Harmadik fejezet: Szent István pénzverése.

Az önálló magyar pénzverés megalapítása. István pénzeinek leírása. II. Henrik herczeg pénzverésének hatása Istvánéra. Metrologiai adatok. Az egykorú külföldi pénzek és Szent István obolusai. Magyar pénz külföldi leletekben. Utánveretek. A Szent István-kori pénzláb. Eredmények.

A X. és XI. század fordulóján végbement nagy vallási és politikai átalakulás a magyar népet a nyugati keresztény népek nagy közösségének részesévé tette. A kereszténység felvételével és a királyság megalapításával kapcsolatban – külföldi hatás alatt – élénkebb gazdasági fejlődés indult meg. A gazdasági fejlődés főkép a nomád, pásztor életmódról a letelepedett, földmíves életmódra és a nemzetségi birtoklásról az egyéni vagyon rendszerére való áttérés kezdetében nyilvánult meg. Szent István törvényeiben igen nagy jelentőséggel bírnak a vagyonjog és gazdasági viszonyok rendezésére irányuló törekvések.

A változott gazdasági viszonyok, a nyugati államokkal mind sűrűbbé váló érintkezés és az idegen telepesek első rajának megérkezése nyomán fellendült forgalom szükségessé tette nagyobb mennyiségű, könnyen kezelhető pénznek forgalombahozatalát.

A vezérek korában használatos külföldi arany- és ezüstpénz nem volt elegendő a forgalom lebonyolítására. A magyarok tinópénze pedig, értékének nagysága és nehézkessége miatt, a mindennapi kis forgalom lebonyolítására sohasem volt alkalmas.

A gazdasági viszonyok új alakulásában tehát már ott rejlett az önálló magyar pénzverés szüksége. Megvalósítása azonban nem a gazdasági viszonyok változásának, hanem a nyugati értelemben vett keresztény királyság megalapításának volt közvetlen következménye. A középkori nyugati felfogás szerint a felségjogok egyik legfontosabbika volt a pénzverés joga. Önálló pénzverés nélkül a XI. századi Európa nem tudott souverain keresztény uralkodót elképzelni. A mikor tehát István királyi czímet vett fel és népével együtt kereszténynyé lett, nyugati felfogás szerint pénzt is kellett veretnie.[1]

A kezdetlegesebb culturalis és gazdasági színvonalon álló népek mindig velük kereskedelmi érintkezésben álló magasabb culturájú népek vagy államok pénzrendszerét vették saját pénzverésükhöz mintaképül. A dolog természetéből következik, hogy e téren az idegen hatás jobban érvényesül, mint bárhol másutt. A magyar pénzrendszer alapításakor – már a külforgalom könnyebb lebonyolítása szempontjából is – csatlakozni kellett az akkori fejlett pénzrendszerek valamelyikéhez.

Két út állt Szent István előtt. Egyházi és világi politikája, családi összeköttetései és az ország culturalis színvonala magyarázzák meg, hogy pénzrendszere megalkotásánál miért vette mintául a frank-bajor pénzrendszert és nem a sokkal fejlettebb byzánczit.

A történetírás legkényesebb feladatai közé tartozik a XI. századi és különösen a Szent István-korabeli magyar intézmények ismertetése. Az írott források csekély száma a legellentétesebb nézetek és legkülönbözőbb elméletek vitatására és felállítására adott alkalmat. Bár nem oszthatjuk azt a feltevést, mintha a XI. századi intézmények részletes vizsgálata – az ismert források mellett – meddő törekvés volna, el kell ismernünk, hogy a történetíró csakis a legóvatosabb kritika alkalmazásával foghat e munkához és eredményei még ez esetben is gyakran hypothetikusak lehetnek. A források hiányos voltában rejlő nehézségeket Szent István pénzrendszerének vizsgálatánál is érezzük, de – bár írott forrásaink alig adnak felvilágosítást – sokkal kisebb mértékben, mint más intézményeknél. A pénztörténet forrásai közt első helyen a pénzleletek állnak és Szent István pénzei oly nagy számban maradtak reánk, hogy azok alapján teljesen kielégítő képet rajzolhatunk pénzveréséről.

*       *       *


(C. N. H. 1.)

(C. N. H. 2.)

(C. N. H. 3.)
1–3. Szent István pénzei.

Szent István pénzeinek éremrajza szorosan csatlakozik a X–XI. századi német pénzek egyik csoportjának éremrajzához. Az elő- és hátlap rajza azonos. A körirattól gyöngysorral – a hátlapon kettős vonalkörrel – elválasztott belső kört egyenkarú kereszt metszi, a melynek felső szára a körirat elejét és végét elválasztó kis keresztben végződik. A belső kör és keresztalkotta négy mezőben négy háromszögű ék van, a melyek egyes példányokon levélalakká idomulnak. Az előlap körirata: Stephanus rex, a hátlapé, néha jobbról balra haladó írással: Regia Civitas. A betűk nem vésett, hanem ponczéllott bélyegzővel verettek.[2] Typusuk eltér az összes egykorú nyugati pénzek szép capitalis betűtypusától. A kezdetleges technikára visszavezethető primitiv betűformák mellett, egyes betűk az ó-görög és ó-latin epigraphikus emlékek betűire emlékeztetnek. A hátirat G () és A () betűjének sajátságos formája a Nyugaton e korban ismeretlen volt.[3]

Németországban általánosan ismert éremrajz volt a belső kört négy mezőre osztó kereszt, a melynek sarkaiban változó jegyek – karika, kereszt, félhold, gyűrű, háromszög vagy ék stb. – láthatók.[4] Ez az éremrajz szerepel a bajor herczegek 907 és 1014 közt vert regensburgi denárainak előlapján is, a melyek olasz mintára verettek.[5]

A kereszt karjai által alkotott négy mezőben előforduló jegyek közül a háromszög vagy ék jellemző bajor pénzjegy volt. Először Szent István apósának, II. Henrik herczegnek 985 és 995 közt vert pénzein tünik fel.


4. Karoling-denár.

A legtöbb pénzen más jegyek társaságában fordul elő. A keresztnek csak egy vagy két sarkában van háromszög, a többiben kör, gyűrű vagy más jegy.[6]

Négy háromszöget a kereszt négy sarkában csak II. Konrád császárnak (1024–1039) egy – e tekintetben Dannenbergtől is unicumnak jelzett – freisingeni pénzen[7] és II. Henrik bajor herczegnek, Szent István apósának, 985 és 995 közt vert regensburgi obolusain, vagyis féldenárosain találtam.[8]

Nem lehet semmi kétségünk aziránt, hogy Szent István pénzeinek mintájául apósának, II. Henriknek obolusai szolgáltak, a melyeknek előlapján ott látjuk az István pénzeit – és közel 150 éven át általában a magyar pénzek hátlapját – jellemző négy háromszöget a kereszt karjaiban.


5. IV. Henrik herczeg denárja.


6–8. II. Henrik bajor herczeg obolusai.

Szent István pénzeinek azonban nemcsak éremrajza, hanem hátlapi körirata is a regensburgi pénzzel való rokonságát mutatja. Már Schoenvisner észrevette, hogy a Regia Civitas felirat utánzata a regensburgi denárok „Regina Civitas” feliratának.[9] Regina Civitas volt Regensburgnak olaszos latin neve, mely 907-től 1009-ig folytonosan szerepel a bajor pénzeken, a mikor azután a németországi latinságban használatos Ratisbona váltotta fel.[10] Szent István pénzein a Regia Civitas a m. királyi város. Vajjon Esztergom avagy Fehérvár értendő-e alatta, ma már nem állapítható meg,[11] csak az bizonyos, hogy a regensburgi „Regina Civitas” utánzata.

Szent István pénzeinek verete és körirata világos bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy készítésüknél mintául – az itáliai Karoling-denárokkal rokon – regensburgi bajor pénzek használtattak fel.[12] A regensburgi pénzek mintájára nemcsak Szent István, hanem más egykorú uralkodók is verettek pénzt. Regensburgi mintára készültek a cseh herczegek pénzei a X–XI. században,[13] a freisingeni püspök és salzburgi érsek pedig egyenesen „regensburgi pénz” verésére kaptak jogot III. Ottó császártól.[14]

II. Henrik bajor herczegnek 985 és 995 közt vert – négy háromszöget a kereszt sarkaiban ábrázoló – obolusaiban sikerült felismernünk Szent István pénzeinek közvetlen regensburgi előképét is, a miből két következtetés vonható. Az egyik az, hogy Szent István talán már a X. században (997 és 1000 közt), de – mivel ennek a „Rex” czím használata ellentmond – mindenesetre uralkodása legelső éveiben verette első pénzeit. Ha később tette volna, úgy bizonyára sógora és nem 995-ben meghalt ipja pénzeit vette volna mintául. A másik az, hogy nem denárt, hanem féldenárt (obolust) vett mintául és pénzeire az obolusokat jellemző[15] négy háromszöget verette, tehát az ő pénzei sem denárok, hanem obolusok voltak. Ez utóbbi következtetés bizonyítására azonban a pénzek metrologiai adatait is vizsgálat tárgyává kell tennünk.[16]

II. Henrik 985–995 közt vert regensburgi pénzei Szent István pénzei
Forrás Súly (gramm) Megfelelő féldenársúly Súly (gramm) Forrás
    0.962 J. Num.
    0.96 Z.
    0.90 EM.
    0.89 Gy.
    0.885 Z.
G. 1 1.75 (0.875)  
D. 1069 g) 1.75 (0.875)  
D. 1069 g) 1.74 (0.87) 0.87 NM.
D. 1069 g) 1.74 (0.87)  
G. 2 1.72 (0.86) 0.86 Z.
D. 1069 1.72 (0.86)  
    0.852 EM.
D. 1069 1.7 (0.85)  
D. 1069 e) 1.7 (0.85) 0.85 Gy.
D. 1059 g) 1.7 (0.85)  
D. 1059 g) 1.7 (0.85)  
D. 1070 [obolus] 0.85  
G. 3 1.68 (0.84)  
G. 4 1.68 (0.84)  
D. 1069 g) 1.68 (0.84)  
D. 1069 g) 1.68 (0.84)  
    0.83 NM.
D. 1069 1.65 (0.825)  
D. 1069 g) 1.65 (0.825)  
    0.82 NM.
    0.82 Z.
D. 1069 g) 1.63 (0.815) 0.817 Br.
D. 1069 c) 1.62 (0.81) 0.81 NM.
    0.81 H. Num.
D. 1069 c) 1.61 (0.805)  
D. 1069 g) 1.60 (0.80)  
D. 1069 f) 1.59 (0.795) 0.795 Br.
    0.79 Gy.
    0.79 K.
    0.789 J. Num.
G. 5 1.57 (0.785)  
D. 1069 d) 1.57 (0.785)  
D. 1069 f) 1.56 (0.78)  
D. 1069 f) 1.55 (0.775)  
D. 1069 g) 1.55 (0.775)  
    0.77 H. Num.
    0.77 Gy.
    0.769 F.
    0.765 Z.
D. 1069 g) 1.52 (0.76) 0.76 H. Num.
D. 1069 g) 1.46 (0.73)  
G. 6 1.46 (0.73)  
G. 7 1.46 (0.73)  
D. 1069 g) 1.42 (0.71) 0.71 J. Num.
D. 1069 e) 1.4 (0.70) 0.70 EM.
G. 11 [obolus] 0.70 0.70 Gy.
G. 8 1.39 (0.695)  
G. 9 1.39 (0.695)  
    0.69 F.
D. 1069 h) 1.37 (0.685)  
    0.68 EM.
D. 1069 c) 1.34 (0.67) 0.67 Gy.
G. 12 [obolus] 0.66 0.66 NM.
    0.652 Br.
    0.652 EM.
D. 1070 b) [obolus] 0.65  
G. 13 [obolus] 0.64 0.64 NM.
    0.63 Gy.
    0.628 Br.
D. 1070 c) [obolus] 0.62  
G. 10 1.17 (0.585)  
    0.556 J. Num.
D. 1705 [obolus] 0.55  

Szent István pénzeinek legsúlyosabbika (0.962 g) is jóval alatta marad II. Henrik legkönnyebb (1.17 g-os) denárjának. Az egyes súlyok fedik Henrik herczeg obolusainak, illetve a denárainak megfelelő féldenároknak súlyát. Szent István pénzeinek súlya 0.962 és 0.556 gramm közt ingadozik, a mi kétszeresen véve 1.924>1.112 g-os denársúlynak felelne meg. Párhuzamba állítva a jó Karoling-kori denárok és II. Henrik bajor herczeg denárainak súlyadataival:

Uralkodó Maximalis Minimalis
  súly grammokban
Nagy Károly 1.80 1.23
Jámbor Lajos 1.92 1.05
Kopasz Károly 2.03 1.02
„Karolus”-denár[17] 1.87 1.23
II. Henrik bajor herczeg (985–995) 1.75 1.17
IV. Henrik bajor herczeg[18] (995–1024)      1.78 1.03
Szent István 0.962 0.556
  [1.924] [1.12]

Az átlagsúly kiszámítására nagyszámú – 158 darab – Szent István-kori pénz súlyadata áll rendelkezésünkre. A 158 darab súlya 121.378 g,[19] tehát átlagsúlyul 0.7682 g-ot kapunk, a mi 1.5364 g-os duplasúlynak felel meg.

A maximális és minimalis súlyú pénzeknek középsúlyeltérése – mai fogalmak szerint – túl nagy, ha azonban az egykorú külföldi uralkodók pénzeivel hasonlítjuk össze, azokénál semmivel sem nagyobb.

Uralkodó[20] átlag- maxim. minim. Középsúlyeltérés
súly grammban grammban %-ban
Nagy Károly 1.574 1.8 1.23 +0.226, –0.344 +14.36, –21.85
Jámbor Lajos 1.649 1.92 1.05 +0.271, –0.599 +16.43, –36.32
Kopasz Károly 1.618 2.03 1.02 +0.412, –0.598 +25.46, –36.95
I. Ottó kölni denárai 1.47 1.68 1.32 +0.210, –0.150 +14.28, –10.20
II. Ottó kölni denárai 1.46 1.75 1.18 +0.290, –0.280 +19.86, –19.17
III. Ottó kölni denárai 1.24 1.66 0.80 +0.420, –0.440 +33.87, –35.48
II. Henrik kölni denárai 1.44 1.90 0.95 +0.460, –0.490 +31.94, –34.02
II. Henrik bajor hg. (985–995) 1.596 1.75 1.17 +0.154, –0.426 +9.65, –26.69
IV. Henrik bajor hg. 1.398 1.78 1.03 +0.382, –0.368 +27.32, –26.32
Szent István 0.7682 0.962 0.556 +0.1938, –0.2122 +25.22, –27.62

Az egyes súlyok következőképen oszolnak meg:[21]

Darab                 37
0.95 g-on felül      2
0.90–0.949 g       1
0.85–0.899 g       6
0.80–0.849 g       6
0.75–0.799 g       9
0.70–0.749 g       3
0.65–0.699 g       6
0.60–0.649 g       3
0.55–0.599 g       1

Összehasonlítva a Karoling-kori és II. Henrik herczeg-féle denárok félsúlyával:

Uralkodó Átlag
g-ban
[1.5 g]
0.75 g-on felül
[1.6 g]
0.8 g-on felül
[1.7 g]
0.85 g-on felül
Nagy Károly, Jámbor Lajos, Kopasz Károly 0.8101
[1.6203]
82.38% 64.356% 35.445%
II. Henrik herczeg (985–995) 0.798
[1.596]
81.48% 59.26% 29.63%
Szent István 0.7682 64.86% 40.54% 24.32%

Az összes súlyadatok összevetéséből megállapíthatjuk, hogy Szent István pénzei a jó Karoling-kori és a X. századvégi regensburgi denárok félsúlyában verettek.

Ez teljesen összevág az éremrajzból levont következtetésünkkel s ezek alapján teljes bizonyossággal megállapíthatjuk, hogy Szent István ezüstpénzei nem denárok, hanem féldenárosok, obolusok voltak. Észrevette ezt már Finály Henrik,[22] de az ő alaposan megokolt véleményének helyességét több – s közte igen tekintélyes – oldalról kétségbevonták.[23]

Egész denárt Szent István nem veretett.[24] Ismeretes ugyan két darab duplasúlyú állítólagos pénze, a melyeknek súlya 1.35 és 1.1 g.[25] Ez azonban nem jogosít fel arra a feltevésre, mintha István rendszeresen veretett volna denárokat – ezerszámra ismeretes obolusai mellett. E kivételes súlyú pénzek egykorú külföldi utánveretek. Szent István pénzeinek külföldi utánvereteiről alább még szólunk s itt csak azt említem fel, hogy a két nehézsúlyú denár egyikét morvaországi leletben találták, a másik Szentpétervárott van. Hazai leletben nem fordult elő.[26]

Szent István obolusainak 0.7682 g-os átlagsúlya nem éri el sem az 1.6203 g-os átlagú jó Karoling-denárok 0.8101 g-os, sem II. Henrik herczeg 1.596 g-os denárainak 0.798 g-os félsúlyát és míg ezeknek 81.38 és 81.48%-a van 1.5 g-on felül, addig Szent István obolusainak csak 64.86%-a van 0.75 g-on felül. István tehát valamivel könnyebb pénzláb alapján verette obolusait, mint a Karolingok és II. Henrik az ő pénzeiket.

Az egykorú német és cseh denárokkal hasonlítva össze Szent István obolusait, azt találjuk, hogy azok súly tekintetében – apósa regensburgi denárait kivéve – valamennyi német és cseh pénzverőhely egykorú termelését felülmúlják.

A német királyoknak (illetve római császároknak) 983 és 1056 közt vert pénzei közül egyetlen egynek átlagsúlya sem éri el a Szent István obolusainak megfelelő 1.536 g-os denársúlyt,[27] – sőt csak II. Szent Henriknek bajorországi denárai közelítik azt meg 1.50 g-os átlagsúlyukkal. A herczegi pénzek közül IV. Henrik bajor herczeg, István sógorának denárai (nem regensburgiak) a legsúlyosabbak, 1.40 g-os átlaggal. A püspöki pénzek közül pedig az 1024–1039 közt vert, átlagban 1.37 g-os kölni érseki denárok.[28]

Maguk a regensburgi denárok is csak II. Henrik herczeg idejében (985–995) érték el az ő pénzeiből meghatározott 1.596 g-os átlagsúlyt. Fia IV. Henrik herczeg (később II. Szent Henrik császár) denárait már sokkal könnyebb pénzláb alapján verette. Átlagsúlyuk 1.398 g volt, tehát 138 milligrammal kevesebb az István-obolusok duplasúlyánál.[29]

A 967 és 1055 közt uralkodó cseh herczegek pénzei közül a lengyel Boleszláv Chrobry denárainak átlagsúlya 1.30 g, a többi ezen is alul maradt.[30]

A maximalis súlyok tekintetében csak II. Szent Henrik császárnak egy 1.90 g-os kölni, egy 1.78 g-os regensburgi és II. Boleszláv cseh herczegnek egy 1.81 g-os denára[31] közelíti meg a Szent István 0.962, 0.96, 0.90, 0.89 g-os obolusainak megfelelő 1.924, 1.92, 1.80, 1.78 g-os maximalis denársúlyokat.

Szent István obolusainak finomsága – a megvizsgált tíz darab obolus próbája szerint – 0.900, 0.890, 0.890, 0.880, 0.860, 0.860, 0.850, 0.850, 0.820, 0.800 volt.[32] Átlagban e számok 0.860 finomságot adnak.

A finomsági adatok megítélésénél – mint már kifejtettem – figyelembe kell vennünk, hogy a középkorban a technikai eszközök tökéletlensége miatt az ezüstöt nem tudták egészen megtisztítani. Így a 0.950–0.960 finom ezüstöt már tiszta ezüstnek (argentum purissimum), 16-latos (próbás) ezüstnek tartották.[33]

A pénzverésnél az érczet mindenekelőtt megtisztították nemtelen tartalmától, kiégették. Az így előállított „tiszta” ezüsthöz vegyítették az előírt ötvénynek megfelelő rézmennyiséget. A XIII. században hazánkban a forgalomban általánosan használt „argentum decimae combustionis” vagy egytized-részig égetett ezüst 9/10-rész „tiszta” ezüstből és 1/10-rész rézből állt. Mivel azonban maga a tiszta ezüstnek nevezett fém ma csak 0.950–0.960 finom ezüstnek felel meg, az „argentum decimae combustionis” sem volt tényleg 0.900, hanem csak 0.855–0.864 finom ezüst.

Szent István obolusainak átlagos finomságául 0.860-at kaptunk; a tíz megvizsgált obolus közül nyolcznak finomsága 0.850 fölött van, egy eléri, három pedig nagyon megközelíti a 0.900 finomságot. Azok finomsága a középkori „decima combustio”-s ezüstnek felelt meg, tehát ezüstjük a kor technikai készségéhez mérten 14.4 latos (0.900 finom) ezüst volt, habár a valóságban csupán 0.860 finomságot mutatnak.

Szent István obolusainak finomsági foka teljesen megfelel az egykorú német és cseh pénzek finomságának,[34] súly tekintetében azonban felülmúlják az egykorú német és cseh pénzeket – II. Henrik herczeg 985 és 995 közt vert regensburgi denárainak kivételével. Az egykorú külföldi pénzekhez viszonyítva, a magyar pénz nehezebb pénzláb alapján vert, tehát értékesebb pénz volt. Ennek hatása abban nyilvánult meg, hogy a XI. századi magyar pénzek – s elsősorban Szent István obolusai – nem sokkal első veretésük után a nemzetközi forgalomban is elfogadott, sőt nagyon kedvelt fizetési eszközzé lettek. Viszont az egykorú külföldi pénzek nem voltak hazánkban forgalomban, még a Cseh- és Lengyelországban annyira kedvelt regensburgi denárok sem.

A XI. századból származó külföldi éremleletekben sűrűn fordulnak elő Szent Istvánnak és utódainak obolusai. Legnevezetesebbek a lengyelországi leletek. Ezekben gyakran az összes külföldi pénzeknél nagyobb számban szerepelnek a magyar obolusok. Különösen a XI. század második feléből, tehát oly időből származó leletekben, a mikor a magyar pénz jósága már közismert lehetett, igen nagyszámú magyar obolust találtak.[35] Sűrűn fordulnak még elő a magyar obolusok Horvátország, Morva- és Csehország, Szilézia, Szászország, Poroszország, Livland, Mecklenburg, Pommeránia, Dánia, Gothland, sőt a távoli Farőr-szigetek XI. századi leleteiben.

A XI. századi magyarországi leletekben – ezzel szemben – byzánczi aranyakat kivéve, külföldi pénzek egyáltalában nem szerepelnek.[36]

Különösen kedvelt fizetési eszköz volt a magyar pénz a Balti-tenger vidékén, olyannyira, hogy a pommerániai és vend herczegek maguk is a magyar pénz mintájára verettek pénzt. A durva, barbár kézre valló, visszás és értelmetlen feliratú Szent István- és I. Béla-féle pénzek, a milyenek nagy számban kerültek elő a farvei (Holstein, 242 db), bornholmi[37] és más leletekben, ezeknek a Balti-tenger melléki vend hercegeknek pénzei, tehát a magyar obolusoknak egykorú, külföldi utánveretei (Nachprägungen) voltak.[38] Készültek ilyen magyar pénzek mintájára vert utánveretek Németországban[39] és Lengyelországban[40] is, de amazoknál sokkal kisebb számban. Ezek a külföldi utánveretek az azt kibocsátó fejedelmek országában rendes forgalmi pénzek voltak s főkép azért verettek a magyar pénz mintájára, hogy annak – mint külföldi pénznek – használatát a forgalomban korlátozzák.[41]

*       *       *

A fennmaradt forrásokból megállapítható positiv és kétségtelen eredmények megállapítása után áttérhetünk a pénzláb meghatározásának kísérletére. Kísérletnek kell neveznem, mert semmiféle biztos értesítésünk sincs a Szent István-korabeli s általában a XI. századi magyar pénzverési alapsúly nagyságára nézve.

A súlymértékek tárgyalása közben kifejtettem, miért kell valószínűnek tartanunk, hogy a X. században Regensburgban és a XI. században Szent István pénzverésénél a 408 g-os Karoling-font volt a pénzverési alapsúly. Úgy II. Henrik bajor herczegnek, mint Istvánnak pénzei a jó Karoling-denárok mintájára verettek s így nem igen készülhettek más pénzverési súly alapján. A pénzláb meghatározásánál tehát abból a feltevésből indulok ki, hogy a pénzverés alapsúlya a 408 g-os font volt.

Szent István obolusainak átlagsúlyát 158 darab pénz alapján 0.7682 g-ban állapítottam meg. Tekintettel azonban a középkori „al marco” vert pénzek több ízben említett sajátságaira és a használatban előállt kopásra, ezeknél is, mint a Karoling- és más pénzeknél tettük, 5%-os hozzáadással kell élnünk.

      1 obolus = 0.7682 g
              5% = 0.0384 g
                       0.8066 g

A kiverési súlyt, helyesebben a törvényes átlagsúlyt tehát 0.8066, kereken 0.800 g-ra kell tennünk. Ezt az eredményt igazolja az is, hogy a fennmaradt példányoknak 40.54%-a eléri a 0.800 grammot.[42]

Az obolusok finomsága 0.900 lévén, a valószínű pénzlábat következő táblázat fejezi ki:

Denárok[43] Obolusok Teljessúly Színsúly
száma grammban
1 font 0.900 finom pénzezüst [255] 510 408.00 367.20
[1 számítási font] [240] 480 384.00 345.60
1 denár [1] 2 1.60 1.44
1 obolus ½ 1 0.80 0.72

Egy font pénzezüstből nem 480, hanem 510 obolust vertek. Az egy font pénzezüst és a 480 obolus közti értékkülönbség – 21.6 g színezüst – adja a kincstári pénzverési illetéket, a mi 5.88%-nak felel meg (a 367.20 g-hoz viszonyítva). Nem igen lehet ugyanis kétségünk, hogy nálunk is, mint nyugaton, 240 denár, vagyis 480 obolus forgott egy font finomezüst értékben.[44]

A források szerint az ezüstpénzekkel egyidőben – mint láttuk – a régi tinópénz és az evvel azonos értékű byzánczi arany (pensa auri) is használatos volt, különösen a nagy forgalom lebonyolítására. E pénzek és az ezüstobolus értékviszonyának meghatározására egyedüli forrásunk Szent István I. 32. t.-cz.-e. Ez – mint láttuk – a tinó és pensa auri értékét 2 ½ solidusban, vagyis 30 denárban állapítja meg.[45] Igaz, hogy ez a meghatározás bajor eredetű s így bajor denárokra vonatkoztatható, mindazonáltal – tekintettel a bajor és magyar pénz szoros kapcsolatára – valószínűnek kell tartanunk, hogy Szent István pénzéből is (30 denárt, vagyis) 60 obolust számítottak 1 aranyra és 1 tinóra.

A byzánczi aranyak állandó, 4.4 g-os forgalmi súlyát és a magyar obolusok 0.72 g-os finomsúlyát véve fel, a két nemesfém értékarányául 1:9.818-at, kereken

1:10

értékarányt kapunk. Ez a szám pedig fedi az arany és ezüst XI–XIII. századi értékarányát.[46]

Ismételnünk kell azonban, hogy úgy a Szent István-kori pénzláb, mint az 1:10 értékarány meghatározása feltvéseken alapszik, s így, bár minden valószínűség e feltevések helyessége mellett szól, az eredmények kétségtelen helyességét nem kívánjuk vitatni.

*       *       *

Összegezve az érmek külső alakjából, a pénzsúlyokból és a leletekből levont tanulságokat, az ezekből megállapítható positiv eredményeket következőkben foglalhatjuk össze:

Szent István, az önálló magyar pénzverés megalkotója, uralkodása első éveiben kezdett pénzt veretni.

Pénzei előállítási technika, éremrajz és súly tekintetében apósa, II. Henrik bajor herczeg 985 és 995 közt vert regensburgi obolusainak mintájára verettek.

Denárokat Szent István nem veretett, csak obolusokat (féldenárosokat) igen nagy számban.

Szent István obolusai – a kor technikai készségének megfelelő módon előállított – 0.900 finomságú ezüstből készültek. Súly tekintetében, bár a jó Karoling-denárok és II. Henrik herczeg regensburgi denárainak félsúlyát nem érik el, az összes egykorú német és cseh uralkodók denárainak félsúlyát meghaladják.

Szent István pénzverésének gazdaságtörténeti jelentősége abban van, hogy mintegy látható kifejezése annak a szoros gazdasági kapcsolatnak, a melybe hazánk Szent István uralkodásakor Nyugat-Európa keresztény államaival, elsősorban a keleti német tartományokkal került.

A korábban keleti – arab, kazár és byzánczi – befolyás alatt álló s a Kelet gazdasági érdekkörébe tartozó magyar népet Géza és Szent István vezették be a nyugati keresztény államok moralis, politikai és gazdasági közösségébe.

A moralis és culturalis kapcsolatot a nyugati keresztény-katholikus egyházhoz való csatlakozás és a középkori keresztény cultura első zászlóvivőjének, a Szent Benedek-rendnek betelepítése hozta létre.

A Nyugattal való szoros politikai kapcsolat megalkotását Géza fejedelemnek Ottó császárhoz küldött követsége vezette be, István bajor házassága segítette elő és a magyar királyság megalapítása, a magyar királynak a római pápától küldött koronával történt megkoronázása tetőzte be.

A gazdasági kapcsolatot legpregnánsabban a frank-bajor pénzrendszer meghonosítása fejezi ki. A nyugati pénzrendszer behozatala óta Magyarország részévé vált a nyugateurópai pénzpiacznak és ezzel az ország a – politikai és gazdasági függetlenségét e korban komolyan veszélyeztető – byzánczi érdeksphaerából végleg a nyugati, német-olasz érdekkörbe lépett át. A közös alapon nyugvó pénzrendszer kétségkívül hatalmasan mozdította elő a nyugati kereskedelmi összeköttetéseket, a fejlettebb gazdasági viszonyok meghonosodását és megerősödését.

Rendkívül szerencsés körülmény volt, hogy Szent István éppen II. Henrik bajor herczeg pénzverését vehette mintául, a ki a X. században már megindult fokozatos pénzromlásnak saját hazájában uralkodása tartamára gátat vetett és a Karoling-pénzrendszer regeneratora volt. Ez tette lehetővé, hogy a magyar pénz, alig pár évvel születése után, jelentős szerephez jutott az európai nemzetközi piaczon. A jó súlyban vert magyar obolus a XI. században egész Észak- és Északkelet-Európában elterjedt és a kereskedelmi forgalomban kedvelt fizetési eszközzé vált, viszont Magyarországon minden külföldi pénznem meghonosodását meggátolta. E ténynek jelentőségét fokozza az, hogy a XI. században a francia és német királyok, a herczegek és püspökök pénzei már helyi jelentőségű fizetési eszközzé sülyedtek s még a korábban jóhírű regensburgi denár sem tudott a pénzromlás általános áramlatának ellentállni. A magyar pénznek minőségében rejlő előnyeit – az egykorú német pénzek fölött – leginkább az bizonyítja, hogy Lengyelországban a XI. században az ott korábban uralkodó regensburgi és más német forgalmi pénzek helyét foglalta el.

II. Henrik bajor herczeg pénzverési reformjának egyik leglényegesebb – s eddigelé nemcsak hogy nem méltatott, de figyelembe sem vett – eredménye az volt, hogy veje, Szent István, az általa visszaállított Karoling-pénzrendszert ültette át magyar talajba. Ezáltal a XI. század általános pénzromlása közepett a Karolingok és II. Henrik bajor herczeg egészséges pénzpolitikájának, a nehéz és jó pénz rendszerének örökösévé és fenntartójává a magyar király lett.


[1] V. ö. Friedensburg (Die Münze. Berlin, 1909. 77. l.) megfigyelését, hogy a középkorban majd minden nép a kereszténység felvételével egyidőben kezd önállóan pénzt verni.

[2] A ponczéllás-ról a következő fejezetben szólunk.

[3] Lehet, hogy a byzánczi epigraphikus írásmódra vezetendők vissza, bár – az újabb kutatások eredményeit figyelembe véve – az sem látszik lehetetlennek, hogy bennük az ó-magyar rovásírás emlékeivel állunk szemben. V. ö. Sebestyén Gyula: A magyar rovásírás hiteles emlékei. Budapest, 1915. 167. l. közölt betűsort.

[4] V. ö. Dannenberg (Die Deutsche Münzen. I–IV. Berlin, 1876–1905.) éremrajzait.

[5] Előképük az itáliai „Christiana Religio” denár volt. Blanchet: Manuel de numism. franc. I. 3. tábla 12. és 15. rajz. V. ö. még: Grote: Münzstudien. VIII. 146. l.

[6] Egy háromszög van: II. Henrik herczeg fiának, IV. Henrik herczegnek [később II. H. császár] (Dannenberg. 1071f, 1072., 1075., 1076., 1077b, 1082., 1706. sz.) regensburgi (1032., 1110., 1112., 1121., 1124a, 1726., 1138., 1139., 1730., 1181. sz.), chami, augsburgi, eichstädti, nabburgi, neuburgi és salzburgi érmein; II. Henrik másik fiának, Bruno augsburgi püspöknek (1025., 1026. sz.) és Hartwich salzburgi érseknek (991–1023) salzburgi (1142., 1143., 1144. sz.) pénzein. – Két háromszög van: IV. Henrik herczeg (II. H. császár)-nek (1071b., 1073., 1073a, 1074g, 1086. sz.) regensburgi, (1109., 1722., 1122a, 1125., 1126 a, 1727. sz.) chami, eichstädti, nabburgi, neuburgi és (1134., 1135b, 1136., 1137., 1728., 1729. sz.) salzburgi érmein; VI. Henrik bajor herczeg (1709. sz.) regensburgi és Siegfrid augsburgi püspök (1000–1006.) egy (1024. sz.) érmén. – II. Henrik herczeg kortársának, IV. Balduin flandriai őrgrófnak pénzein (Dannenberg. 150–153., 1365., 1444. sz. rajzok) is van egy ékszerű háromszög.

[7] Dannenberg. I. 427. l. és 1114. sz. éremrajz.

[8] Négy háromszög más jegyek társaságában előfordul II. Henrik császár egy regensburgi császárkori pénzén, V. Henrik bajor herczeg (1004–1009 és 1017–1026) regensburgi és Hartwich salzburgi érsek pénzein. E pénzek éremrajza azonban már nem a régi; eltér úgy a régi regensburgi, mint a magyar pénzek rajzától. V. ö. Dannenberg. 1090f, 1707., 1140., 1140a, 1141., 1141a, 1145., 1146., 1147., 1148. sz. rajzokat.

[9] Schoenvisner: Notitia Hung. rei numariae. 1801. 90–91. l.

[10] C. N. H. I. 9. l. és Réthy László: II. Géza és III. Béla érmei. (III. Béla magyar király emlékezete. Szerk. Forster Gyula Budapest, 1901. 169. l.) Dannenberg. I., 415. s köv. l.

[11] V. ö. a 13. fejezetet.

[12] Schoenvisner id. m. – Finály Henrik: A régi magyar súlymérték. (Erd. Múz. Egyl. Évk. IV. 66–67. l. – Pauler Gyula: A magyar nemz. tört. I. 59–60. l. – Réthy: C. N. H. 8–10. l. – Végh Ödön (A keleti és nyugati érmészet befolyása Magyarország érmészetére. Pest, 1867. 10. l.) a magyar pénzek különös sajátságakép említi, hogy a kereszt végei a külső körig terjednek. Ez tévedés, mert külföldi, egykorú pénzeken is fellelhető ez a sajátság. V. ö. Dannenberg 342. és 996. sz. éremrajzokat.

[13] V. ö. Fiala, Eduard: Česke denáry. V. Praze, 1895. I. és II. táblán. [Fiala, Eduard]: Beschreibung d. Sammlung Böhmischer Münzen u. Medaillen des Max Donebauer. Prag, 1888. I. és II. táblán és Fiala, Ed.: Beschreibung böhm. Münzen u. Medaillen. Prag, 1891. I–III. táblán közölt éremrajzokat és leírásukat.

[14] „Monetam Ratisponensem in loco Frisinga (Salzburg) dicto construi concessimus.” Lori: Sammlung d. baier. Muenzrechts. I. 6–7. l.

[15] Dannenberg (I. 527. l.) szerint a „négy háromszög” csak féldenáron fordul elő s valószínűleg épp annak jelölésére szolgált, hogy a pénz obolus.

[16] A következő táblázatban:

*G. = Grote: Bayer. Münzgeschichte. (Münzstudien. VIII. Bd.)

*D. = Dannenberg id. m. A szám mindkettőnél az éremrajz, illetve a súlytáblázat egyes adatainak számát jelenti. A többi rövidítés értelmét lásd a II. 2. függelékben.

[17] A Karoling denárok súlyára nézve v. ö. az I. rész, 1. fejezetben összeállított táblázatot.

[18] Inama–Sternegg id. m. II. 502. l. levő kimutatás szerint.

[19] Az adatokat lásd a II. függelékben.

[20] E számításaimhoz a Karoling-denárokra nézve az I. R. 1. fejezetében adott táblázatot, a többi külföldi denárra Inama–Sternegg id. m. II. 499–502. l. táblázatait, II. és IV. Henrik pénzeire fentebbi a II. R. 1. fejezetében végzett számításaimat használtam fel.

[21] E táblázathoz csak a 37 egyes súlyt használhattam fel, a többi tömegesen méretett, s így egyes adataik ismeretlenek.

[22] Id. ért. (Erd. Múz.-Egyl. Évk. IV. 67. s köv. l.)

[23] Pauler Gyula (id. m. I. 406–407. l.), aki egyébként csak mellékesen érinti e kérdést, egész denároknak tartja Szent István összes pénzeit. Pénzszámításaiban Szent Istvánnak egy kivételesen nehéz, 0.930 g-os obolusát veszi kiindulópontul s még ezt a súlyos darabot is kopottnak véve, a kiverési súlyt 1 g-ra teszi. Nem is szólva itt ismét a maximalis súlyon alapuló számítások feltétlenül téves voltáról, csak azt emelem ki, hogy magát az 1 g-os denársúlyt is túlkevésnek kell tartanunk. A XI. század elején s az előző időben a legrosszabb német denárok átlagsúlya is meghaladta Szent István maximalis pénzsúlyát (v. ö. Inama–Sternegg II. 499–502. l.) s az egykorú rossz cseh denárok átlaga is felette van István átlagsúlyának. (Fiala: Česke denáry. 106–108. l.) – Balogh Albin legújabban teljesen, kritika nélkül akarja Pauler és Finály nézetét megegyeztetni. Szerinte „a magyar denár voltaképen bajor féldenárnak vehető… mindamellett könnyebb kezelés és számítás miatt” (??) egész denárnak veszi!! (id. m. 21. l.)

[24] A „denarius” szó írott forrásban először Szent László korában szerepel.

[25] Az egyik Szentpétervárott az „Ermitage”-ban, a másik – mint Nuber Károlytól hallom – Szemere Miklós gyűjteményében van (az utóbbi korábban Windischgrätz hg. birtokában volt). Réthy László: Magyar numizm. adatok Oroszországból (N. K. 1903. 85. l.) és C. N. H. I. 7. sz. érem.

[26] Annak a feltevésnek, mintha ezek az állítólagos „denárok” lettek volna Szent István első pénzei, ellentmond maga a veret. István obolusainak s e két utánveretnek is a rajza typikus obolusrajz s még ha csakugyan István verette volna is a szóban forgó denárokat, azok verése az obolusok verését semmiesetre sem előzhette meg. – Réthy maga arra alapítja – korábbi helyes feltevésével szemben – újabb véleményét, hogy a két ismert példány bélyege nem azonos. Ebből azonban még nem következik, hogy mindkettő ne lehetett volna utánveret.

[27] A német királyok különböző pénzverőhelyeken vert denárainak átlagsúlyai a következők: III. Ottó (983–1002):1.39, 1.28, 1.24, 1.14; II. Szent Henrik (1002–1024):1.50, 1.44, 1.31, 1.30, 1.25; II. Konrád (1024–1039):1.42, 1.28, 1.10; III. Henrik (1039–1056):1.38, 1.23, 1.17, 1.09 g. Inama–Sternegg-nek (id. m. II. 499–502. l.) Dannenberg adatai nyomán készült táblázata szerint. Nem vettem fel III. Henrik császárnak 1.49 g-os, feltűnően nagy, bajorországi átlagát, mert ez az átlag mindössze 2 db kivételes súlyú denárból állapíttatott meg. Lamprecht (Deutsches Wirtschaftsleben im M. A. II. 401. l.) a X. századi jó Ottó-kori (936–1002) denár súlyát teszi 1.54 g-ra, tehát Istvánéval azonos súlyra. A kölni denár középsúlya – szerinte – utoljára II. Henrik alatt éri el az 1.54 g-ot. Dannenberg és Inama–Sternegg (id. m. 499. l.) adatai szerint azonban a kölniek ezt a súlyt átlagban az Ottók és utódaik alatt sohasem érik el. A maximalis I. és II. Ottókori kölni denárátlag: 1.46, 1.47 g, a II. Henrik-kori pedig csak 1.44 g volt.

[28] Inama–Sternegg id. m. 499–502. l.

[29] Dannenberg. I–IV. adatai nyomán 37 db átlagsúlyául 1.398 g-ot kaptam. Nem vettem fel az 1071f. sz. alatti három értelmetlen felíratú denár súlyát. Innét az eltérés Inama–Sternegg 1.34 g-os átlagsúlyától (id. m. II. 502. l.).

[30] Fiala, Eduard: České Denáry. V Praze, 1895. 106–108. l. levő kimutatás szerint a cseh herczegek különféle typusu denárainak átlagsúlya a következő: II. Boleszláv (967–999): 0.82, 1.29, illetve 1.25 g; Emma: 1.24 g; III. Boleszláv: 0.91; Boleszláv Chrobry: 1.30; Vladivoj: 0.88; Jaromir: 1.02, Oldrich: 0.97, 0.99; I. Bretiszláv: 0.93, 1.00, 0.93, 0.91 g. I. Boleszláv (935–967) legsúlyosabb denárfaja éri csak el az 1.55 g átlagsúlyt.

[31] Inama–Sternegg és Dannenberg id. m. – Fiala id. m. 107. l.

[32] Gasparetz Géza Elemér pontos mérései a M. Nemz. Múzeum 10 darab obolusán.

[33] Luschin: Steirische Münzfunde. (Jahrbuch f. Altertumskunde. II. 1908.) Wien, 1908. 210. l.: „Als feines Silber, dass wir als 1000/1000, oder 16 löthig bezeichnen, selbst wenn der Ausdruck purissimum argentum lautete, nur ein Silber von 19/20 = 0.950, und selbst in Venedig nur von 23/24 = etwa 0.960 Feine verwendete.” V. ö. még u. erről: Luschin: Allg. Münzkunde. 162–163. l. – Die Chronologie d. Wiener Pfennige (Sitzungsberichte d. Kais. Akad. CXL. Wien, 1899. 18. l.) – Jeszenszky Géza: Az alsóhelbényi éremlelet töredékéről (N. Közl. 1914. 64. l.) és Kropf Lajos: A magyarországi pápai adószedők számadásai. (M. G. T. Sz. 1901. 200–202. l.) V. ö. a Bevezetést.

[34] Az egykorú német denárok finomságára – sajnos – a német szakirodalom eddig nem igen fordított figyelmet. A Karoling-denárokat, – éppúgy mint a magyar szakirodalomban Szent István pénzeit – tiszta ezüstnek tartják. Már Hilliger is felhívta a figyelmet e feltevés téves voltára s arra, hogy régebbi mérések eredményei szerint 0.985, 0.810, sőt 0.405 finom Karoling-denárok is vannak. Ugyanő a 754/5. capitulare alapján 0.909-ben véli a Karoling-denár törvényes finomságát megállapíthatni. (Schilling d. Volksr. 1903. 206–208. l.) A X–XI. századi német denárok finomsága az Obraycko-lelet vizsgálata szerint 14 lat 2 ½ gr. volt (Dannenberg. I. 14. l.), a XIII. századi kölni jó denároké 0.900 (Kruse, Ernst: Kölnische Geldgeschichte. Westdeutsche Zeitschrift. Ergzgsheft IV. 16. l.) – A cseh denárok finomsága Fiala vizsgálatai szerint (České denáry. 113–114. l.) átlagban a következő: II. Boleszláv:0.874, 0.778, 0.580; Boleszláv Chrobry: 0.890; Oldrich: 0.917, 0.945; I. Bretiszláv: 0.883, 0.831, 0.957.

[35] A plonski leletben 46, a mikolajewiben 70, a waldauerfurtiban 95, a dembiceiben 29, a sziléziai wättrischiben 95, a pommerániai sinzloviban 51, a 6000 éremből álló híres vossbergi leletben 384, a morva prerauiban 793 db Szent István-kori s más XI. sz.-i magyar pénzt találtak stb. – A lengyelországi magyar leletekről Gumovski Marián: A magyar pénz szereplése Lengyelországban a XI. században (N. K. 1905). – A sziléziaiakról Friedensburg: Schlesiens Münzgeschichte. Breslau, 1888. 6. l. – A cseh és morva leletekről Fiala, Ed.: České denáry, 173–182. l. – A horvátországiakról Brunšmid (idézi Luschin: Allg. Münzkunde. 110. l.). – Dannenberg id. m. I. 50–58. l. az Odera m. frankfurti, schwarzowi, berlini, plonski, simoitzeli, sandői (Farőr), piepi (Esthland) és berlini II. lelet magyar érmeiről értesít. – Réthy László több dolgozatában számolt be a Balti-tengermenti, farői, poseni, dániai, porosz, szász, pommerániai, lengyelországi, esthlandi, morvaországi magyar pénzleletekről, Réthy: Corpus Nummorum Hungariae (Arch. Ért. V. 1885. 146–147. l.); Kiadatlan magyar érmek a Nemzeti Múz. Éremtárában (u. ott VI. 1886. 37. l.); Újabb utam az egyetemes magyar éremtári kiadvány érdekében (u. ott VII. 1887. 46–48. l. és 91–92. l.); A margitszigeti árpádkori éremlelet. (u. ott XIV. 1894. 60. l.); II. Géza és III. Béla érmei (III. Béla emlékezete. 1900. 169. l.)

[36] A leletek ismertetését lásd: Horvát István (Tudományos Gyüjtemény, 1834. I. 42–47. l.); Réthy (Arch. Ért. XIV. 1894. 60. l.); Rómer Flóris (Arch. Ért. III. 1870. 206. l. – VII. 1873. 94. l.) és N. Közl. 1903. 90. l., 1905. 72., l., 1908. 102. l., 1912. 141. l., 1914. 52. l. – V. ö. még Hampel József: Újabb tanulmányok a honfoglási kor emlékeiről, Budapest, 1907. 152–153. l.

[37] Gumovski id. m. (N. K. 1905. 87. l.) és Réthy (Arch. Ért. VI. 1886. 37. l.)

[38] Réthy id. értekezései. (Arch. Ért. V. 146–147. l. és VI. 37. l.) Réthy: C. N. H. I. 6. l.

[39] C. N. H. I. 5. és 6. sz. érmek.

[40] Harsányi Pál: Árpádházi királyaink kiadatlan érmei (N. K. 1912, 85. l.) ismertet egy érmet, a melynek előlapja a XI. sz. magyar obolusrajz, hátlapja pedig egy ismert lengyel denár.

[41] A C. N. H. 5–6. sz. a. utánveretek három példányát a Magyar Nemz. Múzeum-ban 0.850, 0.830, 0.730 finomnak találtam.

[42] A jó Karoling-denároknak csak 35.445%-a éri el a törvényes 1.7 g-os súlyt.

[43] A Karoling-pénzlábbal való összehasonlítás végett veszem fel a verésre nem került denárokat is.

[44] Pipin korában a verésre magánosok részéről beadott ezüstből 22 solidus után 1 solidust vontak le illetékképen (v. ö. Inama–Sternegg id. m. I. 2. Aufl. 624., II. 413–414. l. és Soetbeer id. h. IV. 272–273. l.), a mi 4.54%-nak felel meg.

[45] Schoenvisner (id. m. 157. l.), Finály (Erd. Múz. Egyl. Évk. IV.) és mások Szent István I. 32. t.-cz.-ének a Corpus Jurisban levő hibás szövege (16 tinó = LX sol., XL sol. helyett) alapján a pensa aurit 45 denárra tették.

[46] V. ö. erről a XIV. fejezetben mondandókat.