| Oh! ha szép híred vala gondom eddig, |
| S általam, kis lant, nevet érdemeltél: |
| Jer, magyar dalt zengj; magyar a te honnod, |
|
| Cifra bokrétát ne remélj azonban: |
| Nem magyar földön terem a borostyán; |
| Vagy, ha kél is már, sok időre nő fel |
|
| Amit embernek keze nyújt, veszendő: |
| Halhatatlant vár s keres a valódi, |
| A nemes virtus: maga ő magának |
|
| Egy magas hegynek tetejére tette |
| Templomát, melynek tele van tövissel |
| Útja: környékét kifacsart verétek |
|
| Nagy nehézségű, repedett, lecsüggő |
| Szirteit zúgó szelek ostromolják, |
| S a tüzes villám ropogó haragja, |
|
| Számtalan népek seregelnek öszve, |
| Tágas aljánál, kiket üdvözölvén |
| Szent mosolygással, s neki bátorítván |
|
| „Jöjjetek hozzám!” Megijedve hallja |
| E dicső szót a puhaság: pirúlva |
| Ballag el, s szégyenhelye rejtekébe |
|
| Megjelent, hogy csak valamit csudáljon: |
| Látta, hogy nincsen piperéje; látta, |
| Hogy kezét, képét kisütötte, törte |
|
| „Jöjjetek!” hangosb szava a henyélő |
| Lomhaság szívét, (egek! – engedelmet!) |
| Mint sebes mennykő, megütötte, s eldőlt |
|
| „Jöjjetek!” s ekkor vetekedve minden |
| Nemzetekből a jelesebb vitézek, |
| S a szelíd Pallas követői, méltó |
|
| A nagy Árpádot sok ezer sereggel, |
| S Hunyadit láttam koronás fiával. |
| Már jeget törtek; mire várakoztok? |
|
|
