A megdücsőült szentek szeretnek minket,
könyörögnek miérettünk és gondot viselnek mireánk

A hamisságnak oly természeti vagyon, hogy soha egy nyomban meg nem marad; hanem hon ide kap, hon amoda. Ez az oka, hogy az újító atyafiak, noha tőrrel-pajzzsal azt vitatják, hogy csak egyedül Krisztus Urunk a mi Isten előtt való szószólónk; és nagy torokkal amazt éneklik a szentekrűl: mert ők megholtak és mind földdé löttek, ez földiekrűl meg sem emlékeznek: mindazáltal, másfelől meggyőzetvén az igazságtúl, nyilván vallja mind Gyarmathi, mind Calvinus+ és az Augustana Confessio (mint megmutatám e könyvnek második részében); hogy a boldog szentek imádkoznak miérettünk az Istennek színe előtt. Mely dolog hogy nyilvábban megbizonyodjék, először azt mondom, hogy a megdücsőült lelkekben még nem hűlt a keresztyéni szeretet: hanem az ő zarándokságban vitézkedő atyafiokat igaz és tiszta szeretettel szeretik. Tudom, hogy Calvinus+ azt írja, hogy semmi képtelen dolgot nem mondunk, ha szinte azt mondjuk is, hogy a szeretet az ítílet napján lészen örökkévaló, úgyhogy a közbevetett üdőhöz az illjék, nihil pertinere ad tempus medium;* amit Szent Pál a szeretetrűl mond; most pedig a megholtaknak semmi köze, nullum commercium,* nincs mihozzánk; és kételen azt kell mondani Luthernek+ is; mivelhogy az ő ítíleti szerént, a lelkek alusznak ítílet napja előtt, amint e könyvnek második részében megmondám: De az bizonyos dolog, hogy a boldog szentekben legfőképpen tündöklik az isteni szeretet; mert Szent Pál nyilván mondja; hogy noha a prófécia, a tudomány megszűnik is; de soha a szeretet el nem vesztetik. Másutt azt írja, hogy sem az élet; sem a halál el nem szakasztja őtet az isteni szeretettűl. És ha őbennek szeretet nem volna, nyílva Isten nélkül volnának, sőt az Isten haragjában, bűnben volnának: Mert az Írás nyilván mondja, hogy az Isten szeretet, és aki a szeretetben vagyon, az vagyon az Istenben; akiben pedig nincs atyafiúi szeretet, halálban lakik, gyilkos az, setétségben lakik, nincs örök élete. És aki nem látja, hogy a boldogságban tekéletesb lészen az isteni szeretet; mivelhogy akkor színrűl színre látván az Istent, és tekéletesen megismervén az ő hozzánk való jóvoltát és isteni méltóságát, és sem a test, sem a világ, sem az emberi gyarlóság hátra nem vonszon s meg nem késlel minket: teljes lélekkel; minden tehetséggel a mi Istenünk szerelmével gerjedezünk. Ennek fölötte, ha meghűlt a szentekben a keresztyéni szeretet, ha semmi közök nincs immár nékik mihozzánk, miért írja tehát ezt Calvinus+: Mikor a Crédóban azt valljuk, úgymond, hiszem a közönséges anyaszentegyházat, azt nemcsak a láthatandó eklézsiárúl kell érteni; hanem egész választottakrúl, kiknek számában foglaltatnak a megholtak is. A választottak mindnyájan úgy öszvekötöztettek Krisztusban, hogy miképpen egy főtűl függenek, szinte úgy egy testté löttek, és mint egy testnek tagjai öszveforrasztattak, egyek löttek, egy szeretetben, azon Isten lelkében élnek. Ha azért ebben áll a szenteknek egyessége, hogy azon egy testnek tagjai vagyunk és egyink a másik tagja; ha azon testnek tagjai mind fájdalmát s mind vigasságát érzik az ő tagoknak; mint hihetjük tehát el, hogy a szentekben az ő tagokhoz való szeretetek meghűlt légyen?

Másodszor azt mondom, hogy a szentek könyörögnek az ő viaskodó tagokért. Ezt, amint mondám, mikor reáfogják valóban az atyafiakat, ő magok sem tagadják. Sőt az Apolagia Confessionis Augustanae* azt mondja, hogy noha az Írásban errűl egyéb emlékezet nincs, hanem csak a Makabeusokrúl írt könyvben; de mindazáltal valljuk, hogy imádkoznak a szentek közönségesen az élőkért. Calvinus+ is azt írja, hogy noha megengedi, hogy a szentek közönségesen imádkoznak miérettünk, de azért ezzel el nem vesztik csendes boldogságokat. És ismét: a szenteknek értünk való esedezése helyén marad; mert az Isten látván a mi szükséginket, nemcsak azt akarta, hogy ki-ki magáért imádkozzék, hanem egyiknek a másikért való imádságát is befogadja. Noha másutt, a gazember, azt írja, hogy a szentek semmirűl egyébrűl nem gondolkodnak, hanem csak az Istenrűl, úgy elmerülnek az Isten színe látásában. Maga jól tudja Calvinus+, hogy az Isten színe látásával együtt lehet a földi dolgokra való gondviselés is, mint az őrzőangyalok példájával könnyű megmutatni; és nyilván tanítja Beza; imígyen írván: Si haec duo, quiete coelesti frui et humana curare, inter se pugnant: neque Deus, negue Angeli, neque Christus ipse censendi sunt curare humana.*

De hogy a bódogságos szentek miérettünk könyörögnek Istennek, azzal bizonyítom:

I. Mert azok a szentek szeretnek minket, úgymint önnön tagokat, mivelhogy egy test, egy ország az anyaszentegyház. Sőt anyánk minékünk a mennyország; polgártársaink a szentek, és mi is a mennyei gyölekezetnek seregi közibe írattunk; kiből nyilván következik, hogy jónkat kívánják nékünk a szentek, és mint tagokat, fiokat segítnek minket. És bizonyára, ha az angyalok imádkoznak miértünk, amint nyilván megmutatám: nem látom, mi az oka, hogy a szentek nem imádkozhatnak. Mert ha a Krisztus tiszti és az ő közbenjárása meg nem gyaláztatik az angyalok könyörgésével: miért gyaláztatnék meg a szentek imádságával? Azonképpen, ha e világon élők imádkozhatnak egymásért, miért nem imádkoznának a szentek, kik noha nékünk megholtak; de amint Krisztus Urunk mondja: Élnek mindnyájan az Istennek.

Erre Gyarmathi azt feleli, hogy noha Szent Pál anyánknak nevezi a mennyei Jeruzsálemet; de azt nem mondja, hogy a szenteknek szorgalmatosságok van mireánk. És noha egy testnek tagjai velünk a szentek; a tagok pedig egymást segíllik, ótalmazzák, amint Szent Pál írja Ephes. [Ad Ephesios – Pál apostol levele az efezusiaknak (Ef) – a szerk.] 5, 29. I. Corinth. [I. ad Corinthios – Pál apostol levele a korintusziaknak I. (1Kor) – a szerk.] 12, 25., 26.; mindazáltal azt mondja Gyarmathi, hogy csak mikor a tagok együtt vannak velünk a földön, akkor segítnek minket könyörgésekkel. Sőt még e világon, de messze földön lévő szentekhez is, úgymond, nem illik egyéb egyesség, hanem csak a hit által, holott mi is ezekrűl soha szorgalmatosok nem voltunk.

De ezek csak habozások; mert soha nyilvábban nem jelenthette volna Szent Pál a boldog szenteknek reánk való gondviselését, mint jelenté, mikor őket anyánknak, velünk egy testnek nevezé, és előnkbe adá, hogy a tagoknak oly természetek vagyon, hogy az ép részek gondot viselnek a sérűtt tagra. Ezt pedig a szűkölködő tagrúl való gondviselést soha Szent Pál csak tisztán a jelenvaló és a világon viaskodó tagokra meg nem határozza. Akinek pedig esze vagyon, nem ád oly hatalmat Gyarmathinak, hogy amit a Szentírás közönségesen tanít, azt ő, csak tisztán az önnön agyaskodási* szerént, meghatározza és megmocskolja.

II. Mivelhogy a szentek egy lélekké lésznek az Istennel, azt kívánják és tiszta szűből akarják, amit az Isten kíván és akar. Tudják pedig, hogy az Isten a mi üdvösségünket, jónkat, tekéletességünket kívánja: tehát a szentek is ezt teljes akarattal kívánják. Nyilvánvaló dolog pedig az, hogy a tiszta és tekéletes akarattal való jónak kévánsága, Isten előtt buzgó könyörgés. Így olvassuk az Írásban, hogy noha Mózes semmit nem szól vala; mindazáltal az Isten, az ő kévánságát látván, azt mondja néki: Mit kiáltasz énhozzám: Szent Dávid is azt írja, hogy a szegínyek kívánságát meghallgatja az Úr, és az ő szívök készületit meghallja az ő füle. Mert Szent Ágoston+ mondása szerént: hangos szó az Istennek irgalmasságára a lélek csendes gondolatja és kívánsága.

III. Az Írásban nyilván olvassuk, hogy Jeremiás halála után sokat imádkozék a zsidó népért és a szent várasért, Jeruzsálemért.

IV. Szent Hieronymus+ és Szent Nazianzenus+ ilyen bizonysággal erősítik ezt az igazságot: Az apostolok, mártírok és a több szentek, mikor még e világon magokrúl is szorgalmatosok valának, imádkoztak egyebekért; és oly hasznoson imádkoztak, hogy Mózes egy könyörgésével a zsidó népnek bocsánatot nyert; Szent Pálnak hetvenöt lélek ajándékoztaték egy kérésére: mentül inkább imádkoznak tehát most.

V. A Szent János látásában olvassuk, hogy a szent mártírok kérik az Istent, hogy bosszút álljon az ő ellenségeken, kik ártatlan vért ontottak. Gyarmathi erre azt feleli, hogy ez látás, melyből való dolgot nem bizonyíthatunk. Mely szép feleletből azt tanulhatjuk, hogy sem az Izsaiás próféciájából (melyet a próféta írásának első igéjében látásnak nevez), sem a több próféták látásából semmi bizonyságot nem vehetünk; és így nem jól cselekedtek az apostolok, sőt ő maga is Krisztus Urunk, hogy a Gyarmathi Miklós iskolájában meg nem tanulták volt, hogy a látásból való dolgot nem bizonyíthatunk; és ennek okáért gyakran az Izsaiás és egyéb próféták látásiból vöttek bizonyságot. Sőt ő maga is Gyarmathi gyakran bizonyít ezzel a Szent János látásával.

De azt mondja Gyarmathi, hogy imperfectio,* fogyatkozásból való vétkes indulat volna a szentekben, ha bosszúállást kérnének Istentűl, holott inkább imádkozniok kellene az üldözőjökért, a Krisztus tanítása szerént. Az első feleletben Krisztust és az apostolokat tanítja Gyarmathi, most immár a boldog szenteket iskolázza és oktatja. De örömest hallanám tőle, mennyiszer olvasta a zsoltárban és a prófétákban (kiket a Szentlélek vezérlett a Szentírásoknak bötűjében), hogy az Istent kérték, hogy megostorozza a bűnösöket? Vajon azt ítíli-é Gyarmathi, hogy az Istentűl való bosszúállásnak kérése mindenkor fogyatkozásból, vétkes indulatból származik? Ha ezt ítíli, nyilvánvaló tudatlan, és az önnön ítíleti szerént kárhozatra méltó; mert ő is, a több Luther-kiáltókkal egyetemben, az ő káromló prédikációja után azon könyörgött naponként, hogy az Isten megrontsa, megostorozza, megbüntesse a pogány ellenséget, kiöntse haragját az ő nevének ellenségire. Noha azért haragból, gyűlölségből, bosszúságállásból nem szabad másnak, még a nyilvánvaló latornak és gyilkosnak is gonoszt kívánnunk; mindazáltal az igazság szeretetéből, az ártatlanoknak oltalmára, a gonoszoknak tanúságára, és egyéb Isten szerént való jó végekre szabad, nemcsak halálát kívánnunk, de annak, akinek erre való hatalma vagyon az Istentűl, törvény szerint meg is ölni a gonosztévőket. És így olvassuk, hogy Szent Pál azt kívánja, hogy elmetszessenek, akik környülmetélkedésre akarják vala vinni a híveket. A papi fejedelemnek pedig így szóla: Pereutiet te Deus, paries dealbate.* De megvakította Gyarmathit a Calvinus+ szele, és akármit mondjon, nem gondol véle, csak mondjon valamit miellenünk.

Mindazáltal, végezetre látván, hogy nem csavaroghat az igazság elől, azt írja: hogy ebből a helyből csak az bizonyíttatik meg, amit immár egyníhányszor megengedtünk, tudniillik, hogy közönségesen a szentek az egész eklézsiának jót kívánnak. Elég ez most nekünk; mert itt nem azt akarjuk bizonyítani, hogy a szentek valami szóval való imádságot formálnak, amint te alítod; mert tudjuk, hogy ők, test nélkül, e világi mód szerént való szókat nem faragnak, és az ő könyörgések nem egyéb az ő jó gondolkodással való kívánságoknál, mint a mi lelki könyörgésünk sem egyéb ennél. Csak azt bizonyítjuk azért ezzel a locussal, hogy valami gondok vagyon a szenteknek e világi emberekre is, és hogy ha a másvilágon bosszúállást kérnek Istentűl a gonoszok ellen, sokkal inkább az ő fiokért és vitézkedő szolgatársokért könyörögnek az Istennek. Kiből megtetszik, hogy az a locus nem úgy illik a mi tudományunkhoz, mint az aranyperec a disznó orrába, amiképpen mérges nyelvének rágalmazó fullánkjával vitatja Gyarmathi. Mert noha ebből csak pusztán ő magából nem következik, hogy egyenként imádkoznak a szentek miérettünk, hogy értik a mi kívánságinkat, hogy nékünk is őket segítségül kell hínunk; de az igen szépen következik, hogy valami gondjok vagyon nékiek e világiakra, és hogy közönségesen imádkoznak az élőkért. Mi pedig (mivelhogy nem vagyunk oly bölcsek, mint a lutheristák, kik mindenből mindent meg tudnak bizonyítani; vagy illik öszve, vagy nem) csak ezeket akarjuk ebből a Szentírás bizonyságából megerősíteni; kit mivelhogy az ellenség ő maga is megenged, nem szükség ennek oltalmára most többet szólanunk.

VI. A boldogságban uralkodó szentek nem alábbvaló renden vannak a kárhozott lelkeknél; de amaz elkárhozott gazdag könyörge az ő atyjafiaiért: miért nem könyöröghet tehát Lázár is az ő atyjafiaiért? Hogy pedig ez az gazdag és Lázár históriája* nem példabeszéd, hanem ugyan valóban lött dolog, sokan a régi szentatyák közül nyilván tanítják; és csak abból is megtetszik, hogy mikor az Írás valami példabeszédet hoz elő, nem nevezi neveken az embereket, mint itt Krisztus Urunk nevén nevezi Lázárt és Ábrahámot.

VII. Az Írásban azt olvassuk, hogy az Isten széki előtt álló szentek, kik Krisztus által megváltattak minden nemzetségből és országból, jó illatot mutatnak be Isten előtt, mely nem egyéb, úgymond az Írás, a szentek imádságánál. Bemutatják tehát a mi könyörgésinket, és imádkoznak a megboldogult szentek Istennek. Nem ő magokért; mert immár minden veszedelemtűl megszabadultak; és tudják, hogy az ő útjoknak határára jutván, nincs helye sáfárságoknak és újabb jutalmoknak, hanem ahová esett a fa, ott marad mindörökké. Szükség tehát, hogy miérettünk imádkozzanak, és a mi könyörgésinket az ő buzgó kévánságokkal egyetemben bémutassák az Úrnak. Mivelhogy, amint e könyvnek XII. részében mondám, nem egyéb a szentek imádságának Isten előtt való bémutatása, hanem az ő imádságokkal való segítése, kik azon kérik az Istent, hogy megengedje nékünk (kiket az Írás szenteknek nevez), mint e könyvnek XVI. részében, az első bizonyságban megmutatom), amit őtőle kérünk.

VIII. Ezennel megmutatom, hogy a szentek gondot viselnek e világi hívekre; tehát kétség nélkül szinte úgy imádkoznak miérettünk, mint szinte az angyalok, kikrűl nyilván olvassuk az Írásban, hogy imádkoznak érettünk.

IX. A régi szent doktorok, szent gyöleközetek és közönséges anyaszentegyház egyenlő értelméből megbizonyíttatik ezen igazság; mert amint ezennel megmutatom, megrögzött, bizonyos vallás volt ez eleitűl fogva a keresztyének között.

X. Az Istennek nyilvánvaló és tagadhatatlan csudatételivel megmutattatott eleitűl fogva, hogy a szentek segélik az őhozzá folyamó keresztyéneket, mint ezelőtt megmondám, és ezennel bővebben megbizonyítom. A csudatétel pedig nem egyéb, hanem az Istennek nyilvánvaló bizonyságtétele, amint olvassuk az Írásban. Tehát az Isten bizonyságot tött arrúl, hogy az ő szenti segélik könyörgések által a híveket.

Harmadszor azt mondom, hogy a bódog szentek tudják a mi dolgainkat és könyörgésinket, mint megmutatom e könyvnek XVI. részében; ennek pedig a tudásnak módját ezelőtt is bővön megmagyarázók.

Negyedszer és utolszor azt mondom: hogy a megdücsőült szentek gondot viselnek az ő vitézkedő szolgatársokra. Tagadja ezt Calvinus+, és azért mondja, hogy az angyalok imádkoznak érettünk, mivelhogy az Isten rendeléséből gondot viselnek mireánk, tanítnak, vigasztalnak minket. Ezek pedig a szentekhez nem illenek. De igen könnyű ezt a keresztyén vallást megbizonyítani.

1. A szentek könyörögnek az élő emberekért Istennek, amint nyilván megbizonyítók; tehát valami gondjok vagyon az élő emberekre. Mert nyílva akinek javokra igyekezünk, és akikért másnak könyörgünk, arra valami gondunk is vagyon.

2. Az Isten széki előtt álló szent lelkek malasztot és békességet szerezhetnek minékünk Istentűl, amint nyilván írja Szent János apostol, midőn ezektűl az ő módjok szerént malasztot kér a híveknek. Vagyon tehát valami gondjok mireánk. Szent Péter is azt írja, hogy gondja lészen reá halála után is gyakran, hogy ezekrűl megemlékezzenek a hívek. Mely mondást Oecumenius a Szent Péternek halála után való gondviselésérűl magyarázza; és noha ennek a helynek más értelme is lehet, de ez is igen alkolmatos, és helyén maradhat.

3. Azt ígíri Krisztus Urunk; hogy aki győzödelmes, mindvégig megmarad az ő parancsolatiban, annak hatalmat ad az országokon, hogy azokat bírja vasvesszővel, és mint a cserépedényt elrontsa, miképpen őneki is hatalom adatott az ő atyjátúl. Holott Krisztus Urunk, amennyire közölheti az emberekkel, közli az ő híveivel e világi országokra való gondviselést is az ő módjok szerént. Mert miképpen hatalmat ada az embereknek, hogy Isten fiai lehetnének; hogy az emberek bűnét megbocsáthatnák Krisztus képében; hogy csudákat cselekedhetnének: itt is azonképpen, amit őróla mondott vala Szent Dávid a második zsoltárban, az ő megdicsőült szentivel közli. Mert a zsoltárban az Isten így szól Krisztusnak: Én fiam vagy te, ma szültelek én tégedet. Népeket adok néked örökségül, és a te birodalmad alá vetem e világnak határit; és bírod ezeket vasvesszővel, és mint a fazakas edényét, elrontod őket. Ím hallod azért a mi Urunk fogadását, hogy azoknak, kik győzödelmesek és végig megmaradnak az isteni cselekedetekben, azaz, akik immár a harc után a boldogságban vannak, azoknak e világi népeken hatalma lészen. Holott oly nyilvánvaló szókkal ígíri azt Krisztus Urunk, hogy ha szántszándékkal Calvinus+ ellen az mi igazmondásunkat még akarta volna erősíteni, nyilvábban nem szólhatott volna. Erre a bizonyságra iszonyú szitkokkal felel Gyarmathi. Antalkodik, sőt bolondoskodik, úgymond Monoszlói, nyakaszegve tekervén az Írást. Nagy istentelenül és tolvajul megfosztja Monoszlói Krisztust az ő méltóságátúl. Ezt pedig azért mondja, mert azt ítíli, hogy Monoszlói uram szinte azon módon és oly méltósággal tulajdonítja a szenteknek e világra való gondviselést, mint szinte Krisztus Urunknak. És ez okon sok szép bizonyságokkal megmutatja Gyarmathi, hogy Krisztus Urunkhoz teljességgel hasonló nem lehet sem angyal, sem egyéb teremtett állat. De a jámbor ezen bár ne fáradott volna; mért ez oly nyilvánvaló dolog; hogy még a gyermekek is tudják; és akármint káromkodjék lelkiisméreti ellen Gyarmathi, de ő maga is tudja, hogy csak eszébe sem jutott Monoszlói uramnak vagy a római eklézsiának, hogy a szenteket egyenlőképpen való méltóságba helyheztetné Krisztus Urunkkal.

Csak azt mondja azért Monoszlói uram, amit az Istennek fia mond, tudniillik, hogy amint néki hatalom adatott, hogy gondot viseljen, és bírja e világot: úgy az ő módjok szerént, nemcsak az élő pásztorok igazgatják az anyaszentegyházat; de a végig jó bajvívó szentek is bírják, igazgatják, segítik a híveket. De, amint mondám: az ő módjok szerént. Mert, amint ő maga Gyarmathi igazán írja: Krisztus Urunk authoritatíve, méltóság szerént, úgymint Istennek fia, ez világnak királya, fejedelme, ítílőbírája; jóknak és gonoszoknak jutalmok fizetője fog ítílni; de a szentek Krisztus után és őtőle vött hatalommal fognak ítílni. És ismét: Nagy különbség vagyon a szentek és a Krisztus ítíleti közt; mert Krisztus Urunk ítíl mint Úr és a szentek feje, a szentek úgy, mint tagok; Krisztus Urunk tulajdon és saját méltósága szerént, mi az ő érdeméből és kegyelméből. Neki, saját és tulajdona az ő ítílő hatalma, amely minékünk az őbenne való hit által közöltetik. Ezek mind úgy vannak, és amint ezelőtt számtalanszor megmondottam, mi ezent hisszük; de ezekkel meg nem erőtlenedik a mi bizonyságunk, hanem inkább erősíttetik. Mert ha a Krisztus méltósága ellen semmit abban nem tanít Gyarmathi, hogy a szenteknek is Krisztus Urunktól vött méltóságot tulajdonít az elevenek és holtak ítíletire, miképpen Krisztus Urunk az eleveneket és holtakat ítíli: mi sem cselekeszünk semmit a Krisztus méltósága ellen, sem az ő böcsöletit teremtett állatnak nem tulajdonítjuk, mikor azt tanítjuk, hogy a szentek nem az ő természet szerént való erejekből, hanem a Krisztus érdeme által adatott isteni ajándékból, tudják a mi dolgainkat, segítnek minket, gondot viselnek mireánk. És ha ők is eleveneknek és holtaknak bírái; miképpen Krisztus Urunk is ítílőbírája ezeknek (noha böcsületesb és sokkal feljebbvaló az ő ítílőbíróságának módja, hogysem a szenteké): nyilván következik, hogy a szentek látják és tudják azoknak igyeket és dolgokat, melyekrűl ítíletet tesznek; mert nem tehetnének ítíletet rólok, ha nem tudnák dolgokat.

Noha azért igazán mondja Gyarmathi, hogy ama sicut, miképpen nem jegyez teljességgel való és mindennemű hasonlatosságot, és itt sem jegyzi az ítíletre való hatalomnak egyenlő voltát, mivelhogy nagy különbség vagyon a szentek és a Krisztus ítíletinek módjában; de mindazáltal, abban van a hasonlatosság, hogy miképpen Krisztust az ő atyja elevenek és holtak ítílőjévé tötte, úgy Krisztus Urunk is az ő szenteivel, az ő módjuk szerént, közli ezt a méltóságot.

Másutt azt feleli Gyarmathi, hogy ez az ítílet és uraság az ítílet napján tulajdoníttatik a szenteknek; mert akkor ki-ki az ő idejében levő emberekrűl bizonyság szerént ítíletet fog tenni, és példa szerént is. És a Szentírásnak egyníhány helyét hozza elő, melyben olvassuk, hogy az ítílet napján lészen uraságok és ítíletre való méltóságok a szenteknek: Matth. [Matthaeus – Máté evangéliuma (Mt) – a szerk.] 19, 25. Rom. [Ad Romanos – Pál apostol levele a rómaiaknak (Róm) – a szerk.] 8, 1. Johan. 3. I. Corint. [I. ad Corinthios – Pál apostol levele a korintusziaknak I. (1Kor) – a szerk.] 6. etc.

Mi sem tagadjuk, hogy az ítílet napján a szentek Krisztussal együtt meg nem ítílnék a gonoszokat, és őrajtok uralkodnának. De emellett azt is mondjuk, először, hogy ha a szenteknek az utolsó napon való ítíleti és uralkodása meg nem kisebbíti a Krisztus méltóságát, és az ő tisztinek semmit nem derogál: szinte azonképpen az ő mostani uralkodások és birodalmok sem derogál semmit a Krisztus Urunk dücsőségében. Másodszor azt mondjuk, hogy a Szentírás sohult ezt a szentek uralkodását csak csupán az ítílet napjához nem kötelezte, sem erre az üdőre meg nem határozta; sőt nyilván jelenti, hogy mind az ítíletkor, s mind mostan uralkodnak. Mert azt mondja az Írás, hogy a szenteknek úgy adatott hatalom (az ő módjok szerént, és amennyire a teremtett állattal közöltethetik a hatalom), amint Krisztusnak hatalom adatott az ő atyjátúl. Krisztus Urunknak pedig nemcsak az ítílet napján lészen hatalma és uralkodása, hanem most is uralkodik. Tehát a szentek is, az ő módjok szerént, uralkodnak. Ennek fölötte, azt mondja az Írás, hogy a szenteknek hatalmok vagyon az országokon, és uralkodnak e földön. Az ítíletnap után pedig sem országok nem lésznek, sem e földi emberek, melyeken hatalmok és uralkodások lehetne. Szükség tehát, hogy a Szentírás folyása szerént, ez mostani üdőben uralkodjanak e földön, és Istentűl engedett s teremtett állathoz illendő hatalmok légyen az országokon.

4. Másutt Krisztus Urunk azt ígíri: Aki győzödelmes lészen, az én királyi székembe, in throno meo, ültetem őtet, miképpen én is meggyőztem, és az én atyámmal az ő királyi székibe ültem. Mely királyi székbe való ülés, valami hatalmat és birodalmat jegyez, amint az Írásnak állhatatos szokásából megtetszik. Tehát a szenteknek hatalmok és birodalmok vagyon, mellyel az Istentűl reájok bízott hívekre gondot viselnek.

5. Ő magok is, a szentek, azt nyilván megvallják, hogy ők Krisztus által uralkodnak e földön. Mi szükség tehát errűl kételkedni?

6. Szinte úgy okoskodhatunk e dologban is, mint a fellyül megmagyarázott dologban. Mert ha az élő emberek az ő tagokra; fiokra, polgártársokra gondot viselnek; ha ama kárhozott gazdag gondot viselt az ő atyjafiaira: miért nem viselnének tehát gondot mireánk a mi megdücsőült atyánkfiai? Miért feledkeznék el a mi anyánk mirólunk?

7. Ezen igazságot az Istennek a szentek által való sok csudatételi, az anyaszentegyháznak és a régi szentatyáknak egyenlő értelme, győzhetetlen bizonysággal megerősítik.




Hátra Kezdőlap Előre