Az Jehova Istentűl az ő szerelmes szent fia, az egy üdvözítő Jézus Krisztus által; kegyelmednek Szent Lelket kívánok.
Továbbá, mivelhogy ez háború üdő állapatjának tartóztatása miatt személyem szerént meg nem kereshettem kegyelmedet, kételeníttetém levelem által megtalálnom méltóságodat, kit hogy jó néven végyen uraságod, ugyan az Adonai nagy istenre is kényszerítlek, mivelhogy ez írásra semmi egyéb okból nem indíttattam, hanem csak az igaz isteni tiszteletnek gyarapodásának és az utálatos bálványozásoknak gyökerestül való kigyomláltatásának buzgó szűvel való kívánságából.
Az elmúlt napokban azért, sok böcsületes emberekkel való nyájas beszédek között, hozák elő azokat az kívánságokat; melyeket az hajdúvitézek az ő fő tanítójokkal és hív tanácsokkal, Foktői Mátéval+ egyetemben, az Nemzetes, Tekintetes és Nagyságos Báthori Gáborhoz+, az nyomorult magyar nemzetnek fínyes és tündöklő csillagához, Debrecenből küldöttek volt ez elmúlt napokban. Melyekben az több dolgok között, az pápisták egyníhányszor bálványozóknak neveztetnek. Történetből egy pápista ember is vala ott jelen, ki mikor az bálványozók nevét hallotta volna, mindjárt megváltozék a színe, és keserves tekintettel szemét az égre fordítván, nagy fohászkodással azt mondá: Úristen, te tudod; hogy méltatlan és lelkiisméretek ellen gyaláznak ilyen utálatos névvel minket. Mert ez csak calumnia,* gyalázatos és gyűlölségből reánk kenetett név, mellyel mód nélkül terhelnek minket mind személyünkben, mind tudományunkban, és az mi nemzetségünknél gyűlölségben akarnak ejteni.
Azután arcul fordulván hozzám, mondá: Prédikátor Uram, tudod-é, mely iszonyú, gyalázatos név az bálványozó név? Tudod-é, hogy az emberek nagyobb gyalázatba nem keverhetik nyelvekkel felebarátjokat, mintha őket bálványozóknak nevezik? Kinek én azt felelém: Jó Uram, énnálam tudva vagyon, hogy az bálványozás az legelső és legfőbb parancsolattal ellenkezik; mert az Istennek ujjával a két kőtáblára írattatott tízparancsolatban, az első tábla, legelől tiltatik meg az bálványozás; mivelhogy ez directe, igyenesen az Istent ő magát fosztja meg tiszteletitűl, és tehetsége szerént, dücsőségének székiből kitaszítván Őfelségét, mást ültet helyébe, kinek isteni tiszteletet és tehetsége szerént ugyan istenséget is tulajdonít. Annak okáért, miképpen az országban crimen laesae majestatis humanae* az, mikor valaki az igaz fejedelem kívül mást valakit akar fejedelemmé tenni: azonképpen az bálványozás ugyan nem egyéb, hanem crimen laesae majestatis divinae.* És ennek okáért az teljes Szentírásnak folyásából nyilván kitetszik, hogy semmit gyakrabban meg nem tiltott, sem keményben meg nem ostorozott az Ótörvényben is az Úristen az bálványozásnál; melyrűl ilyenformán ír Tertulliánus+, amennyére magyarul bötű szerént hozzáférünk: Legfőbb, úgymond, az emberi nemzetnek vétkei közt az bálványozás. Mert az bálványozó ugyan gyilkos vérszopó is. Ha kérded, kit öl meg? azt mondom; hogy nem valamely idegent, nem ellenséget, hanem tulajdon ő magát. De minémű csalárdsággal öli meg? Az tévelygéssel. Micsoda fegyverrel? Az Istennek megbántásával. Az paráznaságot és házasságtörést is megtapasztalod az bálványozóban. Mert aki hamis Istennek szolgál, lelki paráznája az igazságnak; és ez okon az Szentírás, pirongatván az bálványozókat, paráznáknak nevezi őket. Végezetre, lopó az, aki a másét elkapja, vagy meg nem adja adósságát. És bizonyára nagy, rettenetes vétek az emberek ellen való hamisság; de az bálványozás az Istent lopja meg, az ő tiszteletit meg nem adja néki, sőt ezeket másnak tulajdonítja, hogy az lopással együtt gyalázattal is illesse az Istent. És kerek szóval: minden vétkek az bálványozásban vannak rekesztve.
Ihon hallod, minémű festékekkel adja előnkbe a bálványozást ez az régi tudós ember; ki Urunk születése után kétszáz esztendőben élt. Azért jó Uram, méltán iszonyodol ettűl az bálványozó névtűl. De nem elég ez hozzá, hanem szükség, azon mesterkedjél, hogy ezt az nevet méltán ne viseljed, hanem minden bálványokat megutálván, az Út Jézus Krisztushoz és az őtőle kinyilatkoztatott igaz tudományhoz ragaszkodjál.
Ezeket nagy szomorú szívvel és feje mozgatásával végig hallá az pápista ember, és imígyen szóla: Mivelhogy jól érted az bálványozásnak iszonyú rútságát, te magad ítíletire hagyom, mely nagy számadással tartoztok az élő Istennek igaz ítílőszéki előtt, ha minket méltatlan és érdemünk nélkül ilyen iszonyú káromlással és gyalázattal illettek. Kire én így felelék:
Bezzeg, ha méltatlan kennénk ilyen rút bűzben titeket, nemcsak az másvilágon, de még ezen is nagy büntetést érdemlenénk. Mert, ha nyelvével megöli, aki bűnbe kever egy jámbor asszonyt, mit érdemlene tehát, aki méltatlanul bálványozónak nevezne egy egész gyöleközetet? De bár úgy volna, hogy ti pápisták ezt az nevet méltatlan viselnétek; igen könnyű volna minékünk letennünk ezt az gyalázatos nevet, ha ti elhagynátok azokat; melyekért mi ezt a rút nevet fejetekhez sújtjuk.
Ezeket hallván, mintha ugyan megpozsdult volna az vér benne, egy kevéssé megpirosodván, így felele az pápista ember: Szerető Uram, kérlek az Istenért is, tégy félfelé minden praejudiciomot* és üdőnap előtt tött ítíletet, és csendes keresztyéni szeretettel tekintsd meg, ha lehetséges-é, hogy az római hiten való keresztyének oly iszonyú bálványozók légyenek, amint ti ítílitek:
Legelőször: Az Szentírásban én azt olvasom; hogy az mi édes Üdvözítőnknek ez világra jövetele után úgy kigyomláltatik az bálványozás, hogy azok közt, kik a Krisztusban hisznek, nem találtatik semmi bálványozás. Ezt Izsaiás nyilván írá. Mikor, úgymond, amaz hegy felnevekedik minden hegyek fölött, és minden nemzetek őhozzá folyamnak, akkor az bálványok teljességgel elrontatnak. Holott Izsaiás amaz hegyrűl szól, melyrűl írja Dániel, hogy a kéz nélkül elmetszetett kövecskéből nevekedék, és béfogá ez világot. Zakariás pedig azt mondja, hogy mikor az Dávidnak élő kútját felnyitandja az Úr az bűnöknek elmosására, akkor az bálványok neve elrontatik és csak ingyen, emlékezetben sem lészen, és ugyanezent mondja Ozseás próféta is. Ezékiel próféta által pedig így szól az Úristen: Akkoron tiszta vizet öntök tireátok, megtisztíttattok minden álnokságtúl, minden bálványtúl megtisztítlak titeket. Ihon hallod, hogy akikre az Úristen a keresztségnek tiszta vizét és az Krisztusban való hitnek tisztaságos folyamját kiönti, azt ígíri, hogy minden bálványozástúl megmenti azokat. Ha pedig oly iszonyú bálványozók voltak ezer esztendőtül fogva az római gyöleközetben, hogy amint ti mondjátok; ugyan megelőzi és meghaladja az pogányok bálványozásit, hová lésznek el ezek az Istennek szép ígíreti? Nemde nem hamisíttatnak-é meg, ha most is azok közt, akikre kiöntetett az keresztségnek tiszta vize, akik Krisztusban hisznek, oly nagy oktalan bálványozók vannak, amint ti kiáltjátok?
Másodszor: Tagadhatatlan dolog az, hogy ezelőtt egynéhány száz esztendővel, sőt még az ti vallástok szerént is, ezelőtt egész ezer esztendővel Luther+ Márton előtt, annyira elterjedett és hatalmat vött vala ez a vallás, melyet ti most iszonyú bálványozásnak ítíltek, hogy amint ő maga írja Calvinus+, minden királyokat, nemzetségeket, kicsinytűl fogva nagyig, megszédített. És ugyanezen Calvinus+ azt írja másutt, hogy ezer esztendőtűl fogva úgy elhatalmazott az pápa tudománya, hogy minden igaz tudomány ledőlne. Luther+ Márton is nyilván írja, hogy ő volt első, aki elszakadott az római vallástúl: És hogy mikor az szakadást kezdé, akkor csak egyedül volt. És hogy egyéb országokrúl ne emlékezzem: Magyarországban, miúta az keresztyén hitre tértek az mi eleink, egyéb hit nem volt, egész 1530-ik esztendeig, az római hitnél; amint megtetszik az magyarországi articulusokból, históriákból; az régi templomokból, klastromokból, apátúrságoknak, káptalanoknak, püspökségeknek, érsekségeknek fondálásából és élemetes*, régi jámboroknak nyilvánvaló bizonyságokból.
Ez azért így lévén: Ha ilyen oktalan bálványozás az római tudomány, két dolog követközik nyilván:
Egyik az, hogy valakik ezer esztendőtűl fogva Luther+ Márton előtt éltek, mind bálványozók voltak, és így elkárhoztak, mivelhogy az Írásban nyilván és igen gyakor helyen olvassuk, hogy az bálványozók elkárhoznak. Még eddig nem találkozott senki oly szemtelen ember, aki az régi szenteket mind pokolra igyekezett volna hányni, sőt az Augustana Confessio Apológiája*, articulo 4. Szent Bernárdot, noha barát volt, de ugyan szentnek nevezi. És ugyanottan Szent Domonkost is szentnek híja. Sőt Luther+ Libro de votis monasticis,* Szent Ferencet+ szentnek, csodálatos és lelki buzgósággal gerjedezőnek mondja, és ugyanezen Szent Ferencet+ Vithakérus+ is Quaest. 5. de Eccles. [Ecclesiasticus – Jézusnak, Sirák fiának könyve (Sir) – a szerk.] cap.14. folio 583.* szentnek nevezi. Illyricus pedig in Catalogo Testium Veritatis,* Szent Bernárdot, ki barát volt, Sénásbéli Szent Katalint*, ki apáca volt, Szent Brigittát etc. szenteknek írja. Nem voltak tehát bálványozók, noha pápisták, sőt barátok és apácák voltak.
Második dolog, mely nyilván követközik, ha az pápista vallás bálványozás, emez: tudniillik, hogy az Istennek amaz igen szép fogadási meghamisíttatnak, melyekben azt fogadá, hogy az Krisztustúl fondáltatott anyaszentegyház ellen az pokol ereje diadalmat soha nem vehet, hanem mint az igazságnak erős kőoszlopa, győzhetetlen megmarad, és mint egy nagy hegyen építtetett város, el nem rejtetik, hanem amint Izsaiás mondja, őbenne szüntelen megmarad az igazságnak prédikálása, mivelhogy amint Szent Pál írja, mind világ végezetig doktorok és pásztorok lésznek az Krisztus jegyesében, az anyaszentegyházban, kik tanítsák az juhokat, legeltessék az nyájat, melyet Isten őreájok bízott. Ezek azért, és több efféle ígíretek mind cserben maradnak, ha az pápisták bálványozók. Mert amint mondám, egész ezer esztendővel Luther+ előtt, úgy elhatalmazott volt az pápista tudomány, hogy sohult ez világon csak hírrel sem hallotta senki az ti hiteteknek gyöleközetit. Egy templomotok, egy doktorotok nem volt, aki veletek egy értelemben lött volna. És életemet kötöm mellé, hogy sem Illyricus in Catalogo Testium Veritatis nem nevezett, sem senki nem nevezhet az apostolok halálátúl fogva Luther+ Mártonig csak egy tanítót, csak egy embert is, aki azt hitte és tanította volna, amit ti. Mert noha némelyek, akiket sok egyéb tévelygő tudományokért ti magatok is eretnekeknek ítíltek, egy avagy két dologban veletek egyeznek, úgy mint Husz János+, Wicleph, Waldenses; noha némelyek azok közül, akiket Illyricus említ, szidalmazták és gyalázták az pápák feslett erkölcsét: de ezt az corpus doctrinae*-t, az ti vallástoknak ép testét, a Szentírásnak ilyen értelmét és magyarázatját, aminéműt ti forgattok; soha senki hírrel sem hallotta régenten. Ha az pápista vallás bálványozás, és ez úgy lenyomotta egész ezer esztendeig a ti tudománytokat, hogy ennek csak hírét sem hallották az keresztyének: nyilván kitetszik, hogy az felyül előszámlált isteni ígíretekben semmi sem költ, hanem az pokol kapuja meggyőzte és lenyomta az Krisztus országát, elrejtette az hegyen épített várost, megfosztotta az Isten igíjének zengésétűl és az igaz pásztoroktúl az anyaszentegyházat.
De mi szükség errűl többet szólni? Nemde nem azt írja-é az Augustana Confessio, hogy az ti eklézsiátok csak egyetlenegy hitágazatjában sem különböz a római eklézsiátúl, csak úgymond, egyníhány kevés abususokat,* gonosz szokásokat hagyjanak el. Hogy pedig ezt ne ítíljed csak az Augustana Confessio-ra kent dolognak, ihon vagyon az könyv, olvasd mit mond: Haec summa est doctrinae nostrae, in qua nihil inest quod discrepel a scripturis, vel ab Ecclesia Catholica, vel ab Ecclesia Romana, quatenus ex scriptoribus nota est. Dissensio est de quibusdam abusibus, qui irrepserunt.* És ismét: Ecclesiae apud nos, de nullo articulo fidei dissentium ab Ecclesia Catholica, tantum paucos quosdam abusus omittant, qui novi sunt, et contra voluntatem Canonum, vitio temporum recepti.* Nyílva, ha az római eklézsia bálványozó volna, nemcsak valami mód nélkül való rendtartásokban, de ugyan az hitnek ágazatjában is közbevetés volna miközöttünk. Azért, ha az Augustana Confessio (melyet ti mind fejenként bévesztek) nem hazud, nyilván szemtelen hazugság az, hogy az római eklézsia bálványozó volna.
Végezetre, két dolgot tanít Calvinus+, melyek ha igazak, lehetetlen dolog, hogy az mi vallásunk bálványozás légyen. Elsőt azt, hogy Urunk születése után ötszáz esztendeig virágzott az igaz tudomány az eklézsiában, és Szent Ágoston+ idejéig semmit az apostoli tudományban el nem változtattak. Másodikat azt tanítja Calvinus+, hogy aki valamit igazán meg akar érteni az régi, igaz vallásbúl, Szent Ágostont tekintse, ki igen hív bizonysága az régi igazságnak. Hogyha ez így vagyon, nem lehet tehát bálványozás, amit Urunk halála után ötszáz esztendő alatt tanítottak az hívek, és amit Szent Ágoston+ is állhatatosan vallott. Az pedig tagadhatatlan dolog, hogy valamit ti most mibennünk kárhoztattok, azokat mind feltaláljuk azokban a szent doktorok könyveiben, melyeket Szent Ágoston+ és az őelőtte valók írtanak. És hogy ennek egyéb bizonyságit most félretegyük, önnönmaga Calvinus+ együtt azt mondja, hogy az régiek mindnyájan, valakiknek írásai nálunk vannak, megbotlottak. Okát azt adja: mert az ő vallása ellen, mivelünk egyetértettek az bűnökért való elégtételben. Másutt nem tagadja, hogy ezerháromszáz esztendővel ezelőtt szokott dolog volt, hogy az halottakért imádkoztak. Azonképpen szokott dolog volt, úgymond, az anyaszentegyház kezdetitűl fogva, hogy szükségnek idején, akárki is megkeresztelte az gyermekeket. Az Úr vacsorájárúl való tudományt is, úgymond, az apostolok idejétűl fogva megfogta a rozsda. Szent Ágostont is egyníhány helyen mardossa írásiban, hogy mimellettünk, tiellenetek támadott. És mindezekkel tanúbizonyságunk minékünk, hogy amely tudományt ti most mibennünk pöktök, azt javallották Szent Ágoston+ előtt is az igaz keresztyének, kikben (amint Calvinus+ is megvallja), nem az bálványozás, hanem az igaz apostoli tudomány tündöklött.
Ezeket, mikor elvégezte volna az pápista ember, egyik azok közül, kik velünk együtt valának, mondá nagy felszóval: Esküszöm Istennek, mond valamit ez az jámbor, és bár amaz légyen az anyja, valaki ennek utána bálványozóknak nevezné az pápistákat.
Én pedig, igazán mondom, egy kevéssé megháborodtam vala. Mert hertelen nem jut vala eszembe, mint expediáljam*, mint fejtsem ki magamat az gonosz embernek hálójából, és ugyanott eltekéllém magamban, hogy mentűl hamarébb lehet, ezeknek megfejtésére Te Kegyelmedtűl kérjek segítséget, böcsületes és tisztelendő Péter Uram. De azért, hogy ne láttatnám megnémulni és meggyőzetni, nékibátorítám magamat és mondék néki: Szerető Uram, sok dolgokat kerengetél öszve a te szemfínyvesztő és tetszés szerint való bizonyságidban, és nyelvednek vitorláját megeresztvén, igen nyakunkba akarnád rándítani az hálót, ha szerét tehetnéd. De mindazokra rövid szóval csak egy az felelet: Est fallacia petitionis, principii.* Mert te azt akarnád, hogy mi titeket bálványozóknak ne mondanánk, kit mi ugyan még most sem akarunk cselekedni, hanem a kapát ugyan kapának híjuk és az fúrút fúrúnak*, az bálványozókat bálványozóknak nevezzük. Valaki pedig az Írást, az Isten könyvét, melyben az Istennek elváltozhatatlan igazságának regulája kijelentetett, keresztyéni józansággal és alázatossággal olvassa, napfínynél világosban megláthatja, hogy az pápisták nyilvánvaló bálványozók. Mert ki volna oly homloka feltörlött, alávaló értelmű ember, hogy csak tétovázó beszéddel is merné tagadni, rejtegetni és födözni a ti lelki paráznaságtokat és bálványozástokat. Holott nyilván vagyon ez széles világnál, hogy ti az képeknek imádkoztok: az szenteket pedig, és legfőképpen Szűz Máriát, üdvözítőnek, reménységteknek tartjátok és az Istennek ez világ vezérlésében és gondjaviselésében való méltóságos forgódását ezekre, úgymint újonnan találtatott Istenekre osztottátok: maga az teljes Szentírásban azt olvassuk, hogy idegen Istenünk ne légyen, hanem csak egyedül az mi Urunkat Istenünket tiszteljük, böcsüljük és imádjuk. Szedd bé azért bátor nyelvednek vitorláját, fald bé a sípot, rántsd meg szájadnak zabláját e helyen, és az út kívül való haszontalan csavargásoknak és heábavaló csácsogásoknak békét hagyván, ha szerét teheted, kezdd másutt; azaz, ha ugyan valóban mered, és bízol emberségedhez, azt mutasd meg, hogy bálványozók nem vagytok.
Ezt mikor elvégeztem volna, egy az jelenvaló jámbor főemberek közül mondá: Bezzeg tisztességemre mondom, jó helyen vetéd itt meg az hálót, prédikátor uram, és nem csekély vízben tapogatsz, hanem ugyan a derék Szentírásból feszegeted ki beszédedet.
Más egy főember is így szóla: Igazán mondom, prédikátor uram, az fellyül előhozott bizonyságoknak megfejtését eszembe nem vehetém. És jó lelkiismérettel mondom, hogy énnékem elegendő és győzhetetlen jelenségeknek tetszenek, melyekből elhitessem magammal, hogy ezután soha bálványozóknak ne nevezzem az pápistákat.
Kinek én csak azt felelém: Nem csuda, jó uram, ha te meg nem értetted az én feleletemet, mert deákul sem tudsz, és az dialektikát sem tanultad, melyben szépen megmagyaráztatik, micsoda légyen az Fallacia petitionis principii.
Azmely pápista ember jelen vala, alattomban, róka módjára mosolyogván, így szóla: Prédikátor uram, mind az tennen saját lelkiisméretedre, mind pedig ez egész világ ítíletire, hagyom annak meglátását, ha elégséges; feleletet adtál-é az előszámlált, győzhetetlen bizonyságokra, melyeket látom, csak füled mellől akarsz elbocsátani, és ugyan semmit nem akarsz avagy nem tudsz reá felelni, és abban bizonyos vagyok, hogy ezután is patvarkodó beszédekkel tétovázhattok ezek előtt, de úgy meg nem fejthetitek, hogy az istenfélő embernek lelkei megnyughassék rajta.
Én pedig erre csak azt mondám: Jó uram, mi szükség errűl szót szaporítani és az ti elhanyatlott, sőt elesett igyeteket támogatni, holott az Isten könyvéből nyilván reátok rakám, és nagy fenn megmutatnám, hogy az képek és az halottak tiszteletiben nyilvánvaló bálványozásban hevertek.
Az pápista ember viszontag így felelte: Bizonyára nem hitvány renden kaszálnál, szeretű uram, ha amit ily bátran mondasz, reánk is rakhatnád. De félek rajta, hogy szinte úgy jársz, mint sokan a ti rendeteken való tanítók, kik mentül tudatlanbak, annál bátrabban kiáltnak akármit is miellenünk, úgyhogy szabadon gondolhatjuk felőlök, hogy ugyan jól feltörlötték homlokokat arra, ut loquerentur grandia,* hogy az igazság ellen szörnyűségeket és minden méltatlan hamisságokat, vádlásokat és káromlásokat szórjanak reánk. De mikor az bizonyításra jutnak, csak füstbe mégyen minden csácsogások. Mert csakhamar reteszt vetnek, megnémulnak, és semmit reánk nem rakhatnak, hanem róka módra a kert alatt kullogván, oly dolgokat forgatnak, melyek nemcsak az derék dologhoz igyenesen semmit nem szolgálnak, de sőt szinte úgy illenek hozzá, mint amaz te Fallacia petitionis principii az fellyül előhozott bizonyságokhoz, azaz, mint az bot az tegezhez, az aranyos kantár az szamár fejéhez. És azért az jelenvaló főemberek kedvéért, semmi halasztást nem tévén a dologban, mindjárt nyilván, minden tétovázás és kerengő beszéd nélkül megfelelek, és ha szerét tehetem, napvilágnál fínyesben megmutatom, hogy az tetőled előszámlált bálványozásokban nincs nékünk semmi részünk, kiből reménylem, hogy aki mind testében-lelkében nem vak, eszébe veheti az igazságot; ez legyen azért bátor fondamentom, ez légyen az kővár, melyen először is megvíjjunk. De minekelőtte az dologhoz fogjunk, egy dologra kérlek, prédikátor uram.
Gyakorta történik az, hogy ti az tinnen fejetek találmányával és tulajdon elmétek alkotmányával és chimérájával hadakoztok, mikor azt alítjátok, hogy az mi tudományunk ellen vitézkedtek. Mert az tagadhatatlan dolog, hogy sok hamisságokat kennek mireánk az ti pártos társaitok, melyeket gyakor kiáltásokkal úgy beléoltják az emberek szívébe, hogy teljességgel gyökeret vet bennek, és semmiképpen el nem hitethetni vélek, hogy különb az mi vallásunk. Mert az mi rendünkön való tanítók írásit nem akarják olvasni, hogy abból értenék meg a mi vallásunkat, hanem amint az ő tanítójok vagy tudatlanságból, vagy álnokságból eleikbe adják az római tudományt, azt hiszik, hogy ugyanolyan. Oly dolgokat írnak pedig és hirdetnek ők az pápista vallásrúl, hogy enmagam is gyakran, mikor olvastam írásokat az tiféléteknek, azt mondottam, hogy nem csudálom, ha gyűlöli az római hitet, aki ezeket elhiszi, mert ha azt tanítaná az római gyöleközet, amit a ti tanítótok írnak hogy tanít, igazán mondom, én is megátkoznám és utálnám az római tudományt. Azért, hogy az heábavaló versengésnek véget vessünk és az keresztyéni szeretet és tekéletesség ellen hamisat mireánk senki sem foghasson: azt kívánom kegyelmedtűl, hogy ne az ti vélekedéstekből, hanem mitőlünk értsed, mit hiszünk és mit tanítunk mi azokrúl az dolgokrúl, melyekben mondád, hogy mi bálványozók vagyunk; és ha szinte ezelőtt elhitették volna is véled, hogy különb az mi vallásunk annál, amit éntőlem hallasz: inkább elhiggyed az én vallástételemet, ki jobban tudom mit hiszek, hogysem másvalaki.
Erre én azt felelém: Hogy méltó kívánság ez, mert az Írás mondja, hogy senki jobban nem tudja, mi légyen az emberben, önnönmagánál. És az keresztyéni szeretet is azt kívánja, hogy szűnek vizsgálójává ne tégyük magunkat. Azt is tudom, hogy a hit dolgában senkinek nem szabad hazudni, amint Tertulliánus+ írja. Mert a Szent Ágoston+ mondásaként: Fides a nobis officium exigit et cordis et linguae, az hit azt kívánja, hogy mind szűvel, mind szájjal igazak légyünk a hit dolgaiban; és az pápák is azt írják: Proditor est veritatis, qui pro veritate mendacium loquitur, árulója az igazságnak, aki az igazságért hazugságot mond. És tudom, hogy ti is, mint nyilvánvaló eretnekeket kárhoztatjátok Basilidest, Priscilliánust+ és a helceseitákat, mivelhogy azt tanították, hogy szabad embernek hitit megtagadni. Ugyan nincs is pedig okom, miért akarnék valamit erővel reátok fogni, holott inkább azon örvendöznék, ha oly vallásban találtatnátok, mely tiszta volna minden bálványozástúl. És ha szinte ezelőtt valamiben tévelygettetek volna is, gyönyörködném benne, ha most annak ellene mondanátok, és az igazsághoz ragaszkodnátok.
Az pápista ember megköszönvén, hogy emberségesen és okosan szólanék az dologhoz, monda: Itt az utcán alkolmatlan helyen vagyunk: ha tetszik, jer, lépjünk bé a házba, holott csendesben is beszélhetünk, és könyveket is találunk, melyeket mondásimnak bizonyságira mindjárt reáforgathatunk.
Ezt mindnyájan, akik jelen valának, jóváhagyák, és bémenvén az házba, így kezdé el beszédét az pápista ember:
Legelőször is azért azon egyenesedjünk meg: Mi légyen az bálványozás és az bálvány? Ezt pedig előnkbe adja az Szentírás. Mert Szent Pál apostol az Rómabélieknek cap. 1. v. 23 et 25. azt mondja, hogy azok az bálványozók, akik az Istennek tiszteletit teremtett állatoknak adták, és inkább szolgáltak ezeknek, hogysem az teremtőnek. És amint Salamon írja, az Istennek elcserélhetetlen nevét a kőnek és fának adták: a tüzet és élető eget Istennek ítílték. És rövid szóval megmondván, valahol az Írás emlékezik az tulajdon bálványozásárúl, azt mondja, hogy a bálványozók elhagyván az Istent, teremtett állatnak adják az isteni tiszteletet. Ezt olvassuk Hier. [Jeremiás könyve (Jer) – a szerk.] 2. v. 11. Cap. 44. v. 18. Psalm. [Psalterium Davidis – Dávid zsoltároskönyve – Zsoltárok könyve (Zsolt) – a szerk.] 105. v. 20. és számtalan egyéb helyeken is: kiből az követközik, hogy az bálvány nem egyéb, hanem oly teremtett állat, melyet a bálványozó Istennek ítíl és isteni tisztelettel illet. És annak okáért mondja az írás 1. Corinth. [I. ad Corinthios – Pál apostol levele a korintusziaknak I. (1Kor) – a szerk.] 8. v. 4. Cap. 10. v. 19. Isaiae [Ézsaiás próféta könyve – Izajás könyve (Iz) – a szerk.] 41. v. 24., hogy az bálvány semmi, és az zsidó bötű szerént is az bálványnak neve ELIL, hoc est vanitas, inane, nihil minus quam quod putatur,* hívság és csak az ember agyának alkotmánya, holott az emberi gondolat kívül sohult nincs oly teremtett állat, mely Isten volna.
Igen szépen megmagyarázza pedig Szent Ágoston+, minémű volt az régi pogányok bálványozása; előhozván az régi Mercurius Trismegistus+ írását. Azt ítílték, úgymond, az pogányok, hogy az látható ábrázatok nem egyebek, hanem a láthatatlan isteneknek testi. Ezekben azért az testekben oly lelki állatokat ismértek, melyek mind árthatnak s mind használhatnak azoknak, kik isteni tisztelettel illetik őket. Ezeket pedig, úgymond, az láthatatlan, lelkes állatokat csuda mesterséggel az látható ábrázattal egybecsatolják az tudós főemberek, úgy, hogy mint valami lelkes testekké válnak az ábrázatok, melyekhez köteleztetik az lelki állat. És ez, úgymond, amaz csudálatos tudomány és mesterség, mellyel isteneket csinálnak az emberek. Mert, úgymond, mivelhogy az emberi nemzetség lelki állatot nem teremthet, kiszólítván az ördögöt, az képbe béplántálja őtet szent és csudálatos titkok által, és így az ördög lélek gyanánt vagyon az ábrázatban, úgymint testben. Azt is utána veti Szent Ágoston+, hogy akik mesterségekkel az képekbe rekesztették az ördögöt, azoknak nevekre nevezték a bálványokat.
Ez sommája annak, amit ott bőbeszéddel előhoz Szent Ágoston+ az Mercurius Trismegistus+ írásiból. Kiből nyilván megtetszik, mely igaz légyen, amit Szent Pál apostol és Szent Dávid mond: Hogy valamit áldoztak az pogányok, az ördögnek áldozták azt, és az pogányok isteni mind ördögök voltak. Mivelhogy az ő bálványok nemcsak az puszta külső ábrázat volt, hanem az ördög is, melyet az ördöngösök az ördöggel való szövetségnek ereje által az bálványhoz kötöznek vala; miképpen mostan is halljuk, hogy az ördöngösök gyűrűben avagy üvegben hordozzák az sátánt.
Másutt ugyanezen Szent Ágoston+ az bálványozóknak más ilyen vélekedéseket hozza elő, melyet amaz bölcs Marcus Varro+ is javallott: tudniillik, hogy az Isten nem egyéb, hanem ez világi állatoknak lelke; mert miképpen, úgymond. az ember testből és lélekből áll, azonképpen az világ is az látható állatokból, úgymint testből, és az láthatatlan Istenségből; úgymint lélekből áll. És így minden teremtett állatot Istennek ítíltek lenni.
Noha azért, amint a bölcs írja, a bálványozásnak első kezdeti az volt, hogy mikor valakinek szerelmes gyermeke megholt, faragott ábrázatot csinált néki, és mintha ebben jelen volna, avagy meg nem holt, hanem az istenek közibe vitetett volna, az ő háza népével imádtatja vala őtet; azután pedig, amint ezen bölcs írja, a napnak, csillagoknak, elementomoknak szépségét és hasznát látván, ezeket is kezdék tisztelni: de mindazáltal, mivelhogy valamit az pogányok Isten gyanánt imádtak, azoknak faragott ábrázatokat csináltak, melyek ördögökkel valának rakva, és ezeket az ördögöket, kiket, amint meghallók, az faragott ábrázatok lelkének ítíltek lenni imádták: az okon méltán mondja az Írás, hogy az pogányok isteni mind ördögök voltak, és minden áldozatot az ördögnek adtak az pogányok. Meg sem könnyebbíti vala pedig az ő vétkeket, hogy ők bolondul vélték, hogy ezek igaz istenek és ezekben az igaz Istent akarták tisztelni, szinte mint nem volna az országban mentsége annak, aki az király ellenségét elégséges okok nélkül királynak ítílné és királyi tisztelettel illetné. Mert az pogány bálványozók szinte úgy cselekedtek, mintha valaki sine diligenti inquisitione, szorgalmatos tudakozás és vizsgálás nélkül, a községből egy parasztembert előrántana, és az őtőle vött jótéteményekért, őtet királyi tisztelettel illetné.
Azért mindezeket egy csomóba kötvén és egy summába foglalván: nyilván megtetszik, hogy noha a Szentírásban per metaphoram* bálványozásnak neveztetik a fösvénység és az részegség; mivelhogy aki valamely teremtett állathoz úgy ragaszkodik, hogy ezért hátraveti az Istent és az ő akaratját, azt jelenti, hogy nagyobbra böcsüli ezt az Istennél, és annak okáért Isten helyett választja a teremtett állatot: mindazáltal az tulajdon bálványozó csak az, aki teremtett állatot isteni tisztelettel illet, és az isteni méltóságot az egy igaz Isten kívül egyébnek tulajdonítja. Az bálvány pedig nem egyéb, hanem oly teremtett állat, melynek az bálványozók isteni tiszteletet tésznek. És így nem nevezhetünk minden képet bálványnak, holott az mi Üdvözítőnk is az Atyaistennek képe, amint Szent Pál írja Coloss. 1. v. 15. Hebr. [Ad Haebros – Pál apostol levele a zsidóknak (Zsid) – a szerk.] 1. v. 3. Az Isten sátorában és templomában is képek valának, amint az Írásban olvassuk, Exod. [Exodus – Mózes II. könyve – Kivonulás könyve (Kiv) – a szerk.] 25. v. 18. Num. [Mózes IV. könyve – Számok könyve (Szám) – a szerk.] 21. v. 8. 3. Reg. [Regum – Királyok könyve (Kir) – a szerk.] 6. v. 23. 29. 32. 35. et 3. Reg. [III. Regum – Királyok III. könyve (3Kir) – a szerk.] 7. v. 35. 36. 2. Paralip. [II. Paralipomenon – Királyi krónikák II. könyve – Krónikák II. könyve (2Krón) – a szerk.] 3. v. 7. 11. De azért sem az mi Üdvözítőnket, sem az Isten templomában való képeket bálványnak nem nevezhetjük semmiképpen. Az Isten is nemkülönben tiltja az képeknek csinálását, hanem csak úgy, amint ő maga megmagyarázza, hogy avégre ne csináljunk képeket, hogy azokat imádjuk; noha az fellyül előszámlált helyeken ugyan megparancsolá, hogy képeket csináljanak az ő templomába.
Immár azért az első felvetett célnak bizonyításában nem fárasztom sok beszéddel magamat, hanem egyáltalában azt mondom; hogy mi az isteni tiszteletnek semmi részét a képekre nem hárítjuk, és így semmi okon bálványozóknak nem ítíltethetünk: Hogy ezt nyilván és bizonyoson megértsed: ihon halljad az Tridentombéli Conciliom*-ból, mit higgyen és tanítson az római gyöleközet az képekrűl Sessione 25.* Holott minekutána megparancsolá, hogy az községnek jól eleibe adják, hogy nem azért íratjuk képét a Szentháromságnak, mintha testi szemmel látható volna az istenség, avagy festékekkel az ő állatja kiábráztathatnék; hanem csak olyan ábrázatit íratjuk, aminéműben méltóztatott megjelenni, vagy az prófétáknak, vénembernek ábrázatjában; avagy az mi Urunk keresztelésekor, galamb képében; avagy pedig az felvött emberi természetben, az megtestesülésben. Minekutána mondok ezt rövideden előnkbe adta volna az Conciliom, így szól: A képeknek illendő böcsületet és tiszteletet kell adni, nem azért, mintha ezekben valami istenség, avagy erő volna, melyet böcsülleni kellene, avagy tőlök valamit kérni: hanem csak azért, hogy akit jegyeznek, azt tiszteljük ezek által. És mikor ezek előtt süveget vetünk, térdet hajtunk, Krisztust imádjuk, akit jegyez az kép: Ez az igaz keresztyéni tudomány a képekrűl, melyet magában foglal ama régi két vers is:
|
És ennek okáért egy poéta így felele nemrégen azoknak, kik azt kiáltják, hogy mi az képeket Isten gyanánt tiszteljük:
|
Mi azért az képekben semmi isteni erőt, méltóságot, hatalmat nem ismérünk, semmit azoktúl nem várunk, sőt az minémű tiszteletet az képek előtt tészünk, nem a fának, festéknek tesszük, hanem Krisztus Urunknak; avagy ha az kép valamely szentet jegyez, a kép előtt csak az szenthez illendő tiszteletet tészünk.
Nemkülönben cselekeszünk mi a képekkel, mint a régiek az Istennek szekrényével, mely előtt, olvassuk, hogy leborultak a földre, noha ugyan nem imádtak egyebet, mint az egy élő Istent. Csak azt cselekesszük mi a képek előtt, amit az Szent Pál parancsolatja szerént minden keresztyén cselekeszik, mikor az Jézus nevét említik előtte; mert süveget vetünk, térdet hajtunk az névnek emlékezetire, de nem azoknak az sonusoknak* és szóknak hajtunk térdet, melyeket füllel hallunk, hanem annak, akit ez az szó jegyez. Végezetre, csak azt cselekesszük mi a képek előtt való tisztelettel, amit cselekvék Izsaiás, Dániel és az több próféták, mikor az Isten látható ábrázatban megjelenék nékik. Mert ők is leborulának az előtt az elementomokból formált, látható ábrázat előtt, de azért nem az látható ábrázatot, hanem az Istent imádák, akit jegyez vala az ábrázat. Mi is azért az képeket nemcsak az egyházak ékességére, hanem arra is tartjuk, hogy eszünkbe juttassák és ugyan szemeink előtt hordoztassák szüntelen az mi Üdvözítőnk cselekedetit és az szentek életit. Mikor pedig ezek előtt tisztességet tészünk, annak tesszük az böcsületet, akit az kép jegyez, mint mikor ti is süveget vettek az Evangeliom olvasásakor, avagy az Jézus nevének említésére, nem az teremtett szózatot imádjátok, hanem azt, akit jegyez és akitől származott ez az Evangeliom. Bizony mikor a Szent Péter árnyékát annyira böcsülik vala az hívek, hogy erre kitennék az betegeket; és miképpen a Szent Pál térdkötője és kis keszkenője illetésével, úgy a Szent Péter árnyékával is meggyógyulnak vala az kórbetegek, nem tisztelik vala az árnyékképet Isten gyanánt az hívek: szinte úgy mi sem tiszteljük az faragott képet Isten gyanánt, noha ez előtt Istennek könyörgünk.
Ihon halljátok kerek és egyáltaljában való magyarázattal az képek felől való tudományát az római gyöleközetnek; ennél különbet, aki fejünk fölött áll, az tudja, hogy sem hitt, sem tanított soha az római eklézsia. Akarnám azért érteni; ha ebben találtok-é valami bálványozásnak árnyékát lenni?
Amely főemberek jelen valának, azt kezdék mondani: Mi bizony ezt soha ennyire nem értettük, sőt mind különben adták ezeket mielőnkbe. De ha csak ebben áll az pápisták vallása a képek felől, erre semmi szín alatt nem kenhetjük az bálványozás nevét. Egyik pedig ezek közül ezt is utána veté: Ha ennél egyebet semmit nem tanítnak az pápisták az képekrűl, magamnak sem tetszik ez bálványozásnak. Mert ha az ember nyelvével formált Jézus nevének hallására térdet hajtunk annak, akit a szó jegyez, miért nem hajthatnánk térdet, mikor kézzel formált nevét avagy ábrázatját látjuk az mi Urunknak? Annak okáért fogadást tészek, hogy ennek utána bálványozásnak nem nevezem az pápisták cselekedetit.
Ezeket én hallván, mondék: Úgy vagyon, ebben az tudományban nincs afféle bálványozás, hogy a teremtett állat Isten gyanánt imádtatnék. De amint bölcsen tanítja Calvinus+ János: Mind bálványozás az, valamivel az ember tiszteli az Istent az ő parancsolatja kívül. A zsidók is, mikor az pusztában imádták a borjút, nem valának oly bolondok, hogy ezt Istennek ítílnéjek, hanem a borjúnép által az Istent imádák. De mégis bálványozóknak neveztetnek; mivelhogy parancsolat kívül való tisztelet volt ez, mert nem hagyta vala az Úr, hogy őtet képekben tiszteljék. Hasonlóformán tehát az pápistákat is ezen okból bálványozóknak nevezhetjük.
Az pápista ember itt elmosolyodván: Ti, úgymond, szinte olyanok vagytok, mint amaz szolga, melynek az ő ura írásban adott vala instrukciót, mihez tartsa magát az ő szolgálatjában. Történék pedig egyszer, hogy az ura egy nagy sikeres sárba dőlne mind lovastúl, és mikor a szolgáját híná segítségre, kikapá a szolga zsebéből az instrukciót, és sok forgatása után azt felelé, hogy nincs instrukciójában, hogy a sárból kivonja az urát, és ott hagyá nyavalyást. Ti is semmit az Istennek tisztességére nem akartok cselekedni, valami írva nem adatott előtökbe. Soha még én oly ostoba, vad, barbarus urat nem láttam, akinek semmi szolgálat nem lött volna kedves, valamelyet feje vesztében nem parancsolt volna szolgájának. Nyílva Szent Pál apostol azt mondja, hogy az Úr parancsolatot arrúl nem adott, hogy valamely özvegy vagy leány férjhez ne menjen, de azért azt írja, hogy jobban cselekeszik, aki férjhez nem mégyen, és boldog lészen. De errűl a harmadik beszélgetésünkben többet szóljunk.
Amit pedig a zsidókrúl mond Calvinus+, az nyilvánvaló hamisság, mert Deuter. [Deuteronomium – Mózes V. könyve – Második törvénykönyv (Mtörv) – a szerk.] 32. Psalm. [Psalterium Davidis – Dávid zsoltároskönyve – Zsoltárok könyve (Zsolt) – a szerk.] 105. Actor. 7. v. 41. nyilván olvassuk, hogy akkor a zsidók az ördögnek; nem az Istennek áldoztak, sőt az Istenrűl teljességgel elfeledkeztek. És bizonyára, ha az Istennek akartak képet csinálni, nem látom, miért öntöttek borjú-képet*, holott az Isten soha borjú-képben meg nem jelent vala nékik, hanem tűz– avagy felhőoszlopban. Annak okáért; a zsidók látván, hogy Mózes késik vala a hegyen, és visszakívánkozván Egyiptusba, az egyiptombéliek főistenét, Apist akarák engesztelni, és mivelhogy ezt az egyiptiusok ökör-képbe írták, amint Herodotus és egyebek is előnkbe adják, annak okáért öntetének borjúképet néki.
Ha pedig mégis azt kérded: Hon vagyon parancsolat arrúl, hogy az képek előtt is tisztességet tégyünk az mi Urunknak? Én is azt kérdem: Hon vala Izsaiásnak, Dánielnek etc. parancsolva, hogy az látható ábrázat előtt leborulván, imádná az Istent? Hon vagyon néked is parancsolva, hogy süveg vetve halljad az Evangeliomot? Miképpen azért az Istennek tisztességét illeti, hogy mikor az Jézus nevét említjük, térdet hajtunk, és ezzel bálványozók nem vagyunk: szinte azonképpen, mikor az képét látván térdet hajtunk az Istennek, ugyancsak ő szent felségét tiszteljük, és semmi bálványozást nem cselekeszünk. Avagy ha úgy nincs, add okát, miért szabad süveget vetni és térdet hajtani, mikor az Jézus nevét halljuk, és nem szabad térdet hajtani, mikor az Jézus képét látjuk? Az apostolok tisztességét illette, hogy az keresztyének még az ő árnyékokat is úgy böcsüllenék, hogy amint az Írás mondja, erre kitennék az betegeket; miért nem illetné tehát az Krisztus tisztességét az ő képének böcsületi? De errűl az harmadik levélben többet szóljunk.
Az apostoli eklézsia is cselekedetivel példát adott nékünk errűl. Amely asszonyállatot Urunk a véri betegségből kigyógyíta, egy réz képet csinála az mi Urunk emlékezetire, mely alatt egy füvecske szokott vala nőni, és mihelyt annyira felnőtt, hogy az kép ruhájának prémit megilletné, az véri betegségekből kigyógyította az embereket, amint írja Euseb. 7. cap. 14. alias 18. Sozom. lib. 5. cap. 20. Niceph. lib. 6. cap. 15; lib. 10. cap. 30., és egyebek is. Szent Athanasius+ írja Lib. de Passione Imaginis Christi,* hogy Nicodémus maga kezével egy feszületet csinált vala, mely mikor Szíriában a zsidók kezébe akadott volna, az zsidók szinte úgy megpögdösék; rútíták, mint szinte Urunkat, és az feszület oldalát is meglyukasztván, mindjárt bőséges vér folya ki az oldalából, és ennek oly ereje vala, hogy vakokat és egyéb rendbéli betegeket megilletvén véle, meggyógyítana, kit a zsidók látván, megvallák bűnöket és mindnyájan keresztyének lőnek. Szent Lukács evangelista is önnön kezével mind az Urunk képét, mind az Boldogasszonyét és az apostolokét szépen megírta, amint bővön előhozza Nicephorus libro 2. cap. 43. lib. 6. cap. 16. lib. 14. cap. 2. lib. 15. cap. 14. Szent Ágoston+ is tom. 4. lib. 1. de consensu Evangel. cap. 10.* Tertulliánus+ lib. de pudicitia cap. 7 et 10.*, és az több régi doktorok is böcsületes emlékezettel bizonyságot tésznek, hogy az apostoli eklézsiában elein böcsületesen tartották a képeket.
Ezek az pápista ember beszédi énnékem mind újságoknak tetszenek vala, és annak okáért így felelék néki: No, jó uram, ezt hagyjuk ebben; de ami a szentek tiszteletit illeti, abban teljességgel bálványozóknak ítíllek titeket; mivelhogy semmi szín alatt nem menthetjük bálványozástúl azokat, akik az teremtett állatban bíznak, és őtőle várnak minden testi-lelki jókat, melyeknek megadója nem egyéb az egy Jehova Istennél.
Alattomban itt egybeüték fejeket az jelenvaló főemberek, és nagy nevetséget indítának; és egyik mondá nékem: Prédikátor Uram, igen künnyen elugrád az árkot. Ha ezt ebben nem hagyod vala, nyílva megbotlol vala.
Az pápista ember is mosolyogván, mondá: Ez bezzeg az második felvetett célunk. De itt is hatható és győzhetetlen feleletekkel megmutatom, hogy a szentek tiszteletiben nem bálványozó az római gyöleközet. Mert mi is tudjuk, hogy az Isten emésztő tűz, és valaki praktikál, avagy társ akar lenni az ő tiszteletiben, megemésztetik őfelségétől. A ti szereteken való tanítók pedig itt is számtalan figmentomokat* és az önnön agyok hívságos gondolatit, számtalan fabulákat, aggnő beszédeket és csalárd hazugságokat fognak mireánk. Azért, hogy az igazság kitessék: igazán, Isten szerént és lelkem szerént megmondom, minémű vallásban légyünk mi a szentek tiszteletirűl és segítségül hívásárúl.
Azt hisszük azért a megdücsőült szentekrűl, hogy ők önnön saját erejekből és tehetségekből sem az embernek szíve gondolatját és kívánságát nem láthatják, sem az mi bűnünk bocsánatjára, lelki és testi jóknak megadására nincs hatalmok; hanem amit e világi dologban tudnak, az egy Istennek jelentéséből tudják, miképpen az régi próféták tudták a távol való dolgokat. Minket pedig nemkülönben segítnek a szentek, hanem Istennek való imádságok által, úgy, hogy valamit a szentek által várunk, nem egyébtűl várjuk, hanem csak az egy élő Istentűl, az ő szent fia által. A szentektűl pedig csak azt kérjük, hogy ők imádságok, könyörgések, esedezések által nyerjék meg az Úristentűl, amit magok erejéből meg nem adhatnak.
Annak okáért minden könyörgésünknek; melyekkel a szentek segítségét kérjük, csak ilyen értelme vagyon, amint a mi doktorink nyilván tanítják, hogy a szentek nem magok erejéből adják azt, amit kívánunk, hanem könyörgések által nyerjék meg az Istentűl. És rövid szóval megmondván, csak szinte úgy, és nem különben kérünk az megdücsőült szentektűl segítséget, oltalmat, vigasztalást, amint az élő szenteket kéri Szent Pál Rom. [Ad Romanos – Pál apostol levele a rómaiaknak (Róm) – a szerk.] 15. vers. 30. 2. Corinth. [II. ad Corinthios – Pál apostol levele a korintusziaknak II. (2Kor) – a szerk.] 1. v. 11. Coloss. 4. v. 3. 1. Thessal. [I. ad Thessalonicenses – Pál apostol levele a tesszalonikiaknak I. (1Tesz) – a szerk.] 5. v. 25. 2. Thessal. [II. ad Thessalonicenses – Pál apostol levele a tesszalonikiaknak II. (2Tesz) – a szerk.] 3. v. 1. 1. Timoth. [II. ad Timotheum – Pál apostol levele Timóteushoz II. (2Tim) – a szerk.] 2. v. 1. Hebr. [Ad Haebros – Pál apostol levele a zsidóknak (Zsid) – a szerk.] 13. v. 18., hogy segítsék őket Istennél könyörgésekkel; és amint ti is mindnyájan kéritek minden vasárnapi prédikációban az községet, hogy imádkozzék az betegekért, rabokért; bűnben és hitetlenségben heverő emberekért. És miképpen az élő embereket ezzel az Krisztus székibe nem ültetjük, hogy az ő imádságok által Istentűl az mi Üdvözítőnk érdeméért testi-lelki jókat kívánunk: azonképpen az megdücsőült szenteknek sem tulajdonítunk azzal semmi isteni méltóságot, ha azon kérjük őket, hogy imádságokkal segéljenek minket. És mikor az szenteket reménységeknek nevezik némelyek, csak olyan értelemmel nevezik, minéművel Szent Pál az őtőle Krisztushoz téríttetett híveket ő reménységinek nevezi. Mikor mediatrix-nak, közbenjárónak nevezik Boldogasszonyt, nem oly közbenjárónak nevezik, aminéműnek csak egyedül Krisztus Urunkat nevezi Szent Pál 1. Timoth. [I. ad Timotheum – Pál apostol levele Timóteushoz I. (1Tim) – a szerk.] 2. v. 5., tudniillik, aki nemcsak tiszti és hivatalja szerént közbenjáró, de ugyan természetiben is igaz Isten és igaz ember, és aki minket az Istennel megbékéltet, nemcsak könyörgése által, hanem az mi váltságunkért bőséges elégtételével és adósságunknak megfizetésével, kit szentek semmiképpen nem mívelhetnek. Mert az nyilván megbizonyodik az Írásból, hogy semminemű teremtett állat eleget nem tehet Istennek az őellene való bűnért. Miképpen azért az Krisztus közbenjárásának böcsületit meg nem rontja, hogy az Írás Mózest is közbenjárónak nevezi; hogy az angyalok és az élő emberek imádkoznak miérettünk: szinte azonképpen az boldogok könyörgése semmi kisebbséget nem hoz az Krisztus közbenjárására; hanem inkább ennek méltóságát kinyilatkoztatja. Merthogy az szentek könyörgése kedves és foganatos Isten előtt, az nem egyebünnen vagyon, hanem az Krisztus érdeméből és közbenjárásából. Miképpen azért az Istennek mindenható ereje meg nem kisebbedik azzal, hogy az teremtett állatoknak is erőt adott, mellyel munkálkodhassanak az Istennel együtt: azonképpen az Krisztus érdemének nagy volta abból is kitetszik, hogy még az ő tagjainak is erőt adott, hogy Istentűl sok jót nyerhessenek az ő érdeme által, mivelhogy ugyan valamit az boldogok, avagy az világon vitézkedő hívek nyernek, az Krisztus érdeme által nyerik, és ez fő ok az megnyerésben, kit az anyaszentegyház jelenteni akar, mikor a szentekhez való könyörgésit az misében mindenkor ilyenképpen fejezi bé: Per Christum Dominum nostrum, az mi Urunk Jézus Krisztus által, Amen.
Végezetre, miképpen ez világi gyarló, bűnös szolgatársunkat nem azért kérjük, hogy az Istennek irgalmasságában és hozzánk való jóakaratjában kétesek volnánk: szinte azonképpen az dücsőséges szenteket is nem azért fogjuk mellénk, hogy az Krisztusnak kegyelmességében kétesek volnánk, hanem csak azért, hogy az mi méltatlanságunkat meggondoljuk, és megismervén, hogy nem vagyunk elégséges készülettel az Isten ajándékinak elvételére, a szentekhez folyamván, őáltalok is alázatos könyörgésünket bémutassuk az Istennek, és így a szenteket is tiszteljük; magunkat is megalázzuk Isten előtt.
Az jelenvaló főemberek közül egy, nagy felszóval kezdé mondani: Emberségemre mondom, hogy ha ez a pápisták vallása, egy mákszemnyi bálványozás sincs vallásokban. Mert nemcsak az isteni méltóságot, hatalmat és böcsületet nem tulajdonítják a szenteknek, de sőt inkább, ugyan nem is könyöröghet ember olyanformán az Istennek, amint ők a szenteknek könyörgenek, tudniillik hogy imádjon Istent érettünk. Annak okáért, ha a szenteket csak azon kérik a pápisták, hogy Isten előtt való imádságokkal mellettek támadjanak, ezzel semminémű isteni méltóságot nékik nem tulajdonítnak. És aminémű bolond volna, aki azt ítílné, hogy az Istennek ilyenformán könyöröghessen az ember; Úristen, könyörögj énérettem: szinte olyan eszefordult az is, aki azt ítíli, hogy isteni tiszteletet tulajdonít a szenteknek, aki azon kéri őket, hogy Isten előtt való imádságival segítse őtet.
Igazán mondom, Tisztelendő Alvinci Péter Uram, magamat is ugyan megtántoríta ez az felelet. És rövideden így szólanék: Ha csak ezt hiszik és tanítják a pápisták a szentek felől, igazán mondom, én magam sem ismérek semmi bálványozást ebben az tudományban. Mert látnivaló dolog, hogy ebben semmi isteni méltóság nem tulajdoníttatik a szenteknek. El is hittem pedig (noha ekkoráig más ítíletben voltam), hogy ugyan valóban és minden kendőzés és álorcázás nélkül ez légyen a pápisták vallása. Annak okáért ezután nem bálványozásnak, hanem bolondoskodásnak hívom ezt a pápisták vallását. Mert jóllehet bálványt nem imádnék én, ha most erősen esedezném annak, aki százmélyföldnyire távuly vagyon tőlem, és azon kérném, hogy Isten előtt való imádságival segítene engem: de azért szinte oly eszesen cselekedném; mintha valamely eszefordult ember a siketnek beszéllene. Mert a szentek meghóltak és nem hallják a mi könyörgésinket.
Az pápista ember erre viszontag így felele: Megköszönöm, hogy az tennen ítíleted szerént is csak káromló hazugság az, amit teli torokkal reánk szórnak a te pártodon való tanítók, tudniillik hogy mi a szentek tiszteletiben bálványozók vagyunk. Mert ha választanom kellenék kettő közt, mégis inkább akarnék titőletek bolondnak ítíltetni, hogysem bálványozó lenni. Ami pedig ezt a fogást illeti, nem szükség errűl most sokat szólnunk, mert csak e minap egy könyvet láték, melyben Gyarmathi Miklósnak a szentek tiszteleti és segítségül hívása ellen való sok káromlásit, hazugságit, csélcsapásit* délszínre hozta* egy keresztyén atyánkfia, ki világoson megmutatta azt is, hogy a szentek tudják az élő embernek dolgait és kívánságit, amennyire az Istennek titkos tanácsa szerént szükséges; és ezzel az ő boldogságok szintén úgy meg nem háboríttatik, mint az boldogságos angyaloknak Isten után ez világi dolgokra való gondviselésekkel, az ő dücsőségeknek öröme meg nem csekélyedik. És az ítílet napján, és annak utána is mindörökben, látják az boldogok a kárhozottak kínját, de azért ugyan meg nem háborodnak az ő csudálatos nyugodalminak örömében; mert, amint Béza+ szépen írja: Si quiete coelesti frui et humana curare, inter se pugnant, nec Deus, nec angeli, nec Christus ipse, censendi sunt humana curare. Ha, úgymond, ellenkezik az dücsőséggel az világi dolgokra való gondviselés, sem az Isten és angyalok, sem Krisztus ő maga nem visel gondot mireánk. De amint mondám, errűl nem szükség szólnunk; mert csak arrúl volt most közbevetésünk: ha a szentek tiszteletiben bálványozó légyen az római gyöleközet. És amiképpen megértétek, hogy ez két dologban méltatlan ítílnek minket bálványozóknak a ti tanítótok, szintén azonképpen csak mód nélkül akarnak gyűlöltetni minket, mikoron egyéb dologban is bálványozóknak hínak, mert avagy ingyen sem értik, avagy szántszándékkal tettetik, hogy nem értik a mi vallásunkat, mikoron sok heábavaló patvarkodással ebben bálványozást vizsgálnak.
Előszólván egyik az jelenvalók közül; no, úgymond, látom én, hogy eszünkön kell járnunk a hit dolgaiban, és egy félnek vádolására nem kell ítíletet tenni, hanem a más félt is meg kell érteni; mert könnyű azt kiáltani, hogy bálványozók a pápisták, de nehéz megbizonyítani. Hagyjuk ebbe azért ezt, mivelhogy az üdő elmúlt.
És így emberséggel elbúcsúzván, egymástúl elválánk. Ihon Tisztelendő Alvinci Péter Uram, igazán, minden cikkelyenként megírám kegyelmednek az mi beszélgetésinknek rendit és folyását, avégre, hogy a Te Kegyelmed bölcs tanításával élvén, ha lehet, reájok rakhassam a pápistákra, hogy az előhozott két dologban bálványozók légyenek; mert azt én magam látom, hogy ha a két articulust megmentik az bálványozásnak undokságátúl, sokkal künnyebben megmenthetik egyéb rendbéli tudományokat is, és így mind ez világ előtt, mind az élő Istennek igaz ítílőszéki előtt nagy gyalázat száll fejünkre, ha ekkoráig mód nélkül és hamisan híttuk őket bálványozóknak.
Mivelhogy azért az Úristen Te Kegyelmedet ily igen elővitte, és még az fejedelmeknél is annyira böcsületessé tötte, hogy szép jószágokkal, sok drága marhákkal ugyan meg is tisztelték uraságodat: az Istenért is kérem uraságodat, tanítson és oktasson engemet, mint kellessék az pápista embernek előszámlált bizonyságit és feleletit megrontani. Mert ha ezeket nyilván, bizonyoson és mentűl hamarébb meg nem fejthetjük, bizonyos vagyok benne, sokan gonosz ítíletet tésznek felőlünk, hogy ily mód nélkül bálványozóknak nevezzük az rómaiakat.
Az Úristen adjon Szentlelket és igaz isteni isméretet kegyelmednek, mind az kegyelmed hallgatóival egyetemben.