NEGYEDIK RÉSZ: AZ ÚJBABILONI BIRODALOM

ELSŐ FEJEZET: ASSZÍRIA BUKÁSA

MIKOR Assur-ahé-iddin egy alkalommal az arbelai Istarhoz fordult jóslatért, az istennő egyebek közt a következő választ adta: „Fiad és unokád Ninurta isten térdéről fogják a hatalmat gyakorolni”. E jóslat valóban bevált, csakhogy két ellentétes értelemben. Fia, Assur-bán-apli és mindkét unokája állandóan Ninurta, a hadi isten térdén ültek. Assur-bán-apli mint dicsőséget dicsőségre halmozó, mindig támadó hadvezér, a két unoka pedig, mint gyámoltalan, szánalomra méltó kis lélek, aki tanácstalanul és fogvacogva nézi, hogyan tornyosodnak feje fölé a felhők „a négy világtáj” felől, amelyen apái uralkodtak.

Az Assur-bán-apli halála után kitört belső zavarokból – Szin-sum-lísir hadvezér támogatása következtében – a legitim trónörökös, Assur-etil-iláni került ki győztesen. A trónváltozás és a belső zavarok során azonban Asszíria elvesztette minden külső birtokát. Egyedül Babilóniában ült a káld Nabu-apal-uszur (626–605) személyében olyan uralkodó a trónra, aki Asszíria hűbéruraságát legalább névleg hajlandó volt elismerni. A Közép-Mezopotámiában, Szíria-Palesztinában s Kis-Ázsia felé annektált gyarmatok önállósították magukat, sőt a végzet előrevetett árnyaként a médeket egyesítő Dajakku (görögül Deiokes) fia Fravartis (gör. Phraortes) asszír területre is betört. Asszíria a méd dúlást valószínűleg csak azért kerülte el, mert az asszír sógorságot tartó szkiták is beavatkoztak, s a harcokban királyukat vesztett médeket leverték.

Assur-etil-iláni korai halála után rövid időre Szin-sum-lísir ült Asszíria trónjára, majd átadta a hatalmat Assur-bán-apli második fiának, Szin-sar-iskunnak (gör. Sarakos).

Szin-sar-iskun (620–612) alatt azután beteljesedtek Asszíria napjai. Az elkövetkező kétségbeesett harcok azt bizonyítják ugyan, hogy Asszíria még nem akar eltűnni a történelemből; sajnos azonban nem akadt már olyan vezérre, aki a rendkívüli nehézségeket is leküzdő régi energiáit újra feltámasztotta volna.

Asszíria nemzetközi helyzete ez időben valóban rendkívül nehéz volt. Beszorítva a hódításra törő médek és az önállóságra törekvő Babilónia közé, mindössze két szövetségese maradt: ősi ellensége Egyiptom, amely a Szíriáról való lemondás ellenértékeként küld csapatokat és a szkiták, – ha ugyan az umman-manda név mögött valóban ők s nem a manniak rejtőzködnek. Mindkét szövetséges értéke nagyon is problematikus volt.

Mikor 616-ban Nabu-apal-uszur, Bábel ezidőszerinti ura, támadásba kezd, portyázásai először csak részleges sikerrel járnak. Megváltozik azonban a helyzet a médek beavatkozásával 615-ben. Fravartis fia, Hvaksatra (gör. Kyaxares) ez év második felében előbb Ninive ostromához fog, majd itt felhagyva a harcokkal, Assur városát rohanja meg és foglalja el. Nabu-apal-uszur a vállalkozás hírére a médek segítségére siet, de az ostromról lekésik s csak a város romjain találkozik Hvaksatrával. Ez alkalommal „jóviszonyt és szövetséget” kötnek s a szövetség megpecsételésére Nabu-apal-uszur feleségül kéri Hvaksatra leányát fia, Nabu-kudurri-uszur számára.

Ninivére, amelynek erődítményeivel szemben Hvaksatra nem boldogult, gondos előkészítés után csak három év mulva, 612-ben került rá a sor. A nagy körültekintéssel és elszántsággal küzdő szövetségeseknek ez alakalommal sikerült is az ostromot eredményessé tenniök. Az asszírok kétségbeesett védekezésük ellenére két hónapnál tovább nem bírták az ellenállást. A büszke város azután ugyanarra a sorsra jutott, amely addig az asszír seregeknek ellentálló városoknak volt osztályrésze. Feldulták, kirabolták, tűzzel felégették s romhalmazzá változtatták. Szin-sar-iskun pedig, hogy az elfogatástól és kínhaláltól megszabaduljon, palotája lángjai közt keresett menedéket. A büszke város borzalmas sorsa mély benyomást keltett valamennyi ókori népben. A görög hagyomány még századok multán is borzongva és tisztelettel emlegette a hősöket, akik vereségük szégyenét nem bírták túlélni.

A megszűnt asszír birodalom testén a győztesek olyképpen osztoztak, hogy a médek megkapták a Tigristől keletre eső területeket Elám felett s Asszíria kisázsiai gyarmatait, Nabu-apal-uszur pedig a Tigristől nyugatra eső részt, valamint Elámot és Szíria-Palesztinát.

A bábeli uralkodó azonban még nem örvendezhetett a reáeső területek háborítatlan birtoklásának. A Ninivén kívül álló egyik asszír hadsereg vezére, II. Assur-uballit (612–606) néven királlyá tette magát s a parancsnoksága alatt álló hadakkal nyugat felé visszahúzódva Harránba helyezte át Asszíria székhelyét.

Nabu-apal-uszur Ninive eleste után az új asszír vállalkozásnak, úgy látszik, nem tulajdonított különösebb jelentőséget. Csak két év mulva, 610-ben indul Harrán ellen, hogy az asszír hadak maradékait onnan is eltávolítsa. Mikor pedig az asszírok a babiloni seregek közeledtére ellenállás nélkül kiürítik új fővárosukat s egészen az Eufrát túlsó partjára vonulnak vissza, egy kis megszálló csapat hátrahagyása után abban a hitben tér haza Bábelbe, hogy Asszíriát végleg elintézte. Pedig II. Assur-uballit csak időt akart nyerni.

Pszammetik utódja, II. Niku ugyanis hatalmas egyiptomi hadsereggel készülődött szövetségese támogatására s a maga szíriai érdekeinek biztosítására. E hadsereg 609-ben jelent meg Palesztinában, ahol egyedül a judai Jósijá kísérelte meg a felvonulás megakadályozását. Hiába volt a fáraó figyelmeztetése, hogy ne késleltesse feleslegesen katonái előnyomulását. A függetlenség mámorában elkapatott Jósijá Megiddónál hadsereggel fogadta az egyiptomiakat (609). Az ütközet sorsa, miután Jósijá nyíltól találva halálosan megsebesült, természetesen rövidesen eldőlt s az egyiptomi hadsereg zavartalanul folytatta útját észak felé.

Az egyesült asszír-egyiptomi hadak azután Gargamis táján átkeltek az Eufráton s ostrom alá fogták Harránt. Míg a fölmentő babiloni csapatok meg nem érkeztek, a város helyőrsége vitézül tartotta magát, Nabu-apal-uszurnak azonban még három évig kellett harcolnia, amíg az élethez makacsul ragaszkodó Asszíria hadserege véglegesen megtört (606).

Ezzel az Asszír birodalom eltűnt a történelemből. Hogy egy ily hatalmas államszervezet máról-holnapra, úgyszólván nyom nélkül feloszolhatott, annak a birodalom természete volt az oka. Asszíria már évszázadok óta megszűnt nemzeti állam lenni s az asszír nép már régen beolvadt az egész Keletet elárasztó arámi lakosságba. Asszír nyelven hosszú ideje csak a feliratokat s jogi okmányokat írják. Sőt az utóbbiakon az ékiratos szöveg mellett gyakran arámi nyelven, tintával írt arámi betűkben is olvasható, hogy miről van bennük szó. Asszíria fogalmának egyetlen tartalma ezidétt a – nyelvre, fajra heterogén eredetű és érzületű s csak katonai fegyelemtől összetartott királyi hadsereg volt s ennek a hadseregnek a megsemmisülésével meg kellett semmisülnie annak a földrajzi és politikai fogalomnak is, amelyet az Asszíria név jelentett.