Aki fínyesen akarja látni az kálvinista tanítók álnokságát, egyéb tükört bár ne keressen ennél az Orvosság eleibe függesztett Beszédnél. Abban vagyon pedig ennek az tekéletlen álnokságnak gyökere s fondamentoma, hogy noha elszámlálja az nevevesztett kálvinista, amit Bonaventura+ Boldogasszonynak tulajdonít az ő zsoltáriban, és azt is feljegyzi, hogy Pázmány Péter az Kalaúz-ban mentegeti Bonaventurát: de azért sem azt fel nem jegyzi, minémű értelemmel tulajdonítja azokat Bonaventura+ az szeplőtelen Szűznek, sem pedig az Kalaúz mentségét elő nem hozza. Mert veszi eszében, hogy ha ezeket kifejezné, semmi helye nem lehetne káromkodásának, és színt sem adhatna annak az reánk kérődött hazugságnak, hogy mi az isteni méltóságnak valami részét Boldogasszonyra hárítanók.
Ezt hogy nyilvábban megmagyarázzam, te légy bíró, Alvinci Péter, és Istennek tartó lelkedre mondd meg igazán, ha nem álnok, tekéletlen, patvarkodó ember-é; aki tudván és elszánt szándékkal felebarátjának szavát különb értelemre csigázza, hogysem amint értette s magyarázta, aki szólott? Nem cigány-é, aki tudja, micsoda értelemmel szólott az ő atyafia, és látván, hogy gyűlölségben nem hozhatja, ha mondása mellé veti értelmét is, eltitkolja és elnyegi az ő magyarázatját: csak oly szavait kapja, melyeket gonoszra is magyarázhatni. Az Ruben fiainak oltár-csinálását, melyrűl elébb emlékezém, jóra s gonoszra is magyarázhatták az emberek, mivelhogy az oltárépítők szándékából és igyekezetiből függött ennek jó vagy gonosz volta. De minekutána erős hittel megesküvének, hogy ők nem áldozatra, hanem az Istenhez való kötelességeknek jelére emelték azt az oltárt, bizony nagy tekéletlenség lött volna, ha valaki csak az oltáremelést forgatván, az oltárcsinálóknak igaz mentségét elhallgatván, gyűlöltetni akarta volna az ártatlanokat. Szinte így bánik mivélünk az beszédszerző kálvinista. Tudva és szántszándékkal eltitkolja az mi igaz értelmünket és mentségünket, hogy színesb módja lehessen gyalázásunkban. Mivelhogy ha az mi igazságunkat is előhozta volna, okot nem kaphatott volna az mi szidalmunkra.
Előhozza beszédében, hogy Bonaventura+ Boldogasszonynak azt mondja, hogy bűnt bocsát: megelevenít: megújít: megengeszteli az Istent; de melléje nem veti, hogy mind Bonaventura+ s mind az több katolikus doktorok ezeket és több hasonló cselekedeteket nem oly formán tulajdonítnak Boldogasszonynak, mintha maga erejével és tehetségével ezeket cselekedhetnéje, hanem csak úgy, hogy ezeknek megnyerésére könyörgésével, szent fia előtt való esedezésével, alázatos imádságival segíti az híveket. Az Istennek pedig sokkal különb formán, nagyobb és felségesb méltósággal tulajdonítjuk mindezeket; úgymint akirűl vallást tészünk, hogy az mi üdvösségünknek, igazulásunknak, újulásunknak legfőbb és mástúl nem váró oka, megszerzője, alkotója. Mihent ezt az mi értelmünket és megmagyarázásunkat feljegyzette volna az kálvinista, ottan ő maga megtapasztalta volna, hogy semmi isteni méltóságot, erőt és tulajdon cselekedetet nem tulajdonít Bonaventura+ az szeplőtelen Szűznek.
Ha valaki ezt az kálvinista prédikátor cigányságát akarná követni, és csak az szókon akadozna, de azoknak értelmét elnyegné, szinte olyan formán bálványozóvá tehetné az prófétákat és apostolokat, mint szinte minket bálványozóvá akar tüntetni szemfényvesztésével ez az kálvinista darab. Mert az ő bizonyításának nyomát követvén, ilyenformán okoskodhatnék:
Az bűnök bocsánatja, az megigazítás, az üdvözítés, az szűvnek vizsgálása nem egyebet illet, hanem az Teremtő Úristent.
Szent Pál apostol pedig, Szent János, Szent Lukács, Salamon és az több szentek ezeket az cselekedeteket az emberekkel közlötték. Mert Szent János azt írja, hogy akiben reménység vagyon, megszenteli magát: Qui habet hanc spem, sanctificat se.* Qui timent Deum, sanctificabunt animas suas.* Szent Pát azt írja Timotheusnak, hogy ő üdvözíti magát és egyebeket is: Attende doctrinae, hoc enim faciens et teipsum salvum facies, et eos, qui te audiunt.* Ezekiel azt írja, hogy aki bűnéből kitér, megeleveníti az maga lelkét: Cum averterit se impius ab impietate sua, et fecerit iudicium et iustitiam, ipse animam suam vivificabit.* Urunk azt mondja, hogy az apostolok bocsátják meg az ember bűnét: Quorum remiseritis peccata, remittuntur eis.* Sámuel azt mondja, hogy Saulnak minden szűve gondolatját tudja: Omnia quae sunt in corde tuo, indicabo tibi.* Sok több hasonló dolgok vannak az Szentírásban. Vajon, kálvinista uram, ezekért babonás és bálványozó írásnak mered-é mondani az próféták és apostolok írásit? Ha ezeket megmented, és méltán s igazán is mented minden bálványozástúl, mivelhogy nem oly formán, sem oly módon tulajdonítják az lélek üdvösségét, az megszentelést, az bűnbocsátást embereknek, mint az Istennek; hanem sokkal is alábbvaló rendben, úgymint eszközöknek, szolgáknak, Isten után dolgosoknak az üdvösség és szentség szerzésben: mi az oka, hogy ugyanezenformán nem mentheted bálványozástúl Bonaventurának hasonló mondásit? Bezzeg kálvinista eszesség volna, ha bálványozókká akarnók tenni az prófétákat és apostolokat, mivelhogy sok helyen teremtett állatnak adják még azt is, amit az Szentírás csak egyedül az Istenhez illendőnek mond lenni. Vajon nem azt mondja-é az Szentírás, hogy egyedül az Istennek adassék tisztesség és dücsőség; hogy csak az Isten jó; csak ő kegyes; csak ő az mi atyánk és mesterünk? Nem azt parancsolja-é az szent Isten, hogy egyedül önéki szolgáljunk? Mindazáltal az próféták és apostolok ezeket teremtett állattal is közölték. Tisztesség és dücsőség, úgymond Szent Pál, mindennek, valaki jót cselekszik. Másutt az embereknek való szolgálatot javallja. De mivelhogy nem oly méltósággal és böcsületes tekéletességgel illenek ezek az teremtett állatokhoz, mint az Istenhez, igazán mondja az Szentírás, hogy csak egyedül Istené az tisztesség, dücsőség; az is igaz, hogy Istenhez illendő szolgálattal csak szinte őnéki kell szolgálnunk.
Aki azért csak szinte az szókra néz és azoknak értelmét nem tekinti, szinte úgy bálványozókká teheti az prófétákat és apostolokat, mint szinte minket bálványozókká akar tenni az beszédes kálvinista. Aki pedig nemcsak egy vagy két szót kap elő, hanem annak értelmét is megtekénti: szinte úgy megmentheti Bonaventurát az bálványostúl, miképpen menti Szent Pált, mikor magárúl Timotheusrúl azt írja, hogy ők az embereket üdvözítik: Omnibus omnia factus sum, ut omnes salvos faciam. Teipsum salvum facies, et eos, qui te audiunt.**
Tudta jól ez a beszédcsináló kálvinista, és az Kalaúz-nak feljegyzett helyén jól megolvasta, hogy az katolikusok, akárminémű szókkal és formákkal kérnek is segítséget az szentektűl, soha egyebet őtőlök nem kérnek, hanem csak azt, hogy könyörgések által nyerjenek Istentűl egészséget, üdvösséget, lelki és testi jókat. Azt is jól tudta, hogy noha Szent Bonaventura+, botránkozástúl nem félvén (mivelhogy az Calvinus+ és Luther+ pártosi még akkor nem születtek vala, az katolikusok pedig mindnyájan megtanulták vala, hogy Boldogasszonytúl és az több szentektűl semmit egy ebet nem szabad kérni, hanem hogy könyörgések által nyerjék meg Istentűl, amit kívánunk), kerülő beszéd nélkül Boldogasszonytúl kérte mindazokat, valamiket az ő könyörgése által Istentűl akart nyerni. Mindazonáltal ő maga is, Bonaventura+; világoson kifejezte és megmagyarázta, hogy ezeket nemkülönben kívánja az Szűztűl, hanem csak úgy, hogy imádkozásával Istentűl megnyerje, amint ezt az beszéd-szerző is feljegyzette az ötödik zsoltárnak ötödik versében. Holott így könyörög Bonaventura+: Mosd el, ó; szent Asszonyom, az te esedezésed által, minden vétkeinket.
Ládd-é, hogy nem úgy kéri az bűnnek bocsánatját Boldogasszonytúl, mint az Istentűl szoktuk kérni! Vajon s isteni méltósághoz illendő-é, hogy vétkeinket elmossa esedezésével?
De az nyilvánvaló dolognak magyarázásában többet nem múlatok. Elég, hogy az kálvinista prédikátor tekéletlen álnoksága itt igen megismértetik. Először abból, mert noha azokhoz, amelyeket Bonaventura+ Szűz Máriának monda, hasonló dolgokat mondnak az próféták és apostolok az élő emberekrűl, mindazonáltal Bonaventurát bálványozóvá akarja tenni az Calvinus+ pereputtya, és az apostolokat megmenti. Maga szinte olyan mentséggel kitisztíthatná Bonaventurát is minden gyanúságból, mint az apostolokat kitisztítja. Másodszor abból tetszik ki az álnokság, hogy az Bonaventura+ szavait előhozza, de az ő szavainak értelmét ő magátúl nem vészi, hanem ezt eltitkolván, gonoszra magyarázza, amit jól érthetne. Eridj, szégyenvallott prédikátor, az zsidókhoz, és tanulj őtőlök, hogy nemcsak az oltárcsinálást nézzed, hanem annak célját és végét tekintsed, és örülvén, adj hálát Istennek, hogy mi sem oly balgatag vélekedésekben vagyunk, amint az te eszefordult agyadnak álmos fantáziája jelentgeti.