa.

Fáj a szívem, majd megszakad
Csendesen zokogja:
- Aludj kis lány, aludj te is,
Őszirózsa.
Fehér őszirózsa.


5.

Őszi levélke
Őszi szél hajtja,
Nyitva az ablak,
Berepül rajta,
Sápadt kezemre
Leül pihenni...
Pihenj levélke,
Nem zavar senki!

Amíg ringatlak,
Amíg becézlek,
Aludj és álmodj
Tündérmeséket;
Aztán menj tovább
Csendesen, halkan...
Hogy itt tartsalak,
Nincsen hatalmam.

Te előtted már
Lehull a fátyol
Arról a titkos
Rejtett világról,
Ahonnan senki
Vissza nem tért még,
S viszontlátsz sok-sok
Levéltestvérkét.

Lesznek közöttük
Kikért remegtem,
Kik után vágytam,
Kiket szerettem,
S kiket a zord ősz
Elragadt mégis...
Súgd meg nekik, hogy
Megyek már én is...

1923.

 


Ferdén esik az eső...

Ferdén esik az eső,
nem látszik az Isten.
A fatörzsek, a csodálatos fatörzsek
tüzet színak a pokolból.

Az éjszaka baldachinja velem
jön, nem hagy el.
A szívem alá vert
mosolytövisek is társaim.

A bőregerek suhannak,
az árkok mélyek, feketék.
S messziről, nagyon messziről
századszor kiáltják nevemet.

 


Isten szeret

Az este bús,
a szél irígy.
Parányi mécs
be szürke így.

Susog, beszél
száz sírverem
és messze egy
tükrös terem.

Sok bánatunk,
kevés derünk -
angyal, vezess,
gyerünk, gyerünk!

Forogni fog
sok fürge kör,
villogni fog
ezer tükör.

Egy árva mécs,
egy kis szavam:
ezernyi mécs,
ezer szavam.

Valami nagy,
sötét keret...
Az ember sír.
Isten szeret.

 


Könnyű vágy és könnyű élet

Könnyű vágy és könnyű élet,
tisztaság, tisztaság.
Könnyű szavunk játékosan
visszavág, visszavág,
pattog, mint a gumilabda,
ide is, oda is,
s holnapután eltűnőben
híre is, pora is.
Isten arca odafent a
kékes ég, kékes ég -
Ezentúl csak igy köszönök:
Békesség! Békesség!
Ezentúl a komolyságot
kivetem, kivetem,
könnyelműség táncoljon a
szívemen, szívemen:
aranyalmák, kismadarak
mosolyok, mosolyok.
Odakünt is szép aranyköd
gomolyog, gomolyog.
Csúf hazugság a halál is,
babona, babona,
élet van csak, tele csűrben
gabona, gabona,
leánycsók van, karácsonyfa,
kicsi szán, kicsi szán...
Megszületett a Kisjézus
igazán, igazán.
hagyhattok már a sötétben
egyedűl, egyedűl:
Piros szívem piros versbe
menekűl, menekűl.
Havas kertben havas oltár,
színezüst, színezüst,
felszáll róla lepke-lenge
lila füst, lila füst,
csillagokat körbefonva
csavarog, tekereg
s tüsszentenek fent az angyal-
gyerekek, gyerekek.

 


Mi nem akarunk...

Mi nem akarunk égbetörő
Bábel-tornyot építeni. Mi nem akarunk
a hatalom orgiáján üvölteni testvérjajgatások
és ostorpattogások vércsíkos ütemére.
Mi csak házat akarunk építeni,
kicsi, egyszerű, kedves házikót valahol a
Maros partján, ahová asszonyt vigyünk
s melynek elébe nyári délutánokon
kiűljünk a fiak és unokák seregével
s apáink nyelvén zengedezzünk öreg zsoltárokat.
De nehéz a kő
és gonoszak az emberek, Uram,
én mégis bízom benned, alázattal bízva bízom,
hogy megáldod ezt a munkát.

 


Minden nap esttel végződik

Minden nap esttel végződik.
Minden zaj csenddel végződik.
Minden valami semmivel végződik
és holt betű lesz minden fájdalom.

Csukják itt is, ott is az ablakot,
értelmetlen sötét zsalu-szemek
ölelik magukba arcomat.
Minden nap estével végződik.

Kaput keresek, hol nem áll angyal,
egy szemet, mely nyitva maradt
s azt mondja nekem: értelek.
De minden zaj csenddel végződik.

Ilyenkor a templomokat is bezárják,
az Isten magára csavarja
gomolygó, vastag, sokredős ruháját -
minden valami semmivel végződik.

Ilyenkor senkinek sem szabad beszélnie,
a koldusok bokrok alá húzzák magukat,
a tücsök ciripel. Este lett.
S néma verssé lesz egy-egy fájdalom.

 


Ó, béke...

Ó, béke, fáradtan hullok eléd
és rád meresztem homályos szememet.
Hályog esett rá s gyöngén szűri
e világ világosságát. Belül pedig
nagy fekete pusztán, kihúnyt tűzek
fölött suhog és víjjog a szél.
Jó volna azt sem hallani már.
Ócska, kicsorbult fegyvereket rakok
lábad elé, tört szárnyú szavakat
engedek világgá s megsimogatom
őket: szegény, tengerekbe fúló,
reménytelen postagalambjaim.
Végtelen templom vár s fekete
lepellel takart istenszobrok: béke,
csend, nyugalom, alvás, sötétség...

 


Tegnap már kerestek engem

Tegnap már kerestek
engem.
Meglelték
külön a két szememet,
külön a két kezemet,
külön a két lábamat,
külön a koponyámat
és meglelték az illatos,
piros gyümölcsöt
bordáim mögött.
Közben este lett
s egy megszökött csillag
gúnyosan kacagott
a hegyek fölött.

 


Vágyom emberekre

Eddig csak csodáltam a gyümölcsöket,
most szeretném mind leszedni már.
Eddig beszéltem a fájdalomról,
most szeretnék meggyógyulni már.

Elég volt a látomás, a pokol,
az ismeretlen, polipkarú mélység,
melyet bejártam derengő, vérpiros
lámpással: most már napfényre vágyom.

És vágyom emberekre, jó emberekre,
ruhákra, mozdulatokra, melyek olyanok
mint a többieké. S vágyom, vágyom
a koldusok egyszerű, szelíd dalára.

 


Valaki vagy

Inkább megkerüllek valahogy: azt
mondom, hogy valaki vagy,
magok csiráztatója, emberek álma,

kicsi őzikék együgyűsége,
szálerdők erős magasba-húzója,
apró madarak énekeltetője.

Vagy csak gondolok rád s elhatározom:
ma minden mosolyom téged jelent, -
vagy csak kivánlak és elhatározom:

ma minden kézfogásban a te kezedre
ismerek. Vagy csak érezlek
behúnyt szemmel, átlehelni a lelkemen,

mint a legtitkosabb, legédesebb
hangulatot, mely egyedül köt
a földhöz, drága nyomorúságaimhoz.

Mint a napot, mely bőrömre süt
s melyet némasággal siratok meg,
mikor lehull a hegyek mögé.

 


Verseimhez

Fakó papíron reszkető írás,
Kuszált sorokban komor betűszázad,
Legyen tebenned elzokogva,
Ami szívemet megkínozta,
Az a sok néma bánat!

Fakó papíron reszkető írás,
Repüljél át a végtelen világon;
Aki elolvas csendben, halkan,
Annak csupán az én fájdalmam
És semmi más ne fájjon!

De ha találsz egy csöndes kis szobát
S anyám lapozgat, simogatva, titkon,
Kezdj el kacagni... meg ne tudja,
Hogy a fiának mennyi búja,
Egyedül Ő ne sírjon!

1923.

 


A költő

Ki ez, akinek mind meghódolunk,
Kinek szeméből árad, mint a tenger,
Egy megigéző, bűvös hatalom?
Ki ez az ember?

Talán pusztában élő remete
Ki önönmagát ostorozva böjtöl
És marcangoltan vérzik a húsa
S ha el-eljön a nádszál emberekhez,
Fegyver kezében, mely uralg felettük
Magányban táplált fanatizmusa?

Tán népek ura? Hatalmas király,
Kinek szavától ezrek élete,
Ezrek jóléte, boldogsága függ, -
S ha kiterjeszté védő bíborát,
Országok népe boldogan aludhat,
Egy mosolygása békét, nyugtot ád
És megszünik a kín, a jaj, s a nyűg?

Talán egy isten? Olyan mint ki hajdan
Saját napjától égő trónusát
Az Olimposznak bérceire tette,
S nem volt hatalom senki ő felette?
S mikor leszállt a földre
Fogadták félő, reszkető imával:
Üdvöz légy, Nagyság, Fényesség, Erő!

Egyik sem Ő.

Csak egy parányi szürke ember,
Milyet napjában ezret láthatunk, -
De a szemében ragyog valami,
Amikor néz,
De a hangjában rezeg valami,
Amikor szól,
S fejünk előtte le kell hajtanunk.

Mint prófétáknak hajdanán
Csodák fakadnak két keze nyomán;
A könny felszárad, ahova tekint
És nem fáj úgy a tőr
És nem fáj úgy a kés -
És mosolyogva bíztat:
Ne csüggedj, testvér, én se csüggedek;
Elmúlik egyszer minden szenvedés!

Nem isten, nem király
Még nem is remete, -
Ezerszer szent név: költő a neve!

1924. február 27.

 


A kovakő

Acél, kovakő az én furcsa lelkem,
melyeket folyvást összecsapkodok,
s a szűzi szikrák szertecsiholódnak
és néha-néha lángja is lobog.

Ti csak nézitek, ennyi mérve rátok,
semmi egyebet nem kell tennetek!
Ti örömötökre csiholom a lángot
fény-boldogság és béke veletek!

E fényüzenet én egyetlen kincsem,
de szívem csupa áldva-szerető,
s csak ütöm, ütöm Tinektek a szikrát,
míg elkopik, vagy szétreped a kő.

1924. augusztus 11.

 


Szívemről

Úgy képzelem, hogy a szívem
Egy furcsa gépezet:
Ereje nem a gőz,
Ereje nem a villany;
Helyökre új erő: a nóta lép.

Ez hajtja, űzi nappal, éjjel:
Legyen lázasan lüktető! -
Egy-egy bánatos, szürke dal
Útat lel néha börtönéből
És napvilágra jő.

És tovaröppen. És a szív
Halkabb lesz akkor egy kicsit...
...Ha elrezgett a végső nóta,
Leszáll a Béke
S puha kezével mindent elsimít:

Nincs többé fájdalom
Kacagás is tovament... -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Szívem felelj, mert nagy a kérdés:
Hány nóta van még odabent?

1924. április 29.

 


Tóparton

Tóparton ülök. Itt az alkonyat:
Bíborló fényt a felhők fodra tör,
Halk sóhajtás sem zizzenti a nádat,
S hallgat az álmos, lomha víztükör.

Tóparton ülök. Iszonyú a csend!
Ilyen a hinduk Nirvánája tán...
...Eltévedt kezem kavicsokkal játszik,
S a vízbe dobja mind, egymásután.

Nagyokat loccsan. Megtöri a tükröt.
Fájón, vonaglón ezer gyűrű kél;
Egymást követve szanaszét kigyódznak...
Mi vonja őket? Merre van a cél?...

Talán nekem is ilyen tó a lelkem -
És alvó álmok vizével tele - -,
S fehér ruhában partján ül az Élet
És kavicsokat hajigál bele - -

Vágy-gyűrük kelnek - siklanak előre -
Csábítón int nekik a Szép, s a Jó -
Hullnak, hullnak a színes kövecsek
És vonaglik és hullámzik a tó - ...

..Egyszer azután kifárad az Élet,
Álomra hajtja fejét szótlanul, - -
A sok törtető gyűrű szerteszéled
S a Végtelenben halkan elsímúl...

1924. május 9.

 


Tudok...

Tudok komoran, nehezen dalolni
morajló-búsan, mint tengerár,
mikor fölötte zümmögő zenével
a sóhajtások sápadt lelke jár.

Tudok őrülten, lázasan hadarni
mint harsogásba-rekedt harsona
és valahogyan magam is megérzem,
hogy ez nagy, furcsa, szörnyű-bús csoda!

Tudok szilajon cimbalomra vágni
és kurjantani hozzá nagyokat
és ellopni a Jövőtől a Kincset,
mit majd örömös fényre hagyogat.

Tudok szomorún, kesergőn epedni,
hogy támolyogva búsongjon a dal,
hogy mézzé olvadjanak szét a sziklák
és szegény szívem csaknem belehal.

Tudok csengőkkel csókra csilingelni,
akkor mindenből játszi dal fakad.
Tudok százfélét, leírok százfélét
és átlehelem mindbe magamat!

1924. augusztus hó 11.

 


Tanács

Szász Irma emlékkönyvébe

Szerelmünk legyen, hidd el, bárki
szeretné hinni, - minden édes,
csak egy nem édes sohse: várni.

Minden másodperc sokat elvesz
életünkből, amikor várunk
s ősz lesz tüzes nyárunk
s a közmondás is;

amikor a hegy nem ment hozzá,
akkor Mohamed ment a hegyhez.

1925. január

 


Csak egy jó van: a béke

Reményik Sándornak

Valami lomha sűrű folyadék:
a csend
mindenen átszivárog.
Ilyen csend nem volt soha, - soha még!
Ülök a verandán,
így, kicsit hanyatt dőlve, -
puha pokrócba csavartam a lábam.
Már félig alszom, - mintha nem is élnék, -
s talán hiszek a Nirvánában.

Kolozsvár, 1925. április 28.

 


Gyöngyvirág

Édesanyámnak

Örömkönnyek - emlékbe vésünk, -
amelyek megáldották
a mi születésünk;

patakzó, éjji könnyek
mik betegágyunk párnájára
fájón ömöltek;

patak szent, mély forrásból,
mely áradt, zuhogott
néha búcsuzáskor;

lélek termékeny földje,
anyai szeretet
villogó gyöngye;

ma bokrétában mosolyog:
kis, fehér-gyöngyű gyöngyvirág lett,
fehér-virágu gyöngyvirág lett,
mit könnyezőn megcsókolok.

1925. május 12.

 


A bölcsődal visszhangja

Édesanyám!
Ezek az apró gyémántos dalok,
melyekbe egyszer majd belehalok,
nem az enyémek.

Édesanyám!
Tizennyolc éve, - hej, emlékszel-é?
Te daloltad az én bölcsőm felé
utolsó szálig.

Édesanyám!
Te építettél szívemhez hidat: -
Megismered a Te dalaidat
ilyen messzeségből?

Édesanyám!
Rajtam vagyonod: hímzett palást
s én rajtam át kap szárnyas suhogást
te minden vágyad.

Édesanyám!
Ha szétrepültek mind-mind a dalok;
Hozzád repülnek fáklyás angyalok
Köszönő csókkal.

Édesanyám!
Én már nem vagyok semminek oka
ne szégyenkezz vagy büszkélkedj soha
soha miattam!

Édesanyám!
Szeresd nagyon az én verseimet!
Mind Tőled jön és mind Hozzád siet...
Sirdogálj rajtuk!...

Szatmár, 1925. október 15.

 


Megyek

A vonat tovazakatol
és holnapra, ilyenkor
már messze leszek valahol.

Minden marasztal
s tudom, hogy holnap sírni fog
kicsi szobámban
az íróasztal
és minden
                 én utánam.

(Csak egy valaki nem fog sírni
aki Titok,
s akit én siratok...)

A vonat zakatol
és holnap ilyenkor már
messze leszek valahol.

 


Nagy Oroszország

Édesapám sebesülésének emlékezetére


1.

Lassan száll az esti ének,
mintha az esti szél sírása volna -
Alkony-biborban lassú ütemére
méltóságosan hömpölyög a Volga.

Partján szomorú, öreg muzsikok
álmodoznak a ködlő messzeségbe:
Nagy-nagy elfojtott, igaz orosz álmok
könnyezik némán: béke, béke, béke...

Én csak álmomban járok arra,
Vágyódva, gyakran, mindennap talán,
s megsimítom a parti, csonka fákat:
- Innen sóhajtott haza az apám...


2.

Álmos fehér Szibériában
pihézve hull a hó;
s a szánkó vágtat
és égre tör száz víg hahó-hahó!

Messzire utazom.
Az utak mentén rongyolt,
didergő, sápadt gyermekek
(Apám ilyenkor mindig haza gondolt...)

Különös, hosszú Verne-utazás,
talán hat éve már.
A hó halkan szitálgat
és nyomunkban üvöltve
farkascsorda jár.

Megálljatok! -
Hahó! -
Leborulok az útnak peremére:
Ne menjünk tovább, szent itt ez a hely;
itt hullott el az apám vére!
Itt megpihenni jó.

A farkasok megállnak,
a szél is elhal
s pihézve, halkan, halkan hull a hó.

Szatmár, 1925. október 17.

 


Temetések

Nem járok a temetésekre,
félszemmel nézni néma holtra,
félszívvel zúgni miserérét,
élethez mégis ragaszkodva.

Mikor a tavasz táncol bennem,
s a szívem zsongó álom-fészek,
ablak-alatti gyászkocsikra
soha, de soha rá nem nézek.

Nem érdekel holt gladiátor,
kit elejtett a nagy aréna...
Egy temetésre megyek el csak
teljes szívvel: a magaméra.

Szatmár, 1925.

 


Veronika-lelkek

            Veronika volt,
aki a gyűlölettől holtra sebzett,
vérverejtékes, torzult Jézus-arcra
ráborította selyem keszkenőjét -
és sírva borult le a szent rögökre.
            Ez a véres arc megmaradt örökre
            Beleivódott rojtjai közé
a fehér keszkenőnek,
bús lelkébe a nőnek,
a halállal-tusakodó vonásai
békét csókolnak szerte a világnak.
            S bár a századok vasfoga
a kendőbe harap,
bár szétfoszlik és millióra bomlik,
de szelek szárnyán mindenhova eljut
és mindenkinek jut egy kis darab.
            Áldott, ó, áldott,
ki életútját sírva, küzdve rója
és megérti, hogy ez a keszkenő-hordás,
e drága foszlány örök megőrzése
a Veronika lelkek missziója.
            Nem győz a bánat, nem öl meg a harc,
ha tiszta lelkek hókeszkenőjéről
biztat, int felénk ez a Krisztus-arc!

Szatmár, 1925. december 24.

 


Békesség velük

Most, hogy a földön minden költemény bús,
csapongó szárnyon Hozzád repülök,
s Neked dalolok, karácsonyi Jézus!

Repülök szánkán, csörgő hit-batáron
és úgy hódolok jászolod előtt,
kicsi Mesterem, jóságos Tanárom!

Nagy hittel vetek bízó szemeket Rád
én, szent iskolád rossz kis nebulója;
megáldom szalmás, szegényes katedrád.

Te nem bántottál soha-soha engem,
nem vágtál arcul nagy-ártatlanul,
ha fehér álmot hordtam a szívemben.

Te nem taszitál el magadtól távol,
ha verseltelek Édesanyám nyelvén
s nem tiltottál ki soha iskoládból.

Csókkal kérdezted: nem vagy-e beteg?
Könnyet töröltél, ha könnyet facsartak
karácsony-rontó sötét emberek.

Hát ne legyen most ez a költemény bús.
Legyen himnuszos, mint a téli táj,
s csókoljon vissza Téged, kicsi Jézus!

Legyen üdvözlő, ujjongó kiáltás,
a hópihéknek gyermekded öröm,
az embereknek szelid megbocsájtás.

Sok-sok bajomért kit sem okolok.
Minden szavam szép karácsonyi áldás,
szentjánoskenyér, cukros dobozok,

selyem-papíron aranyos betűk - -
- és kegyelmedből, drága kicsi Jézus:
békesség velem, békesség velük!

Szatmár, 1925. Karácsonyán

 


A tündér rózsája

Tündértó tükrén ringatózol.
Reád ömlik az alkonyat.
Míg csónakod csacsogva csobban,
kezed leszirmolt darabokban
egy sárga rózsát tartogat.

Titok muzsikál a rózsában,
valami halkult élet-szikra,
de azt csak az hallhatja meg,
akinek az ajka remeg
s erősen rászorítja.

A Napkirály szeme-lehunytán
kihalnak a pompás színek -
Borzasztó a tónak tükre,
hináros, csúf, iszapos, szürke
és hideg, dermesztő hideg.

Hallgass reám, csónakos tündér,
könyörgés ez a nóta?
Forró kezed számkivetettjeként,
azt a lesápadt, tört rózsát, szegényt,
bele ne ejtsd a tóba!

1926.

 


A mese vége

1.

Kicsi Húgom, én elmegyek.

Jó volt tenéked
mesélni lassan,
illatos, álmos
rózsalugasban.

Kicsi Húgom, én elmegyek.

Szirom permetez,
hol lép a lábam
és sírni kell,
mert ez rosszul van,
mert ez bután van.

Kicsi Húgom, én elmegyek.
Míg eltűnök egy fordulónál,
nézzél utánam!


2.

Virágot dobtam, visszadobtad,
visszaráztál sok pazar szirmot
és most már minden sárba-rothad.

Hittem: örök szavakat ások,
ültetek el egy kicsi kertbe...
Most elverik a káromlások.

Szép volt a fehér kicsi oltár
és rászakadt az egész templom -
Én nem mondom, hogy oka voltál.

Csak siratom, hogy annyi múlt,
annyi kábító sziromjáték
szitálva, lassan földre hullt:

Csókok, szerelmes régi posták...
Dübörgött az idő-szekér
És patkós lovak eltaposták.

1926.

 


Allah il Allah!

Enyém az alvás, a szépség, a bánat,
de nevetséges lopott vágyaimból
nem értik meg az én romantikámat.

Nem értik meg, ha villan a gyilok
erős-kezű, vadszelű álmaimban
és száguldanak a riffkabilok.

Politika és régi May-könyvek
számum-oszloppá tornyosodnak föl
s valószínűtlen-furcsán rámköszönnek.

Allah il Allah! - satnyuló, kusza
oázisokból harsányan kileng
a sivatagok szennyes burnusza.

Két szemem villogna vad-feketén
s halljátok íme: leperzselt izmokkal
lennék Szahara fejedelme én,

nyihogó, ficánk, villám paripán
nyakamba fuldokolva kapaszkodna
egy szénfekete dús arab leány.

Futnánk, lihegve, csókokba omoltan,
boldog, lángoló fényzápor alatt. -
Az enyém lenne: nem kértem, raboltam. -

...Lassanként lámpák gyúlnak a hiú
utcák során s ajtódon bekopogtat
egy félénk, szőke iskolásfiú.

1926.

 


Altass el...

Húsvéti álmom vagy nekem,
szelíd, elképzelt távol árnyék,
akit sírva köszöntenék fel,
ha rátalálnék.

Éjenként a párnámon babrálsz,
sóhajod könnyű, alig vert nesz,
de ha kezemet feléd nyújtom,
már tovalebbensz.

Nővérem vagy, de nem vagy Nőm,
nővérem vagy, de nem vagy Vérem:
Tőled hűvös cirógatást
szabad csak kérnem.

Tüzes csóktól szétfoszlanál,
öncsaló őszi hazugsággá
s én koldus szívvel elmehetnék
búsan világgá.

Tüzes csókot nem adhat nővér,
tüzes csókot nem vehet álom... -
E versem okát keresem
és nem találom

Talán fáj, hogy csak húsvét-éjjel
mutatod meg szép sima orcád
s nem szólhatok még bolondabban
rajongva hozzád,

hogy nem ölelsz, mert nem születtél,
nem várhatsz érkező vonatnál,
...de tudom, hogy a temetőben
meglátogatnál.

Száz nőnek vagy kristály-vonása
lopkodott színes vonalakban,
amint egyszer húsvétkor, régen
azt összeraktam.

Erőm vehetik, megcsalhatnak,
ölhetnek majd asszonyok százan:
Te hűségesen fennvirrasztasz
csóktalan lázban.

- Folyjon hát tovább csukott szemmel
ez a holdkóros kicsi játszma... -
Beteg vagyok. Altass el, álom:
Fehér apáca!

1926.

 


Boldog vizeken

Felülről csillagfény záporzik,
alul csobognak a habok.
Fantasztikus virág-hajóban
ketten ülünk. Boldog vagyok.

Csónakunk sárkány-alakú
könnyensikló kínai dzsunka;
krizantémos mennyezete
sziromesőt szór a hajunkra.

Boldog vizeken halkan siklik.
Messziről szent esti varázs
elénk muzsikál a partokról
s egy-egy dal minden csobbanás.

Mi már nem is vagyunk a térben,
minket már semmi meg nem ölhet.
Egymásra nézünk s eleresztjük,
vízbe dobjuk az evezőket.

Menjünk! Ezen a szép vizen
nincsen zátony és nincsen torlasz -
Átölellek és néha-néha
csókomtól halkan felsikoltasz.

Lelankadunk a csónak-aljra
fehér tébolyban üdvöt nyerve...
Alszunk... Most már lehet akármi.
Vihet a nagy víz akármerre.

1926.

 


Ha erre jössz

Jaj, ha látnád a gesztenyéknek
szétdúlt lombjait mifelénk -
s hallanád dacos felzúgását:
Az lenne csak a mi zenénk!

A vén templomot veszik körbe,
(az se tudja, hogy mire vár még...)
csupa zizegés, nyirkos ének,
csupa agg mese, csupa árnyék.

Most, hogy az ősz már fújdogál
és minden nyári szenvedélyt öl,
vágyódva esdek, hogy gyere:
hadd, meséljek a gesztenyékről.

Tegnap, amikor erre jártam
az alkonyatban egyedül,
hogy lombjuk már hervadni kezd,
elárultam véletlenül.

Oly búsan néztek akkor engem
ködön, esti homályon át,
mint egy virágzó asszony nézi
legelső szál ezüst haját.

Poézis volt és őszi szépség
szivemnek könnyes két vendége
s az egyik zúgó nagy fa alján
öreg koldúsként ült a béke.

Szemem behunytam... Most didergek
Félek, mert olyan nagy az ősz -
Csak tudnám, hogy kezed forró lesz,
ha véletlenül erre jössz.

Jaj, ha látnád a gesztenyéknek
dúlt lombjait most mifelénk
s hallanád dacoló zúgását:
Az lenne csak a mi zenénk!

Bizony mondom, ha sose égtél,
most fellobbannál, mint a láng,
s mert nem akarunk halni még,
halkan egymásra hajlanánk.

Szatmár, 1926. augusztus

 


Iluska

Iluskának nevezték a legelsőt.
A pincegádor védelme alatt
rózsásra gyúltan legeslegelőször
ő csókolta meg a homlokomat.

Tágranyílt szemét most is szinte látom,
amint símogat, sugárzón becéz.
Ki tudja, hogy ki voltam a szemében:
tán sárkánytgyilkoló János vitéz.

Mióta verseim árnyéka lettem
s életem árva ködbe-hullt vadon,
az Élet Vizét őszi éjszakákon
mélabús vággyal mennyit kutatom!

Hideg házak falára sírva dőlök,
bolondos mesék fáradt harcosa:
Emlék-rózsámat nincs hová bedobnom.
Iluska már nem támad fel soha.

1926.

 


Jegenye-soron

Senkisem vár az útam végén
és sehonnan ma el nem késem
és számolva az élet-fákat,
ballagok át a jegenyésen.

...Ez az első a gyermekségem,
(rózsás testen fehérke ing)
a Grimm-mesékből súg idézve
és úgy a múltba-lengve ring!
Ez a másik egy szürke nap,
első nóta a hegedűn,
a harmadik az első bánat.
Ez az első fekete bűn -
Ez a dicsőség, melyről hittem,
hogy feledtet és elvakít.
Ez a magos, ez azt jelenti,
hogy megcsókoltam valakit -
Ez a tömpe, hogy lelket-értőn
vissza soha senkise csókolt,
ez a száraz meg, hogy a nyári
sugarak csókja hiú bók volt -
Ez itt szomorú temetés,
halk zene száz emlék-tanyán;
ez a hajlott, zizegő-lombú:
könnyező, szelíd jó Anyám.
Ez itt talán egy sóhajtásom:
Jó a halál! Szép a halál!
Ez itt egy kétségszemű este,
mely de profundist kiabál - -

És számolom a fákat végig,
örök-kóborló torz bolond,
de miért mind-mind álmos árnyék,
groteszk imbolygás, borus gond?
Vagy még csak eztán ívelődik
Jövőm teltizmú ereje?

Aztán sáppadtan, döbbenten megállok:
Itt az utolsó jegenye!

 


Késő találkozás

Évek múltán véletlenül
együtt lépünk a kávéházba,
hol cigányzenét hallgatott
víg bohém szívünk ifjú láza.

Régi vijjogó hanghullámok
donganak újra körülünk
s egy márványeres kis asztalhoz
egyszerre némán leülünk.

Jön a pincér, hajlongva kérdez.
Zárt ajkunk szinte mit se kér,
csak plasztronjára bámulunk:
Milyen furcsa, milyen fehér!

Milyen elsüllyedt mese-tájék:
plasztronos tiszta hómező,
újság, versek, cigányvonózás -
S egymásra nézünk: "Ez nem ő!"

Bágyadtan az arcomba kémlelsz
és rádmered a gond, a kín,
vágyak, álmatlan éjji lázak,
kávéméreg és nikotin.

Közben régi bálokra gondolsz,
parfőmre, csókra, éjszakára,
mikor mámorba szundítottad
a sajgó szót, hogy árva, árva.

S míg téged altató mesével
bolondos száz emlék igéz,
belém szúr, hogy dús körhajadból
egy-egy ezüst szál is kinéz.

Valahol mögöttünk fog állni
víg ifjúságunk mosti képe -
s egyszerre gördül le a könnyünk
a keserű, rossz feketébe...

1926.

 


Kicsi rózsa...

Ha nagyon egyedül vagy, kicsi rózsa,
s végtelen éjjel ködharmata hull,
én mellédsimulok hangtalanul.

Ha árvaságod szívet-facsaró,
csak szólnod kell és támaszod leszek,
élő, egyszerű rózsafakaró.

Ha síró, szellemjáró éjfelen
végigszáguld a szél zúgva, seperve,
eldughatod az arcod kebelemre.

Ha babonázva arcodba mered
a sápadt, kaján, torzult holdvilág-arc,
elfödöm gyöngéden a szemedet.

Ha fáj, ha üldöz valami titok,
belefújok egy kicsi ezüst sípba:
gondot-űzni tündéreket hívok.

Alkonyatkor a napba bámulunk,
imádkozva, míg eljön a sötét
és álmodjuk az egymás közelét.

S mikor szirmodat sóhajok se tépik,
egy friss harmatú, boldog éjszakán,
ketten, szótlanul felnövünk az égig.

1926.

 


Száll a pihe

Száll a pihe, száll, száll,
jönnek a versek, hullva-hullnak,
sok-bepólyázott rózsafára,
sápadt emberek kalapjára -
Száll a pihe száll, száll.

Olyan szép fehér minden álmunk:
Önnön bánatunk szemfedője.
Sziszegő, szomorú szellők szárnyán
felhős lelkünkből imbolyog,
hogy szebb legyen a világ tőle.

Csókolnak, sírnak, fehérítnek
énekelnek és szívre hatnak -
így rendelte a végzet el:
csak hulljanak a hópihék,
ha tudják is, hogy elolvadnak.

Hó-olvadásban hó-felejtés - -
a sárgolyón majd gonosz nyár ég -
a világ nem lesz soha jobb,
s mire jó ez a téli táj,
bánatos buta pihe-játék?

Száll a pihe, nincs felelet,
jönnek a versek, hullnak, hullnak,
sok bepólyázott rózsafára,
sápadt emberek kalapjára, -
Száll a pihe, száll, száll...

1926.

 


Szeptemberi strófák

Bánatos gondokkal becézem
távoli Eszmény-királynőmet
s döcögő kocsi párna-mélyén
összevonom a felöltőmet.

Be hideg lett! Fagyos az arcom,
gémberült kezem is hideg -
Jaj, ami bennem most felfázik,
miért nem fáj mindenkinek?

Talán forró valaki szája,
de ha parázsló tűz-igéket
akar susogni, súgja ma -
Holnap engem a vér sem éget.

Az Élet előtt áll kocsim meg:
Bútorozott álmos kis szoba,
de nemsokára fel is mondom
s nem látnak többet itt soha.

Akik nyomomban kocsizgatnak,
akik már jobban szeretnének:
azoknak csak emlék leszek,
pár felszeszélylő furcsa ének.

Eszmény-királynőm, hitem, álmom,
egyetlen forró szenvedelmem:
papírra írt név lesz csupán
és asztalomon ott felejtem.

Elől lefosztott szürke erdő,
bús országút, ködbe haló,
s egy vénhedt lóra rá-rámorgok:
Gyü, te fakó! Gyü, te fakó!

1926.

 


Mese egy más világról

Van egy világ, ahova elballagnak
lassú menetben minden levelek.
Leülnek s őszük víg tavaszba fordul
és ott kezdenek friss új életet. -

Van egy patak, kristályos, csacska-szájú,
az alja csupa drágagyöngy, fehér:
Odahull minden, a könnye a szemeknek
és az a patak mindennel felér.

Van egy liget álmaink éjjelében,
hol holdsugárban drága rózsa ring
és örökös a zsongító nagy illat:
mi elsóhajtott sóhajtásaink.

Fehér kis padon ül valaki némán,
kibontott hajjal, mindig nevetőn,
valaki, egy Lány, akit sohase láttam,
akit csak megálmodni volt időm.

Van egy világ, hol régen elfelejtett
melódiák zúgnak, zengenek
s azok is, melyek nem jöttek világra,
ahová egyszer - én is elmegyek.

1926.

 


Őszi lefekvés

Lesz-e még, lesz-e madárkórus,
mely víg ütemmel szívre vág?
Lesznek-e pazar gyümölcsösben
viráglángos cseresznyefák?

Véremnek lesz-e muzsikája:
valami új, valami más?
S jön-e leány a kert végéről,
csillagszemű, fehérruhás?

...Lepkék helyett lámpás szobámban
vergődő álmos kerge moly -
zsoltárt süvöltő szél-sirámok
s a lelkem csupa ködgomoly.

A szívem csupa ablakzörgés,
és őszutón jéggé mered...
Csicsergés, csók, cseresznyefa:
Álmos vagyok. Isten veled!

1926.

 


Száll a hinta

Kicsi lélek, drága lélek,
lelkem ritka társa,
itt ül mellettem hallgatag,
mint mesebeli halk alak
és kész a ríkatásra.

Messze Ő, csak lelke itt,
így csöndes alkony-órán:
Simító, könnyes égi kincs,
hogy ne fájjon, ha senki sincs,
aki lehajol rám.

Míg nézzük egymást csöndesen
s az óra ütni hangol,
reánk talál vigasztalón
és átvibrál az asztalon
egy kis sugár a napból.

Aranyfonál, kis deszkaszál,
fényes égi hinta:
illeg-billeg fel s alá,
mintha gondunk hajtaná
és hintázgatni hívna.

Kicsi lélek, drága lélek, -
akkor összenézünk -
elhintázunk estelig,
örömmel minden megtelik
és kacagás a mézünk.

Sikongatunk szellem-szóval,
kéz kezet keresve!
Száll a hinta, röpve száll! -
- míg eltörik a deszkaszál
és rám borul az este.

Szatmár, 1926. április

 


Versenyfutás

Vidám cimborák, hej, ki tudja, hányan
indultunk hajdan a versenyfutásra,
gyermekkor-zenés tavasz idején!
(...Lehajoltam egy nyíló ibolyáért
és utolsónak érkeztem be én.)

Ősszel futottak, nyargaltak tovább,
mert csalta őket arany csörgetéssel
valami távol, piros kikelet!
(...Én rekviemmel sirattam a kertben
néhány húnyt-szemű sápadt levelet.)

Vijjongó szélben pihék szállingóztak
és ifjú torkok vígan kurjantották:
Előre, hajrá, aki célhoz ér!
...Én letérdeltem a havat csókolni,
mert olyan kedves és olyan fehér!

Most itt vagyok és egyedül vagyok.
Idáig hallik lábuk dobogása,
amint csörtetnek árkon-bokron át -
- Hadd jusson célhoz áldással, örömmel
minden rohanó régi jóbarát!

Én fáradt vagyok. Fel sem állok innen,
csak kinyújtózom édesen a földön,
a süppedő, nagy hómező felett...
Talán megfagyok... szépet álmodom...
Neked ajánlom, Uram, lelkemet!

Szatmár, 1926.

 


Mélyebb óra

Múzsámnak hiszlek, kis tavaszi árnyék,
és leborulva meggyónok Neked
és úgy nézek Rád, mintha messzi járnék.

Tépjük az utált kacajt szerteszét,
mert mindig meghoz egy-egy mélyebb óra
vidám mesére szomorú mesét.

Tudod, kérkedni Bábellel akartam,
felhőkbe tűzni, égbe vágni tornyot -
Estig fölraktam, - reggel összeomlott.

Vakultan néztem a Napot, merőn
kezembe zengő harsonát ragadtam
és furulyázni sincsen már erőm.

Hittem, hogy büszke, ritka csillogásom
végigseper az éjszakai kerten,
s ablakomból a gyertyát is levertem.

Világhódító széles álmaimból
nem hull szivemre semmi, semmi más:
asztalra-hullás, sirva-vigadás.

Nagyot akartam, haj, - semmit se tettem,
s minden mentségem bolond, buta kérdés:
Hát tudom én, hogy beborul felettem?

Hajnalból alkony, aranyból hamu,
tizenkilenc év dérmegverte csokra...
Ha Neked adom, nem mégy vele sokra.

Kicsikém, most már semmit se nyerek,
nem leszek soha szép, titáni lélek,
csak egy elfáradt, agyonsírt gyerek.

Átkozva mellemet se verdesem,
csak melléd hullva, szürke rímruhában,
elpanaszolom, lágyan, csendesen.

Kiöntök Néked minden bánatot
s vigasztalásul, úgy-e, - lázas főmet
jó hűvös kézzel megsimogatod?

Szatmár, 1926. február

 


Mesém

Emlékszem egy régi mesére.
Valakiről,
ki úgy született, mint még senki más:
könny volt és gyöngy volt: igaz valaki.

Emlékszem egy régi mesére.
Valakiről,
ki titán volt, ha törpének is látták,
s hegyeket akart mélybe hajtani.

Emlékszem egy régi mesére.
Valakiről,
ki semmit se tett soha mégse, mégse,
csak siratta a lelkek szörnyű rosszát.

Gondolok egy régi mesére.
Valakiről,
ki úgy halt meg, hogy júniusi éjen
hulló csillagok agyonzáporozták.

Szatmár, 1926. március

 


Piacon

Vásári ünnepe
tarka meznek -
emberek adnak,
emberek vesznek.

...Sápadt vagyon, Istenem!
Bele volt vágva
a Béke írása,
a Nyugalomnak címere -
Mi a nagy világ ahhoz képest? -
Ki látta-? Ki látta?

Elvesztettem egy tízfillérest!...

Szatmár, 1926. március

 


Elbúcsúztunk

Álmomban találkoztam önmagammal.

Nem emlékszem, hogy alkony volt, vagy hajnal,
de úgy, úgy csodálkoztam magamon:
Fejemet gyönge fény övezte meg,
mankón jöttem és békét mosolyogtam,
kuszált szakállú, hófehér öreg.

Eltűnt a fény,
amint átölelte a másik én,
aki a dal,
a fiatal -
...könnyárban úsztunk... -

Álmomban találkoztam önmagammal
és - elbúcsúztunk.

Szatmár, 1926. március

 


Kusza álmokban jövőm királysága

Az éj dühöngő orkán-zuhatagban
ablakomra hull
és nézek, nézek... fullasztó sötétség...
Fáj, - kínoz furcsán, álomtalanul -
Úgy zúg a szél -
Szobám sarkában árnyékhad lapul -
Én dermedetten, zsibbadtan szövöm
kusza álmokban jövőm királyságát.

...Sóhajból lesz a palotám,
hullott őszi levelek
zörgő aranyából
és fagyott könnyből metszett ablakán
messzire lengő, ködös őszi fátyol
és a trónuson vérszínű bársonyban
csak én ülhetek, én, - a király!

...Vagy kincses nagy teremben
muzsika ömlik a szívünk felé -
Gyémánttal kivert aranykoronával
ül szembe az Édesanyám,
kezem kezébe -
Koronás fejét nem csüggeszti mélyre
és nem zokogja vörösre szemét,
mint szokta mostanában.

...Vagy csodakertben sejtelmes virágok,
- azután erdők vad-illatosan.
A fákon pici mókusok vigadnak
ropogtatva a mogyorót.
És én (hatalmas nagy uralkodó)
hancuzni fogok boldogan, napestig
egy szőkehajú, kékszemű kislánnyal.

A levegőben Isten-béke szárnyal.
Ez lesz álmaim birodalma,
amit elértem:
valóba rezzent vágyam szép világa,
hol a nagyvilág oldott szemkötéssel
nézi a boldog, ujjongó valót:
ahol
felharsan egyszer hitem harsonája,
forrón átgerjed, felbuzog a vér
és elzengi a vágyva várt igét,
hogy szép az élet,
szebb, mint az álom!
Evoé, zengő, mesétringató
gyönyörű világ!

...Sötétség leskel,
terhelten jajgat éjszakai bútól,
rekedten, durván bele-belereccsen
a bútor -
A szél dörömböl, zúg, süvítve fú.
Szívem csitítom: Elég! Csend legyen!
Imádkozz, aludj, aludj, kisfiú!

Szatmár, 1926. április

 


Telefon

Szívünk két kicsi piros kagyló,
egymásra-gondolásunk
a drót:
és fölcsengetjük egymást néha
s beszélünk együtt annyi jót.

Ha viharos az éj,
elemek hada zúgva lázad,
a szél
rázza, tépi a telefonpóznákat, -
ha országa kél
pokoli jajnak,
ha milliók halnak, -
mi elhisszük, hogy kéz szorít kezet
és éjen át és viharon át
repül százezer boldog üzenet.

Hajnalra ébred
a nagy viharok éje,
aztán új sötét jön
újabb viharral,
de szívünk titkos dróthálózatát
nincs hatalom, mely összetépje.

Szatmár, 1926. május 2.

 


Tizenkilencedik születésnap

Eső után volt, - kopott mese már, -
hogy gyerekesen, szenten,
imádságosan daloltam az erdőn
és gombázni mentem.
Eső után volt: sáros volt az erdő.

A vadgombákra soha rá se néztem.
Csak énekelt a szám,
a jó gombák meg elbújtak előlem
és csak nem gyűlt a mesebeli szám.
Alkony felé volt, homályos az erdő.

Tizenkilenc a mesebeli szám.
Most megtaláltam annyi hosszú lesben,
de nem tudom már,
hogy minek is kerestem,
s miért ennyi a mesebeli szám?

Állok az erdőn, alkonyat felé,
esőutáni szép szomorúsággal,
térdig sárban -
Megvan a kincs és hiába töprengek,
hogy kinek nyújtsam kis gyékénykosárban.

Szatmár, 1926. május 17.

 


Végzetem...

Tétováztam egy kis ablak előtt.
Zengett a zongora,
sírt a hegedű -
Bemenjek-é? Ne menjek-é?

Vágytam látni a Muzsikát
és szívemre ölelve
szólni:
"Muzsika! Szép Muzsika!
Ha menekülnék néha innen,
Te légy a gát!
Maradjunk együtt mindörökké
ritmusos éjben,
mámorban, kéjben, -
Te légy a társam!"
Lestem, lestem a Muzsikát.

Aztán őrült nagy biztonság csapott rám,
hogy találkoznunk kell nekünk ma ketten...
Kezemet a kilincsre tettem...
- Most vagy soha!... -

Utolsót sírt a hegedű,
s elhallgatott a zongora.

Szatmár, 1926. május 17.

 


Vihar

Sötét van.
Úgy vergődnek a fák
a tépő zivatarban -
Úgy sírnak az ágak,
ha ablakomra vágnak.
Néha a vágyak őrült forgatagja
süvölt - útjából
mindent elseperve -
Hömpölyögnek, átkozódnak
nagy fekete felhők
s borzasztók a világos pillanatok,
mikor
agyig hasító villámfénynél
felbukkan annyi kétség-barrikád.

Kicsi Lány!
Félek a vihartól,
félek magamtól...
Borítsd reám
nagy szőke hajad védő sátorát!

Szatmár, 1926. május 21.

 


Palotád előtt

Vállamon volt a legtisztább palást:
Királynőm, tőled kaptam meghívást.
Mentem. Azt hittem, félálomban alszom
és rajongástól hajnallott az arcom.
Ruhám fehér volt, messze ragyogó,
mint a szűztiszta januári hó,
a mező pelyhes szirmot szórt elém,
cipőm is hab volt, könnyű hattyúprém -
ibolyás szemem nyílt volt tágra-végre...

...S viharszekerek gördültek az égre.
Jégterhes ponyvák lobogtak-lebegtek,
hírnökei morajló fergetegnek,
rikoltó szélben sírt a meghajolt ág,
s az ég ívét villámok hasították.

Messziről láttam, mintha fénylene
gyémántkastélyod márvány lépcseje.

Messziről láttam: elébem lobog
Királynőm, a Te tiszta homlokod.

Hiába láttam, ijedelmes lázban:
viharban hulltam, tépődtem, megáztam,
szennyes víztócsák csúf csókja nyomán
szertemállott a hattyúprém topán,
ruhám patakzott, sáros lett a térdem,
szent kastélyodat mielőtt elértem.

Most bánatom a fellegekbe nőtt
és itt ülök a palotád előtt.
Könnyem folyik, akarva-nem-akarva,
ülök némán és rongyokba takarva.
Kezem ajtódon sohasem kopogtat:
nem érzem magam többé meghívottnak,
mert herceg voltam, most koldus poéta. -

S csak egy vibráló remény kérdi néha:
...Ha nyílnának a kristályablakok
és meglátnád, hogy némán zokogok,
megéreznéd, hogy gyermek vagyok, gyermek,
és szeretetért, csókokért didergek, -
hogy nyirkos estben hideg és homály lőn:
Jaj, behívnál-e akkor, én Királynőm?

E képtelen-szép-álom ad erőt,
s hét napja ülök palotád előtt.

Szatmár, 1926. augusztus

 


Papírhajók

A folyó partján, melyet ismerek,
mint múltam halkan dongó vízimalmát,
szokatlan látvány: két kicsi gyerek.

Égszínkék szemük összemosolyog
s mennyországosan, báránykásan villan
benne valami igen nagy dolog.

Hófehér testük habosszirmú csókra
boldogan terül el a parti fűben:
Papírhajókat tesznek a habokra.

(Emlékező kiváncsiságban égek:
hisz csináltam ezt én is valaha
s olvastam én is Andersen-meséket.)

A folyó csörgőn, fodrozódva vágtat.
Beleteszik a kis papírhajókat,
s a kis hajókba ólomfigurákat.

Az elsőbe egy matrózlányka ül,
de visszanéz, mert íme, a másikban
kéményseprő ül búsan, egyedül.

Szivárog a víz, benne állnak térdig -
Fut a két csacsi kis papírhajó,
de egymást utól sose, sose érik.

Rátapad szeme a két kisgyereknek,
míg eltűnik egy messzi fordulónál,
s akkor riadtan összepityeregnek.

És gondolatban én is vetem-hányom,
hogy minek kell még könnyezni is néha
egy kéményseprőn, meg egy kicsi lányon.

Szatmár, 1926. augusztus

 


Kóbor diák naplójából

Eső korbácsol, szélvihar sivit -
Hurrá, gyerünk sétálni egy kicsit!

Kalapomra vág - átkozott dolog! -
Garabonciás-köpenyem lobog.

Nem könny csorog az arcomon, de bátor
augusztusvégi éjszakai zápor.

Minden elmúlt dac a szívembe gyűl:
Hej, szép így futni verten, egyedül,

Könnytelen lázzal, mint egy régi szittya
s tudni, hogy kezem senkise szorítja.

Hajrá, a házak tűnve elszaladnak -
- s ni, - be ismerős ez a kicsi ablak!

Emlékmeresztő sikátorközön
a muskátlihoz már semmi közöm,

mert futni kell s csak egyedül szabad. -
Ottfenn recsegő villámfény hasad:

amerre futva végighaladok,
kitérnek éjji gyanus alakok

és szélvész szárnyon a szó bugva jár:
Kóbor diák, csuhaj! - viharmadár!...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
És egyszer mégis meg kell állni.
Reszketve elhagy az erőm
s egy rideg lámpa oszlopához
neki kell dőlni lihegőn.

És egyszer éjbe-ájult lelkem
mégiscsak átokkal fizet
és jó lenne egy meleg kis zug,
hol lerázhatnám a vizet,

ahol sírni, sírni lehetne
és esti imát mondanánk
s szemembe békét hunyorgatna
vidám forró kemenceláng.

Felednék ázott temetőket,
rémsuhantató sírokat - -
Egy puha kezet éreznék csak,
mely nővérkésen símogat.

És fölengedve susoghatnám:
Madonna, testvér, kedvesem! -
és angyaltlátó kisgyerekként
elszenderülnék csendesen...
- - - - - - - - - - - - - - - - -
Hajrá, hajnal jön s újra éj!
Hajrá, rohanni kell tova!

Ne remélj, pajtás
kóbor diák:
Minden kapun retesz komorlik
s az eső nem áll meg soha!

Szatmár, 1926. augusztus 23.

 


Fehér kendő, kicsi kendő

Fehér keszkenőt leltem tegnap
folyóparti ágak felett -
Azóta nézem, egyre nézem:
kié lehet?

Az a babonás kicsi kendő
olyan nagyon szívemre ül.
Bármibe kezdek tegnap óta,
nem sikerül.

(A szeme kék volt, haja szöszke,
a habokból elémbe fut...)
Bódító illat, gyilkos álom
és nincs kiút.

Meghalt és nem is született,
Fehér virággal ring az ár -
Ezért a gazdátlan kendőért
be kár, be kár!...

Kertemet félig lekaszáltam,
de kőbe csorbult a kasza.
Fáradt lélekkel ködbe nézek...
Gyerünk haza!

1927.

 


Harangjáték

Muzsika ez, pengő kasza
és ezt a verset megkívánja
a harangöntés tudománya,
hogy a harang színes szava
csengjen esengő esteken.

Harang lehetne sok kaszából
szép csendesen, szép rendesen
s a lélekből is lelkesen
az idő harangot kovácsol,
hogy bongjon bú a bérc fölött.

Arányos lélek kell csak ahhoz,
hogy hangja bongjon bérc fölött,
elűzve minden férc-ködöt,
ahol mély-búgva elkalandoz,
s ne maradjon csak igaz bánat.

Kasza peng és szem könnybe lábad,
estenként lobban lámpa-láng,
mesét mondott öreganyánk
s a gyári munkás arca sápadt:
Mind benne van a harangszóban.

És azt is mondja elhalóban,
hogy színarany a szenvedés
és abból is kell egy kevés,
mert arany nélkül falsra dobban
a harang hangos áriája.

Csak reszkető lég, zönge pára,
csak részarány és hangarány
harangtalány, aranyparány
s valahol imát mond szavára
harangvirágos barna lány.

1927.

 


Hiszi-e valaki?

Kökörcsinek, hóvirágok és ibolyák
már mind jóreggelt kivántak,
fitos orrocskájukkal kiszimatolva a részeg,
kábító tavaszi levegőbe.
Tetszhalott, meztelenül dermedt fák
hirtelen szégyenkezéssel ruha után kapnak
s ezer színű palástot vesznek magukra.
Megmozdulnak az erdők,
suhognak, ringanak, muzsikálnak.
Távol robajjal megindul a tavasz-tündérnek
virágos fogata.
s jótorkú kicsi madarak imádságos
himnuszos koncertbe kezdenek mindenütt.
A nap is megbolondul s mint őrült
tékozló és megbabonázott,
csilingelő aranysugarak zuhatagját
hajigálja a hegyekre és a mezőkre.
Patakok cserregnek, zizeg a fű:
Jó reggelt, jó reggelt, jó reggelt!

Én vagyok csöndes egyedül.
És azon gondolkodom: hiszi-e majd
nekem valaki, aki ezt a verset olvassa,
hogy ebben a nagy felébredésben
én lefekszem -
és nincs más vágyam, mint a zúgó hozsannák között
csukott szemmel, csöndesen elaludni?

1927. május 9.

 


Mindent megpróbáltam

Most már igazán mindent megpróbáltam,
fáradt vagyok és nem megy tovább.

Hatalmas Szépség-tömbök görögnek át
a lelkemen a reggel frissharmatú mosakodásában,
fényesen, csillagszórósan, tűzijátékosan hömpölyögnek.
Utánuk rohanok, alájuk fekszem, tépem, cibálom őket
s ha végül verejtékesen tenyerembe nézek,
amelybe bele akartam szorítani
mind a fénycsodákat:
csak vér, sajgó sebek
s hozzátapadva pár parányi porszem.

Aztán gyönyörű fellegeket, buborék-városokat
akarok fújni szivárványos költemény-párákból,
ahogyan Ő teszi, a Titokzatos.
De ha tele lélekből fújok,
szemdagadásig, érelpattanásig,
ha minden vér az arcomba szökken
és nyomorult tüdőm fújtatva és sípolva
torkomba buggyan,
akkor sem tudom belelehelni a Szépet
félszavamba se, -
a Szépet, amely pedig van valahol,
talán a mellemben, talán nagyon messze.

Hát most már fáradt vagyok,
izzadt, reszkető,
kétségbeesetten szomorú.
Leroskadok. Vérző tenyerembe rejtem
eltorzult arcomat.
S fent az égbolton vonalak sejdülnek,
szem, száj, fül, orr, gigászi arc
és csöndes gúnnyal mosolyog.

1927.

 


Siránkozás gitár mellett

Jaj, hányszor akartam önállót alkotni,
egész szimfóniát, gyémántos dallamot,
szuverén életet!

Aztán semmi se lett belőle,
mert elnyomott valami más nagy ének.
Vijjogó szélben belemuzsikált a kéményekbe,
dúdolva táncolta körül a havas Hargitát
az egyetlen mélytorkú énekes:
a Történelem.

És nekem nem maradt egyéb,
mint ködös estéken bundába burkolózva,
fekete-szalagos ócska gitárral
kitelepedni a cifra kapu elé.
Aztán fagyos ujjakkal a húrokba kapni
s pengetni zöngve, pengetni dongva,
pengetni halkan, pengetni sírva
a kiséretet.

1927.

 


Vagyok

Minden, mi bennem sötétlik, ragyog,
csak annyit hirdet fennen, hogy vagyok.
Hogy van egy fiú, aki homokvárat
épített hajdan kis kerti köröndön
és aki most már minden este fáradt,
ki éttermekben elül hangtalan
és nem látszik, hogy tébolyult szerelme
és gloriolás, könnyes anyja van.
Akit az élet cseppet sem marasztal,
reggel fölveri cserregve az óra,
korrektúrára vár a nyomda-asztal
és űzi hajsza, álom-borulás,
adás, tanulás, halk vér-csurranás
s gyötri párázó élet-panoráma:
Vadak az elhullt zsírjára tolúlnak,
élők a holtak sírjára borulnak, -
zsolozsma, gyász és hörgő harci lárma.
És delelő útban hazafelé
Istenverésben, szikkadt napverésben
forr fel zubogva tört agyveleje
s este kiskörű, zsongó lámpafénynél
ádáz sorsokat szeretne lebírni...
...Álmos fejét karjára fekteti
s szépeket akar írni.

1927.

 


Utazás

Szász Emma emlékkönyvébe

Emmike testvéremnek: nem azért,
hogy töprengjen rajta és megértse,
hanem csak azért, mert nagyon feszített
és muszáj kiírni magamból...


Sok elsuhanó évem
hajóm vitorlájába kap
s én átkelek a réven.

Valaki a hajóm után szól
és fehér kendőt lenget
a parti kicsi házból.

A sivító szélvészek
elkapják gyenge hangját
s én mégis visszanézek:

Ha nem volna, ki lásson,
mennyivel könnyebb lenne
szomorú utazásom!...

Kolozsvár, 1927. június 30.

 


Új élet

A nap bizsergő forró vére
végigfolyik a fejemen.
Minden bokorból rámnyilall
illatos, drága kegyelem.

Esőutáni jó zsíros föld,
mely eddig hívott a homályba,
ma még régi holtjait is
csobogó fényre hajigálja.

Bolond Augusztus hömpölyög,
mint egy dagadó nagy folyam
és ezer lélek úszik benne,
csikland, evickél boldogan,

...Be jó volna, ha most lehetne
sikoltó-nagyot zengeni
és arcrabukva sírni, sírni
és - új életet kezdeni!

Kolozsvár, 1927. augusztus

 


Egy ócska klarinét

Be szép egy távol kedves ének,
ha virágban fetreng a rét.
Jaj, hogy dalolna kedvesének
egy ócska klarinét.

Nehéz bársony, zafiros pompa
a lányok álma mindenütt -
Koldús-mezemnek bús, iromba
szégyene mellbe üt.

Elfojtott vallomás-titokban
miért múlik el annyi hét
s miért nem élhet arany-tokban
egy ócska klarinét?

Százak vonóznak, hegedülnek
s fülelnek csacska ablakok -
...Nekimegyek az egyedülnek,
hallgatok, hallgatok...

Kolozsvár, 1927. augusztus

 


Álom a síneken

Ma még mozdony vagyok.
Rohanva robogok.
dörögve dohogok,
izzik a katlan és
nyughatatlan kerekeim
tüzesre csiszolják
a surranó sinek
páros vasát.

Holnap megállok.
Kicsi őrháznál
a sínről kiállok.
Ember leszek.
És rohanó, piroslámpás
mozdony-testvéreimnek
békésen szalutálok.

1928.

 


Ébredés alagútban

Talán alagútban megyünk. Sötét van.
Arrébb húzódunk és félünk egymástól.
Súlyos szénfüst fojtogatja tüdőnket,
számoljuk a kerekek kattogását.
Mindnyájan itt ébredtünk fel egy
éles füttyre, nem tudjuk: hány óra
van, csak nyújtózunk bágyadtan és
friss levegőt kívánunk és rosszízű
a szánk. Kár volt még felébredni!
Valaki, egy utas, javíthatatlan
optimista, magyaráz: odakint most
reggel van, csak itt nem látszik,
csak néhány pillanat és kiérünk
a szabad mezőre, az aranyos, friss
levegőre, fent kék lesz az ég és madarak
szállnak kiterjesztett szárnyakkal és zuhogva,
locsolva fürdet a napfény mindenkit.
Mi hinnénk neki, úgy hinnénk, de perc
percre múlik, s a sötétség változatlan.

1929. július 12.

 


Huszonkettedik tavaszom közeledik

A nyomorult emberek vadonában születtem,
ott láttam meg a fakó napsugarat,
ott cseperedtem fel ugrásra kész
ember-kölyökké, ott tették rám az
istrángot, mely véres csíkokat harapott
vállaimba s ott edzett könyörtelenné
a káromkodó ostorcsapások zápora.
Sok hörgést hallottam a pincelakások
csepegő falai közül, gépek bömböltek
rosszul világított, piszkos ablakok mögött
és párolgó, csalóka éjszakákon
sok tisztaságot fertőztek magukhoz
lihegő, aranyláncos urak. Azután
eljöttem, az undor édeskés ízével
messzire: nem az emberek hagytak el
engem; én hagytam el az embereket.
Itt aranyködben járok az egyedülvalóság
partjain, szívem napról-napra
ércesebben kongatja a szánalom
egyedűl üdvözítő dallamát és fiatal
életemet a megváltás hitére készítem.
A hegyeken is olvad a hó, a zsendűlő
fű szaga füröszti nyugodt mosolyomat.
S messziről suhogva, borzolt fehér tollakkal
huszonkettedik tavaszom közeledik.

1929.

 


Kóbor énekek

I.

Kóborlok a földön és szeretek.
Falvakat hagytam el, szalonnát
ettem ebédre ócska tarisznyából,
csobogó vízek partján éjszakáztam.
Itt még tart az erdő, nagy koronája
már pettyes a sárga és vörös
levelektől, nyulak iramodnak át
bokortól bokorig. Itt még tart
az erdő, áhitat van és lombillattal
kevert esőszag. Rozsdás, megkopott
bádog-Krisztus előtt gondolok
sok régi költőre, akiket már
senki sem olvas, senki sem ismer.
Arrább kicsi ház, piros a födele,
ember lakik benne, talán az erdész,
bizonyára asszonya, gyermeke is van.
Udvarán visít a gépfűrész
s mint nagy vadállat, bőgve ropogtatja
a halott bükkök száraz csontjait.

II.

Mint lehetne megmagyarázni,
hogy hiszek? Csak megáradón tudom
kicsordítani magamból a
misztérium szelíd borzongását,
a feltámadás tavaszi mámorát,
az egyetlen útra sugárzó fényt.
Ez annyit jelent, hogy előttem jár
a tűzoszlop a pusztán, ez annyit
jelent, hogy erős vagyok és
nem fogok meghalni soha.
Ez annyit jelent, hogy dalolva
bőjtölök és úgy szeretek mindenkit,
mint az Isten, s kosárral hordom
a szíveket áldott két vállamon
az örök Mosolygás lábai elé.
Testvérek, nem kárhozik el senki!


III.

Ezt az országot hiába keresitek
a ti világotok alatt, vagy felett,
mellette, vagy akár benne is.
Magam is véletlenül jutottam ide,
kószálás közben, aranykürtök búgása,
öles lángok zúgása között.
Nem tudom leírni, elmondani
milyen: e fehérség mellett
sárga a ti havatok, a kéknek
mély tűze van, mellette szürke
legszebb májusi egetek is.
A jóságról, békéről nemcsak
beszélni lehet, meg lehet őket
fogni, símogatni, a tengernek
nincs neve, semminek sincs
neve, mindennek könnyűség
a lelke, a lábam, a kezem
könnyű, egyszerű a szívem.
Ébren alszom, aranyos láng a
hajam: lobog, lobog...
Néha látlak téged is, másokat is,
de ti nem láttok engem,
hangomat nem halljátok,
csókoló számat nem érzitek.
Eltűntök mély, fekete szakadékok
alján. S én csodálkozó, homályos
szemmel ülök le az ásító
mélység partjain és
hosszú-hosszú selyemcérnán
utánatok lengetem a csillagokat.

IV.

Áldott legyen a Szahara homokján lépkedő,
gondolataiba merült, bölcs muzulmán.
Áldott legyen mindenki, aki lassan jár
és nem jajgat: jaj, sietnem kell, jaj, tanulnom
és gyűjtenem és rohannom és építenem kell,
mert rohan az idő, elfogy az élet!
Áldjon meg az Isten mindenkit, aki ráér.
Ők lopják szívünkbe a mosolyt és a nyugalmat,
ők bontják ki felettünk, mint hűvös sátrat,
a határtalan idő nyújtózkodó, derüs tudatát.

1929.

 


Régeniász

Még nem tudom előre, mit
e versike magába rejt,
mégis kérlek, régeni Múzsa,
hogy engem megsegíts e helyt.

Az eposzokban folytatás is
dukál, mondják a tanarak,
mégis e dalban most csupán a
seregszemlénél maradak.

Mara Jóska Lu-cifer-blattja
- sok a csont és kevés a hús -
általában e névnek örvend:
nyájas ifjú, szimpatikus.

Marának hívják s mar hamar,
az alvilágnak főangyala,
ó, hogyha mind Pasteurbe menne,
akit ő eddig megmara!

Húgocskája a kis Gizella
gazellának is jól talál,
ahol gramofon s ő jelen van,
már zúg a torna és áll a bál.

Jó nővérek gonddal nevelték
a zárda falai között,
s az istenfélő házirenddel
össze sohasem ütközött.

A túlvilágnak szebb részében
lesz ő majd egykoron honos,
hol bátyja nem terrorizálja -
egyébként nyájas és okos.

Inczeffy Lajos, a bús székely,
az emberek között nem ív,
ki összekötne s meghajolna...
csöndes, finom és exkluzív.

Hosszú órás időközökben
mond egyet a vállain át,
azután szívből nagyot sóhajt
és kihörpenti poharát.

Veress Irénke házi lányka,
családi fán a friss levél,
akinek most mindennél drágább
egy vízumozott útlevél.

A lelke tiszta, érintetlen
akár egy nagy fehér havas
és aki odáig felérne,
egy fiú sincsen oly magas.

Szende, figyelmes és derűs,
nem szúrkál a szívekbe tőrt,
de tölti, tölti szájba, szívbe
a kábító Veress-likőrt.

Egyébként gúnyos ajkamon
ő most a lakat és a zár:
ha csak reá is gondolok,
az minden tréfát kizár.

Kovács Laci indifferens,
(Kicsi Kovács vagy nagy Kovács)?
higgadt és lassú, bölcs szavából
csak úgy ömlik a jótanács.

Az édesanyja inti gyakran:
Fiam ne tanulj, légy hanyag!
Az ő "nagy és szent" jogászsága
fényképezésre jó anyag.

Bokája önként táncra kattan,
hiszen magyar és nem mulatt,
elversenyezget szent Dáviddal
és mindig, mindig jól mulat.

Teplánszky Duci: zongorista.
De ennyi őróla kevés,
sikkes mozdulat, cigaretta
s esztétikus megjelenés.

Fölénnyel úgy elrejt magában
mindent, ami csak drága kincs,
hogy felületes ítélettel
azt hinnéd: benne semmi sincs.

Zólyomi Jenő: akarattal
sem lelhetnél benne hibát,
az országúton lóval s giggel
gyakorolja a logikát.

Otthon cinizmust vacsorázik,
ez határtalan élvezet,
mert hiszen úgy sem, úgy sem érti
a kozmikus költészetet.

Gazda ember, ki jókorán kel,
de aranyat még nem talált.
S annál, ahogyan azt szeretnénk,
az ekéje mélyebbre szánt.

A szellemszikra dől belőle,
amíg majd nem verik agyon,
de túlságosan nagy a felesleg:
kívül is jut az ablakon.

Szépen borotvált papi képe
édes és egyúttal fanyar,
szolídan az óráját nézi
és mindig távozik hamar.

És végezetül róla szólva,
titkot is elárult a dal -
hogy néha-néha csókolóznak
édesen - Mara Jóskával.

Hát e soroknak írójáról
emlékezzünk-e versbe meg?
Lám, milyen zöldnek mutat mindent
az az átkozott szemüveg.

A nóta vége: talyigázás,
a város lassan elmarad
és ballagunk az éjszakában:
csillagok, csillagok alatt.

A két Jenő megérti egymást,
egynek is kár itt szólnia,
kettőnek felséges társulása:
az írón s az irónia.

1929.

 


[Az éjszakák csöndje...]

Az éjszakák csöndje: fojtott nyugtalanság.
Viharhántott fenyők zúgnak a hegyoldalon,
a patakok mormolnak itt is, ott is
és sietnek valamerre. Sietnek, sietnek.

Amikor vízvájta odumba menekültem
a farkasok elől, mikor tüzet gyújtottam
a barlangszáj elé: tűzzel falaztam be
magamat s zártam el mindenektől.

A tűzön túl: villogó, éhes farkasszemek,
rövid, homályos nappalok, hosszúra
nyúlt, csillagtalan éjszakák, fenyőzúgás,
kisértetjárás, mindent betöltő idegenség.

Tudom, hogy önmagamból nincsen út semerre.
Vörös tűz ropogja a remeték dalát.
S csak álmomban járok faluról-falura
örökbékét furulyázva a föld lakóinak.

1930. június 27.

 


Alkonyi beszélgetés

Csacsogtál, fecsegtél.
Föl akartál vidítani.
Édes meséket mondtál gyermekkorodról
és a tavaszi virágokról.

Az én számból hideg fuvallt
a méregzöld és haragvörös alkonyatba
s eszembe jutott a legendás madár,
ki a halott Krisztus töviskoszorúján csicsergett.

1930. július 20.

 


Gyakran várlak. Elüldögélek

Gyakran várlak. Elüldögélek olykor
órák hosszat is így: a messze hamvas
kékjét nézem, az ösvényt és az ormot.
Elfáradt szememet mihelyt lehúnyom,
érkezel... Ragyogó, napos mezőről
lassudan közelegsz: a régi hellén
földek játszadozó pásztor leánya.
Kebleden kifeszül habkönnyű inged.
Tejfehér, pamacsos bárányka kisér
mindenütt. Csupaszon tapossa tiszta,
barna lábad a friss füvet, dalolva
állsz meg kis kalyibám előtt s köszöntesz...
...Téli bús napokon másként jelensz meg:
Sápadt Északi Fény leánya. Vastag,
bolyhos és puha prém simul fehéren
vállaidra. Pihék halódnak ajkad
szunnyadó parazsán. Zöldfényű csillag
reszket álmodozón nehéz hajadban.
Kunyhóm fenyvesövezte ajtajánál
így állsz meg: havazó, tündéri éjjel,
csörgős szánnal, arany rénszarvasokkal...

1930. augusztus 8.

 


Alkony

Sötét lélekben régi muzsikák
bujdokolnak. A pásztorleány
szégyenére gondol s a kútra hajlik.
A márványlépcső fölött vadszőlő
boltozódik, sürjen, sötéten
s halott madarak hullanak belőle.
A nyirkos ég
foszlányokban, ijedten csüng.
A remete jár egyedül a
kihamvadt utakon. Eszelősen mosolyog.
Tömött lombokat keres -
elvérezni. Szeliden elvérezni...

1930.

 


Délután

Tágas és derűs délután volt.
Beültem a kioszkba, a tó mellett,
a sugáreső suhogva verte a vizet
s vakítóra mosta a hószínű hattyút.
Málnafröccsöt ittam karcsú
pohárból, - semmim sem fájt,
szerelmes is voltam, - jólesett.
Aztán harangoztam, csilingeltem
az ezüstkanállal: odajött
a főúr, neki is jókedve volt,
a szeméből láttam, hogy szeret engem.
Lássa, mondtam neki, ha most
költő volnék, verset írnék,
arról a fehér hattyúról egész
biztosan azt írnám, hogy olyan
mint egy álom a költő szívében.
Megkérdeztem: ha megnyerné
a kórház-sorsjáték főnyereményét,
mihez kezdene? Ő kacagott
és nedves lett dióbarna szeme.
Lám, lám, mondtam,
apró örömek közt botorkálunk a sírig.

1930.

 


Érted-é hangomat?

Ó, hallgatag napok és zúgó éjszakák világa.
Ha elhalok innen,
sohasem foglak téged viszontlátni.

Öreg fenyők!
Tavak,
hószínű tehénkék zsengefűves legelői!

Gioconda mosolya
bágyad a kihúnyó napsugárban.
Milyen messze vagytok ti, sohasem látott, mélyzöld tengerek.

Érted-é hangomat?
Biztosan közelgő, szelíd halál.
Érted-é a halálosan eltévedt vándorok szomorúságát?

1930.

 


Halottak napján

Szellemek, őszi szelek, sóhajok,
elköltözött testvérek, boldog árnyak!
Üljetek ma ti halottak-napját,
gyászünnepet értünk.

Országotoknak nincsenek határai,
nincsenek dimenziói, fájdalmai se;
mi vagyunk egyetlen rossz érzésetek,
mi balga gyászolók.

Zúgjatok ma ti halotti zsoltárt,
kéményeinket szélvihar döntse le,
holtak, testvérek, sírjatok értünk
hideg esőt!

Gyújtsatok lidérclángot házaink fölé,
melyek a mi novemberi sírjaink.
Itt várjuk fekete, nyirkos életünkből
a feltámadást.

1930.

 


Hangulat

Elállt az esti zápor is.
A mély sötétben elmerültek
a gesztenyefa sárga lombjai,
e fájó, muszáj szeptember-bűnök.

(Életem: -)
A lámpafényen végigsurranok
és a homályban eltűnök.

Tán én is őszi fa vagyok,
csupa sejtelem, csupa álom -
S ha már levelem mind a sárba,
bűnöknek, harcoknak utána
a nyugalmat tán megtalálom...

Csapongnak itt-ott víg denevérek.
Esővert utca csillagfényben ázik
s nyitott ablaknál fehérkezű kislány
valami régi nótát zongorázik.

A dallam szünetén
kis tücsök ciripel.
Fejem lágyan a villanyfára hajtja
egy rámlehelő, fáradt esti bú -.

Ilyent érezett - tán a bibliában -
mikor egy este hazaindult,
a tékozló fiú...

1930.

 


Istenem, eljött hozzám

Istenem, eljött hozzám kicsi,
kékszemű kuzinom. Sok éve
feküdt teste a sírba, sok éve
lebbent fehér lelke az égbe.
Eljött hozzám és azt mondta:
szeret engem és napközben is
lát engem és szeretne több
mosolyt látni az arcomon.
Megsímogattam nagy szőke
haját s az szikrázni kezdett,
mint a csillagszóró a karácsonyfán.
Hófehér köpenykéjéből három
almát adott a túlvilági békesség
ízeivel. De nem engedte, hogy
őt magát megcsókoljam, hanem
huncutkásan megfenyegetett.
Aztán megigérte, hogy sokszor
eljön és végtelenné tágult
szobámban nagy, zöld csillagokkal
gurigáztunk...

1930.

 


Lugast építettem

Elmúlt idők árnya siklik a földre.
A babonák nagy szárnya suhog.
Szeretnék olyan biztosan lépni,
mint tegnapelőtt, erős körvonalú,
biztos világon. A testvérem nem ismer
fel engem, mikor vándorútamról
visszatérek s remegve mondja:
Lángol az arcod! Három szemem van
s egy virágba öltözött, néma lelkem.
Pedig a vándorbot már nélkülem is járna,
a szavak nélkülem is csengenének
az én erőm már kihullott belőlük,
s külön ösvényeken jár, bolyong.
Az üstökösök országa zenél,
mindenütt. Hátul a kertben lugast
építettem: nyirkos lombja mögött
a holtak lelkei szólnak azokkal,
akik ezután fognak megszületni.

1930.

 


Zavartan járok

Valami, valami elveszett.
De mi?
Zavartan járok a piros fényesőben,
Kútakba nézek s ódon könyveket
nyitok föl tétovázva.
A sarokban ócska gitár, -
fekete bársonyon fehér halálfő,
s eszembe villan:
Persze, meghaltál, édes...

1930.

 


[Légy Sbârcea, ...]

Légy Sbârcea, - nem bánom,
Légy Claude Romanó, - nem bánom,
Légy Barcsai, - nem bánom, -
De ember vagy, ez a fontos

1936. november. 7.

 


Égi mezőkön

2001.


Mit fogsz festeni?

P. [Plávec] Bettykének ajánlom

Az én szám üres szavakat fecseg:
tiéd a szín és tiéd az ecset.

Most olyan friss vagyok,
mint reggel szokott lenni csak az ember,
olyan tiszta, impresszióktól mentes,
mint rúdra tüzött fehér vászon,
amely a szélben repdes, -
mint egy álmatlan nagy álom után, -
ma olyan friss vagyok.

És lehajtom a főmet
és mélyen frissen levegőt szivok
és kifeszitem vásznamat előtted.

Fényes-fehéren rajzolódik,
mint Sztambul ócska házai között
a napsütött mecset -
Hadd lássam, mit fogsz festeni:

Tied a szín és tied az ecset.

Nagybánya, 1925. szeptember 18.

 


Egyszerü vers

Ha innen elmehetnék,
a zúgó élet piszkos zsivajából,
s nem lennék itt csak visszajáró emlék,
amelyen mindig sűrűbb lesz a fátyol:
ha innen elmehetnék.

Magas hegycsúcsra törnék egyedül
hová eddig csak gondolatban másztam,
s egy fenyőerdő gyantaszagú szélén
laknék szegényes, kicsi deszkaházban.

Jó testvéreim lennének a fák
a gyalulatlan deszka bútorok
és beszélgetnénk minden alkonyatkor,
hogy messze-messze milyen a világ.

Estére imádkoznám
Nagy fenyves-dombon, térdenállva szépen,
fáradt fejemet csonka törzsre hajtva -
a fák figyelnék áhitattal,
csudálkoznának rajta
és így mulna el lassan évre év.

...S egy alkonyatkor Te is idejönnél.
Szép fehér arcod még sápadtabb lenne,
bomlott hajadat cibálná a szél
és én ujjongva néznék a szemedbe:
- Minálunk szép -
Ez itt az erdő.
Mindig vártalak. Áldott, aki eljő.
Jól tetted, testvér, hogy eljöttél hozzánk!

És attól kezdve ketten imádkoznánk.

Szatmár, 1925. október 3.

 


Esőcseppek

Tóth Erzsikének ajánlom

Sötét, altató őszi délután
az álmaimat kutatom:
jácintvirágú, babérkoszorús
álomarc után rovom az utat
tündérországban - csendesen.

Sötét, altató őszi délután
eső kopog az ablakon -
zöldposztójú kis íróasztalomnál
mélára-lankadt, zsongó fejjel
hallgatom.

Sötét, altató őszi délután
az ablak szolgál képkeretnek:
a lejtős, sima sürgönydróton
egymásután simulnak, kúsznak
a parányi kis esőcseppek.

Sötét, altató őszi délután
futnak a dróton végesvégig,
ezer esőcsepp, ezer árva
és együtt hullnak le a sárba,
amikor egymást utolérik.

Sötét, altató őszi délután
sürgönytvivő drót-utakon,
tündérországban, zengő réten
az álmaimat kutatom -
s nem hullok le, míg el nem érem.

1925. október 19.

 


Elmúlt nyárhoz

Ki a himnuszod dobját verte,
azoknak bíbor rózsát
osztogattál szerte
és behintetted őket nyári jókkal,
perzselő tüzes, afrikai csókkal
- és lábad nyoma most már messze ég.

Nézz vissza még!

Ki a dalodat sohse zengtem,
nézzél arcomba, szánj meg engem,
fürössz ki finom, hófehér sugárral
s ha nem is kacagósra,
de mosolygóra moss át! -
Csókolj meg szépen, hűvösen
s adj egy hervadó, sárga rózsát!...

Szatmár, 1925. október 24.

 


Áldott szemfödél

Levert, csatakos, bánat-arcú reggel,
A járda tele hullott levelekkel.

Megyek, megyek, a szívem alig él,
s takar a köd, mint sűrű szemfödél.

Nyomában annyi didergető láznak
szívemben fojtott remények csiráznak.

Talán elindult messze-messze már,
akit a lelkem felujjongva vár.

Világos-kéken palást fénylik rajta
és tűz-szerelmes, égető az ajka.

Közelségéről nem ad hírt nekem,
csak elém toppan, némán, hirtelen!

Most olyan édes ez az őszi átok,
hogy csak hiszek és messzire nem látok!

Áldom, aki álmomon őrködött:
a rejtő, fátylas, összetört ködöt.

Áldott, ó, áldott ez a szürke reggel!
...s a járda is - a hullott levelekkel!...

1925. november 6.

 


Égi mezőkön

Egy séta emlékére


Nézd, kicsi lány! -:
Mennyi sok apró fehér bárány
ballag az égi mezőkön -
csillagokat legelnek
s mikor hallgató mély éjszakákon
a csend muzsikál,
az ő kolompjuk csilingel fülünkbe.
Nézd, kicsi lány!

Egyszer majd mi is bojtárok leszünk
ott az égi mezőkön.
Nappal a Fényesség csóktüzében égve
táncolunk, ujjongunk boldogságtól-ittasan
a fehér barikákkal -
Meglovagoljuk őket, viháncolunk,
s csókokat hajigálunk egymásnak,
meg az ég ablakán kikönyökölő
huncut kis angyalkáknak.

Este pedig, mikor az Álmosság
végigsimogatja fáradt tagjainkat
és rácsókol szemünkre:
egyszerű, fűszagu akolban fogunk elaludni,
édesen mosolyogva, boldogan,
kezünket belesüppesztve mélyen
egy-egy szendergő jószág selyempuha gyapjába
és úgy suhannak el sorra az éjszakák.

...Alkonyodik.
Mennyi sok fodros-bodros fehér bárány
ballag az égi mezőkön!
Így hazafelé menve,
daloljunk, integessünk nekik, kicsi lány!

Szatmár, 1926. március 25.

 


Fiúk, ha hallanátok!

                 Igaz barátaimnak ajánlom:
Bányai Lászlónak és Vernes Gyulának
                               bajtársi szeretettel


Csöndes szép este van,
csak néha mesél
öreg világról,
vén legendákról
az ablakomba hajló
sok-sok levél.

Testvéreimre gondolok,
akiket vert az átok
és hallgatom
a suttogást:
Istenem! - Fiúk,
ha hallanátok!

Elmondják, hogy itt
búsak a magyar lányok
és jaj, mindegyik árva
és köd borult
körös-körül
a Hargitára.

Elmondják, hogy itt
szomorúbb a fűzfa,
nemesebb a kőris
és szebb itt minden
mindörökké,
ha temető is.

...Terveket temetek,
elhagyok
mindennap százat,
de mégis, mégis:
szívem se lázad:
itthon vagyok.

Ti messze ácsorogtok,
hol a siket
Duna siet
s ívlámpafénynél
idegenül nézitek
a nagy vizet.

Erre minálunk
millió csillagú
végtelen bolt
s úgy tud sírni
és fogni és hívni
a Szamos, a Körös,
a Maros, az Olt...

Szatmár 1926.

 


Miért ez a csöndesség?

Kolozsvárt a Mihály templomban
most üt delet a toronyóra -
Párisban most vár valaki
narancsizű jó őszi csókra.

Szatmáron esik az eső,
fut az idő, pereg az orsó:
Fonnyadt levél a halott parkban
most hullott le a legutolsó.

Miért ölel ez az üresség
hidegen és hurkot-vetőn?
Miért ez a nagy őszi csend?
Miért e bús hely: temetőm?

Hiszen valahol messzi ajkat
a vágy karmin-pirosra fest, -
hiszen van kolozsvári bál
s őrült táncot jár Budapest!

Van Páris, New-York a világon,
napos India, szent hegyek!...
...Kis karkötő órádra nézel
és én még mindig nem megyek.

Szatmár 1926. november

 


Kapuhoz érek

Késő este. A hold suhan.
Futok nyugatnak, vagy keletnek.
Szent Mihály templom tornya kongat
s fehér szellemek kísérgetnek.

Hunyt szemmel nézek életemre,
a legszebbre, a legcsunyábbra,
melyet úgy öltöttem magamra,
hogy nem kérdeztem: mi az ára.

Ez az üreszsebű koldusság
nekem fáj, vagy mindenkit öl?
Én mindig egész lelket adtam,
s felet kaptam mindenkitől.

De jobb is lenne már bucsúzni:
Isten veled, süvöltő bóra,
csöndes éj, tavasz és kóborlás -
Én már sietek nyugovóra.

Szellemárnyékok kísérgetnek,
ezerféle emlék kinoz,
s messze, egy sötét sikátorban
eljutok egy vén kapuhoz.

Odabent talán semmi sincs,
talán minden van, ami nem volt;
aki ott belép, álmot alszik,
holtan is él és élve megholt.

Be szép is lesz. Arcára nézek
a fehér szellem-kiséretnek:
Akik gyűlöltek, künn maradnak,
akik szerettek, bejöhetnek.

Késő este, a hold suhan.
A sötét kaput nézem, nézem...
Aztán gyorsan becsöngetek
s ez a vers lesz a kapupénzem.

Kolozsvár, 1927. április 17.

 


Időszámítás

Minden szív külön bolygó, égitest
és annyiszor jön új nap,
ahányszor a szív fordul önmagában.
A napok egyre múlnak.

Minden szív külön óra, szuverén.
Míg földi percek szállnak:
külön év, külön időszámítás
s öregszik önmagának.

A gyors szívekben napok telnek el
az álmoktól a hangig -
Petőfi ötszáz évet élt talán
és Ady kétszer annyit.

Minden öt percben egyszer itt az ősz:
a fecskék tovamennek -
És én csak sírom ősi bánatát
ezeréves szívemnek.

(1927. június 3.)

 


Akadály voltam

Tegnap még megtorpant
rajtam a szél,
amint az élen álltam.
Akadály voltam:
rám csodálkozott és kikerült.
Ma már meztelenül állok,
áttetszőn, mint a felhő,
könnyedén, mint a szikkadt szivacs.
Minden apró szellő-nyilacska
pórusaimba furakodik
s alig lassult futással
iramlik keresztül rajtam.
Holnap üres lesz a hegyél:
láthatatlanná válik,
kinek igazsága láthatatlan.
Akadálytalan pusztában,
fertőzetlen űrben
futhat a szél,
süvölthet a vihar szabadon
Isten felől, Isten felé.

 


Andersen meséiből

A kertre vert
az esti köd.
A szél beszél
a fák alatt.

Hűvös, nyügös
ilyenkor itt,
de jó a szó
és fogva tart.

Búsan suhan,
zörög, zokog,
mint akinek
halottja van.

Valószinűtlen
fut az út:
mesés körök,
örök mesék.

Beföd a köd,
levert a kert
s a szél mesél
a fák között,

S az ember áll
a fák alatt
és integet
és bólogat.

 


Valamit szólni kéne

Nagyon sokat kutattunk,
semmit se leltünk.
Reszket a lomb a szélben.
Reszket a lelkünk.

Úgy jött ez a hüvösség,
észre se vettem -
Hát hová is megyünk még
szomorú ketten?

Az alkonyati napfény
unott tréfákat űz ma,
réveteg mosolyában
csillan a fűzfa,

De már az útra este
borít ködöt
s csobogó álom sirdogál
a víz fölött.

A mult is elmosódik
mint ócska holmi...
Valamit tenni kéne.
Valamit szólni.

 


Vándorlás a ködben

            Búsan locsognak szerte a szürkeszinű tócsák
ahová balga lábam teszem tétován.
Dérkönnyek permeteznek füstös fák során
s lelkemet öntik el, hogy szomjamat eloltsák.
Egyenes hosszu úton rossz szekér zörög;
elhagy, eltűnik. Messze lompos ködgomolyban
biztat a távol torka: Siess egyre jobban! -
és én remegve félek: a vándorlás örök.

            Ma álmot láttam édes mesepalotáról
és égető vágy marja véresre szivem
és fejem puha párnán addig nem pihen,
míg küszöbétől engem bármi elhatárol.
Csak menni, menni, menni, aztán menni újra
csalóka ködös úton sáros-egymagam
és halk mesés nótákat sírni céltalan,
kifeszült idegekkel, mint a hárfa hurja.

            Villámló aranycsillag ült homlokomon,
erőtlen fürteimet özönnel takarta.
Jött egy különös hangu tarkatollu szarka
és elrabolta tőlem. Gúnyos, monoton
csörgéssel kiabálta szerte, hogy felismert:
Nini, a csalafinta bolondszivű herceg!
- Hittem, hogy kincseket még szebbeket is szerzek,
s csak vártam és bolyongtam, nem hívtam az Istent.

            Most locsognak köröttem a szürkeszínü tócsák,
amerre fáradt lábam teszem tétován,
dérkönnyek permeteznek füstös fák során
s lelkemet öntik el, hogy szomjamat eloltsák.
Pásztortüzek riadnak végig a tetőkig
Hahaha, volt egy vándor, elfogta a láz,
s most egy kopasz juharfa tövén éjszakáz... -
Immáron estre fordult. Álomba törődik...

 


[Most egyedül vagy...]

Most egyedül vagy, oly magányban,
amilyennek a békés szív örül.
A nyári kert tömör pompája
madárfüttyös nagy csönddel vesz körül.
Most, most elkezdhetsz énekelni
mély férfihangon, öblösen,
zenghetsz: mily szomorú a teljesültség,
zenghetsz: ennyi volt összesen?

Zenghetsz, mélyhúru férfiének,
fogytán az ifjuság fehér kalácsa
zughatsz, gordonka zsongó idege,
bughatsz, magányos, fájó, tiszta brácsa!
Ne bánd, ha hangod félrecsusszan,
ha elbicsakló és rekedt,
nem fülek hallják, szegfükelyhek isszák
az izzófényü éneket.

Úgy hagytad el az ifjuságot,
mint aki hörgő hófuvásu, téli
estén párás szobát hagy el
s hogy még marasztják, titkon azt reméli,
de mind hallgatnak, senki sem szól,
szél fú be az ajtóközön,
ő lassan indul, keze a kilincsen
és visszanéz és elköszön.

Úgy hagyott el az ifjuság,
mint a holtak. Bizony, holtak szokása
habfátyollal takarni el
arcukat, hogy többé senki se lássa.
Utoljára még megölelnéd,
de karodat lágyan lefejtik
és ellopják és kiviszik a holtat
és énekelve földbe rejtik.

 


III.
PERIODIKUMOKBAN
MEGJELENT VERSEK

 

Juliska bánata

Juliska, mért maradsz benn,
Mért nem játszol velünk?
Juliska, mért szomorkodsz?
Kedvedre mit tegyünk?

Faggatják játszótársi,
Vidám gyermek-sereg;
De nem felel rá; arcán
A könny pereg, pereg...

Hivják a nagymamát most:
"Mi baj van, tudni kell;
Beszélj hát nagymamádnak!"
De hallgat, nem felel.

Csak aztán, nagysokára
Jön meg siró szava:
"Jaj, édes, jó Istenkém,
Eltört a kis baba!"

"Ne sírj, bohó Juliska,
Ne búsitsd nagymamát!
Ha eltörött az egyik,
Veszünk majd más babát".

"Jaj, nem kell énnekem más,
Ez egyet szerettem!"
S csókolva tört babáját
Zokog keservesen.

1923. június

 


Emlékkönyvbe

Azt mondják rólam: rossz fiú vagyok,
De olyan ferdén ítél a világ:
Hiszen, ki virágot szeret,
Rossz ember nem lehet, -
Te pedig az vagy: - hófehér virág!

1923. június

 


Hugomhoz

A jó Isten tán nékem is meghallja
Ég felé szálló, gyönge hangomat,
Midőn Teérted fordulok Hozzája...
Hiszen nem kérek Tőle én sokat:
Kérésem csupán egy rövidke mondat
És mégis minden, minden belefér:
Az élet szürke, csapkodó sarában
Lelked maradjon mindig hófehér!

Ha járva-kelve hallom a világot,
- Hazugság minden második szava, -
A szivem fáj és vágy ébred fel bennem,
Hogy fülem inkább mitsem hallana,
Olyan világon vágynék akkor élni,
Mely mindig, mindig igazat beszél: -
E hazudó, e kétszinű világban
Lelked maradjon tiszta, hófehér!

Ha ketten-hárman néha összejönnek,
Miről is folyhat köztük szó-beszéd?
Egy másik ember lesz az áldozatjuk,
Kínozzák, szúrják, gyilkolják szegényt.
Midőn ezt hallod, fuss, szaladj el onnan,
A szó mielőtt még lelkedhez ér: -
Rágalmat szóró, pletykázó világban,
Lelked maradjon mindig hófehér!

Van itt barátság? Nagy ritkán találni
Egymás felé vonzódó lelkeket
S azoknak is elég egy félreértés,
Egy rágalom - s mindennek vége lett! -
Akit szeretsz, ahhoz maradj, maradj hű,
Bocsáss meg néki a bántalmakér',
E durva, rossz, e hűtelen világban
Lelked maradjon mindig hófehér!

És igy pályádat, hogyha megfutottad,
Nem jő el érted csontkezű halál:
Ágyad mellett a boldog végórádban
Mosolygó arcú, fényes angyal áll;
Karjába ölel... égbe úgy repültök...
Öröm, boldogság véget ott nem ér...
Az Úr keblére tűz, mint kis virágot,
Mert az maradtál, tiszta, hófehér!

igaz szeretettel
       Jenő

1923. augusztus. 18.

 


Egy szál ibolyáról

Van nekem egy kis
Szál ibolyám.
Gyönge, kiszáradt,
Tört halovány,

Illata, zöldje
Nincs neki rég!
Könyv a hazája
És nem a rét,

Mégis a földnek
Nagy kerekén
Sincsen olyan több,
Mint az enyém,

Mert eme kedves
Szál ibolyám
Tőled, egyetlen
Édesanyám!

(1923. szeptember 30.)

 


Este

Tündérangyalkákról
Álmodik a gyermek...
Édesanyja ott áll
Ágyacskája mellett.

Szőke fürtös fejét
Végigsimogatja,
Két piros orcáját
Százszor megcsókolja.

Forró anyaszíve
Hangosan feldobban:
"Szeretlek, szeretlek
Mindenkinél jobban!"

Szatmár, 1923. szeptember

 


A közös szamár

Távozzatok, tarka gondok!
Cimboráim, mesét mondok,
Legyetek hát figyelemmel!

Volt egyszer egy öreg ember,
Aki - midőn megérezte,
Hogy halála nincsen messze, -
Három fiát előhívta
S íly szavakkal szólt hozzájok:

"Öregségét már nem bírja,
Halni készül ősz apátok.
Gazdagságom, pénzem nincsen,
Csak egy szamár minden kincsem;
Azt szivesen hagyom rátok,
De kikötöm: jól tartsátok,
Etessétek, itassátok!"
Ezzel fejét lehajtotta
S elment örök nyugalomra.

A testvérek megegyeztek,
Hogy sorban, - mint következnek, -
Veszik hasznát a szamárnak.

Legidősebb mindjárt másnap
Két mázsát tett a hátára,
Kihajtotta a vásárra,
Kegyetlenül ütlegelte
S hozzá folyton énekelte:

            "Szénával, szalmával
            Miért etetnélek?
            Van két öcsém, akik
            Jól tartanak téged."

Élete jobb aztán sem lett,
Még a vére is kiserkedt,
Olyanokat ütött rája
A közbülső gonosz bátya,
De enni, bár holtra fáradt,
Ő sem adott a szamárnak:

             "Szénával, szalmával
            Miért etetnélek?
            Van öcsém meg bátyám,
            Eltartanak téged."

Harmadnap a legkisebbik
Dolgoztatta szomjan-éhen,
Pirkadattól késő estig
Szántóföldön, mezőn, réten
S mikor enni került sorra
Ő is csak ezt hajtogatta:

            "Szénával, szalmával
            Miért etetnélek?
            Elég, ha bátyáim
            Jól tartottak téged".

Szegény szamár megsokalta
A csúfságot, melyet rajta
Ezek hárman elkövettek,
S búcsut mondott az életnek.

Szomorú a mese vége,
Könnyeinket öntsük érte,
S vonjuk le a tanulságot:
Közös jószág sosem áldott.

Szatmár, 1923. szeptember

 


Templomban

Csendes a templom,
Serceg a mécses,
Hófehér oltár
Virággal ékes;
Elébe térdel
Egy kicsi lányka,
Szivét betölti
Forró imája:

"Szegény anyácska
Nagyon beteg lett,
Hiába ülök
Az ágya mellett
S ápolom nappal,
Ápolom éjjel...
Nem is tudom, hogy
Mi lesz szegénnyel.

Azt mondják róla:
Nem soká várhat,
Itt hagy bennünket,
Szegény árvákat,
S felmegy Hozzád a
Csillagos égbe, -
Mondd, kis Jézuskám,
Ugyan mi végre?

Hiszen Te neked
Nincs rá szükséged,
Van jó anyácskád,
Ki szeret Téged,
Ki gondoz, ápol,
Vet puha ágyat...
Hagyd itt nekünk az
Édesanyánkat!"

A kis Jézuska
Szive feldobban,
Arcán megértés
Szent tüze lobban,
Biztat, mosolyog, -
Mosolya édes...
Csendes a templom,
Serceg a mécses.

Szatmár, 1923. október 3.

 


Édesapa nevenapján

Vége nyárnak, napsütésnek,
Vége a szép kikeletnek,
Künn a fáknak lombja hervad,
Levelei leperegnek.

Elhagyott a fecskefészek,
Nem dalol a kismadárka,
Komor felhők borítanak
Szürke fátyolt a világra.

De szívünkben tavasz van még,
Hírnöke a dalos nyárnak,
Kis virágok, imádságok
Illatai égbe szállnak.

Körülveszik a jó Istent,
Úgy kérik őt esedezve,
Örök tavasz nevessen ránk
S a meleg nap, Édesapánk,
Te légy benne.

(1923. október. 9.)

 


Dal a kis fehér kutyáról

Hogy dédelgettem, hogy szerettem!
Szőre bársony volt hófehér,
Ha kezem nyalta hízelegve
A kis buta
Fehér kutya,
Mindjárt tudtam, hogy enni kér.

Reggel még láttam játszadozva;
Oly fürge volt és oly vidám,
Színes lepkékkel kergetődzött
A kis buta
Fehér kutya
Kertünk virágos fasorán.

Harmatgyémántos zöld fűszálon
Arany sugárka nevetett,
Szellő járt köztük lenge táncot...
A kis buta
Fehér kutya
Olyan boldog is lehetett!...

És szürkületkor úgy találtam,
Reáhajolt a tarka lomb, -
Valaki kővel megdobálta
S a kis buta
Fehér kutya
A bokrok alján halva volt.

Bársonyos teste vérbefagyva
Egy mozdulatlan némaság, -
Kihalt szemével rámtekintett
A kis buta
Fehér kutya
Mintha vádolná gyilkosát.

Én meg egyszerre felzokogva
Kicsi gyerekként sírtam ott...
Olyan rettentőn fájt nekem, hogy
A kis buta
Fehér kutya
Örökre elment, itthagyott!

1923. október 12.

 


A rózsa panasza

Hiába táncol már
Napsugár a kertben;
Elmult a sok víg nap,
Ezer színes ábránd,
Elmult a szerelmem,
Tavaszi szerelmem.

Elmult minden, minden,
Mint egy édes álom,
S itt kell egy pohárban
Komor falak között
Hullatni virágom,
Fiatal virágom!

Hervadozva élek
Hervadt álmaimnak...
Ki tudja - talán már
Ez a sóhajtásom
Az utolsó illat
A búcsuzó illat.

Szatmár, 1923. november

 


Öcsémnek
a lelkek tükréről

Annyiféle nézés
Ahányféle ember.

Egyik pillantása
Olyan, mint a tenger,
Ha vihartól reszket;
Sötétzöld, haragos
jéghideg hullámok...
Mikor ilyent látok,
Szinte fázni kezdek.

Másik tekintete
Simogató bársony.
Szelíd sugarában
Boldog az én álmom:
Harmatos hajnalban,
Pacsirta dalával
Lelkem tovaszárnyal
Nesztelenül, halkan...

Harmadik szeméből
Kárhozat tüzének
Forró lángja éget,
S száz láncravert démont,
Száz ördögöt látok,
Mikor belenézek.
- - - - - - - - - - - -
Búzavirág színű
Ártatlan szemeddel
Mikor Te nézel rám, -
Mintha imádkoznám.

1923. november

 


Haragvó testvérhez

Szertenézek a téli tájon.
Istenem, milyen jó neki!...
Ringatja hosszú, édes álom,
S hogy meg ne fázzék, hó fedi.

Közel-távolban senki sem jár,
Meg nem zavarja semmi nesz,
Zsongó életről álmodik már
S előre mindent kiszínez.

Álmában érzi már a szellőt,
Mely bársonykézzel simogat,
Látja a napot, bárányfelhőt,
Látja a selymes szirmokat.

Álmában a fák kirügyeznek,
Bújnak az apró levelek,
Közöttük fecskék gyülekeznek,
Ajkuk tavaszról csicsereg...

Az álmok sora véghetetlen!...
...Lassan, pelyhezve hull a hó...
Én nálad járok képzeletben
És úgy fáj ez a zord való!

Csupán mi éljünk hát a múltnak,
Mely új virágot nem fakaszt?
Csak mi legyünk hát nyomorultak?
Csak mi ne várjunk több tavaszt?

Ha majd hozsannák özönében
Az alvó élet újra kel,
Csak nekünk kelljen sírni éppen,
Mint ki bűnéért vezekel?

A föld felett, lám, zord hideg jár
S az álma mégis kikelet;
Sorsunk lehetne szép meleg nyár, -
Miért tűrjük a hideget?

...Álmodjunk mi is tavasz álmot
Egymás csókoló ajakán, -
Testvér! Szívembe béke szállott,
Szeretlek forrón, igazán!

1923. december 7.

 


Az én mackóm

Marton Lillyke versére


Ott kezdődik a történet,
Hogy az elmult éjjel
Motoszkáló sercegésre
Tekintettem széjjel.

Kibújtam a paplan alól,
Úgy törtem fejemet:
Vajjon ki az? Talán egér?
Ki lehet? Mi lehet?

A lámpát is felgyújtottam,
S Uramfia! Épen
Akkor mászott fel a mackóm
A játékszekrényen.

Asztalomon a toll vége
Tentába volt mártva,
S tekintetem ráesett egy
Ákombák írásra.

Jól megnéztem, hát a címe
Ez volt az írásnak:
"Szól a levél Lillykének
Vagy a babájának."

Én azonban nem tudtam, hogy
Miféle cím ez itt,
S beküldöm a "Cimborá"-nak,
Amint következik:

            "Kedves Nagysám!
Olvastam egy számát
Én a "Cimborá"-nak,
Melyben Kegyed pályázatot
Hírdet kacsójára
Ella babájának.

No, mondom, öt éves,
Házias, erényes!
Ilyen kéne nekem épen
S nem valami dáma,
Aki finnyás, kényes.

Igaz, mackó vagyok,
Más egyéb biz senki,
S nagy merészség, hogy szememet
Nagysád babájáig
Merem felemelni.

De azért van nékem
Csinos kis vagyonkám
(Például most ezreket ér
Hosszúszőrű, barna,
Téli medvebundám!)

Van egy kastélyom is
Ott fenn Mármarosban.
(Igaz, hogy a hét szobája
mind egy szálig el van
Rekvirálva mostan.)

S amellett - elébe
Vágtam a dolognak, -
Bár szőrös a keblem, mégis
Igazi, hűséges
Jó szivet dobogtat.

Adja tehát nekem
kezét babájának,
Higgye el, hogy jobb sors ő-rá
- Akármeddig éljen, -
Nem is igen várhat!

Lakása lesz itten
A szekrény tetején,
Lesz társaság: bohóc, krámpusz,
S minden esztendőben
Fürdőre viszem én.

Válaszát epedve
Várom, hanem - tudja, -
Legyen szíves tudósítni,
Hogy az Elluskának
Mi a hozománya
S mi a staffirungja!?

Mély tisztelettel csókolja kezeit
Hű szolgája:
Mackó Demeter magánzó."

(1923. december. 9.)

 


A legszebb dalom
Édesanyámnak

Fogok dalolni édes szerelemről
Jövő napoknak bíbor hajnalán.
Füvek, virágok mind reám figyelnek
Bűvölten hallgat minden csalogány.
A föld mámoros, mély álomba szédül
S a dal csak zeng, csak zeng az ajkamon
Kezem a lantnak aranyhurjain jár
De mégsem ez lesz a legszebb dalom.

Behatolok a titkos műterembe,
Hol a nagy Mester vésője alatt
A jövendőnek márványszobra készül
S ihletve zengek Isten-titkokat:
Elzengem végig önfeledt ajakkal:
Kinek jut bukás, kinek hatalom,
Nagyobb leszek a régi prófétáknál: -
De mégsem ez lesz a legszebb dalom.

Elzengem halkan, fátyolos kobozzal
Fájdalmaimnak zordon énekét
Elpanaszlom, hogy hányszor is csalódtam
Hogy vesztettem el mindent, ami szép;
És akkor, aki tündérvarázslatban
Úgy élt bánattól, bútól szabadon
Szívéhez kap és forró könnye csordul
És mégsem ez lesz a legszebb dalom.

Ott leszek majd a szörnyű harcmezőkön
Hol bosszút állhat, aki sokat tűrt,
Hol vért gőzölgő paripák robognak
S az én ajkamon harsog majd a kürt
S e kürtnek hangja elnyel ágyudörgést,
Halálkiáltást véres rohamon,
Arcokon ég a lelkesülés lángja!...
De mégsem ez lesz a legszebb dalom.

Hanem amikor csendes alkonyatkor
Úgy ülsz borongón, édes jó Anyám -
Megtámadva az élet fájdalmától,
S könnyes szemekkel tekintesz reám;
Én egy ujjongó, édes dalba kezdek,
Szívem derüjét mind Neked adom...
Te átölelsz és némán összecsókolsz...
És ez lesz nékem a legszebb dalom.

1923. december 15.

 


Nem tudom

Ha leülök zongorázni
Mi zokog a húrokon?
Mért oly búsak a nótái?
            - Nem tudom.

Felkacagó, dalos ajkak
Mért beszélnek suttogón,
Mikor léptem arra ballag?
            - Nem tudom.

Kis virága tarka rétnek
Harmat-fényes zöld uton
Mért hervad el, ha rá nézek?
            - Nem tudom.

Ha rengeteg erdők utján
Magánosan bújdosom,
Mért huhog a bagoly úgy rám?
            - Nem tudom.

Mért nem jön rá enyhe álom,
Ha szememet lehunyom?
Mért virrasztok éjszakákon?
            - Nem tudom.

Mért les én rám annyi bánat,
Annyi éles vas szurony?
Átok nekem a világ csak,
S átka vagyok a világnak;
            - Jól tudom.

1924. január 13.

 


Tavaszi rózsatőhöz

Mi voltál ősszel? Csupa pusztulás.
Lehullott rólad minden kis levél,
Minden szirom, virág; -
Sírás nélkül nem nézhettem reád...
Olyan szomorú volt a búcsuzás!

És íme most, hogy itt a kikelet,
Illatos rüggyel telve ágaid
Bimbód is új fakad,
Felveszed újra dísz-palástodat
És úgy igézed vágyó szívemet.

Oh, köszönöm neked!

Jöhet ezután százszor is az ősz,
Az én szememnek nem hull már a könnye:
Tavaszi rózsa, megtanultam tőled,
Hogy nem búcsuzunk senkitől
És semmitől és sohasem örökre!

1924. április. 25.

 


Kirándulás az erdődi várhoz

Szürke lidérc vár!
Te, a nagy világ,
A vén föld képe!
Eljöttem hozzád,
Eljöttem végre.

Vágytalak látni,
Kinek a percek
Sírját nem ássák;
Vágytam hallani
Az elmúlt idők
Halk susogását;
Vágytam egy helyre,
Hol nyugalom van
S nem zavar senki...
Hüvös árnyadban,
Oly jó merengni!...

Szürke lidérc vár,
Mióta élsz már?
Látogatóid
Mind tova-mennek,
Aggastyánná lesz,
Meghal a gyermek, -
Csak te maradsz meg
Hosszú időkkel
Dacolva mégis...

Faladra irom
Egy darab kővel:
Itt voltam én is.

Szatmár 1924. április

 


Emlékül egy lánykának

Megkértél: írjak emlékül néhány sort
S oktassalak valami bölcsességre!

Mondd: honnan vegyem én a bölcsességet,
Mikor utána égőn epedett
Már annyi ezred annyi milliárdja,
S színes szavaknál nem lelt egyebet?

Jaj, mit írjak neked?

Azt írjam, hogy a bölcsesség
A szenvedés, a bánat? -
Hogy szépség nélkül nincs boldogság
És nincs szépség, ahol az ember
A fájdalomtól menten állhat?

Azt írjam, hogy a bölcsesség
A nyugodt semmibe-vevés,
Nevetve-eltűrése minden sebnek,
Bár mélyre vág a kés?

Vagy írjam, hogy a bölcsesség
Nyugodt várása a titkos jövőnek,
S míg mögöttünk az évek egyre nőnek,
Fontoljuk meg, hogy nemsokára
Minden, amit most valaminek látunk,
Szétfoszlik, semmivé lesz!...?

Hogy elmúlik a föld, a gond, a vágy,
A csók, a bú, a sírás és írás,
És minden akarás,
Mint széjjelpattan minden buborék?

Melyiket írjam?
Melyiket mondjam? Ítéljen az ég!

Te pedig addig ne vágyjál írásra,
Csak olvasd a papírt,
A szűz, fehér papírt,
Amelyre még por nem szállt,
És kéz nem írt!
... Hidd el nekem:
az ő beszédével a nagyvilág
Sok bölcs igéje fel nem ér.

Ha bölcsességre vágyol,
Maradj te is fehér, fehér!...

Szatmár, 1924. május 3.

 


A kis patak meséje

Édesanyámnak

Valaha régen pattogott a tűz,
S mi ott ültünk a kályha mellett.
Kékszemű, kicsi, szőke fiú voltam...
Karodba fogtál,
Meséket mondtál...
Be szép is volt az
És milyen kár, hogy kialudt a tűz!

Most hát cseréljük meg a szerepet!
Anyám,
Most én leszek hát,
Ki mesét mond neked
És te figyelsz reám.
Ugy-e, meghallgatsz? Rövid lesz nagyon.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Egy kis patak
Elhagyta a forráshelyét,
A zugó, mély rengeteget,
Hol az ártatlan, gyermeteg boldogság
Fehér szellője simogatta arcát:
Elhagyta anyját,
A gyönyörű, a szerető hegyet,
Mely önkebléből bocsátotta ki:
Menj élni!

Elhagyott mindent, ami régi
És ment a kis patak,
Ment - élni!...
És úgy találta: szomorú az élet - -

Folyóvá dagasztotta az Idő;
Virágok mosták benne arcukat
És városokat látott fényben úszni.
S papírhajókat eregettek
Bodros hátára pajkos gyermekek,
De nem vidult fel láttukon soha!

Folyammá dagasztotta az Idő.
Hidak ölelték kacér nevetéssel,
Bárkák szelték át, ringó csolnakok,
Vad, száguldó hajók,
Melyekből nóta, zene, csók
Mámoros hangja özönlött ki éjjel
A csillagfényben hömpölygő habokra,
De szomorú volt a folyó
És nem vidult fel láttukon soha!

Ő mindig álmodott.
És hallotta a fenyvesek zúgását
És vágyott lenni újra kis patak,
Akit beszélni tanít az anya
És puha keblén altató nótával
Ringat el lágyan...
S így álmok között ment, ment a folyam,
Míg érkezett egy messze, messze tájra,
Hol kitárt karral várta
A tenger.

És szólt a tenger:
Mióta várlak!
Ez itt a Végtelen,
Ez a Boldogság, örök Óceán!
Karomba zárlak,
Csókokba fojtlak,
Csak felejtsél el minden bánatot,
Minden bohókás gyermek-álmot,
Ami tán mostanáig
Az életedet megkeserítette!
Jer hát lihegő, vágyó kebelemre,
Jer, légy vidám!

Ment a folyó.
Nagyon lassan és nagyon szomorún ment,
S az öröklétben halkan elvegyült...

Boldog lett? Nem lett? Nem tudom.
De a hajósok messze tengeren
Vihardulásos, szörnyű éjszakákon
Most is hallanak egy bús, síri hangot,
Amint átkozza a gonosz Időt,
S amint panaszos, fájó zokogással
Jajdul fel:
Anyám!
Miért is kellett Tőled elszakadnom?!
Én édes, jó anyám!...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Lám, vége van.
Milyen furcsákat mesélek is én!
Mondd csak, anyám,
Mondd, tetszett a mesém?
Az én szomorú, bolondos mesém?...

Máskor talán majd vígabbat mesélek
És okosabbat!

Szatmár, 1924. június 10.

 


Tanács

Ne legyen lelked soha vad, viharzó,
Ne legyen lelked nyugtalan soha,
Ne zúgjon rajta soha át
A szenvedélyek átkos vihara!

Mert lásd, a dühös, féktelen vihar
A tó vizét is csúnyán felkavarja
S felszínre kerül mélység-rejtekéből
A rút iszapos alja...

Legyen a lelked mindig csendes,
Fohászos, békés, altató;
Legyen lelkednek örök mintaképe
A napsütéses, tiszta tó!

Álmok tündére fürdik ott
Kora hajnaltól késő estig,
Éjjel pedig sugaras-szépre
A mennyországnak csillagai festik.

Szatmár, 1924. június 16.

 


Az élet

Valakinek, aki beteg, -
akit szeretek, -
s aki nem vigyáz magára.

Óh, jaj, nagyon vigyázz!
Színes papírhajó az élet
Szívedhez tapadt aranyos játékszer,
Meleg gyermekkézből vízre tévedt,
S ha nem fogod jól kötelét,
Ellibben, feldől, elmerül -
És minden, minden, semmivé lett!

Jaj, vigyázz!
Pici piros léggömb az élet,
A jó Istentől névnapi ajándék,
S ha gyönge ujjad félve reszket
S a vékony zsinórt elereszted,
Elvillan, elfut, elrepül, -
(S óh, szörnyű gyász! -
Helyébe kapsz egy fakeresztet!...)

Jaj, csak vigyázz!

1924. július 22.

 


Magány

Az ajtókat ma kulcsra zárom:
Legyen nyugalom idebent
És senki énrám ne találjon
S öleljen süket, tompa csend... -
Az ajtókat ma kulcsra zárom.

Befedek minden ablakot:
Legyen mélységes vak sötétség
És ne kísértsen alakod,
S maradjon kívül minden kétség... -
Befedek minden ablakot.

A csöndességtől szinte fázom
Nem lesz köröttem senki, csak
Pár láthatatlan, lenge álom
És zord-fekete, vak falak -
Az ajtókat ma kulcsra zárom.

1924. július. 28.

 


Mese

Most mesét mondok:
Ősz fele jár -
És hullnak a lombok
És fú a szél
És komoran és fenyegetve
Jön a tél,
Jön a tél!

Búsat mesélek:
Ősz fele jár -
És hullnak az évek
És múlnak az évek
És komoran és fenyegetve
Jön a tél,
Jön a tél.

1924. augusztus 3.

 


Játék

Megtörtént mese


Két kis gyerek játszott az erdőn.
- Hallgasd meg ezt a bús mesét -
Szamócát szedtek,
Lepkét kergettek
És futkároztak szerteszét.

Játsszunk bujócskát - szólt az egyik.
Nagyszerű lesz! - felel a másik -
- Keress meg engem!
Elbujok csendben.
Csak fordulj el egy pillantásig!

S tovaszaladt a kis leányka - -
- Szomorú lesz a vége, meglásd! -
Egyik ment jobbra.
Másik ment balra
És nem látták meg soha egymást...

Szatmár, 1924. augusztus 7.

 


Munkára fel

Most felveszem a ceruzát
És siklatom a lapon át,
Futva, serényen.

Nem heverészek puha ágyon;
Valahogy szörnyen írni vágyom,
Futva, serényen.

Elszundikálni buta vétek -
Addig írhatok, amíg élek,
Futva, serényen.

Egyszer majd úgyis jön a Bánat,
S én kiejtem a ceruzámat,
Csöndesen, árván - -

1924. augusztus 8.

 


Én vagyok a hibás

Nem láttam meg a tűzkövet
mely utamon hevert,
sziporka fényt lövellve;

csak azt láttam, hogy valaki, -
valaki más
utánanyúlt és fölemelte.

(Én buta, vak szemem!
Jól meggondold, hogy
ezután láss-é! - -)

Szeretnék nagyon, nagyon sírni!
...Enyém lehetett volna;
most már a másé!

1924. augusztus hó 15.

 


Esik az eső

Esik, esik, esik.
- Átlátszó, gyöngyös cseppek
peregnek le az ablakon,
míg elgondolkodom - -
Esik, esik, esik.

Nem régen szép volt, sugaras:
a szürke por is
aranynak látszott,
mikor a tűz-csók rajta játszott -
Nem régen szép volt, sugaras.

Miért most ez a bús sötét?
Ez a borulás odakünn,
ez a borulás idebenn
s miért ül fájós szívemen?
Jó Istenem, miért?

Míg lelkem haló álmai
a múltat keresik,
idebenn hull a könny, hull,
s odakünn esik az eső, -
esik, esik, esik...

1924. augusztus 26.

 


Eredj papír!

Virsik Máriának ajánlom,
kísérő sorokul levelemhez.

Eredj papír, fehér papír,
ahová küldlek, csak eredj -
rohanj, rohanj szép szárnyalással
ne állítson se völgy, se hegy!

Te reád várnak meleg szívvel,
otthont kínál a szeretet -
és valót mutat minden ember
és nem betanult szerepet.

Megsimogatnak puha kézzel
- csoda, ha lángod nem lobog! -
Feletted fényes, meleg szempár
bársonyos tűzzel mosolyog.

Ahova küldelek, nincsen ősz még,
tarolt fák alatt bús alak,
kacagás járja, friss ujjongás
és napsugarak hullanak.

A te gazdád olyan búsongó,
ha ül, ha jár, ha sír, ha ír - -
Rohanj, suhanj szép szárnyalással,
repülj papír, fehér papír!

1924. augusztus 27.

 


Kincsek Hegyénél

Előttem áll a Kincsek nagy Hegye,
amelyről nem tud senki a világon
és csákányomat mélyen belevágom.

Érzem, hogy mélyén rejtezik,
mit törpe ezrek vágyas kínnal üznek:
érzem, hogy mélyén lenni kell
napfény-aranynak,
holdfény-ezüstnek.

Cseng, bomlik, hullik, dübörög a kő,
s bár verejtékgyöngy ütközik orcámon,
én rejtett kincsem csak nem jön elő...

Uristen! Hogyha nékem kincsem volna,
nem rejteném el hétzáros tanyán;
Uristen! Hogyha nékem kincsem volna,
Pazar szivemmel mind kiosztanám!

Zendülnének nagy, zengzetes zenék
és csilingelő, kincses muzsikámért
megáldana a koldus-nemzedék...

... Ha százszor ejtem csüggedő karom,
vágni a vágyak százszor újra üznek,
mert én tudom, hogy ottbent lenni kell
napfény-aranynak,
holdfény-ezüstnek.

1924. szeptember 2.

 


Nagy fa, kis fa

Schőber Emil tanár úrnak szeretettel

Öreg tölgyfa,
csemetefa
egymás mellett hangtalanul állnak.

Öreg tölgyfa,
csemetefa
az életben egymásra találtak.

Öreg tölgyfa,
csemetefa
napsütésre mindhiába várnak.

Öreg tölgyfa,
csemetefa,
megértik, hogy vége van a nyárnak.

Öreg tölgyfa,
csemetefa
minden este együtt sírdogálnak.

Szatmár, 1924. október 4.

 


Nyugalomnak éje

Lent csendes a föld,
mint májusi tenger
és jó puha ágyán
alszik az úr,
a kicsi úr:
az ember, az ember.

Fentről pedig
hogy áldást hintsen,
csillag szemével
békét mosolyog,
csodát mosolyog
az Isten, az Isten.

(1924. október 19.)

 


Tengerész-testvérnek

H. J. születésnapjára

Tengerész-testvér! - már szürkül az ég,
hideg hullámhegy tornyosul magasba,
sikolt a szél, rohan az ár...
Most vihar készül, tengerrengető!
hajó-fordító, mélybe-temető!
Tengerész-testvér, fogd a kezemet!

Hullám hullámra dübörögve csattan,
repül a hajó, mint a vészmadár,
merül a hajó, mint a halott buvár
recseg és ropog minden eresztéke,
és bömböl a nagy, sivár végtelenség:
most én vagyok az úr!
Meghalt, meghalt a béke!

Testvérem, nézd: az elemek
szűkölnek, fáznak, vonítanak a kíntól -
testvérem, nézd, a bősz erő
játékszer lett a nagy ostor alatt!
De mi ne bújjunk félelemben össze,
ne dermedjen meg sokat-merő vérünk
Valamit érünk
és feszült innal vonjuk a vitorlát
és verő szívvel mentsük a hajót!

1924. november 9.

 


Őszi mezőn

Vizes, szürke ködbe veszőn
merednek fel a fák,
s valaki jár a holt mezőn.

Sápadtan, némán széttekint:
Hát megint eljött a Halál,
eljött az ősz megint, megint!...

Tar ágak közt prédát keres
a felsivító szél,
de minden puszta és deres.

Hűvös, fehér, ködbe veszőn
merednek fel a fák,
s valaki jár a holt mezőn.

Milliós zöld bizodalom
Most temetés-utáni, könnyes,
nyirkosan-hideg hullt halom.

Valaki csendben térdel rajta...
Valaki sír!
Csend!... hallga... hallga...

(1924. ősz)

 


A rózsák

Éjfél felé jár.
Künnt ordító szél szárnyán
kavarog a hó -
lent elterül - hullámzó takaró,
s a csörömpölő cégértáblák
átkozva szidják a cudar időt.

...Bennt a kicsi, hideg cellában
szomorú-arcú Mária kép előtt
imádkozik a páter.

A képkereten összefogózkodva
elhervadt rózsák koszorúja csügg le
- meg-meglibben a befütyülő széltől, -
s az Isten-anya jóságos szép arcát
idegen, túlvilági
bánatszínekkel fátyolozza át.

Csend. Imádkozik a barát:

- Jó kis fiú volt,
szeretett Téged!
Ne vedd el Tőlünk,
mert szép az élet!

Ragyogó szemmel
nézett a harcra
s mindig piros volt,
mosolygott az arca...

Most szomorú szegényke
most nem örül,
most hervadt és beteg,
mint a rózsák a szentképed körül -
de most is hiszi még,
hogy a Te szíved mindig könyörül.

Mert rózsa volt ő:
Isten ecsete volt festékbe mártva,
Ő végezte a színkeverést -
mert rózsa volt ő:
mámor-illatú, kacagóan édes,
remegő csókos, tavaszi és hamvas.

Most ő érette imádkozom én:
hallgass meg, hallgass!
Nézzél le szépen beteg kis fiadra
nagy szenvedését megkönnyezve lásd
s adjál a Te
szép földi rózsáidnak
tavaszt, meleget, hitet, gyógyulást!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Éjfél után van.
Künnt ordító szél szárnyán
kavarog a hó -
lent elterül - hullámzó takaró -
s a csörömpölő cégértáblák
átkozva szídják a cudar időt.

...Kicsi házikó patyolat kis ágyán
lázálmos-arcú, beteg kis fiú,
s fel-felijedve hallgatózik,
míg a szél odakünt
üvöltve, süvöltve, sikoltva fú,

Anyám vizet! - felnyöszörög
és szerteszét
tapasztja tágranyílt
két fekete szemét.

- Anyuska, jer ide!
Nézd, olyan régen nem zokogtam
s most sírni kell -
hát hadd sírjak neked!
Anyuka, tudod, hogy én meghalok?
és úgy félek, ha nem vagyok veled!

Úgy-úgy, csak simogass!
Ugye, hogy engem szeret a jó Isten,
amint Te is szeretsz -
pedig meg nem érdemlem,
mert rossz kis fiú voltam:
megbántottalak sokszor - nem akartam,
s most nagyon bánom, látod...
Ugye, hogy nem haragszol,
Ugye, hogy megbocsátod?

Múltkor a kamarából
- olyan merőn az arcom miért nézed?
Múltkor a kamarából
elvettem én egy ici-pici mézet,
pedig Te nem engedted azt nekem.
Ez volt azóta legnagyobbik gondom...
Most már meghalok, nem baj, ha elmondom.

Aztán a bokrétádból
kivettem titkon egy szép rózsaszálat,
hogy a gomblyukom ne legyen üres.
Tudod: oly szép volt, illatos, tüzes,
ragyogó színre festett -
Tudom, hogy aztán sokáig kerested.

Elvittem annak a szép, őszhajú
jóságos, szent papbácsinak,
akinél jobbat még sohase láttam,
ki mindennap megcsókolt,
s megsimogatott az iskolában.

Odaadtam neki:
Van egy gyönyörű Szűz Mária képe,
Karján kis Jézus - csudaszép dolog -
öleli anyját, boldog, mosolyog,
arca, mintha csak május-szél lehelné -
Odaadtam neki:
tegye a képe mellé.

Amikor láttam, a szívem úgy égett!
Ha meghalok, s nem látom többé,
csókold meg azt a képet!

...De nézd, Anyuska, hogy ver a szívem,
hogy riadoz, hogy verdes!
Nem, most már csendes,
alig üt lustán,
jaj - fáj - fáj -
Édes anyuskám, drága jó anyuskám!

De milyen furcsa vagy te!
Sohse éreztem,
hogy a karjaid ilyen puhán fognak
és szárnyad is van, mint az angyaloknak,
Hogy fénylik a kis lámpa!
Hogyan csapkod a lángja.
Nézd, olyan, mint a nap!
            -
Ki az, akitől fénysugarat kap?
            -
Repülök messze,
de milyen szép!
Virág... sok rózsa...
Szűz Mária...
Meghalok, csókolj, csókolj meg, anyuskám!

...Kicsi házikó patyolat kis ágyán
nyugodott arcú, sápadt kis fiú,
s zokogó anyja
reáborulva
nem hallja már, hogy odakünt a szél
üvöltve, süvöltve, zokogva fú.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Hajnalodik,
elül a hóvihar.
Bent a hideg, kicsi cellában
csonkig égetten pislákol a gyertya,
s a Mária kép előtt
imádkozik a páter:

- Jó kis fiú volt,
szeretett Téged,
Ne vedd el Tőlünk,
mert szép az élet.

Ragyogó szemmel nézett
a gyerek-harcra
s mindig piros volt,
mosolygott arca.
Most szomorú szegényke,
most nem örül, -
most hervadt és beteg,
mint a rózsák a szentképed körül.

Gyógyítsd meg szépen
s tedd őt boldoggá, ahogy akarod,
mert a rózsáknak élni kell - - -

Zokogva borul arcra a barát,
- és legyen meg a Te akaratod!

Reggel van -
felnéz - csend
barázdás, fakó arcát
a lecsurgó könnyek
simára mosták

és néz és felkiált - - -

A kép körül az első napsugárban
kacagó-fényű színpompában
élnek, virulnak, ragyognak a rózsák.

1924. november 18.

 


Kis meditáció

Ibolyával,
kikericcsel,
hóvirággal
telehintett hímes réten
táncol a tavasz tündér-lánya
hófehér, habos, grenadin ruhában -
kacag és táncol
és táncolni csal engem is.

Miért gondolok én
mindig egy sápadt, őszi arcra?
Miért gondolok én
mindig az őszi gyermeklánc virágra,
a gyujtoványfű sárga virágjára
s a vére-hulló fecskefűre?

Kicsit fáj a seb
és áll a kínzó paradoxon:
táncolni jobb,
nem táncolni szebb.

1925. április 5.

 


Szomorú bókok

Olyan vagy, mint egy hópehely.

Fehér vagy,
könnyű vagy,
szép vagy,
tünemény vagy:
elolvadsz csöndesen,
tovatünsz halkan...

Miattad sírok habkönnyű dalban:
Olyan vagy, mint egy hópehely.

1925. április 5.

 


Bál után

Mint jó lovas, mikor lovára ráterem,
veti magát a hajnali fény
a mennyezeti rácsos ablak poros üvegére.

Kihalt, üres a bálterem.

Fáradt, unalmas arccal
ődöngök végig,
mégegyszer utoljára
én: - az utolsó.

(Most jó lenne a szívem hamvvedernek)

A sikos parkett még nem itta be
a konfetti esőt,
s a hurkot-vető papírszalagok
ezer foszlányban szanaszét hevernek.

...Lehajtott fejjel kémlelődve nézek:
valamit keresek,
valamit, ami drága, -
sok zöld, lila, veres
papírfoszlány között
keresem, amit mindenki keres!

egy kis darabka boldogságot.

Nagybánya, 1925. április 22.

 


Erdély

Szeretem Erdélyt! -
Ezt mondja mind, ki erre lép,
és ezt mondom ujjongva én is:
kemény föld, de szeretem mégis,
mert csodaszép, mert meseszép;

Valahogy erre
élnek nagyon a régi mondák,
csillagcsodáktól terhes ég
s mind, mind a régi hun mesék,
s virágot hajt a régi holt ág.

Havas hegyláncok
komor őrségen sorba állnak
és sok misztikus estelen
elsugdosódnak csendesen
hőstetteiről Atillának.

Öreg táltosok
fehér szakála lebben itt
- távolon át is színezüstből -
áldozati tűz égbe füstöl,
s a szügyönszúrt mén felnyerit.

Sárkányok jönnek,
hegyek ölében mély-lakók,
torkukból kék tüzet okádnak
az unokákra méla vádnak. - -
Szelidek, szépek, meghalók...

Zsongító titkok
ülnek itt rá a képzeletre,
a könnyben van már a vigasz,
lehetetlen itt nem igaz, -
s a történelem táncol egyre.

Szeretem Erdélyt! -
Hány ember sír, ki erre lép,
s hangos szóval ezt mondja mégis:
Itt születtem, szeretem én is
és csudaszép és meseszép.

Nagybánya, 1925. április 29.

 


Jerünk sétálni!

Édesanyám születési évfordulóján


Átvirrasztott sok éjszaka után,
virágzó május piros hajnalán
hajítsd el a fekete gondot:
jerünk sétálni, édes jó Anyám!

Bejárunk minden zöldfüves mezőt
így egymás mellett, kéz a kézben -
hajadra rázom a virágzó fákról
a friss szirom-esőt:
én leszek most a vezetőd!

Nézd! Látod? Itt van csak az élet
itt van örömfa,
és kacagással teli, zsenge fű, -
Ugy-e, hogy ez más, mint a bánat
a szoba-élet sok borongós estje?
Ugy-e, hogy ez nem keserű?

Átvirrasztott nagy éjszaka után,
virágos május piros hajnalán
hajítsd el a fekete gondot:
jerünk sétálni, édes jó Anyám!

...Látod a sok sárgaszín virágot,
a sok-sok pajkos, játszi, tarka lepkét,
melyek a rétet nyüzsögve ellepték,
s a természet száz apró
csudabogarát?

És látsz-e oda-át?
Szemünk nézését rebbenetlen állja
a vad, kusza-bozótos
fekete erdő rejtelmes homálya.

A tarka kis gyík igyekezve surran
a fűszálak között,
pár siető kis hangya
beleütközött...
És az egész felett
sötétkék, tiszta boltozat,
s valaki titkos, rettentő nagy Úr van,
aki figyel, figyel,
s aki minket is észrevett:
tudom.

Míg körülöttünk nyüzsög a világ,
képzeljük el, hogy két lepke vagyunk,
két kis gyík, hangya, reggeli virág
és nézzünk fel, az égre
bízva, hitesen, a nagy Úr szemébe!

Hiszen nagy Isten
olyan csak a gond,
olyan nagy semmi,
mint pelyhes, fehér gyermeklánc-virág:
megállunk itt a kék Szamosnak partján,
megtámaszkodva durva deszka karfán,
s rázzuk libegő könnyű pelyheit
a zsongva-futó hullámok felé!

Aztán megölellek
és táncolok, és harsogom a nótát,
amint a szívem feszíti belőlem;
hétköznapi sok éjszaka után
egy édes ünnep piros hajnalán
szelekbe szórva minden gondot,
sétálni voltunk, édes jó Anyám!

1925. május 12.

 


Ebéd után

Pihentető
homály,
kék ég és piros háztető.
Az ablakon tul
fák diskurálnak,
millió levél,
millió ág.

Légyzümmögés,
rengető,
ringató,
altató pamlag - ...
Ennyi a világ.

1925. május 16.

 


Vissza

Édesanyámnak

Álmodjuk vissza most magunkat:
hogy volt tizenkét év előtt -
Istenem, hogy elfelejtettem
a kis ruhát, s a kis cipőt!

Mikor fiadat gyorsan vitte
hat esztendős, kis fürge lába
és reggelenként kézenfogva
kisértél el az iskolába.

Arcomat sokszor összecsípte
a vén apó, a jéghideg Tél -
Te meleg szájjal megcsókoltad
és megkérdezted: Hogy feleltél?

Tisztázni akkor a nagy kérdést
fiadnak több volt még a mersze...
- Álmodjuk vissza most magunkat
egy-két napra, órára, percre!

Álmodjuk vissza most magunkat:
hogy volt tizenkét év előtt -
Juttasd eszembe újra, újra
A kis ruhát, s a kis cipőt.

Álmodjunk nagyon, nagyon szépet,
ringatózz szépen el velem,
álmodjuk most a régi álmot,
hogy ne féljek a kebleden!

Mert elhagyjuk az iskolát már,
de iskolánk az élet éppen
s hozzám most már oly közel van
s most már erre az útra léptem.

Álmodjuk vissza most magunkat
és álmunk ne legyen hiába...
Maradj mindig félő fiaddal
és kisérd el az iskolába!

1925. június 10.

 


Poézis

Belül a könnyek folyamát
követni a nagy véghetetlen parton.
Belül a könnyek folyamát
terelni be a sziklás alagútba,
s mielőtt zúgva, dörögve beömlik,
kifogni egy-két elázott virágot.

Kívül mutatni:
Örök ujjongó alakot,
félrecsapott kalapot,
kacagni kincses klarinéton,
zajongni zengő zongorán,
és játszani csak egymagamnak,
ha más senki se marad ott,
s megint elölről:
játszani halkan egymagamnak
zajongó, zengő zongorán,
kacagó, kincses klarinéton,
mutatni bohém alakot,
félrecsapott kalapot... -
Kívül mutatni, mindig mást mutatni!

Csendül a nóta,
ki tudja: mi óta?
Ki tudja: mi vár?
Csendül a nóta,
mit neki kóta!
Cseng a pohár!

Belül a könnyek folyamát
követni a nagy véghetetlen parton.
Belül a könnyek folyamát
terelni be a sötét alagútba,
s mielőtt zúgva, dörögve beömlik,
kifogni egy-két zsenge, kék virágot,
kisimogatni, csókkal szárogatni,
nem bánni, hogyha millió szem néz is:

Kettős világban, kettős szivvel élni:
Ez a poézis.

1925. június. 25.

 


Volt egyszer egy király

Volt egyszer egy király...
Nyirkos, suhogó, őszi esten
így kezdem el a mesemondást, -
de nem hiszem, hogy befejezem.

Volt egyszer egy király.
Öröm-tavasz volt, mi lelkét megülte
és imádta a csatát s a mesét
és csók-tündérek táncoltak körülte.

Tudott terülni,
- haragos villám! -
tudott repülni
aranyos hintán,
tudott mesélni,
hinni, remélni,
táncokra járni,
ujjongni, várni.
S ragyogó szemén soh' se hordott fátyolt,
Szép és bolond és különös király volt,
- csak épp' szeretni nem tudott szegény.

Volt egyszer egy király.
De ráesküdött jövője és multja -
s amit nem tudott, egyszer megtanulta.

Mit tudta ő, hogy ez a vén világ áll,
ország bajával mit törődött!
Csak sápadtan gyötrődött
és verseket írt fehér holdvilágnál.

Nem tudott égi nyugalmat találni,
sorra lázadtak leghűbb katonái.
Nem lelt egyetlen térdethajtó lelket,
tornyos honából menekülni kellett;
ezer folyóvíz hömpölygő hulláma
halálos átkot zúgatott utána...

Ugy-e hogy szomorú!
De én tudom, hogy így volt
és ez a mese igazi mese.

... Már nincs, csak volt...
Volt egyszer egy király -
és elfojt a sírás -
és a mesémet, szomoru mesémet
folytassa más!

Szatmár (1925. június. 28.)

 


Vers a galambokról

Imádságos lélekkel
jaj, kevés ember van ma!
Az én szivem most biztató,
hegyi, sugárzó, tiszta tó,
tenger-szemű Szent Anna.

Jaj, kevés ember van ma,
aki szépeket gondol:
nagy lármás napok estelén,
hadd írjak bongó verset én
a fehér galambokról!

Olyan fehér a szárnyuk
olyan fehér a csókjuk,
milyenre csak ég könnye mos
és nem fehér a papíros
ha írni vágyom róluk.

Liliom-kelyhű álom,
Szűz Szent-Lélek varázsa!
Igézetes-szép mindahány,
mint vasárnapi kisleány,
ha megy az áldozásra.

Tán mindegyikök sóhaj,
messze valaki álma...
Kis galambházból jöttek el,
hogy legyen itt egy röpke jel
fehér valóra válva.

A szembelevő házon
tipegnek, búgnak halkan -
Jaj, vigyázzatok emberek,
még sóhajtani sem merek,
hogy nehogy megzavarjam!...

Imádságos lélekkel
ember alig is van ma!
Az én szívem most biztató,
sugárzó, hegyi, tiszta tó,
szép, tükröző Szent Anna...

Most zengnek muzsikámon
halkan hárfázó hangok:
kiüldözik a dúc-falak
Szent Anna tóba hulljanak
a hófehér galambok!...

Szatmár, 1925. július 9.

 


A szélről

Minden nagy bánatnak oka a szél:
Ő sepri tova a lehullott szirmot,
ő veri fel az utak porát,
miatta lesz tele két szemünk porral,
s miatta bámulunk könnyeken át...

Szatmár 1925. július 10.

 


Csillagszemű lovagok

A tiszta nemzedékhez


Csillaghullásos, meleg éjjel
nyerik el ők az életet -
villanó fénysáv sötét bolton,
amit a kardjuk éle vet.

Köntösük fehér, jégsziporkás,
beszédes csillag a szemük,
arcuk, mint a pünkösdi rózsa
és édes szólni ővelük.

Homlokukat sivító szélben
messze kerüli el az árny
és lobogójuk pihe-könnyű,
mint selymes, fehér lepke-szárny.

Sárkányfiakra törnek zúgva,
de akkor is mind mosolyog
s szólnak, ha jönnek győzelemről:
Nem is volt olyan nagy dolog!

Otthonként néz le rájok este
a csillagejtő, messze ég, -
Ezek az Új Föld katonái,
ez a csodás Új Nemzedék!

Virág pattan ki, merre járnak,
ezüst patkós lovuk nyomán
s a szikkadt bokor rügybe csendül,
mint Áron-vessző hajdanán.

Hej, vágtassatok erre, erre!
- A világ itt még oly halott! -
Gyertek hős, ifjú paripások,
ti csillagszemű lovagok!

Szatmár 1925. július 15.

 


Akácos úton

Ringató fákon zúg, zizeg, zenél
millió kerek, zöld akáclevél.

A kis uccára amikor betérek,
mellettem bárki boldogtalan féreg.

Csapott kalappal, mint egy kis kölyök,
Hajrás-ütemű csárdást fütyölök.

A fák rámnéznek, régi ismerősre:
ezeknek mindig én vagyok a hőse.

Piros portrémhoz sötétzöld keret -
és ők mondják meg: szeret, nem szeret...

Kacajom, mint friss, alkonyati pára
áldást lehel a sok-sok akácfára.

Nagybánya 1925. augusztus 22.

 


Be rossz!...

Be rossz ilyenkor céltalanul járni!

Mintha komoran magam után húznám
csöndes bánatát minden ősapámnak,
úgy baktatok a szürke, őszi utcán,
a nedves köveken,
s a hullott, sárga levélhalmazon.
(Néha van köztük egy-egy korapusztult,
zöld levél; -
azt felveszem és megsimogatom.)

Hang nem riaszt,
fény nem vakít - -
csendesen, mélyen körülfigyelek,
mintha keresnék valakit,
aki késik, vagy nem akar eljönni.

Kiürül minden boglyas fecskefészek,
Akire várok, nem jön
és aki jön, nem vártam,
de mégis minddel furcsán szembenézek;
Szemükben ott kísért a régi kép,
a siratott, a nyári... - -

Nedves, halk, esős, őszi délután
be rossz egyedül, céltalanul járni!

Nagybánya, 1925. augusztus

 


Selyem-festések

Magános kirándulás


1. Lejöttem a dombról, mert a fatörzsön, amelyen ültem, hangyafészek volt és a közeli méhes lakói fülem körül dongtak.

Lejöttem ide és leültem a patak partjára s lábamat, mint egy kis gondtalan, thüringiai pásztorfiú, lógattam a vízbe. Most itt ülök. A patak folyása csendes és én gondolkodhatom életem folyásáról.


2. A világ dolgai olyanok, mint a gondolataink, vágyaink és a mi lelkünk a természetet utánozza.

A patak felé hajló karcsú fűzfa hasonlít betegágyamat virrasztó édesanyámhoz; a víz énhozzám rohan és úszik rajta virág is, lerágott körtecsutka is.

Itt, az öblösödésben egy kis buta liba evickél, a hegyek mögül fellegek füstölnek és a falánk szunyogok nagyokat csípnek rajtam.


3. Lekaszált margarétákat dobok a vízbe, lassan, egyenként.

Emlékek ütődnek a szívemhez, lassan, egyenként.

Például emlékszem arra a kis szőke német festőlányra, akivel a minap találkoztam és aki a kedvemért magyarul kérdezte:

- Maga mikor fog muszáj lenni elutazni?

Olyan kedves, naív, síró-nevető kék szeme volt. A szavakat úgy szürcsölte, mint a málnaszörpöt. Az életről beszélgettünk és ő azt mondta:

- Tudja, mi nagyon szegények vagyunk a világon, aber unsere Seele...

Megszorítottam a kezét és hazáig kisértem.


4. Itt olyan megnyugtatóan szép minden. A táj. Szeretnék érteni valamit a festészethez.

Tegnap a Zazar partján mentem és egy hírneves ismerősömmel találkoztam, aki festett. Néhány kihízott malac is arra lábatlankodott: röfögtek a képre.

- Műértők - kacagtam.

- Hagyja el, barátom, - mondta az ő szokott oktató hangján - sok ember többet malackodik és kevesebbet ért a művészetekhez, mint ezek.

Megint kacagtam: őneki igaza volt.


5. Most végigcikázik előttem összes versem, amit életemben írtam. Félek az utcán járni: hátha valamelyik embernek eszébe jutna, hogy leüssön, mint sokszoros gonosztevőt.

Mennyit is küzdöttem a formával, Istenem! Verspatakjaim hol csobogva csergettek, tisztán és játékoson, hol méltóságosan hömpölyögtek, mint a Szamos hullámai, hol posványosan züllöttek szét és én nem tudom: hol állok meg velük.

Érdekes: most selyemre festek - selyempuha a ceruzám hegye, - és még mennyivel érdekesebb volna, ha húsz-harminc kép után jönne egy szél és belelibbentené az egészet a vízbe...

Vinné, vinné az ár... Valaki kifogná...

... Ejnye, öt percen belül már másodszor jut eszembe az a kis szőke, német lány!


6. Megzavarnak gondolataimban. Bogárszemű parasztlány jön a patak tulsó oldalára, hogy bemerítse csuprát.

A víz fekete és haragos a bennefürdő fellegektől, de mégis finoman és kacagóan veri vissza a naptólsütött, gömbölyű arcot.

Odanézek, nevetek és kezemmel üdvözletet intek át.

Idenéz, szamárfület csinál és elszalad.

Ó, Tagore, Tagore, India nagy költője, láttál-e te valaha ilyet?


7. A patak még idegesebben borzolódik és egyre dagad. A hegyek között esik már.

A fák komolyan összebólongnak a széltől és ütemesen potyog egy-két túlérett szilva.

Odafent kugliznak: mindig nagyobb robajjal döngenek végig a golyók az ég boltozatán és valami megnevezhetetlen, túlfeszített szag van a levegőben, mely izgat, fenyeget és tompán sajogtat fejünkbe.

Rohanni kell. Nagy cseppekben esni kezd.

Recsegve, bömbölve iszonyú villám suhint a levegőbe: valahol lecsapott...

- Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben...

Nagybánya, 1925. augusztus

 


Jéghegyet építek

A világ csábításának írom


Ezt a szikrázó, havas világot
soha, de soha el nem éred,
ahol én hegyet hordok össze
jégből és hóból, vakfehéret.

Azt akarom, hogy a kelő Nap
isteni, szűzi csodát lásson;
s ha minden démon rámesküdnék:
hideg marad a kézfogásom.

A jó Isten a jégvirágok
szírmait ide szórva adja
és így lakom a fehér várban
én, jégvilágok jéglovagja.

De ha gonoszul érzem olykor,
hogy az élet így hideg, árva,
s hogy a jégcsúcsból Vezúv készül,
s a hóból ízzó, vörös láva; -

imádkozom bús miserérét,
írgalmat esdve felrivalgok
és jégvilágom jégvárában
megkondulnak a jégharangok.

Szatmár 1925. szeptember 1.

 


Napkelet felé...

Halott meséink fekete kriptáján
befedett arccal, némán zokogunk:
megölte őket anyagelvűség,
hideg, nagy ősz és sötét háború,
s most elhagyottan vacog a fogunk.

Szegény magyarnak különös a sorsa:
körülölelték Páris árnyai,
kecsegtették dicső, örökös dallal,
és orvul mégis mit akartak ők? -
Álmos szívébe pengét mártani.

Megölték minden szép keleti vágyunk,
szív helyett adtak berregő motort,
mesék helyett Anatole France-regények
kijózanító, gúnyoros szelét,
mely csaknem hogy a halálba sodort.

De most elég volt! Reflektorok fénye
leálcázza az álromantikát,
Páris árnyai aludni mehetnek,
hazug lelkükkel fel nem támaszthatják
halott meséink szunnyadó hadát.

A sok sírásba fejünk is megőszült
és ősszel vágyunk Napkelet felé;
Nyugat megutált parkjai helyett
A Dzsungel álma jöjjön ébresztőnek,
Ő legyen mienk és az Istené!

Jőjjön Tagore sugaras világa,
ragyogjon a sok temető felett, -
mi régi hitünk, mi régi Hazánk
jőjjön, tanítson énekelni minket:
tűz-csókos világ, forró Napkelet!

Szatmár, 1925. szeptember 5.

 


A patak megkísért

Borzongva ülök itt a patak partján,
Olyan hideg és nedves az idő,
s a világ mégis, mégis vetkeződik:
Gyors egymásután veti le magáról
lombok, virágok ünnepi ruháját.
Halott levelet ringatva el lágyan,
elfulladt hangon dalol a patak.

Cigarettám füstjébe burkolózva,
hasonlitok a füstölgő hegyekhez
és idegesen kérdem magamat:
szabad-e ilyen bánatba borulni
tizennyolc éves, színes-szavú szívvel
és itt ülve a zúgó patak partján
szabad-e nézni üresen az őszt?

Hiába ősz van, most már nincs segítség,
könnyem sincs, csak egy halk vágyam talán:
felmenni a legmagasabb toronyba,
széttekinteni mégegyszer a földön,
a temetőn, a ködös házakon,
aztán nagy ívben, szépen kialudni,
mint egy patakba dobott cigaretta.

Keskeny kis pallón kell átmennem,
s komor szédület zajog bennem;
alul habzik, rohan az ár,
fent károg a hollómadár
és nekem mégis át kell mennem.

Ahonnan jövök, sohse-gondolt,
nagyszerű, fényes vigalom volt,
de engemet most hív a csend,
meg az a madár odafent
és nem bánom, hogy vigalom volt.

Odaát komor, nagy száraz fák
ezüst levéllel behavazzák
a ködbefakult ősz-utat.
Minden visszafelé mutat
és remegnek a nagy száraz fák.

Régi indulók, vidám marsok...
minden, minden a vízben harsog
és leborul a súlyos ég
és százmillió buborék
egyszerre a fülembe harsog.

Harsog, harsog és igen - hallom -
zugó ár fölött - kicsi pallón -
Tündérek - álom - hab-uszály -
menni, átmenni nem muszáj - -
Beleszédülök, - meg kell halnom!...

Nagybánya 1925. szeptember 16.

 


Hajótörött

Ahányszor csak hajóra ültem,
a vihar mindig újra jött,
éreztem félő halál-lázat,
mikor széjjelvált a bordázat
s voltam mindig hajótörött.

De a habokkal birkolózva,
mikor a szív már elalél,
és nem vár semmi, semmi jóra,
mindig találtam új hajóra
melyet felém hajtott a szél.

És mentem tovább egyre, egyre,
fáradtan, elaléltan, sután,
millió őrült küzdelemben
és kapaszkodva mentem, mentem
egyik hajón, a másik után.

Kit érdekel, hogy most másképp lesz?
Orkán se bőg, vihar se szánt,
papírhajóba ülök szendén
és rózsaszínű partok mentén
bolyongom be az Óceánt.

S ezen a hajón nem fog semmi,
se szél, se szirt, se tűz, se víz,
ez a habokat egyre rójja,
s ez a hajó annak hajója,
ki mesét vár és benne hisz.

Mit nekem most a régi gondok!
Csak gondolázom csendesen:
s az Óceán ezer csudáját,
delfint, tündért, repülő ráját
minden éjszaka meglesem.

Nagybánya 1925. szeptember 18.

 


Nem lenni egyedül

Sokszor, amikor hideg szél sivit,
s kietlen alkonyon egyedül járok,
halk, régi vágyam megfog egy kicsit:
Nem járni mindig egyedül és bambán,
hallgatni így a zörgő ágakat,
s állni zizegő, hullt levelek halmán;
nem várni folyton, hogy eljön a tél,
énekeimet nem zúgni el szerte,
hogy egy világnak vigye el a szél; -
- Valakivel úgy szép kettesbe menni,
kesztyűtlen kézzel fogni melegen
és elhinni, hogy nem fáj semmi, semmi;
összesimulni, ha nagy a hideg,
minden nótát a fülébe susogni,
egyedül neki, - másnak senkinek, -
nagy tág szemekkel csudálkozni rája
és örülni, hogy kérdez csendesen
és megcsiklandoz hófehér boája:
- Miért vagy olyan nagyon szomorú? -
És arcomat ruhájába temetve,
zokogni, mint egy buta kisfiú...

1925. szeptember 19.

 


Őszi akácok

Riporter-jelentés szeptemberben


Akáclevelem számolja az Ősz,
hogy szeretem-e őt,
halkan zizegve, imbolyogva szállnak
elégiái a lesárgult nyárnak
és leülnek a lábaim előtt.

Csendesen mondom: Szeretlek, nagy Ősz:
szívem sohse volt nyáré, vagy télé
és viszonzásul
csöndes-szerelmű, szomorú kis versek
szitálnak némán lelkemnek fájárul
az Ősz lába elé.

Így születnek most mind a verseim
finoman, szeretettel
és sok-sok őszi reggel
így sétálok az akácok alatt.
Egyéb hírem most nem igen akadt.

(1925. szeptember 20.)

 


Palika kérdései

Bátyám, annyiszor voltam künt a réten,
szedtem piros, kék mezei virágot
és néztem a szomszéd kis barikáját,
amint ropogós, zsenge füvet rágott.

Bátyám, annyiszor néztem az eget,
hogy milyen selymes, puhaszínű, kék,
és fürge-inú, gyors lábam elől
menekültek a gyíkok, lepikék.

Most ülj le mellém, mondj csendes mesét,
miért lett olyan kihalt a világ?
Hová lettek a báránykák s virágok,
s miért lett kopasz, csupasz minden ág?

...Bátyám, régen az anyuka is más volt,
üdén, dalosan, kacagósan nézett, - -
most miért mindig olyan szomorú?
Talán megfogta valami igézet?

Ugy-e, hogy mostan nagyon rossz világ van,
reánk borult nagy fekete lepel -
valami szürke, őszi szomorúság...
Bátyám, bátyám, hát te is könnyezel?

Szatmár, 1925. szeptember 24.

 


Virág a Zazarban

Rohan, suhan a kis folyó,
a hegyek között zúgó zápor
veri tán a patakok tükrét,
mert habja szennyes, dagadó
s partján a büszke fenyő-tábor
nyughatatlanul szimatol.

Most hirtelenül összenéznek,
komoran, némán mind a fák,
aztán vészesen zúgni kezdenek:
A szennyes árban egy virág,
martalékául annyi vésznek -
a szálas fenyők összenéznek.

Állj meg, rohanó kis folyó!
mire neked a virág szirma?
... Hisz olyan fehér, mint a hó
és a te karod fekete,
piszkosan, rútan ölelő...
Az egész liget mintha sírna.

És egyre, egyre megy a víz,
a kövek között harsogtatva
felgerjedt, szürke habjait -
A virág, amit tovavisz
szirmait sírva nyújtogatja:
Hát senki, senki sem segít?!

Zokogva zúgnak fel a fák,
tehetetlen dühös haraggal
hajolnak mind a víz felé, -
koronájuk egymásnak nyargal
és recseg-ropog ezer ág
sírnak, zokognak mind a fák.

A virág elmegy... A vihar
utolsót tép a fák lombjában,
aztán csend lesz, néma csend...
Egy kicsi fenyő egymagában
sír még a parton odafent
s csak a halk eső permetez.

Szatmár, 1925. szeptember 27.

 


Jövendő havak himnusza

Üdvözlégy, tiszta hó,
végtelen fehérséggel felszikrázva,
sötét, fagyos és hosszú éjszakákon
derengő fénnyel bíztató -
Üdvözlégy, áldott tiszta hó!

Üdvözlégy, némaság,
melyben angyalos pihék szállingóznak
és feszül, lüktet százezer ujjongás
mint égfelé-tárt havas ág -
Üdvözlégy, puha némaság!

Üdvözlégy, sejtelem,
korcsolyázatlan jövendőnk vidéke,
hol csak legtisztább messze-néző álmunk
szánkázik néha csendesen -
Üdvözlégy, szűzi sejtelem!

Üdvözlégy, Eljövő,
ki sáros, szürke, sívár világunknak
mondod, takarva bolyhos hermelinnel:
- Aludj, torony! Aludj, tető!
Üdvözlégy, titkos Eljövő!

Szatmár, 1925. szeptember 28.

 


Göncölszekér

Házunk fölött táncol minden este.
Felbámulok rá: szomorúak -
Süket fülembe bele-belesajdul:
nyerítenek a csillag-lovak.

Fénykerekeket ilyenkor kefélnek,
tükröznek lelkem gyémánt-falán -
Őszi juharként kérdésre bólongok:
Kit vártok? Mire? Engem talán?

Várjatok! Előbb mosolyogni vágyom;
Krisztus keresztjét számra teszem,
megsimogatom ágyam utoljára,
s ezt a versemet befejezem.

... Az őszi esték névtelen varázsa
csukott ajtómat zörgeti most,
ősvendégem az októberi szellő,
meglebbenti a tört papirost.

Bezizzen egy-két őszi kis levélke,
elaszott, kedves, csúf vándorok,
s amint búcsúzó igét mondanának,
csodálkoznak, hogy csomagolok.

Szólok hozzájuk testvér-diadallal,
s lázas agyamban csörtet a vér:
Íme, lássátok, úgy-e, hogy megmondtam:
várakozik a Göncölszekér!

1925. október 12.

 


Vágyom

Vágyom nagytermű, titkos lovagvárra,
szívemben fehér, jázminos oltárra -
vágyom, vágyom, könnyezve vágyom
egészségesebb, tavaszibb világra.

Pajzán gyermekként futni valamerre.
Esténként lázzal felszakítani
zárt szirmok selymét,
virágok kelyhét,
s úgy térni haza virágporosan -
Vágyom a szerelemre.

Vágyom árnyékos, szép, igazi kertre,
hol rám esőznek hószirmú barackfák.
Vágyom boldogok téli tűzhelyére,
ahol felbuzog minden szívek vére,
ahol senki sem baráttalan árva.
Vágyom erősek szikla-szent hitére, -
vágyom a Miatyánkra!

Mindenre vágyom, ami kincs.
Mindenre vágyom, ami nincs.

Szatmár, 1925. október 12.

 


Sasfiók sírása

Vágytam, - megkötöztek,
szöktem, - rámtaláltak,
nincsen a rabnak mire vágynia
és nagy magányom hideg éjjelében
csöndesen sírok: a császár fia.

Régi csatázások,
karcos rivallgások
szűrődnek szépen a szívem felé.
egy-egy kardbojtot rejtve, széttekintek,
hogy megcsókolni vajjon lehet-é?

Ezerszer álmodott
gyermekkori képek:
aranygombok egy zsinóros ruhán,
zászlók, kardpengés, harsonázó ezred,
Napóleon, a császár, az Apám!...

Nem maradt nekem más,
mint e kopott rímek,
álmokba múlni, eloszlani lassan,
sápasztó nemtők szelíd kézfogása,
s hogy mindörökké Waterloot sirassam.

Komor embereknek,
fehér leányoknak
bús rabságomban, ím, azt üzenem:
A könnyebülés isteni, szent napján
gyűljetek mellém, legyetek velem!

Lobogjon a zászló,
zokogva jajongjon
a csatakürt - a túlvilágig át -
- Hintsétek be majd szépen ibolyával,
s úgy temessétek a császár fiát!

Szatmár, 1925. október 21.

 


Havas délután

Amit keserűn felsebzett az ősz
lekötöd, Uram, szép fehér kötéssel,
lázadásunkat szelíd csititással,
végtelen, bús magunkra-ismeréssel.

Hullott levelek mélasága helyett
havas bundával fedett a palánk
és a szívünkben, mikor összenézünk,
kigyúllad ezer karácsonyfa-láng.

Nincs mit búsulni, elszenderült minden,
s míg tűzhelyünkön pislog a parázs,
csengős szánkóval siet a Karácsony
és mosolyogva jön a Mikulás.

Ablakunkat is behullja a hó,
nagyon csöndesen, szomorúan, úgy,
mintha álmodva szívünkig susogná:
Aludj, Kisfiam, aludj, csak aludj!

Néha egészen eláll a szívünk,
kezünk félénken emlékeket ápol -
Magunk elé szavakat mormolunk,
mint szent igéket öreg bibliából.

- Be áldott vagy, mi édes Istenünk,
hogy elküldted a szép fehér havat! -
s kínzott szemünkből kibuggyan a könnyünk
s fejet hajtunk a kegyelem alatt.

Szatmár, 1925. november 27.

 


Mit hoz a Mikulás?

Nagy-izgatottan tettem ki a vágyam
a jégvirágos ablakok mögé -:
Talán ma győz a mese-hit, varázs,
s ha csak egy nagyon kicsit is jó voltam,
valami szépet hoz a Mikulás.

Kavargó pelyhek szitáltak az égből,
mint kérdéseink fehér másai:
lesz valaha jobb, lesz valaha más? -
És kigyúlt szemmel, merengve susogtam.
Régi kisgyerek... régi Mikulás...

Álmaim vannak, mind-mind olyan régi:
tavasz várása, csókos szerelem,
kevesebb küzdés, több boldogulás,
örökös nóta csengése a számon -
Elhozza holnap mind a Mikulás!

... És reggel, - reggel üres volt az ablak,
hóval párnázott hideg, befagyott,
- és megértettem: meghalt a varázs...
A kisírt-szemű bús, nagy gyerekeknek
semmit sem hoz a régi Mikulás.

(1925. december 7.)

 


Élet

Először zúg az egész hangszer,
zengi himnuszát a tavasznak,
aztán a húrok rezgőn
sorra szakadnak.

Azután már csak egy feszül,
az is csak félve zeng;
azután az is kettépattan
és leborul a csend...

(1926. január 10.)

 


Sétál a herceg

Lucskos-vizes a szürke járda,
tágranyílt szemmel néznek rám a házak:
úgy figyelik meg a lépésemet,
mely botorkálva, támolygón siet
és döngve kong az álmos út során.

Eső után van. Csatornák csobognak,
ködös jegenyék görnyedt sudarán
gyászmadarak zord serege zsibong.
Oly furcsán ásítanak rám a kapuk,
s oly idegenül, mint az éjji gond.

Hej, ha tudnák most itt ezek a házak,
esővert, szürke, dülledő falak,
hogy ki jár köztük verten, fütyörészve,
tán sikátorrá szaladnának össze,
hogy az arcomba csodálkozzanak.

Ha ismernék a lelkem ütemét,
mely dalosan a földet csalja táncra
és vijjongón a felhők fele törtet
és ha tudnák: én hogyan szeretem
és palotáknak diszítem fel őket!

Zsalu-szemüket lassan mélyre hunyva
oly hatalmassá álmodnának engem,
amilyenné egy koldus mese-herceg
csak torz, keleti álmokban lehet...

1926. január 11.

 


Úton

Rálépünk a göröngyre
azután hátra se nézünk,
csak törtetünk előre.

Mi csak tornyokat látunk
és nem látjuk, hogy a göröngy
nevet, vagy sír utánunk...

(1926. január 31.)

 


Csengő-bongó versike a mókuskáról

Távol tavaszt nézve,
ahonnan elkéstem,
délibáb-hívásban,
álom-kergetésben
emlékszem egy gyermek-nóta
csengő dallamára:
Mókuska, mókuska,
felmászott a fára...

Illatos nagy erdőn
pajzán játszi kedvvel
kacagó kisfiú,
hej, minek is ment el?
Miért nézek olyan búsan
a tölgy alatt állva?
Mókuska, mókuska,
felmászott a fára.

Hajnalok a földet
sugarasra festik,
akkor indultam el,
s kergettem napestig.
Kergettem is, ígértem is,
csaltam is hiába:
Mókuska, mókuska,
felmászott a fára.

Okosszemű jószág
gyermekvágyam lelke,
lompos kicsi mókus,
gyere az ölembe:
Tudod: jó kisfiú vagyok,
S tudod: nagyon árva,
Mókuska, mókuska,
Felmászott a fára.

Nem kellett karácsony,
csörgő dió, alma
ugrált a kis mókus
maga után csalva.
Csodaszarvas: elcsábított
Epedés-országba:
Mókuska, mókuska,
felmászott a fára.

Sóvárgó szívemben
megfogant az átok;
azóta elszökik,
akármit is látok;
Ilyen hűtlen, fürge mókus
lelkem minden vágya:
Mókuska, mókuska,
felmászott a fára.

Távol tavaszt nézve,
ahonnan elkéstem,
délibáb-hívásban,
álom-kergetésben
sírni kell egy bohó kis vers
régi dallamára:
Mókuska, mókuska,
Felmászott a fára...

(1926. április 18.)

 


Éjféli látomás

Valamerre most gépek dübörögnek,
verejték-patak föld mélyébe ás,
zordan ívelő felhőkarcolók közt
lüktető tömeg ajkán kél valóra
a harsogó, a győztes haladás.

Valamerre most zümmög a zene:
tükrös kávéház, billiárdgolyók! -
Lelket perzselő őrült karneválban
felejtik el a bús maszkok, hogy élnek,
s hogy egyszer ők is, ők is meghalók.

Valamerre most bölcs öreg tudós
csontos öklével homlokára üt,
s virrasztva gyűjti halomba a kincset
Hol ember él a széles nagy világon,
lázas, vad élet lüktet mindenütt.

... Éjfél után van. Látomás fog el:
Kifáradt százak kérges tenyere
nyitottan pihen... Halk a pihegésük...
S a székely falvak álmain keresztül
elkárhozottan zúg a Nemere.

(1926. július 1.)

 


Táborhegy alatt

Borongós álomvölgyeimben
olyan könnyes a hit,
olyan fájó a szeretet
és gyönge a remény!
Nem érdemlek én megdicsőülést
s nem kell nekem a táborhegyi fény.

Ami virágot leszakítok,
ami gyógyfüvet összegyűjtök
mosolygón és keservesen,
nem azért van, hogy utamat behintsék:
csak a völgyet botanizálom
és önmagamat keresem.

Ha néha forró, lángsziporkás,
dicsőséges hajnal köszön
és csalogat a hegytetőre,
hogy megragyogja köntösöm,
némán legyintek a kezemmel...
A Táborhegy a megváltóké.

Álmosszemű, halk éjszaka
annyi fényt vágyom csak, amennyit
könnyes Szépségek csillaga
szelíd-remegőn néha rám vet, -
s hullámok dühén szebbnek látnám
ha elnyelne a Genezáret.

Nem leszek hősen szembeszálló,
ki feltámad, ha megfeszítik.
Maradok csöndes megfutónak.
...Én tudom, hogy a Jordán partján
zizegnek már az esti pálmák,
s vár egy utrakész kicsi csónak.

Szatmárhegy, 1926. július

 


Föltámadás

Ha önmagamat nem találom,
szembemosolyog ódon álom.

Fekete zászlók lengetése,
naíni ifjú temetése.

A sereg lépte döngve árad
s az ifjú arca olyan sápadt.

Veletart titkon minden őse -
Nincs messze már a temető se.

Az anya sikolt: hol a béke?
Egyetlen volt és vége, vége!

Elfordul ki-ki, hogy ne lássa
s felbúg a tömeg jajgatása.

A halott fekszik néma testtel -
A keresztútnál jön a Mester:

Lépteit lassan arraszánja,
s kíséri pár hű tanítványa.

Örömös arccal, felragyogva,
az ifjú kezét kézbe fogja.

Szavára lüktet, él az élet:
"Ifjú, ébredj fel, mondom néked!"

... Régi vonalak, régi emlék,
Bűnös volnék ha továbbmennék.

Ágyamra én is leomoltam
nagyon keserűn, nagyon holtan.

Vittek. A szívem jéggé hűlt ki...
Szerettem volna menekülni.

Menteni ezer léha kincsem
és vergődtem a vasbilincsben.

Aztán kérdeztem: hova futnál?
Jön a Mester a keresztútnál.

Kétségeimet mind elástam
és hiszek a föltámadásban!

Szatmárhegy, 1926. július

 


A garabonciás

Olyan a nap, mint jó cirogatás
és friss léptekkel rovom az utat,
én: esőthozó garabonciás.

Amerre jártam, mindig beborult,
az ég ívéről lehullt a jövő,
s a bokrok között zokogott a mult.

Most itt járok és kacag a nap mégis.
Úgy, de úgy meg tud ma örvendeztetni
ez a nagy-nyugodt, boldog csakazértis.

Szinte hallik, hogy elszáll, ami bus,
s virágkoszorús asszony ül elébem:
kalászt érlelő örök Július.

Ma nincs a szélben semmi szétduló,
még a szívem se fogja el a bánat:
ez itt boldog hely, szép kiránduló.

Olyan jó volna egyszer valahára,
ha utolsó kép ez lenne szememben
és felírnám a vén világ falára:

Legyen, maradjon énrólam is emlék.
Itt jártam: Anno, 1926. július 21. -
... S észrevétlenül, lassan továbbmennék.

(1926. július 21.)

 


Nem tragédia

Testvér! Ez nem tragédia.
Talán egy fájó szép hiba.

Kopogó, szívet-verdeső,
ólomzenéjű halk eső.

Csikorgó köd, mi fojt, mi vág
ki nem csirázott csók-virág.

Könnyes párna, alvó falu,
bezárt retesz, csukott zsalu.

Hiába elsírt halk szavak,
mikor mindenütt alszanak.

Mindig régi és mindig új,
Derékon-törő mázsasúly.

Egyszer Jézus, másszor Tamás...
A szivbe véső nyilalás,

életem szelídült emléke
és aztán béke, béke, béke...

1926. július

 


Messzi nővérhez őszi levél

Nővérke! Kell-e őszirózsa?
Sejdülő buta kis titok,
vázából néz és sírva kérdi:
hogy úgye levelet irok.

Nővérkém, kell-e őszirózsa?
Arcom tenyerembe csapom
és szégyenkezve, törve vallom,
hogy nincsen szegfűm, pipacsom.

Nővérkém, kell-e őszirózsa?
Nincs egyebem az ég alatt,
de vajjon megbecsülöd-e
ezt az egyet, mi megmaradt?

Acélhideg vak őszi égből
a hűvös eső megered
s ilyen végtelen bánatestén
küldhetnék-e, jaj, egyebet?

A szél dúdol, az eső koppan,
az ablakomat mossa, mossa...
Nővérke, adjam-e a lelkem?
Nővérkém, kell-e őszirózsa?

1926. augusztus 24.

 


Gazdátlan csónakok

Morajló, szörnyű vizet látok.
Összegyűjtött minden sikolyt:
Az Ontarió és a Gangesz
s a magyar Tisza összefolyt.

A fekete ár hömpölyög.
titkokat beszél és susog,
feléhajolnak síró fűzfák,
sötétvonalú ciprusok.

A zörgő parti nádasok közt
gonosz nézésű est lapul.
Messziről csónakok suhannak
szomorúan, gazdátlanul.

Minden csónakra név van írva,
- betűk ásítnak hideg űrt -
és köztük ott van az enyém is -
(Szegény már félig elmerült.)

És panaszkodnak síri hangon:
- Nagyot akartunk, igazat;
még célt is igért hajdanában
valami zengő virradat.

Hittük, hogy leszünk életmentők,
ha áldozatot gyász kutat;
halászoknak fogást jelentünk,
szerelmeseknek nászutat.

Vezetőink a vízbe haltak,
elszakított a gonosz ár
és sötét éjben, nyirkos éjben
csak egyet tudunk: soha már!

... És elmerül az egyik sajka,
másik suhanva messze tűn,
Beethoven gyászindulót játszik
felzúgó vihar-hegedűn.

Pillanatnyi célos hívással
néhány villámfény felragyog -
S mennek végtelen, hosszú sorban
a titkos sötét csónakok.

(1926. augusztus 3.)

 


Nyárvégi esős alkonyon

Szívemben tarka képek kergetőztek:
bizony régen volt, jó pár éve már:
... Gummirádlis, fehérkeztyüs vizitek,
parfőmillatos, titkos budoár.

Kékfüstű, könnyű, finom cigaretta
és sampányi a kerek asztalon
és forró szemek szembe mosolyognak
és homályos a nippes kis szalon.

És bálok jönnek tűzzel, muzsikásan,
az arcokon a vér heve a ruzs...
... Igy képzeltem el az élet folyását
s ez a délután, jaj, milyen borus!

Eső kopog az ablak üvegén,
szomorú cseppek halk rekvieme
és szomorú ázott sürgönydróttal
összezokog a házak teteje.

Sáros konflisból züllött-keserűen
vén legény száll ki, álmosan, bután,
ásítva felnéz sötét ablakomra
és bezörget a szomszéd kapuján.

Én hozzám senki, senki be nem téved,
csak az alkonyi fanyar szürkeség -
Hová lettek a csókos színes álmok
és miért van, hogy csalnak a mesék?

Szatmár, 1926. augusztus

 


Síró szomorúfűzfák

Együtt láttuk:
A Nap, mint cinizmusából bágyadtságba békült
Petrónius, mosolygott szomorúan alkonyi óráján
felvágott erekkel és rubintos vére csörgedezett
zajtalan néma csörgedezéssel
a méltóságos, lassú, öreg folyóba.

A vízpartján szomorúfűzfák
ugyanarra gondoltak, amire mi. -
Mi sem tudtuk akkor: mi tévedt eszünkbe,
csak igen-nagyon bánatos lehetett,
mert a fák ernyedt-ívű lombozata után
próbáltuk csüggeszteni fejünket.

A folyó mélán csobogott.

Akkor úgy éreztük: füzek lettünk, szép szomorúak.
Úgy éreztük: a mérhetetlen szentségű Életfolyó
nedvét szívjuk magunkba gyökeret eresztve,
így a parton állva; -
kering bennünk a sok-sok édes keserűség,
jóság, hit, szerelem, melankólia,
elemi, őserejű nedv-áradat!...

S amint hirtelen egymásra néztünk,
kibuggyant szemünkön át.

(1926. szeptember 27.)

 


Úttalan erdőn

Úttalan erdőn utat kutatok.

Sűrűn burjánzó múlt napok,
jövő-bükkök és jelen-indák
úgy össze-vissza kúszálódtak,
amerre most megyek! -

Sötét van benn és zúg a rengeteg.

Földagadt lábam töviseken jár,
de nem hagy nyugodni a gondolat,
hogy messze messze most valaki vár,
akit menteni kell,
aki zokog és lázas és beteg.

Sötét van itt és zúg a rengeteg.

Ólmos, zsibbasztó fáradtság alatt
véres nyomokat permetezve
vonszolom magamat,
míg eljutok egy elzuhant fatörzsig
s kinyújtom rajta megkínzott testem...

Zúgj, öreg erdő,
borulj rám:
A Valakihez vezető utat
úttalan erdőn hiába kerestem.

(1926. október 10.)

 


A Szépség után

Csűrös Emiliának

Úgy keressük a szépet!
Pacsirtazengős hajnalharmatot
azért tapos együtt a lábunk
s a tó tükrén a vérpiros habot
azért tapsoljuk két tenyérrel,
mikor felkél az izzó napkorong.

            (Üres marad a kéz
            és a remény halott.)

Úgy keressük a szépet!
Ha tikkadtszavú dél harangja kong,
azért hív hűvös jó erdőhomály,
hogy a patakcsergés a szívünkre hulljon -
Csitt - csend -
hogy kalapál, hogy kalapál!

            (Ez nem a szépség,
            ez csak a halál.)

Úgy keressük a szépet!
Egymás szemébe nézünk,
de könnyfüggönyön át
nem látjuk suhanni
a jövő folyamát.
Folyamtündér üvegházában
Szépség rózsája nyitni fog?

            (Éjbarna függöny,
            égszínkék titok.)

S csak keressük a Szépet!
Lila kékes bús esti utcán,
mikor kigyúl a sarki lámpa
és pisla csíkok díszitik az estét
mint kék dolmányok aranypaszomántja, -
esztelenül futunk.

És kérdezgetjük erre, arra:
- Nem láttátok a szépet?
És mondják, hogy most erre ment,
most meg amarra lépett.
Néha felbukkan nekünk is,
mint aki búcsut intett,
de egy utcával mindig messzebb,
s nem vár be soha minket

(1926. december 1.)

 


Halott barátomnak

A "Jó Barát" halottjának Ruprecht Sanyi
VIII. o. t-nak adom utolsó kézszoritás helyett,
amelyre már nem jutott idő

Lilakék port a néma est ver
s az est porával szállsz magasra,
hogy utolsó vizsgádra állj -
A nagy teremben vár a Mester.

Téged, Testvér, nem féltelek.
Aki előtt te mostan állasz,
szigorúan is örök Jóság -
s te gyerek vagy, olyan gyerek!

Mégis van, Testvér, aggodalmam:
Ha véletlenül én is, én is
szóba jönnék és kérdeződne...
Meséljél neki nagyon halkan.

Mondd, hogy az esti imádságom
most is a régi, régi még
s mindig megbánom, mikor daccal
sapkámat néha odavágom.

Mondd, hogy a régi biblia
most is itt nyüzsög a lelkemben:
Hegyi beszéd, virágvasárnap,
feltámasztott Naim fia,

a farizeus és a vámos - -
... Vagy elég tán, ha annyit mondasz
susogva a Mester fülébe:
... "Nagyon sápadt és nagyon álmos."

(1927. január 15.)

 


Mondj mesét

Csűrös Emiliának

Feszülő bánat ólomzubbonyában
Kimeredt szemmel, segélytkeresőn
Téged hívlak testvér, hogy mondj mesét.

Beszélj a bús királyfiról,
Akinek nem vala országa
És elvesztette kedvesét
és egyszer mind a kettőt megtalálta.

Beszélj a nyárról és a régi fényről,
Kalitba elbujt kicsi kék madárról,
A Szépségről és a vándorlásról,
És mindenről, ami kétségbeesést öl.

Beszélj hegyekről,
Hol nyári csókok zürje rengeteg
S ujjongva zúg a téli fergeteg.
Mondd el, hogy minden, minden visszatér:
A láthatáron lefutott szekér,
S lelkemről letünt édes száz titok.

Mondj mesét testvér.
Ugyse hiszem... De legalább sirok.

(1927. március 20.)

 


Mindig egyedül

Az ember mindig egyedül van.

Ha a bíbor nap vére rája loccsan
magános szent. Táborhegyen,
ha tülekedik torz tumultusokban,
ha dobogóról lobogón szaval,
ha néma, mint egy ódon ravatal,
ha országúton botorkálva ázik,
ha társaságban nevet, zongorázik,
ha jóbarátok fogják a kezét,
ha levelet kap, éjjeli zenét,
ha vad csókokban megvonaglik vágyón... -
- a bölcsőben és a halálos ágyon:
Az ember mindig egyedül van.

(1927. április 15.)

 


A jó tanár

Récsei Ede emlékezetének


A boltíves vén iskolának ódon
falai között szép árnyék suhan
s ha óracsendre csengettyű zuhan
a diákokra vár a folyosókon.

Kedves arcán az öröm fénye tiszta
meleg sugárral arcon simogat. -
Hát hogymint vagytok, tanultok sokat,
te Béla, Bandi, Jóska, Jancsi, Pista?!

Nehéz vizsgákon katedrára lépdel,
ott ül a komor tanár oldalán
és hosszú diákszenvedés után
kalkulust ő ír jóságos kezével.

Diákszobákba visznek léptei,
ha közeleg a csöndes esti óra,
s ha négyest fogott aznap nebulója,
szellem-ujjával megfenyegeti.

(1927. május-június)

 


Gyertyaláng

Gyertya vagyok az éjszakában,
fényért harcoló törpe bajnok.
Te sóhajtozol, Istenem,
S én jobbra hajlok, balra hajlok.

Csak gyöngén tartasz a kezedben,
mert lanyha szolgád vagyok, vásott
s ezért zizeg az esti szél:
A Te szomorú sóhajtásod.

Lehetőségek klastromában
annyi elrejtett fáklya-szent él!
Uram, hát mi az érdemem,
hogy megláttál és kiszemeltél?

Viaszk vagyok és rongy szövétnek,
mit se tanultam, mit se láttam
s Te tudod, hogy egy gyertyaláng
nagyon kevés az éjszakában.

Erdei sok-sok sétaútban
szemed már nagyobb éjt is vert át
és mégis viszel engemet:
lengő, libegő pisla gyertyát.

Neked köszönhetem, hogy néznek,
s hogy engemet is néha látnak,
s hogy csudálkozva bámulom
sötét ívét az égerfáknak.

Gyertya vagyok az éjszakában,
fényért harcoló gyönge bajnok. -
Neheztelsz-e rám, én Uram,
hogy jobbra hajlok, balra hajlok?

Úgy szeretnék kedvedre égni
reszkető, boldog éji útban! -
Ha gyöngeségem fáj Neked,
sóhajts nagyot, - s én kialudtam.

(1927. április 11.)

 


Vetek-e ősszel?

Mezőmre lassan Szeptember lopózik.
Pitymallatonként feszeng már a járom,
de én: rossz gazda, mindegyre csak kérdem:
Vetek-e ősszel? Aratok-e nyáron?

Koravén szívem tágas mezeje
lomhán gomolygó ködfüstökkel áldoz -
Töprengek: jókedv kéne a kezdethez
és erő kéne, hajh, a folytatáshoz!

Még rózsám sincsen, hogy az ekét tartsa.
"Talán majd holnap" - szólok és hagyom...
Rásírja derét Október, November
és a mezőm áll árván, parlagon.

(1927. április 18.)

 


Svájci séta

Mint lassú őszi madarak,
húztak a percek el felettünk
s ócska albumot nézegettünk.

A Mont-Blanc nagy gigászi árnya
a víz tükrében is havas, mély,
s csodákkal várt egy genfí kastély.

Végig is jártuk a sok szobát,
melyet a fantázia ácsolt:
cukrot kerestünk, vagy kalácsot.

Alkonyatkor bizsergő szélben
libegett lelkünk lenge fodra;
felsétáltunk a bástyafokra

és átöleltünk mindent, mindent,
mi visszaverte örök arcunk
s csak akkor mienk, mikor alszunk.

Végére járt az ócska album
s utolsóra, mint könnyes álom,
elmerültünk a Lac-Lemanon.

(1927)

 


A legszebb hóesés

Sejtelmes puha neszek
Motoszkálnak a levegőben.
Az emberek meglassítják a léptüket.
Megállanak.

Összesúgnak s azt mondják csöndesen,
Hogy esni fog a hó.
Fehér havazás, mesehullás,
Minden nyarat feledtető.

Ó, bár lenne igazuk;
Jönne már a fehér kábulat,
Mámorosan örvénylő karácsony,
Kristályos, álmos szeretet.

Az lenne a legszebb hóesés,
Mely betakarná az életünket
S a legszebb mese: mely elhitetné,
Hogy soha, soha nem éltünk.

(1927. ősz)

 


Pazarlás után

Sudárderekú várúr voltam.
Ezer ládával állt a kincsem
s egyszer úgy jött a hegytetőn,
hogy szerteszórjam, völgybe hintsem.

Odalent tárt, görcsös kezekkel
lázban koldultak, sírva, bízva,
hogy fentről csengjen, záporozzon
aranyzenéjű alamizsna.

De nem jutott a völgyig el
az ajándék, a büszke, szép, sok:
guruló lejtős hosszú útban
mind elnyelték a szakadékok.

Otromba mesebeli dzsinnek
csalták talán a mélybe esni
és most már minden oda van
és nem érdemes megkeresni.

Völgynek indulok üres kézzel,
mint egy eltévedt árva gyermek...
Ha nem zuhanok szakadékba,
lent a koldusok agyonvernek.

(1928)

 


A javasasszony mondta

Ahol engem eltemetnek:
minden frissharmatú reggel
turbékoló szeretettel
három galamb búzát eszik.

Ahol engem eltemetnek:
déli napban dús fa pompáz
s árnyékában csókoló láz
búvik össze mámorultan.

Ahol engem eltemetnek:
éjbe csapnak lidérc-lángok
s kincskereső boszorkányok
akadnak rá koponyámra.

(1928)

 


Hull a hó

Ölelj át szelíd fehér Tél apó,
menjünk sétálni esti kis uccába,
hol hiú fénnyel nem zavar a lámpa,
Te fehér, öreg, édes Tél apó!

Lépteink neszét elnyeli a hó,
s míg ajkaidra mesét csal a bánat,
bundába rejtem csukott szempillámat
és fejünket is belepi a hó.

Megyünk, ballagunk. - Nézd csak, Tél apó:
Utolsó kis ház, itt a város vége...
Ennél a háznál kezdődik a béke.
Menjünk csak tovább, menjünk, Tél apó!

Végtelen éj van, halkan hull a hó,
már csak köd vagyok, kis, parányi pára
és csöndes meséd végső mondatára
áment sóhajtasz, drága Tél apó.

(1928)

 


Kihamvadt pipák

Oly nagyon úrrá lett fölöttünk
minden vétek, minden hiba
s öreg magyar lomha szájában
kialudt a cifra pipa.
Falusi estén, kis padon,
minek már füst, minek beszéd?
Húnyt falvak mentén elbolyongok:
be szomorú ez és be szép!

Hejhaj, halódnak ősi álmok,
izmos tervek, táltos mesék
és felgomolygó fellegkárpit
nyomán terül a szürkeség;
szortyogó víg pipaszó nélkül
mormogunk álmos átkokat
s nem füstöl égre vén pipákból
pogányos, ősi áldozat.

Szikrákat horzsolok lelkemből,
ütéstől félve, fájva, bújva,
hogy hátha, az a régi füst,
régi tűz fellobbanna újra,
- de távolról terhes telek
fojtó, fagyos fuvalma száll
s minden szomorgó szép szavam:
viharban gyújtott gyufaszál.

(1928. február 25.)

 


Dal az egészségesekről

Róluk szólok, akiknek két szemük van
s a két szemükön keresztül se látnak,
elolvasták, mert úgy illik, Petőfit,
s vasalt ruhájuk három öltözet.

Üres vitákban Istenről beszélnek:
mosolygós öregúrnak képzelik
s ha döbbenetes szörnyű szépségében
elébük borzad, menten letagadják.

Róluk szólok, a józan boldogokról
akik azt mondják: mégis fák a fák
lelketlennek mondják a köveket
igazán a tündérekben sem hisznek.

Övék a föld és árnyékjára mind,
kutak mélyére soha le nem szállnak
és úgy halnak meg mese-gyertya nélkül:
gyógyíthatatlan egészségesek.

1928. március 13.

 


Pacsirta-érkezés

Újságíró-jelentés márciusban


Szerkesztő Uram! Erre mifelénk
lassan múlnak a jó öreg napok.
Fellegek húznak csöndesen az égen
s nagy eseményről nem is írhatok.

Valami azért mégis csak adódik,
valami halk, szép és titokzatos:
olvadt jégtáblák résein zuhogva,
muzsikál minden éjjel a Szamos.

Borzongva titkon a fák is megsuhognak,
megmozdul bennük valami örök,
az éjszakában zsong és zeng a föld
s ekét kivánnak duzzadó rögök.

És tegnap éjjel, tegnap éjjel aztán,
- azt hiszem, ezt még eddig meg nem írták -
dalos sereg érkezett Afrikából,
elöntötték az eget a pacsirták.

A szántóvetők zengő buzdítója
dalolt s a szemem álmatlan maradt;
éjjel a tavasz, erő mind felébredt...
Egyéb hírem most nem igen akadt.

(1928. március 24.)

 


Erdélyi gyermek imája

Nagy kerek világon
van egy kicsi ország,
kicsi Erdélyország.
Parányi kerek folt
a kerek föld hátán,
de ha a világra
sötét este szállott
s kikönyökölsz fényes
csillag-ablakodon,
ugye, jó Istenkém,
mégis megtalálod
ugye, megtalálod?

Kis Erdélyországban
van egy pici gyermek,
akinek ajkai
imákat rebegnek:
parányi bogárka
nagy füves mezőben,
de ha már az este
harmat-könnyet ejtett,
jóságos szemedet
ugye, én Istenkém,
mégis rámfelejted,
ugye, rámfelejted?

Így imádkozom én
minden este szépen:
töröld le a könnyet
az anyám szemében.
Aztán imádkozom
küszködő apámért,
tanító bácsiért,
mindennapi jóért,
s imádkozom mindig
összetett kezekkel
Elek nagyapóért,
drága nagyapóért.

(1928. május. 30.)

 


Remeték indulása

Ma még szunnyad az erdő,
A lombhasadékon átdereng a hold,
a füvek szaga csendről énekel.
De virrasztanak a mindentudók.

Akiknek fehér, bozontos a szakálla,
szemük villogó szentjánosbogár,
akiknek görcsös vándorbotja
a halál kaszáját százszor összetörte,

akik tudják, hogy egyszer egy az három,
hogy a színek beszélni tudnak
s akik falusi, útszéli kereszten
nem köpdösik le a Megváltó testét.

És egy éjszaka megindulnak ők.
Bíborvörösre izzik át a hold,
smaragdzölden lobognak a füvek
és moraj lesz a lombsuttogásból.

Jönnek ők és velük a farkasok
és a rengeteg minden vadjai
és üvöltésüktől lángba csavarodnak
korhadt gerendák és korhadt szívek,

Énekelnek a remeték. És az egek
dala harsányan zuhog alá
s borzalomba öltözik az alvó szépség,
mert e világ fejedelme megítéltetett.

(1928. június 25.)

 


Őrzöm az ajtót

Állig fegyverben őrzöm az ajtót,
nyáron is izzó páncélsisakkal
s éjjeli fáklyával, álmatlanul.

Kísértetek zsonganak
és tőlük is riadozva féltem
a szemnemlátta kincseket.

Megállj, ki vagy? Árnyékom az.
Árnyék, árnyék, ne lopózz a terembe,
könyörgök, ne lopj meg engem!

S jön egy angyal s birkózni kezdünk.
Villámló kése sziszegve szeli
hörgő torkomat.

S a titokzatos terembe belép.
És hideg márványpadlót talál
és csupasz falakat.

(1928. június 25.)

 


A magyar tenger

Vannak sötét, magyar sírások,
magyar fájdalmak, rengeteg,
van borongó-szürke magyar ég
és vannak magyar tengerek.

A magyar tenger aranysárga,
sírás után arany derű.
Vihara csöndes zizzenés
és hullámzása gyönyörű.

Magyar tenger magyar hajósa:
zömök, bússzemű atyafi,
pengő kasza az evezője
s panaszát ritkán hallani.

Bánatban, vészben és viharban
ő minden végzetet betölt
s elringatja az arany tenger,
melyet úgy hívnak: búzaföld.

(1928. július 21.)

 


Versek

2.

Hallgat a száj,
mely kiáltani fog...
Magába roskad a sötét,
mely világít egyszer.
A gyászfekete,
illattalan űrben
suhannak,
köszönnek
eleresztett,
bús
ebcsaholások.
A jegenyék szíve eláll,
a tornyok lassan nőnek, nőnek
s a költő lelke lebeg
a megvakult vizek felett.


3.

Álom.
Megáll az ágyam mellett.
Tiszta,
mint a harmadfű
bárány,
Megáll a fülem mellett.
Csengő,
mint az aranycsengő.
Megáll a szemem előtt,
fényesen,
mint a jövendő lelke.
Szívembe gyökeret ver
s illatos,
egyenes,
mint a fenyőfa.

Abafája, 1928. július

 


Harangszentelésre

Pusztult az ember hörgő vérmezőkön,
üresek lettek falvak, városok.
Az elhagyott nők borzadozva látták,
hogy az utcán a halál ácsorog.

Elnémultak a templomok, harangok,
az Isten nyelve bénán hallgatott
s a harangokból ágyúcsövek lettek
s az ágyúk tövén százezer halott.

A máskor békét esdő tiszta ércek
nyomort bömböltek, zúgtak szerteszét
s a tócsákba szétömlött vér szaga
megülte tompán az ember eszét.

Azután csend lett az égett mezőkön,
szívet fagyasztó, dermedt rémület,
ágyúk, gránátok utolsót robbantak
és tört szilánkkal fedték a teret.

Aztán leszállott sok-sok kicsi angyal,
hófehér szárnyú, békés angyalok,
beröpdösték a rombadőlt világot
hol rémítettek még a harc-nyomok.

Kosárba raktak minden csonka ércet,
melyekbe befagyott a régi hang,
rájuk leheltek rózsás kicsi szájjal
s lettek, mik voltak: száz csengő harang.

És úgy repültek, hátukon cipelve
a drága terhet, kis faluk felé,
hogy elvigyék az embereknek ismét
a béke szavát, mely az Istené.

Felakasztották újra a toronyba,
visszhangot újjongott a völgy s a hegy
és az angyalhad így repült tovább
és így jutott el mihozzánk is egy.

Hallgassátok, ha szólal a harangunk
s esengve, csengve kong a templomon,
hogyan hirdeti az élet igéjét,
amely kivirul minden bús romon.

Mert e harangban beszél ő, ki elment,
s Krisztushoz jutott a halálon át,
beszél édesen, itthoni beszéddel
barátod, fiad, testvéred, apád.

És azt mondja: Lám, gyűlölet-csatában
véreztem el idegen föld ölén,
de új harangunk boldog új dalában
kicsiny falunkba visszatértem én.

És itt maradok Krisztusommal együtt,
itt lengek mindig e vidék felett - -
Bimm-bamm, bimm-bamm, - csak egy jó van a földön
s az a szeretet, az a szeretet.

(1928)

 


Az üveghegyen

Az üveghegyen bandukoltam, békésen,
üvegcserjék csillogása között,
valami régi szomorúság ízével a számban.
Ezer méterek mélyéről halványan piroslott
fel az örök gondolat tüze, öles lángok
nyaldostak bizonytalanul, némán,
üveg alól. Koporsók feküdtek a föld
tiszta üregében. Fakóarcú holtakat
ölelve, akiknek lehunyt szeme alatt
bölcsen ringott a végtelen mosolygás.
Egyszerre megértettem mindent egy cikázó
pillanatra, megértettem a szeliden
bíborodó, uszályos holdat, megértettem
anyám egy régi, zavaros pillantását
s halk borzalommal emlékeztem vissza,
hogy én teremtettem a csillagokat.
Könnyű lábam alatt pengett, zengett
az örökkévalóság üvegmuzsikája.

Abafája, 1929. (február 24.)

 


Itt járt valaki

Fáradtan jövök a mezőről.
A görbe hold piros sugara
beragyogja magányos házamat.
s íme, lábnyomok fénylenek előtte.

Rozsdás kulcsom nyiszog a zárban,
de a meszelt fal ünnepi fehér,
de a küszöb tisztára súrolt
s furcsán csillog a kopott kilincs.

Meleg fogad és hervadó illat.
Régi fényképek szeme villog.
Hangosvidáman pattog a tűz
a kemencén. Ki rakott tüzet?

A lámpában új olaj serceg,
ágyamon friss, fehér lepedő
hívogat. Nini, dombos párnám is
fehér. Ki vetett ágyat?

Asztalomon kinyitott könyvek,
elhintett virágok derengenek
halványan, mint a jó álmok,
melyeket hajnalra elfeledünk.

A piros hold ring, száll az égen,
beragyogja magányos életemet.
s én tünődve ülök ágyamon:
Ki járt itt? Istenem, ki járt itt?

(1929. december 22.)

 


Esős éjszaka

A sáros őszi parknak
hervadt
levél-szaga van.

Suhog a sűrű eső.
Éjszaka van.

Finom kövéres úr
jön,
ittas,
el-elkanyargó.
A tar bokrokban leskelődik
egy nyűtt, sovány csavargó.

Zuhanás.
Vad sikoly.

A csendnek vér-szaga van.

Suhog a sűrű eső.
Éjszaka van.

(1932. április)

 


25

Harmatcseppektől ázva, verten, tüzet rakok a nyári kertben.
Haszontalan tűz, meddő fajta és nincsen is mit sütni rajta... A kis papírtűz már galyat fog, a huszonöt galy pattog, pattog halk éjszakai, bús szelek közt, zsenge vadszőlő levelek közt.
Állok, mintha csodára várnék. Mögöttem nyúlik hosszú árnyék, nyurga kezem és nyurga lábam s fejem messze az éjszakában.
Most fellobban a ritka rőzse, benne ég minden lángok őse, a fák porát vérrel lemossa, virágzó rőzse, lángi rózsa s az alja lassanként parázsló. Én mormolok, mint ős varázsló.
Figyeljétek, vén, haragos fák, idenézzetek, csillagocskák!
Ez a perc most bíborba szédül egész világhoz lángbeszédül: nem látott szebbet senki, jobbat
most lobban a láng legnagyobbat!
Nézzétek, ó nézzetek rája: huszonöt rőzseszál csodája lázadó harc és édes béke, huszonöt évem édessége!
Eztán is kéj és néha baj vár, de oly nyirkos a többi galy már, nedves napok, dérverte percek, mint senyved, satnyul, sírva serceg... Mi jön e tűz helyébe, aztán?
Sok-sok panasz tán, halk vigasz tán:
Micsoda lángok lohadása!...
Micsoda fények fakulása!...

Kolozsvár, 1932. május 17.

 


Szív, szív

Szív. Érzelgő, szomorú. Néma.
Gáláns poéták lantján: égi téma.

Hamis hang, csukló, összerontott.
Te szégyenled, más nevet, te kimondod.

Lehet, hogy ez lesz a vesztem:
Idehallgass, ma fölfedeztem.

Fölfedeztem és bármi légyen,
leírom: Szív! Nincs benne szégyen.

Szív. Szív. Kissé különös nekem is.
De van, mert fáj. Van, igenis!

Felém fordulnak mind az angyalok.
Szívbölcselet ez: "Fáj, tehát vagyok".

Fáj, fáj, fáj keservesen.
Idehallgass, én kedvesem:

Te se szégyeld számkivetett
piros és fájó szívedet.

Valld be a szívet és a vért is
s mondjuk, hogy szív, szív - csakazértis!

Lehet, hogy semmi, semmi sem marad,
a szívünk, szép gyümölcs, megmarad,

bár puha, beletörik az acél,
fájni fog és sírni, mint a szél.

s este, sötétben, akár valami
korhadó kis fa, világítani,

világítani, bíbortűzű sebben,
mindegyre jobban, mindig keservesebben.

Az Isten, meglátod, észreveszi,
mindkettőt kezébe veszi

s örvendezőn, hogy meglelé
fáklyául tartja a világ felé!

1932. június 18.

 


Festett üvegablak

Olyan gyönge, halk, oly álmos, oly
könnyű lettél most, én szívem,
mint matt tükörben lágy mosoly,

üvegre festett ifjú szent,
akin átcsillan őszi nap
s szelíd emlékezést jelent.

Pasztell-fellegen fekszem úszva:
tovaszálló kép, képzelet,
túl mindenen. Két hattyú húzza.

Körül nagy kékség. Tiszta semmi.
Kezemet sóhaj lengeti.
Most minden dolgom így pihenni.

Körülöttem sok gyöngyvirág,
ibolya, nárcisz, orgona,
hóvirág, szegfű, gyöngyvirág.

Hogy a két hattyú vonni bírjon,
buborék lettem, Hópihe.
Jó így. Ámen. Anyám ne sírjon.

Böngészek édes, messzi bún.
Ez minden szentek édene,
fényreszketés, Elysium.

Semmi sem volt és semmi sem lesz.
Most szájon csókol egy kis angyal,
aki hasonlít kedvesemhez.

(1933.)

 


Tiltott szerelem

Szeretőm, hol az út?
Kék csillag kilobbant,
zöld csillag kialudt.

Aranyló csillagok
lehúnyták szemüket.
Jaj nekünk, tolvajok!

Az égbolt peremén
csillagok teteme
tornyosul feketén.

Nézd, már csak egymaga
villog a szerelem
vérpiros csillaga.

(1933. december. 24.)

 


Sirató ének Jancsó Benedek halálára

Kiért zsongnak a fájdalmas harangok?
Kinek kísérik hallgatag torát?
Téged siratnak kongva és jajongva,
a véndiákok víg-bölcs nesztorát.

Öreg voltál s az ifjakat szeretted.
Szeretve tisztelt a jövő hada.
Égő lelkünkre csillapítva hullott
keleti-bölcs ajkad szóharmata.

Míg lángpallossal járt a véres angyal,
a Történelem s dúlva öldökölt,
te símogattál ráncos ujjaiddal
s tenyérré tártad szét a bősz ökölt.

Ám harcos is voltál, komor, ha kellett,
izmossá lendült két öreg kezed,
toll-dárdád forgott, szikrát hányva zúgott
és jaj volt annak, aki vétkezett.

... Álltam előtted én is, ifjú lantos,
és szent kezed pihent a vállamon:
Most sajgó seb lett rajtam érintésed
és e sebet, jaj, sírig vállalom.

A sebből vér foly, árva fajta vére,
égő, patakzó, tűzvörös rubint:
vérrel siratjuk táltos nagy halálod,
melynek példája már felénk suhint.

Árvák lettünk, mint Szondi két apródja,
s míg lángnap szunnyad el az ormokon,
hallgatjuk az alkonyi szél sirámát...
Egy késő kobzos sír a sírodon.

(1933.)

 


Psalmus Hungaricus

I.

Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábitott minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bus, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserü mormogása.
Jaj, mindenből csak vád fakad:
miért kimélted az erőt,
miért kimélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erős, nagy védőgátakat?
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiu!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiu!
Koldusapám visszafogadsz-e,
bedőlt viskódban helyet adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zugjon, mint a szél,
bőgjön, mint megtépett-szakállu vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vizeinél:
     Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
     ha téged elfelejtelek!
     Nyelvemen izzó vasszeget
     üssenek át,
     mikor nem téged emleget!
     Hunyjon ki két szemem világa,
     mikor nem rád tekint,
     népem, te szent, te kárhozott, te drága!


II.

Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű
a minden embert megsimogató
tág mozdulat,
az élet s halál titkát kutató,
bölcsen nemes, szép, görög hangulat.
A hűssel biztató, közös és tiszta tó,
a szabadság, mely minden tengerekben
sikongva uszik, ujjong és mulat!
Kezem gyümölcsöt
minden fáról szedett.
Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben
és minden fajták lelke fürdetett.
S most mégis, mégis áruló vagyok,
a minden-eszme sajgó árulója,
most mégis bősz barlanglakó vagyok,
vonitó vad, ki vackát félti, ója,
vadállat, tíz köröm
és csattogó agyar
s ki eddig mondtam: ember!
most azt mondom: magyar!
És háromszor kiáltom
és holtomig kiáltom:
magyar, magyar, magyar!
A nagy gyümölcsös fájáról szakadt
almából minden nép fia ehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Dalolhat bárki édes szavakat
és bughat lágyan, mint a lehelet
s bizvást nyugodhatik, hol várja pad,
s ha kedve támad, bárhová mehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél,
szívszakadásig igy kell énekelnem
Babylon vizeinél:
     Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
     ha téged elfelejtelek!
     Nyelvemen izzó vasszeget
     üssenek át,
     mikor nem téged emleget!
     Hunyjon ki két szemem világa,
     mikor nem rád tekint,
     népem, te szent, te kárhozott, te drága!


III.

Firenze képei, holland virágok,
zöld tengerek halk, álmos loccsanása,
ájultató gyönyörüségek,
Páris tüze, Velence csillogása,
még lelkemet is lehunyom,
bezárom, hogy ne lássa.
Ha atomokra bomlik is
miattuk minden sejtem,
ha arcom kékre torzul is,
mind, mind, mind elfelejtem!
Hajam csapzottra borzolom,
mint gubancos csepüt és szürke kócot
és gőggel viselem
fajtám egyenruháját:
a foltozott darócot.
Mert annak fia vagyok én,
ki a küszöbre téve,
a külső sötétségre vettetett,
kit vernek ezer éve,
kit nem fogad magába soha a béke réve!
Bolyongásom pusztáin,
a végtelen nagy éjen
csak az ő szíve fénylik,
ő a rögeszmém, végső szenvedélyem,
ráfonódom, rajta kuszom
fölfelé, mint szőlőkarón a kacs.
Mogorva lettem,
kemény, sötét és szótlan és makacs.
Vér csurgott rám és nem tudom lemosni.
Jajt hallottam és nem tudom feledni.
A holtakat nem tudom eltemetni;
egy eszelős dal lett az utitársam,
rekedt dal, nem zenél,
csak hörög, mint a szél,
zug, mint vihartól ráncigált fák
Babylon vizeinél:
     Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
     ha téged elfelejtelek!
     Nyelvemen izzó vasszeget
     üssenek át,
     mikor nem téged emleget!
     Hunyjon ki két szemem világa,
     mikor nem rád tekint,
     népem, te szent, te kárhozott, te drága!


IV.

Mit nékem most a Dante terzinái
s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,
mikor tetszhalott véreimre
hull már a föld és dübörög a hant,
mikor e bus kor harsonája
falakat dönt és lelket ingat,
mikor felejtett, ősi szóra
kell megtanítni fiainkat,
mikor rémít a falvak csendje
s elönt a semmi árja minket
és szülni kell és nemzeni
s magunk képére kalapálni
vánnyadt gyermekeinket!
Mit bánom én a történelmet
s hogy egykoron mi volt!
Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,
mikor anyád sikolt?!
Európa, én nagy mesterem,
lámcsak mivé lett fogadott fiad:
mily korcsbeszédű, hitvány,
elvetemült és tagadó tanitvány,
addig paskolta áztatott kötél,
míg megszökött és elriadt.
Fáj a földnek és fáj a napnak
s a mindenségnek fáj dalom,
de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!
Vallom, hogy minden fegyver jogtalan,
a szelid Isten könnyezett és úgy tanitotta ezt,
ám annak kezében, kit fegyver szorongat,
a fegyver megdicsőül, és ragyogni kezd.
Ezért nem is hányódom már magamban,
vallom, hogy igazam nincs
és mégis igazam van
és mától fogva énnekem
örökre ez az énekem:
     Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
     ha téged elfelejtelek!
     Nyelvemen izzó vasszeget
     üssenek át,
     mikor nem téged emleget!
     Hunyjon ki két szemem világa,
     mikor nem rád tekint,
     népem, te szent, te kárhozott, te drága!


V.

Idegen vérű és beszédű
kenyeres jópajtásaim,
kikkel együtt bolyongtam az emberiség ligetét,
kiket szerettem,
s kik szerettétek lágy szivem
nyitott és éneklő sebét,
nekem is fáj, higgyétek el,
hogy zord a szóm és homlokom setét.
Nekem is fáj, hogy bucsuzom,
mert immár más utakra kelle mennem,
de így zeng most a trónjavesztett
magyar Isten parancsa bennem
s én nem tagadhatom meg Őt,
mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma,
mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma.
Nincs más testvérem, csak magyar,
ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret
s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.
Sok tévelygés és sok kanyar
után jutottam el ide:
ha bűnös is, magyar
s ha tolvaj is, magyar
s ha gyilkos is, magyar
itt nincsen alku, nincsen semmi "de".
Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját
s virágos lelkét fitogtatva henceg,
mi elesettek, páriák vagyunk,
testvérek a nyomorban és a bűnben,
sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek.
Zúgjon fel hát a magyar zsoltár,
dúljon a boldog, éji álmokon,
seperjen át a fekete,
tarajos és hideg hullámokon
lángkönnyet csepegő fáklyák fényeinél,
Babylon vizeinél:
     Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
     ha téged elfelejtelek!
     Nyelvemen izzó vasszeget
     üssenek át,
     mikor nem téged emleget!
     Hunyjon ki két szemem világa,
     mikor nem rád tekint,
     népem, te szent, te kárhozott, te drága!


VI.

Száraz nyelvem kisebzett,
égő fejem zavart.
Elindulok, mint egykor Csoma Sándor,
hogy felkutassak mindenegy magyart.
Székelyek, ott a bércek szikla-mellén,
üljetek mellém!
Magyarok ott a Tisza partján,
magyarok ott a Duna partján,
magyarok ott a tót hegyek közt
s a bácskai szőlőhegyek közt
üljetek mellém!
Magyarok Afrikában, Ázsiában,
Párisban, vagy Amerikában,
üljetek mellém!
Ti eztán születők s ti porlócsontu ősök,
ti réghalott regősök, ti vértanuk, ti hősök,
üljetek mellém!
Ülj ide, gyűlj ide népem
S hallgasd, amint énekelek,
amint a hárfa hurjait
feszült idegem hurjait
jajgatva tépem,
ó népem, árva népem! -
- s dalolj velem,
mint akit füstös lángokra szítottak
vérszínű, ósetét, nehéz, fanyar borok,
dalolj velem hörögve
és zugva és dörögve,
tízmillió, százmillió torok!
Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön
zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele
s Európa fogja be fülét
s nyögjön a borzalomtól
és őrüljön bele! -:
     Mérges kígyó legyen eledelünk,
     ha téged elfeledünk,
     Ó, Jeruzsálem!
     Nyelvünkön izzó vasszeget
     verjenek át,
     mikor nem téged emleget,
     Ó, Jeruzsálem!
     Rothadjon el lábunk-kezünk,
     mikoron hozzád hűtlenek leszünk,
     Ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!

(1936.)

 


[Te: meleg száj...]

Te: meleg száj.
Te: meleg szem.
Ha fázom:
Nálad melegszem.

1937. január 9.

 


[Itt voltam...]

Itt voltam,
jól aludt.
Énnekem
fel is út,
le is út.
Bús vagyok, de
nem ejtek könnyet.
Hozza el a
két Babits-könyvet!

1937. szeptember. 21.

 


[Majd nemsokára, egyszer,...]

Majd nemsokára, egyszer,
ha többé fel nem támaszt
se imádság, se vegyszer,
közel-távol jövőben
megállsz egy sírkeresztnél
a dombos temetőben,
hol annyi a fenyő
és halkan olvasod nevem:
       Dsida Jenő
egy kicsikét szepegve
jusson majd az eszedbe,
hogy forró volt a szám
és igazán és igazán
Szerettelek...

 


Vers a Sétatérről

Anyák napján írtam


Ma künt kószáltam a Sétatéren. Sütött a nap, szólt a zene. A játékköröndön gyermekek ugrándoztak. Zörgött a kiskocsi, suhant a kicsi kerékpár, nagyokat puffant a labda s a gyermektorkokból vékony, éles hangocskák törtek magasra, az öröm tavaszi sikoltásai.

Az anyák pedig körben ültek,
körben ültek, nagy csöndben ültek,
arcuk piros, mint azoké,
kik valamitől felhevültek,
majd meg sápadt, mint azoké,
kik gyakran virrasztani szoktak,
jövőbe néző szemmel ültek
és mosolyogtak, mosolyogtak.

Néha egy-egy halk figyelmeztetés hullott a játszadozók közé: Mancika, meg ne izzadj! Babuka, mitől poros a ruhád? Vigyázz, Pityuka, el ne essél! - És amikor Pityuka mégis elesett, anyuka öble kapta, megpaskolta, csókjával meggyógyította a bibit és félperc múlva már megint betyárok réme, rettegett pandur volt a kis csibész.

Mit láttam akkor hirtelen,
tessék csak meghallgatni, kérem.
Sok-sok millió gyermeket
láttam játszani hófehéren.
Pirosan, kéken, rózsaszínűn
millió virág volt az, kérem -
És millió anya vigyázott
rájuk a nagy-nagy Sétatéren.

Bizony, hatalmas játszótér a világ és mi mindnyájan gyermekek vagyunk. Mienk a gondolatok játéka, a tudomány játéka, a munka játéka, a szántás-vetés játéka, a gépek játéka, verünk írógépet, hajtunk nyomdagépet, vasutasdit játszunk dübörgő sötét alagútakban, hajókázunk mély tengerek fölött és felszállunk a fellegek közé.

A millió anya pedig,
ki nem osztozik semmi béren,
vigyáz, vigyáz fölhevült arccal
vagy virrasztva, halott-fehéren.
Őrködik a lelkéből sarjadt
lelken, a véréből lett véren,
ül, vigyáz millió anya
a furcsa, roppant Sétatéren.

És menetelnek a férfiak. Vállukon fegyver, arcukon verejték. Menetelnek rombalőtt falvak között. A lövészárkok éhesen tátják torkukat, a repülőgépek tompán berregnek, valaki húnyt szemmel, véresen lóg a drótsövényen. Szakadatlanul dörög az ágyú, tűztől dereng az éji láthatár.

Vigyázz, kicsikém, meg ne izzadj,
ha lefekszel, keresztet vessél,
jaj, mitől véres a ruhád?
Vigyázz, fiacskám, el ne essél!
S száll a fohász, égő imádság
és hull a könny, pereg fehéren
a végtelen világmezőn,
a sétatéren, csatatéren.

És mindenütt velünk vannak. Mindenhova elkísérnek. Mikor sápadt lámpafénynél egyedül ülünk, mikor sötét éjjel csatakos útakon botorkálunk, mikor azt hisszük, hogy senki sincs velünk, - akkor is velünk vannak, akkor is előttünk járnak, kezükben pislogó mécs, lobogó gyertya, szemükben könny, szájukon imádság.

Ők a világnak vigyázói,
orvosai a férfi láznak,
angyalai örök örömnek,
szellemei az örök gyásznak
s ha elmennek a sétatérről
s a temető csendjében fáznak,
onnan is néz, néz a szemük,
onnan is látnak és vigyáznak.

 


[Vidáman folynak napjaim...]

Vidáman folynak napjaim és nem panaszkodom.
Szép földön járok s fölfelé már nem kapaszkodom.
Szeretek élni, kábít e színes, zenés bolond
világ, mely oly sokat beszél, holott semmit se mond.

Már csak te izgatsz, mélabú, ki úgy csöppensz bele
sugárzó napjaimba, mint tiszta vizzel tele
pohárba tuscsepp, eresen, lassan szívódva szét,
míg szürke szállal szövi át a víz ezüst szinét.

S nem tudni azt előre, hogy mikor csöppen a tus,
a rezgő víz, a tiszta part mikor lesz mélabús,
mikor úszkál a hirtelen elpárolgott derű
helyén a gyászos nedv, mitől az ital keserű.

Csak jössz, szembejössz, mélabú, mint kedves, halovány,
iskola felé siető könyvtáskás kisleány,
ki úgy megy kissé vacogón, mint harcba megy a hős,
mert nem készült, felelni fél és érzi, felelős -

vagy hazafelé ballagó bús munkanélküli,
ki a bor felszabadító, jó ünnepét üli,
halkan dúdol, míg karja tág körökben szétivel
és mosolyog és könnyezik s nem számol semmivel.

Vagy hajlongó kucséber, ősz bajszára mord ború
kenődött sárgán, őmaga sovány és félkarú,
s megáll, mindennap ugyanúgy, bús, elszánt és konok
alázattal és szavai, mint férges bonbonok.

Ím, úgy jössz hozzám, mélabú, mint e sok névtelen
rossz ismeretlen ismerős, ki jön, jön végtelen
fájdalmas sorban, eltűnik s felbukkan itt vagy ott
s minden emléket újra kelt, amit tegnap hagyott.

Nem veszlek észre s mindenütt, mindig nyomomba jársz,
nem számítok rád sohasem és mindig rámtalálsz.
Ó, mindig meglepsz, amikor fékeveszett, hiú
jókedvben önmagam vagyok, víg csintalan fiú,

néha legyecske képiben, ki zümmög szomorún,
majd selyem szalag képiben, ki hervadt koszorún
csüng-leng a szélben, máskor egy finom elhullatott
hajszál alakjában, avagy tán nincs is alakod,

csak megszállsz rezgő, testtelen mélyből szürönközött
kísértetként, mikor ülök a cimborák között
fehér asztalnál, ahová kacér szeszély sodort,
megszállsz épp akkor, amikor fölemelem a bort,

s a világító, sárarany pohár csak fennakad
kezemmel együtt, magasan és minden megszakad,
összedől, mint torony, amely vad földlökést kapott:
megállítod, mint Józsua, az íjas, a napot.

És síri csönd lesz mindenütt, elhallgat a zene,
mintha örök, tusfekete sötétség kezdene
terjedni lassan, valami emésztő, végtelen
szomorúság, még kék az ég, de kékje éktelen,

még ver a szív, de már kihagy és megpihenni kész,
még van a föld, de füstbe fúl és oszlik az egész,
a fej előre billen és rokkanva hull a váll,
a levegőben a meleg téboly sejtelme száll

és nagy a csend és mély a csend, hogy már rettenetes,
nyugodtan néz, mered a szem, de semmit sem keres,
csak tágultan pihen, ahogy a vak szem révedez,
mely mit se néz és mit se lát, de mindent észrevesz.

 


[Futottam, kerestem...]

Futottam, kerestem,
futottam, elestem,
emlékszem: futottam...
ni, hova jutottam!
Idegen nagy erdő,
lassú szél, kesergő,
fák, füvek nem élnek,
csak vizek zenélnek,
kék vizek setéten
szaladnak a réten.
Piros és fekete
a mező kerete.
Be sokat kerestem,
futottam, elestem,
magamat ütöttem -
a halál mögöttem,
kék űrbe szaladtam,
a világ alattam.
Talán már kutatnak
mélyén a kutaknak,
házakban, mezőkön,
pincékben, tetőkön.
Üres a kerevet,
kiáltják nevemet,
barátok vádja szól...
senkise válaszol.
Síma a homlokom,
nem tudom, gondolom:
lehet, hogy keresnek.
Majd ők is elesnek,
ide csak halott jár,
semmit se hallok már...
Sirat-é kedvesem?
Kutat-é kedvesem?

 


[Tegnap forróság...]

Tegnap forróság évadában éltél
Négy izmos szellem alig bírt volna veled
úgy fogóztál földbe kemény vaserős gyökerekkel
s kiálltad volna a fejszecsapás zivatar-zuhogását

Tegnap az erő évadában éltél
s netalán kivágott lelkedet
lelked földrekívánkozó suhogó gigász-koponyáját
angyalok légiója nyögve cipelte volna

Ma fázol nem tudod mi történt
gyökered sziklák sora közt mint a moháé
tested halálra menendő
kitépni gyermekkéz is elegendő

S egyetlen szellem úgy szállana égbe veled
mint fecske repül fészkébe a szalmaszállal
mint kiskorodban képzeltél havas angyalokat
suhanva fenyőcsemetével s gyertyavilággal

 


Homokban

Aranyhomokon lépkedsz,
Forró partok szikrázó gyémántporában.

Nézlek, amint
Ledobod sercegő selymeidet,
Habos és puha alsóruhád fehér fodrait.
Melledet és íves, barna combodat
A hercegi nap tenyere remegőn simogatja
Míg sziporkák szöknek
Bolyhos bőrödön,
Én kókuszdiós, távoli szigetekre gondolok
És sós-szagú, álomba locsogó tengerekre.

 


IV.
KÉZ- ÉS GÉPIRATBAN
MARADT VERSEK


LGGY NAGYGÉPIRAT ÉS
PETŐFI IRODALMI MÚZEUM FÜZETE

Valamikor

Valamikor réges-régen,
Virágbontó tavasszal
Tele volt az ég tündöklő
                        Csillaggal.

Valamikor réges-régen,
Ha felnéztem reája
Felhevített szívem forró
                        Imája.

Valamikor... de most ősz van
Komor felhők az égen
S nem tudok úgy imádkozni
                        Mint régen.

[v.sz. 1923. október]

 


Tragédia

Szerették egymást véghetetlen
De jött egy szó, egy dühre keltő.
Összevesztek és kibékülni? -
Ahhoz büszke volt mind a kettő.

Ha néha néha találkoztak
Elfordultak és nem köszöntek
(Tán, hogy a másik meg ne lásson
Egy áruló kis szürke könnyet.)

Az egyik sorsa hervadás lett,
Eltávozott egy csendes este,
Szemének végső pillantása,
Akire vágyott, azt kereste.

Az már későn jött, összetörve,
Hurcolva lelkén szörnyű vádat.
S egy sírnál halkan elzokogta,
Hogy ő neki már nincs bocsánat!...

1923. október

 


Egy régi mese

Élt valamikor, réges régen
Egy ifjú, kinek életében
Nem volt öröm, csak néma bánat:
Fájt neki, hogy az emberek közt
Egy hű barátot nem találhat.

Sokat keresett. Mindhiába!
Belefáradt a kutatásba;
"Uram! a jók már mind kivesztek?!"
Így kiáltott fel lázas ajkkal
S eget vádolva sírni kezdett.

...Ekkor vállán egy kéz pihent meg,
Egy angyal állt az ifjú mellett,
Arcán fényből szőtt égi fátyol -
És muzsikáló hangja csendült:
"Íme itt vagyok, kire vágyol.

Az Úr parancsa szent előttem, -
Kívánságára földre jöttem,
Hogy te ne sírjál, drága lélek;
De mikor szólít, el kell válnunk
És én a mennybe visszatérek.

Akkor elragad könnyű szárnyam,
De ne ejts könnyet én utánam
S ne szórj az égre balga átkot!"
Felelt az ifjú: "Ha csak ez kell,
Legyen úgy, amint Te kívánod!"

Örömre vált sok régi bánat,
Együtt voltak, ha esti árnyak
Fakadtak titkos, halk beszédre
Együtt nézték a tűzpalástot
Mely ráborult a hajnal-égre.

Oh, szép hajnalok, boldog esték!
Egymásnak ajkát hogyan lesték,
Egymás beszédén mint hevültek!
A napok, évek jöttek sorra
És pillanatként elrepültek.

Mert az idő, az türelmetlen:
Észre sem vesszük, tovalebben,
Köztünk sokáig nem maradhat,
Mit bánja ő, hogy a nyomában
Szerető szívek elszakadnak!

Ütött az óra hívó hanggal
És elbúcsúzva szólt az angyal:
"Ellenszegülni senki sem mer,
Amikor Ő hív! Isten áldjon!
Majd jön helyemre földi ember.

Ne okolj senkit, mert az Úrnál
Bölcsebben tenni Te se tudnál,
S ne panaszkodj, mert megígérted!"
...Az ifjú ott állt kőszoborként
És nem mert hinni a fülének.

"Elmenjen Ő? Hisz' itt a földön
Egyetlen, kinek búm kiöntöm!
Most elhagy ő is, ő is engem?"
Hiába minden... messze szállt már
Tömjén-illatú fellegekben. -

Az ifjú pedig tört szívével
Nem lelt nyugalmat akkor éjjel:
A párnák közé rejtve arcát,
Fájdalmas, vészes jajdulással
Hagyta kitörni lelke harcát...
..........................................
Azután jöttek jó barátok,
De ő nem adott mit se rájok,
Nem is figyelt a szép szavakra...
Azt az egyetlent, azt a régit,
Azt minden este megsiratta.

1923. december 6.

 


Örökösen daloljak

Ha valaha életemben
Örömöm lesz véghetetlen,
A társ, kivel boldogságot,
Vidámságot megosszak,
Egyedül a nóta legyen;
Örökösen, örökösen
Daloljak!

Ha szívemre ül a bánat
S érzem, hogy a lelkem fáradt,
A hű társ, kit részesévé
Teszek minden bajomnak,
Egyedül a nóta legyen;
Örökösen, örökösen
Daloljak!

S amikor majd üt az óra,
Mely hív a nagy számadóra
És ajkamon töredezett
Búcsúszavak halódnak,
Az is mind, mind nóta legyen;
Örökösen, örökösen
Daloljak!

1923. december 26.

 


Alkonyatkor

Olyan jó mostan idebent!
Lelkem sok alvó álma ébred
S némán, mint éji denevérek,
Keringenek fejem körül...
Ülök hallgatva, egyedül
És olyan édes ez a csend!

Olyan jó volna mindig így! -
Mikor az álom elsimít
A homlokunkról bút, barázdát
S a szenvedélyek: zárt vadak
A börtön vasát meg nem rázzák:
Mikor az Élet hallgatag
S a Csonthalál rá nem irígy, -
Olyan jó volna mindig így!

A csend riadtan megrezeg!
Lélekharangként üt az óra.
Mintha hívná egy búcsúzóra
A sírbahulló perceket;
Cserépvirág lesárgult szirma
Halk zizegéssel száll kezemre
Mintha zokogna, mintha sírna,
(Mintha az őszről verset írna) -
S én fájó szívvel - ébredek!

1923. december 31.

 


Hervad a virágom

Szomorúan nézek:
Hervad a virágom, -
Pedig csupa élet
Illat volt a nyáron.

Messze végtelenben
Nem volt neki párja,
Neki szólt legszebben
A dalos madárka.

Száz pillangó jött el
Szerelemért esdve,
Őt nézték gyönyörrel
A csillagok este.

Legtöbb harmatgyöngyét
Rá dobta az égbolt
Végtelenül gyöngéd
Végtelenül szép volt.

Éreztem, nem lennék
Soha tőle távol,
Féltettem szerelmét
Minden napsugártól.

Esténként elébe
Letérdeltem halkan,
Selymes levelére
Égő csókot adtam...

Jaj, mit is csináljak,
Hogy most így ne fájjon?!
Vége van a nyárnak
Hervad a virágom.

1924. január. 1.

 


Amit tanultam

Koptatja lassan minden hullám
Az Óceánnak partjait -
Az élet sok-sok napja mulván,
Tanultam én is valamit.

Megtanultam, hogy nagy az ára
Egy bimbónak, ha leszakad,
S epedvén örök illatára,
Letépnem sohasem szabad!

Már tudom, hogy csak addig vágyom
Tavaszra, amíg itt a hó,
Csak addig édes minden álom,
Ameddig álom s nem való.

Kíváncsi, lázas kérdezésre
Már tudom: mi a felelet,
De megfizettem nagyon érte:
Virágom, álmom odalett.

Az élet sok-sok napja mulván,
Csak egy tudás maradt enyém, -
Így koptat lassan minden hullám
Az Oceánnak mederén.

1924. január 11.

 


Emlékezem

Lágy szellő leng a kerten át,
Meglebbenti az orgonát
S a libegő, zöld levelek
Halkan susogni kezdenek.

Ki érti meg beszédüket?

Fekete könyvet forgatok
Benne egy porladó levél. -
Az orgonáról van letépve,
De nem figyelhet, mert halott,
S a suttogásból mit sem ért.

...Szomorú csendes lányka tépte,
De régen volt már s ő sem él:
Tavaszt, virágot itt hagyott
És szótlanul a sírba tért...

Fekete könyvet forgatok
S a múltak árnya megjelen
Itt sétáltunk mi csendesen
Az illatos, zöld kerten át,
Így suttogtak az orgonák...
Emlékezem... Emlékezem...

Fájó szívem
Csitítom;
Elfeledni
Nem bírom,
Előttem áll, emlékezem...
Selymes haja,
Kék szeme,
Csengő szava
Szép zene...
Még hallom csöndes éjeken!
Angyal volt ő,
Drága, jó,
Tiszta volt ő,
Mint a hó
Előttem áll, emlékezem...
Fehér, mint a
Liliom, -
Elfeledni
Nem bírom!...
Emlékezem!... Emlékezem!...
...........................................
Annyi seb újul, annyi régi!
Felszakad fájó zokogásom,
Sírok az örök elmúláson, -
De aki meghalt, meg nem érti.

Nem tudja: mi fáj idebenn.
Ő alszik, némán, hidegen,
Mint hervadt levél, hervadt álom,
S ha kérdezem, nincs felelet.

Olyan vagyunk, mint
Két levél:
Egyik meghalt,
Másik él...
Másképen ez már nem lehet!...
.................................................
Langy szellő leng a kerten át,
Meglebbenti az orgonát
És susognak a levelek.

1924. január 21.

 


Szomorú dalok

1.

Nem mondom, hogy fáj a szívem
Hogy tépi a bánat
Hogy éjjenként forró könnyek
Öntözik párnámat.

Én elrejtett fájdalmamat
Ne ismerje senki!...
A szívem is csak titokban
Fog majd megrepedni.


2.

Nem fért meg már a szívemben
Jókedvem kis galambja
Kinyitottam szűk börtönét
Kirepült a szabadba.

Utolérte, összetépte
Az ölyvmadár, a bánat...
Kis galambom, régi kedvem
Sírhatok már utánad!

(1923.)


3.

Van egy szál virágom,
Valakitől kaptam, -
Megcsókolom tízszer, százszor,
Megcsókolom valahányszor
Nézem egymagamban.

Van egy szál virágom
Sötét imakönyvben
Nagyon fáj a szívem érte
S fakó színű levelére
Rácseppen a könnyem.

... Volt egy hervadozó
Álom a szívemben,
S mikor nézem a virágot,
Ezt siratom, ezt az álmot,
Amit elvesztettem.

(1924.)

 


Szeretnék...

Szeretnék adni
Valamit Néked;
Mesélő nyelvű
Harangvirágot, -
Szeretnék súgni
Valamit Néked:
Bűbájos éjről
Tündéri álmot, -
Szeretnék írni
Valamit Néked:
Valami búsat,
Valami szépet, -
S nem tehetném meg
Hiába vágyom.

Mert ha letépem
Fehér virágom
Hervadó szirmát,
Üdítő vízzel
Hiába öntöm;
Mert ha kimondom,
Meghal az álom,
S árván maradok
Ezen a földön;
Mert ez a kettő
Az összes kincsem.
Legkedvesebbek
Bús életemnek;
Mert ilyen kincse
Senkinek sincsen; -
Nem téphetem le!
Nem ölhetem meg!

Éljen tovább is
fehér virágom.
Rejtve, mint eddig,
Ne tudja senki;
Álmodjam tovább
Langy éjszakákon
S amit álmodom,
Ne beszéljem ki.
Legyen mély titok
Minden örömem,
Minden fájdalmam
S így végződjék be
Minden énekem
Szomorún, halkan:
Szeretnék adni
Valamit Néked:
Zenélő nyelvű
Harangvirágot, -
Szeretnék súgni
Valamit Néked:
Tündéri éjről
Bűbájos álmot, -
Szeretnék írni
Valamit Néked:
Valami búsat,
Valami szépet, -
S nem tehetem meg,
Hiába vágyom, -
Soha, míg élek!...

1924. február 5.

 


Őszről akartam verset írni

Őszről akartam verset írni.
Zizegő, fájó muzsikáról,
Szívünkbe tépő temetésről
Szomorú, csendes elmúlásról.

Őszről akartam verset írni.
Hogyan lett puszta ligetem,
Hogyan borult rá szemfedő
Fehéren, némán, hidegen.

Őszről akartam verset írni.
Szélviharról, mely sírt felettem,
Ábrándról, mely nem teljesült
Álomról, melyből felébredtem.

Bimbóról, melyet dér lepett meg,
Mely későn jött és sohse nyílt ki,
Örökké tartó fájdalomról -
Őszről akartam verset írni.

S ekkor valami csoda történt,
Halljátok, ím, a nagy csodát:
Elémbe gyöngén, reszketőn
A Nap vetette sugarát.

Mint egy különös üzenet
Melyet titokban küld a távol,
Mint egy mámoros ébredés
Rémekkel népes éjszakából.

Csak egy parányi napsugár volt
Rákacagott a hosszú télre,
S nyomában mintha félve bújna
Egy ici-pici, zöld levélke...

Előttem kápráztatva játszott,
Mozgott, rezgett, táncolt a fény -
És ekkor, ekkor megértettem,
Hogy mit jelent e szó: remény!

1924. február 13.

 


Egyedül

Egyedül vagyok, egyedül.
Kibámulok az ablakon
Borong az alkony szürkesége
S a Csend beszédét hallgatom.

A Csend beszédét hallgatom.
Fáradt lelkemet lenyűgözve
Elnyújtott dallal ringat lágyan, -
S az óra kettyen közbe-közbe.

Az óra kettyen közbe-közbe,
Percek repülnek szerteszét
A lomha, álmos mutatóról
És hallom szárnyuk halk neszét.

Zümmögnek altató mesét,
Üzenetet egy messzi honból,
Hol örökös a napsugár,
Hol ezüst vizek habja tombol.

Hol ezüst vizek habja tombol,
S tündérek úsznak gondolákon...
A Csend meséjét hallgatom,
Míg egyszerre csak jön az Álom.

Meglep az édes, szőke Álom,
Mosolygás csillog kék szemében,
És hűvös kézzel simogatva,
Arcomra hajlik csókra készen.

Arcomra hajlik csókra készen,
Kis ajka egyre közelebb...
Az élet lassan elmosódik,
S begyógyul minden régi seb.

Nincs ennél semmi édesebb:
A szívre béke települ...
...........................................
Csend van. Alszom. Az óra kettyen.
Egyedül vagyok, egyedül.

1924. február 18.

 


Nincs tovább

Odakünn olyan szomorú a föld,
Odakünn olyan kopaszok a fák -
Idebenn hallgat ólmos szürkeség
És kisérteni járnak
Sohasem hallott bús melódiák;
Nagy, sűrű fátyol fedi lelkemet
Szemem lezárva, mintha nem is élnék
És addig tart a vers és nincs tovább.

1924. február 27.

 


Szegény poéta

Szegény poéta, mért jöttél ide?
Mondd: mit keresel ezen a világon?
Mondd: hát nem jobb lett volna ott maradnod,
Ahol örültél, ahol csókolgattak,
Ahol bölcsőben ringatott az Álom?

Szegény poéta, mért jöttél ide?
Hiszen te nem vagy sem gonosztevő
Sem érzéketlen faragott fabáb,
Kiket szerencse, játszi kény segít!
Szegény poéta, mért nem mégy tovább,
Szegény poéta, mit keresel itt?

A dőzsölőknek zsoltárt énekelsz?
Bizony mondom: így nem sokra viszed,
Ha megdobálnak, sajog a szíved
És áldással fizetsz meg annyi átkot?
A te szívednek van még szent hite,
Az még szeret Istent, hazát, barátot? -

Szegény poéta, mért jöttél ide?

Szegény poéta, tűnj el csendesen!
Ne féljél, nem sír senkisem utánad!
(Ugyan, ki sírna egy költő után?)
Repülj magasra, tűnj el hangtalan,
Virágillatos május éjszakán,
Feljebb repülj a sápadt fényű holdnál
És ne hirdesse semmi itt a földön,
Hogy valaha is voltál!...

1924. február 27.

 


Kacagsz

Olyan vidáman, édesen kacagsz,
Mint ezüst csengő, csilingelve, halkan!...
És hallatára idebenn
Egy emlék fut át szívemen:
Valamikor még én is így kacagtam...

Olyan vidáman, édesen kacagsz!
És aki hallja, úgy örül a lelke!...
Csak én nekem nincs benne boldogságom,
Nekem égető könny szökik szemembe,
Én siratom a régi kacagásom...

1924. március 15.

 


Szomorú nóta

Hogy dalom oly bús,
Ki tehet róla? -
Szomorú élet,
Szomorú nóta...

Hol van a napnak
Csókoló fénye?
Tavaszt esengtem,
Ősz jött helyébe!

Ibolyát szedni
Amerre jártam:
Csupa letördelt
Galyat találtam.

Ahol kerestem
Színes madárdalt:
Haldokló erdő
Sóhaja szárnyalt.

Nem az én hibám,
Ki tehet róla?
Szomorú élet,
Szomorú nóta.

1924. március 29.

 


Pihenő a hosszú úton

Jövök a semmiből, megyek a Végtelenbe.
Utam véget nem érő, hosszú fénysugár,
E hely pedig, e pihenő a roppant vonalon
Csak egy parányi pont,
Ahol mindenki átmegy, aki jutalomra vár.

És szertenézek csodáló szemekkel:
A boltozaton lámpás, melynek neve nap,
Amely lenyugszik este s felkel újra reggel,
S a fénye szerteszórva
Tündöklő fényű szivárvány-hidat
Feszít az égi boltra.

Süppedő pázsit kínál fekhelyet,
(Felette száz madár bűvös dala nevet, -)
Ételt, italt kínál a fáknak mosolygó gyümölcse
Felzúg a tenger méla morajlása,
Hogy örömét, reményét, bánatát kiöntse.

Amint szétnézek csodáló szemekkel,
Emberi szívem csordultig tele:
Nincs ennél szebb táj sehol - így kiáltok, -
Lemondanék utamról is a végtelen fele,
Hogy ez a hely, e pont enyém lehessen,
Hogy - mely szédületes útjában éthert taposott, -
Szilárd talajon pihenjen e láb!

S mikor már lelkem erőssége dől,
Akkor süvölt egy hang a végtelenen át;
Egy hang, amelyre édes borzalom fog el,
Mely ellenmondást nem tűr senkitől:
Indulj tovább!...

1924. április 4.

 


Tavasz

Hófehér felhő úszik az égen,
Szél csókolja a friss rügyeket,
Hófehér lányka sétál a réten,
Ibolyacsokrot szed, kötöget.

Lassan hömpölygve jő a folyóvíz
Megtörik a fény tükre felett, -
Kérdi a lányka: vajjon mi jót visz?
Hoz-e őneki üzenetet?

Ezer pompázó pillangó röppen,
Virág-csók mindre vár valahol, -
Szalad a lányka utánok körben,
S zengő madárral versenyt dalol.

Rózsás remények himnusza harsan,
Bimbófakadás mindenfelé -
A lányka szíve megnyílik lassan
S álom-pillangók szállnak belé.

Üdvözlégy tavasz, gyönyörű élet,
Aranyifjúság, tűz, égi sugár!
- Igy ujjong - csupa öröm van véled,
Kedveseim, ibolya vár!...

...Mint ráncos arcú öreg anyóka,
Egykor tán éppen erre halad
S itt szedi össze, gyűjti csomóba
Emlékeit, a tar galyakat...

1924. április 10.

 


Csendes egyedüllét

Szép csillagos éj van,
A nyüzsgő világra
Nyugodalom szállott -
- Lehajtom fejemet
S halkan dudolgatok
Egy bús szerenádot...
Kiséri a szellő
Csendes muzsikával...

Kibékülök lassan
Az egész világgal,
Kibékülök lassan
Háborgó szívemnek
Tompa sóhajával,
Kibékülök lassan
Minden zokogással
Minden nevetéssel.
- A szomorú múltat
A rejtélyes jövőt
Elfedi az éjjel;
Minden háborúra
Ráborul az áldott
Simogató béke...

Olyan jó is volna
Ha sohasem kéne
Harci dalt dalolni, -
Mindig szerenádot!...

1924. április 12.

 


Milyen különös

Milyen különös vagy te, sírhalom!
Milyen különös vagy te, fakereszt!
Hányan rettegnek félve tőled,
Hányan vágyódnak te utánad
Oh, ki érti meg ezt?

Milyen különös vagy te, sírhalom!
Mikor a vándor határodhoz ér,
Két munkás keze megpihen,
Szívében csendes, hideg lesz a vér,
Megfagy a nóta piros ajakán
És úgy tűnik el némán, szomorún, -
Mikor a vándor határodhoz ér.

Sokan mondják: az érzelem, az álom
Mind semmivé lesz ezen a határon.
A szem, mely látott, nem lát többé,
A fül, mely hallott, most süketre válik,
S a nyelv elnémul mindörökké, -
Ezen a titkos, szomorú határon.

Sokan mondják, de igaz-e vajon?
Mély csöndesség és sivár nem-tudás
Fekszik-e itt a szívre egyedül?
Elpattant-é a vágyak húr-zenéje
És ember rajta sohsem hegedül?
Nem szól a szemnek többé senki: láss!
A fülnek: hallj!
A nyelvnek: szólj!
S a szívnek, hogy - szeress! -
Itt mindenkinek ura a halál?
Itt senki sem keres?
Itt senki sem talál?
Sokan mondják, de igaz-e vajon?

Milyen különös vagy te, sírhalom!
S milyen különös vagy te, fakereszt!
Oly néma vagy, de némaságod áldott:
Amit elrejt a sírnak némasága
Felfedi mindazt a te némaságod:

Beszélsz:
Halandó, testvér ne remegj!
Az út, amely a boldogságra visz
Egyetlenegy:
A sírnak útja és az én utam.
Halandó testvér, mondom, ne remegj!

Vágyad nem lesz, mert ott minden Valóság
Amit az ember elgondolni képes.
Szemed nem lesz, mert nem bírja ki szem:
Az Isten napja ragyogással ékes.
Nyelved, füled sem lesz, mert te magad vagy
Az élő gondolat,
S ki közeledbe jő, megért azonnal,
S te is megértesz másokat:
Szíved sem lesz, - mi szükség lenne rá?
Lelkedben ott az Isten lelke lángol,
S a gyönge szív
Széjjelpattanna a nagy boldogságtól.

Ha elszakad az élet fonala,
Akkor rajzolták le nektek a pontot
Honnan kiindul az a félsugár
Amit életnek mondtok,
Mely végével a végtelenbe jár. -
Egy pillanat, vagy egy évmilliárd
Ott az teljesen egyre megy -
Testvér, ott olyan gyönyörű az élet!
Testvér, ne rettegj, ne remegj!...
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Én hallgatom a rejtélyes beszédet.
Lelkem rettentő távlatokba téved,
S a titok-ország forró útjain
Nincs egy perc pihenő, nincs egy kis fa-árnyék,
Nincs egy ital víz, tikkadt ajkaimra,
Nincs egy üdítő, hűs szőlő-gerezd...

...Milyen különös vagy te, sírhalom!
Milyen különös vagy te fakereszt!...

1924. április 12.

 


Nagypénteki ima

Uram, csúfoltak,
Kínoztak Téged
Aki szerettél
Minden szenvedőt.
Szegekkel vert a
Világ keresztre,
Aki mindig csak
Vigasztaltad őt.

Mi jót is tettem
Én a világnak,
Sok-sok napomon?
Csúfolnak?
Kínoznak?
Szegeznek engem?
Mért panaszkodom?

Uram, bocsáss meg!
Haragban égni
Nincs okom;
Egyebet kérni
Nincs jogom;
Uram, csak áldlak,
Nem panaszkodom.

1924. április 18.

 


Színképelemzés

Szemem a színek tomboló zajából
Valaha még a messzeségbe révedt
És úgy keresett édes pihenőre
Egy kicsi pontot, tisztát, hófehéret.

Nem kutattam a "honnan"-t és "miért"-et
Elfogadtam a színárnyak egészét;
Amit fehérnek láttam, annak hittem
És jól esett a szeretet, a részvét.

Ma már egy titkos spektroskopba nézek; -
Jaj, micsoda, amit benne látok!
A béke helyén színek verekednek
És másnak látom az egész világot.

Ma már nem hiszek mézes szavakat.
Ma már szemem megakad
Egy-egy mosolygó, kicsi, fehér ponton, -
Örömet benne sohasem találok,
Mert rajtam ül az átok,
S rögtön, de rögtön - színeire bontom...

1924. április 20.

 


Hogyha te nem volnál...

Kis gerlice dalol a párjának


Téged ölelgetlek
Téged csókolgatlak, -
- Hogyha te nem volnál,
Színes ragyogását
Nem látnám a napnak.

Veled mulatozunk
Csöndes nyári éjjel, -
- Hogyha te nem volnál,
Nem nézne az ég rám
Csillagos szemével.

Együtt örvendezünk
A gyönyörű nyárnak, -
- Hogyha te nem volnál,
Csupa sötét felhők,
Viharok járnának.

Együtt vagyunk minden
Bimbó-születésen, -
Hogyha te nem volnál
Ott sírnék, zokognék
Minden temetésen.

A világhoz képest
Olyan kicsi vagy te,
Olyan kicsi én is...
Hogyha te nem volnál,
Nekem a nagy világ
Üres lenne mégis!...

1924. április 25.

 


Program

Idejöttem a földre
Miért? Ki tudja?
Én nem akartam,
Nem is volt ebbe
Beleszólásom.

Ha már itt vagyok:
Legyen! Nem bánom!

Minden dolgok közt
Legszebb a könny és
Legszebb a nóta; -
Én ezt választom:
Sirok dalolva.

Sírásom oka
Nem békétlenség.
Amely isteni
Haragot hív ki:
Csak olyan nagyon
Jól esik sírni...

Nótámnak oka
Nem duhaj jókedv,
Emberi gőg, mely
Kényekedvére
Játszik velem;
Szívem az oka:
Tele van dallal,
S ki kell öntenem.

Sírok dalolva,
Dalolok sírva
Nap-nap után.
S várom nyugodtan,
Mi fog történni
Azután?... -

1924. április 29.

 


Tavaszi borongás

Így dalol az ősz.


Hegyormon állok,
Komoran nézek le a tájra,
Hol most játszik az élet álma,
Mert én vagyok az ősz.

Az Isten így akarta:
Legyen árnyéka minden fénynek,
Legyen sírása minden nevetésnek
És hamis hang is
Keveredjék a tiszta dalba!
Az Isten így akarta.

Látod: én vagyok minden árnyék!
Hallod: én vagyok minden zokogás,
Minden panasz!
Hallod: így dalol a tavasz!
És hallod: így dalolok én!
Nincsen öröm, mit el nem rontok
A föld kerekén:

Mindenben ott az én várásom,
Az ősz várása
Mert a Halál mindent legyőz,
Ami csak él:

Hegyormon állok.
Komoran nézek le a tájra,
Hol most játszik az élet álma
Mert én vagyok az Ősz!

És a nyomomban itt les már a Tél...

1924. április 30.

 


Sch. igazgató úr nevenapjára

Kopaszon áll a vén diófa,
Lehullott róla lomb, levél,
Szomorún bólint csupasz ága,
Ha rálehel az őszi szél.

A sok madár, mely ott tanyázott
És hangoztatta víg dalát
- Ha szerencsés volt, - útra kelt és
Tovarepült a vizen át.

De kik maradtak búsan, árván,
Azokra jöttek rossz napok,
Koldulni kell a morzsalékot,
Melyet mindenki otthagyott;

Szenvednek fagytól, szélvihartól
Keblökben dúl a harc, a kín,
S csak néha tudnak felvidulni
A múltnak édes napjain.

Ilyenkor arcuk felderül még,
Elnémul minden könny-panasz,
Úgy kérdik egymást: visszatér-é
A napsugár, a zöld tavasz?
- - - - - - - - - - - - - - - - -
Szíve dobban ma száz diáknak,
Reád gondol mind, merre jár,
Csak Érted sóhajt, Téged óhajt,
Te vagy a forró napsugár.

 


Tavaszi béke

Fürdik lelkem az illatos
Tavasz sugarában...
Kerestem a békességet -
Végre megtaláltam.

Minden madár, kicsi tücsök
Örömét zengi...
Legyek egyszer én is boldog,
Ne zavarjon senki!...

1924. május 1.

 


Régi emlék

Szebb minden napsütésnél
A halk esőjű, őszi bánat...
...Úgy voltál szép te is,
Ha szemed könnybe lábadt...

És úgy vagy most a legszebb:
A múltba tűnve távol, -
Köztünk lebeg egy ismeretlen,
Nagy, sűrű fátyol...

Megbékült emlék, régi dal
Elhervadt koszorú...
Csak az lehet ilyen szép
Ami nagyon, de nagyon szomorú!

1924. május 1.

 


Az éjféli vonat

A pályaudvar kövén álltam
Didergő, néma éjszakában,
Felettem lámpa ragyogott...
S amint a messzeségbe néztem,
Észrevettem egy vonatot,
Egy furcsa vonatot:

A füstöthányó, szikrázó gép
Egymással összehurkolt,
Bánat-sötétbe burkolt
Kocsikat vontatott.

Lassúdó, csüggedt mozdulással,
Unott, egyhangú törtetéssel
Jött egyre, egyre közelebb,
Míg sóhajtva megállt.
Útjában, merre járt
Körül mindent a sűrű éj vett:
Most bizonyára
Nagyon örült a lámpafénynek.

Sok éjköpenyű, szürke vándor
Szállt ki a kocsik ajtaján,
Éhesek voltak? Szomjasak?
Szívükön bánat ült talán?
Nem tudom. De az arca mindnek
Nagyon, de nagyon szomorú volt.

Aztán sípolt és fütyült a vonat
És gőzt bocsátva szerteszéjjel
Komor, döbbentő megadással
Indult tovább...

Még a nyomát is elfödte az éjjel.

Felocsudtam a látomásból
És dideregve eszembe jutott:

A sors elől vaj' hiába futok?
Szurokfekete csillagtalan éj
Fog fedni fojtó fátyolával,
Amerre gyászos vonatom
Dübörgve tovaszáguld?

Fényért sóvárgó két szegény szemem
El lesz ítélve; mit se lásson! - ?
Mert nem jut fényhez, csak egy állomáson,
Ott is csak egy elfutó, röpke percre,
Míg szomorú, kis árva dalaim
Kiszállnak?...

Azután újra nekivágok
A feneketlen, szörnyű éjszakának?...

1924. május hó 6.

 


Hol a bölcsesség?

1.

Sóvár vággyal kerestem a bölcsességet. Forró lüktető homlokomra szorítottam hideg ujjaimat és mentem, mentem előre...

Künn csendes, halál-bánatos, őszi alkonyat volt, zizegve zokogtak a temetésre szállingózó életremények, mert rájok lehelt az ősz és azt mondta: ne tovább!

Csak itt-ott piroslott egy-egy levél a csüggedt fák ágai közt: mintha a rég letűnt időket akarták volna visszamosolyogni. Ilyenkor még szomorúbb a nevetés, mint a sírás.

Leültem a tó szélére. A fáradt alkonyat utolsó sugarai búcsúztak a halkan zsongó haboktól és a száraz nádak zörögve bólongatták rá közömbös, üres fejüket.

Felvettem egy kavicsot és a tóba dobtam... Mekkorát loccsant! Mennyi kígyódzó, vonagló, fájó gyűrű keletkezett a nyomában és szaladt tova! Talán ezek a kis gyűrűk is az igazi bölcsességet kutatják? Talán a mi lelkünk is ilyen tó: ott áll a partján az Élet és dobálja bele színes kavicsait; kelnek a gyűrűk és futnak az igazság, a bölcsesség messzecsillogó délibábja után...? Minél messzebb vannak a középponttól, annál lassabban, annál fáradtabban...? És hol a cél?...

Felugrottam. Tölcsért formáltam két tenyeremből és úgy kiáltottam hosszasan, elnyújtva a visszhangzó messziségbe:

- Hol van hát a bölcsesség? Hol van? Hol van?

S a megátalkodott, nagy természet tudott titkolózni, bezárkózott mélyen önmagába és egyetlen szóra sem méltatta a sóvárgó kérdést.

Nekem mégis úgy tetszett, mintha azt mondta volna: várj!


2.

...Még mindig kerestem a bölcsességet.

Hancúrozó, májusi hajnal bontogatta rózsás szárnyait. A nap ujjongó, ragyogó fénye, mint aranypiros kábító párázat ült az egész látóhatáron. Az ágakon tavaszi levélkék imádkoztak és acélos, kéktollas fecskék csicseregtek ájtatos zsolozsmákat a természethez.

Én mentem és kerestem a bölcsességet.

Lelkem kapuja tárva állott a hangoknak és színeknek, s azok, mint templomi ájtatoskodók, ki-bejártak rajta.

A szél lehelletétől zizegve hajladozó, smaragdzöld fűszálak, a nap csókja alatt álmosan gubbaszkodó rögök, az égen félénken átlebegő, meztelen fehér felhőcskék, mind bementek a nyitott kapun és mindegyiknek volt valami szava hozzám.

Keresed: hol a bölcsesség? Hát hol leled meg máshol, ha nem minálunk? Ha tudsz örülni a színek tobzódó táncának, a természet isteni ecsetjével létrehozott felséges harmóniának, - miért mégy tovább? Akkor te bölcs vagy. Bölcsebb a világ minden poros könyvénél. Te a természet bölcse vagy!

Szívem majd megpattant, alig fértek bele a nagy szavak, de azért figyeltem tovább.

Akkor rázendített a madarak kara, rázendített az örök nótájú, hegedűs tücsöktábor, rázendített a hozsannát kiáltó, életre csókoló tavaszi szél és zengett és zsongott az egész világ.

És nekem szólt mind: - Nálunk a bölcsesség! Ha tudsz örülni az isteni Karmester intésére felzendült hatalmas akkordoknak; ha tudsz örülni az élet és létezés örök muzsikáinak, akkor álljad meg, - te bölcs vagy: Bölcsebb a világ összes pápaszemes, köhögős professzoránál; akkor te az Isten bölcse vagy.

Én pedig tágranyitottam szememet, arcomon kigyúlt a labdázó, viháncoló gyermekek pajkos pirossága és tanultam - örülni!

És megtaláltam a bölcsességet!

1924. május 7.

 


Harci induló

Baumgarten Lászlónak ajánlom

Bajtárs! Add a kezed!
Omlik a fal már, tűzben a Vár;
Várfalak ormán szent csata vár!
Győzelem innen az égbe vezet!
Rajta, előre! Add a kezed!

Bajtárs! Csattog a kard!
Bömböl az ágyú, tűznyilak esnek,
Vérbetapodtan ifjúi testek!...
Látod a szörnyű vérzivatart? -
Rajta, előre! Csattog a kard!

Bajtárs! Harsog a kürt!
Győzi karunk még - fárad az ellen!
Nyugtot a harcban percre se leljen,
Jajszava töltse be messze az űrt! -
Rajta, előre! Harsog a kürt!...

Hurrá!... Nyertük a harcot!...
Mentve a Lélek, mentve a Vár,
Megfut a Bűn és nincs csata már!...
Szent, nagy örömben, égjen az arcod!
Áldjuk az Istent! Nyertük a harcot!

1924. május 7.

 


Lázban

Úgy fáj valami idebenn! -
Jaj! - már, már alig állom - -
- Előbb forrón - most hidegen -
Talán csak álom! - - -
Lehet - csak álom... -

A lelkem olyan szomorú!...
Mindenben csak a véget látom -
A tavasz? - Csupa koszorú -
- Vagy tán csak álom?... -
Lehet - csak álom... -

Csend! Hallga! a Halál beszél
Állok a nagy határon! - - -
Ez halál-hang? - vagy fú a szél? -
Vagy az se? Mindez álom - - -
Minden csak álom?... -

Élet! Halál! - Két nagy Titok!
De nyitját nem találom. - - -
Lehet, hogy még ma rányitok... -
Juj, be rossz álom!...
Be szörnyű álom!...

Alkony van - - - Furcsa életem
Avarját félve járom... -
Borzadok és reménykedem:
Talán csak álom! - - -
- - - Minden csak álom... -

1924. május 12.

 


A színész

Valaha tudtam, hogy a szám
Mikor mond tréfát
És mikor beszél igazán.

Valaha tudtam, hogy a nevetés
Mikor valódi arcomon
És mikor tettetés.

Valaha tudtam, hogy a fájdalom
Szívemben van-e, avagy tetszelegve
Csak önmagam csalom...

Valaha tudtam, - ma már nem tudom:
Összeolvadt az igazi
És hamis hang a hurokon.

Összeolvadt a piros és a kék,
A fehér és a fekete,
Köröttem minden szürkeség...

Valaha tudtam, - ma már nem tudom:
Koromsetéten hull a hó!...
Az igazságom mind hazugság
És hazugságom mind való!...

Hisznek bennem? Vagy kételkednek?
Vagy ócsárolnak? -:
Egyformán fáj az én szívemnek.

Ember vagyok, de sorsom feledem;
Színész vagyok, de nem tudom,
Hogy mi a szerepem.

Előttem minden ködbe vész.
Egyszer ezt játszom, másszor azt,
S fáradtan kérdem:
Mikor pihen a nyűtt színész?

Be jó is lesz majd! Jön a béke...
Való, hazugság szerte-válnak
S komédiámnak vége, vége!...

1924. május 16.

 


A meteor

Én irígylem a meteort!

Tündöklő láng-világ,
Mely reszkettető harsogással
Iramlik át a föld felett;
Örök csatáknak színhelye,
Hol mindörökké senkisem nyer
És senkisem veszít!...

De jég-sugára űrbe vész
És nem jut el az emberig...
A földről végre néma pont,
Mely leszalad az éjszakában
És fénylő sávot hagy az egen
Amerre járt, egy pillanatra - -

Ide nem jut el lelki harc,
Önfelemésztő láng-tusa,
Itt csupa béke, csupa csend lesz,
Nagyon kedves és nagyon szomorú...
És csendesen szól, aki látja:
Valaki meghalt! - -

Itt olyan, mint egy éjji dal,
Mely halkan, lágyan simogat;
És könnyet csókol szempillánkra;
Mint szerelmesek sóhaja,
Melyet a hintás, nyári szellő
Szárnyára kapva, messze hord...

Én irígylem a meteort!

1924. május 16.

 


Levél
minden olvasómhoz

Üres levél ez! Semmi tartalom
De testvérem, ki vággyal olvasod,
Ne haragudj miatta rám! -
Ülj ide mellém gondolatban,
Simítsd le lágyan kuszált hajamat
És nagy bánatom megenyhül talán...

Kérded: hát mi a bánatom?
Hát miért könnyes a szemem? -
Belenéztem az alkonyuló napba,
- Mert este van már - s olyan jól esik,
Ha halkan megkönnyezhetem.

Én nem tudom, hogy milyen bánatom van.
Nem bántott senki. Béke minden.
(Csak egy-két tücsök hegedül - -)
De olyan szürke, homályos az este
És eszembe jut minden elmúlás
És úgy fáj egyedül!...

Köröttem zsong most minden régi nótám,
Köröttem repdes minden régi álmom...
Kinyújtott kezem keres valakit,
Aki megtanít
Hogy minden sírás nevetésre váljon
És lassan, lassan közeleg az éj...

Hiába keresek?!
Testvér! Hát nem jössz hozzám?
Megértő lelked meg nem simogat?
Forró ajkaddal nem csókolgatod le:
Amíg nem késő -
Az én rejtélyes, nagy bánatomat?...

- Oh, igazad van; ne tedd meg soha!
Minden szépség a könnyekből fakad,
S a fájdalom a bánat (olv.szó) nekem...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ha valamikor szellemszárnyakon
El is szállsz ide, mit se kérdezz -
Csak borulj mellém szótlanul
És sírj te is velem!

1924. május 19.

 


Mi vagyok én?

Most se tudjátok?
Hisz' eldaloltam már elégszer!
- Harmatcsepp vagyok éjji réten.
Alvó virágok hajfürtjében
Villogó ékszer!

És várom, hogy majd jön a Hajnal
És sugár-létrán fellebegve
A Naphoz szállok diadallal.
- A réten pedig sajgó szívvel
Halkan, titokban fog sírni
Egy pici lepke...

 


A zongora

Alig kerültem ki a gyárból, -
- Szép, fényes zengő zongora, -
Most itt állok a szoba sarkán
És sorsom olyan mostoha!

Billentyűimen éjjel-nappal
Két végzet-adta kéz cikáz,
S olyan szomorú, amit játszik,
Hogy sír az utca, sír a ház.

Lágy mollba-ringó dalok árja
Szívembe tép és fáj nekem! -
Dalolnom kell, mert ez a végzet,
Bárha akarom, bárha nem.

S míg zeng az ének, sír a nóta,
Merengő lelkem messze jár:
Tán jobb lett volna nem születni!...
Tán jobb is lenne halni már...

Vagy asztal, szekrény, kályha lenni;
Szív nélkül, néma, ostoba...
Jaj, lennék bármi, bármi inkább,
Mint zongora!...

1924. május 23.

 


A zsarátnok dala

Legyen már csend
És ne lármázzatok!
Nem látjátok, hogy én
Még csak parázs vagyok?

Ha fáztok, tűrjetek!
Házat nem fűthet a zsarátnok,
S a tél fagyában meleget
Nem önthet rátok!

Csitt! Még parázs vagyok,
Kis, szunnyadó parázs - - -
De - érzem - jön egy isteni,
Áldott varázs:

Percek forgácsa lángra szít,
Esztendők fája fellebeg,
És lelketekbe tör
Sosem álmodott, nagy dolog:

Szétsziporkázó tűzijáték,
Csodás fénytenger!...
És zsolozsmákat zengve
Áld minden ember.

Szikrám zenéje átrezeg
A megkövült telen
S az forró nyárba olvad...
De addig türelem! - - -
- - - - - - - - - - - - -
Vagy azt se bánom,
ha nincs bennetek
Rövid várásra akarat, -
Fojtsátok el
A szunnyadozó parazsat:

Jó lesz! Lelkem a nagy Sötétnek
Kútjába szótlanul hull! -
De ti - hiába - nélkülem
Elvesztek nyomorultul!

 


Hozzád!

Legyél vidám és nevetős!
Mért lennél szomorú? -
Lelkemből nem száll sohase lelkedre
A halk, ködös ború.

Tükrös termekben táncolj
És mindenkit igézz meg!
Megbújva, szürkén, csöndesen
Sarokból nézlek.

Gúnyolj ki, ha a lombot tépem:
(Szeret? Nem szeret? Mit mond az akác?)
Gúnyolj ki, ha szememben
Könnyeket látsz!

Te kacagj, hogy sírok.
S én sírjak, hogy kacagsz!...
Bármit tegyél is,
Nekem te mindig, mindig jó maradsz!

1924. június 10.

 


A szomszédkertbe nézek

A szomszédkertbe nézek:
Lám, már megadta, mivel tartozott,
S a nyárnak többé nem adósa:
Csöndes, csillagos május éjszakán
A szomszédkertben kifeslett a rózsa.

Hószirmú rózsa, bimbó-álom!
... Pici fejével a palánkon tulról:
Kacagva int felém, - - -
S én megsiratom titkon, fájón,
Hogy nem lehet enyém...

1924. június 12.

 


A kertben

Valaha régen beszélgettünk
S együtt ültünk a kis padon
S a gesztenyefák sugdosódtak...

Ma újra itt vagyok
S te itt ülsz közelemben
S furcsán pillantsz fel néha-néha:
Miért vagyok ma olyan néma? -
És én csak hallgatok,
Szomorún hallgatok...

Bennem a múltak vágya tombol
De szeretném, hogy bánatomból
Semmit se tudj!
Nehéz könnycseppben ég a pillám
S a gesztenyefák sugdosódnak,
Egészen úgy, mint régen,
Egészen úgy, egészen úgy!...

Akkor kacagtam, most megkönnyezem.

1924. június 12.

 


Széttépett versek

Széttépett versek!
Papírfoszlányok!
Száz kis darabka Múlt,
Mit fel nem támaszt a Jövő!
Nézlek, nézlek benneteket...
Szemembe könny szivárog,
Nagy, fényes, forró könnycsepp
És olyan nagyon szomorú vagyok...

Jaj, siratom a gyilkosságot.

Tán jogotok lett volna élni!
Hisz élni édes, élni jó! - - -
Iszonyú önvád:
Én vagyok én, a kegyetlen bíró!

Jaj, siratom a gyilkosságot.

Oh, ha mégegyszer összerakhatnálak
Benneteket,
Lelkemnek mozaikos templomán
Ti sok kihullott, összezúzott ablak!
Már vége, késő! - - -
Széttépett versek,
Kicsi halottaim,
Titeket már csak sirathatlak!

1924. június 16.

 


Akkor és most

Emlékszem: egyszer messze voltam,
Köröttem susogott a fenyves - -
Emlékszem: akkor messze voltam
És mégis mindig rád gondoltam
Miért vagy olyan messze, kedves?

Szemem lehunytam - fújt a szellő.
És azt álmodtam: megcsókoltál - -
Halkan, hűvösen fújt a szellő
És szétfoszlott a távol-felhő
S valahogy olyan közel voltál.

...Most itt vagyok és látlak egyre,
Szavaid mindig hozzám jutnak
Víg kacagásod cseng fülembe,
S kezedet fogom két kezembe,
S valahogy mégis - messze tudlak!...

1924. június hó 18.

 


Búcsúztató

A kongreganista nyolcadikosok búcsúdélutánján.


Isten szolgája a szálló Idő,
Kitárt szárnyával csak egyet legyint:
Dolgok születnek fényes napvilágra,
Egy új legyintés, - semmi lesz megint.

Nyitott szárnyának hűvös rezdülése
Gyermek-arcokat szent-komolyra szánt...
Nagy, hűvös szárnyát csöndes suhogással
Ha érezzük, hogy kiterjeszti ránk:

Mint gyermek-lelkek álltatok itt egykor
A liliomos, szent zászló alatt,
S remegő kézben égő gyertyát tartva
Rebegtétek az édes szavakat:

"Hű fiad leszek! Fogadom Neked ma!"
S kigyúlt szemetek ártatlan tüze
És ragyogott a hófehér kokárda,
Mit lelketekre angyal-kéz tüze.

És most itt álltok. Újra. Utoljára,
Szép gyermek-álmok, Isten véletek!
Előttetek a küzdés és a pálya,
Mentek harcolni harcos életet.

Körülöttetek nem lesz béke többet:
Fegyver, csataszó, ágyú, harsona!
És fületekbe vad fenyegetéssel
Üvölt az élet vásári zaja.

Harcolni kell, mert ez a szörnyű végzet,
Mert bennetek az Isten vére forr,
Harcolni kell, mert jön az alvilágnak
Pokoli népe s hiszi: elsodor!

S korbácsütések vágnak hátatokra
És arculcsapkod durván száz ököl - - -
Kábultan álltok! - Ezt hívják életnek?
Panaszkodástok tengere ömöl.

Igen, testvéreim, ezt hívják életnek!
Minden kéz álnok vermet ásogat...
Életre szálló, harcoló testvérek,
Fogadjátok ma jó tanácsomat:

Ha lankadtok az élet viharában,
S fáradtan csügg le vérző kezetek,
S hogy nem bírjátok már tovább a harcot,
A döbbent szívben fájón érzitek;

Az ellenségnek ne hódoljatok meg
És ne álljatok csüggedt szomorún, -
Előttetek a kitárt templom-ajtó,
Az örök menhely, örök azilum.

Csupán egy lépés... lépjetek be halkan
(Elül a lárma hátatok mögött...)
S keressétek meg: hol van az Ő képe,
Ki szíveteken hajdan őrködött.

Térdeljetek le könnyázott szemekkel,
S Ő rátok tekint, rátok mosolyog,
S emlékek jönnek: égő gyertya... zászló...
Sok régfelejtett, csodaszép dolog!...

S újjászülettek! Bánatotok enyhül,
És úgy érzitek: élni, élni jó -
És felujjongtok: Áve Mária!
És győztes lesz a kongregáció!...

1924. június 19.

 


Életemről

Hallottatok-é már alkonyi nótát,
Mikor búcsúzó, bús, halkszavú hangok
Sírnak fel az égre?

Lássátok: ilyen dal az életem is.

Járkáltatok-é már a temetőben
A messze lakóknak sírjai közt
És láttatok-é hervadt koszorút?

Lássátok: ilyen hervadt koszorú
Az életem is? -

Fényét-kisugárzó, éjji bogárka
Pazarolja, mi kincs az övé
s egyszerre szegény és árva marad...

Lássátok: így tesz az életem is.

Hogy' csillog a könny; láttátok-e már,
Amint a csalódott, méla szemekből
Szomorún lepereg?...

Lássátok: ilyen könny életem is
Arcán a csalódott, büszke világnak.

Van-é szomorú emléked a múltban?

Válaszd ki a legszomorúbbat!...
Lásd, épen ilyen szomorú
Az életem is!...

1924. június 25.

 


Testvérem itt van

M. Tibor barátomnak

Csend!
Siket, mélységes, béna csend!
Pihen itt minden ősátkú harag
Kihamvad minden öröm lángolása
Itt egyetlen Úr a Halál
S kiszáradt torkát iszonyúra tátva
Ásít a sötét, sárga Sivatag!

Csak én,
A bosszúsújtott, örök én
Ülök elhagyva, egyedül,
Minden kis neszre felriadva
A sivatagnak éjjelén
S keblemre nehezül
Az egyedüllét vad lidércnyomása!...

Ki az?
Ki jár itt? Hallom lépteid neszét!...
Barát vagy, akit várok,
Vagy álnok ellen, ki vesztemre tör?
Tán csontváz-arcú éj-kísértet?
Felelj! Felelj! - Eh, senki - szerteszét!...
Csend... csend... Köröttem fűszál sem zizeg
S csak felcsigázott képzelet gyötör!...

De most!...
Jaj, mégis?... Hűvös, puha kéz
Simogató öt ujja
Tapad láztüzes homlokomra
És letörli a hidegverejtéket.
És két tűz-szem arcomba néz,
S egy forró ajak ajakamra
Isteni hévvel lángcsókot lehel.

Jaj! - Alleluja!!
Dobog a szív és lüktet a kebel
És iszonyatos, kábító félelmem
Feloldozott nagy megkönnyebbülése
Imában tör ki:
...Áld, áld, áld Téged, én Uram, a lelkem,
Ki Szabadítót küldtél énnekem
És üdvözítő hajnalsugarat
A puszta éjjelébe!

Uram!
Nem vagyok immár egyedül,
Halottként fekve rút, sivatag-sírban!
Testvérem két erős keze
Hívja az életet, űzi a halált; -
Testvérem itt is, itt is rámtalált!
És harsogom a zsoltárt
Áldott légy, Uram, mindörökké!

1924. június 28.

 


A Te szíved

Sok szív született fájdalomra, búra,
De melyiknek van töviskoszorúja?
            - Csak a tiednek, Jézusom!

Tört, kínzott szívért nem kell menni messze,
De melyik szív van tőrrel átszegezve?
Csupán a tied, Jézusom!

Sok fény sziporkáz a sötét világból,
De ilyen lánggal kinek szíve lángol?
            - Csupán a tied, Jézusom!

Szívemet véred hófehérre mossa,
Tüzed égesse lángoló pirosra -
És én imádlak Téged mindörökké,
Egyetlen, édes Jézusom!

1924. július 10.

 


Csak egy...

Csak egy van, aki lelkemet megérti,
Aki felfogja sóhajtásimat,
Csak egy van, aki örökre a régi,
Csak egy van, aki titkon megsirat;

Ki csókot adott, mikor nem is kértem,
És hozzám szól csak egyre, hangtalan,
Csak egy van, aki imádkozik értem -
És az is olyan nagyon messze van!

1924. július 12.

 


A koszorú

Egy titokzatos idegen
Rózsakoszorút vetett homlokomra
S aztán tovább ment hidegen.

Én ujjongtam a kincsen
És úgy vártam, hogy szivárvány-utamra
Illatot hintsen!

Ó, sok reményem, balga, rajtavesztett!
- Egy szomorú napon
Virágom szirma hullni kezdett

Azután így haladt
És minden nap lehullt egy szirma -
És végül csak a tövise maradt... -
- - - - - - - - - - - - - - - - - -

Most minden csupa bánat
S én bús-szelíden befelé sírok
És hordozom a töviskoronámat!

1924. július 16.

 


Ne ismerjen...

Ne ismerjen meg soha senki
És ne lássa meg szememet
És ne fogja meg kezemet
És ne tudja, hogy milyen vagyok én!

Vegyen engemet köd körül,
Mely senkinek sem könyörül
S legyek én mindig nagyon messze!

Legyek én mindig nagyon messze
Egetostromló, kopár szirttetőn
És arcomat felleg fedezze
És úgy tekintsen rám a szemetek
Lángoló vággyal, - epedőn, - - -
S ha összekulcsolt kezemet
Égnek facsarják vámpír-gondok
Higgyétek azt, hogy áldást mondok!

Higgyétek azt,
Ha magasságom bűvös ködpalástját
Bíboros fénnyel szövi át a nap,
Higgyétek azt,
Hogy boldog vagyok s szelíd-lelkű
Mint május-reggel, oltárnál a pap.

Higgyétek azt, hogy jó vagyok
És higgyétek, hogy így imádkozom:
Örömem teljes, mi kell még egyéb?
(Pedig azt mondom:
Meztelen lábam tövisekbe lép!)
Higgyétek azt, hogy így imádkozom:
Áldott légy, Uram, gyönyörű az élet!
(Pedig azt mondom: meddig tart ez így még?
És gyöngeségem kínpokolban éget...)

Ha befejeztem imádságomat
Mondjátok rá, hogy - Ámen!
És ne ismerjen soha senki
És ne tudjátok: milyen vagyok én!

1924. július 16.

 


Prológ
az "Elváló utakon" című színműhöz

Tisztelt Hallgatóság! Férfiak és hölgyek,
Akik egy estét a mi körünkben töltnek!
Előadásunkról, - kérem engedjék meg,
Hogy egy pár rövid szót előre meséljek!

...Messze Zsidóország kicsi városkája,
Tiszta gyermek-álmok színes netovábbja,
Elrepülni hozzá messze-messze honba
Kis Jézuskát látni ki ne vágyott volna?

Önöknek is itten mind ez volt a vágya.
Mikor lefeküdtek hófehér kis ágyba
S homlokukra búcsút jó anyácska csókolt,
Názáretbe szállni olyan igen jó volt!

...Jön a kis Jézuska, az aranyos gyermek,
Kivel játszadozni csupán a jók mernek;
Homlokán istenség glóriája reszket
S vállán viszi már a kicsi fakeresztet.

Aztán sorra jönnek: a jó barát, János,
S a többiek, kiket összehoz a város
Zsidók, rómaiak! Megférnek ők szépen,
S a jó Isten rájok mosolyog az égben.

Önök is játszanak árnyékos erdőkön,
Hímes csillogású harmatos mezőkön.
Bújósdi, cicázás, mind-mind sorra jőnek
S ezer édes perce röppen az időnek!

Mikor végre eljő a ragyogó reggel
S bíbor palástjában a tüzes nap felkel,
Szivök a szép álmot mosolyogva issza - - -
...Oh, ti édes álmok, sohse tértek vissza?!

Kérem most önöket: ne legyen rá gondjuk;
Ha vissza nem térnek, visszavarázsoljuk,
Mozdulniok sem kell: ide szállnak szálig
S ezer nagy bánatuk napsütésre válik.

A mosolyban, melyet két szemük reá vet,
Megfürdik Jézuska, megfürdik Názáret -
Hófehér angyalkák repkednek felettünk...
Ami tőlünk tellett, mi mindent megtettünk,

S habár a játékban egyikünk se mester,
Legyen önök közt, ki tapsolni nem restell, -
S ami játékunknak szomorú hiánya,
Bízzák azt rá, kérem, a fantáziára!

1924. július 18.

 


Nyár végén

Fejed támasztod fáradt, gyönge kézzel -
Szobádban ülsz és az ablakon kinézel:

Csend van. Megy a nap éjji nyugovóra;
Kilencet üt az öreg toronyóra. -

A messzeségben gólyák szálldogálnak
És kelepelik: vége van a nyárnak.

Az ablak alatt - óh, ábrándok sorsa!
Fonnyadt fejével bólongat a rózsa - -

Te szomorúan, elmerengve nézed
S azt mondod; - élet... - - -

1924. július 19.

 


Száműzött Romeo levele Júliához

Ne hidd, hogy nem szeretlek,
Ne hidd, hogy elfeledlek,
Azt nem bírom soha!
Fehér márvány a lelkem
S neved törölhetetlen
Betűkkel van vésve be oda!

Ne hidd, mert messze járok
Hogy utánad nem vágyok!
Csak Te vagy lelkemé -
Arcod mindenhol rám les;
S mint titokzatos mágnes,
Úgy húz egyre önmaga felé.

Ne hidd, hogy csókod nélkül
Valaha összebékül
Szívem a vággyal s nem tépi a bánat, -
Csak azt hidd, hogy szeretlek,
Csak azt hidd, hogy imádlak
S én, számkivetett, árva Romeo,
Nemsokára meghalok utánad!...

1924. július 19.

 


Vasárnapi viziten

Ma olyan, mintha kis gyerekek volnánk
Úgy játszadozunk, s az öröm
Csókos ajakkal lehajol ránk.

Az egész kertet beláthatjuk innen,
S a verandára beragyog a nap
S kezedet néha megérintem.

Kacagunk is egy keveset
S ha zsebkendődet sikerül eldugnom
Iszonyú-módon keresed...

Nem zavar semmi.
A szívünk csupa édes, ragyogó láng
És olyan, mintha kis gyerekek volnánk,
És nem kívánok innen hazamenni.

1924. július 20.

 


Évszakok

Jön a Tavasz -
S te papírcsákód' fejedbe nyomod
És fakardoddal elébe szaladsz.

Mulat a Nyár -
Te víg nótákat dalolsz a fülébe
És poharatok koccintásra vár.

Suhan az Ősz -
Te sirnál is meg kacagnál is furcsán
És sápadt-arcú sejtelem előz.

Tipeg a Tél -
S ti karonfogva együtt bandukoltok
És arculcsap a temetői szél.

1924. július 21.

 


Néha

Ha néha egy dalt papírra vetek,
Elém szállnak a halk kacajú esték,
Mikor szikrázó, szomjas szemeink
Egymást keresték.

Ha néha egy dalt papírra vetek,
Kézen fog a sok búsmeséjű éjjel,
Rólad mesél, ki messze vagy
És könnyesen mosolygok szerteszéjjel.

Ha néha egy dalt papírra vetek
Valami titkon zokogásra nógat
S lelkem kapuját felkoszorúzom
És feltűzöm rá lobogómat.

Ha néha egy dalt papírra vetek,
A Halált látom lopódzni felém
S érzem: ennyivel kevesebb vagyok
S amit leírtam, - már nem az enyém!

1924. július 28.

 


Élet-törtetés

Az út ravaszul, görbén kanyarog,
Nem! Nem lépek rá! Ha már menni kell,
Csak egyenesen, büszkén akarok!

Vad tüskebokrok tépik meg ruhámat
S az este mélye borzongatón barna -
De emelt fővel indulok utamra!

Az erdő zúg, a szálfák megriadnak:
Eredj az úton! Mért jársz erre dőre? -
Én énekelve törtetek előre.

Köröttem szörnyű szikla-szakadékok
Posványok torka elnyelésre vár
És vijjog fent a keselyű madár.

Tövisbe lábam mosolyogva lép
S felszegett fővel török utamon,
Mint egy dübörgő fékevesztett gép...

Mögöttem újra csönd és nyugalom -
S tovább alszik az erdő.

1924. július 29.

 


Akkor

Milyen lesz akkor,
Mikor nem lesz már semmi hátra,
Ami hevítne, ami várna
És minden vágyam ködképpé fakult?

A zsarnok sorsot vajjon átkozom?
Vagy emelt fővel, büszkén távozom
És nem kísért a múlt?

Vagy tán könnyesen indulok a házba,
Melynek kapuján írva áll: örök!
És a küszöbnél lassan, tétovázva
Megfordulok és - visszaköszönök.

1924. július 29.

 


Valakinek, aki indul

Igaz-e, hogy te útra kelsz?
Útra hív egy hatalom? -
Igaz-e, hogy te útra készülsz?
Olyan szomorú hallanom!

A lelkem olyan csendes, árva,
Lecsügged nótás, régi kedve,
Felölti szürke köpenyét
És kimegyünk az őszi kertbe.

Kertünk fölött ma köd borong
És sárgaszín a hullt avar... -
Tudod: mekkora boldogság az,
Mit hervadása eltakar?

Ide van ásva az enyém is,
Kincsedet Te is idehordád...
Megkeresem a rózsabokrot,
Lelkem illatos rózsabokrát.

Nem is régen még hófehér volt
Csupa hószínű, üde rózsa;
Ma már a szélben ott zokog
A hervadt szirmok utolsója.

Borongón lépek oda hozzá
És Rád gondolva, Te neked
Könnyes-szomorúan leszakítom
Ezt az utolsó levelet.

És megcsókolom csendesen
- Csókom olvad, mint jég a tűzön -
Aztán mikor nem veszed észre,
Kalapod mellé odatűzöm:

Talán megőrzöd mindhalálig,
Talán holnapra el is veszted -
Olyan mindegy az énnekem,
Én azt tudom csak, hogy szeretlek!

Pedig ez a szál bús szirom
Az én kedvem, hitem, dalom!...
...Igaz-e, hogy Te útrakészülsz?
Olyan szomorú hallanom.

1924. július 30.

 


Te

Vídám vasárnap elnevetgélsz
Mosolyogsz és szemembe nézel
S én homlokomat megsimítom
Hideg, borzongó kézzel.

Te azt hiszed, hogy élsz még?
Csalódsz! Halott vagy régen!
Sírod fölött bús, könnyes csillogással
Csillag virraszt az égen.

A sírhoz minden őszi estén
Kijövök halkan, egyedül
És bánatom, mint hólepel
Sírod fölébe települ.

Ott sírok árván, csöndesen
S a füzek között zúg a szél,
S a temetői keresztfák közt
Régi alakod újra kél.

S én leborulva zokogok
S hívlak egyre, visszahívlak...
(Fájdalmas szívem az a sír
És emlékem a csillag...)

Vidám vasárnap elnevetgélsz,
Kacagok veled én is szépen - -
De ez a Te, ez nem Te vagy,
Te már halott vagy régen.

1924. július 30.

 


Jertek velem!

Most jertek velem, kicsi álmok,
Bolondos, drága álmaim!
A jövő csókot integet
S én odaviszlek titeket:
Jertek, jertek csak, álmaim!

Ne kérdezzétek:
Hová megyünk?
Ne kérdezzétek:
Mi lesz velünk?
Ha boldogok vagytok, én is az vagyok
Ha ti meghaltok, én is meghalok...
Így kézenfogva, mosolyogva,
Jerünk csak édes, kicsi álmaim!

1924. július 31.

 


Nagy bánat

Az életem játékos kis gyerek volt
A sok örömből ki se látszott
Reggeltől estig mindig játszott:
Hintában ült,
Égig repült...

Ma leszakadt a hinta!

Az életem gyönyörű vers volt,
Remekbe készült, nem volt mása -
A jó Isten kezeírása... -

Ma ráömlött a tinta.

1924. augusztus 1.

 


A titok

Néha üldöz egy hatalom,
Csodás titkokra hajtó
És benyitok a legbelsőbb szobába,
Hol fekete kárpitos minden ajtó.

A falakon nagy, nehéz függönyök,
Félős, fekete, suhogó selyem
S a középen két gyertya ég
És fojtó füstje sötét sejtelem.

Aztán zárom a lélek ajtót;
- Nehéz komoran kondul a retesz -
S odabent mindent, mindent
Titkos, borongó félhomály fedez.

Nagy csend. Halvány az arcom -
Libegő lángok fehérre festik,
S én ott sírok a kripta mélyén
Kora hajnaltól késő estig.

Múltak árnyával sugdosódom
S könnyem a kövön medret éget,
S újra, meg újra végigsiratom
Az idehantolt sok Emléket... -

Másnap találgatják az emberek:
Vajj' mi a titkom, mi a búm,
S miért mosolygok egyre
Olyan csöndesen, olyan szomorún!

1924. augusztus 3.

 


A boldogságról

L. A. úrleány esküvőjére

Sokat kerested, végre megtaláltad,
Tenyereden kis gyémántkő ragyog
És sugarai szerte sziporkáznak
És éjszakáid fényes nappalok. -

Kis gyémántköved szerteszét ragyog.

És boldogságnak hívod a követ -
Jaj, ne mutasd, se énnekem, se másnak!
Én féltem a Te boldogságodat,
Mások fondorral titkos vermet ásnak!

Jaj, ne mutasd se énnekem, se másnak!

Rejtsd el titokban, ne tudják hová lett -
Talán szívedbe, talán máshová -
Árvíz ne mossa, tűzvész ne eméssze, -
Rabló ne lelje, ha kutat soká!...

Talán szívedbe, talán máshová...

S őrizve boldog, önfeledt mosollyal,
Csak ünnepeken, néha vedd elő,
Ha alkonyatkor csöndes-egyedül vagy,
S körötted ül a Múlt, Jelen, Jövő.

Csak ünnepeken, néha vedd elő!

Akkor úgy nézzed késő éjjelig,
Akkor jól megnézd minden oldaláról
És látva büszke, ujjongó tüzét,
A szent örömben semmi meg nem gátol!

Akkor jól megnézd minden oldaláról!

...És ha sugara bágyadt, szomorú
És régi fénye homállyá fakulva, -
Jöjjön a könny, a ragyogó, az áldott,
Mely már annyi bút csillogásra váltott!...

És boldogságod ragyogni fog újra!...

1924. augusztus 7.

 


Börtönben

Talán az élet, talán a börtön,
Ahol én most az időmet töltöm...
Mindenkép szomorú.

Talán búsongó, talán víg lélek -
Talán meghalok, talán még élek;
Vagyok örökös, bús. - Talán.

Mi adja be a halálos mérget?
Talán ebédem,
Talán vacsorám - - -

Úgy nézek innen,
Sápadt-epedőn, imbolygó-búsan
Mint tömjénfüst a templom ablakán:

Talán csak egyszer kijutok innen...
Nem is sokára... - -
Talán - talán - talán -

1924. augusztus 8.

 


Szomorú, kis búcsúzkodó vers

melyet egészen úgy írtam le,
amint éreztem.

Mit tudjak Néked emlékül adni?
Képet festeni, szobrot faragni
Sosem tanultam.

Ezt nem lehet
Versekbe írni,
Ezt nem lehet
Nótába sírni -
Most látod, olyan szomorú vagyok!
Mesét olvastam
És a mese is szomorú, - de szép:
(Te is sírni fogsz rajta, meglásd!)
Álomkirályfi búcsúzik,
S hiába minden büszke pompa:
Testvére indul messze honba
És nem tudja, hogy látják-e még egymást - -
Jaj ez a mese szomorú, - de szép -

Szívem, mintha csak ólomból lenne,
Szemembe nézel, könny csillog benne?
Ugye, hogy furcsa kép?

Vidd ezt, vidd ezt magaddal:
Szomorú képet,
Könnyes emléket -
És vigasztald meg, hogyha rátekintesz -
(Majd nagyon sokszor megjelen Neked!)

Álomkirályfi búcsúzik,
Mert búcsút intesz - - -
Százszor elmondod, míg felsír a bánat
Isten veled! Isten veled! -
S úgy néz utánad...

1924. augusztus 9.

 


Nem egészen most volt

A visszanézők éneke


Szép, aranyhajú, buksi kis fiú,
Oly boldog voltam,
S egyre daloltam:
Meleg tavaszban boldog társra leltem,
De a tavasznál tavaszabb a lelkem!

Hej, nem egészen most volt!

Szép, aranyhajú, buksi kis fiú
Oly boldog voltam,
S egyre daloltam:
Tüzes a nyár és szememtől a nap
Bágyadt alkonyon újult fényre kap!

Hej, nem egészen most volt!

Kékszemű, szőke, buksi kis fiú,
Oly boldog voltam,
S egyre daloltam:
Eljött a tél és havas lett az élet,
De az én szívem hónál is fehérebb.

Hej, nem egészen most volt!

Én vagyok-é, vagy más-e az oka,
Hogy elfakult az aranyos csoda? -
Hej, nem egészen most volt!
Régen volt, régen!...

1924. augusztus 10.

 


Sápadt levél

Sápadt levél az ájult fáról
Lihegve a mély kútba hullt -
Ott álltam - néztem, láttam
És fölriadt a régi múlt.

Tüzes tavasz, csókos csicsergés,
Virág-parfümös, lombos ág...
Valahogy úgy felfájt szívemben
A zajgó vérű ifjúság! -

Láttam, láttam a sötétséget,
Az örök-semmis, hideg űrt,
S láttam szegény magam-levélkét
Amint repült, repült, repült...

1924. augusztus 10.

 


Vasútnál

Várom a gőzöst, szörnyeteg-gőgöst
Ki önönmagát oly nagynak hiszi -
Füstöt okádva itt lesz nemsokára,
s akit szeretek, magával viszi.

Közömbös arcok, sok üres tekintet -
Furcsán bólintva libegnek a fák,
és mosolyogva, mivel látni akarják
a régi-átkos könnytragédiát.

Nézem a hosszú, elkígyózó sínpárt...
olyan fekete, olyan bánatos!
Ott fekszel rajta víg dalom, reményem
jön a gőzös és zúgva rádtapos.

1924. augusztus 12.

 


Búcsúzás után

Mikor ránézek,
lehull a csillag!
Mindenki elmegy,
Mindenki itthagy -

Körülöttem már,
hej, senki sincsen,
csak a könnyező,
felhőn lebegő,
jóságos Isten!

1924. augusztus 13.

 


Lehántott fa

Meg-megcibál egy bús sóhajtás
s te meglóbálod komor koronádat,
szegény, kivénhedt, beteg pajtás.

A vágó fagytól ezután mi véd meg?
Vén derekadat meztelenre nyúzták
és gaz markukban leszakadt a kéreg.

Miért sújtott e szomorú-szép bánat?
Tán szemet szúrt, hogy büszke voltál?
Tán irigyelték ráncba gyűrt ruhádat?

Fondorlók kése eltalált
és eltalálta pajzsos hitedet
s most várod a halált...

Szegény öreg, rádnézni sem merek...
Olyan búsultan egybevág a sorsunk:
lehántottak az emberek!

1924. augusztus 13.

 


Séta közben

Lábunk ijedten, félve lép:
elénkbe szórva száz darabban,
szétzúzott csésze, tört cserép.

Sóhajra görbül néma szánk:
mennyi elvérzett, múlt öröm,
Úristen, mennyi jaj-szilánk!

Szerették, vették, amíg telve
ajkukon csurgott üdítőn
mézédességű, drága nedve;

Mikor tovább hiába várták,
mert minden, minden kiapadt -
egyszerűen a földhöz vágták.

1924. augusztus 13.

 


Lámpa

Én nem vagyok se nap, se hold,
se csillag, amely fent ragyog -
én csak homályos majd-kiégett,
szomorú kis villany vagyok.

Nekem a nagy világmindenség
hátborzongató, fagyos táj;
fényemet csak egy szoba látja,
számomra ez a nagy világ.

Ha majd egy nap a pihenésre
a Halál bácsi szépen rávesz,
sötét borul a kis szobára
és meglátjátok: - rövidzár lesz.

1924. augusztus 13.

 


Különös műtét

A nagy teremben fázós hangon,
meg-megakadva kecmereg az óra,
én fekszem a nagy műtőasztalon
és készülök az operációra.

Halántékomon vér-harc dübörög,
égek kíváncsi, titokleső gondban
és rászorítom kezemet szívemre,
mely lázütemre, nyugtalanul dobban.

...Orvos úr, kérem, nagyhatalmú Sors,
ugyebár nem lesz nyoma sem a kínnak
és finoman veszi ki ezüst csipeszével
azt a valamit, amit búnak hívnak?...

1924. augusztus 13.

 


Balga dal, amit dalol a ravatal

Kifáradtam. Elég az élet,
elég, elég!

Jobbról, balról két gyertya lángol, -
(de mindörökre az se ég;
egyszer neki is, mint nekem,
elég, elég!)

Odakint bőghet, moroghat az élet;
idáig nem tör be a lárma
s szívem nem forr a harcon...
Ne sercegj gyertya, hagyjál békét,
örüld te is a harcok végét!
Elég! Most alszom...

1924. augusztus 13.

 


Borús délután

Künn köd roskad a fakó tájra
és mindent, mindent elfedez,
az ablakot hideg szél rázza
és őszi eső permetez.

A fű vizesen meglapul,
míg kinézek az ablakon,
s gyűlnek, gyűlnek, gyűlnek a tócsák
szomorúan, hallgatagon.

Az ágakat valami bánat
konokul csaknem földig húzza...
Fázós, didergő, lucskos minden
és engem mégis vonz az utca!

...Mi jobb: álmokba belemúlni
hol a valóság fényes semmi -
vagy ködnek, esőnek, pocsolyának
becsukott szemmel nekimenni?

1924. augusztus 14.

 


Három dalt írok

Tollam zenéje halk, kaparó nesz:
az első bús, de vigasztaló lesz, -
Édesanyámnak írom.

A másik ugrál, egekig szárnyal,
tele lesz színnel, napsugárral, -
ezt Valakinek írom.

Harmadik dalom - örök-bús eset! -
jajos lesz, vad lesz, kétségbeesett...
Ezt önmagamnak írom.

1924. augusztus 14.

 


Amikor tenni kell

Hitem, szerelmem, szent hazám!
Semmit se tettem igazán,
még gyümölcsöt se hoztam, -
eddig csak délibábot néztem,
eddig csak álmodoztam.

Talán már jönni fog az óra,
mely valót hoz az álmodóra
és tett-vágyakra kelti:
egészen hinni, egészen remélni
jaj, egészen szeretni!

Borus-magamat harcba vetni,
Láng-szerelemmel elégetni,
mert csak ez a nagy, drága élet!
Talán dübörgőn jön a perc már,
mely hűlt kohómban lángot éget...

Vagy építeni, vagy rombolni,
vagy felépülni, vagy romolni
riadó perdül büszke dobon -
Akkor el tőlem, ami álom,
s dalaimat a tűzbe dobom!

1924. augusztus 14.

 


Mi ketten

Baumgarten Lászlónak

Jövünk. Csend van, és kéz a kézben
puhán, szomorún, melegen.
Jövünk, mert itt most vár a szükség
és nem vagyunk még elegen,
mert parancsolt a messze Hang,
melytől a Föld is fázva retten -
Jövünk szomorún, vágyak nélkül:
mi ketten,
mi ketten.

Azután halkan dalba kezdünk,
(én a tercen és Te a prímen!)
s előttünk a fák meghajolnak
s dalunk sebekre drága írt ken -
A hegyek zúgva visszhangozzák
- nem szólt nekik még senki szebben -
s tovább megyünk és zengve zengünk:
mi ketten,
mi ketten.

Dalunkban furcsa messzeségek,
ködös, különös, új világ:
vágyatlan vágyak, sötét fények
és mégis minden összevág.
Komoran keresztet vetünk,
ha könny csillog a bús szemekben
s tovább megyünk és zengve zengünk:
mi ketten,
mi ketten.

...Ha kileheltünk minden himnuszt,
s elharcoltuk az élet harcát,
összeborulunk s megcsókoljuk
egymás halovány, hideg arcát
és jelszavunkon elborongva:
nem aratok, mit nem vetettem! -
visszafelé indulunk némán:
mi ketten,
mi ketten.

1924. augusztus 15.

 


Legszebb álmodásomnak

Ha nem fáradtál el még nézni,
- mert csillag-tüzű szemed rég les, -
nézd meg az én bánatomat:
mily távoli - nagy, mily fenséges!

Nézd meg az én homlokomat
mit ez a bú sötétített el - - -
Deríteni csak Te tudsz rajta,
ha cirógatod kis kezeddel...

1924. augusztus 15.

 


Felleg a Földhöz

Valakinek, akit írásra buzdítottam
és akinek segítettem is.

Önzetlen küldöm friss esőmet
Csobogó, édes véremet,
mely mag-rügyeket csal belőled
és duzzaszt bimbós életet;
amit teszek, önzetlenül teszem.

Nagy, fellobbanó vágy hevít fel,
valami lázas szerelem
és jóban-bízó drága hittel
kincsemet mind odavetem! -
Mindent adok, semmit sem fogadok.

Nem örömem, hogy ezt mondhassam:
csodáljátok, ez az én munkám! -
Adást-lihegő kedvem múlván
továbbvonulok búsan, lassan,
s csak a magasból integetek vissza.

1924. augusztus 16.

 


Magamról

Nem lázasít meg soha az írásom
és nem megy élni nehezen a dal.
Nem vagyok vulkán, melynek vajudása
vészes, rengető morajlásba hal.

A vulkán dörög, tűztengert okád ki
és napokig tart, amíg elpihen,
rózsás lankákat, városokat pusztít,...
Nem vagyok ilyen! Nem vagyok ilyen!

Halkan csobban ki, könnyedén folyik szét
belőlem a dal, s örülök: enyém. -
Mint a forrás, mely víg kirándulóknak
italt csurrant ki erdők rejtekén.

Csörtet a csermely csókosan csacsogva
a századéves vén tölgyfák alatt
és álmot lát a folyam hatalmáról
és várja, amíg folyammá dagad!

1924. augusztus 16.

 


A végzés

Talán maga az öreg Ádám,
kinek foga gyümölcstől vásik,
talán Ábrahám, talán Jákob,
vagy valamelyik közel-másik,
lelkemhez egész közelállók,
kiket egy kis tűz égetett szét, -
viharos éjjel összeültek,
s hogy meg kell halnom, elvégezték
s hogy meg kell halnom, elvégezték.

Szörnyű a szó! Mindenki hallja
és nincsen, aki értené -
s akkor eremnek átkos lángja
elindult a szívem felé
s akkor fog majd rátalálni,
mikor a legszebb, drága dal rí
és egy futammal bevégezve
- őrjítő gondom - meg kell halni,
jaj, meg kell halni, meg kell halni!

El kell pusztulni, meg kell halni, -
bólongatnak a letarolt fák. - -
Meg kell halni, jaj meg kell halni,
a harangok is végigkongják... -
Azt a szomorú, régi Sanhedriát
ki se hallotta, ki se látta
és mégis áll a szörnyű végzés
és nincs ellene apelláta,
jaj, nincs ellene apelláta.

1924. augusztus 17.

 


A Hajnal

Most olyan szép a hegytető!
Most a világ is oly csodás! -
Bíbor a nap, az éltető
és minden egy szép álmodás.

A semmi-éjjel szörnyű bús volt,
míg Hajnalt látott születésem -
most két kezem imára kulcsolt
és nem kell félni, hogy lekésem.

Minden imádság idején,
minden imádság felrepül,
s vágyak tüzében égve én
a Tetőn állok egyedül.

...De itt áll az én bús Barátom
és fázósan fülembe súgja,
hogy mindez csak egy rövid álom
és ránk borul az Este újra!...

1924. augusztus 17.

 


Főnevek

Tavasz, virág,
Gyümölcs,
fű, lombos ág -
ősz, hervadás,
halál - -

                        Születés.
                        élet.
                        csók, szerelem,
                        sírás, könny,
                        butaság... -

1924. augusztus 19.

 


Egy névnapra

Ilona nap


Testvérem, látod, itt a napok napja
és átölel, mint drága, puha kéz
és a szemünkben mégis szomorúság,
míg egymáséban önmagába néz?

...Bolyongunk, testvér, Te leányos könnyel,
én ifjú daccal járom az utat,
mely vaksötét. A messze láthatár
még egy csillanó szikrát sem mutat.

Megyünk, megyünk... de nézd csak: ott a tájék
valami lilás fénysugarat ölt -
mintha Keletről ünnep közelegne,
mit fényruhában ünnepel a föld.

Hurrá, haj, hurrá! Látod, ez a Hajnal,
mely lángparipán onnan közeleg;
onnan születik édes diadallal
a nagy, csodás tűz, drága, szent meleg!

Ezt úgy hívják, hogy ünnepi bolondság!
Úgy borúl, mint egy simuló lepel!...
Hej, isteni az, mikor a hétköznap
nyomasztó éjje fényben ünnepel! -

...Testvérem, látod, itt a napok napja
és átölel, mint drága, puha kéz -
és a szemünkben mégis ül a bánat,
míg egymáséban önmagába néz?...

1924. augusztus 18.

 


Éjjel az emeletre

Magamfajta, szegény élet-kapaszkodóknak írom ezt a verset


Míg felnyílik a rozsdás závár,
be sokat is kínlódsz vele!
Azután indulsz a fekete lépcsőn
botolva, búsan felfele.
- Hiába! Hiába!

Talán ez a nagy, bús sötétség
szédít meg néha, vagy a bor?
Benned millió lázas dalnak
zsibbadt zsongása haldokol.
- Hiába! Hiába!

Szemed álmosan, lomhán pislog
és valóságot mit se lát,
s minden sarokból rém-kísértet
fintorgat feléd torz-pofát -
- Hiába! Hiába!

Szédülő szívvel, forró fejjel
lábadat lomhán emeled,
s még mindig nincs a várt Magasság
még mindig nincs az emelet -
- Hiába! Hiába!

1924. augusztus 19.

 


Bal-láb jobb-láb

Egyhangú menetelés közben.


Bal-láb, jobb-láb
Bal-láb, jobb-láb - - -
Napot az idő napra hordhat,
de mégis áll a nagy gyakorlat,
s életünk fáradt, száz nyűgével
menni kell mindig: nappal, éjjel! -

Bal-láb, jobb-láb,
Bal-láb, jobb-láb -
Malmát az idő egyre hajtja,
és úgy hasonlít minden napja,
mint egyik láb a másikához -
Van, aki sír, van, aki átkoz...

Bal-láb, jobb-láb,
Bal-láb, jobb-láb -
Unalmas nóta, jaj, be ódon,
de nem sírok és átkozódom,
csak hajtogatom megadással,
tikkadó, konok akarással:

Bal-láb, jobb-láb,
Bal-láb, jobb-láb...

1924. augusztus 20.

 


A süllyedő hajó

Tobzódó vágyak dörgő óceánján
vigasztalan, nagy gyilkosság az éjjel
és minden hullám sátánszóra kél fel
és habzik, merül, süllyed a hajó!

Nincs mentőcsónak, üvölt a vihar
Csontlábú halál vigyorogva jár itt
és égi fárosz seholsem világít -
jaj, táncol, merül, süllyed a hajó!

Isten! Ébren vagy? Isten, Te hatalmas!
Tűzarcú angyalt miért nem küldesz le?
Nézd: ha elfordulsz, minden el van veszve -
Nézd: szédül, merül, süllyed a hajó!

Prédára leskel szörnyetegi gúnnyal
az undok mélyben százezer titok,
pöffeteg cápák, hideg polipok
és imbolyogva süllyed a hajó...

1924. augusztus 22.

 


Szól a trombita

Kilenc.
Távolról szól a trombita
s mélabús, nyújtott hivására
megvonaglik a levegő.
Mulatozásnak, bornak vége,
s szegény, szomorú, bús bakák
lecsüggedt fővel hazafelé mennek - -
Lábuk megtorpan néha, néha
és nagy keserűn hördül fel a "nem"!
Azután újra úr lesz a "muszáj"!
mert zúg, mert búg a trombita,
s szegény szomorú bús bakák,
robotos lelkű katonák
lecsüggedt fővel hazafelé mennek, ...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Én is jöttem a Kaszárnyából,
vibráló vágyak vidám katonája:
szemem kacagva, áldva néz szét,
szívom virágok drága mézét
és jelszóm: soha mit se félni,
repülni rózsás akarással
repülni színes szárnyalással
és mindig, mindig, mindig élni! - - -

Akkor egy távol toronyóra
Komoran kongva
Kilencre kondul
és felsikolt a trombita.

1924. augusztus 22.

 


Bűnbánat

Jaj, hogy szégyellem!
Rejtsetek el, ti fekete falak!
Én Istenem, ne nézzél úgy szemembe,
mert nagyon sokszor megbántottalak,
mert nagyon sokszor szálltam Veled szembe
Jaj, hogy sajnálom!
Jaj, hogy szégyellem!

Önkívületem lázadt Ellened
s a régi szépség durva, nyers lett -
Most szégyellem szegény életemet
és szégyellem minden munkámat,
s szégyellem ezt a verset... -

Jaj, hogy sajnálom! Jaj, hogy szégyellem!

1924. augusztus 22.

 


A pezsgős palack alliterál

Temetett, titkos tartalom,
haragos, híres hatalom,
boldog, bizsergő, balga bőség
lobogó lángú lehetőség
ami énbennem él.

Valami vágyas végtelen vagyok.

Csak már csattanna fel
e fojtó, fájó, forrasztott fedél
és dörgő daccal durranna dugóm
és csobognának csurgó csókjaim
a vész-viharban vonagló világra!

Ne lennék ilyen áldozatos árva!

Akarni, adni, mit addig akarok,
míg égnek bennem hörgő haragok,
szaggató, színes, szomorú szerelmek -
míg a ragadó, repülő napok
rózsás lelkemre rontást nem lehelnek.

Jaj, nem akarok poshadón pusztulni!

Éljen az akkor! -:
Akkor mindenki vére kell,
Akkor mindenki énekel,
erőt a lelken lenge kéj vesz,
s daloló, drága, csodaszép lesz
és táncra tart a fürge föld
és lángos lelkem egyre tölt
pirosan-pezsgő, pozsgás patakot! - -

Várom, várom a villanó varázst!
Várom, várom a vigadó napot!

1924. augusztus 26.

 


Szól a muzsika

Szól a muzsika messze, messze.
Sápadó hangját kapkodón
hordja idáig el a szél -
- Idebent alszik minden eszme
és hangomon ül hangfogóm:
most csak a muzsika beszél!

...Egy titokzatos másik partról
valami bánat jött ide,
s a zene volt a drága híd -
Most szép beszéddel mind ő tart jól,
szívemen dobog láng-szíve
és átlihegi vágyait.

Emberszív így még sohasem vert!...
Karomra hajtom fejemet,
s míg rámborul egy síró árnyék,
csókolni vágyom minden embert,
s zokog bennem a szeretet
és gyilkosomnak megbocsátnék.

1924. augusztus 27.

 


Felséges Úr!

Felséges Úr!
Ha kis szolgája fehérbe öltöz,
szabad-e néki bemenni Önhöz?

Felséges Úr!
Fáradt vagyok már, sajog a lábam
állni e fényes előszobában.

Felséges Úr!
Lássa, szívemben a reménység jó,
de Önt meglátni nem vagyok méltó...

Felséges Úr!
E házon kívül mindent az ár mos:
messziről jöttem, s köntösöm sáros,

Felséges Úr!
Lázadó vérem jaj, lecsitult rég:
ottbent csak sírnék, elébehullnék! - -

Felséges Úr!
Ha kis szolgája fehérbe öltöz,
szabad-e néki bemenni Önhöz?

1924. augusztus 29.

 


Búcsúzás

M. T. barátom elutazására.


Nem is oly rég volt, hogy mi összejöttünk,
Nem hittük még, hogy szívünk összenő,
S midőn ezt tudtuk, nem sejtettük azt, hogy
Elválásunkra is lesz még idő,
Hogy elmégy messze, elhagysz engemet; -
Egyetlen jó Barát, Isten veled!

Vidám két ifjú gondtalan madárként,
Csak énekének s álmainak élt;
Míg én cél nélkül, szárnyszegetten állok,
Te teljesülve látod magadét,
S feléjök szállva elhagysz engemet; -
Egyetlen jó Barát, Isten veled!

Ködös jövőmnek vak sötétségében
Sikered az egyetlen fénysugár,
Amely szívemnek szikra kis reményt ad,
Amely előttem imbolyogva jár, -
Csak fáj nagyon, hogy elhagysz engemet, -
Egyetlen jó Barát, Isten veled!

Ha jönnek majd a hosszú délutánok
S hiába nézek várakozva én,
Ha járnak-kelnek ösmeretlen arcok
S a kis utcából nem közelgsz felém,
Utánad száll egy fájó képzelet:
Egyetlen jó Barát, Isten veled!

S eszembe jut majd: gondolsz-é most énrám,
Küldesz-e egy imát az ég felé,
Amely lesujtott, árva, bús szívemnek
Vigasztalásait könyörgené,
Vagy elfelejtél Te is engemet?
Egyetlen jó Barát, Isten veled!

Nem! Nem felejtesz! Mi szeretjük egymást,
Legyen közöttünk bár a fél világ
S meg fogjuk érni egykor mind a ketten
Viszontlátásunk édes mámorát!
Oh akkor, akkor mily boldog leszek! -
Egyetlen jó Barát, Isten veled!

1923. augusztus hó

 


Az első őszi vers

Már őszbe járunk lassan, lassan
és nincs kedvem, hogy mutogassam
dalba-zengő kedvemet. -

Míg bánatomról mesét mondok,
szétröpködnek a szegény lombok:
nem is látok egyebet.

Nyújtózva fekszik sor soron,
s mert fáradt-búsan vonszolom,
jön mondat után mondat, -

s engem, míg rajtok áthatok,
egy nyár-igézet álma fog
és kiejtem a tollat...

1924. szeptember 1.

 


Temetők vándora

Mennyi múlt öröm, mennyi "volt"
mennyi tört élet, mennyi holt,
mennyi lángolás márvánnyá kövülve,
mennyi szeretés földbe merevülve,
bukott drámához mennyi díszlet,
rozsdás-fakulttá mennyi szín lett! -
és úgy hívják, hogy temető.

S én, Kárthágóknak örök Máriusza,
a futó Élet idedobott tusza,
ma bús temetők vándorává lettem:
a hajrák előtt ide-menekedtem,
hol önmagába simít el a Semmi
és hallgatom a sírok sóhajtását:
dona ei pacem!... - -
És egy sírnál sem lehet megpihenni.

Ez egy seholi, különös vidék,
ez egy seholi különös világ,
hol lábaim a rögöt lépdelik, -
dimenziók közt álom-negyedik
s körülöleli láthatatlan várfal...
...Itt békülök az élettel nappal,
itt békülök a csöndes halottakkal -

és kezet fogok a Halállal. -

[1924. szeptember 1.]

 


Ilyenek vagyunk

Van úgy, hogy néha sírni kell
s szívünkbe körmét bánat ássa
és nincs okunk a kacagásra
és becsukjuk az ablakot.

Van úgy, hogy néha kacagunk
és víg-magunknak nincsen őre
és kicsordul a könnyünk tőle,
pedig oka: csak álmodás.

Van úgy, hogy tollat emelünk
és hozzáfogunk verset írni,
s egy-egy életet akarunk
belekacagni, belesírni! -

Mikor előttünk kész a munka,
szomorún, szépen összehajtjuk
és betesszük a fiókunkba.

1924. szeptember 1.

 


A ködök hercege

...És Ködországban akkor csend lesz,
s csak olykor zúg fel, néha-néha -
az álmodásos zenekar
és átvijjog a szél a réten
és Ködországban ünnepelnek!

Jön a Ködherceg álmodón,
fehér felhőből köpenye
és fátyolos és hallgató,
mint az eső, mely lepereg:
jön a Ködherceg szomorún.

A szürke ködök leborulnak,
megcsókolják palástja szélét,
s az alázatos őszi árnyak
koronát tesznek a homlokára
és mind-mind földig leborulnak.

Ködhercegből most Ködkirály
felül felhői trónusára,
s míg körülnéz nagy országában,
a szimfónia végsőt borzong -
és Ködországban újra csend lesz...

1924. szeptember 3.

 


Esti imádság

Nézd, jó Istenkém: úgy megzavarodtam,
mint zsinórszakadt, piaci fabáb;
gondolataim összegabalyodtak
és nem tudom, hogy mit mondjak tovább.

Szép volt a nap és oly igazán forró,
ez a kis vers is gyönyörű eset,
s a szellő, amit homlokomra küldtél
cirógatásul, igen jól esett.

Most úgy szeretnék sokat hálálkodni,
ha nem húzódnék szemem lefelé
és annyi minden zsibong még szívemben
és nem tudom, hogy kérni lehet-é?

Napközben is tán rossz kis fiú voltam
és fudriságom rosszra vezetett -
most oda kéne menni szépen Hozzád
és megcsókolni fehér kezedet.

De lásd, Istenkém, álmos a Te szolgád;
csak mosolyogj a kicsi vándoron...
Jó éjszakát... így... eloltom a lámpát...
és szenderegve Rólad álmodom.

1924. szeptember 4.

 


Kártyázás közben

Leülünk körben
és beszélgetünk halkan;

Osztják a kártyát:
be rossz lapot kaptam!

Úgy oszt a bankár,
mintha a Végzet volna -

mi nézzük, nézzük
lázasan lehajolva...

(Mintha a játék
maga az Élet volna...)

Kezdjük Uraim!
- a szó szívemig pattan.

és felsóhajtok:
be rossz kártyát kaptam.

1924. szeptember 4.

 


Esőben

A lucskos ár, a verdeső,
a locsogó, a tocsogó
még arcomig is felfecskendez - -
ez vándorlás, ez sárba-séta
s bár szennyező, bár szomorú
valahogy mégis szörnyű szent ez.

A lucskos ár, a verdeső
a locsogó, a tocsogó
bokáig nyeli lomha lábam,
s én megyek, megyek, megyek búsan,
lehajtott fejjel, cammogón
nagy, szürke felhők bánatában.

Mert nem azt hívják vándorlónak,
ki futva tör egy kapuhoz
és lelke vágya egy-való;
igaz vándor, ki így megy, így megy
és minden álma az eső,
a tocsogó, a locsogó.

1924. szeptember 4.

 


Milyenek a csillagok?

A csillagok fent néha nagy-vidámak
és néha szívbe-tépő szomorúk
de mindíg, mindíg, mindíg nagyon szépek!

A csillagok a felhők szeretői,
s azok reájok feketén borulnak,
s irígyen rejtik földi szem elől.

A csillagoknak nagyon jó szívük van
és simító fényt táncoltatnak végig
az élet tarka álom-szőnyegén.

A csillagok mind dáriusi dúsak,
s pazarul dobják a tömérdek kincset
patakok, folyók, tengerek színére.

A kis csillagok iszonyúan bölcsek
és csöndes éjek bársony sátorában
föléd hajolva, titkokat susognak.

A csillagoknak kéklő szemök is van
és olyan édes, hívó, nagy csalással
tudnak a földre letekinteni vélök -

A csillagok az örök eszményképek
kik sóvár vágyra csókolnak fel mindent,
s az embereket kéjbe kápráztatják.

Ezer éjszakán, ezerszer zokogjuk,
hogy a csillagok nagyon messze vannak,
s a csillagokat nem lehet megfogni.

1924. szeptember 5.

 


Látomás

Megnyílt az ég ma hirtelen,
a nagy kárpitot félrevonták -
s a rőt mező ma színt kapott
és felvirult sok régi, holt ág.

Sugarat szórt a hasadék,
s egyszer csak én is belenéztem
és térdre hullva, ámulón
imába csitult szürke vészem.

Olyan hatalmas-gyönyörűt
törpe harcos még sohse látott,
s amiért eddig sírtam én,
megköszöntem a boldogságot.

1924. szeptember 6.

 


Hajrá

Hej, verd a zongorát!
Ma mulatunk,
ma szürke sorsnak,
bánat-korcsnak
fügét mutatunk -
Táncoljunk, hajrá!

Hej, csattogjon a dal!
Hej, énekeljünk mégis
és minden furcsán,
könnyek jussán -
győzzön a csakazértis!
Táncoljunk, hajrá!

Hej, tudod-e: mi ez?
Kicsi darabka ég,
mit felhők mellett
látni enged
egy vékony hasadék - - -
Táncoljunk, hajrá!

Hej, tudod-e: mi ez?
Ritkán látod, csak néha-néha:
lecsukott pillán
átverő villám:
vak éjben hangos tűz-rakéta -
Táncoljunk, hajrá!

A villám éjbe lobban,
felleg fed ég-derűt...
Hej, szemünk csak ma lát:
hej, húzd a hegedűt,
hej, verd a zongorát!
Táncoljunk csakazértis!

1924. szeptember 6.

 


Üzenek Néked

Nem küldök bársonyt, aranyat és gyöngyöt,
nem küldök fényes, gyémánttüzű éket,
csak egyszerűen, igazán
üzenek Néked.

Hogy mit üzenek? Nem tudom.
Kinek üzenek? Nem tudom:
"Néked" - ha mondom, ennyi is elég,
Te, énkívülem Bárki - Valaki,
s aki üzenek "én" vagyok.

Egyedül voltam
én mindig senki, mindig semmi voltam,
kikapcsolva az örök-nagy egészből,
ős bizonytalan Nirvánába holtan,
önmagamért szörnyű-felelős.

Ma, Semmiből-lett, nagyhatalmú hős,
a lét-zajgásba beleolvadok
és elhiszem, hogy felesbe oszlottak
a holnapi napok
és kereslek, Te messze Valaki.

Benépesül a búsmagányú börtön,
kettőbe pattan a titok, az árnyék,
teher, panasz és sajgó öntudat
mikor lelkemet követségbe küldöm:

menjen, hogy legyen, olvadjon és lásson!

Félős, örvendő tapogatózásom
zendítse dalra a nagy Mindenséget
és ujjongjon ma az egész világ,
mert én meglelve boldog magamat
- üzenek Néked.

1924. szeptember 8.

 


Mászó csigához

Ájultan, búsan, alva szinte,
csüggedt-nehezen bandukolva
ne járjak soha, soha, mint te,
Kicsi csiga!

(Mindig repüljek, mindig szálljak,
csapjak bele az élet-égbe,
ragadjanak a fürge szárnyak!)

Fűszálok közt, mik harmat-hintve,
tapogatózva, nagy-vigyázón
ne járjak soha, soha, mint te,
Kicsi csiga!

(Vágjam fejem bár fába, kőbe,
hunyt szemmel, hajrán, egyenest
rohanjak mindig csak előre!)

Kapaszkodón a szürke szirtre,
örök-csendesen, örök-némán
ne járjak soha, soha mint te,
kicsi csiga!

(Titkot nem tudó, árva, balga,
életet, álmot, mindent, mindent
kiáltsak büszke, drága dalba!)

Ha kiapadt a zengő mélység
és szárnyam törve nehezült
és ránk csapott a véres végzet,
akkor, akkor már - én se bánom -
akkor egyformák lehetünk...

1924. szeptember 9.

 


Képeskönyv

Be szép, be kedves!
            Tágranyilt szemekkel
lapozok este, lapozok reggel
a nyüzsgő rajzú, tarka képeskönyvben:

Ez itt bohócos,
            ez lobogó, léha,
ez itt borongó, mint jó magam néha
ez meg Rómeót játszik minden este.

Ni, ez diák tán!
            Messze-szürke vészen
tünődik, amíg könyvet tart kezében. -
Az a másik tán iskolás leányka.

Füstölgő kémény,
            ezerkürtű város -
falu, magános, girbe-gurba sáros, -
kardos mundér és vasvillás daróc.

Be szép, be kedves!
            Sohasem unt játék,
a jó Istentől gyönyörű ajándék,
finom vonalú, tarka képű album!

De én tudom csak:
            be nehéz a dolgom,
ha nagy álmaim táltosát megoldom,
s a csodás képet mégis el kell hagyni.

Mert a sors ilyen
            leborul az este
és minden napunk új színűre festve
és minden reggel új-új fejezet;

Elgyönyörködve
            nagy-ámulva nézzük,
s álom-mesékkel magunkat igézzük,
s egyszer kopottan földre hull a könyv.

1924. szeptember 9.

 


Megint a vasút

Mikor barátomat kikísértem


Amikor lomhán ballagnak az órák,
amikor sírón búcsúznak a percek,
mikor kalimpáló, piros szívünkről
az álmodó vér sóhajtozva perceg,
amikor szemünk nagy távolba néz
és füstök után integet a kéz,
azt mondjuk halkan:
megint a vasút!

És úgy nézünk sokáig, messze-messze,
a könny-szökevényt útra nem eresztve
és felújul sok, önmagunkra szórt vád,
s még sokszor látjuk a fekete mozdonyt,
a bucsuzások örök-rémű szobrát -
s azután minden éjjel
rosszat álmodunk.

Mert gyakran eljön mihozzánk az ősz
és árva lelkünkbe álma lepereg
és röpködnek a sugdosódó szélben
a sápadt arcú, csonka levelek
és úgy találjuk, hogy már semmi sincsen,
és ami volt - az élet is hazug -
s akkor csendesen szólunk:
megint a vasút, megint a vasút!

1924. szeptember 10.

 


Egy sírnál

Kijöttem hozzád,
te árva, szép, te jó holt.
Mert itt olyanokat gondol az ember,
amilyeneket eddig
sohase gondolt.

Ilyenkor meg-megállva
nincs mit szeretve hinnünk,
s a múltat összegezzük,
s kezünket összetesszük
és megfájul a szívünk.

Mert nem adták az életünket,
ezer, osztott örömünket
csak emlék-álmodásnak: -
ami a tied, énnekem,
ami az enyém, másnak.

1924. szeptember 10.

 


Emléksorok

Csak ennyit írok: D. J.
Meg ezt ki fejti?
Tán nevemet jelenti - -

Talán csak hóbort, -
talán értelme
Dalos volt, Jó volt,
és Daccal tudott Játszani.

1924. szeptember 10.

 


Színpadi fényben

Pergett a taps,
dörgött a taps,
mikor megcsillogtattam
néhány kis árva rím-szülöttemet.

Pergett a taps,
csörgött a taps
és én sohasem láttam annyira,
hogy bús adásom nem igazi még.

Rengett a taps,
csengett a taps
a csendes-szavú jelenért
és én tudtam, hogy nem érdemlem.

Zörgött a taps,
zúgott a taps
és én hálásan, hunyt pillákkal
megálmodtam a jövőt.

1924. szeptember 12.

 


Tegnapi emlék

Testvér!
Sétált a hold a régi útban,
s én ezüstfejű fák mentében
csöndes imákat félve súgtam.

Majd lankadón,
egy mohos törzsnek vetettem a hátam
és életemet magam előtt láttam.
És megértettem mindent, mindent:
mire vagyok én, mire mások -
és zenéltek a hallgatások
és táncoltak a titkok.

Testvér!
Most nem csodálom, hogy a világ így megy.
Most megüthetsz, vagy megcsókolhatsz:
igazán mindegy.

1924. szeptember 12.

 


Éjszakai könny

Morzsolgatjuk az imádságot
s azt hiszik mások: fal-fele fordultunk,
azt hiszik mások: réges-régen alszunk
s akkor csordul az éjszakai könny.

Hiába szólunk: butaság csak!
Hiába szólunk: mire jó ez?
Hiába mondjuk: ne ömölj!

Pereg, pereg a könny.

Olyan ez, mikor dugott kincsünk
szobáját szellőztetjük,
mely nagy időn át pecsételve volt,

vagy egy rejtélyes kéz-húzásra
felgördül a nagy, rejtő éjji függöny
és befénylik a hold:

Ilyenkor meg-megcsillan pillanatra
a senkitől se látott
mosolyfalakba zárt igazi kincs,
a mélységes, nagy, drága szomorúság!...

Az óra éjfelet ver - -
- Pereg, pereg a könny... -

1924. szeptember 15.

 


Őszi jókedv

Olyan nagy bánat őszbe jutni?
Vagy búcsúzkodón élni tán?
Mikor mindenki sírva borzong,
Miért ne legyek én vidám?

Ma jó kedvem van igazában,
nem látok tüzet, harci vért
halált, semmit és nincs tovább ez;
jó kedvem van, ha nincs miért.

Tavasz pirkadás könnyet csókolt
csüggedt pillájú szememen,
de most szégyellem, hogy így rámtört
az a nagy bánat-szerelem.

Ma szél veri az ablaktáblát
és felleg-tábor gomolyog - -
de én nekem ma csuda-nap süt,
de ez a kis vers mosolyog.

1924. szeptember 17.

 


Álmok

Arcomat éri
hajnali fény
és sírva, remegve,
zokogva, nevetve
álmodom, álmodom, álmodom én.

Libben a hajnal,
vérteritő -
és vágyva, szaladva,
ölelve, kacagva
álmodik, álmodik, álmodik ő.

1924. szeptember 1.

 


Az esti korzón

Fent csillagos az ég
s a nagy, merev, titáni csendburában
parányi, zsongó darázsfészek:
a város.
Különös, buta, kis világ
hol zöngő nótát zümmögetnek
a mámoros zenészek.

Fent csillagos az ég
lent zsibong, törtet, fut, liheg,
zörög, zenél, mulat a város
és szerteszét
a nagy ívlámpák végtelen,
hivalgó, tündéri sora
vakító fényt sugároz.

Fent csillagos az ég,
de a felséges, égi, nagy csodára
még pillantást se dobnak
az emberek:
hiszen a lámpák szebbek, jobbak,
közelebb vannak, fényesebbek,
mint a csillagok.

Villogó tűzben szikrázik a korzó,
újult erővel zúg fel a zene,
kering, röpköd a parfüm-illat - -
fentről pedig ezalatt csendben,
szomorún fut le
egy meg-nem látott, remegő,
fehér, kis csillag.

1924. szeptember 21.

 


Csendben

A nagy ködökben mindig célt láss
és nincsen nagyobb, szebb bölcsesség
az életnél, mely nem rakétás.

Hallgatást, csendes, boldog éjjelt
süstörgő lánggal nem öl el, -
csupán a csend, ki megölel.

Közelében nincs senki árva,
jön igaz, nagy-nagy szeretettel
és csókot lehel szempilládra.

Százszor boldog, ki ismeri
mert benne él a tudás, béke
és minden, ami isteni.

A zaj-világtól fallal választ
s a kalmár-zsivajt eltompítván
önönmaga ad minden választ.

Nincs a léleknek szebb bölcsesség
hogy titokföldre bejuthasson,
mint a virrasztó, néma klastrom:

Halk, elsimító négy varázsfal
s az élet után pontot tenni
csendes, szép, boldog megadással.

1924. szeptember 25.

 


Még nem

Ez a mosolygás ajkad szögletén
talán örömre, talán búra válik.
Hasonlót bárki hiába keres:
kicsit szomorú, kicsit gyerekes
és ez a legszebb, egyedül, halálig.

Előttem állsz és egyre mosolyogsz
olyan édesen, olyan igen szépen, -
s mikor dacom a mosolygásba halt,
nem kérsz egyebet, csak egy kicsi dalt
szendergő álmok riasztásaképen.

Szemedbe nézek némán, komolyan
és reszketve az eljövő, nagy lázon,
eloltom benn a lobbos tüzeket,
a forró csábra "nem"-et üzenek
és szép-szomorún fejemet megrázom.

1924. szeptember 28.

 


Fekete köpenyben

Csitt, csitt!
Nagy, sötét köpenyben
így kell mindörökre
burkolózva mennem.

Csitt, csitt!
Fekete köpenyben
így kell a kezemet
a szívemre tennem.

Csitt, csitt!
Zúgnak az út fái:
de csak az én titkom
hogy szeretett fájni...

Csitt, csitt!
... és hogy fáj szeretni
és sírok is néha
ne tudja meg senki!

1924. szeptember 30.

 


Nagyon sok kérdés

Miért van az, hogy már a nap is büntet
s le kell hajtanunk némán a fejünket?

Miért van az, hogy keserű a mézünk
s imádón néha mély szemekbe nézünk?

Miért van az, hogy nem ismernek minket
és nem látják meg piros szíveinket?

Miért van az, hogy mások olyan mások
és megcsalnak a legszebb álmodások?

Miért van az, hogy a szél fákat renget
s az Isten esőt, könnyet is teremtett?

Miért van az, hogy bús fátyolt az éj vet
és megátkozunk mindent, ami élet?

Miért van az: ha letünt nyári napjuk,
a hulló szirmot mégis megsiratjuk?

1924. szeptember 30.

 


Kis Ballada

Siklik a csónak,
ragyog a hold,
vízben a hold
és olyan szépen
villog elébem,
míg fut a csónak.

Nyúlok utána
remegve én
és azt kívánom:
ragyogó álom,
legyen enyém!
S nyúlok utána.

De el nem érem
Gúnyosan kacag,
hívó-fehéren
és én zokogok
nagyon zokogok,
és el nem érem.

Azután hullok
nagy sikoltással,
ájuló csókkal
szívdobogással
és nincs tovább:
utána hullok.

Üres a csónak...
Az ár tova visz -
felettem habzik,
suhan a víz
s csendesen, ringva
úszik a csónak.

1924. október 1.

 


Még nem

Nem, nem!
Nem vágyom ülni tivornyás várban!
Hagyj arra járni, hol eddig jártam.

Nem, nem!
Csukott szemekkel török előre,
havas hegyekre, titkos tetőre.

Nem, nem!
A csókok dalát még el nem zengem!
az a rab-ének szunnyadjon bennem!

Nem, nem!
Talán majd egyszer: - egy kicsi halk nesz -
de az a dal, jaj, a búcsúdal lesz.

Nem, nem!
Csak akkor, csak akkor mutatom kincsem,
de azt se hallja, csak a jó Isten.

 


Fekete tábla

Olyan fekete tábla ez a lélek
és olyan nagy és annyi odafér
s annyi alak van, annyi hófehér
néha krétával megkörvonalazva
és ha nem látom: alig, alig élek.

Régi arc, új arc, kedvesek, de árvák
viritó rózsák, szomorú szemek:
megannyi titkolt, furcsa reteszek,
mik múlt ajtókon oly annyira fájnak,
a bánatokat enszívünkbe zárjuk.

Ha ezek múltak, mért jöjjön a többi?
Minden csak álom, semmi, semmi más:
fekete táblán hófehér írás -
és van úgy néha, hogy őrülten vágyunk
véres szivaccsal mindent letörölni.

1924. október 2.

 


Ne olvassátok...

Ne olvassátok írásomat úgy, -
amint olvasni szoktatok:
unott lélekkel, unott szemmel,
kevés hittel és szerelemmel
halk, nemtörődöm délután.

Ne olvassátok írásomat úgy, -
amint olvasni szoktatok:
távoli nóta hangja mellett
mikor az élet harsog benned
virágos, duzzadt éjszakán.

Ne olvassátok írásomat úgy,
amint olvasni szoktatok:
vidám aggyal, de hangok nélkül,
mikor az égen reggel kékül,
csúfolva tán a bánatot.

Olvassátok bár alkonypírban
s képzeljétek, hogy ott vagyok -
rebegjétek el,
ahogyan én rebegném,
susogjátok el,
ahogyan én susognám;
azután ti is, ti is sírjatok,
ahogyan én sírtam.

1924. október 2.

 


Hallgatás

Én hallgatok,
mert legjobban fáj mégis csak a csend
és én őrülten szeretem, ha fáj.

Mit mondanék?
Már elmondtam, hogy nincsen mit kacagnom
és ha sírok, az mindenkit zavar.

Üres a dóm,
sötét üvegén nincs fehér sugár
s halott harangja mereven sajog.

És vége van,
s a nagy csendből csak néha kel a sóhaj:
be jó, kinek még van mit mondani!

1924. október 3.

 


Fizikai kísérlet

Kísérletezik a jó Isten,
a bölcs Professzor,
mert furcsa dolog az a lejtő
és furcsa dolog az a ki golyó
és furcsa dolog az a nagy futás:

egyenletesen mindig gyorsuló.

A Magasságból indul el az ember
- mert a kis golyó mi lehetne más? -
s célok felé viszi,
színek felé viszi,
szeretetbe viszi,
mélységekbe viszi
a gátnélküli őrült rohanás.

Gördül a golyó, rohan a golyó!
lobogó lánggal benne izzanak
a nem-nyughatás dübörgő csatái, -
s senki se tudja Istenen kivül,
hogy hol az állomása
s törve, vagy épen mikor fog megállni.

1924. október 3.

 


Megtagadom

Olyan pajzánul ugrándoz a hangom
mikor együtt a kedves társaság
és jól esik kacagnom.

Meg-megkérdezi pár új ismerősöm:
vajjon nem rokonom,
kinek neve is ugyanez,
kinek fájdalmas neve hív,
ki álom-hintán lengedez
ki annyi méla verset ír -
az a szomorú, panaszos legény? -

És én kacajos, kisimult arcommal
a rám meredő nagy tükörbe nézek,
s csodálkozom;
ez volna, akit sírbahívó vészek
sápadt csapata lengedez körül,
ki sohasem örül -
az a szomorú, panaszos legény?

Akkor nagy húrban feszül meg az izmom,
akkor mosolygok a tükör előtt,
s mint hajdan Péter, tagadom a Mestert:

Én nem ismerem őt!

1924. október 7.

 


A varázskígyó

Mágikus erők nyilalnak szememből
és azt hiszem, hogy énekelni jó,
s piros ajkamról úgy lep meg az ének,
borzongva, simán, köréd tekerőzve,
mint meredtszemű óriáskígyó.

Tüzeket álmodsz: titkos tüzeket,
lidérces éjben ezer kékes lángot:
valami messze csoda-szent szerelmet,
nagyot, igazit, sírót, szomorút,
melyet csak ritka, hős álmodó látott.

Vizekről álmodsz, nagy hideg vizekről
s lomhán locsogva siklik el az ár,
majd rázuhog rőt, távoli vulkánok
vörösen-izzó láva tengere
és harc és köd és pokol a határ.

Álmodsz fenyvest és havas hegyeket,
hol megfeszülsz a tiszta, szűzi légben -
álmodsz szépet, hogy öl(?) a kacagás,
álmodsz butát, hogy elfog a sírás
s imádó szívvel borulsz le elébem.

Hosszú szenderben bomlott muzsikámnál
ezer zsibbadt kép kergetőz, lohol
s mire dal-kígyóm bontakozik Rólad
és hűvös csókkal felébreszt a hajnal -
- én elmentem, én nem vagyok sehol.

1924. október 11.

 


Nem sajnálnak

Hideg a kezem, hideg a lábam,
tűz a homlokom, tagjaim fájnak,
s még mindig, mindig nem sajnálnak.

Sohse kívántam ennyire élni,
sohse kellett még ennyire halni
s még mindig, mindig nem sajnálnak.

Irigylik tőlem a dalos ajkat
ami csak zokog, ami csak jajgat
s még mindig, mindig nem sajnálnak.

De mégis: hisznek, aminek hisznek,
győzőnek, nagynak, viruló disznek
mert szebb ez így, hogy nem sajnálnak.

1924. október 15.

 


Október végén

Már mindig-mindig nagyobb úr az esti
felpirosító, megdidergető láz,
mely tűzrózsáit homlokomra festi.

Már mindig jobban közeleg a tél
s a ködköpenyű, széltarolta tájon
fakó paripán menekül az álom -
Lehullt a dér,
minden fehér
s csókos ereje messze jár a napnak, -
s szinte örvendek, hogy a rózsák,
a piros rózsák, íme, megmaradtak.

Mert oly szépek a rózsák,
a pirosak, a tüzesek,
mit rámcsókol a láz -
s ezek az ősszel jöttek,
s az őszben megmaradtak
és hirdetik, hogy szép a bucsuzás...

Mindegyik rózsa egy-egy emlék:
szirom, vers, séta, álom,
öröm, kacagás tűz-jele,
mely kőként áll és pörösen lobog
keresztül száz halálon...

Csak néha jön egy álmos alkony,
egy visszasíró, buta alkony
s akkor zokogva jajdulok fel:

Én jó Istenem, miért fájnak úgy
az októberi rózsák?

1924. október

 


Csak írok...

Én mindig csak írok
és Neked is írok.

Én a szomorú, csúf lantos diák,
akit a Sors még vádolni se hagy -
küzdő embernek olyan kicsike,
játszó gyermeknek olyan szörnyű nagy,
hát mit tehetnék egyebet?

Én mindig csak írok,
s nem fáj, hogy lesz, ki más utat követ,
lesz, aki bókol,
lesz, aki csókol
mosolygó, boldog, szerelmes követ.

Én bágyadt vagyok, távoli, ködös
és szomorú, mint ősszel a hegyek, -
én jöttem és megyek, -
és én semmit se kérek
és adni semmit sem bírok,

Istenem! én csak álmodom
és - és írok, írok, írok...

1924. október 30.

 


Jaj, mesék könyve!

Aranyom is van néha-néha
meg sziporkázó tűz-gyémántom
s kincseskamrák pántos zárát
verő fejszével sohse bántom.

Csókot is kapok néha-néha,
Mámoros, áldó viadallal -
enyém az éj, a csillagtenger
s a rámkacagó, piros hajnal.

Mikor akarom: rózsás arcom,
mikor akarom: néma halvány -
ezer könyvem van, komoly képű,
mély bölcsességgel minden lapján.

S elgondolkozom mégis, mégis:
álmaimon ma élet törtet -
s aztán énekkel, könnyel, jajjal
megsiratom a meséskönyvet!

1924. október 30.

 


Szeretném látni

Szeretném egyszer azt az Életet,
hol olyan nagyok az Isten csodái -
szeretném egyszer azt az Életet,
a bujkálót, a néma-láthatatlant,
látó szemekkel magam előtt látni.

Lehet, hogy édes, forró nimfa lenne
tömött hajában gyémánt-diadém -
s hogyha előttem egyszer megjelenne,
megölelném és nagyon megcsókolnám
és könyörögnék, hogy legyen enyém.

Lehet, hogy gúnyos szatír-pofa lenne
üres szemgödrök csontváz-szerű főn,
s akkor irtózat dermesztene végig
s két öklömmel szeme közé vágnék
és futnék, futnék, futnék lihegőn.

Lehet, hogy sápadt, foszló-szirmú rózsa
lehelné felém búcsúillatát
s akkor elébe könnyesen lehullva,
úgy megsiratnám, de úgy megsiratnám
mint egyetlent az egyetlen barát...!

Szeretném egyszer azt az Életet
hol olyan nagyok a titkok csatái -
szeretném egyszer azt az Életet
tűzben lobogó máglyára feszítve,
fehéren, izzón magam előtt látni!

 


Hazajáró lélek

I.

Csodaszép édes, májusi napon
foszlik szét halkan utolsó dalom,
csöndes-bágyadtan akkor fogy a vérem
s halott-fehéren
akkor kívánok szép jó éjszakát.

Azután már fűtheti át
a világot szent élethevű nyár!
én nem leszek már semmi köztetek,
csak egy bús lélek, aki hazajár.


II.

Én hazajáró lélek leszek akkor:

Felnyílnak előttem az ajtók,
neszt se verek, szelet se hajtok -
s mikor az óra éjközépre kong
én leszek majd az elsuhanó árnyék
mely holdsütötte falak közt borong.

S míg nesztelenül bolyongok a sétán
és újra élek annyi-annyi nyáron,
a nagy szobákat véges-végig járom
- s egy fehér ágynál megtorpanok némán.

...Hófehér vánkos, sápadt-fényű arc...
lecsukott szemek!
- - - Vigyázz! Mit akarsz?!
Most szellem vagyok! ki se láthat,
most szellem vagyok; ki se hallhat - -
és lehajolva, nagyon sírva
megcsókolok két rózsapiros ajkat.


III.

Mert engemet, jaj, elítél az Isten,
hogy mennyi sok-sok örömet megöltem
és fájó könnyet sohasem töröltem.

Hogy - bár szerettem s nem vágytam pokolba
oly nagyon sokszor nem csókoltam,
amikor kellett volna...

Jaj, engemet már elítél az Isten,
hogy mindig sírva találjon a holnap
de könnyek közt is mindig csak csókoljak.


IV.

S azután minden éjjel csókra vár,
pedig nem leszek semmi köztetek,
csak egy bús lélek,
                             - aki hazajár.

1924. november 9.

 


Egy virághoz

Leejtettem és megtapostam
pedig Valakitől kaptam Magát,
de véletlen volt,
s nem akarattal történt -
Ugye kis virág, megbocsát?

Lecsüggedt, kicsi szirma
újra fog élni,
ha rajongó szívemen lel hazát
s egy szegény bolond olyan nagyon kéri:

Ugye kis virág, megbocsát?

Nagybánya, 1924. november

 


Az első hó

A kis angyalkák szürkeszín szitáján
a földre szikra lisztszemek szitálnak
s a fehér földre mosolyogva, lassan
repülnek, szállnak.

Fehér a szántás, fehér a vetés,
fehér a ház, a sövénykerítés,
fehér a sírás és a nevetés.
Minden, minden fehér!

S akkor vadul, komoran
tanyát-ácsolva feneketlen zajnak, -
az első hóba beleterpeszkednek
az első varjak.

 


Valami fáj

Valami fáj
és nem tudom: mi az?

Pici, fekete, bús fonál
huzódik lassan a tollam után
a fehér papírlapon,
mintha nagy fehér sebkötésemet
bogoznám ide mindörökre
szomorú, tartós fekete fonállal.

A seb a múlté,
sajogva tűnt el a kötés alatt
és ráborultak ezek a betűk
és ezek a dalok
és egyebek.

Lássátok: most már kacagok
és csókolózom veletek!

Nagybánya, 1924. november

 


Versek születése

Elköltözött, ami enyém volt,
pislogó mécsben nincs derü -
Most vagyonom a Csend, a Bánat
és egy elkopott hegedü.

Olyan ritkán szól, s olyan néma
mindhárom édes, bús barát,
de mégis, mégis csak kitartunk
sok tikkadt éjjen, s napon át.

...Mikor pazarlón szép az éjjel
akkor nagy néha vigadunk,
de vigadásunk is olyan csak:
épp amilyenek mi vagyunk:

Lebocsátjuk a sűrű függönyt
muzsika zendül idebent,
s a szürke szívbe szikra szökken
és bong a Bánat, cseng a Csend.

1924. december

 


Be szép is lenne!

Be szép is lenne fürödni a hóban,
míg csókolva a fehér pihe ránk száll,
majd hermelines fenyő-rengetegben
felmelegedni piros rózsalángnál.

Havas szilfákhoz puhán odalépni
- ha csúcsaik közt sípoló szél vágtat -
s ezüst csengővel, aranyos hajszállal
teleaggatni, fonni minden ágat...

Be szép is lenne: jégvirágos ablak,
valami bánat, simogatva bántó,
s ajkunkról hozzá eszeveszett ének,
míg házunk előtt csilingel a szánkó.

Nézni, nézni a bolygó tüzeket,
ha betlehemi éjszakába futnak,
szép, piros almát mosolyogva adni
kigyulladt arcu kántáló fiúknak.

Aztán leülni, imádkozva sírni,
hogy körülöttünk ilyen szép fényes lett,
s végül csudásan, kivételesen
fehér tintával írni ezt a verset!...

1924. december

 


Unalom

Tán meg is fojtott már az alkony,
ez a végtelen szürkeség,
csak az motoszkál a fejemben,
hogy elvégezte már az ég:
mint kellene élnem és mint kell halnom.

Új bölcsességre vaj' ki oktat?
Mindig egyformán jár a felhő,
egyformán esik hó, eső, -
s a jóbarát is mikor eljő
mindig csak egyformán kopogtat.

Egyforma minden, minden álom,
minden toll és minden papír,
minden fejfájás, szívszúródás!
Vagyok kereső, bús fakír,
de ami új, azt nem találom.

Imádságom is olyan régi,
Pedig még senki így nem kezdte:
- Istenem, ez az alkonyat
az én szomorú szívem veszte,
és a Te szíved úgy megérti!...

Küldjél valami furcsaságot,
vessél az égről rőt jelet,
egy keresztet, vagy sarki fényt,
vagy olyan északi szelet
amilyen egyszer arcul vágott.

Hiszen van annyi jutalom,
annyi döbbentő, furcsa játék
és Te tudod: mi kell nekem:
milyen újság, milyen ajándék -
Csak egy ne legyen: - unalom!

1924. december 25.

 


Mi vagyunk a világ közepe

Mint gőzmotortól dübörögve hajtott
bolondul-pergő, motolás kerék,
forog a világ és a szerencséje
és dübörgi, hogy messze még a vég.

Perdül a kerék, emberek vele,
a boldogságból boldogtalanságra
a könnyekből a harsány kacagásra
szédült, nyugtalan vadsággal tele.

Csak egy van, aki soha sem mozdul meg,
a kör közepén hajtott fővel ül;
Szemében tiszta, talánytalan kék ég
és mégis Ő a Titok egyedül.

Zúg a kerék és harsogva robog
és a középen kábultan a költő,
az örök-egy, az örökös ődöngő,
s titokzatosan, furcsán mosolyog.

Fehér papírra fekete betűt vet,
míg halkan, mint most, pihézik a hó -
s marad magának örök titkolózás
és másoknak szép, bús panaszkodó.

1924. december 25-én

 


Ünnepek múltán

Hej, hogy elmúlik minden, ami élet!
Fehér sövényre sötét varjak ülnek - -
Hej, be elmúlik minden, ami szépség
és be elmúlik minden, ami ünnep.

Pár színes gyertya alig is pislákol,
- pedig olyan volt, mint egy mese-máglya -
és halkan: zirr-zurr - parányi kis tűket
permetez le a karácsonyfa ága.

Ünnepek multán mindhiába mondjuk:
csúnya gondmadár, hagyj magamra, hess el!
Téli köd borul íróasztalunkra
s tele a papír szomorú-szép verssel.

Ünnepek múltán karácsonyra nézünk,
- s zokogásba tör minden türelem-hegy:
Miért megy el hát, mikor úgy szeretjük,
s miért szeretjük, mikor úgy is elmegy?

1924. december 28.

 


Szilveszter

Asztal körül, ím, csupa jó barát!
Csörömpölünk a villával, a késsel,
egymásra nézünk igaz szeretettel,
s új esztendőbe így megyünk ma át.

Mert nem igaz, hogy fekete az átok!
Nem kell busulni, jó az Isten, jót ád!
Csak dalolni kell egy-két szilaj nótát,
s akadnak mindig hűséges barátok.

Ez az ujjongó mesebeli város:
itt táncra se rest senkinek a lába
s hajrá, előre! Örüljön, ki páros!

Ezen az éjen csupa-csupa gond ful
a bolondságok boros folyamába - -
csend - - -
- - a toronyóra tizenkettőt kondul!

1924. december 30.

 


Gyertya ajándék

Csuda - fa!
Gyönyör - fa!
Álom - fa!
Szép karácsonyfa! Életem!

Sohse hittem, hogy ilyen szép lehetsz,
hogy karácsonyra fénysugárban úszol
és minden minden angyalszárnyú ének
s az ige máma Teneked is úgy szól:
megszületett a fény!

Mennyi szép csudát aggatott reád
hívő gyönyörtől reszkető kezem:
mosolygó almát
ezernyi jót,
csörgő diót
és az egyetlen igaz ékességet:
a Szeretet hatalmát!

...De nézd, sötét a jászol,
a tikkadt sötétségben
fekete démonok
bitófát vernek:
kipp - kopp, kipp - kopp - -
míg két szemét a vaksötétbe fúrva
várja a szívek fáklyalobogását
a Gyermek.

Csuda - fa!
Öröm - fa!
Álom - fa!
Szép karácsonyfa! Életem:
Ragyogó színre festett!

Illatos ágaidról
hadd vigyek Neki legalább egy gyertyát,
- ezt az ujjongó, csacsogó kis verset!

1924. december

 


Jégpályán

A karácsony már messze-messze túl van,
s ki tudja: mint ez, lesz valaha még?
Tükörsima a januári jég
és fürge lábak korcsolyája zurran.

Mint lelkünkön sok mindennapi emlék,
ha sebet tép fel régi-régi harcról.
Talpuk acélja vonalakat karcol
és elsimítani, jaj - be odamennék!

- Míg halk kacajjal siklanak a párok,
én támaszkodva csonkafejű póznán,
álmodó szívvel valakire várok.

Szemem kalandoz hópárnájú felhőn,
mely szép fehéren mosolyog le hozzám
és halkan kérdem: Vajjon ma is eljön?

1924. december

 


Éjféli út

Szívünkbe mintha lassan béke térne!
A sarki lámpa körül angyal repdes,
minden fehér és minden olyan csendes
és megyünk, megyünk éjféli misére.

Szívünkben minden ragyogásra válik
és a kristályos, tiszta hallgatásba
kiszürődik egy kis gyerek sírása - -
Tán Betlehemből hangzik el idáig?

Kántáló fiúk vígan énekelve
hirdetnek boldog karácsonyi jókat:
derüt kacagnak minden hópehelyre.

Fényes jászoluk csupa arany-festék,
s míg két kezünk arcukon cirógat,
elönt valami édes, nagy melegség.

1924. december

 


Souvenir

Tavasz volt, rét volt, sok virág volt,
s nem is volt olyan nagyon régen,
mikor meghitt, szép némasággal
együtt sétáltunk künn a réten,
és hallgattuk a tücsök muzsikáját.

...Tél van, szoba van, késő éjjel
s valami furcsa, szürke lámpa -
s valami szürke verset írok
és belebámulok a lángba
és hallgatom a tücsök muzsikáját.

1925. január

 


Átokűző vers

Szegény testvérek, a fekete átok
be komoran a lelketekre ült már,
s a szent örömben, Istenért hevült nyár
hogyan lesz egyre, egyre hidegebb!

Szemetek tüzelt, mint az égi nap,
hajatok most is aranyosan omló -
Miért ül rátok egy fekete holló
és miért károgja szüntelen a bűnt?

Szegény testvérek, közel a karácsony!
Égő szemetek olyan igaz, mély, bus:
Fényes jászolból hív a kicsi Jézus -
és ti nem mertek ujjongani se már?

Szegény testvérek, ide a kezet!
Akarjunk hittel Betlehembe menni,
s tanuljunk Tőle igazán szeretni
Istent, embert és önmagunk szívét!

 


Akkor este

Pihekristállyal hófehérre festve
a lámpafényes sürtető világot,
egy hóförgeteg a szemembe vágott,
hogy valakire vártam akkor este.

Jó Isten tudja: miért tűrtem bátran
ha kósza lábam pocsolyába lépett,
miért néztem a hidegarcú népet
s miért jött akkor, akire én vártam?

Valaki jött a sűrű, téli ködben
Én áldást mondtam, s szelídszavú áment,
míg gőg-mosollyal, sebtiben tovább ment - -
Valaki jött és elnézett fölöttem.

Pihekristállyal hófehérre festve
a lámpafényes, sürtető világot,
egy hóförgeteg a szemembe vágott,
és kicsordult a könnyem akkor este.

1925. január 1.

 


Alkonyati üzenet

Nézem a nyitott kandallóban
az én pislogó tüzemet,
s míg melegét szívembe szórja,
megsúgom neki titkolózva:
kinek szól most az üzenet.

Milyen szép! halkan körbe zümmög
ezer mesélő gond-darázs
aztán valami sejtés-féle
s bámulni a kályha tüzébe,
hol rámhunyorít a parázs.

Egy nevet súgok félve csendben,
mintha mondanám: béke ránk,
mintha mondanám: szép az élet!
...és nini, minden csupa fény lett,
s lobog és zeng és leng a láng!

Akkor ujjongva talpra ugrom,
máglyára szítom tüzemet,
valami táncra, dalra nógat,
megölelem a kandallómat
s tudom:
              elment az üzenet!

1925. január 5.

 


Vesztett nóta

El-elgondolom: be szép is úgy ketten
s most jaj be milyen egyedül maradtam -
vesztett dalaim újrahívom halkan
s néha keresem: hova, hova tettem?

Rá kell akadni! - (aranyos gitárom
húrját különben akár összetépném) - -
s Álomországok selyempuha rétjén
virágok kelyhét kutatva kitárom.

...Valaki elment, vizen és hajón át,
s csak most eszmélek utána evezve:
csomagja is volt; elvitte a nótát!

Nem utazott, csak elnézett fölöttem,
Olyan közel van, s mégis olyan messze
és sírva állok künn a téli ködben.

1925. január 15.

 


Mi van belül

Nem látott csaták, amik legnagyobbak,
a legszörnyűbb tragédiák
a föld méhében, mélyen dübörögnek,
s zajuk csak halkan, félénken kopogtat,
míg alusznak a fák.

Nem a háborúk, amik legnagyobbak:
a néma földnek belül foly a vére - -
- azután jön a hó,
lágy mese - takaró
s cirógat mindent simára, fehérre.

Nézünk ilyenkor szomorún,
kezet fogunk vagy ketten hárman
s mondjuk: ez tán a végünk,
mondjuk: nem írunk verset,
és irtózunk: most Január van.

1925. január 15.

 


Elmondom:

Tegnap kimentem a határba.
Minden fehér volt és havas
és én annyira árva.

Hallgattam: a szél hogyan átkoz,
ha dühösen a fákba tép
s odaléptem a fákhoz.

Gondoltam a kicsi rügyekre,
kik ide vannak zárva most,
kiknek nincs táncos kedve.

Ablakhoz vágytam csalni őket:
a zöldhajú, kis börtönös
tavaszi hercegnőket.

Hittem: kinéznek, hogyha zajjal
elsorolom a nevüket:
Élet, Vágy, Öröm, Hajnal!

Szorongva lapult a kezemben
egy éleshangú, vad kolomp,
s bolondul rázni kezdtem.

Aztán daloltam a határban,
aztán néztem, néztem a fát - -
- és hasztalanul vártam.

1925. január 16.

 


Gyónás Istennek

Ma délután,
ahogy az utcán mentem,
megbotlottam egy kőbe.

Most szomorún
leírok ide mindent
és leborulva gyónok.

Bírám Te vagy:
én nagyon gonosz voltam,
Te nagyon irgalmas vagy

Ezerszer is,
mentem már emelt fővel
egyenesen az utcán;

hát csukd be most
esengek, azt a könyvet
s ne írjál bele semmit!

 


Téli esték muzsikája

Csendes este
jár a hold
ezüstre festve
földet, ágat
s ezer hűtlen
kis kobold
bújik, vágtat
mindenünnen.

Sötétült ég,
égő csillag
szép havas táj
messze hívnak.
- Nem lehet most:
álmos lettem,
lefeküdnék!

Minden álmos
oly hideg
oly ravasz,
csend a város
nem havaz
s árva gondom:
nem tartozom
senkinek?

Nem maradt-e
semmi nálam,
ami másé:
hóvilágban
hóvirággal
vigasztaló
mosolygással
nem tartozom
senkinek?

Csendes éjjel
látogat
most szerteszéjjel
a határon,
s osztogat szép
álmokat.

Én is hívom,
én is várom:
Adjon Isten
rózsa láncú
mese-táncú
édes álmú
éjszakát!

1925. január 18.

 


Egy arckép hátlapjára

(Selymes lágy haja arannyal omlik,
szeme ragyogóan előre néz -)
Ne süssön nap rá, ne fújja szellő
ne fátyolozza borús köd-felhő
s messze el tőle emberi kéz!

(Fehér csokor a mellére kötve,
piros, dobogó szívet takar -)
Nap rá ne süssön, szellő ne fújja! -
Tavasznak lettem halk trubadurja,
zengő hitet ki versbe kavar.

Enyém a kép és enyém a nézés,
enyém a kacaj és az öröm:
enyém lett némán felé hajolni
muzsikás nevét imába venni
s átnézni minden nagy ködökön.

...Aranyos haja tűz glóriáját
édes Istenem, hagyd meg neki -
Maradjon fehér ruhája csokra,
s csillag szemének öröm-romokra
sohse kelljen tekinteni.

1925. január hó

 


Szánkózás

Hív a kicsi ház, csalogat a cél,
szánkózó éltem
eljövendő éke:
hol szívemre hull meleg virágillat,
selyemfüggöny és szerelem és béke.

Hív a kicsi ház, csalogat a cél
s bár száz akadály
ellenemre lázad,
futok, törtetek, siklatok előre,
mert el akarom érni azt a házat!

Hív a kicsi ház, csalogat a cél
vad lovaimat
korbácsolva hajtom
s néha elém áll egy fagyos kacajú,
előérzetes, sötét arcú fantom:

Földrengésrázta, kietlen romok -
Csend-halál-varjak, -
kerítésszilánk - hó - ...
Az út mentén egy ásítozó árok
halott ember és összetörött szánkó!

1925. január

 


Mosoly

Rád mosolyogtam,
s azon te szörnyen, ujjongva örültél,
pedig őrültebb voltam az őrültnél.

A sírás fojtott
és megmarkolta szívemet a bánat
és azt se tudtam: honnan, mire támad?

De mosolyogtam.
Tán nagyobbat is tettem volna érted,
mert lelkemben egy régi kép kísértett,

tavaszi szentkép:
az égnek arcán tavaszi mosolygás
cseresznye-fáról tarka virágontás,

csupa arany-fény!
Kacagó szívem tobzódott a kincsen,
míg a magasban zokogott az Isten!

1925. február

 


Téli sóhaj

Alig pihéz a lepke-könnyű hó-raj
alig párnás a járda-hermelin,
a fehér csendben semmi, semmi kin,
- s akkor elsuhan egy mosolygó sóhaj.

Felötlik furcsán: súlyos, komor arc.
Egyszer szomorún, álmodozva léptet,
máskor keserű, kopogó kísértet
de a kérdés mindig: mit akarsz?

Figyeli, hogy a világ jégvirágos
Mélázva-fázva leng a herce-hurcán,
mint titokzatos ős-turáni Táltos.

Tele tüdőből felgomolygó pára
- és sírva nézi mindenki az utcán
ha szürke dérként telepszik a fára.

1925. február

 


Sirató ének

Mire még a kis csárdában
nagybőgő és boros korsó?
Hosszú padon felállítva,
két gyertya közt a koporsó.

...Ősi Turán volt az álma,
ősi nyolcas volt a lelke,
úgy találta a Halál is,
ősi nótát énekelve.

Szűk volt neki a kerek föld
alacsonyan volt az égbolt,
vére vitte verekedni -
s tudja Isten! - jó szomszéd volt!

Gonosz és jó szomszéd ajkán
elnémult a hetyke, vig dal
befödik a halott arcát
orgonával, rozmaringgal. -

Ősi álom, ősi élet,
ősi nyolcas, ősi nóta!...
Jertek, akik megmaradtunk,
boruljunk a koporsóra.

1925. február

 


Ősszel, télen, tavasszal...

1.

Nem mesét mondok
csak elmondom, hogy ősszel,
mint búcsúztak a lombok.

Szálltak a levelek,
s valaki halkan utánok köhécselt,
valaki, akit szeretek.

Olyan volt az a köhögés,
mint egy sóhajtás
mint egy óhajtás
mint egy üzenet messzire.

És elment a híre
mert bólongtak a fák
s szomorúan zizegtek vissza
a levelek,

a csendes, kicsi, szent tragédiák.


2.

Gonosz, gonosz,
mikor a szelek játékukat játsszák! -
kicsavarták egy ház előtt
a kis akácfát.

Pedig valaki szerette nagyon -
csak az a jó, hogy nem láthatta úgy,
mert csupa-csupa jégvirág felelt
az ablakon.

Csak sejtette, hogy vége!
ráköhögött a végzet -
mikor mellette álltam
fájdalmasan a szemek közé nézett.

Aztán csendesen azt kérdezte:
milyen az idő? még havaz?
Aztán csendben azt kérdezte,
hogy lesz-e még tavasz?...


3.

A tavasz olyan szépen muzsikált
a nagy erdő mögött,
s én valakivel mentem,
s valaki köhögött.

Nehezen köhögött
a friss tavaszba. Halál-igét mondott
sikongott, kongott -
s azután újra csend lett.

Valahol messzi sírban
a holtak egymásra nevettek,
nógatták halkan a Halált - -
- - Én sírtam...
S a tavasz olyan szépen muzsikált!

1925. február 20.

 


Erőm: a dal

Kihez szállnak ezek a nóták,
tavaszi őrületbe szédül,
mint márciusi álmodó fák.

Kinek szürete: rím gerezdek, -
erősen álljon meg a lábán,
mert tudja meg: én sohse vesztek.

Tudja meg: a halk zönge húrok
megpendülnek az ujjaim közt -
s nem tudtak így a trubadurok.

Belőle a dal zengve vágtat
patakzón ontja kópé lelkem
a bús rezgésü tercinákat.

Az ütemeket zengi, vágja
és szentivánéj lesz a földön
és megterül az álmok ágya.

- Kiért e versek élni jönnek,
boruljon hát a kebelemre
s higyjen, higyjen az én erőmnek!

1925. március 4.

 


Tavaszi szonett

Bevonulónknak hozsannát kiáltunk,
a friss illatú, ibolyás tavasznak,
ki jön mikor már régen nem havaznak,
s kinek jöttére enyhül régi átkunk.

Eljön, megcsókol: villó kicsi fényszál,
tiltott bánatok titkos ismerője.
Könnyünk először jobban pereg tőle
majd fás szívünkbe újultan remény szállt.

Bizony, bizony, ha mi nem hozsannázunk,
a kövek fogják zengeni a szélbe
a mi petyhüdő, kialvó lázunk:

Hozsanna, ki a jeget megtöré,
s örökzöldet fon szívünk peremére,
a virágfüzért a szentképek köré!

1925. március 10.

 


Márciusi hó

Nagyon fáj, mikor márciusban
virágot várunk,
friss tavaszi bokrétát,
s hiába várunk,
mert a helyébe lehullik a hó.

Nagyon fáj, mikor névnapunkra
levelet várunk,
jó méz-öntőt, köszöntőt,
s hiába várunk,
mert gyászjelentést hoz a posta csak.

Nagyon fáj, mikor víg ajkaktól
mosolygást kérünk,
édes-biztatót, szivárványost, -
s hiába kérünk,
mert kis gazdájuk hercegekre vár.

1925. március 12.

 


Márciusi emlék-írás

Sz. M. emlékkönyvébe

Feledjük most a sírokat,
mit lelkeink az ábrándoknak ásnak:
Hagyjunk békét a sírva vigadásnak!

Előttünk áll az életünk
s a jövő nyárnak muzsikáló gondja
százezer kincsét ütemre kiontja.

Fogjuk meg egymásnak kezét;
kezdjünk életet remegőn és halkan
- tavasz dobolást, tücsökzenés dalban!

Aztán egy szilaj mámorost
huzzon a cigány énekünkre tusnak:
víg köszöntőt az édes márciusnak!

1925. március 14.

 


Melyikünk tud jobban?

Sprenger Gyurinak

Szívem nagyot dobban
s megkérdezi néha
melyikünk tud jobban?

Melyikünk tud jobban
szerenádot adni,
szélviharral zúgni
harangot kongatni?

Magyar nótát sírni - -
Éjfél után,
reggel felé
törött palackok közt
asztalra borulni?
Melyikünk tud jobban?

Melyikünk tud jobban?
kérdezi a versem -
- S felelek: egyformán!
Magyarnak születtünk,

Mire még a verseny?

1925. március 24.

 


Zongora-hangolás

A sóhajom az égbe röppenő,
a sóhajom ma messze suhanó,
mert peregnek a hangok
és felstimmolja zongoránkat
a hangoló.

Azon suhannak már a nóták,
(álmok a nóta hangjain)
s szavára, szomorú szavára
halkabb lesz minden vad duhajság
s szentebb a kín!...

Az én Hangolóm merre késik?
Csókos ajakkal mikor jön már,
hogy ne fájna a Nemezis
és ne zörgetnék ilyen falls nótákat,
- mint ez is!

1925. március 24.

 


Levél a Múlthoz

Csak adna egyszer ajkamra az Isten
lágyan csobogó mese-patakot!
Úgy össze-vissza fecsegnék én mindent
és úgy el tudnám felejteni, hidd el,
hogy a szívem, a szívem már halott.

Csak tudnék még úgy nevetni, mint régen
és lenne drága minden kicsiség,
minden ibolya, mit lepréseltem,
minden kézfogás, mit mosollyal adtál,
lennék régi, kacagós gyerek!

Tudnék mégegyszer ablakodnál állni
hosszú délelőtt, hosszú délután,
tudnék mégegyszer kötekedő szódért
csöndes éjszaka asztalra borulni
és sírni, sírni, zokogni bután!

Oh, csak tudnám még azt írni, hogy élek
és hogy jó az, amit a sors adott. -
És ne kellene azt mondani: Ámen,
tizennyolc évig szépen haldokoltam,
de most már minden hideg és halott.

Dehát, ha így kell!... Temessük el szépen
a tüzes szavú régi verselőt,
ki a csókodat esdekelve kérte - -
Csendesebb lettem... bocsássál meg érte
és szeress, szeress úgy, mint azelőtt!

1925. március 24.

 


Kérdés is, kérés is

Ugye Istenem, nagyon nagy dolog,
mikor az ember 18 éves lesz
és buta szíve lázasan dobog?

Mikor repül a nagyvilág felett
s rövid röptében sírva veszi észre,
hogy árvának és búsnak született.

Mikor a szívünk szörnyű, szörnyű rossz
és józanodva zuhanunk a vízbe
mint szép hajdani, próbás Ikarosz.

Mikor mártírrá kínoz a hitünk,
mikor tudjuk, hogy ezer kínok árán
a mások terhén mégse könnyitünk.

Mikor az ajkunk panasszal dohog,
s tizennyolc évünk sóhajt, sír az égre, -
Ugye Istenem, nagyon nagy dolog?

1925. március 24.

 


Vigat muzsikáljunk

Elhunyt csillag, letűnt csillag,
a vak égre jőjj fel!
Ütöm a cimbalmot,
verem a cimbalmot
haragos erővel!

Hiába a kérés,
hiába a nóta?
Sötét van az égen,
sötét lesz az égen?
- ezután?...
- azóta?...

Tengerbe hullt az én szívem gyöngye,
tenger fölött felhő -
szellő, ne fújj! -
Ködöt eloszlatni,
vizet kiszárítni
szélvihar is gyönge!

...Nem igaz, hogy nálunk
csak szomorú, könnyes nóta járja!
Vígat muzsikáljunk!

Elhunyt csillag, letünt csillag,
többet úgyse jő fel! - -
Töröm a cimbalmot,
rugom a cimbalmot
haragos erővel!

1925. március 24.

 


Babel

Tornyot akartam emelni az égig
álom fenyvesek zúgó rejtekén, -
Tornyot akartam emelni az égig
és Uramisten! - mivé lettem én?

A vasbetonok iszappá puhulnak,
mert rájuk lehelt valami erő,
deszkák, gerendák kígyós lángot fogtak,
s varangyként ugrált szét a kő.

Nagy lángbetűkkel írás állt az égen!
Az ég magosan és te odalent!
Aztán csak az esti szél sóhajtott,
s a Babel-romra ráborult a csend.

...Sok ezer évig aludtak az álmok:
most ébresztgetem, vezeklő diák: -
s a fenyőerdő rombadőlt zugában
nyílik egy kicsi sötétkék virág...

1925. márc. 31.

 


Várakozás

Nap-csóktól égő homokos partok közt
csobog a víz -
- A gondolatom tovavisz.

Távolabb sötét tölgyfa koszorú...
- Lelkem egyszerre
víg és szomorú...

Körülívelnek sötétkék hegyek
- Lábam a kőben meg-megbotlik,
lassan megyek.

Miért előttem annyi gát?
- két kis szamár megy
és húz egy taligát.

A tespedt órák lomha sulya
vállamon hever, -
- Ha ketten viszik, könnyebb a teher:

így volt az mindig: embernek szamárnak!
- Kicsike, olyan egyedül vagyok,
Kicsike, - várlak!

1925. április 3.

 


Tavaszi kék lepke

Színarany porban hempereg
piros ködben, lilaszín gőzben,
szárnyáról friss harmat pereg, -
s nem mondja: élek
nem mondja: győztem
csak él, csak él, csak él!

Mint átaltetsző kék sziromlevél:
Matt, sűrű, vad bozótból
víg május szárnyán fellebegve,
csapong és tombol,
s ujjal mutatják mindenütt:
tavaszi lepke.

Imádkozom: éltesd, jó Isten,
füröszd sugárban, ezer jóban!
Mert az egész világ szerelme,
újjáéledő tavasz-lelke,
minden, de minden benne van
ebben az egy kék pillangóban!

1925. április 5.

 


Nappali hold

Ugye barátom,
ilyen különös köd-ruhába
már régen nem öltöztünk?
Vibráló éter,
s aranysugaras tavaszi porral
megterhelt levegő
lebeg ma köztünk.

Olyan vagy így,
mint porfelhős országúton
robogó hintók után
patyolat-kendőt
lengető asszony.

Olyan vagy így,
mint hófehér fátylakban
kertjében surranó leány,
hogy rózsákat szakasszon.

Olyan vagy így,
mint valami nagy, édes
régi bőség
halovány, letünt, sirató dicsőség.

Olyan vagy így,
mint sápadt arcú,
nekibúsult ősmagyar legény; -
Olyan vagy így,
mint kórzókon
égresikoltó, feltörő remény.

Nappali hold,
Te nagyon szép vagy így!

1925. április 5.

 


Levél nem is messzire

Kicsi!
Ne menjünk együtt soha máskor!
A múltkor, mikor ringatózva jártunk
a nagy liget kavicsos útján,
ahol két oldalt
korai juharfák
sárgás virágai
mozogtak ütemesen
befelé-kacagó dalt
- valaki szembejött!

Olyan volt, mint a Végzet;
sápadt, álmodó homlokomra,
s a szemem közé nézett -
csodálkozott: mintha kérdezte volna:
Hogy mersz te kalapod mellé
cseresznyefavirágot tűzni?

Emlékszel?
akkor elmaradt
lépésem a lépésed mellett
és egyszeriben nagyon rossz kedvem lett.
És a lelkemet
az a pillantás most is űzi.

Azóta már nem csilingel itt a nóta,
s erővel akarom Neked
az én szomorú igazságomat
megmagyarázni.

Nézd, nélkülem is tartják
felbokrétázott fejüket
a vén juharfák,
s minden úgy lesz, mint azelőtt;
még Te sem változol talán:

Ne járjunk együtt soha ezután!

1925. április 7.

 


Séta

A tavasz mára ünnepet akar,
s a napsütötte vén juhar
fekete árnya
élesen rajzolódik
a járda
poros peremére.

Én Terád gondolok
és arra,
hogy mi leszel nekem:
villó, felporzó napsugár,
aki, ha kérném,
betakarna,
s kinek csókjával ujjongva járnék?
Vagy életem dülő,
jegesre hülő
szurokfekete árnyék?...

Én így megyek a házak közt tova.

1925. április 10.

 


Hit

Azt mondta:
ha virágzik a kőris,
majd visszajön ő is.

A kőrisfát nagyon szerette,
s mikor azt mondta,
zárva volt az ajka,
gyertyák lobogtak mindenütt
és koszorú volt rajta
s valaki zokogott felette.

Azóta negyedszer havaz,
negyedszer lettek
friss, napsugár-vertek
a kertek,
negyedszer jön el a tavasz.

S én mégis minden este,
lankadt fejemmel
párnára esve,
addig susogom és imádkozom
rögeszmés hitemet
míg el nem nyom az álom:

Ha virágzik a kőris,
majd visszajön ő is!...
- - - - - - - - - - - -
- - - - kőris - - - - -
- - visszajön ő is! - -

1925. április 8.

 


Tünnek a percek

A kapu mellett két szál gyertya serceg,
hol egymásután bemennek a percek!

Ruhájuk: száz öröm és bánat foszlány,
s rájuk mered két sarki kő oroszlán.

A Hegy üregje odvas, sötét katlan
s ők mennek, mennek végeszakadatlan.

Mindegyik hagyott el valami szépet,
lábuk sokszor sziromszőnyegre lépett;

Most fáj lemenni, hol csak a vakond ás,
fáj ez a dohos, jéghideg lemondás.

A száműzetés rajtuk nagy, sötét nyüg,
csak az a jó, hogy él még a reményük.

Szép ütemesen léptető vitézek,
a hegytorokba daccal belenéznek,

mintha mondanák: "Mit ér, ha bezártok?
Fellázadunk mi, tünt-perc-milliárdok:

Újra fellüktet megalvadt vérünk
és himnuszt zengve egyszer visszatérünk?"

Aztán eltünnek. Az ég esőt csorgat,
Az őr-oroszlán utánuk vicsorgat, -

Mintha minden a bánatukat nyögné!...
- S mi várunk, várunk, várunk mindörökké!

1925. április 9.

 


Muzsika volt

Papolczy Bözsike zongorajátékáról


Valami muzsika volt!
Egy zongorából indult
egy szív felé,
amelyben kín dúlt,
vagy akkor tán öröm tanyázott...
Már nem emlékszem.

Valami muzsika volt!...
Trombiták voltak, messze zengők,
felzúgó, álom-fenyveses,
különös vidék -
Valami muzsika volt:
csilingelt, mint kicsi csengők,
csörtetett, mint a csermely,
csattant, mint a csók
és dörgött, mint a júliusi ég
vihar előtt.

Nem értettem meg,
hogy a homlokom miért lett setét
s bámultam őt
a hangok tündér-mesterét.

Aztán arra gondoltam:
hogyha a muzsikás érzések,
ütemes, rímes szívverések
ekkora skálájából
csak egy tizedrész lenne az enyém -
- szent ég! -
Álom-világban, mese-trónuson,
rózsákkal koronázott,
liliom-pálcás
király lehetnék.

Szinérváralja, 1925. április 14.

 


Emléksorok

Gaál Baba emlékkönyvébe


Sosem felejtem el:
Egy fenyő-erdő mellett
robogott a vonat,
amikor megrándult a vészfék -
két kis fenyő
egymáshoz különös közel volt
s álom-szemekkel egymást nézték.

A vonatom futott
és nem tudom, miért:
ez a kép most eszembe jutott
- és leírtam ide
alig olvasható írással
én: a szomorú tovahaladó,
áldást adó
távoli harmadik.

Szinérváralja, 1925. április 14.

 


Fent süt a nap

Nyirkosan, szürkén álmodik
a hegy aljába lapuló,
sáros
kis bányaváros
de nem jut el az igaz álmokig...

Lábam a sárban cuppogva locsog
s a hideg esőcseppek bús-kesergőn
percegnek az esernyőn
és öblösen csobognak a csatornák.

Én egyre
nézek a hegyre:

Én érzem, hogy a felhők
csak a hegy alján gomolyognak végig,
a felhők sohasem érnek fel az égig,
s ott fent, a tiszta magasságban
minden gyémántosan felsziporkázó
tűz-sugarat kap, -
Érzem, hogy ott fent: süt a Nap.

Nagybánya, 1925. április 17.

 


Az Ő nótája

...Asszony lesz a lányból,
a bimbóból rózsa...

Tavasz van,
A kicsi piros bimbók
felfödni vágyják édes arcukat
s jövő illatuk ég felé kutat
sugaras utat.

Fent sziporkázó fényes csillagok
lenevetnek hozzám:
mintha nem is a bánatomat hoznám
és nem sírnék, hogy egyedül vagyok.

Ilyen egyedül miért, miért lettem?
Miért van az,
hogy három cigány bandukol mellettem
s a hosszú utcán miért húzzák végig
az Ő nótáját? - -

...Egy két édes percből
sohase lesz óra,
Másé lesz az álom,
másé lesz a rózsa, -

s egy kopott nóta lesz csak az enyém!
Egy hazug nóta lesz csak az enyém!

Nagybánya, 1925. április 18.

 


Selyemzsebkendő

Habos, fehér selyemzsebkendő,
piros szegéllyel...
Dalolok róla.

Ezt csókolta meg valaki
cseresznyeszín, meleg ajkával
és gyűrte bársony ujjai között.

Mint a vak szemüvegén,
ezen keresztül nézem a világot
és mély-kék szemem könnye
ezt öntözi néha:

(És evvel intek valaki után!)

Áldott legyen:
habos, fehér selyemzsebkendő
piros szegéllyel...

Daloltam róla.

1925. április 28.

 


Mire?

Mire a hajtás?
Mire a nóta?
- - - - - - - -
Ne rohanj pajtás:
úgy is csak nyugalom,
úgy is csend a vége!

1925. április 28.

 


Vadgesztenyefák

Virágzanak a vadgesztenyefák.
A hosszú utcán egyenes fasor
bókol a csendes szellő borzolásra,
s a lombokra, mint gyémántszínű por
szitál le május első napsugára...
Virágzanak a vadgesztenyefák.

Vajjon megjegyzik-é most az arcomat
s a szememet, mely rájuk nézni sem mer,
s tudja-e a sok hóvirágos ág
hogy erre ballag egy hangulat ember,
ki csupa őszi nagy szomorúság?...
Vajjon megjegyzik-e most az arcomat?

S ha megjegyezték, adják-e tovább?
Elmesélik-e majd valakinek,
aki mosolyog, mosolyog csak egyre,
aki tavasszal is nagyon hideg,
s holnap talán majd sétálni fog erre? -
Ha most meglátnak, adják-e tovább?

Májusba fordul máma a világ:
muzsikálnak és terítenek asztalt,
felköszöntik a nyárnak kezdetét -
...Csak egy könnycseppet itat fel az aszfalt,
s rá százfelől, zizegve, szerteszét
szirmot szórnak a vadgesztenyefák:

Fehér, virágzó vadgesztenyefák...

1925. május 1.

 


Mindig Húsvét van

Felelet Forrás István "Temetnek" c. versére


Hiába jön
az emléktemetések
fekete Nagypéntekje!
Én már tudom:
hiába jön,
tavasz-szirmos utcák felett
a halotti zsolozsmás
szomorú gyászmenet.
Hiába jön.

A nagypénteki hosszú éjszakára
mennydörgős robajjal
száll sugara a napnak:
- tombol a friss Húsvét-szagú
könnyesős hajnal
és az emlékek feltámadnak.

Minden hiába!
mert az emlékek feltámadnak.

1925. május 6.

 


Csodák

Felötlik,
valami piros, kékes délibáb,
s leborulunk a földig.

Mire felnézünk
sivár sivatag olvad csak az égbe,
pár száraz kóró lapul a határon,
s mindennek vége.

...Mi lelkünk átka:
Mindennap hétszer megcsalódunk,
mert nagyon hamar hiszünk a csodákba!

1925. május 7.

 


Foszlány

Nyugatra fut,
Lehelet hajtja:
darab kis ég,
felhő-foszlány,
imbolygás,
lebegés,
fehérlő álom,
kicsi semmiség -
mégis sírni kell rajta.

1925. május 7.

 


Szirom eső

Az ég ma tiszta, melegszínű kék
és fehér virág-bokrétásak
a gesztenyék.

Szórják a sok-sok fehér szirmot
esőzik, rázzák, hintik, egyre
a haragos-zöld, kövér gyepre
és mind, mind nagyon szépek.

Olyanok, mint a költők
kiknek szívéből nóta serked
és olyanok a gesztenye-virágok,
mint a versek:
A sok-sok fehér szirom táncol,
esőzik, szitál hullik egyre
a haragos-zöld, kövér gyepre
és mind-mind nagyon szépek,

...Miért nincs itt most valaki,
aki a szerteszéjjel
libegő, foszló, szirmos pelyheket
felfogná forró, bársonyos kezével?...
Miért nincs itt most valaki?

1925. május 9.

 


Instructio publica

A szemek fénye csupa réveteg
a légyzsongásos poros tanteremben.
A levegő beteg.

Meggörnyedt hátak, elhamvasztott lázak,
valami zsongás, dünnyögés: -
- tán légy került a pókhálóba,
tán magyaráznak.
- - - - - - - - - - - - - - - -
Távol rejtelmes tölgyfa erdők
összeborult, suttogó lombján
feketerigók fütyürésznek
és sír,
és sír,
zokogva sír
a szent, a volt-hatalmas
a megtagadott Őstermészet.

1925. május 9.

 


Régi könyv

Remegő szájjal és lassan
betűztem volt egy régi tiszta könyvből
és ott olvastam:

Az Úristen a teremtés előtt
egy nagy fehér lapot terített
maga elé
s megjelölé
azon a lankát, a mezőt
dombot, folyót és havas hegyeket:
Így tett Isten a teremtés előtt.

Ezen egy kicsit elmerengtem
és az jutott eszembe:
Vajjon Isten az, aki befogat
ítéletes nagy vörös kocsijába
s dörgőn vágtat az emberekkel szembe
s roppant kék ceruzájával
Ő húzza meg a honhatárokat?

Ezen egy kicsit elmerengtem...
Lelkembe zajgott szép, halotti tor...
És ezalatt az ősi fóliánsot
lassan, szitálva, belepte a por.

1925. május 13.

 


Süllyedő világ

Atlantisszá lesz minden átkom,
minden dalom, és minden imádságom,
Atlantisz lesz az én világom.

A sülyedt bérceken
átzúg a tenger sötétzöld vize:
szeli hajója sóvárgó kalóznak
s jövő századok surranó bárkái
minden Enyémen áthajóznak.

1925. május 14.

 


Amundsen

...Észak ködökön elborult szem,
ki vakon nézel és törtetsz előre
a rég keresett, szűzi jégmezőre,
te boldog vagy Amundsen!

Látod, én sohse vágytam sokra,
csak egy darabka Indiára,
parányi, szép kelet-mesére,
s azért jutottam pólusokra!

Völgyek mélyére másztam,
vörös lámpánál éjszaka bányásztam
egy szikra kis aranyra,
s mikor azt hittem: végre!...
- dermedt karokkal lendített csákányom
beletörött az acélfalú jégbe.

1925. május 16.

 


Évforduló

Word' ich zum Augenblicks sagen:
verweile dich! du bist so schön!
...Es sei die Zeit für wich vorbei!
                                          Faust

Az ingaóra érces hangja
komolyan és régen elzengte az éjfélt
és én ültem magamra hagyva.

Odakünn pislogtak a csillagok
s a bólongató, nagy sötét akácsor
képviselte az életet,
meg a Hold,
meg sok kicsi, fehér felhő-foszlány,
melyek felette átlebegtek.

Akkor nagy csend volt
s a szobán átsuhant
kilencmillió négyszázhatvanezer
nyolcszázadik perce életemnek...
s én belejajdultam a sötétségbe
vágyón, szenvedélyesen,
Maradj.

Az égen bárányfelhők usztak
s meg kellett volna halnom akkor,
mint mesebeli öreg Faustnak!

1925. május 22.

 


Álmunk

...Levetni ma a fekete köpenyt,
május szelével csókot váltani,
kaptatni magas, szirtes hegyoromra,
piros ajakkal szürcsölni a csendet,
ujjongva várni nagy tavaszi kéjre,
ragyogni percig táborhegyi tűzben
két kitárt karral áldani a földet
hozsannát, himnuszt harsogni az égre!...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

S a dohos nagy falak
minden hajnalban kacagják az álmunk.

1925. május 23.

 


Erdő

Süvölt a szél a fák között
zúgva, zokogva, nyögve, fájva,
sivít a szél a fák között
s a magyar erdő magyar fája
ingatja koronás fejét.

De csak fejével bólogat,
s a törzse szikla-szent-szilárd:
lombos fejével bólogat
és nem fél, hogy az égi bárd
csattanva mellen ütheti.

...A szálfák között, hej, be törpe
egy ember-parány, mint magam.
Félőn, lapulva, hej, be törpe,
s homloka mögött hangtalan
reszketnek a gondolatok.

Arra gondol, hogy zúg a szélvész
és jaj, ha őt is földre vetné!
Arra gondol, hogy zúg a szélvész
és vajjon nem törnek-e ketté
a meg-nem-hajtott derekak?

1925. május 25.

 


Nappali lámpák

Az ucca során
pucér oszlopok merednek az égnek,
a nappal szín-világos,
s a lámpák sorban égnek, -
a lámpák mégis égnek.

A járó-kelők rájok csodálkoznak,
hogy mire kell ez így
és kérdezgetik meg-megállva:
máglyák tüzénél
mire a mécses
világos nappal
mire a lámpa?

(És én kérdezem önlelkemtől:
Tán így tetszel magadnak?
Mit akarsz kicsi mécses lelkem
ezzel a kínzó ragyogással
mikor Napok is vannak?...)

Az ucca fölött
nappali fényben álmodik az ég,
meg a sok fehér felhő,
s a lámpa egyre ég,
a lámpa mégis ég.

1925. május 26.

 


A mi lobogónk

Vezércikk helyett vers


A mi zászlónkra nem kell semmi jel,
se nap, se hold,
se kampóskereszt, se kard,
se láng, se vér! -:
A mi lobogónk maradjon fehér.

A mi lobogónk hószínű selymével
örök tavasznak örök szele játsszon
és legyen tartós,
mint a leggyolcsabb, legerősebb vászon
és nyele, mint a szikrázó acél!

A mi zászlónkra nem kell semmi jel,
de izzó avaron
ha hűsével takar,
lásson mindenki rajta
azt, amit akar
és haljunk érte mindnyájan, ha kell!

A mi zászlónkra nem kell semmi jel,
se korona, se kampóskereszt,
se nap, se hold,
se kard, se vér! -:
csak egy igénk van: maradjon fehér!

1925. május 27.

 


Ünneplés

Különös volt:
nem is aludtam tán egészen.
Különös volt,
s mindenre nagyon jól emlékszem.

Elémbe állt a Szépség
és nagyon szép volt,
elémbe állt a Jóság
és nagyon jó volt
és mind a kettőt vezette a Május.

Elémbe álltak sorba
és meghajoltak,
mögöttük régről-ismerős
holtak is voltak,
és vontatottan énekelni kezdtek.

Először bús zsolozsmát
azután himnuszt,
aztán fejemre fontak
zöldet és mirtuszt
és tizennyolc évem furcsán ünnepelték.

Akkor ébredtem - - -
- feketén villogott az éjjel
s az ablakon besóhajtó szél
virágillatot lehelt széjjel
s távolról, mintha zsolozsmáztak volna...

1925. május 28.

 


Hát legyen!

Ma imádkoztam az én Istenemhez.
Ünnepélyes és furcsa volt a templom.
Az örökmécses sercegett csupán,
régi ünnepek tömjén-szaga érzett,

s a szívem vérzett.

Végigterülve a hideg kövön,
homály-köntösbe némán burkolóztam,
s elrebegtem a legújabb imát,
amelyre tegnap tanitott a végzet.

- s a szívem vérzett.

Akkor átrezgett lelkemen az Isten,
mint az orgona búgó, mély zenéje -
szívemből csurgott, csobogott a vérem
s szétvetett karral kiáltottam fel:
Hát legyen meg, aminek lenni kell!

A nagy falak háromszor visszhangozták
s a sötét pálmák földig meghajoltak.

1925. május 29.

 


Meddig élek?

Álltam süvöltő szélben
reggel hat órakor
a tisztás erdőszélen
és bekiáltottam a sűrűbe:
Kakukk, kiáltsd ki: meddig élek!

Álltam süvöltő szélben
reggel hat órakor
a tisztás erdőszélen
és élesebben csattant fel a hangom
Kakukk, kiáltsd ki: meddig élek!

Akkor a titkos rengeteg felett
fekete felhők furcsán tornyosultak,
mint felgomolygó áldozati füst,
s felkakukkolt a búgó jósmadár:
kakukk: ... - - -
Hangját a távol hegyek visszaverték
s egy pillanatra elfulladt a szél.

De nem hallottam semmit se tovább.
Villám ütött,
vagy más valami ért -
de görcsös ujjaimmal
betapasztottam zúgó fülemet
és arcra vágtam magamat
a fű felett

és simultam a széna-szagú földhöz,
reszkettem, mint a lázbeteg
és úgy éreztem, hogy alattam
a nagy mindenség átremeg
és nem tudom, hogy meddig voltam így.

Amikor talpra álltam,
mereven zárta titkait az erdő,
tagadón intett: többet nem beszél!
és úgy tetszett, hogy minden nagyon rég volt
és azúrosan sugárzott az égbolt
s a havasokból süvöltött a szél.

1925. június 2.

 


Régi parancs új versekben

A pókhálókat nem kell összetépni,
ha harmatcsepp-gyémántos
tavaszi napsugárban
kifeszítve állnak - -
Csak hadd örüljön keresztes szövője,
s nézzen a fényes tündérpalotából,
mint fekete madárszem,
bizakvón előre! -
A pókhálókat nem kell összetépni.

Ha olykor két szem vágyakozva néz rád
s te nem szereted őt,
ne legyen abból ellenedre kész vád
az ő szívének bírája előtt,
legyél iránta csupa, csupa jó,
nevess felé egy életen keresztül
cirógasd meg, ha félve összerezdül,
hogy ne mondhassa:
                               álomromboló!

A szívem szava szól a te szívedhez,
ha ki megérti könnyes szemmel érti:
ragyogó álmot
tarka pókhálót
nem szabad soha soha összetépni.

1925. június 3.

 


Cukrászdai vers

Odakünn június forró szele zúg
és verejtékes emberár liheg.
Ez itt nyugalmas ölelő hideg
fehérke zug,
hol fesztelen ülünk,
s amíg befelé furcsán zümmögünk
egy régi-régi halk dalt,
megmosolyogtat nyári örömünk.

A fagylalt
ezüst kanállal eteti magát
valahonnan egy hárfa hangú akkord
siklik szívünkön át
és felidézi
a mostot és az akkort
és álmainkat csókosan becézi...

(Eszünkbe jut:
De nini, milyen boldog vagyok én ma!
Szárazra perzselt síró avarunk
pázsittá lesz, ha álmunk arra fut
és letört ágú rózsafánk kinő...)
Pár csengő bongó rímet faragunk:
csak afféle kis hangulat poéma.

Aztán még maradunk.
Bentről nézzük, hogy milyen az idő:
körbe poroszlop vágtat,
a zápor megered - - -
Nézzük, mit ajkunk ereget,
a kékes-füstű, lomha karikákat,
s az asztalon a márvány-ereket.

1925. június 4.

 


Hűvös van

Tudjuk, ha reggel sétákat teszünk:
még júniusban is vannak napok
amikor hideg járja át a testünk,
szemünkbe néznek hideg alakok,
és lúdbőrös lesz mind a két kezünk.

Sötétkék, hűvös, áttetsző az ég,
végtelen és tiszta a levegő
megérezzük a világűrök titkát
és a félelem dideregve jő:
Nem láttunk ilyet soha soha még!

A nagy hűvös csontunkon reszket át,
a télre gondolva indulunk haza -
Azt hisszük: most is izzik még a tűzhely
otthonos, édes piros parázsa,
csak azt várja, hogy rakjuk rá a fát.

1925. június 6.

 


Lázálom

Fekete várrom
fekete éj,
fekete álom,
fekete kéj.

Fekete éjben
hószínű táj -
Lüktet a vérem,
valami fáj.

Vörös a lába,
homloka kék:
Hörgök hiába
kiáltanék.

Ki súgta Néked,
hogy ezt akard?
Vörös tűz éget,
villan a kard.

Bízom az Úrban
irgalom ér!
Denevér surran,
folyik a vér...

Reggelre kelve
bágyad a harc,
mosolyog egyre,
szelíd az arc.

Álmomat írom,
szívem se nyers:
Fehér papíron
Fekete vers.

Szatmár, 1925. június 8.

 


Útrakészen

Érettségi előtt


Mondjátok, emberek:
Jó szíveteknek
lesz szava hozzánk?
Jó szíveteknek
gyors dobogása
jelzi-e nektek,
hogy mi megyünk már?
Csendül-e ottbenn
a szívetekben
egy pici csengő,
mely hírül adja:
itt az öröm -
messzi vidéknek
gőzöse indul
gőzöse száguld
gőzöse jön! - ?
Jó szíveteknek
gyors dobogása
jelzi-e nektek:
Itt az öröm! - ?
- - - - - - - - -
Hurrá emberek!
Várjatok, megyünk!

1925. június 9.

 


Érettségi bot

A fodrozó víz vágtat
és köszönti kezünkben
a kifaragott ágat.

Porban a fáknak szirma
s mi kíváncsin kémleljük,
hogy mi van rájok irva.

Ajkunkon elkopott dal
és lassan indulunk
az érettségi bottal.

Úgy szorítjuk a kézbe,
mint égi, régi jussot
- a jövendőbe nézve.

Mint drága ősi jussot,
mely vagy jogar lesz nálunk,
vagy kemény koldusbot.

Szatmár, 1925. június 11.

 


Most már

Kincsemet már a rozsda marta
és megemésztette a moly:
felém hullámzó vád-gomoly
nem juttatott a vágyott partra.

A szívem most már puha fészek,
ringató, édes, puha, lágy,
messze álmoknak melegágy,
- és csendesen az égre nézek.

Szatmár, 1925. június 13.

 


Tizenkettő

Éjfélkor, mikor egyedül vagyunk
mi örök-érző, örök-vérző lelkek
és zsibongó agyunk
tele van ezer halk melódiával,
valami úgy kisért,
hogy csepegtessünk a szívünkből
egy kicsi-kicsi vért
és véssünk vele valamit papírra.

Az óra kong,
a szívünk zsong -
a lelkünk csupa ringó mese-hinta, -
nagy, bizonytalan szemmel meredünk
a falon-túli, sejtett messzeségbe, -
... és előttünk a tinta.

Nem tudjuk miért: fáradtak leszünk,
Valami édes, szép könnyelműség
bársonyos karral karol át:
nem bánjuk lelkünk teli álmait,
szinte kergetjük vissza, vissza őket,
ahonnan jöttek
szanaszét szórva
mint gazdag őrült az ezüstjeit
és őszi fák a lombok aranyát.

Szárig bemártott tollal kaparunk
Sok kusza betűt, úgy - komolyság nélkül
például a nevünket,
vagy azt, hogy - tizenkettő,
vagy azt, hogy - Ave Mária!
és lassan minden hallgatásba szédül.

Elhamvadnak a halk melódiák
elzsibbad zsongó, zsibongó agyunk
és nem születik semmi
és kiejtjük a tollat,
- éjfélkor, mikor egyedül vagyunk.

Szatmár, 1925. június 14.

 


Gyermek ésszel

Én eltünök már a művek mögött,
mint horpadt sír a virágok alatt.
                              Reményik S.

Szökdécselek,
s a szelek szárnyán szállani szeretnék,
s pajkosabb vagyok a pajkos gyereknél.

Körbefutom a nagy-nagy rózsakertet,
tépek, lerázok, leszakítok mindent,
hamar, hamar...
és két karomon felgyűröm az inget
úgy dúskálok a millió virágban,
simuló, meleg, rózsaszín sziromban
s öles nyalábbal szorítom szívemhez
az egész rózsakertet!...

Már egész nagy halom!...
Házmagasságú széles szirom-boglya!...
- Most belevetem magamat
s befurakszom a kellős közepébe
és úgy fekszem hanyatt
és várom, hogy a piros puha fészek
álmosítson el terhes illatával.

...Olyan édesen fogok szenderegni:
megárnyékoznak a kert összes fái,
s ha pajtásaim jönnek,
utánam kutatnak,
- nem fognak megtalálni.

1925. június 25.

 


Lassú muzsika

A lelkem zúgva, lassan muzsikál,
mint érintetlen öblű égi kürt,
zúgó zenébe tömörödött össze,
amit szenvedett, vágyott s félve tűrt.

Olyan különös idegen zene
olyan hűvösen sípol a fülekbe -
két fehér angyal viszi piros párnán,
két fehér angyal mosolyog felette.

A lelkem búgva, lassan muzsikál,
mint lehelkürtje messze, valahol -
de nem érti meg zsongó halk zenéjét,
csak aki nagyon közelre hajol.

Szatmár, 1925. június 27.

 


Nóta, könny, eső

Most zuhog az eső.
Akkor is zuhogott,
mikor ezt a nótát tanultam,
s a vízben úszó, kanyargó járdákon
akkor is így gyűrűztek
az eső-verte karikák,
mint most, amikor nyitott ablakomból
feléjük révedek.

Valami csendes, őszi érzés
nő a szívemben,
de egyre nő
és feszíti,
- mintha a hűvös délutáni köd
kazán-robbantó gőzre hevült volna.

Már két hete, hogy zuhog az eső,
már két hét, hogy ez nekem a jel:
van egy szomorú, régi-régi nótám
s már két hete, hogy nem daloltam el.

Most olyan a világ,
mint a szembeni eső-verte házon
meggubbaszkodó zászlórúd íve
és az ázottan lecsüngő szürke vászon,
de nem tudom: miért?
nótát csalogat.

Valami forró, könnyes érzés
nő a szívemben
és azt teszem,
amit két hete nem követtem el:
csendesen dudorászom.
(A szembe levő házon
szomorún, lomhán meglibben a vászon.)

A két szememben forróságot érzek:
könny:
hevült kazánnak
vízbe kristályult gőze...
s a szemem messze, nagyon messze néz...

Egy karikával több gyűrűz a járdán
egy versikével több sír a papíron:
ennyi az egész.

Szatmár, 1925. június 28.

 


Búcsú - vallomás

I. P. tanár úrnak, az érettségi vizsgák után

Ha búcsúnkat az ég is dübörögné
és harsonázná ezer harsonával -
Te tanárom vagy nékem mindörökké.

Gonoszok keze bitófát verhet
s ólomból rakhat bitófát válladra
akkor is szépen hurcolod a terhet.

A régi görög bölcsek
hatalmas, titokzatos lelke
ölel át
és gondolkodás nélkül hörpinted ki
a Sokrateszek méregpoharát.

Véres fejeden töviskoszorú
mégis vigasztalsz úton-útfélen,
és ifjú lelkek gyógyszerét kínálod. -
csak egy kicsit a szemed szomorú.

Mondd, Mester
nagyon sajognak a szegek
amelyekkel a kezedet átverték?
És enyhíti-e nagy fájdalmadat,
ha vallomást teszek? -

Nehezebb lesz, de istenibb az út,
ha ösvényeit nyomaidon járom,
s a kacagók szemébe,
a gúnyolók szemébe,
a gyűlölők szemébe
büszkén hirdetem: Te vagy a Tanárom!

Szatmár, 1925. július 3.

 


Messze vagyok

Barátaim, most őszintén beszélek
Ti úgy hiszitek: közel vagytok hozzám,
mert minden reggel felétek megyek
és kezet fogunk háromszor naponta.

Ti azt hiszitek: közel vagytok hozzám,
mert lányok előtt ügyetlenül hajlok,
s ha nagyon sokat pengetem a lantot,
kiserked a vér ujjaim begyéből.

Lássátok, milyen szörnyű tévedés
Fáj a szívem, hogy kicsinyesnek láttok,
s hogy nem tudjátok: a folyam színe
hideg hullámú mélységet is titkol.

Menjetek csak ki holdas éjszakán,
mikor súg-búg az alvó végtelenség
és minden olyan rémületes néma,
s ezüst holdfényben bólongnak a nyárfák.

Milyen közel van hozzátok az árnyék,
mellettetek áll, monoton beszél,
reátok simul, sarkatokban leskel -
- s a holdvilág csak messziről zokog.

Szatmár, 1925. július 6.

 


Csengő dal a vershez

Csingilingi
csörtető
kis pataknak
éltető
tiszta selymes
kék vize -

Zöld halaknak
altatója
szép hazája,
csókolója,
palotája:
csingilingi
csörtető dal
csacska csermely,
nyughatatlan
fékevesztett
kis patak.

Csingilingi
fékevesztett
kis patak.

Csingilingi
véghetetlen
víz szegélyén
szürke szikla
vas falába
ütköződő
gyönge hab.

Tarka csónak
néma hinta,
szent szivárvány:
nem leszek hát
boldogabb?

Csörtető dal
csermelyéből,
fodrozó dal
tengeréből
ittam, ittam
csingilingi
mégsem lettem
boldogabb.

Mindhiába
reng a hinta
ring a csónak
tiszta tükrén
esti tónak
mindhiába
mégse lettem
boldogabb.

Embereknek
lomha lába
szivárványos
égi útra
rátapos -
mindhiába
csingilingi
mit se használ
annak, aki
bánatos.

Szent daloknak
rabja lettem,
csak felétek
menekedtem:
csingilingi
mégse lettem
boldogabb.

Kis pataktól
Oceánig
futkosó víz
milliónyi
buboréka
csend legyen!

Körben álló
bús bereknek
furcsa fái
kiktől néha
megtanultam
muzsikálni
csend legyen!

Hinta, csónak,
szent szivárvány, -
mint a márvány
jégben hűlve,
nem figyelve
semmi másra,
figyelembe,
hallgatásba
átkövülve
álljatok meg,
csend legyen!

Csingilingi
felzokogva
fájva, kérdve,
hárfa hangú
hang dalol.

Csingilingi
csacska csengő
csengve csendül
csingilingi
valahol.

Néma csónak,
néma hinta,
néma erdő,
néma hab:
csingilingi
szóljatok hát,
szóljatok hát:
mikor leszek
boldogabb.

Csingilingi
nem leszek már
boldogabb?

Szatmár, 1925. július 7.

 


Altató

Molnár Tibor barátomnak

Pax tecum testvér, most csak muzsikálok,
Két nagy szemedet meghipnotizálom -
Este van, este... rohantunk bután,
s annyi lihegés, annyi gond után
most már jöhet a csöndesség, az álom.

Hajtsd le fejedet. Lüktet a nagy város,
de minálunk, most itthon van a béke,
- eltompul benne halkan a zsivaly -
testvér, testvérem, emlékezel: tavaly
én voltam a ház legzajosabb vendége.

Tollam hegyéről bölcsességet szűrtem,
s úton-útfélen hangosan kínáltam:
Most már szívem és tollam hegye más,
nem talál okot a vitatkozás
és ólomsúlyra nehezült a lábam.

Csend van, mélységes... Alszik a vén nyárfa.
Hogy él még, néha zizegése hírt ad...
testvér, testvérem, egymás karja ez,
ami most lágyan bennünket fedez,
vagy mindkettőnket más Valaki rángat?...

Összeszorított imás tenyerünkben
elpihennek a legnagyobb talányok...
Aludj, csak aludj - nem félek, ne félj! -
Szép lesz az álom, - boldog lesz az éj...
Pax tecum, testvér, halkan muzsikálok.

Szatmár, 1925. július 8.

 


Lefekvés előtt

Tudjátok a szokásomat,
hogy este el szoktam búcsúzni -
Jertek hát ide sorra mind,
mindnyájatokat megcsókollak.

Előbb szépen kezet fogunk
Juj, a kezetek milyen forró
és milyen hideg az enyém.
Előbb szépen kezet fogunk.

Most nagyon, nagyon kell a csók
mert este el szoktam búcsúzni...
Gyertek közelebb! talán féltek
hogy a két szemem szomorú?

Ne, ne sírjatok, ... ne higgyétek...
Csak álmos vagyok... Este van...
Nem, nem búcsúzunk sok időre...
...csak a fényes, nagy Reggelig.

Szatmár, 1925. július 8.

 


Fák alatt

Sétáljunk lassan a nagy liget árnyán,
s fehér kavicsot dobáljunk játszva.

Mondani szeretnék valamit néked,
Érzem, hogy különös titkokat rejtek,
de hiába próbálom szavakba szedni:
tágranyílt szemednek bámuló fényén
megtörik minden beszélő vágyam
s hiába szeretnék reggeltől estig
valamit mondani, ami úgy éget!...

Szeretnék valamit mondani Néked,
Bókoló fák alatt, susogó zajban
figyelj egy kicsit, ha sípol a szél;
mikor a hársfákat borzongva rázza,
s zúgnak a levelek,
s némelyik némán,
suhanón lepereg
s minden zúg, suttog halk örökös titkot,
végtelen bánatát siető ősznek -
Figyelj egy kicsit, ha sípol a szél:

Ugyanazt akarom mondani én is.

Megérted, nem érted - egyre megy - nem baj, -
csak sétáljunk lassan a nagy liget árnyain
s fehér kavicsot szedve az úton,
dobáljuk, dobáljuk, dobáljuk egyre...

Szatmár, 1925. július 10.

 


A Fantázia szólt:

Majd talán
egy rózsa-láncú,
csillagfény-táncú
éjszakán
eljövök érted.

Köröttünk köd lesz a határ,
ezüstös pára
és amint kérted,
felkapunk
szárnyas paripámra.

Kábító lesz a levegő,
mint a mák
és lentről csalnak
és integetnek
a pálmafák.

De a legbűvöltebb lesz:
egy hindu dzsungel,
s te szólsz:
elég,
ma messzebb ne jussunk el!

Akkor leszállunk
a mese-ligetben,
hol minden fa mögött
kis manó lebben,
s leterítjük a köpenyünket.

Táncot jár a fű, fa,
mint tarka bálon
s leszáll
az álom
az őserdőben.

Csudás keleti zene csordul
a szívünk felé,
s én elmondom neked
a legszebb bús mesét,
ami az emberé...

Szatmár, 1925. július 12.

 


Esküvőre

Weisz Margit és E. József lakodalmára

Mainapság, amikor gond, az átok
az ember szívét sárig letaposta,
fűzzünk csokorba rózsaszínű áldást,
s ilyeneket is röpítsen a posta!

Fűzzünk csokorba arany napsugárból,
lilaszín ködből, színes szivárványból, -
ezüst-szavakkal kössük össze szépen,
hogy igen-nagyon örüljenek távol!

Szálljon el szívünk minden dobbanása
patyolat-postán, fehér galambokkal,
s szűrődjék halkan mihozzánk cserébe
a lakodalmas, vígan ujjongó dal!

Áldás-özönben, mirtusz koszorúval
mosolyogjatok, nevessetek egyre -:
Ennek a búba forgatott világnak
jaj, úgyis olyan kevés ma a kedve!

Ma csupa hitet sugároz felétek
ki e sorokat lassan ide rója: -
Virágos éjek éber éneklője,
áldásos álmok árva álmodója.

Szatmár, 1925. július 16.

 


Nép temetés

Felbúgnak a harangvirágok,
megkondulásuk jajos ének,
zúgnak, kongnak keservesen
mintha jégesőt kergetnének!

A nap már este hat órakor
szurok-fekete égbe-hajló
s fázva libegő fátylat hurkol
a hideg Hold: a görbe sarló.

A mocsarak közt ki-kigyúlnak
az éjszakai vándor-tüzek
és meghajolnak, sírnak, sírnak
a tóparti szomorúfüzek.

És kongnak a harangvirágok
csak kong, csak zúg a gyászos ének,
mintha halottat siratnának,
mintha jégesőt kergetnének.

Kelnek a felhők, gomolyognak,
nagyok, sötétek a tavon tul -
köztük recsegő mordulással
valami néha nagyot mordul.

Szikrázó villámok kígyóznak -
az éjszakához képkeretnek - -
Rettenetesen mély a gyász,
mikor egy népet eltemetnek!...

Szatmár, 1925. július 17.

 


Nagybányai hegyek

Felhőkkel kevert terhes ég
Borul koszorús szép fejükre
És bennük élnek a mesék.

Nincsen éjük,
Mikor ne álmodnának
S a koronás nagy fáknak
Ne lenne mondanivalójuk.

Megyek feléjük!

Aki megáll a völgyben alattuk
És fölkiált nekik, -
Meghullatják fehér szirommal,
Peregő, halk őszi levéllel,
Végtelen álmok sóhajával,
S lassan-lassan betemetik.

Üdvözletet viszek nekik!

Itt nincs puha párna,
Itt annyi a baj,
Annyi a jaj,
Annyi a lárma -
Elmegyek. Várnak a hegyek.

Ormuk beillik felénk ölelő
Integető száz mese karnak - -
Már este van - -
Jönnek a hegyek, hangtalan -
Jönnek, lopóznak - lábujjheggyel - -
És lassan, puhán betakarnak...

Szatmár, 1925. július 18.

 


Erdélyi bércek

Fekete síneken rohan a gőzös,
Köszönnek, bókolnak távoli bércek
idáig sír a sok fehér havas,
mikor az ablakon feléjük nézek -
Fekete síneken rohan a gőzös.

Beszélni kezdek a messzi hegyekkel
csendesen susogok - felelnek ők is,
hangjukat viszi az esti szél
s röpíti sok ezer hajlongó kőris -
Így tudok szólni a messze hegyekkel.

Szerelmet esküszünk egymásnak halkan:
"Szeretlek bölcsői száz ősapámnak!"
S felelnek: "Tieid vagyunk örökké,
kíván, vagy követel bárki magának!"
s szerelmet fogadunk egymásnak halkan.

Fekete síneken rohan a gőzös,
kattogó robaja monoton csúf dal -
s én érzem, hogy egy vagyok, amíg csak élek
a sok-sok zokogó erdélyi csúccsal,
bárhová ragad a rohanó gőzös.

Nagybánya, 1925. július 20.

 


Ujjongás

Csörög, zörög, kacag
a patak,
habokat visz -
a halak
surranva siklanak,
ha zizeg a víz,
s bukfencet hány a kövek élén.

Hahaha! Huj!
Rohanok a hegyen lefelé
mellemre csap
fekete fenyők szúrós levele,
megsüt a nap
és megpofoz a szél.
Istenem! Istenem!
Visíthat, ujjonghat mind, aki él!

Ma minden csoda, minden új!
minden régi rosszat elfelejtőn
gurulok a selyem-ölű lejtőn -
Trallalla, trallalla!
Kicsi gyermek,
gurulok és kiabálok,
hogy a hegyormok visszhangot vernek:
Ma minden csuda, minden új,
Hop, hop, hop... hujujuj!

Csapongó kedvet semmi se palástol
jobbra, balra dőlnek a hegyek
a kacagástól.

Csörög, zörög, kacag
a patak,
örök szerelem
habokat visz -
a halak
surranva siklanak
ha zizeg a víz
és csókot hánynak a partra nekem.

Nagybánya, 1925. július 22.

 


Mikor felhők járnak

Mikor az égen felhők járnak,
a hegyek olyan különösek;
egyik csúcs fényes,
másik csúcs sötét.

Ott jártam a hegyek között:
nagy bánatom volt,
hát sírtam, -
aztán lelkemnek nagy üres lapjára
tompán lüktető ütemeket írtam.

És arra jött egy leány
- a szeme fekete -
szökkenve ugrott
lefelé,
trillázva lebbent kőről-kőre
ruhája fodra kacagósan lobogott
s frissen tört ággal csapkodott
hátra, előre...

Szomorúan néztem utána
mint kinek bánat tépte köntösét
s a hegyekre gondoltam:
egyik csúcs fényes,
másik csúcs sötét...

Nagybánya, 1925. július 23.

 


Délután a hegyen

Fekete nagy diófa,
alatta fekszem én -
szembe valaki másik:
szemüveg a szemén
és nézzük egymást.

A haja hosszú és sötét
kezében ecset és paletta
vékonyan füstölgő cigaretta
és néz:
úgy látszik tetszünk neki ketten!
én és a nagy diófa.

Valami régi dalt dúdol,
valami hosszú, hosszú dalt
és közbe vázol:
valami szépet szeretne kihozni
az öreg fának hajlott gerincéből
és a lappangó, tüzes, ifjú lázból...

Dúdol, dúdol.
Oly szomorú a dal,
s mire elhangzik az utolsó strófa -
- elszenderül a két modell - -
s alszunk pihegőn-csendesen - -
én és a vén diófa.

Nagybánya, 1925. július 23.

 


A Virághegyen

Nem égbe-nyúló nagy havas,
felhőt csókoló Himalája -
Alig is hegy, - jóformán domb
és lassan felmegyek reája.

Lent nyüzsög, siet a világ,
mint fű közt futó sok-sok hangya -
halkan, finoman felszürődik
a fuvolázó pásztor hangja.

- Látod-e lent a tarka várost?
- Tudod-e, hogy emberek élnek?
- Tudod-e, hogy ott annyi könny van?
A nagy öreg fák így mesélnek.

Aztán könnyezem egy kicsit:
egy bokor ága szembe vágott...
Békés a cél: Virághegyen
szedek egy marék kék virágot.

Sohse jutok tán magasabbra -
- szívem valami ilyet érez, -
de a zaj mégis alattam van
és közelebb vagyok az Éghez.

Nagybánya, 1925. július 25.

 


Dal a fenyőfáról

Sötét fenyő, öreg fenyő!
Te, régi idők szép emlékezője!
Veres-kövű hogy csupasz oldalához
ragaszkodón és kapaszkodón nőve,
ugye, hogy vársz rám minden alkonyon?
Olyankor melléd állok,
és megölelve gyantás törzsököd,
felejteni próbálok.

És susogom:
sötét fenyő, öreg fenyő!
S míg hullatod a tűleveleidet,
én emlékeket szitálok el lassan
és árva szívem egészen a tied...

És úgy nézünk a piros, esti Napba.

Nagybánya, 1925. július 29.

 


Írógépen

Szívemet valami csuda erő hajtja
és megcirógatom az írógépet,
míg finom hangon kattog, s tovaléptet
és ezt a verset komponálom rajta.

Figyeljetek! -:

Hallottatok-e szebb muzsikát ennél?
Mikor a technika kevély vívmánya
megtagadja nagy büszke származását
és itt Nagybánya
egy hegyre-néző üzletszobájában
röpke kis dalok dalolója lesz.

Meg vagyok vesztegetve
és kibékülök az erdőirtással
a kanyargó sínekkel,
a gépzakatolással,
én a Természet kicsi imádója,
rajongó, énekes virágszedő.

Éljen a dallal összecsókolózó,
ifjú technika, emberi Erő.

Nagybánya, 1925. július hó

 


Kis vigasztaló

F. Pista barátomnak

Tűntek, futottak a garázda
napok, s te olyan egyedül - - -
De most már pajtás, ne búsulj,
hogy a sors emigy elhibázta.

Olyan gyönyörűen kísérted
sok délibábos álmodat - -
most emeld fel a fejedet,
s légy sötét, hűvös Éj-kísértet!

Barna-ívű erős kezeddel
fojtsál el minden kitörést,
s gondold el: a visszapréselt könny
mindenkit titánná keresztel.

Nagybánya, 1925. július 31.

 


Fernezelyi kis kocsmában

Fernezelyi kis kocsmában
vígan szól a nóta.
Ott künt suhog, zúg a zápor,
bent fürdik a kicsi tábor
arany-öröm-tóba.

A kék hegyek fejet mosnak,
üstökük vizes lett, -
A kalapjuk félre csapva!
cafatos felhő-darabka,
szürke színre festett.

Felcsendül a legszebb nóta:
Asszony lesz a lányból...
Eresz alatt fecske-fészek,
könnyes szemmel oda nézek
és a lelkem távol.

Kék Szamosnál gondolnak-e
énreám azóta?
Fernezelyi kis kocsmában
mámoros nagy vigasságban
felzokog a nóta.

Nagybánya, 1925. július 31.

 


Az üveghintóban

Vörösen izzik, mint az élet;
verejtékek eszik
és lelket lehelnek belé
és formába teszik
és szólnak hozzá:

"Eredj hidegen és kristályosan
s hirdesd a tisztaságot
az áttetsző, szent villogást
az emberek közt örökig..."

És én sírok:
Hiába,
üvegpohár, vagy üvegember -?
minden, jaj, minden eltörik!

Nagybánya, 1925. augusztus 1.

 


A ligeti mulatóban

Plavec Bettykének

Kint ázottak a fák
és zuhog az eső,
s zokog a magyar nóta
és zokognak a levelek.

Elbújtak a hegyek,
bújósdit játszanak:
A nagy fekete fellegek közt
csak villámláskor látszanak...

Olyan csordultig van a lelkem
a bús, cigányos dallal
és zokogó az éj
és közeleg a hajnal.

Nézek, nézek... - -
Végigborzong a szél
és én megérzem, hogy odakünt egy fán
hangtalanul
egymáshoz simul
két ázott kis levél.

Nagybánya, 1925. augusztus 2.

 


Magyar ősz

Érettségi tablónk hátlapjára


Ez magyar fa s a Tudás fája.
Szent, szent és nagyon szomorú -
terebélyes, nagy régi lombja
a gyászos idők versét mondja
és olyan, mint egy koszorú.

Fehér köd ül a fázó tájon
és minden vándort köd előz -
Két vándor jön és vadul szétnéz:
a megtépázó magyar szélvész,
s a lehervasztó magyar ősz.

Rázzák, rázzák a tudás fáját
és hull, csak hull a sok levél...
Nekik már kérdésre se futja:
minden válasz csak: Isten tudja
és haldoklásuk sír, zenél.

Dérlepte, hideg, nagy halomban
zokog sok haló, néma pár:
Jaj, mi lesz a jövő rügyekkel
aki elment, örökre ment el
s vajjon még lesz-e, lesz-e nyár?

Nagybánya, 1925. augusztus 3.

 


Áldás

Plavec Bettykének ajánlom, aki magyarul tanul

Van egy átkozott, szegény, árva nép:
mindig ütötték, mindig verték -
Volt egy gyönyörű piros rózsa
talán a legszebb, drága kert-ék,
s az őszi szelek leteperték.

Van egy muzsikás, édes, szép beszéd!
Bárki kutat a földgolyón át,
e nyelvnek párját nem leli,
s ezt susogják a meghajolt fák,
s ebben élnek a legszebb nóták.

És áldott, áldott az az idegen
kinek így nyilik szóra ajka
és végignéz a letört rózsán
és megesik a szíve rajta
s egy pillanatig simogatja!...

Nagybánya, 1925. augusztus 4.

 


Kövek a patakban

Siet a kis hegyi patak:
sodra tarajos,
habja haragos
és mindennap dagad
a belezúgó záporoktól.

És kövek vannak benne.

Mikor a patak zajtalanul menne,
siklanék távoli célja felé
elébe állnak és szólnak:
megállj!

A patak pedig neki megy,
emel, küzd, törik, [olv.szó]
és azt hinnéd, hogy szétreped a hegy,
úgy harsog, kavargás [bizonytalan olvasat]
és győztesen fut más kövek elé.

A parton állok, s azt hiszem:
az életem eddigelé
és ezután
az ajkamon csak könyörtelen vad dal
úgy rohanni a rohanó patakkal
és szétzúzni az átkos köveket...

Vajjon még így meddig mehet -
meddig lehet? - - -

Nagybánya, 1925. augusztus 4.

 


Est a tóparton

Kicsit elbiggyesztettem a számat,
én durcás kis fiú,
hogy hátat fordítottam a világnak.

Valahol messze tücsök ciripelt, -
a mélykék égről csillagok néztek,
de mind, mind olyan álmosan,
s én betévedtem a ligetbe.

A fák:
talán valami titkot sugdosódtak -
A fák: elhallgattak, amikor beléptem -
Halálos csend volt -
                                 a tó körül is.

Elmerengtem
régi lázon, s azt hittem,
hogy csolnakázom
és körülöttem álmok zavartak
hogy magányos padon ültem.
Nevetősen jött elémbe
minden régi ismerősöm,
nevetősen, kacagósan,
cirógattak
csókot adtak
s azt hittem, hogy gondolázom,
ringatózom, csolnakázom
valakivel...

A tó kristályosan mozdulatlan volt,
mint szép álmokban jegecedett lelkem,
s úgy féltem,
hogy fel ne csendüljön most legalább
egy mai napi strófa
s álom tündérem nehogy való mezbe jelenjék meg,
s kavicsot dobjon a tóba.

Én ültem és a fák hallgattak tovább.

Nagybánya, 1925. augusztus 9.

 


Akkor leszek művész

Tíz évig fogom írni azt a verset,
melyet a múltkor megálmodtam.
Gyöngybetűkkel lesz írva -
tiszta metszésben, aranyos tintával,
selymes-fogású, rózsaszín papírra.

Benne lesz minden, ami az enyém,
szomorú arcom,
reszkető lelkem:
mélyen, komolyan benne leszek én!

S egy hegynek tetején
kimegyek akkor majd az erdőszélre
és megállok a szédítő párkányon
és nagy munkámat eldobom a szélbe.

Libben, kavarog, kisebbedik, tűn, vész
a vérvörösen szétfolyó alkonyatban
mint szikra, mint fölpattant tűzvész
s távolba nézve
Volt-Nincs Országba
elrepül messze...

Letérdelek... - - -
Mások hihetnek őrültnek, ha tetszik
de én tudom, hogy akkor leszek művész...

Nagybánya, 1925. augusztus ?

 


A fákról

Így szólt nekik: "Vigyázzatok!
Itt más világ van tifelétek
és itt születnek más dalok.

Íróasztallá lesz a térdem,
terülj-meg-asztal. Valamit
tegyetek most már ti is értem.

Őrködjetek, vigyázzatok!
Ember fia, jaj, meg ne tudja:
mint születnek a láz-dalok.

Ha ember-fia erre járna,
mondjátok neki:" Távozás!
Itt élet jön ma a világra!" - -

Ma verset írt egy kis diák
s felé borulva, rejtve, zúgva,
glédában állnak őrt a fák.

Nagybánya, 1925. augusztus 9.

 


Mese a bolondos lovagról

A bolondos lovag
megállt alant
és felnézett a várra
a vár egy ablakára
és ujjai közt megpendült a lant.

Dalolt sok gyönyörű
boldog mesét
egy malomról, mely őröl
s egy legényről, ki várta kedvesét.

Még sok-sok egyebet
dalolt-dalolt
és mint azelőtt régen
csillagvirágos égen
elkalandozva bolyongott a Hold.

A fekete lovag
csak állt, csak állt
és felnézett a várra
a várnak ablakára,
s kereső szeme senkit sem talált.

Akkor eldobta mind
a vágyakat
s a lantot: legyen néma! -
s a bolondos poéta
sírni kezdett a csöndes vár alatt.

Nagybánya, 1925. augusztus

 


Tizenkét éves...

Felütöttem a bibliát
tegnap, amikor rossz idő volt,
s olvastam Mária fiát,
a gyermeket, tanítva mélyen
sok bölcs öreget a szentélyben.

Ez a rövid friss olvasás
több volt, mint ezer áttanult könyv
és regényekben annyi más:
kezemet szívemre tapasztva
borultam le a kis asztalra.

Ott künt az eső zuhogott -
és én lelkemmel tapogattam
egy parányi kis zugot ott,
messze, hol még nem járt a lábam,
Jehova-Isten templomában.

És meghúzódva csendesen
újraálmodva gyermekségem
a titokzatos szent lesen:
lestem álmaim égi mását
s gyémántsziporkás tanítását.

Egyszercsak én a nem rokon,
a föld űzöttje felzokogtam:
Ugye, hogy ez az otthonom?
Fázónak tűz, virágnak váza - -
Ugye, hogy ez az Atyám háza?

Nagybánya, 1925. augusztus 15.

 


Mikor messzire mégy

Mikor messzire mégy
és árvult lelkem egyedül marad
ujjadon viselsz egy szívemre-hurkolt,
láthatatlan selyem-fonalat.

Vékony-vékony fonál,
mint őszi bánat vízcsepp fonala,
mely vesszőzi a kertet,
vagy zápor után szivárvány-sugárnak
biztató igéje:
Ne félj, hogy minden, minden olyan vert lett,
szürke, borús tájon
kisüt majd a nap -
aki egyedül van, nem lesz mindig így:
egyszer váratlanul
tüzes csókot kap!...
Csókot, mely édes, végtelen, örök! - -

...S ha csak megreszket az ujjad,
megrándul a finom kis fonál
a szívem: a furcsa, színes üvegcsengő,
kalapál, kalapál, kalapál.

Zengő muzsikájára
az egész világ rózsaszirmot hint el
és virágok közt táncolok ujjongva,
én az új, ifjú szerelem-bolondja,
s a szívem, szívem csörög és csilingel:

Szürke, borús tájra
kisütött a nap -
Aki egyedül van, nem lesz mindig így -
egyszer, váratlanul
tüzes csókot kap,
csókot, mely hosszú, végtelen örök!...

A vékony fonál meg-megrándul
s a szívem kacag, csilingel, csörög.

Nagybánya, 1925. augusztus 21.

 


Magyar lányok

Az ég mint régen, még most is úgy kékül?
Hej magyar lányok, magyar fiúk nélkül!

Halovány ködben, érhetetlen távol
némán lobog a menyasszonyi fátyol.

Minden gyönyörű álom összeomlott:
elégetni a menyasszonyi csokrot!

Megborzongnak az ősz letarolt fái:
tapadó vággyal nyugat felé szállni.

Azután maradni, sehova se menni
szakadó szívvel magyar lánynak lenni.

Lefeküdni a haló, deres tájon,
és aludni, hogy többé mi se fájjon!

Az alkony lassan éjszakába szédül, - -
Hej, magyar lányok, magyar fiúk nélkül!

Nagybánya, 1925. augusztus ?

 


Szétszórt virágok

Visszaemlékszem,
most, hogy a szemem könnyhabokat forral -
visszaemlékszem egy elindulásra,
tavasz-hajnalon, hószirmú csokorral.

Akkor indultam:
gyémántharmatos, tüzes arcú reggel
és harsány dallal lóbáztam a csokrot,
szembe a merész glóriás hegyekkel.

- Szeret, nem szeret?
Messze-valaki kacag, avagy sír ott? -:
jelzést hagyva az út bársony porába
téptem, szaggattam, ráztam a sok szirmot.

Most megérkeztem,
Összehúzom nyűtt, fekete felöltőm,
Csokrom széthullott, a hegyek füstölnek
és fázó, sima köd alszik a földön.

Szívembe nyilall,
hogy ilyen hűvös, őszi csókok érnek,
s vajjon meglelem-e még a sok szirmot,
hajlongó fák közt, hullásán a dérnek.

Lassan indulok,
károgó szóval varjú sír fölöttem
alvó reménnyel keresve kutatva,
ballagok vissza, ahonnan jöttem.

Nagybánya, 1925. augusztus

 


Kiránduláson

Tízen ülünk a rőzse lángja mellett.
Szúnyog-riasztó, felgomolygó füstje
vörösen száll
és felcsipkéz a láng,
hogy bíbor lesz a fáknak esti lombezüstje.

Fénye arcunkba tűz!
talán az Isten általa izen -
Mi összesimulunk:
tízen,
s fülünkbe titkos ősmelódiákat
pattog és csattog a ropogó tűz.

Fénye arcunkba tűz
és elevenre éled
régi kurucok minden legendája,
szép rőzse-lángú, éjjeli tanyája,
tárogatójuk szomorú nótája
és nem csak a tűz éget.

Kisérteni jár a sok harci ének,
a sok-sok hurrás, éjszakai lárma -
Jön, lopva jön,
mint soha még
és szemrehányón a szívünkbe markol:
Krasznahorka büszke vára
áll-e, áll-e még?

A havasokból jéghideg lehellet
csap, s mi összeborulunk
és sírunk, tízen a rőzseláng mellett.

Nagybánya, 1925. augusztus

 


Csendélet

Fehér virág és rózsaszín virág
egész csokros halom
szedegetve össze
az asztalon
hogy gondoljunk a hűvös csókú őszre.

Csend van.
Csendélet. -
Ezeket nem kell bántani,
maradjon mindig mind, ahogyan áll. -
Ezek az ősz csók-üzenetei,
ezek az ősz virágai,
s a csendéletre jön a csendhalál.

Mindenki elmegy:
napok, évek, nagy történelmi hősök,
csókok, nyarak, és kedves ismerősök -
és elmennek az ősz virágai,
mert ez a végzetük; - -
(Csak egy nem múlik el: az elmúlás.)

A véghetetlen fagyos-arcú hóra
hidegen fog szikrázni majd a Nap
és fázni a világ - -

Mi sírva kérdezzük majd: jön-e óra,
amikor visszatérnek
nyarak, csókok, szép kézfogások,
himnuszai a vérnek,
s lesz csendélet is újra:
- fehér virág, piros virág!...

Nagybánya, 1925. augusztus 26.

 


Üres a papír

Még most is üres a levélpapír,
álmatlan éjek nem írták tele -
Érzem, ha egyszer szépen teleírva
elszállna,
az én lelkem is elmenne vele.

Kezemet valami... mintha megragadná...
éjféli órán: mire, mire jó?...
A hiábavalóság sötét Óceánján
ilyenkor
szegény lelkem csak hányódó hajó.

Teleírt papír nem, nem kísért
holdfényes, néma, jövő-romokon...
Nyugodt, jó szívvel imádkozom este,
lefekszem,
- és álmodom, hogy álmodni jogom.

Szatmár, 1925. szeptember

 


Őszi szózat tihozzátok

Májust kivánó, dalos ifjú gárda!
Világos égen, hűvös, őszi felhők
szállnak, suhannak: kergeti a szél -
Eső-cseppekkel tarkázott a járda,
s szívünkben fájó, halk melódiákat
hulló, zizegő, sárga lomb zenél.

Ha fáztok, jertek ide hozzánk reggel,
vagy este, vagy amikor csak akartok:
ajtónk csábítva, hívón nyitva áll. -
Jertek csókkal, hírekkel, levelekkel
csendes szobánkban pattogó parázshoz
mert mirajtunk itt nem győz a halál.

Elbeszélgetünk ezer szép dologról
ábrándos, édes, nyári szerelmekről,
mindenki arról, mi legkedvesebb
és míg odakint őszi vihar tombol,
titokzatos, szent vendégségre várunk,
s arra, hogy gyógyuljon a régi seb.

Jertek mind ide, ha várni kívántok,
fát rakosgatni derengő parázsra,
várni és várni csendben hitesen...
Az uccalámpák sorban kialusznak
s mi azt hisszük: a bibliában járunk,
bujdosó, félő, krisztusi lesen.

Egyszercsak halkan megzörren az ablak,
ajtóra néző, furcsa izgatottság
korbácsolja fel szívünk rest erét -
és kévéje száll csuda-sugaraknak
és meglátjuk a názáreti Jézust,
a dalos lelkek örök Mesterét!

Szatmár, 1925. szeptember

 


Elutazás

Esős, ködös a kicsi város,
tizenegykor megy a vonat -
Lump fiakkeres kocsijába
kijózanodva befogad -
Hej, amikor még úgy fogadtak:
Isten hozott, no, mi jót hoztál?
Megyünk, megyünk az állomásra,
s a kocsi szomorún poroszkál.

Nehéz, fekete bőrernyőjén
nem látszanak át a hegyek,
csak az eső ver taktust rajta,
bús indulót, hogy elmegyek...
Merengés, múltak idézése,
füttyszó, dudolás, mit sem használ;
Megyünk, megyünk az állomásra,
s a kocsi szomorún poroszkál.

A vén diák most gazdagabban,
vagy szegényebben ballag itt?
Olyan különös az érzésem,
mintha itt hagynék valamit. -

Talán a nyarat, vagy az álmot - -
egy szőkeszemű kis borzasnál - -
Megyünk, megyünk az állomásra,
s a kocsi szomorún poroszkál.

Szatmár, 1925. szeptember

 


A Nikodémusok gyűlése

Ifjú keresztény poétákhoz
Misztikus, álmos katakomba
falakba-ékelt száz halál -
a vörös nyelvű mécs lángjába
kétezer évnek álma száll.

Távoli, setét, mély zugokból
borzongató sóhaj susog,
s előosonnak a taláros
bujdosó Nikodémusok.

Nagy homlokukra régi vágyak
Csillagos jele tűzve még,
komor szemük fel-fellobbanva
poéta-álmú tűzben ég.

Jönnek, jönnek és kezet fognak,
nesztelenül, mély csendesen - -
Tán lázas szemű látomás csak,
ködösen izzó sejtelem.

Földig hajolnak: jön a "Mester"
Istenből cseppent zengő vér,
szikár szép fejjel kimagasló
és köztük egyedül fehér.

A kísértetes sötét árnyak
magukat elébe vetik
s a Mester szelíd szeretettel
susogva, halkan beszél nekik.

- Ti felismertek, ugye engem?
Hozzátok küldött szent, nagy ok:
ajkat nyitni megváltó dalra -
Én a Názáreti vagyok - -

Kripta mélyén serceg a mécses,
ő csak susog, susog, susog...
Hallga, be furcsa ez az álom:
sírnak a Nikodémusok.

Szatmár, 1925. szeptember 3.

 


Tedd el...

Molnár Tibor barátomnak, résztvevő szeretettel

Szedtél három szál mezei virágot, -
még most is kacagsz, ámde mégis, mégis
szívedhez most már közel a poézis,
minden borongás és minden sírás.

A virágokat szelencédbe tetted,
és menekülsz, hogy el ne rabolhassák
és őszi felhők suhannak feletted
és borongás és halk, fojtott sírás.

Rohanó gőzös megrepedt üvegjén
némán dobolsz és búsan tekintesz szét
és kinyitod az elrejtett szelencét...
Hiába tagadsz: minden vagyonod!

Párnád alá teszed majd sok-sok este,
hogy ne légy mégse olyan nagyon árva
és vigyázol a kiváncsi világra:
ajtót, ablakot, reteszre csukol.

Hiába tagadsz: nem vagy már a régi,
csupán ember vagy te is, ember, ember,
ki vívni még a virágokkal sem mer
és néha sír, és mindig csak szeret!

Szatmár, 1925. szeptember 3.

 


Választás

Mikor így, esti félhomályban
részt kívánunk a nyugalomból,
az ember néha nagyon álmos
és néha nagyon furcsát gondol.

Például: ha egy tündér jönne,
mielőtt fejem mellre bágyad
és azt mondaná meleg szóval:
- "Ember, én megáldom az ágyad:

Ezen a csudás, boldog éjen
ne legyen, ahogy én kívánom;
lepjen meg a vágyad szerinti,
legfölségesebb, édes álom!"

...És akkor szépen megköszönném
és hozzáfognék fejet törni,
ez legyen álmom, vagy a másik? -
És kopogtatna mind a többi.

S a végtelen válogatásban
ábrándokban tört, bús, szegény én,
álmatlanul fognám a reggelt,
ülnék, ülnék az ágyam szélén...

Szatmár, 1925. szeptember

 


Gyászok rabja

Mikor fekete kocsim végigballag,
a járó-kelő mind utána néz -
fekete ló, fekete bóbitával,
s aranysujtásos fekete vitéz.

Temetésre megyek tán ezredszer,
akácos ucca, elmarad a ház, -
halott vendégem alszik, mélyen alszik -
Istenem, be rég megfogott a gyász!

A temetőnél ezredik megállás;
mennyi temetett álom, mese baj!...
Ruhámtól hogy elüt az aranysujtás
és arcomtól a néhai kacaj!

Hej, úgy szeretnék néha trappba menni
erőmmel, mit a sors még meghagyott,
de hátam mögött halotti zsolozsma
és szellem-szemmel rám néz a halott.

Megint csak lassan, lassan poroszkálunk,
az őszi útra lelomhul a köd,
s a pillanatok örök temetése
sötét fátylával újultan beföd.

A sírkövekre annyi minden írva! -
megfagyott tavasz, elhullott szirom. -
Rámhull, jaj, rámhull ez a szürke bánat.
Most is, amíg e sorokat írom.

...Ahol fekete kocsim végigballag,
a járó-kelő mind utána néz -
Fekete ló fekete bóbitával,
s aranysujtásos fekete vitéz.

Szatmár, 1925. szeptember 4.

 


Elment a vonat

Tibor barátom elutazásakor


Unalmas mese:
egy kicsit tolat
aztán hat óra
s elmegy a vonat.

Őszi reggel és eső
a vágány fekete;
szitál a fáknak
levele.

Berreg a csengő
az irodában valahol
s a szívünk, a szívünk
zakatol, zakatol.

Csak szemez az eső
finoman, csendesen
füst száll, gőz imbolyog,
sóhaj és sejtelem.

Unalmas mese
az óra hat
és egyedül állunk némán: -
Elment a vonat.

Szatmár, 1925. szeptember 4.

 


Őszi délután

Ilyenkor sokkal mélyebb lesz az ég,
de hűvös néma, megdidergető,
kabátunkat lebegteti a szél,
s olyan a világ, mint a temető.

Az uccán fázón, reszketőn sietnek
nyarat-sirató furcsa emberek,
mintha mindegyik elvesztette volna,
amit a földön legjobban szeret.

S odafönt akkor a régi pompában
süt ki a csudás, büszke-fényű nap,
s ijedten tekint ragyogó arcába
száz szégyenkező, bús őszi kalap.

De csalárd a fény: tüzesített nyíllal
nem talál senkit, senkit homlokon
csak levilágít, hogy jobban meglássuk:
mennyi lesápadt, holt levél rokon!

Olyan szomorú, keserű ellentét,
hogy szánk szögéből imádság suhan!
Őszi napfénynél nincsen nagyobb átok,
Őszi napfénytől szabadíts, Uram!

Szatmár, 1925. szeptember 5.

 


Néha

Néha kidőlnek a rongy kulisszák,
s néha a vörös Valóság-vámpírok
vérünket isszák.

Néha küzdünk s csak nyugalmat kívánunk,
de nincsen, nincsen, nincsen békesség
és nincsen álmunk.

Néha őrülten futunk, fejetvesztve,
s a mezőn sírva borulunk le a
határkeresztre.

A kétségbeesés szívünket vájja,
Felibünk ködként terül az életnek
tragédiája.

Mindenütt minden feketére festett -
és enyhülésül írunk egy ilyen
iszonyú verset.

Szatmár, 1925. szeptember 5.

 


Daphnis és Chloé

Tünődve álltam csukott ablakomnál,
egy könyvben lapoztam fel és alá,
s megálltam, hol e pár gyönyörű szó áll:
Lesbosi rétek sugaras vidékén
csókolgatták egymást Daphnis és Chloé.

Körülfigyeltem, mint aki kísértet
arcától fél, hogy egyedül vagyok? -
de a szép ige fülembe kísértett:
Lesbosi rétek sugaras vidékén
ölelték egymást Daphnis és Chloé.

Vörhenyes fákon tekintettem végig,
s az őszbe-bukott szomorú hegyek
felhős nagy kérdést füstöltek az égig:
Bánatba burkolt lesbosi vidékről,
hová költöztek Daphnis és Chloé?

Elült a szél, majd újból nekirontván,
paskolta, rázta zárt ablakomat
s én csöndesen könnyeztem a mondán!
Lesbosi réten egyszer, nagyon régen
szerették egymást Daphnis és Chloé...

Nagybánya, 1925. szeptember 10.

 


Alszik a fagylaltos

Tűzben izzik a járda
és úgy hozta a sors,
hogy a zárt jeges-láda
tarkázott tetején
fekete fedelén
alszik a fagylaltos.

Elaludt, elaludt.
A nagy sötét ég fent ég
és bíbor láng az ut
s dől az emberek harcos
arcáról a verejték,
de alszik a fagylaltos,
elaludt, elaludt...

Hol van hát a lehetőség?
Hűvösség? Nyugalom?
Csak őrület és hőség
s a szemekből kilobog
rekkenő lázuk...
Ha alszik, rázzuk?
Hiába! Hiába!
Most csukva a láda!
Elaludt, elaludt...

Nagybánya, 1925. szeptember 12.

 


Meghívó

Szerelem tündérének írom,
akit eddig nem neveztem múzsámnak

Azt kérdezted a múltkor,
hogy mért vagyok bolond:
minek ugrálok néha,
mint táncos kis kobold?
Hajnalban koszorút
virágból mért szedek,
s mért szorítom meg néha
forrón a kezedet?

Azért kedveskedem,
hogy kérjek valamit,
amire más nem képes
és senkisem tanit:
Gyere el egyszer hozzám
és töröld le a port
könyveim nagy polcáról,
amit rája sodort
az idő és a távol -
Gyere el egyszer hozzám!

Nem nézhetem a port
hogyan fakítja át
a tündöklő meséjű
Ezeregyéjszakát
és könnyem is pereg
és a szívem is éget
ha elaggulni látom
az Andersen meséket.

S csak kérdezd, mint a múltkor,
hogy mért vagyok bolond:
minek ugrálok néha,
mint táncos kis kobold?
Hajadba koszorúnak
virágot mért teszek,
s mért szorítom meg néha
forrón a kezedet?

Gyere el, s akkor minden
mese-alakot ölt
és fel-fel kacagunk,
hogy szebb legyen a föld
és jázmin-csókú angyal
jön el értem, meg érted...

...Erőtlen, elhaló
bolondos versike
és nem nekem való -
Ugye, hogy meg sem érted?

Nagybánya, 1925. szeptember 13.

 


Halk impressziók az őszről

Aki eddig győzött
újra győz...
Levágott sarjú, -
Károg a varjú...
Ősz, ősz, ősz...

Leverten
körbe
gyümölcsös kertben
szilva és körte
és érett, piros alma.

Itt lefeküdni,
alunni volna jó
és várni, hogy befedjen
a hó,
szép fehér takaró.

Levelek zaja
finoman hesseg;
... egyszer volt,
hol nem volt trallala...
Be furcsa versek!

Koszorú felhők
szomorún szállnak
sípol a szél...
Most úgyse hallok,
minek beszél?

Itt alszom némán
selyem-halom:
hullott szirmok közt
látogassál meg,
sápadt angyalom!

Csókolj meg halkan szépen,
ha jössz...
Levágott sarjú -
Károg a varjú... -
Ősz, ősz, ősz...

Nagybánya, 1925. szeptember 14.

 


Mindig messzebbről...

Mindig messzebbről hallatszik a hangom,
különös, szomorú, távoli világból,
s közibénk lomhul nehéz sűrű fátyol.

Valamikor még bőgve harsonáztam,
idegizgatón dugult fületekbe, -
most álmosodom, szelídülök egyre.

Talán autóval futok tőletek
országomba, mely messzire eső
és ablakomon dobol az eső.

Mire harsonás hangom odaér:
zümmögő áldás, duruzsoló átok - -
Hallga csak, csitt, csitt,
        már nem is halljátok.

Nagybánya 1925. szeptember 14.

 


Hegyi uccán

Zegzugos kicsi hegyi ucca,
takarója a kék egek,
beültetve mindenütt fákkal,
szemben az egész nagy világgal
és én felfelé lihegek.

Szeszélyes, furcsa bányász házak,
bennük fájdalom és derü
nem szögletesek, mint a város-,
idomuk szelíd, barátságos
és majdnem, majdnem gömbölyü.

Itt-ott füstölgő, görbe kémény
fecsegés, szitok, konyha-gőz:
Szegény emberek, Isten vertek,
és kacagnak a színes kertek,
hová bő áldást szór az ősz.

Amint törtetek mind előbbre,
mosolygást hintek szerteszét.
Mosolygásomat visszaadják
s a dühös kutyák megugatják
lépteim csikorgó neszét.

Olyannak tetszik minden, minden
mint tarka, nyüzsgő hangyaboly
és köztük én a túlvilágból
ragyogó szemű légi vándor,
ki excelsiort kiabál.

...És különös dologra téved
gondolataim menete -
vajjon én megyek magasabbra,
vagy a kis házak jobbra-balra
szaladnak furcsán lefele?

Nagybánya, 1925. szeptember 15.

 


Zöld zsalugáter

Muskátlis ablakon zöld zsalugáter,
halkan kopog az esővíz rajta -
Zsalugáteres ablaknak mögötte
bolond kis legény, szomorú fajta.

Szemével bámul, mint muskátlis ablak,
lemenő napba esténként nyáron...
Pedig szegénynek nincsen mit nézni:
Ősz, levél hullása, fekete várrom.

Szomorú, keserű az ősznek dolga,
tavaszi legény szíve megsajdul,
s hiába nyögdécsel nincs panasszal
menekvés nincsen, nincsen a bajtul.

Eső hullása ritmusra koppan,
uccákra, szívekre egyformán ráver
de a kis muskátlis ablakot védi
hűséges szempilla: zöld zsalugáter.

Bolond legény a szemét lecsukja;
hulljanak, haljanak az élet fái,
sírjon az ősz-eső, sáros nagy tenger...
Jobb abból semmit, semmit se látni.

Befedett muskátlis ablaknak mögötte
bolond kis legény, szomorú fajta -
Feje lehajtott, - csend-szeme zárva, -
és zsalugáter: az álmai rajta...

Nagybánya, 1925. szeptember 17.

 


Arénán

Érettségiző diákokhoz


Fiúk, mi is a cirkuszban ülünk,
ahol rekedten üvölt száz torok
és nézünk, nézünk búsan tifelétek,
ti, ifjú hősök, gladiátorok!

Miénk most itt a nézők szerepe
és Caesar arca kéjesen kacag:
E termőföldön vér lesz az eső
és kitépett szív lesz itten a mag!

Jönnek, haj, jönnek már az oroszlánok,
de gladiátor sohasem remeg, -
megrebbenetlen, dacos szempillával
csak Ave Caesart énekeljetek.

Ti csak nézzetek szembe a halállal,
míg Caesar arca gúnyosan kacag:
kiontott vér lesz itt ma az eső
s ezer kitépett szív lesz itt a mag!

S dörgő kórusban zúgunk fel, mi nézők,
hangunk remegtet és szívekbe ás:
Amelyik földre vér-eső esik
ott csak gyűlölet lesz az aratás!

A cirkusz őrjöng, tombol és üvölt,
Caesarban kél egy sápadt sejtelem
Azután csend lesz, nagy halotti csend
és sírunk, sírunk, sírunk csendesen.

Nagybánya, 1925. szeptember

 


Ma este

Ma este újra este volt,
ködös, borongós, szürke, holt
mint életemben annyi többi.

S hogy elmerengtem efelett,
szemrehányóan meglepett:
- "Hát miért lettél hűtlen hozzám?

Elhagytál őszt és ravatalt,
daloltál egy-két fürge dalt,
tavasz-hajnalit és vídámat.

Hát rossz voltam én, vagy irigy?
Nem fogadtalak mindig úgy,
csöndes csókkal és szeretettel?

Ha őszi eső kopogott,
nem én voltam a vagyonod
és dalaimat nem én súgtam?"

Én éreztem: ez igaza:
ma nem mehetek még haza,
mert sok újságunk van egymásnak,

Mert testvérem a borús ősz
meg a bús köd, mely megelőz -
Keblére hullva kétszer élek.

Én megfogadtam csöndesen
hogy mindig - mindig őt lesem
és sohse leszek háládatlan.

1925. szeptember

 


Hiány

Vállamon ócska, színtelen palást.
Mindent nyűgöző, merev unalommal
Századszor végzem el a számadást:
Valami hiányzik.

Üres a szív,
semmi se hív,
halkan pereg a fákról a levél:
Lassanként minden hiányzik.
(Talán kéne valami...
Talán csókolni kéne valakit...)

Kopog, zuhog az őszi eső,
őszi tarlóként a lelkem is ázik
és százegyedszer kezdek el számolni:
Valami hiányzik.
Valami hiányzik.

Szatmár, 1925. szeptember 29.

 


Lámpa mellett

Csak kicsi kört világít.
Tőle alighogy megragyog az asztal
s azt se hinti be sugárzó malaszttal.

Szobám kertjében különös palánta
és lenyűgözve hallgatom,
hogy hallga, hallga, mit zümmög a lámpa:
- Őszi estéken egyedül légy!
- Sírva hallgass és bosszút ne tégy!
- Tennen sírodon koszorú légy!

Szeretném tovarepíteni a lelkem
a nagyvilágnak tágas gyönyörül,
de csak kering, zúg a lámpa körül,
mint sok-sok őszi, tört, szomorú légy...

Szatmár, 1925. szeptember 29.

 


Éji fantom

Csak álomkép vagyok.

Borzongva járok, lopódzkodva némán,
ódon Sztambul szűk sikátorain -
Felettem ködös holdsarló ragyog
és szemembe mered
egy-két homályos fehér minaret,
mintha inogna, hajladozna lassan,
hogy felsikoltva rám vesse magát.

Csak álomkép vagyok,

és üldözök egy álom-alakot
kanyargó, álmos zuguccákon át,
fehér szellemet, holt álom leányt
kinek holdfényben rám ködlik a háta,
s csak menekül
nesztelenül,
surranva siklik a sikátoron.
Mögötte fátyol lebeg, s mirtusz illat
és emberfia arcát sohse látta.

Álomképek vagyunk.

Felvonít néhány kóbor, éhes eb,
meglüktetteti zsibbadó agyunk
s keleten az ég folyton vészesebb
a hajnal jön, a kínzó, az álnok,
lángot vetnek az ucca kövei.
Elfojtott sírás tör ki a házakból:
Ezen az éjen zokogtak a lelkek
és gyilkoltak az álmok.

Felkelő Napnál
őszfejű dervis képében szomorgok,
ó mecset alján, összetákolt padkán
csöndes reményem bágyadt imádságát
könnyezi a szemem
és zokogja a vérem:

- Üzött, imádott gyötrő álmomat tán
a végtelenben egyszer utolérem!

Szatmár, 1925. szeptember

 


Háború

Hosszú heteken át,
téli estén, ibolya szagú reggel
nem találtam a békémet sehol,
mert harcoltak a Versek az élettel.

Csata volt bennem:
Egyfelől színes, csengő ütemek,
jácintos álmok, lámpionos vágyak
melyekkel a szíveknek üzenek;

másfelől csúfosan
vigyorgó gondok, falanx csatarendben,
álig fegyverzett napi unalom - -
Mindörökösen háború volt bennem.

És szóltam egyszer:
- Ha belepusztulsz, csak magadra vess!
és sírtam, sírtam, sírtam egész éjjel
és másnap reggel: győztes lett a vers.

Szatmár, 1925. szeptember

 


Este az ablakban

Csak a csillagok sétálnak az égen,
s pár fáradt ember baktat még az uccán -
az ablakom előtt fekete akácfa
hajbókol furcsán
és figyeli, mit susog a másik.

(Valaki messze halkan zongorázik.)

Sötét szobámba belegyint a szél:
a csipkefüggöny levegőbe lebben -
a földön ez zizeg a leghalkabban
a legrejtelmesebben:
csak megsejteni, nem is hallani...

(Valahol messze sóhajt valaki...)

Szatmár, 1925. október 1.

 


Erdély

Másfelé talán hideg lennék
és nem csókolna szerelem.
Itt nem alhatom éjji ágyon
mindig kerülök, mindig vágyom,
s a köveket is szeretem.

Itt mindenben van jelentőség,
itt beszélnek a hegycsucsok
ölén ezernyi szent ligetnek
füvek és bokrok mind zizegnek
patak cseveg és fa susog.

A pókháló is aranyból van
s puhán, finoman megkötöz:
itt maradsz, itt élsz mindörökké
itt porladsz némán szürke röggé
ha rád borul a ködös ősz.

Csudálatosan ragyogó föld
- Idegen ezt nem érti meg, -
Egyszer mosolyra sziporkáztat,
máskor ezreket könnyben áztat,
izzó és mégis szűz-hideg.

Csókoló szemmel nézek végig
a messzi havas hegyeken:
dalolok róluk halkan, lágyan
és simogató, örök vágyban
a köveket is szeretem.

Szatmár 1925. szeptember

 


Erdély

Csend borult erre a vidékre
s egyedül álltam.
Alkonyi ködben pár fehér havas
szunnyadt csupán a határ peremén
s olyan szomorú, elhagyott volt minden
hogy nagyon, nagyon megsajnáltam.

Permeteg esőt sírt az ég,
s a szél is zúgott:
Szeretsz-e még?
Szeretsz-e még?

Nagymesszire rekedt
zörgéssel szaladt egy szekér...
Mint késő őszi nyárfák
remegett meg a lábam,
arcomba gyűlt a vér
Letérdeltem az út szennyes sarában:
úgy csókoltam a kerékverdeső
otromba, sáros, kemény köveket...

Fekete varjak kavarogtak
fejem felett
s bágyadtan, némán pergett az eső.

Szatmár, 1925. szeptember

 


A gejzír

Néha szeszélyes kisgyerek:
susogva serceg, sistereg.

Mikor haragszik még vadabb:
hányódik, harsog habra hab.

Szentelt haragja néha győz:
forrongva buzog, száll a gőz.

Néha kacagják, - több se kell:
hörög és bőg és fellövell.

Borzongva nézik: isteni!
titkát senkisem ismeri.

Most előcsalom! kerge hír:
a gejzir néha verset ír!

Szatmár, 1925. október 2.

 


Rövid mese

Volt egyszer hol nem volt egy ifjú ember
és annak volt egy fája -
Kis patak partján szomorú fűzfája.

Halk téli estén zúgott a patak,
s az ifjú ember kiment a patakhoz;
Nem vette észre: fagyszellemek járnak - -
Nagyon szerette azt a fát,
hát nekidőlt a fának.

És odafagyott sápadt homloka.
Lehúzni, tépni hiába próbálta.
A fűzfa sírt:
Miért jöttél énhozzám?
Én nem vagyok oka.

Én éppen arra mentem,
hogy rám szólt a szegény ifjú ember:
Én a te árva szellemed vagyok,
egyetlen álmod;
Ne hagyjad hát, hogy elpusztuljak!
Szabadítsál ki, hálás leszek érte.

A segítséget sokáig nem kérte,
mert odamentem hozzá,
reáborultam,
és hulltak, hulltak forró könnyeim.
Melegen folyták körül fagyott arcát,
lassan engedni kezdett, -
kiszabadult és azt mondotta: élek!

Isten segítsen,
hogy téged többé el ne hagyjalak.

És bennem nagyot sikoltott a lélek
és rőt medrében felsírt a patak.

Azóta él az álmom és mesém,
hogy volt egyszer egy sápadt arcú ifjú!
és annak volt egy fája -
Kis patak partján szomorú fűzfája.

Szatmár, 1925. október

 


A föld szíve

A mérhetetlen nagy elhagyatottság
érzése fonta körül lelkemet,
mint álmos köd a tornyok tetejét
vagy őszi pók a meredt ágakat.

Mikor a bús szél sírva áthaladt,
ősz remetének éreztem magam,
ki ember után sóvárg hangtalan
és kémlelve a messze eget nézi,
reménytelenül, könnyesen, halottan.

Akkor messziről dobbanást hallottam.

Mámorral zúgott tört lelkemen át
a szó, mint aki mélységből sikolt:
Szerető ember, - ismerős! - barát! -
s feledve múltam
a földre borultam - -

...Három nap kellett, mire megértettem,
hogy csupán a föld kongó szíve volt.

Szatmár, 1925. október

 


Az őrházakat köszöntöm

Kedves őrházak, hol mindig megálltam
és simogatva beszéltem is néha,
most elbúcsúzom tőletek.
Olyan komor az ég.
Előttem hosszan kanyarog a sín,
mintha mondaná: messzire megyek,
ahol elcsitul minden földi kín
és alagúttal várnak a hegyek;
Csak gyere velem és ne félj!

És elindulok rajta.
Most utoljára még búcsút veszek
minden pislogó, szürke megállótól,
aztán komor gőz zakatolva tombol,
kerekeimet hajtja
és nem állok meg soha, soha többé.

Vörös lámpámnak vércsíkos tüze
végig ömlik a sínek közepette -
Messze alusznak békén, szelíden, -
mint aki dolgát rendén cselekedte,
és felijednek mellem robajától.
És szidnak engemet.

Kedves őrházak, hol eddig megálltam,
gondoljatok rám mindig szeretettel.
Akkor is, hogyha ajkam néha vádol
és nem is nézek soha tifelétek,
- akkor is, hogyha majd egy éjszakán
újabb vonatok jönnek
s én kirohanok ebből a világból...

Kicsi őrházak, Isten veletek!

Szatmár, 1925. október

 


Kávéházban

Tükrös kávéház vibrált körülöttem
csilláros, hazug, ragyogó egészben
s én csendesen a vagyonomat néztem:

Fonnyadt kis nóták, gyulladásos két szem,
zörgő szív, melyet könnyekbe sodor
egy-két elszáradt ibolyacsokor.

Szelencébe-zárt, konzervált kis vágyak
nagyvilág felett kilátó tető,
mindig népesebb álom-temető.

Távol reményem lidérc-sugara
mely csalogat, hív egyre messzebb menni - -
Minden vagyonom: semmi, semmi, semmi...

Tükrös kávéház vibrált körülöttem,
csilláros hazug; ragyogó egészben
s én hangtalanul magam elé néztem.

Ha tányérozni járkál a cigány,
vagy akarom, hogy ragyogjon az ég, -
amim eddig van, mind-mind nem elég!

Borravalóért alázatosan
hajlong - pincér - nincs neki mit adni -
- nem tudok egy lányt megmosolyogtatni...
Csak bús-önmagam csalásából élek
csak felhömpölygő szavaim nagyok -
Nótákat síró koldusgróf vagyok.

Végignéztem a nyüzsgő úr-hadon,
amint kacagtak, egymást marasztalva, -
és leborultam sírva az asztalra.

Szatmár, 1925. október 10.

 


Testvéri szavak

Gyere hát velem. Fogózz a karomba.
Kiöklöződünk majd csak a tömegből
valahogy nehezen,
s a vöröslő zaj lassan elfakul,
mint korbácsütés foltja kezemen.

Gyöngyöző könnyek peregnek arcunkról,
mint nagy mély hegyek forrongó forrása.
Dudva meg cserje
kuszik ravaszul a lábunk után,
s elfulladt hangon kérdezzük egymástól:
Hát most merre menjünk?
Merre? Merre?

Kicsi őrházban húzzuk meg magunkat
fekete sínek elkígyózó mentén,
nagy éjszakában
könnyesen, némán, szomorúan, szendén,
Két szép álomként egymást becézgetve.

Még madár sem jár erre.
Emberszív-város messzire lámpásol:
ez Poézis föld - csodák éjszakája -
csodásabb nincsen sehol, soha máshol.

Néha felrezzent egy-két dühös mozdony
lihegő tüdeje:
Ne aludj porkoláb! -
Vagy ennen szívünk vad zakatolása,
amint végigdörög mellünk falán.

Akkor riadtan, mélyen összenézünk,
összebújunk jól, kicsit melegebben
és álmodunk tovább.

Szatmár, 1925. október 11.

 


Költészetem

Az én költészetem:
piros fénycsík az alkonyat egén.
Kiverhetetlen bolondos rögeszme,
mely örökké és egyedül enyém.

Az én költészetem:
nagyszemű, szelíd, néma útitárs,
visszaparancsolt, szűzhalálú csókok
tova nem küldött szerelmes írás.

Az én költészetem:
külön tejút - a nagy végtelené,
hol a könnyeim sétálnak fel lassan
énekelve a jó Isten felé.

Az én költészetem:
fehér ház, soha be nem költözött,
kicsi fillér a jók pénztárcájában,
margaréta a rózsafák között.

Az én költészetem:
folyóra-hajló felvirágzott fák,
s ha majd csónakos, nagy útra kelek
minden szirmukat a fejemre szórják.

Szatmár, 1925. október 12.

 


Őszreggeli vonatozás

Bús, üres, holt berek:
Égrevacogó, ködköpenyű fák,
Futkosó, szürke emberek
valami álmos, őszi átok, -
ilyen a világ - -
s én megbocsátok.

Én mondom: megbocsátok.
Nem haragszom, hogy olyan szürkék vagytok,
s szívetek merev jégburkáról
a mosoly visszapattan,
hogy nem tudtok még megihletni sem,
s miattatok még egyszer sem kacagtam...
Én ezt is megbocsátom.

Bús, üres, holt berek!
Égredidergő, ködköpenyű fák!
Szomorú, fázós emberek!...

Csak kattog a vonat.
(Sajnálkozással sajdul a szívem,
s feléjük terítem
forró lelkemből felgőzölgő,
jóleső, meleg, párás dalomat.)

Szatmár, 1925. október 15.

 


Aranygyűrű a levelek között

Azoknak mesélem, akik nagyon bíznak lelkem aranyában

Valaki leejtette
az aranygyűrűjét
és felzúgott az őszi szél felette:
esőző, száz, sápadt levéllel
betemették a gesztenyék.

Most keresi
és hallgatja az ősz-szimfóniából
ki-kisajduló fájdalmas nagy Lelket
és a könnyei folynak.

Aranygyűrűjét kár keresnie;
azt elrejtette rég
az igazibb arany,
könnyes levelek őszi aranya,
imbolygó, sápadt, hulló gesztenyék.

Könnyes levelek sápadt aranya
hímes bölcsőben
ringatja, mint szent, áldott jó anya
és rekviemet orgonál felette...

Minek keresi, aki elejtette?

Szatmár, 1925. október 19.

 


Rögök

Sétáltam tegnap, estefelé, némán,
s hallottam, hogy valami nyöszörög:
A hosszú uccán előttem, utánam
csöndesen sírtak, sírtak a rögök.

És panaszkodtak: nem dalolsz mirólunk
soha-soha és oly nagy a hideg,
meleg dal kéne, észre se veszel:
szürkék vagyunk és nagyon kicsinyek! -

És lassan kezdtem észrevenni őket,
hogy néha-néha megbotlik a láb -
A tiszta égen csillagok szikráztak;
én bandukoltam csöndesen tovább.

Az est mélyében árnyak lopózkodtak,
- ablak bezárva, mindig, mindahány -
S most mégis, mégis nyitott zsalugáter
és kihajolt egy sápadt arcú lány.

Csengő dallamát ég felé dalolta:
Evoé, csillag, a fényed örök! -
És megálltam és rádültem a falra
és együtt sírtunk: én és a rögök...

Szatmár, 1925. október 23.

 


Sevilla csillaga

Csengett a hangja.
Egyszer közelről csattant és csilingelt,
máskor halkan és nagyon szomorún
zümmögött távol -
Csilláros színpad szórta rá a fényét,
s mesét mondott Sevilla csillagáról.

Benne volt minden:
izzó élet és halott szerelem: -
szenvedélyes, vad, zöld szikrákat szórva
tűzött a szavalóra
ezer szem, némán, forrón, mereven.

S volt, aki ezt nem bírta,
szegény, csöndes valakinek
felleg borúzott a szemein át
és félig alva,
álomba halva,
megkönnyezte
                   - Sevilla csillagát.

Szatmár, 1925. október 25.

 


Halottak estéje

Száz süppedő, bús őszi sír között
lángba szökken az örök béke álma,
s a szitok-szavat imádságra váltva,
arra gondolunk, ki elköltözött.

Ezer borús fej, csüggedtre eresztett
most hirtelen az esős égre néz,
ezer elzsibbadt-reszketésű kéz
puhán öleli át a fakeresztet.

És csak lobog a sok parányi láng
s tudjuk, hogy ez a hitünk és reményünk,
értünk mutat föl, mindig ebben élünk
s ebben enyhült meg minden ősapánk.

Szebb jövőnk hite most meglátogat,
s önfeledt ajkunk imában beszél:
- Ne engedd Uram, hogy az őszi szél
kifújhassa a kicsi lángokat.

Szatmár, 1925. október

 


Rémem: a Köd

Mikor születik, parányi gyerek,
s olyan iszonyú hatalmasra nő,
hogy homályos ablakomon
kinézni sem merek.

Ősz-esti uccán szétterül a Köd;
Álmosan, furcsán, fenyegetve néz
hogy jaj annak, ki megzavarja álmát -
- Mindent, mindent, beföd.

Oly különösen érzem most magam
egyedül a nagy titkos hatalommal:
még jó, hogy elrejt szobám négy fala,
s így ülök hangtalan.

Végigborzongó, hideg félelemmel
gondolom el: ha bejönne szobámba
és véghetetlen, sűrű párájában
vöröslenék a lámpa...

És ijesztően megállna előttem:
- A napsugárban engem szidalmaztál,
te meglapuló, úrhatnám kis féreg, -
Ugye, most félsz a ködben?

...Zölden szikrázó, tágranyílt, kerek
szememet lassan behunyom;
s homályba-fakult ablakomon át
kinézni sem merek.

Szatmár, 1925. október 29.

 


Keresztelő

Ez volt az ősznek leggyönyörűbb része:
Fonnyadt október és halottak napja -
Az uccán történt:
senki sem vette észre.

Sárga levelet könnyeztek a fák:
egy, kettő, három, négy,
tíz, húsz, száz, ezer!...
Csupa peregő lomb volt a világ.

S a fejemre is ráhullott kevés,
a bágyadtra, a mélyen lehajtottra
és azt mondta, hogy ez most avatás,
mélységes-hitű ősz-keresztelés.

S libegőn, zizegőn csak hullott, hullott
a magosból eső
aranyszín eső,
míg a lelkem is zokogásba kezdett.

Én, hervadt nemzet őszi sarjadéka,
Ősz dalnokává lettem keresztelve,
Ki mikor dalol, az Őszről dalol
s akkor is dalol, mikor ajka néma.

Aki mielőtt összeesnék holtan,
kezét szívére téve,
elsusoghatja szegény nemzetének...!
...Ha ősz is van... de legalább daloltam...

Szatmár, 1925. november 2.

 


Hullanak a falevelek

Nem tudok hinni semmi szebb jövőben,
valahogy minden, de minden beteg
a szerelem is őszi ködben alszik -
most hullanak az akáclevelek.

Ezek a hulló levelek:
az én kis verseim
bús üzenet az embereknek - távol,
tavaszért küzdő, rokkant katonák,
miket a lelkem mindörökig ápol.

Hullnak, szitálnak,
alig-alig élnek -
Mindenkinek szól! Sirassátok el -
(Szeretném mindet megcímezni szépen,
s feladni postán, - ajánlott levélnek...

Aztán rádőlni a kopott, kerek,
szomorú postafalra
és sírni, sírni, zokogni napestig,)
- mert hullanak az akáclevelek.

Szatmár, 1925. november 6.

 


Igazi őszi ének

Fénytelen hideg nap mered szemünkbe,
Figyelmeztet: néha keresztet vessél! -
Nem tudom, miért, de félek, nagyon félek -
Gyere közelebb, testvér!

Itt heverek a csupasz vén diófa
alatt egy halom hullott levelen -
Elbeszélgetni néha-néha testvér,
nem jó velem?

Jaj, nem lehet most tudni: mihez kezdjünk
és nem lehet ma tudni, hogy mi jó;
mintha közibünk telepedett volna
negyediknek egy új dimenzió.

Különös minden
áttetsző, félős, fázós, fekete,
szomorú, mint a kövesedett fáknak
arcunkba vágott, síró levele -

Talán a Holdba jöttünk valahogy
s az ég most azért nem a régi kék;
néhány lépésre ásító mélységgel
liheg a szakadék!...

Ide nézz, testvér, fekete tárcámból
kiveszek három préselt ibolyát -
- és engedd meg, hogy zokogásba törjek:
már nem bírom tovább.

Vigasztalj, mondjad: buta kisfiú,
most csak imádkozz és keresztet vessél!
Nagyon, de nagyon szomorú vagyok - ...
Csókolj meg, testvér!

Szatmár, 1925. november 7.

 


Mennyi élet!

Vonatkupémban kiabálnak.
A mezőkön csapzott-hajú,
jókedvű, izmos emberek
égfelé tárják karjukat.
Mének robognak versenyt velünk,
pattog az ostor a dombélen,
barna rögöt szántanak, vetnek.

Zúg, rohan a vonat
s lázas homlokomat
neki feszítem az ablaküvegnek.

Nagyiklód, 1925. november 10.

 


Esti hangulat

Sohse éreztem
ennyire még
a hangulat hatalmát,
mint most ezen a kék,
lila-sötét alkonyaton.

Ahogy egyhangún lépek, lépek
valami eddig ismeretlen,
különös, bágyadt tűzben égek.

Égből bocsájtott kicsi selyemszálak
(álmos, jó-hűvös esőcseppek)
a szívemre fonódnak
és húznak messzi Országába
a Szépnek, a Jónak.

Mintha mindenki csókot adna,
mintha mindenki megölelne,
mintha pap lennék, Isten papja.

Szeretnék így valakinek
ismeretlenül elébe toppanni,
s míg kék szemem könnyben ragyog, -
magamhoz vonva
fülébe sugni titokzatosan:
- Barátom, tudd meg, poéta vagyok!

Szatmár, 1925. november

 


Levél Egon herceg titkárjától

P.B.-nek [Plavec Betty]

Kicsi Livia!
                  - Hollóhajú tündér!
...Ott künt permeteg, halk ború esőz
és Egon herceg levelet irat.
- Csak én írom, csak én, csak én,
mert ő nem ért a muzsikás szavakhoz,
ő nagyon él és ő nagyon erős.

(Szívemben őszi, halk ború esőz.)

Kicsi Lívia, hollóhajú tündér!
Én sápadt vagyok, mint az őszi fák,
s mellettem alszik Egon herceg:
kezében nagy lombos csokor,
százfelől tépett, karmazsin virág...

(Sápadtan nézem, mint az őszi fák.)

Egon herceg az ős, igazi férfi,
aki durva és szép és daliás,
akinek nincsen álma,
csak tüzes szenvedélye
és szava, hogyha káromkodik is:
hatalmas, zengő, lobbanó varázs.

(Még halottan is büszke, daliás...)

Nagyon szeretem, hidd el, - akkor is,
amikor sírva talál engemet,
kicsi titkárját,
íródiákját,
vágyakba-kapott, csüggedt poétáját,
- s keményen összeszid.

(Jaj, gyakran talál sírva engemet.)

Kicsi Lívia, szeresd nagyon őt,
mert benne élnek mind a férfiak
- kicsit érdes és komor,
de sóhajotok zord mellén a páncél
és leányábránd fején a sisak.

(Érdemelnek-é Téged férfiak?)

Itt alszik Egon herceg,
szabályos, hosszú, mély lélegzetét
hallgatni irígy, kába élvezet -
Kicsi Lívia, hollóhajú tündér,
csak Ő vele légy boldog!
...Úgy szeretnék még írni valamit...

(...Aludj Lívia... álmodj szépeket!)

Szatmár, 1925. november 8.

 


Erdélyi diákok

A nappal büntet,
(Miért?)
de az éjszaka szép, nyugalmas
s álomra hajtjuk elzsibbadt fejünket.

Ilyenkor alig élek.
Zárt ablakomon némán besuhan
két-három árva kóbor diáklélek
és meginognak, zizegnek szobámban
a cineráliák.

Kisurranunk,
Átgyűrődünk a csipkefüggönyön
erősen, nagyon átölelve egymást
susogunk valami
szépet és nagyot,
mit a Fátum csak álomnak hagyott,
s így utazzuk be a széles világot.

A hold süt,
az öreg tölgyfák remegve susogják
az alvó csemetéknek:
- Kóbor szellemek! -
- Ébredj fel! Köszönj! -

És reggelre a végtelen világ
csupa harmatcsepp, csupa könny!

Szatmár, 1925. november

 


Nincs szerelem

Megszorítottad tintás kezemet,
mélyen, szomorún néztél a szemembe -
mintha dacolnál a világgal szembe,
de nem csókoltad meg az ajkamat.

Összeszorított fogaim közül
sóhaj susogott, mintha imádkoznám.
- Te csak simultál mind közelebb hozzám,
de nem csókoltad meg az ajkamat.

Füledbe halkan nótát dudolgattam,
két szemed égni és lángolni kezdett,
és úgy néztél, mint mementó-keresztet,
de nem csókoltad meg az ajkamat.

Harsogva tört ki szívemnek dala
s te rám borultál forró kínban égve,
s könnyed patakzott két kezem fejére,
de nem csókoltad meg az ajkamat.

Szinérváralja, 1925. november 22.

 


Öt óra tájban

Ablakból nézem,
hogy pihézik a hó -
Az utat néhány piros szánka rójja -
Olyan a táj, mint bús Dickens-mesék
könyvből kivágott illusztrációja.

Szobámban meleg félhomály van,
s míg gondolatomat fonom,
a kályha kivetülő fénye
játszik, vibrál a plafonon.

Tágas, nagyöblű, hívogató karszék
karjába dűlök -
Ajkamat a nagy nyugalom
mézédes pora hinti meg. -

Künt hull a hó,
és úgy szeretnék mesét mondani
de magam vagyok:
nincs kinek... -

Szatmár, 1925. november 29.

 


Kóbor énekes

A nagy falak közt senki sem figyel rám.
Ajkamon furcsán megtörik az ének
és szárnyszegetten, zordan egyedül
vágok neki a rengeteg világnak,
a csöndesnek, a búsnak, feketének. -

És csodálkozva, neszelve riad fel
ezer remete, öreg tölgyfa-szent
és mohos szakállukat megsimítva
kérdezem tőluk: - Nem láttátok Őt,
akit keresek, vajjon merre ment.

Akit keresek, akit szeretek,
kinek földig ér dús, tömött haja -
s aki vár rám, hogy ölébe simuljak
s fülébe öntsem minden muzsikámat!
Jaj, megtalálom-e Őt valaha?

Némán, szomorún inognak a fák
mint őrzői száz titok-ravatalnak -
csak kóborlok a rengeteg ölén
és siratom, hogy fojtott dalaim
lassan egyenként önmagukba halnak.

Szatmár, 1925. december

 


LÁNG GUSZTÁV GYŰJTEMÉNYBEN
GÉPIRATLAPOKON

Metafizika

Suttog a kert,
agyunkban zenélnek a gondolatok,
szíved is vert, -
különben hallgatagon
ülünk a deszkapadon.

Szép fának üdv,
sóhaj a lombtalannak -
Míg ülünk s meg-megborzadunk,
hogy hátha ránk zuhannak,
belénk kövülve érezzük át
az egész metafizikát.

Égő vércseppem valahány
zajongva mondja:
"Talány az élet,
talány a lány."
S piros szikráit hasztalanul ontja...

Aztán ránk hull a vén csendfának
legillatosabb, legnehezebb lombja.

Szatmár, 1925. május 17.

 


Hozsanna, Szerelmesem!

Fonja be dalom szép fejét,
mint folyondár az ablakot,
mint napsugár a felleget -
kacajom szívét simogassa -
játékos tavaszi koboldként
táncoljon friss, élet-szagú,
azsúrbarázdás földeken,
amikor egyszer rája nézek.

Vérpiros legyen ajaka
és úgy lihegje csókomat,
szikrázó két fehér karjára
selymesen omoljon alá
dús fürtjeinek özöne,
amikor ölelésre tárja,
s az egész világ csengjen-bongjon,
ha egyszer mi találkozunk.

Mert én most nem bírok magammal:
megáradt bennem a tavasz,
lüktet és zeng az ifjúság:
Hozsanna, ki a Jövendőé,
kinek vonata már felém
távol síneken sistereg! -
Hozsanna, akit várva-várok,
hozsanna, aki az enyém lesz,
akit - még nem is ismerek!

Szatmár 1925. november 30.

 


Mirtha

Berey Bözsikének szakítom ki magamból ezt a
verset, mint régi emlékkönyv elfakult lapját:
emlékezzék reám!

I.

Vén, szürke holló mondta el nekem,
gubbaszkodó a temető falán
és elámulva, emlékezve csüngtem
rikácsoló, vert, szomorú szaván,
de nem tudtam meg tőle soha többet:
igaz volt talán, mese volt talán...

Fekete fátylat szőtt a csendes éj
és lassan, lassan a világra fonta:
a zsongó város lüktető zenéje,
könnyverejtékes, elfásító gondja
álomba halkult szépen, csöndesen -
s a lélekharang szólt csak csengve-bongva.

- Mirtha! - susogta halkan a zenész,
elhalón a szép, messze, szent nevet -
oly távol élsz és bizton vigalomban
és dalos ajkad százakra nevet; -
most, hogy utolsó nagy utamra szállok,
most megbocsátod ezt a levelet...

Az ágyam felett rovott feszület függ,
a nyűvött padlón nem hevernek szmirnák,
minden szavamtól elfullad a mellem -
nehezen szólok... barátaim írják...
Koldus-muzsikus, haldokló zenész
a lelkében most átöleli Mirthát!

Nézd, Mirtha, most már úgyis egyre megy,
most feltárhatom már Neked, amit
úgy rejtegettem, mint lopott gyémántot,
hajdan fiatal lelkem titkait:
sóvárgó vágyra mint sebez az élet
és lemondani mily lassan tanit.

Öt éve egyszer... bűvhangod varázsát
csillogtattad a színpadesti fényben.
Akkor láttalak, hallottalak, Mirtha,
de Veled soha, soha sem beszéltem,
csak névtelenül járt Veled örökkön
életes álmom, álmodozó éltem.

Nem kísértett azóta álmaidban
feléd nyújtott bús-remegésű kéz?
Két szenvedélyes, lázas tüzű szem,
mely perzselőn a Te szemedbe néz?
Ugye soha sem jutott az eszedbe,
hogy így szeret egy fakó kis zenész?

Nekem élet volt ez a szerelem:
mint szikla, melynek felfakad patakja
bűvös erejű csodatett nyomán,
mely vesszejével végigsuhint rajta,
olyan lett akkor aztán lelkem is
és kibuggyanó dal lett a patakja.

Azóta egy csak sóvárgó nagy álmom,
Mirthám, szerelmem, vágyam, mindenem:
hogy csillártalan estébe olvadva
egyik dalomat Te zengd el nekem,
hogy fürödjem a hangod mámorába
és az a nap a halálom legyen.

És íme, most, mint annyinak a földön,
ennek az igaz álomnak is vége...
A szívem, mintha mindig jobban fagyna,
az agyam, mintha mindig jobban égne
és legutolsó, kérő rögeszmémet
vadul, könyörgőn sikoltom az égre:

Gyere ki, Édes, gyere ki síromhoz
(nyirkos temetőn szürke kicsi domb)
s dalold el ott a végső dalomat!...
Megteszed, ugye, ugye... ugye, mondd -
és elsiratsz és csöndesen engesztelsz:
szeretett, szép volt, jó volt és bolond!

És Isten veled, szomorú szerelmem!
Majd találkozunk... egyszer, meleg nyáron...
csillagvirágos, égi nagy mezőn
hóliliomos angyal lesz a párom...
ott is Te leszel... Vége a levélnek...
meghalok, megyek - csak a papot várom...

...Fekete fátylat szőtt a csöndes éj
és lassan, lassan a világra fonta:
egy emberélet lüktető zenéje,
könnyverejtékes, elsorvasztó gondja
álomba halkult szépen, csöndesen -
s a lélekharang szólt csak kongva, kongva.


II.

Ugyanaz éjen dalra készült Mirtha.
Ilyen szép nem is volt talán soha még:
mint mikor felhőt tereget magára
a csillagtüzes éjszakai ég,
nagypillás szemét árnyékosra húnyta,
hogy meg ne lássák: könnylávában ég.

Sötét hajában jázminkoszorú volt,
(ott megpihent, az élet habjain túl)
cseresznye-ajka meg-megremegett,
mint kinek lelkén mérhetetlen kín dúl
és lázba gyötri királynői testét
és tűzhányóként most kitörni indul.

Csak most érezte először, nagyon,
hogy fáj így lenni, lelki-egyedül -
hogy nem igaz a szerenádok hangja,
mely éjenként álomba hegedül:
azokban csak a felkorbácsolt vágyak
fojtott-erejű szenvedélye ül.

Ki nem mondhatón vágyott valakit,
aki a fejét a vállára hajtja,
akihez minden vágy-gondolatával,
dalos lelkével szeretve tapadna:
valaki élőt, akit megölelne,
valaki holtat, akit megsiratna.

Valami édes, gyönyörű emléket,
kicsit könnyezőt, kicsit szomorút,
amit egymásnak két szerető lélek
összesimuló melegsége súg -
valamit a jövőben, vagy a múltban,
ami erős és szép és nem hazug.

Szegény szép Mirtha homlokát lehajtva,
azon az éjen így készül a dalra,
sok ezer ember babonázására,
mámorba-fúló, gazdag diadalra,
s a nézőtéren kirobbant a taps
és bíborfényben kigyúlt a rivalda.

Mirtha kilépett - igézőn mosolygott -
termete - karcsú, istennői, szűz, -
csudás-fehéren, némán kimagaslott -
várt, míg a szeme mindent csendbe űz,
aztán megcsendült ajakán az ének,
heves, francia, vad provanszi tűz:

Künt dalra patakzik a messze világ,
víg madarak friss kórusa zeng -
hej, bennem is éled, lüktet az élet,
jövő szerelemnek fénye dereng.
Dalolva lejtek az Élet
háza előtt;
nem látogatom soha én
a zord temetőt,
a bús temetőt.
Jöjj, édesem, erre, dőlj a karomba,
csókold, csókold az ajkamat, így -
füledbe kiáltom: sohse halunk meg,
nem győz a Halál, hiába irígy!
Dalolva lejtek az Élet
háza előtt:
nem látogatom soha én
a zord - a zord -

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Megakadt... Torkán elfulladt a szó...
dermedten meredt csak maga elébe...
Vetített árnyékként, iszonyúra nőtten,
felrémlett neki valakinek képe:
szemrehányással, szívbemarkolón
nézett, csak nézett, nézett a szemébe...

Sohase látta... ködhalvány kísértet...
csak percig tartott... elfagyott a hang...
Lélekzet-fojtott, feszült hallgatók közt
fekete szárnyú döbbenet suhant,
s az izzó csendbe, ájult dermedetbe
bekondult, jajdult a - halálharang.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Három nap múlva sötét szobájában
nem ismert többé önmagára Mirtha.
...Levelet kapott - küldönc adta kézhez...
most arra gondolt mindig, aki írta;
igézet alatt százszor átbetűzte
és meleg könnyel százszor telesírta.

Jégcsapos halk éj merengett magában,
havat szórva el annyi néma bún,
Mirtha nem látta, hogy a tűzhelyén
vöröslő parázs hamvadásba húny.
Igézet alatt... halotthalványan
kitántorgott a vasrácsos kapun...


III.

Vén, szürke holló mondta el nekem,
gubbaszkodó a temető falán
és elámulva, emlékezve csüngtem
rikácsoló, vert, szomorú szaván,
de nem tudtam meg tőle soha többet:
igaz volt talán, mese volt talán...

Fehér hófátylat szőtt a csöndes éj
és lassan, lassan a világra fonta:
a zsongó város riadt zsivajgása,
könnyverejtékes, elfásító gondja
álomba halkult szépen, csöndesen -
és fehér lett a temető porondja.

Ezeregy éjben soha ilyen tájat:
fehér-bóbitás ezernyi keresztet,
fellegek mögött megsejdülő holdfényt,
mely éjenként a szíveinkben reszket...
...Sötétlő árnyék, temető-bokor
rejtelmes-búsan néha zúgni kezdett.

Van-e aki a borzadalmas éjben,
a temetőben nem retteg Halált?
- S a halott lelkek szomorú kérdése
váratlan-gyorsan válaszra talált.
Mert a dermesztő, hideg párázatban
valaki lassan jött, valaki járt.

Szél megtépázta... fagy megdidergette...
élő volt tán, vagy kísérteni szép holt?
Nesztelenül járt, mint a hópihék,
ruhája habos, fehérszínű prém volt.
(Vagy felgomolygó, ködös felhőfoszlány,
mit szellemekre bocsát le az égbolt.)

És akkor némán egy sírnál megállt,
régtől elhervadt jázmin-koszorún
leverte vastag rétegét a hónak
és egy reszkető, végtelen borún
merengő szép dalt kezdett énekelni,
élesen, tisztán, sajgón, szomorún.

A dal zúgott, mint kristályos harang,
lecsapódva a nagy havas palástra,
végigsiklott és zengett és magát
a fekete, zord fenyők közé ásta
és távol hegyek szava volt a visszhang
és a halottak csöndes zokogása.

A dal zúgott és felkelt valaki,
temető mélyén megnyílott a sír
és úgy szólt ki bús, felébredt halottja,
mint bűbájt szerzett, zöldszemű fakír,
lidérces fények lángoltak körülte...
De hallatszott, hogy fuldokolva sír.

Zúgott az ének, aztán egyre halkult,
olyan volt, mint egy temetési, ó dal.
A hold közelebb ment az éneklőhöz,
mintha figyelné: csakugyan valót hall? -
Aztán hirtelen átkarolta őt
s lezárta ajkát véghetetlen csókkal.

Iszonyú vihar rázta meg a földet,
a dal helyébe felbődült a szél,
zúgva, hörögve, sivítva, sikoltva,
- kit útjába elfog, jaj annak, ha él! -
és rázta, tépte, cibálta a fákat
és dőlt a hó, mint ősszel a levél.

Metsző hidegben, zúgó szél szavára
végigrendült a sok ezernyi béna
kereszt, fejfa és szörnyű táncba fogtak,
messzi tornyok is hajladoztak néha,
azután csend lett, iszonyatos csend,
mindent-nyűgöző, véghetetlen, néma.

Szürkés lilába folyt reggeli fénysáv
derengett fel az égbolton haránt -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- Lágyan ölelő, havas, puha párnán,
mit éjji vihar a sírdombra hányt
vendéget látott reggel a sírásó:
zárt szemmel, halva találta a lányt...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Vén, szürke holló mondta el nekem,
gubbaszkodó a temető falán
és elámulva, emlékezve csüngtem
rikácsoló, vert, szomorú szaván,
de nem tudtam meg tőle soha többet:
igaz volt talán, mese volt talán...

Szatmár 1925. november

 


Micsoda köd!

A kályha mélyén halkan sír a tűz.
Odakünt mindent tejszín köd palástol,
csak havas tetők kontúrja borong -
Fel-felkiáltok a csodálkozástól:
Micsoda köd!
Micsoda köd!

Magam felejtve könyvet betűzök,
mert ilyenkor fáj legjobban az élet:
torkomat néma sírás fojtogatja
és nyomott lelkem messze-messze téved:
Micsoda köd!
Micsoda köd!

Szívemet lassan facsarja a csend,
a fejem is fáj, - nem bírom sokáig -
végigsimítom és félreteszem
az öreg Ibsen bús tragédiáit:
Micsoda köd!
Micsoda köd!

...Ne tátongjatok sötét szakadékok,
ez a bús fátyol az örök telé,
bújjatok össze zord, fekete varjak,
s úgy károgjátok magatok elé:
Micsoda köd!
Micsoda köd!

Csöndes álmosság... Be jó, Istenem...
A sötét falra rávetül az álom.
Skandináv mesék peregnek a filmen,
mert álmaimban is meg-megcsodálom:
Micsoda köd!
Micsoda köd!

Szatmár 1925. december 5.

 


Érts meg minket

Mai költők antológiája


Tudod, testvér,
a régiek már régen holtak
és olyan nagyon mások voltak
és olyan áldott-egyszerűen mondták:
- Szeretsz?
... - Szeretlek - ...
Boldog vagyok. -

Láttad már, mikor sugaras a tó?
Hát ez is ilyen:
egyszerű, szép és nagyon megható.

A mi életünk vadabb, szelesebb,
(és keserűbb is a mi életünk)
csak mikor este keresztet vetünk,
zsondul kicsit a sok ezernyi seb.

Álmunk: kigyulladt őszi rengetegben
tovaharapó, végtelen avar-láng -
fáradt, kietlen új poézis:
mindig mást mondunk,
mint amit akarnánk.

Önnön lelkünkbe nagyon mélyen nézünk
és minden zűrzavar:
Lavina gördül, fehér rózsa nyílik,
szennyárban úsznak hópihéjű hattyuk - -
és zokognak, hogy mi már nem mondhatjuk
ilyen egyszerűen:
- Szeretsz?
... - Szeretlek...
Boldog vagyok.

Szatmár 1925. december 11.

 


Találkozás

Jaj, olyan messze vagy!
Lelkemet Hozzád engedem:
repüljön át látogatóba
hegyen-völgyön, rengetegen.

Tépett pelyhekben
imbolyog, szitál, hull a hó,
szürkül az ég, fehér a táj,
s repít az álom-hintaló.

A határ peremén
feltűnik egy más paripa. -
Letarolt nádú Szamos partján
kell a kettőnek találkoznia.

Te nyargalsz rajta:
ködös, tündéri, szűz varázs.
Kibomlott, dús fekete fürtöd
havas-ékszerű, zúzmarás.

Szívednek vére pezsegőn
lüktetteti meg kebledet,
úgy örülünk, hogy találkoztunk,
s ajkunk ujjongva felnevet.

Pelyhet kavarva,
jeges sóhajjal sír a szél,
s forrón az esti förgetegben
csak csókunk csattog és zenél.

...Álmos vagyok. Kezemben
halk-fáradtan megáll a toll - -
Most te is alszol kis szobádban
és - rólam álmodol.

Szatmár 1925. december 15.

 


Altató mese

Csűrös Emiliának

Eljött az este, álmos a világ,
aludj, kisbaba, aludj, tente, tente!...
Még mondok rövid, csacska kis mesét
a ködös, néma, őszi reggelekről,
ahová eljött Napsugárlevente.

Eljött. - Szürkeség borongott a tájon,
a bús, esőző, hervadt levelek
beborították piros kis kalapját, -
de a szívében muzsika sikongott
és sarkantyúja halkan pengett.

Az uccasarkon lantos-fiú állott,
hangja fütyülő, ajka sípoló,
bokáját illőn, szépen összevágta
és meghajolva szólt a leventének:
Tudod, én vagyok a Csirkefogó!

Nem vagyok én rossz, sem istentelen
csak nótám csendül minden vigalomba! -
- hozzá édesen csengőn kacagott
s megrázta tömött, selymes körhaját.
(Minthogyha bizony nem is fiú volna!)

- Hát szervusz, komám! - szépen paroláztak,
tudták, hogy szavuk semmit sem palástol,
meséltek ezer furcsa kis mesét,
versenyt futottak kipirult orcával,
s tüzesek voltak a barátkozástól.

Minden ablaknál megálltak dalolni
ősz városában, kószán, szerteszét -
Éjszaka néha régi hold mosolygott
és úgy adott a két ifjú barát
az embereknek éjjeli zenét.

Várták, hogy nyílik, tárul minden ablak,
emberarc nevet, zöldülnek a fák,
várták, hogy hurrát kiáltsanak rájuk,
mirtuszt fonjanak a fejük köré,
- hogy szebb legyen és jobb ez a világ.

...Kietlen ucca ásított tovább,
felleg rohant a piros hold elé.
Némult ajkukon lüktetett a szívük,
s az éjji szélben ütemek sajogtak
és bánat-hang volt minden ütemé.

Aztán nagy csend lett, néma hatalom,
hullni kezdett az első téli hó -
- Az uccasarkon magába-omoltan
falnak fordulva fel-felzokogott
a szegény, árva kis Csirkefogó.

Lecsüggedt arccal, mese-vég hitével
messze vándorolt Napsugárlevente -
Eljött az este... álmos a világ...
Most télbe fagynak a találkozások.
Most aludni kell: tente, baba, tente!

Szatmár 1925. december

 


Ugy-e, hogy szép lesz?...

Christoph Lolának ajánlom a bátya szeretetével

Bágyadt szememben imbolygó tüzek,
lankadt izmomban váró idegesség, -
vízparton havas szomorúfüzek
és olyan bús a tél, mintha susogná:
A búcsú fájón, keserűn ne essék!

De él még bennem, valami csírás vágy,
még lüktet bennem minden cseppnyi vér,
még megköszöntöm a szembejövőket,
mert lelkem mélyén muzsikaszót hallok,
mely zúg és zeng és valamit ígér.

A dermedt fákban kering a jövő,
jégvértű vizek napsugárra vágynak -
Már érzem a föld ébredő szagát,
amint mámorban ibolyát foganva
húnyt szemmel ájul karjába a vágynak.

Hallom, hallom a madárcsirpelést, -
a tavasz összes ölelésbe tépett
illatát, szirmát a szívemre hintem
hull, elönt a csókos tiszta zápor
harsány kacajjal feltámadt az élet!

...Halálba ijeszt fel a szél zúgása,
sűrű pelyhekben, komoran havaz
és én öklömet homlokomra csapva,
sikoltva kérdem meg valakitől:
Ugy-e, hogy szép lesz, - szép lesz a tavasz?

Szatmár, 1926. január

 


A tél virágai

Halálbameredt tar, fekete fák
sírnak végig, míg hazaballagok:
Mennyi holt szirom! Mennyi holt virág!

(S én is elsírom feldagadt bánattal:
Szép virágaim, melyek őszbe holtak,
álmaim, melyek sárba szennyeződtek
nekem is voltak,
nekem is voltak!...)

Bérház lépcsein lomhán lépkedek, -
nem úgy, mint egyszer, mikor havas ormok
szűzmagasságán várt az égi vár.

(Be jó, hogy tél van s megfagyott a sár!)

Fáradtan nyitom kicsi otthonom,
s az ablakomon jégvirág kísért,
- fényes múlt-emlék sivár éjszakán, -
hogy hajtsam rájok égő homlokom.

Néznek fagyosan, értelmetlenül,
olyan ványadtak, olyan letaroltak - - -
(...S trónfosztott herceg, velük zokogom:
nekem is voltak,
nekem is voltak!...)

Szatmár, 1926. január

 


Sohse lesz

Hányszor kacagtam halkan a fülükbe
és kicsordult a könny is szememen
és hányszor sírtam befelé, rázkódva,
mikor azt hitték: renget a kacaj.
(Mert bizony, bizony, ez a szerelem)

Hát ezt szeretném kirobbantani,
mint izzó-vörös, túlfűtött kazán,
vagy esti szélbe sóhajtani lágyan
fenyőfalombok suhogásaként...
(Valahol messze, ott az én hazám!)

Igazi verset hozni a világra,
érintetlenül, csillagszirmosan,
mint januári szikrás hópehely,
vagy pólyázatlan ici-pici gyermek.
(Nyugtalan lelkem megint elsuhan.)

Olyan egyformán reám döbbennének
a sürgönydróton ülő verebek,
meg a Hargita havas csúcsai,
meg a sóvárgott lányok, emberek...
(Szép lesz. Sohse lesz. Ámen. Mehetek.)

Szatmár, 1926. január

 


Tavasz estben egyedül

Párban futnak a fellegek az égen.
A kanyargó kis uccán
egymásra dőlve baktatnak a házak,
mint már annyi sok tavasz-esten, régen.
Az omlós rögök egymáshoz huzódnak,
s az ereszalji puha fészkek alján
száz kicsi madár párosan piheg.

Olyan felfrissült szagú a világ!

És úgy elgondolom:
Minden tél után enged a hideg,
minden befagyott élet-áradás
tavaszba lendül s újultan kering -
újult-melegen simulnak a párok
a csillagburás kis sikátoron, -

- s csak én vagyok, ki téli útban járok?

Sötét álarccal, amelyen keresztül
öröm-villanás soha át nem rezdül?
Téli hóban és őszvégi avarban
mélyen temetve,
ösmeretlenül,
szeretetlenül,
ahogyan én magam akartam - -
Jaj, mit akartam?

...Hát én se legyek egyedül!

Zümmögő, régi szép tündérmesék
királylányai: feléledjetek!
Vágy alakjaim, tünde álom-lelkek,
annyi szétrepült lant-zenéjű versem:
ne hagyjatok most magam szégyenében
itt a tavaszi esten,
hogy kacagjanak rajtam a rögök!

...Álom-herceg álommal is beéri,
s míg sírva dől egy sötét ház falára,
körül fonja az éj,
a boldog, az örök.

Szatmár, 1926. február

 


Önbiztatás

Ne félj!
Ebből a ködös, őszi álmodásból
mámoros lesz és jó az ébredés:

Álomba-sápadt, kuszált arcodat
illatos szél csókolja végig,
s minden rém-álmot magával sodor -
Két csodálkozó, tágranyílt szemedbe
belemosolyog a rádboruló
lilabóbitás orgonabokor.

Fejed alatt dús, haragos-zöld pázsit,
erős, fűszagú, tavasz-levegő
és te kacagsz -
Kezedre száll egy fecske,
csipegve csókol, csacskán csicseregve
és úgy kiabál:
- Ébredj, királyfi!

Ne félj:
Kék lesz az ég!
Véredbe forrón átzeng a tavasz
és bizony mondom: felébredsz te még!

Szatmár, 1926. február

 


Telepátia

Mikor sóhajtasz, sírsz távoli tájon,
itt széldulásos, viharos az éj,
s engem kerül az álom.

Ha gondolsz reám néha-néha még,
itt imbolyogva szállnak kalapomra
kristályos hópihék.

S ha rád lel néha egy-két boldog óra,
itt kacagnom kell, nem bírok magammal
és nap süt le a hóra. -

Szatmár, 1926. február

 


Ifjúság

Nyugat a kardját fente,
s Keletről indult büszkén, fényesen
Mesekirályfi, Napsugárlevente.

Homlokán csillogott
az őstáltosok minden glóriája,
élet-szeretőn duzzadt meg az izma,
amint szétnézett a zengő világon,
a nagy ujjongását szerte pazarolta.

...Aztán jöttek a felhők,
sorvasztó harc, mit gyűlölet előz,
a hízelkedők orv hátbaszúrása,
- azután jött az ősz.

S földigtaposva századok alatt,
megtörött szemmel, fagyos-mereven,
szennybe gyalázva, bús-emlékezőn,
- Hallga! -
mégis, mégis csak újra szól
az élet-szerelem.

Először halkan,
morajlón, vágyón vonaglik át,
aztán zúg, sivít mind orkánosabban,
végül sikoltja már az új igét:

- Legyen itt megint húsvéti az élet!
Legyen friss a fű, tavaszos az ág!
Királyi ojtás, Napsugárlevente -:
legyen itt - ifjúság!

[1926. február]

 


Hét óra este

Halkan eső
havas eső,
tavasz-sejtésben utoljára tél.
- - - - - - - - - - - - - - - -
Összeveri az ágakat a szél.
- - - - - - - - - - - - - - - -
Távol állsz - fázunk -
No, gyere közelebb!
Még közelebb! -:
utolsó lépés,
így -
Most összenézünk,
egymásra hajlunk, mint két kicsi fa
és forró ajkunk suttogva beszél...
- - - - - - - - - - - - - - - -
Az eső hull, hull.
Összeveri az ágakat a szél.

Szatmár, 1926. február

 


Szembe jöttünk

Vers, mely szebb történelem minden történelemnél


Gyönyörű volt:
Énvelem jött a Szomorúság
és Teveled a Hold.

A magány néha nagyon éget -
Neked az új Hold susogott
szelíd meséket.

Én alig mentem.
Könnyetcsordító halk szavakkal
a Szomorúság tartott engem.

Az éjnek peremén
láttalak akkor - szembe jöttünk -
Egymásra néztünk: Te, meg én.

Titkok gitárja
drága ütemű muzsikáját
selymesen, puhán mind kitárta.

Gyönyörű volt:
S megértőn, lassan tovalebbent
a Szomorúság, meg a Hold...

Szatmár, 1926. február

 


Kettőnkről írom

1.

Jaj, szép így menni, ketten, szótlanul.

Hagyni, hogy hívjon puha pázsit-párna,
s nem ülni le -
koszorút kötni ezerszín virágból
és nem tenni fel egymás homlokára.

Jaj, szép így menni, ketten, csöndesen.

Némaságban nem lenni más,
mint vágyakozó, reszkető beszéd,
végtelen, édes csókról-álmodás

és nem fogni meg az egymás kezét.


2.

Most becsukom a kályha ajtaját.

Most darabig
elhalkul a tűz zenés zümmögése.
A falakon táncoló lángkoboldkák
eltünnek, eloszolnak
az éjszaka torka mögött
és csönd lesz és sötét,
nagyon sötét!...

De a kályha csak izzóbb lesz belül,
a mélybefojtott lángnyelvek robognak,
a fény tobzódik, őrülten, merészen,
megirigyelve a poklok zaját -

s egy alkonyon
kirobbantja a kályha ajtaját.


3.

Kis kapu alján
csókos az est.
Kis kapu alján
senki se halvány,
senki se rest.

Drága tavasz-vágy,
drága, de szűz -
Múlnak a percek
s halkszavú herceg
álmokat űz.

Jaj, ha nagy álmom
meg se lelem,
s mindennek vége, -
kis kapu képe,
jössz-e velem?

Szatmár, 1926. február

 


Rákóczi fája

Gőgösen szóltam: "Világé vagyok.
Úgy jövök hozzád, korhadt, öreg emlék,
mint hódító: mielőtt tovamennék,
egy levelet magammal ragadok."

Sírt a fa, mintha századok felelnék
szavukat hozzánk s ősi haragok,
s dús ágak, miket a Sors meghagyott,
megvetésüket homlokomra verték.

Akkor csöndesen súgtam, törve, fájva:
"Bujdosó vagyok, borult ég felettem, -
űzött gyászmagyar hozzád menekedtem."

Esős, könnyező köd úszott a tájra
és zúgva-búgva, védő szeretetben
reám borult a vén Rákóczi-fája.

Szatmár, 1926. március 7.

 


Lovag vagyok

Király lovagja.

Fegyverem
szelíd, szomorú, tiszta nézés,
mellyel az éjt is megverem.

Páncélsisakos talizmánom:
valaki hamvas, szűzi csókja,
mely itt kacag homlokomon
és a számon -
Vagyonom: ének, holdsugár,
mely elhullámzik messze, messze!

És mellemen egy őszi virág
a Becsületrend Nagykeresztje.

Szatmár, 1926. március 25.

 


Vízió

Reám freccsent az alkonyi nap vére,
hogy kihajoltam lelkem peremére.

Úgy nézek lelked szép sziklafokára,
mit körülporoz bíborszinű pára.

Ajkam kiserked... szomjasan a láztól -
Te szomorúan, halkan citerázol.

Különben csönd van - jön a titkok éje...
Ez borzongás - ez Loreley meséje.

Rohannék, szállnék, - nem, de mégse, mégse!
Elfog a csúcsok bágyadt szédülése.

Szakadék réme annyi, jaj, de annyi!
Álmom, ne engedj mélységbe zuhanni!

Sivító szélvész fürteidbe gázol
és szomorúan, halkan citerázol.

Szatmár, 1926. március

 


Eltakartan

Homlokomon fekete csillag,
Isten adta fekete éjen -
Azóta a kalapomat
szememre húzom mélyen.

Úgy járkálok az emberek közt,
csúfondárosan fütyörészve,
hogy ugy-e, ugy-e, nem ismertek?
- S magam se veszem néha észre.

Fekete csillag: Rendelés,
amit nem kértem s nem akartam,
meggyűlöltető, gőgös rangom
megfér egyedül, eltakartan.

Táncolok én is muzsikára,
mint már annyian, olyan régen,
köpenyegemet szél cibálja
és cigarettám füstöl kéken.

Nyomott, kacér kalapom mellett
hazug, tavaszi friss virág -
Vagyok bolondos, boldog senki,
rossz, szeleburdi kisdiák!

Szatmár, 1926. március

 


Látogatás

Bolygó, szomorú, védtelen,
kopogtattam egy szürke házon,
s rövid vizit az életem.

Minden koldus-dalt eldaloltam,
pedig lehetnék kincses herceg,
mert tűzgyémánt ég tarsolyomban.

Benn forró bor és nevetés forr,
alig néznek fel az ajtóra
s nem vesznek észre belépéskor.

Aztán szólnak is néha hozzám,
de kezüket pénzükre rakják,
minthogyha bizony elkoboznám.

Megint csak foly a kártya-játék,
lázasan, ki-ki magának.
(Jaj, ez a játék nagy ajándék)

Senki se szól rám marasztalva
s én ragyogó, fényes gyémántom
odavetem egy kis asztalra.

Most már mehetek, - üt az óra:
Ilyen elsápadt, halk legények
nem kellenek a dáridóra.

Elalvása a lassú vérnek
és nem kell csók és búcsúzás:
Még a kapuig sem kísérnek.

Szatmár, 1926. március

 


Csak egy délután

Csak egy délután nem voltál velem.

Te Szépség!
Te Jóság!
Művészetem!
S én visszahulltam szakadékaimba.
Minden szép álmom, amit építettél,
Magábaroskadt zordan, hirtelen.

Csak egy délután nem voltál velem.

Csak egy délután hagyott cserben
a képed -
S én megrúgtam az uccaszéli koldust,
megátkoztam a tavaszi napot
és száműzöttként, akit dühe éget,
sírva dőltem a nagy bánat-avarra.

Csak egy délután maradtam magamra.

Holtkomor kertben
homlokom vertem,
lihegve, habzón téptem a ruhámat,
míg néztem kábán, dúltan, véresen.

Csak egy délután nem fogtad kezem.

...Azután újra mindent bánva,
lettem kékszemű kisgyerek,
ki nádtáltoson Óperenciát jár,
s vonatot játszva sistereg,
ki csöndes, szelíd, sírós alkonyatkor
fáradt hegedűn álmot hegedül...

- Olyan bolond és olyan árva lettem,
pedig csak egyszer hagytál egyedül!

Szatmár, 1926. március

 


Valaki vár

Valaki vár,
akinél ott vagyok,
de aki már
másnak álmodott,
olyannak, aki nem átkoz,
szelídebbnek, jobbnak,
hasonlóbbnak magához.

Valaki vár,
az álom,
a párom
és akit vár,
azt én is várom,
de nem jön, csak az este száll
és szemünket, mely kémlel,
lekötözi az éjjel.

Valaki vár
és együtt hajtogatjuk
dobolva az ablakon,
hogy soha már...
...hogy talán soha már?... -

Szatmár, 1926. április

 


Visszajöttek

Tu