| Gyújts fáklyákat, Hymen! Már hinti tömjénit az oltár, |
| S illatozó fellegbe borúl a templomok öble. |
| És már a szerető pár közt áldásit elosztá |
| Juno papja; s örök friggyel kötelezte hitét le. |
| Gyújts fáklyákat Hymen, gyújts! Már a játszi szerelmek |
| Intenek, és útjokban enyelgő léptöket intézd! |
| És te, kinek ma kivált önkényt örömünnepet ülünk, |
| Oh Phoebus kedveltje, kegyes Bölcs, s dísze hazádnak, |
| Sorvasztó búdat s méltatlan gyászodat öltsd ki. |
| Ah, bőven folyt már szemeid bús nedve szerelmed |
| Hűlt hamvára, midőn a búsult Amorok elhúnyt |
| Fáklyánál és hátraszegett tegzekkel emelnék, |
| S a virtus rejtett arccal s mély gondba merűlve |
| Kísérné hidegűlt tetemét a sírnak öblébe. – |
| Hallgass, Musa, s örök fátyolt vonj gyászos halála |
| Bús képére, s ne tépd fel haszontalan újra sebeinket! |
| Ah, nem örűl az Örök művének mostoha sorsán; |
| És ha ma boszúló kézzel terjeszti csapásait, |
| Holnap örömnapot és új boldogságokat áraszt. |
| És hogy elhúnyt örömed kegyesednek bánatos halmán, |
| S a szomorú végzés boldog kötelékid eloldá: |
| Új vígságra s kiesbb gyönyörűségekre vezérelt. |
| Így ered a jajból nyúgalom, s a bánat homályát |
| A jobb végezetek tartós örömekre derítik. – |
| Mint mikor a haragos tenger feneketlen öblében |
| Mérges habok zajogási között s éjféli homályban |
| Záporral viselős felleg szakad, és az özönben |
| A zajlepte hajót a morgó szélveszek hányják; |
| Sűlyedező révészt új vízhalmokba borítja: |
| S a riadó mennykő lecsap és a gyáva hajósnak |
| A hiába fogott kormányt elsújtja kezéből; |
| S már ajakin a halál ijedelmi kiültek, azonban |
| Hogy megszűnt a bús zivatar, s a gyönge fuvalmak |
| Lengenek, és a dúlt habokat békére varázslják, |
| Bárkáját honának határira vetve találja. |
|
| | Örvendj! aki reád minapában mérte csapását, |
| Szívre vevé fájdalmidat, és kegyesednek imádott |
| Karjai közt búdat keveretlen örömre cserélé. |
| Aki, midőn hajdan még Esztergomban, az érdem |
| Szárnyain, holtod után maradandó névre törekszél, |
| Karjaidat karjaiba foná, s hév csókokat hintvén, |
| Oh fiam!… és ajakit forró könnyekkel elönté, |
| Te zokogál, s eredendő jódat homályosan érzéd. |
| Ő, noha már örök éjbe borúltak napjai, s a bús |
| Végezet elragadá szeretőinek édes öléből – |
| Általnyújtja neked csakugyan végtére leányát. |
|
| | Néked szánta tehát őt a változni tudatlan |
| Végezet, és örökös társúl rendelte magában |
| Néked – gyönge korát rejtvén a klastrom öblében, |
| Hogy szeretett anyját a halál a sírba taszítá – |
| Múlatozott kegyes életben a szűzi sereggel, |
| Míg a szög Ceres búzáját hétszer aratta; |
| Vagy hogy az elkomorúlt virtusnak kellemet adna. |
| Serdülvén, és hogy kifeselt a gyermeki korból, |
| S ifjúságra jutott, s értebb esztendeit élte, |
| Kellemeit néked nevelé, s a pannoni földen |
| Híre jeles, Barkóczyak udvara néked emelte |
| Nagyra nevét, és tetszetes erkölcsökre tanítá. |
| Klára! midőn örömét egyetlen lányod aratja, |
| S a szerelem kecseit kegyesének karjain ízli, |
| Ha hidegűlt tetemidben az érzés újra felélne, |
| És valamely Chiron életre varázslani tudná |
| Szívedet, ah mely névtelen érzésekbe merűlne! |
| De már általtört a tündér élet határin, |
| És a síron túl nyugovók közt fogta lakását, |
| S hív párjának ölébe repülne, kit a tüzes harcban, |
| Hogy kardot ragad, és az erős Prusszusra kirándul, |
| A kedvezni szokatlan halál a sírba merített. |
| Ámde kiket kitörűlt a halál s a földnek ölében |
| Rejti hideg tetemeiket az éjnek vastag homálya, |
| Sárházát elvetve, nem hullt jobb részök halomba, |
| És folytatja kiesbb éltét a boldog hazában, |
| S hátrahagyott társainak túl a síron is érzi |
| Majd boldog, majd bús esetét tele részvétellel. |
| Ő is azért föllelt kegyesét szívére szorítván, |
| S csókra terűlt ajakin függvén, örvendez az égből |
| A szerető párnak, s áldást hint rája felűlről. |
| Gyújts fáklyákat Hymen! – Te pedig kit az isteni végzés, |
| A búval terhes mély gyászból végre kiöltvén, |
| Új örömekre vezet szerető szépednek ölébe, |
| Nyújts kezet, és feltámadt boldogságodat érezd. |
| Ő, mikor a tudomány rejtett ösvényinek indúlsz, |
| S nem hallott dolgokra tanítod kedves hazádat, |
| S fáradhatatlan erőd csakugyan nyugalomra törekszik, |
| Ő lágyítsa komoly munkád mindennapi terhét, |
| S édes enyelgéssel kedvet bájoljon ereidbe. |
| Gyújts fáklyákat, Hymen! Már oltja világit az oltár. |
| És te, kinek keblében, elhányván hajdani gyászát, |
| Új életnek ered, s örömének napjait éri |
| Várt jegyesed, s jajját jobb végezetekre cseréli, |
| Engedd, fűzze kezét kezeidbe, s nyakadba borúlván |
| A szerelem szent csókját szép ajakidra borítsa. |
| Ízleltesd javait vele, s erkölcsidnek igéző |
| Kellemitől újult éltét nagy időre varázsold! |
|
|
