Keresztyén hitünknek ágazatja tartja, hogy amely Krisztus alázatos születésével, gyarló és kereszt alá vettetett testben e világra jött váltságunkért: világ végén, nagy hatalommal és dücsőséges felséggel, másodszor jő hozzánk; hogy törvényt látván, megítílje és utolsó sentenciájával érdemek szerént boldogítsa vagy kárhoztassa az embereket. Az első jövetelben elrejtetett az ő színének dücsősége: utálatosnak és minden embereknél alábbvalónak tetszett. De a másik jövetele az Atyaistennek dücsőségével teljes lészen. Az első jövetelben egy büdös istállóban, egy alkalmatlan jászolban volt helye. De a másik jövetelben királyi székben, fényes felhőben láttatik. Az első jövetelben ökör és szamár volt udvarlója, de a másik jöveteliben, valamennyi angyalok vannak mennyországban, mind körüle forognak. Az első jövetelben csak Mária és József voltanak mellette, de a másik jövetelben sok ezer szentek szolgálnak néki. Sőt amint Zakariás mondja: valamely szentek voltak világ kezdetitűl fogva, mind véle lésznek, assessori* lésznek, hogy ítílőszékben ülvén ítíljék a gonoszokat. Az első jövetelben oly szelídnek látszott, mint a bárány, ki csak száját sem tátotta öldöklői előtt. De a másik jövetelben olyan lészen, úgymond Ozseás, mint az oroszlán vagy medve, mikor elragadják kölykeit. Tekintete emésztő láng, szava kétélű pallos, nyelve emésztő tűz lészen. Az első jövetelben nem kiáltott, nem feddődött, nem volt kedvetlen és háborgó. De a másik jövetelben verekedő lészen, és akkor kezdetik az ő haragja. Mert mindaddig tűr és szenved: akkor osztán ordítva szól, mint a szülő asszony fájdalmában. Azaz: valamennyi ostorral csapkodta Isten a világot, mikor tűzzel, vízzel, karddal, éhséggel és döghalállal rontotta; mindazok csak tűrések és hallgatások ahhoz képest, amint kimutatja haragját az utolsó ítíletben.
Errűl a két jövetelrűl emlékezteti e mai napon az anyaszentegyház az ő fiait, mikor advent első vasárnap, az utolsó ítíletrűl olvas evangéliomot. És bizonyára felette szükséges, hogy mind a két jövetelrűl együtt emlékezzünk. Mert hogy az első jövetelnek alázatossága meg ne kisebbítse bennünk isteni felségének böcsületit; hogy az első jövetelben mutatott irgalmasság bizodalma az isteni félelmet ki ne gyökerezze szívünkből; hogy az ítéletnek rettenetessége kétségbe ne ejtse gyarlóságunkat; hogy a szeretetnek és félelemnek duplázott kötelével vastagabban vonassék akaratunk az isteni szolgálatnak serénységére: igen kívántatott mind a két jövetelnek egybekapcsolása.
De mivel ebben a rövid órában mind a kettőre nem terjeszthetjük tanúságunkat: másszorra hagyván az első jövetelnek mélységes titkait, szóljunk csak a második jövetelnek, az utolsó ítíletnek súlyosságárúl. És minthogy elöljáró jeleit az ítíletnek másszor megmagyaráztuk, két dologra határozom mostani tanúságunkat: Elsőben az ítílő bíró előtt való számadásrúl szólok. Másodszor az utolsó sentenciának és törvénymondásnak rendit említem: hogy ezekkel mind az üdvösséges félelemre, mind a szent életnek szorgalmatosságára, foganatoson indíttassék lelkünk. Légyetek hallgatásban.
Noha mind az ítíletnek előljáró jelei, mind az Úr Krisztusnak dücsőséges jövetele kimutatja, mely félelmes és rettenetes az utolsó törvény: de az számvétel és sentencia, mellyel a törvény végeződik, sokkal világosban ismérteti.
Első félelmes dolog az utolsó ítíletben az, hogy a felséges Isten minden titkos bűneinket és elrejtett álnakságinkat világ eleibe terjeszti, hogy mindenek bizonysági légyenek az ő igaz ítíletinek. Azért mihent Krisztus szép, fényes felhőben azon a helyen megjelenik, melyen e világban fáradott és munkálkodott, tudniillik az Olajfák hegyén, amint Zakariás próféta jelenti. Ezen hegy alatt, a Josafát völgyében egybegyűjtetnek, úgymond Joel próféta, minden nemzetségek: nagyok és kicsinyek, urak és szegények, királyok és nemtelenek, valakik világ kezdetitűl fogva voltanak. Mindeneknek a Krisztus ítílőszéki eleibe kell állani, és valamit cselekedtek, mind ítíletre vitetik. Amit gondolunk és elménkben képezünk, amit elszánunk és végezünk magunkban amit szólunk és mívelünk, azt az Isten cikkelyenként minden körülálló részeivel számtartó könyvébe írja és feljegyzi. Nem papírosból csinált könyvbe, mely megéghessen, szakadozhasson, hanem két állandó könyvbe írja.
Első könyv az Isten emlékezésének változhatatlan tudománya. Azért mondja Szent Dávid, hogy: legkisebb fogyatkozásunk Isten szeme előtt vagyon, Isten könyvébe íratik. És ha meg nem számlálja, aki lopásra vagy egyéb latorságra mégyen, hányszor lépik: de Isten lépésünket is számban vészi és írton írja könyvébe. Mi fel nem írjuk minden dolgainkat, de felírja az, aki mind tanú s mind bíró lészen.
Második könyv a mi tulajdon lelkiisméretünk. Mert az Isten mondása szerint: a mi bűneink vasvesszővel íratnak szívünkbe, mint valami könyvbe. És noha most bétéve vagyon ez a könyv, és nem látszanak a sok rútságok, melyeket beléje írunk: de az ítéletkor megnyitja Isten ezt a könyvet. Mert Szent Pál apostol azt mondja, hogy mindnyájan általláthatók lészünk, mint a kristály; fényesek lészünk, mint a tükör: úgymond minden embernek szűve és lelkiisméreti voltaképpen megismértetik mindenektűl, és mindennek a maga gondolati vádolói és bizonysági lésznek maga ellen. Minden cselekedetink olyanok lésznek akkor, mint a fényes nap, melyet mindnyájan egyaránt látnak, mivel az Istennek jelenléte világossá tészi a setétségben elrejtett dolgokat, és kinyilatkoztatja a szűveknek magában tartott titkos tanácsit.
A házban levegőég sűrűn teli apró porocskákkal, de ezeket különben nem látjuk, hanem amely lyukon bészolgál a verőfény sugára. Télben a hó mind ganéjt s mind tiszta földet béfed; de mihelyt a verőfény elolvasztja a havat, mind rútsága s mind szépsége kitetszik annak, ami béfedetett volt: úgy az ítíletkor kinyilatkoztatja Krisztus, amit most nem látunk. Nincs oly rejtett titok, mely akkor ki ne tudódjék, mert kinek-kinek vádolója a maga saját vétke lészen, úgyhogy a Sibilla* mondása szerént, mindeneknek minden cselekedetek, mindenek előtt nyilván lésznek.
Ezek ama két könyvek, melyekrűl Dániel mondja, hogy megnyittatnak az ítíletkor, és amint Szent János írja, ezekből a könyvekből ítíltetnek az emberek cselekedeti, aszerént, amint ezekben írva találtatik. Nem talál bezzeg akkor Ádám fügelevelet, mellyel mezítelenségét fedezgesse, és ha most valami színnel mentegetjük is vétkeinket: de mihent Isten eleibe kerülünk, mezíteleneknek ismérjük magunkat. Mert az Isten minden fajtalan undokságokat, minden rút gyalázatokat, minden titkos csalárdságokat és szemérmes vétkeket délszínre hoz*, és szem eleibe terjeszt. Azért Ezekiel próféta azt kiáltja, hogy minden fajtalanokat előállat, mezítelen vetkeztet, szemfény alá veti minden gyalázatos kisebbségeket, hogy pironkodjanak egész világ előtt, kik Isten előtt nem szégyenlették undokságokat. És amint Szent Basilius+ írja: Mindenek úgy mutatódnak, amint voltak; mintha minden cikkelyek és körülálló dolgok egy táblán kiírattak volna.
Gondold meg, keresztyén ember, mit éreznek akkor magokban a bűnös emberek, mikor megtekintik, hogy egész világ előtt Istennek angyali előtt, legtitkosb vétkei kitudódnak? Mikor fejek felett látják az igaz bírónak haragját, mellettek a vádoló Sátánnak agyarkodását, alattok a szája-nyitott pokolnak rettenetességét; és eszekbe veszik, hogy el nem rejtezhetnek, el sem futhatnak, mentséget sem találnak. Mikor meggondolják, hogy a bíró mindenható, kinek ellene nem állhatnak; hajolhatatlan, kit meg nem engesztelhetnek; véghetetlen bölcsességű, kit meg nem csalhatnak.
Boldog Isten, mely nagy píronság*, minémű gyalázat lészen, mikor ennyi szem előtt orcánkra térülnek undokságink! Találkoznak oly balgatag szemérmetesek, kik inkább akarnak örök kárhozatra jutni, hogysem a gyónásban, egy ember előtt nagy titkon kimondják ocsmányságokat. Mi lészen tehát, mikor az egész világ előtt mindenek kinyilatkoznak? Vajon ha most a prédikációban közületek egy jó hírű-nevű személynek valamely nagy titkos és szemérmetes ocsmány vétkét szemére vetnék, nem halna-e meg szégyenletében? Mi lészen tehát, mikor mindenek előtt kitudódik vétkünk? Édes atyámfia, mikor az ördög, a test, a világ kísztet* gonoszra, jusson eszedbe, hogy az egész világ előtt tudva lészen, amit mívelsz, és ezzel a gondolattal fojtsd meg a gonosz kísírteteket.
Az igazak vétkei kitudódnak bezzeg akkor, miképpen most az Evangéliumból, Szent Péter, Szent Pál, Mária Magdolna és egyebek vétkei világ eleibe terjesztetnek: de ebből semmi szégyen és szomorúság, semmi gyalázat és kisebbség az igazakra nem fordul. Mert miképpen a harcon és tengeren való veszedelmes állapatokból mikor kimenekedünk, örömmel gondolkodunk és beszélgetünk azokrúl; úgy a világi fogyatkozásoknak emlékezeti szemérmet nem szerez a szentekben, sőt örvendeznek azon, hogy az ő sebhelyeknek látásából a mennyei orvosnak bölcs kegyelmessége dücsőíttetik: kimondhatatlan vígasságok lészen azon, hogy penitenciát tartottak, hogy bocsánatot nyertek, hogy az üdvösségnek nyugadalmára jutottak. Látják, hogy az esésekből az Istennek irgalmassága és igazsága ismértetik, a Krisztus halálának méltósága dicsírtetik. És mivel az ő rút sebek helye az ártatlan báránynak drága vérével megmosatott és zománcoztatott*, minden rútság távul vagyon tőlök. A gonoszoknak pedig nagy kínokra lészen, hogy azokat mennyországban látják, kik nagyobb vétkekben találtattak, de penitencia által kitisztultak: holott ők restségek vagy gonoszságok miatt, bűnökben bűzhödtek.
Második rettenetes dolog az utolsó ítíletben: az igaz bírónak sentenciája. Mert minekutána kinyilatkoznak és megismértetnek minden emberek cselekedeti: miképpen a teremtéskor elválasztá Isten a világosságot a setétségtűl; miképpen az Izráel fiait kétfelé szakasztá az Áldásnak és Átkozásnak hegyén: úgy az igaz pásztor elválasztja a juhokat a kosoktúl; amazokat jobb felől, ezeket bal felől helyhezteti; amazok Krisztus eleibe ragadtatnak a levegőégbe, amint Szent Pál írja, ezek pedig a földön hagyatnak. Oh, mely nagy szégyennel, sőt dühösséggel és irígységgel földhöz veretnek akkor a gonoszok, mikor fejek felett látják, akiket most láb alá tapodnak! Vajon mint gondolod, hogy mond amaz úr, ama dúsgazdag, mikor látja, hogy alacsonyb szolgája, elvetettebb rabja eleibe állapodik? Akkor teljesedik bé, amit a bölcs monda a gonoszokrúl, hogy ezen a hirtelen változáson megrémülnek és ordítással azt kiáltják: Ihon akiket mi csúfoknak tartottunk, Isten fiai közé számláltattak. Mi tehát útavesztett balgatagok, heába bolyongottunk és fáradtunk a hamisság útján. Az igazak pedig kimondhatatlan vigassággal teljesek lésznek.
Akkor osztán Krisztus az igazakhoz fordulván, víg és kegyes ábrázattal, így szól nékik: Jöjjetek én atyámnak áldottai, bírjátok az országot, mely világ kezdetitűl megkészíttetett néktek. Oh, szép szók! Oh, dücsőséges igék! Oh, boldogok, akiknek ezek a szók mondatnak! Melyek annyit tésznek, mintha így szólana nékik a Krisztus Jézus: Édes fiam, mivel az én szómat és hivatalomat hallottátok, mikor a szent életre, mikor az én követésemre hítalak; most immár jöjjetek, és dücsőségemben részesüljetek. A sárkányok fészkéből, a párducok barlangjából, a világi sok veszedelmekből és ínségekből, jöjjetek a koronára és jutalomra. Ti, akik énvelem megmaradtatok kísírtetimben, akik engemet követtetek erkölcsökben, jöjjetek énhozzám, hogy ott legyetek, ahol én lészek. Ti vagytok az én atyámnak áldotti, mert nem földi jókkal, hanem minden lelki és mennyei áldomásokkal teljesek vagytok. Megmásolhatatlan áldomással, örökkévaló áldással, mindenekkel, valamiket kívánhattok; teljesek lésztek ennek utána. Azért, mivel az Isten áldása gazdagítja embert, bírjátok a mennyországot.
Oh, áldott ország! Oh, véghetetlen ország! Nem földi ország, mely változandó, múlandó, kevés ideig tartó, és mindenkor sok félelemmel és fáradságos bajvívással rakva, hanem: nyugodalmas, állandó, örökké maradandó mennyei ország. Mindnyájan királyok lésznek, akiknek ezt az országot adja Krisztus, és azért mondja Szent Pál, hogy országra híja Krisztus az övéit, mikor azt ígéri, hogy valakik győzedelmet tésznek a bűnökön, azokat királyi székibe ülteti, fényességes koronát tészen fejekbe, úgy, hogy őmagok nagy vígan azt mondhassák, amit Szent Jánosnál olvasunk, hogy ők uralkodnak a földön. És noha ily sokan bírják azt a királyságot: de mindnyájan megelégesznek és nyúgodalmas bátorságban lésznek. Mert az az ország véghetetlen, gazdagságinak sokaságával és birodalmának határával. A mennyei királyoknak egy szűvök, egy akaratjok, egy kívánságok lészen, és a tekéletes szeretet által ki-ki úgy örvendez egyebek dücsőségén, mint tulajdon magáén. Azért nem csuda, hogy egy országban mindnyájan királyok lehetnek. Oh, ki nagy bolondság, ily nagy dücsőséget megvetni, e világ gazáért! Oh, mely nagy vakság a mennyei királysággal nem gondolni, hanem e földi koldusságon akadozni!
Okát mondja Krisztus, miért adja ezt az országot választottinak: Mert éheztem, szomjúhoztam, mezítelen voltam, fogva voltam az én szegényimben, koldusimból és ti segítettetek engemet. Látjátok-é, keresztyének, mely kicsiny dologgal nyerhetitek üdvösségteket? Értitek-e, mely könnyű az ítélőbírónak sentenciáját lágyítanotok? Adjatok alamizsnát a szegényeknek! Meg ne utáljátok a szűkölködőket, sőt keressétek őket, mert ők fogadnak titeket az örök hajlékokba! Oh, áldottak az irgalmasok, kik ily nagy irgalmasságot nyernek az utolsó napon!
Az igazak törvénye után, Krisztus nagy haraggal és kemény tekintettel a gonoszokhoz fordul, és amint Ézsaiás írja, miképpen szoktak a harcon kiáltani, miképpen a szülő asszony fájdalmi között szokott ordítani: úgy szól nékik. Ezt a szózatot rettenetes mennydörgésnek, kétélű pallosnak, emésztő tűznek nevezi a Szentírás. És amint Krisztus urunk előnkbe adta, ezek lésznek a rettenetes szók: Menjetek el tőlem, átkozottak, az örök tűzbe, mely készíttetett az ördögnek és az ő angyalinak!
Oh, szörnyű és szomorú sentencia, melyben az örök kárhozatnak kínja foglaltatik! Ti átkozottak minden áldásoktúl megfosztattok: mennyországból kirekedtek, Istennek színe látására nem juthattok, Isten szerelmétűl és dücsőségétűl távul lésztek, és ezeknek reménységétűl teljességesen megüresedtek. Átkozottak! Én tiérettetek emberi testbe öltöztem, sok nyomorúságokat szenvedtem, gyalázatos halállal megölettem; valamit kellett üdvösségtekért cselekednem, megcselekedtem. Ti pedig, embertelen latrok, jóvoltomért bosszúsággal illettetek, irgalmasságomat nem vettétek, árulóim voltatok. Sokszor hítalak és kezem kiterjesztve jártam utánatok, de mint az áspiskígyók, bédugtátok fületeket. Az átkot szerettétek, és nemcsak külső cselekedettel átokba öltöztetek, hanem, mint a vizet, úgy ittátok az átkot, mely ugyan csontotokba avatott. Azért átkozott a ti lelketek, mely vétkezett; átkozott testetek, mely társ volt a gonoszban; átkozott minden érzékenységtek, mely szolga volt az istentelenségben. Menjetek el tőlem! Örökké ellégyetek szerelmem nélkül, melyet megutáltatok; barátságom nélkül, mellyel nem gondoltatok; mennyei boldogságimnak folyami nélkül, melyeket e világ moslékáért hátravetettetek. Menjetek el éntőlem, aki minden vigasztalásnak, életnek, dicsőségnek kútfeje vagyok, és maradjatok örökké vigasztalás nélkül, künnyebbség és nyugalom nélkül.
De hová mennek, uram, ha tetőled elmennek? Az örök tűzbe és tömlöcbe, hogy ott nem tíz vagy húsz esztendeig, hanem testestül lelkestül örökké égjenek és kínlódjanak: hogy akik testeket Isten akaratja ellen kínyeztették a földön, kedvek ellen kínoztassanak a tűzben. Akik az ördöghöz ragaszkodtak, véle barátkoztak, néki szolgáltak életekben; azokkal együtt légyenek a kárhozatban: akiket követtenek bűnökkel, ezekkel együtt kínlódjanak pokolban. És mivel a véghetetlen Isten ellen vétettek, véghetetlen légyen kínjok.
Oh, tűz! Oh, örökkévaló tűz! Mely rettenetes a te emlékezeted! A szent doktorok mondják, hogy a mi tüzünk olyan a pokol tüzéhez, mint az írott tűz a valóságoshoz. Mindazáltal, aki a mi tüzünkben esztendőt élne vagy bárcsak egy napot, mely szörnyű kín volna! Ki maradhat tehát közületek az örök égésben? Keresztyének! Mikor errűl a tűzrűl gondolkodom, nem csudálom, hogy a régi szentek barlangokban rekeszkedtek, holtok napjáig kemény penitenciát tartottak, vízzel, kenyérrel éltenek. Sőt azt csudálom, hogy mindnyájan ezt nem cselekesszük: mert nincs e földön oly kín és oly gyötrelem, melyet teljes életünkben viselnünk nem kellene, az örök tűznek eltávoztatásáért. Egyik ujjoddal nyúlj a tűzhöz egy kevéssé, lásd, mint tűrheted. Hát az ördög társaságában, sőt rettenetes hóhérságában, mint maradsz az örök tűzben?
Okát adja Krisztus ennek az iszonyú sentenciának. Mert éheztem (úgymond) az én szegényimben és ennem nem adtatok; szomjúhoztam és innom nem adtatok, jövevény, mezítelen, beteg voltam és engemet nem segítettetek. Keresztyének! Semmivel úgy meg nem ismertette Isten a bűnök ellen való haragját, mint ezzel a kárhoztatás okával. Minden bűnök között legkisebbnek tartják ez emberek a jónak elhagyását, és a mostani gonoszságban merült világnak szokása szerént; aki él nem vonsza erővel, tolvajul, kóborlással a másét, hanem csak a magáét takargatja, azt ugyan szentnek tartják. De ládd-é, Krisztus az ítíletben nem említi ama cégéres vétkeket, hanem csak azokat számlálja, melyeket az emberek eszekbe sem vesznek, vétkeknek sem tartanak: hogy ebbűl megértsük, mennél inkább kárhoztat a nagyobb vétkekért. Ha az irgalmas Istennek igaz ítíleti örök pokolra méltónak találja az adakozásnak elmúlatását, ha azért maga elől elveti, ördögökhöz hasonlatosokká tészi az kárhozottakat: mit ítíl a ragadozásrúl, nyúzás-fosztásrúl, szegény emberek vére szopásárúl? Ha örök tűzre veti, aki ruhát nem ád a mezítelennek, ételt nem ád a szűkölködőnek: mit mível azzal, aki tagolja, sebesíti, öli, fosztja atyafiát? Aki tisztességét kisebbíti, ágyasházát fertézteti felebarátjának? Ha ily sanyarú kínnal bünteti, aki felebarátjának halandó testét nem táplálja: vajon mivel ostorozza azokat, kik a lélek veszedelmét nem szánják, sőt hamis tanításokkal, gonosz példájokkal, vétkekre való ingerlésekkel lelkeket vesztenek? Végezetre, ha így ostorozza azokat, kik elmúlatják a szegények segítését: mint bünteti azokat, kik igyenesen Isten ellen vétkeznek, hitetlenségben, babonában, káromlásban, szentegyház-rontásban és több hasonló vétkekben?
Ki tudná megmondani, mely szörnyű dühösséggel, mely iszonyú ordítással, mely keserves szűfogással jajgatnak, siránkoznak a gonoszok, hallván az örök átoknak sentenciáját? Júdással együtt földre dőlének a zsidók, mikor azt mondá nékik Krisztus: Én vagyok! Mit mivel amikor ítíl, ha ezt cselekedte, mikor ítíltetett? Mentül inkább leomolnak a gonoszak, mikor ezt az Isten Fiának mennydörgését hallják? Ki tudná meggondolni, minémű fogcsikorgatással és dühös haraggal erősítik és magok fejére kiáltják ezt az átkot, melyet Krisztus urunktúl hallanak? Megátkozzák a napot, melyen születtek, az emlőt, melyet szoptak, az órát, melyben vétkeztek. A lélek gyalázza és iszonyú ordítással szidalmazza a testet, melynek kedvéért és gyönyörűségéért örök kárhozatra vettetik, és keserves sírással azt mondja néki: Oh, te ezer átokra méltó, utálatos, rút test! Nem társom, hanem áruló ellenségem voltál, ki engemet Isten haragjába hoztál! Oh, átkozott test, mely semmit nem akarál szenvedni: böjtöléssel és egyéb sanyargatásokkal nem akarád engesztelni Istenedet! Átkozott légy örökké, aki engemet is átkozatba ejtettél. Viszontag a test szörnyű átkokkal rútalmazza a lelket, hogy őtet szájára bocsátotta, zabolán nem hordozta, okossággal nem vezette, hanem balgatagul kedvezvén néki: mind magát, s mind testét elvesztette.
Akkor a fiak, úgymond a bölcs, átkozzák az atyákat, kik őket kínyesen nevelték, kedvekre bocsátották, gazdagon hagyták, és kincsekkel veszedelemre vitték. Az atyák átkozzák a fiaikat, kiknek hogy értéket hagyhassanak, magok lelkét elvesztették. Az anya leányát, leánya anyját, az ura feleségét, felesége urát átkozza, pöki, fogával, mint dühös eb, rágja; hogy oka és eszköze volt kárhozatjának. Ettűl a gyűlölséges átkozódástúl soha meg nem szűnnek, és a bölcs mondásaként: csak jó Szóval való vigasztalások is soha nem lészen.
Mikor ily siralmas átkozódásokkal kárhoztatják magokat a gonoszok, felkiált az Isten angyala: Pokolbéli hóhérok, ragadjátok a gonoszokat, hogy az Isten dücsőségét ne lássák, akik a szentek földjén latrul éltek. Szálljon reájok a halál, és elevenen menjenek pokolba. Ezekre a szókra megnyílik a föld, mint Córe, Dathán, Abiron alatt, és elevenen pokolra vettetnek.
Igaz ítílő, szent Isten, itt vágj, itt égess engem, hogy örökké ne égess! Itt ostorozzad bűneimet, hogy örökké ne ostorozzad! Édes Megváltóm, ki énérettem átokká lettél a keresztfán, magadra vévén a törvénynek átkát, hogy engem a bűnnek és örök büntetésnek átkátúl megmentenél: nyújtsad most irgalmasságodat, hogy reám ne szálljon a te haragodnak átkozatja!
Keresztyének! Rettenetes az Isten kezébe akadni. Félelmes az ítíletnek várása, úgymond Szent Pál. Azért noha Szent Jób azt mondja, hogy az ő szűve teljes életében semmivel nem vádolta őtet: mindazáltal szünetlen félt az Isten ítíletitűl, mint feje felett lévő tengeri haboktúl. Szent Pál azt írja, hogy: semmi vétket nem ismér magában, de mivel Isten, aki őtet ítíli; nincs bátorsága. Szent Dávid mennyiszer kiáltja: Ne menj, Uram ítíletben a te szolgáddal! Rettegtem én mindenkor a te ítíletidtűl. Ama jámbor Szent Agathon remete, mikor halálának óráján reszketne, és kérdenék okát félelmének: Különb, úgymond, az Isten ítíleti, és különb az embereké. Az Isten ítíletiben az igazak is alig üdvözülnek. Mint maradnak tehát a gonoszok? De ez a világi feslettségnek gyökere; ez az üdvösség dolgaiban való restségnek kútfeje; ez minden fogyatkozásinak eredete, hogy ezt az utolsó ítíletet, eleven hittel nem hisszük. Mert ha hinnők, úgy rendelnők életünket, hogy akkor bátorságosok lehetnénk. Ébredjetek, keresztyének és ne vétkezzetek! Mert amint Boëtius írja: Nagy kötelességünk vagyon a jámborságra, mivel a mindent látó bírónak szeme előtt forog cselekedetünk. És amint Szent Ágoston+ írja: Akármelyikünk cselekedetire úgy vigyáz; mintha egyébre nem volna gondja. Ha most magunkat megítíljük, nem ítíltetünk. Azért tegyünk törvényt magunkra, vétkesítsük magunkat, sirassuk most bűneinket, hogy akkor ne sírjunk, mikor a világ előtt bűneink kitudódnak, mikor az utolsó sentencia kiadatik: hanem igazakkal örüljünk és vigadjunk örökkön-örökké. Amen.