Minekutána a kurucoknak erőszaktételi miatt már egynéhány esztendőtől fogva házainkból ki kellett bujdosnunk, és én is ide Brassóban recipiáltam volna magamot feleségemmel, gyermekeimmel együtt, nem lévén mivel töltenem az időt, úgy fogtam ez íráshoz, in anno 1709, die 16 mensis decembris Bolonyai kapu felett való utcában való szállásomon, Aranymíves Miklós házanál.
Én Miklósvárszéki Nagy-Ajtai Cserei Mihály, életemnek negyvenegyedik esztendeje után.
A magyar nemzet* Isten csudálatos vezérlésiból miképpen jött ki Scythiából két ízben, és sok véres harcok után mint telepedett le Magyarországban; sok száz esztendők múlva mi formában tért meg a keresztény hitre, és a keresztény magok nemzetekből álló királyok alatt minemű nevezetes dolgokat viseltenek, éppen Mátyás király halálaig: megírta deák nyelven Antonius Bonfinius, olasz nemzetből álló historicus, kinek históriája méltó olvasásra, noha, mint pápista ember, sok fabulákkal elegyíti írását, de miraculis sanctorum*; de azokat az igaz református ember, aminthogy el nem hiszi, úgy könnyen praetereálhatja.
Mátyás dicsőséges magyar király holta után (kivel együtt megholt a magyar nemzetnek minden szabadsága), Lengyel László magyar király ideitől fogva való dolgokat éppen II. Rudolfus német császár és magyar király ideig egy seculum elforgása alatt, legderekasabban írásban hagyta Istvánfi Miklós magyarországi vicepalatinus; mely históriában nevezetes dolgokot olvashat, aki akar, a magyar nemzet dolgairól. Igaz dolog, néholt ő is, vagy nem akart, vagy nyavalyástól nem is lehetett, mint német directiója alatt lévő embernek a historicusok igaz szabadságával élni, akiknek mindenkor igazat mondani s írni szükség, hazudni penig vagy valamelyik résznek hízelkedni tilalmas. Mindazáltal, aki több históriákot olvasott a magyarok dolgairól (mivel írtanak mások is, mint: Turóczi, Sambucus, magyarok, és Piaseccus lengyel historicus, úgy a nagy hírű s nagy emlékezetű erdélyi urak: Bethlen Farkas, Bethlen Elek), könnyen meg tudja választani az igazat a hamistól, a valóságot a hízelkedéstől.
Az erdélyi dolgokot, mivel a mohácsi siralmas conflictusig Erdély a magyar korona alatt volt, a fent megnevezett históriákból megérthetni; minekutána a magyar koronától elszakasztatott és különös fejedelemség alá jutott. Első János magyar király és erdélyi vajda idejétől fogva Bethlen Gábor fejedelemségre való választásaig: mind Istvánfi Miklósból, mind a fenn nevezett urak históriáiból bővön megláthatni.
Bethlen Gábor viselt dolgairól egyéb írást nem láttam, hanem néhai Kemény János fejedelem maga kezivel írt históriát láttam s olvastam az öreg Teleki Mihály udvarában. Írt néhai Mikó Ferenc úr is maga kezével egy darab históriát Báthori Zsigmond, Bocskai István, Székely Mózses, Basta, Mihály vajda és Báthori Gábor erdélyi fejedelmek viselt dolgairól; mely históriát leírván, nálam is megvagyon.
Bethlen Gábor holta után, Bethlen Istvánnak, Brandenburgica Catharinának, az Első és Második Rákóczi Györgynek, Barcsai Ákosnak, Kemény Jánosnak, Rhédei Ferencnek erdélyi fejedelmeknek viselt dolgairól éppen az Első Apaffi Mihály erdélyi fejedelem választásaig, vagyon igen szép história deák nyelven az öreg Bethlen Jánostól íratva.
Vagyon más história is deákúl, sub titulo: Historia Ecclesiarum Transylvanicarum, iam inde a primordio Gentium, segesvári lutheranus paptól, Haner Györgytől íratott: nálam is megvagyon; mely história, noha többire az eklézsiai dolgokról tractál, vadnak mindazonáltal szép politicumok is benne.
Vagyon más kis história is, szebeni királybírótól, Frank Bálinttól íratott, de a többire csak az Erdélyben lévő szászok origójáról tractál; az is nálam megvagyon.
Első Apaffi Mihály erdélyi fejedelem ideitől fogva, micsoda fátumokon forgott Erdélynek dolga, nem láttam még senkinek írását in publico, noha tudom s hallottam, hogy sokan írtanak s írnak maig is, nevezetes nagy elmeű emberek, s kétségkívül, ha az idő mostohasága megengedi, közönségessé is teszik írásokat.
Én históriát írni nem akarok, mert ha akarnék is, ahhoz való capacitásom nincsen, bízom másokra, nálamnál jobbakra s tudósabbakra, hanem a heverést megunván ennyi hosszas bujdosás alatt, Apaffi Mihály idejétől fogva rövideden, de merem jó lélekkel mondani, hogy igazán, amit vagy más igaz hazafiaitól s azoknak hiteles relatióiból, vagy magam bizonyosan tudtam s experiáltam s experiálok minden napon, azokat írtam le, senkinek sem nem hízelkedvén, sem penig, ahol a dolognak igazsága s valósága úgy kívánta, nem kedvezvén. Magamon esett dolgokat is, amennyire eszemben jutnak az elmúltak, leírtam; hogy akik Isten akaratából successoraim lesznek, azokból tanuljanak, és lássák: mennyi változásokon forgatott Isten engedelméből e rossz világ engemet. Ahol az esztendők eszembe jutottak, igazán felírtam, ahol nem tudtam, inkább akartam tudatlanságomat megvallani, mint ex praesumptione kevélykedve hazudni.
Qui nihil aedificas, alios quoque spernere noli;
Si famam rodis, tu meliora strue.*
1661. Minekutána II. Rákóczi György fejedelem bolond kevélységből az erdélyi dicsőséges fejedelemséggel meg nem elégedvén, holmi levis lengyel urak biztatásából Lengyelországba feles hadakkal bemenvén (1657. jan. 1-én), királyságot akarván magának halászni, gyalázattal onnat kiszaladott (július 22-én), és a vitézlő rendeket a pogány tatár elrablotta volna: azon rabságból nemrégen terhes sarcon szabadulván ki az öreg Apaffi Mihály, és a maga jószágában, Ebesfalván laknék, sem maga, sem más senki sem álmadozván arról, hogy még fejedelemségre választatnék: Istennek kiváltképpen való rendelésiből az akkor Erdélyt pusztító török császár hadának generálisától, Ali basától erdélyi fejedelemnek denomináltatik (szept. 14-én 1661.), és Ebesfalváról kezdve s akarata ellen a basa táborába kihozatik, onnan pedig országgyűlésiben Kisselykre jövén, ott homagiumát praestálja az országnak, az ország is a fejedelemnek (nov. 20-án). Kevés erdélyi urak valának akkor Apaffi Mihály mellett, nem is volt oly nevezetes ember mellette, hanem háromszéki osdolai Kun István, Daczó János, Naláczi István, kik is akkor elsőbb emberek voltanak a fejedelem udvarában; az édesatyám, öreg Cserei János, főasztalnoka volt. Az erdélyi nagy urak, ki bujdosójában volt más országban, kik pedig Kemény János fejedelem mellett voltanak. Ki is a német császár ármádájához bízván, az újonnan választott Apaffi Mihály jámbor fejedelmet persequálni kezdi; kinek nem levén ereje hogy resistálhasson Kemény Jánosnak, Segesvárra recipiálja magát, mellette való egynehány erdélyi főemberekkel együtt. Kemény Jánossal mind német mind magyar hadak felesen levén, Segesvár mellé száll hadaival (jan. 1662.), és valóban spiccen vala Apaffi Mihálynak dolga. De a nagy hatalmú Isten, akit meg akar tartani, talál könnyen módot annak megoltalmazásában. Szintén mikor más napon akarná Kemény János megostromoltatni Segesvárat (amelyet igen könnyen véghez is vihet vala), Kucsuk basa kétezer válogatott török hadakkal beérkezik estve későn Segesvárra; akinek is Kemény János, ha mellette levő hadaival eleibe ment volna (amint mind a német expertus generálisok, mind a magyar hadak tábori tisztei neki tanácsolják vala), azt a kevés számú megfáradott hadat dissipálhatta, és annak utána az új fejedelmet Apaffi Mihályt is Segesvárról kivehette volna. De így jár az, akit Isten el akar veszteni, nem engedi meg annak, hogy mások hasznos tanácsával éljen.
Másnapra kelve, mindeneknek reménsége kívül, Kucsuk basa trombitát fútatván, midőn mindnyájan azt gondolnák, hogy oly hosszú utakon sietve hozott hadát egynéhány napokig megnyugtatná: a hadait Segesvárból kivivé, megizenvén Apaffi Mihálynak, hogy üljön veszteg a városban, s vigyáztasson, mert ő ma valahol találja Kemény Jánost, felkeresi, és ha mind ott kell veszni is a vele való török hadaknak, de megütközik vele. Bizony dolog, a szegény Apaffi Mihály, a mellette valókkal együtt, igen nagy félelemben vala, mivel Kemény Jánossal olyan szép mind német s mind magyar hadak valának ötannyin is számmal, mint a törökök; úgyannyira emberi okoskodás szerént, desperáltanak volt a török had győzedelméről. De mivel a hadverés Istennek kiváltképpen való munkája szokott lenni, és amely részen nincs az isteni segedelem, haszontalan ott minden emberi erő és készület: megbizonyítá Isten a maga szabados akaratát és hatalmát Kemény János veszedelmében is. Ki is hadaival együtt a török segítségnek beérkezése után Segesvárról elszállott, és egy mérföldnyire, Nagyszőllős nevű szász faluban telepedett vala meg; oly intentióval levén, aznapon nyugodjék, másnapon kiindulván Erdélyből, Magyarországra kimenjen, és ott hadait megtöbbítvén, Erdélybe visszajöjjön Apaffi Mihálynak exturbálására; azt gondolván ő is, hogy a török basa fáradt hadaival utána nem menne. De megcsalatkozék reménségében, mert Kucsuk basa serény vitéz ember lévén, éppen ebédidő tájban Nagyszőllőshöz érkezik, és mihelt meglátá Kemény János táborát, lováról leszállván, a földet megcsókolá, újobban lovára felülvén, a véle való hadait ütközetre kirendeli. Vala igen dali ifjú legény fia, kit előszólítván, a maga kontyában levő kerecsenytollak közül egyet kivona, s a fiának kontyába tevé, ezt mondván neki: „Eredj, menj a seregnek balszárnyában, úgy cselekedjél, úgy harcolj, jobb, hogy az ellenség fegyvere emésszen meg, s halva lássalak, mintsem elszaladván gyalázatosan, ez az én kardom (megütvén kezével maga oldalán függő fegyverét) öljön meg.” A fia fejet hajtván s köntösit megcsókolván az atyjának, a neki rendeltetett helyre elmene, s vitézül is viselé magát. Azután a basa körülnyargalván elrendelt sergeit, rövideden ezt mondá nekiek: „Jó vitézek! az ellenséget szemetekkel látjátok; én nem mondom, sok-e vagy kevés, mert magatok nézhetitek. Sokkal többen vadnak minálunknál, mindazáltal bízzatok Istenben, és vitézi módra harcoljatok; jobb, hogy dicséretesen itt kezünkön haljunk meg, mint gyalázatoson elszaladván, hatalmas császár mind engemet, mind titeket megfojtasson. Azt is meggondoljátok, Erdélynek éppen a közepe táján vagyunk: ha a harcról elszaladhatnánk is, csak a föld népe is agyonverne, míg az országból kimehetnénk.” Valának a basa táborában egynehány száz havasföldi kurtányok, kiket is éppen közbül rendele a török seregek közé, akikhez mikor jutott volna, nagy haraggal mondá nekiek: „Tudom jól, ti kutyák, hogy mindjárt megszaladtok, de megparancsoltam a hátatok megé rendeltetett török hadaknak, ha csak visszatekint is valamelyik közületek, mindjárt fejét vegyék.” Ekképpen elrendelvén a basa a hadakat, és edictumot adván ki, hogy mindnyájan a lovok fejéhez lehajoljanak, s úgy menjenek sebesen az ellenségre, trombitát fútata, és legelöl megyen vala; hátratekintvén penig, hogy látná, hogy a török szaracsiák, akik hosszú puskákot szoktanak viselni, puskájokat készítenék, megriasztja őket: „Tegyétek le, úgymond, a puskát, mert több puska vagyon amott (az ellenséget mutatván): hanem minden ember a kardhoz nyúljon.” A szaracsiák ezt hallván, puskájokat nyakokba vetik, és kardot rántanak.
Kemény János szintén ez idő tájban ebédhez ült vala, a hadaiban is felesen, tábori szokás szerént, zsákmányra kioszlottanak vala, nem gondolkozván senki arról, még aznap harcolni kellene. De mielőtt a strázsák bejövén, hírt hoztanak volna a török hadak közelítéséről: félbenrúgván az ebédet, trombitát fútata, és mind magyar, mind német hadait rendbe állítá. Látván a töröknek kevés számú hadait, contemnálák mindnyájan a vele valók és a győzedelmet kezeken tartják vala. Kemény János, mikor a seregeket rendelné, hirtelen a lova megbotlék, hogy a szájában levő erős zabola kettétörék, mely oment még akkor sokan rosszra magyarázának; amint az eventus is comprobálá.
Kucsuk basa a maga rendelt seregeivel mikor annyira érkezett volna a Kemény János hada felé, ahonnan a puskalövés könnyen elszolgálhatott: visszafordulván, egyet sem szóla, hanem mind jobb s mind bal kézre levő sergeit nagy haragosan megtekintvén, azzal adván jelt, mind maga, mind a vele levő hadak, az edictum szerént, fejeket lovok nyakához lehajtván, nagy sebesen megrugaszkodának, s minden tartózkodás nélkül Kemény János seregeire rohanának. Noha, kivált a német had, erős lövést tett, de többire fent járván a golyóbis, kevés kárt tett a törökökben; ezek penig mihelt közel érkeztenek, karddal fogván a dologhoz, kevés idő alatt megbontják a Kemény János hadait, sokat levágván bennek, dissipálják, és az egész tábor megfutamodik (január 23-án). A basa penig tanult vitéz, okos ember levén, noha a török hadak örülvén a victoriának, az elszaladott Kemény János hadát tovább is űzni akarnák: a visszajövetelre trombitát fútata, és ugyanott a harchelyen megszállván, a holttesteket megfosztani parancsolá. Kinek eleibe mikor a maga fia visszajött volna az ellenség űzésiből jó egészségben, noha köntösén imitt-amott sok golyóbis ment volt által, de testihez közel nem járt: eleibe futamodván, megcsókolja a fiát; de mikor kevésvártatva egy agának holttestét látná hogy hoznák, megismervén (aki igen vitéz ember és kedves embere vala a basának), ráborulván a holttestre, nagy ordítással és jajgatással kezdette siratni, megesküvén szokása szerént a nagy Allahra, egész Erdélyországaért nem adta volna el annak az egy embernek életét. Kinek is holttestét, a törökök szokása szerént, megmosogatván, hadi pompával eltemetteté; onnan pedig postán külde Apaffi Mihályhoz Segesvárra jó hírmondással, aki éppen már desperált vala a maga életének s fejedelemséginek megmaradásáról. Így vigasztalá meg Isten csudálatosan. Maga is a basa, győzedelmes hadaival másnap bemene Segesvárra.
Ezen a harcon vesze el Kemény János, kinek noha rajta levő köntösét, fegyverét elhozták, és Segesváratt Apaffi Mihály fejedelem ráismervén magához is váltotta, s emlékezetre mind a fogarasi tárházban tartották, ott láttam én is Teleki Mihálynál laktomban: de testét soha fel nem találhatták, hogy eltemessék, noha maga Apaffi Mihály fejedelem eleget kerestette; vagy azért, hogy még a harchelyen lovastól elesvén, a seregektől egybentapodtatott, vagy penig a törökök az elesett testeknek fejeket elszedvén, fő nélkül való teste meg nem ismertetett. És így nem engedte az igaz ítéletű Isten, hogy koporsóba tétessék teste, mert teljes életében gonosz, ambitiosus, kegyetlen, vérszomjúhozó ember volt, és akire inkább haragudt, s akit meg akart öletni, simogatva beszélett neki. Visszaadá Isten neki igaz kölcsönnel a jámbor, kegyes Barcsai Ákos fejedelem ártatlan halálát, kit nemrégen Görgény várából hamis hit alatt kicsalván, az úton, Torda vármegyében, Répa nevű falu mellett, diribról darabra vagdaltata, s kegyetlenül megölete, s közel a falu pellengéréhez temetteté (július elején 1661.). Több sok istentelen gonoszságival együtt fejére tére a gyalázatos veszedelem, a sok telhetetlen ambitiójának, fejedelemség keresésinek a lőn jutalma; mert még eddig Erdélyben valaki a fejedelemséget úgy vadászta magának, nem sokáig örült neki, hanem maga életével együtt elvesztette uraságát.
Kemény János halála után a fia, Kemény Simon Aranyosmedgyesre kimenvén, az atyja jószágába, újabban a német császár protectiójához folyamodék, ahonnan is reménséget veszen, hogy erdélyi fejedelemségre behozatik. Nem vala Istentől elrendelve, ezért füstbe méne minden szándéka. Mert a török császár (1663) manuteneálni akarván Apaffi Mihályt az erdélyi fejedelemségben, a német császár ellen nagy haddal küldi fővezérét Magyarországba, és Érsekújvárat obsideáltatja (aug. 15-én 1662.). Amely táborra, parancsolata levén a tatár hámnak és a két oláh vajdáknak, hogy táborokkal menjenek, Erdélyben költözvén által Magyarországra, mindenütt sok károkat és prédálást cselekednek. Az erdélyi fejedelemnek is megparancsoltaték a fővezértől, hogy Érsekújvár alá menjen, aki, noha sok ideig hol egy, hol más excusatiókkal remorálá útját, de utoljára nem levén mit tenni, minekutána a tatár hám és a két oláh vajda kimentenek volna az országból, kevesedmagával megindul, és Érsekújvárhoz megyen a fővezér táborára, akitől becsülettel acceptáltatik, és ott tartatik a táboron, míg Érsekújvárat a töröknek feladják (szept. 25-én). Onnan a fővezértől Erdélybe visszabocsáttatik, jelen levén vele együtt az atyám is. Visszajövő útjokban Budára bemegyen a fejedelem, annak a régi, híres, dicsőséges magyar királyok residentiájának meglátására; ott mind a várost, mind a várat megvizsgáltatván, sőt a Mátyás király fegyveres és könyvtartó házaiba is beeresztetvén (ahova a törökök kevés keresztény embert szoktanak volt beereszteni, magok pedig nagy vigiliával őrzötték mindenkor, és sem a fegyverekhez, sem a könyvekhez különben nem nyúltanak, hanem amikor a rozsdától a fegyvereket, a portól a könyveket esztendőnként megtisztogatták), a városból kijött, a Dunán által akarván jönni Erdély felé. Mivel penig mind a török végbeli hadak, mind a tatárok szintén akkor költöztenek által a hídon, jovallatta az atyám a fejedelemnek, ne menjenek a hídra, hanem hajókat fogadván, azokon költözzenek által. De a fejedelem mellett lévő más udvari szolgái, bízván ahhoz, hogy két csausz törökök levén a fővezértől a fejedelem mellé rendelve, azok utat csinálnának a hídon a fejedelemnek, egyenesen a hídra fogának. A híd közepén penig megtolyulván a sok nép, mikor sem elé, sem hátra nem mehetnének a hídon, és közben szorultak volna: a csausz törökök buzgányokkal kezdék verni az előttök menő törököket, tatárokat, hogy az erdélyi fejedelmet bocsátanák elé, egy tatár murza megfordul, s úgy vágja az egyik csauszt, hogy a földre leesik, és megértvén ugyanazon murza, hogy az erdélyi fejedelem ott volna a hídon, részeg levén (különben is dühösködvén az erdélyi emberekre azért, hogy mikor Erdélybe bejöttenek vala, Érsekújvárhoz akarván menni, és Brassóba beküldötte volna a tatár hám azon murzának öccsét másodmagával, hogy a táborra élést vitessenek a városból, a brassai szászok reájok támadván, megölték vala őket), korbácsot rántván, a fejedelmet meg akarja vala verni. De a fejedelem mellett is egynehány vitéz szolgák levén, egyik közülök a tatárt főbe sújtja egy baltával, és betaszítják mind lovastól a Dunába; a fejedelem lovának penig kantárszárát az atyám megragadván a többivel együtt, és a tatárokat kétfelé vervén, nagy bajjal általviszik a hídon, olyan szorosságban, hogy a fejedelem lován való nyeregnek ezüstkengyele odaszakadott, magokon pedig a fejedelem szolgáin kíméletlenöl esett a tatár korbácsolás.
Ebben az utazásban lőn veszedelme nyavalyás Haller Gábor* úrnak, akit a fejedelem előre a fővezér táborára küldött vala; kit is mikor a fejedelemmel visszajőne, éjszaka, amely faluban a fejedelem megszállott vala, a fővezér utánaküldvén, és a házat, melyben a fejedelem Haller Gáborral együtt nyugosznak vala, környülvevén, Haller Gábort onnan visszaviszik a fővezér táborára, kinek is ott fejét véteti (nov. 25-én). Sok hír vagyon halálának okáról; mondják, hogy mikor a fővezér táborára küldetett volna, a fővezérnek azt mondotta volna: ha Apaffi Mihály odamegyen, bár az ő fejét üttesse el a császár; és hogy fejedelemséget sollicitált volna magának, s azt megértvén Apaffi Mihály, úgy munkálódta volna halálát a fővezér előtt. Én mint bizonytalan dolgot abbanhagyom; hanem minden ember tanuljon, és ne kösse a maga fejét semminemű dologba, mert olyankor maga láttatik az olyan ember törvényt tenni magára.
1674. Valának akkor Erdélyben nagyméltóságos urak, kiket én is mind ismertem: Haller Pál, Haller János, Kapi György, gróf Csáki László, Kornis Gáspár, Bethlen János, Bethlen Farkas, Bethlen Elek, Nemes János (mert még Mikes Kelemen, Naláczi István, Székely László igen alant ülnek vala), Bánfi Zsigmond, Mikola Zsigmond, Petki János, Lázár István, Bethlen Miklós, Kemény Simon és többen sokan. De mindazok között s azok felett ketten emineálnak vala mind ésszel, tekintettel, értékkel, experientiával: Bánfi Dénes, ki kolosvári kapitány és a vármegyék generálisa, és uzoni Béldi Pál, ki háromszéki főkirálybíró s székelyek generálisa vala, és akik nemcsak egy fejedelemnek, hanem akármely királynak, császárnak consiliumába beülhettenek volna; kik is, míg egyesek lőnek, jól vala az országnak dolga. Teleki Mihály is, noha még a tanácsban nem vala, mindazáltal nagy tekintetben kezdett vala lenni, az anyja mind Bánfi Dénesnével, mind a fejedelemasszonnyal egy testvér lévén, és azért a fejedelemasszony őtet feljebb-feljebb emelni igyekezvén; a jámbor együgyű fejedelem pedig a maga vérszerént való atyafiait, mint Gyerőfi Györgyöt, Tholdalagi Jánost, Andrást és másokot, soha promoveálni nem akarván, holott jó módja vala benne. De így jár az a ház, hol a konty parancsol a süvegnek. Különben is Teleki Mihálynál igen szép és gyors elme vala, hogy ha jóra fordította volna, akármely ministeriumot dirigálhatott volna; de ő avval az Istennek szép ajándékával Erdélynek romlására abutála.
Már Teleki Mihály kővári kapitány vala, és szép jószágokat nyert vala a fejedelemtől a fejedelemasszony assistentiája által; midőn ezért, amint feljebb említém, a magyarországi profugus főemberek bejőnének Erdélyben, látván a fejedelem lágyságát és Telekinek a fejedelemasszony előtt nagy kedvességét, elpróbálván elsőben az erdélyi őshazafiait, és kitanulván azoknak elméjét, hogy nem akarnák semmiképpen magokat és az országot a magyar motusokban elegyíteni: alattomban Teleki Mihállyal kezdének tractálni, azt ígérvén neki, hogy őáltala a fejedelmet arra vehessék, hogy az ő causájokat a német császár ellen felfogja, ha Isten dolgokot boldogítja, a magyarországi palatinatust neki szerzik; melyre meg is esküvének neki. A nagy ambitiosus, kevély ember két kézzel kapván a promotión, nemcsak maga mellé fogadá őket, és mind pénzzel, köntössek, intertentióval édesíté naponként magához értéke felett is, sőt sok mesterségével, elsőben a fejedelemasszony elméjét megcsinálván, azután titkon a fejedelmet is próbálgatni kezdé, sok ratiókkal remonstrálván, mely hasznos sőt szükséges is volna, hogy a fejedelem, Bocskai, Bethlen Gábor, első Rákóczi György dicséretes erdélyi fejedelmek példája szerént, a magyarok dolgába belétekintene, és Magyarországban a reformata religio oppressióját vindicálná, melynél Isten s a keresztény reformatus királyok, fejedelmek, respublicák előtt dicséretesebb, kedvesebb dolgot nem cselekedhetnék. Melyre a fejedelemnek az alkalmatosságok is éppen a kezén volnának, holott túl a francia, kinél hatalmasabb király Európában nincsen, a császár ellen aperte hadat denunciált, és már derekason az operatióhoz hozzá is kezdett; Magyarországban penig, noha a félelem s a rajtok levő császár hada egy kevesség sopiálta a motusokot, de mihelyt eszekben veszik, hogy a fejedelem az erdélyi hadakkal kiindul, az egész Magyarország mindjárt feltámad, és a fejedelmet királyoknak választják; a hollandusok, belgák és az imperiumbéli reformatus fejedelmek is manuteneálják, sőt maga is a francia király elég pénzt és hadat küld le Magyarországban; amint már a híre is vagyon, hogy a had leindult, és Lengyelországban is nagy hópénzzel fogadják a hadakot a francia király neve alatt, kik Magyarországban bejöjjenek; sőt, noha a törökkel békessége van ugyan taliter qualiter a német császárnak, de mivel a török kételenség alatt szerzett volt békességet, avégre, hogy annál inkább hadait Créta szigetébe vihesse Candia megvételére, márpenig Candiát megvevén, és sohul most több ellensége nem levén, csak a fejedelem akarja, s a portát requirálja, ő, pogány levén, a maga hasznaért könnyen a békeséget felbontja, s ha fel nem bontaná is, majd expirál a húsz esztendő, csak hat esztendő híja levén; azalatt is leszen módja a töröknek, hogy per conniventiam a fejedelmet, mintha nem az ő akaratából, megengedi, hogy kimenjen Magyarországra, sőt a végbeli hadaknak is alattomban parancsolhat, mintha az ő híre nélkül, a fejedelem hópénze, neve alatt, a fejedelem mellett harcoljanak; és így a német császár mindenfelől megszoríttatván s annyi ellenségnek nem sufficiálhatván, vagy succumbál, s a magyarországi királyságot a fejedelemnek odahagyja, vagy penig jó conditiókkal megbékélik, mint azelőtti fejedelmekkel, s mind a magyarok lelki-testi szabadságokban restituáltatnak a fejedelem által, mind a fejedelemnek nagyúri jószágok, várak, dominiumok conferáltatnak a császártól, s az egész keresztény világ előtt örökkévaló dicséretet s nagy becsületet nyer magának. Most van azért egyszer ideje, ha a maga fejedelmi házát nevelni és stabiliálni akarja. Különben is, Isten ellen való nagy vétek volna, látván a fejedelem maga véréből álló magyarok oppressióját, s kivált a reformata religio végső veszedelmét, behunt szemmel nézni, holott a belgák idegenek levén, mégis propter respectum religionis készek lesznek vala a császár ellen támadni, ha a rab papokat vissza ne hozzák a gályáról. „Annál inkább, úgymond, Nagyságod, kinek Isten sok szép fegyvert adott kezében, és mint Dávidot a juhok mellől, úgy Nagyságodot a tatár rabságából kiszabadítván, erdélyi fejedelemségre emelte, tartozik Isten dicsősége mellett a vérét is kiontani. Mert ha most Magyarországon történt meg a veszedelem, holnap, holnapután rajtunk történhetik meg; akkor osztán hova fussunk, kihez folyamodjunk, ha most, mikor mi boldogságban élünk, a mi megnyomorodott atyánkfiait nem segéljük? És ha Nagyságod a táborozástól irtózik, üljön veszteg Nagyságod Erdélyben, én elmegyek a hadakkal, és rövid idő múlva olyan condiciókat extorqueálok a császártól mind a magyaroknak, mind a Nagyságod hasznára, akin maga is Nagyságod örömmel fog vigadozni.”
A fejedelemasszony is éjjel-nappal nem szűnik vala a fejedelmet ingerleni, azt hányván szemére, hogy csak otthon heverne, olvasna, órát igazgatna, és nem vigyázna arra, mit cselekedtenek az előbbeni erdélyi fejedelmek, mennyit hadakoztanak, és mely nagy hírt, nevet szerzettek magoknak, s fejedelmi jószágot maradványoknak; bújjék ki azért valaha az asszonyok mellől; az erdélyi fejedelemséget megtalálja mindenkor; kellene bizony ha Magyarországban is szerzene jószágot, mert Erdélyben kevés az ősjószág; ha több fiok leszen, egyik bár fejedelem lenne is, a többi osztán mit csinál jószág nélkül? Veszi most hasznát Rákóczi Ferenc, hogy a nagyapja Magyarországban fegyverrel nagy jószágokat nyert magának; már most az unokája fejedelmi módon él belőle.
A magyar profugus urak sem szűnnek vala a fejedelmet supplicálni, és hathatós rátiókkal – minthogy ha szóra kell, akárkit is könnyen elámítnának – a hadi expeditióra indítani. Már a fejedelem elméje egészen reáhajlott vala; de mivel az erdélyi fejedelmek a tanács és ország híre nélkül semmi derék dolgot magokra el nem kezdhetnek, a levén mindenkor egyik conditiója a fejedelmeknek: a tanácsurakot azért convocáltatja, és azoknak proponálja, úgy mindazáltal, ne vennék eszekben azt, hogy Teleki Mihály munkája volna. A tanács sokáig consultalódván, megegyeznének azon, hogy a fejedelem üljön veszteg Erdélyben, s hagyjon békét a magyarországi dolgoknak, nehogy Erdély is a fejedelemmel együtt elvesszen miattok; avagy nem elég siralmas példa-e, mint járának a minapiban a magyarországi nagy urak, életek, jószágok elveszne. Bolondság volna a tőrben akadott madárnak körme közé akasztani valakinek ujját, mert amazt sem szabadíthatja meg; maga is, eljővén a madarász, együtt a másikkal megfogja s megmelyeszti. Méltó volt, hogy a Magyarországból elbujdosott főrendeket befogadják, s azokat táplálják, mert az keresztényi kötelesség, s ha tovább is itt akarnak nyugodni, segéljük, protegáljuk, s kézbe se adjuk, ha kéreti is császár, sőt szép szóval, könyörgéssel instáljunk a római császárnak, adjon gratiát nekik, hadd mehessenek vissza hazájokban. Eddig mind szabados a dolog, sőt keresztényi kötelesség a vélek való irgalmasságtétel; de ha itt nyugodni nem akarnak, és a római császár gratiáját amplectálni nem akarják, jobb, hogy egyig csapattassanak ki az országból, menjenek oda, ahova akarják, mintsem, amint hogy magokot s országokot elvesztették, úgy minket is, Nagyságoddal és az egész országgal együtt veszedelemben ejtsenek. Úgy szeressük felebarátunkat, hogy azalatt magunkot érettek örökös nyomorúságban ne ejtsük; mert könnyű a hadakozást elkezdeni, de ha egyszer elkezdjük, még a maradékunk sem éri végét. Különben is, a francia sokat ígér, keveset praestál; amíg ő ide dobol, elüti a német rajtunk. A magyarországiaknak jó refugium volt Erdély, de ha mi kiszorulunk Erdélyből; vajon melyik nemzet fogad be bennünket?
Nem tetszék a fejedelemnek a tanácsurak jó tanácsa, mivel már praeoccupáltatott vala Teleki Mihálytól, és a magyar profugusoktól. Azért országgyűlését hirdette Fejérvárra, hogy ott közönségesen az egész státusokkal communicálja, remélvén azt, hogy ott jobban véghezviheti szándékát. Azalatt mind Teleki Mihály maga, mind a magyarok széltében járták és csinálták a státusok elméjét, mindenfelé sok ígéreteket tevén. Begyűlvén az ország, propositióban beküldi a fejedelem a statusoknak a magyarországi dolgokot; magok is a profugusok memorialét adnak be az országnak, hosszas declarátióval akarván elhitetni a statusokkal, hogy az ő causájokat az ország kezére vegye és manuteneálja. Hosszas discursus után, mikor voxolni kezdének, Béldi Pálra jövén a series, így kezdé el voxát: „Ha csak privatumot kellene respectálni, senki a magyarok dolgaihoz engedelmesebben nálamnál nem szólhatna; holott édes leányomat azok közül valónak, Wesselényi Pálnak adtam feleségül, és azzal magamot s egész házamot szoros kötelességgel coniungáltam vele, kinek atyjának testvérbátyja, a néha magyar palatinus, ennek a motusnak feje és protectora vala. Mindazáltal, minthogy énnálam nemcsak gyermekeimnél s minden jovaimnál, hanem életemnél is mindenkor becsűsebb volt hazám közönséges jova s megmaradása: ha mindnyájan jovallanák is a mi kegyelmes urunknak, hogy a magyar motusokban elegyítse magát: én egyedül, amennyiben rajtam állana, ellenttartó volnék s vagyok s leszek mind holtig benne; mert semmi jó exitusát nem látom, nem is várhatok egyebet belőle, hanem mind Őnagysága fejedelmi házának, mind édes hazánknak végső veszedelmét s romlását, amint minap is a consiliumban bővön declaráltam. Sőt, inkább akarom, ma szemem előtt mind a leányom meghaljon, s mind a vejem elvesszen, mintsem őmiattok hazám békessége, melyet nehezen, sok pusztulás után Isten, kiváltképpen való kegyelmességeből nemrégen ada megérnünk, újobban felforduljon; s valaki velem együtt igaz hazafiának tartja magát, Istenéhez s hazájához való obligatiójára kénszerítem, tegye le elméjeről, ha mi oly praeconcepta opiniója volna a magyar dolgok iránt; a Magyarországból közénkbe bujdosott becsületes urakot a főrendeket is kérem, ne busítsák efféle kedvetlen s szomorú consequentiájú dolgokkal sem a mi kegyelmes urunkot, sem a nemes országot; ne kívánják a jóért azzal fizetni, hogy őkegyelmek miatt mi is országostól elvesszünk.”
Mindnyájan a több uraknak is, regalistáknak, vármegyék, székely és szász székek követeinek a lőn voxok, hogy a magyarországi dolgokhoz a fejedelem ne nyúljon. És így az országgyűlése Teleki Mihálynak nagy disgustusával elbomlék. Azalatt a német császár is, megértvén, mit akarnak az Erdélyben bujdosott magyarok, emberét küldi Erdélyben a fejedelemhez, kérvén azon, ne fogja pártjokat a magyaroknak, ígérvén szép conditiókot s jószágokot a fejedelemnek, ha leteszi magát; Bánfi Dénesnek is, kinek nagy authoritását tudja vala a fejedelmi udvarban, titkon sok ígéretet tőn, és baronátusi titulust is külde neki (mely az akkori időben ritka és becsűs vala), hogy a fejedelem elméjét verje el a magyarok mellől.
Szintén akkor a francia király is követeket külde a fejedelemhez, nagy ajándékokkal és hadfogadásra való bizonyos summa pénzzel, kik a király nevével a fejdelmet arra ingerlenék, hogy a magyarok mellett kössön fegyvert, és ő is nagy hadakat küld le Magyarországban. Ennyi sok ellenkező dolgok között nem tudván a fejedelem magát mire determinálni, tanácskozván alattomban Teleki Mihállyal, azt találják fel, hogy küldjön be a fejedelem a portára más egyéb praetextus alatt; a magyar profugusok közül is menjenek be, és próbálják meg a török divánt, ha rávehetik, hogy szabadságot ad a fejedelemnek magyarországi hadakozásra; ne gondoljanak semmit az erdélyi urakkal (akik megszokták a kényes életet s nyugodalmat, s azért disvadeálják a fejedelemnek a hadakozást), hanem fogjanak hozzá a dologhoz. Mikor a divánban mind a fejedelem kívánságát, mind a magyarokét proponálták, és a császárnak is tudtára adták volna, rövideden a lőn a válasz: „Most jó békességben van az erdélyi fejedelem, üljön veszteg mikor senki sem bántja; ha valakitől bántódása leszen, hatalmas császár kész mindenkor megoltalmazni. Ha kimegyen egyszer Magyarországra császár akarata ellen, többször be ne jőjön; talál hatalmas császár fejedelmet Erdélyben.” A magyar profugusoknak pedig megizenék: „Menjenek ki Konstántinápolyból akár jobbra s akár balra; hatalmas császár bolondokkal nem közli dolgát.”
Mikor a dolgok így folynának, és látná Teleki Mihály, hogy a magyar dolgokat nem promoveálhatja úgy, amint ő akarná, s amire a fejedelmet rávenné is, Bánfi és Béldi kirontják a kezéből: elvégezé, hogy mind a kettőt leejtse lábokról, azután ő ülvén az első lóra, nem kérd tanácsot senkitől, hanem azt fogja cselekedni, amit akar. De mivel az a két úr egymást akkor igen érték vala, lehetetlen vala mind a kettőt egyszersmind elveszteni: azért szokott practicájához joga, és gyűlölséget kezde hinteni közikbe, tudván azt, ha azokat egybenvesztheti, és egyiket a másikkal lenyomhatja, könnyebb leszen a másikat is utánaugratni. Amint hogy éppen úgy is lőn. Teleki azért külsőképpen azt tétetvén, hogy mindeniknek igaz barátja, serénységéhez képest hol egyiket, hol a másikot, mind az udvarnál, mind házoknál gyakorta meglátogatja, oly okosan mindazáltal, hogy egyik is eszében nem venné, amit akarna. Azalatt hol Bánfi Dénes előtt vádolja Béldit; „Ihol – úgymond –, uram, kegyelmed volna a fejedelem után elsőbb ember Erdélyben, ország generálisa, a fejedelem sógora, nagy famíliából álló úri személy, mégis ez a Béldi Pál nem akarja kegyelmednek cedálni; az egész székely natio egészlen tőle hallgat, őt udvarolják, venerálják; vigyázzon kegyelmed magára, mert amint én hallogatom, egyáltalában azon igyekezik, hogy kegyelmedet elveszesse.” Bánfi Dénes okos ember lévén, nem ad vala elsőben hitelt szavának. Hol ismét Béldi Pálhoz menvén, és titkon hitet kívánván tőle, hogy senkinek, amit neki mondana, ki ne jelentené, azt kezdé mondani Béldinek: „Noha nekem Bánfi Dénes sógorom, mindazáltal kegyelmedhez régi kötelességem levén, el nem tagadhatom, mert Bánfi Dénes régólta practikálódik azon, hogy kegyelmedet a fejedelemmel megfogassa, és noha ő vágy az erdélyi fejedelemségre, azért is jártatja alattomban a német császár udvarát, hogy a portától elszakassza Erdélyt, és német directiója alá ejtvén, magát tegyék fejedelemnek, mégis, hogy ki ne tudódjék dolga, a fejedelem előtt kegyelmedet szüntelen avval vádolja, hogy kegyelmed fejedelemséget sollicitál magának a Portán, és az egész székely natiót a fejedelem ellen akarja fellázasztani. Azért, uram, vigyázz magadra, ha éltedet szereted. Kegyelmed régi őshazafia, nagy nemzetből álló úr, s miért engedi meg, hogy egy olyan ember, mint Bánfi Dénes, aki csak a fejedelemmel való sógorságért promoveáltatott, kegyelmed előtt járjon? Ha én úgy volnék, mint kegyelmed, így s így cselekedném vele. Sőt azt kegyelmed elhitesse magával, amint engemet lát: azon igyekszik, hogy a kegyelmed feleségét is kegyelmedtől elidegenítse, melyben is micsoda politiája legyen, kegyelmed bölcsen általértheti.”
Semmi a Béldi Pál máját úgy meg nem szúrta vala, mint a felesége felől való emlékezet, mert már annak előtte is volt holmi gyanósága aziránt, mintha Bánfi Dénes Béldi Pálnét szeretné, noha abban semmi nem volt, mert Béldi Pálnéban voltanak ugyan egyéb fogyatkozások, de különben tiszta, jámbor életű asszony volt; hanem Bánfi Dénes nagy nyájos ember levén, s a szép asszonyokot nem is gyűlölvén, kivált ittas korában minden szemérem nélkül az asszonyokhoz kapdosott, s Béldi Pálnét is egykor tánc közben meg találta volt csókolni, kit az inasa Béldi Pálnak meglátván, az urának megmondott; azólta mind neheztelt érette.
Már a Teleki Mihály practicája, mind a Bánfi Dénes szívében Béldi Pál ellen, mind ennek a másik ellen alkalmas gyűlölséget szerzett vala; mégis a két nagy okos tanácsos bölcs emberek eszekben nem vevék magokat, hogy mit akar Teleki Mihály, mert amaz, mindeneknek, amit mond vala, hit alatt mondja vala, hogy a feleségeknek sem mondanák ki. Végre kifokaszták egymás ellen való nehézségeket; mert Fejérváratt a fejedelem asztalánál mulatván, és felkelvén s fenn állva is iván a fejedelem – szokása szerént – velek, történék, hogy mind a kettő egy ablakban mene; ott egymással beszélgetvén, minthogy Bánfi negédes, kevély ember vala, azt mondja Béldinek: „Miért nem becsülsz engemet, Béldi Pál? Én volnék azért az ország generálisa. De hitesd el magaddal, ha mind így foly a dolog, bizony általesünk egymáson.” Béldi Pálban is felforrván az indulat, elszégyellvén magát a fejedelem és urak előtt Bánfi Dénes szavain, azt feleli: „Hidd el, Dénes, nehéz székely vagyok, ha felül eshetem rád, megnyomlak úgy, többször fel nem emeled a fejedet.” Többre is mennek vala akkor, de a fejedelem közikben szóla: „Csodálkozom kegyelmeteken, mit bolondoskodtok, igyatok most, inter pocula non sunt seria.”* Így akkor lecsendesedének.
Lőn ilyen casus is a tájban: Gróf Csáki László vadászatot szeretvén, sokat is praesumálván magának, s neheztelvén azt, hogy őneki nemigen adatik promotiója, noha Bánfi Dénesnél magát, maga ítélete szerént, érdemesebb személynek tartaná, hogy bosszúságot tegyen Bánfi Dénesnek, feles puskásokkal és ebekkel éppen a boncidai erdőre mene vadászni, akit Bánfi Dénes nagy tilalomban tart vala. Meghallván Bánfi Dénes a gróf ottlételét, csakhamar szolgáit, puskásait és a körüllakó nemességet, mivel Kolozsvár megyei főispán is vala, fegyveresen egybenhívatván, kimegyen az erdőre, ahol már Csáki László, feles vadakot veretvén, egy helyen megszállott vala, enni akarván. És ott Bánfi Dénes körülvéteti a maga mellett való puskásokkal, köszönvén neki: „Jó napot kegyelmednek, gróf uram; kié ez az erdő?” Csáki László monda: „Kegyelmedé.” „Hát miért, gróf uram, kegyelmed itt hatalmaskodik.” „Nem hatalmaskodom, úgymond; biztomban jöttem ide.” Bánfi Dénes mond neki: „Immár menjünk be Boncidára ebédre.” Amaz nem akar, Bánfi Dénes akarata ellen is beviteti, és ott ebédelvén Boncidán, azután elbocsáttatja. Az útban, amíg mentenek Boncidára, gyakran mondotta Csáki László: „Protestálok kegyelmetek előtt, egy grófot árestáltatott, Bánfi uram;” Bánfi Dénes nevetéssel mondotta: „Nem árestum, Isten oltalmazzon, hanem atyafiságos ebédre való invitatio.” Elég az, hogy Csáki László azon dolgokért halálos ellensége lőn Bánfi Dénesnek, és nagy eszköz vala Teleki Mihály után a Bánfi Dénes halálában.
Bánfi Dénes azalatt naponként nagyobb, nagyobb splendorral kezdé a maga udvarát nevelni, úgy, hogy a fejedelem udvarát adaequálja vala, nem számmal, mint pompával, maga is mindennap fejedelmi köntösökben mutogatja vala magát, kivált minekutána a baronátusi titulust publicáltatá; a több urakot, főrendeket pedig contemnálni kezdé; amely szegény nemesemberek közel laktanak jószágaihoz, azoknak jobbágyokot, jószágokot erőszakkal is elkezdé foglalni; mikor utazott, nagy készülettel és sok hintókkal, társzekerekkel járna, akarmely nemesemberek lovait, ökreit vectura alá elvitette, sőt afféleért panaszlókot erősen meg is verette. És mivel a kolozsvári kapitányság authoritása kezében vala mind a somlyai kapitánysággal együtt, feles vitéz emberek levén directiója alatt, a váradi basával is keveset gondol vala, ki, pogány módra, a hódoltságot naponként kilyebb akarván terjeszteni, Bánfi Dénes penig nem engedvén: abból közöttök sok veszekedések támadtanak, és a basa mind a budai vezér előtt, mind a portán vádaskodván Bánfi Dénes ellen, a fejedelemnek s az országnak gyakran sok búsulása s költsége esett amiatt, hogy a török udvar elméjét megcsendesítse. Noha sokszor megintették Bánfi Dénest, hogy annak a nagy keménységnek hagyjon békét, mert a hatalmas nemzetet irritálván, az országot igen könnyen veszedelemben ejtheti: de ő sem a fejedelem, sem az ország intésével nem gondolván, minden dolgokot maga fejétől egyedül akar vala igazgatni. Az is igen nagy gyűlölséget szerze Bánfi Dénesnek, hogy a porta, a fejedelem s az ország sok instántiájára resolválta magát, hogy Zólyomi Miklóst kiküldi Erdélyben, ha a fejedelem hit alatt assecurálja, hogy bántódása nem leszen és confiscált jószágait visszaadják; amint hogy az ország kész vala assecurálni s a jószágit is visszaadni, hogy annál inkább Zólyomit bevehetnék Erdélyben, s a Porta ne kereskednék vele az ország nagy költségével. De a gyalui szép úri jószágát Bánfi Dénes obtineálván, semmiképpen kezéből kiadni nem akará, a szamosújvári egész jószágot kérvén érette cserében, mely a fejedelem sustentátiójára levén deputálva, az ország nem adhatja vala. De egy dolog is úgy meg nem árta Bánfinak, mint hogy Szent-Páli Ignác udvarházát praetendálván, hogy amannak holta után az ő feleségét illetné vérrel, a dotalista kezéből nemcsak hatalmasul kifoglalá, noha az egész ország instált a szegény özvegyasszony mellett, hogy via iuris procedáljon ellene, avval nem gondolván, ráküldvén az udvarházra, fundamentomából kihányatá, azt mondván: tegyen róla az ország, ha bánja, s építse meg a házat. Az is megszúrá az emberek szemeit, hogy fejedelmi módon udvari gyalogokat fogadott, és mind házait azokkal strázsáltatta, mind utazásában azok voltak mellette; a tanács híre nélkül, ahová akart, mindenfelé expediáltatott, követeket küldött, egyszóval mindenekben nem úgy viselte magát, mint privátus ember. Mely dolgaival igen sok gonoszakarókot szerze magának, és sokan irigykedvén reája, sokan penig félvén tőle, veszedelmét kívánják vala.
Látván azért Teleki Mihály, hogy csaknem az egész ország elidegenült Bánfi Dénestől, és mindnyájan panaszolkodának ellene, eszébe vevé, hogy könnyebben férhet Bánfi Dénes rontásához mintsem a Béldi Páléhoz, aki is, noha nagy méltóságban és uraságban volna, de sokkal csendesebben s mértékletesebben viseli vala magát Bánfi Dénesnél, megbecsülvén az ország rendeit, azok is megbecsülik, és igen kedvelik vala. Teleki Mihály nem késék sokat, hanem valójában hozzáfoga a dologhoz, és már nemcsak Béldi Pálnál, hanem a több uraknál is insinuálván magát, szüntelen vádolja vala Bánfi Dénest, a fejedelem előtt penig, mind maga s mind Naláczi István által, ki a fejedelemnél kedvességben vala, és már napról napra nevekedik vala becsületében, hopmestere levén a fejedelemnek, és a Portára is egynehány ízben járván követségre, mind penig Székely László által, ki postamester vala, éjjel-nappal nehezíti vala a Bánfi Dénes ellen való dolgokat. Ez a Székely László nemrégen jött vala be Erdélyben Jenő vidékéről, kinek az apja Teleki Mihály atyjának jószágiban tiszttartója levén, a fiát, Székely Lászlót maga mellé vevén, a fejedelem udvarában commendálá, és postamesterségre, azután tanácsuraságra is promoveálá, csak azért, hogy maga creaturái legyenek szüntelen a fejedelem mellett, és vigyázzanak a Teleki Mihály dolgaira, hogy valaki távollétében, a fejedelem elmejét ellene haragra ne indítsa. Naláczi Istvánt is hasonlóképpen promoveálá. És soha nem is távoztak az udvartól, hanem mikor Teleki Mihály udvarnál nem volt, vagy Naláczi István, vagy Székely László szüntelen ott forgódott, és senki miattok nem fért a fejedelemhez, hogy Teleki Mihály istentelen factióit aperiálná, mivel különben is a fejedelemasszony, oda hajtván könnyen az urát, ahová akarta, Teleki Mihálynak, mint atyafiának, nagy patronája vala.
Már a fejedelem elméje is teljességgel Bánfi Dénestől elidegenült vala, midőn a feljebb említett személyek remonstrálnák, hogy Bánfi Dénes mind a német császár udvarában nagy tekintetben levén, mind az országnak nagyobb s fegyveresebb népe s erősségei a véghelyekkel együtt kezében levén, és mind fényes udvara népével, mind egyéb készületeivel arra mutatván, hogy mostani úri állapotjával meg nem elégednék, minden intenciója az volna, hogy magának fejedelemséget szerezzen, és ha a török Portán véghez nem viheti, a német császár erejével obtineálja; nem is egyéb okért tart szüntelen való levélbeli correspondentiát a német udvarral (mely tilalmas az erdélyi uraknak), hanem hogy utat készítsen magának a fejedelem ellen való rebellióra. Ezek, noha merő istentelen hazugságok voltak, mert soha Bánfi Dénes az erdélyi fejedelemséggel nem álmadozott, de a jámbor, együgyű fejedelemmel igen könnyen elhitették, mert ő az életét sem féltette úgy, mint a fejedelemséget. Ezt a practicát penig oly titkon forralák, hogy annak semmi jelét a fejedelemasszony eszében nem veheté – úgy is akarák, mert tudták, ha a fejedelemasszony valamit- megsajdít a dologban, kirontja kezekből – sem penig Bánfi Dénes meg nem tudta. Melynek is oka a vala: noha sokan tudták már, de mivel a nagy kevélységeért senki nem szerette, nem igyekezett azon, hogy kijelentse neki, mi következzék reája.
Midőn Teleki Mihály ennyire vitte volna Bánfi Dénes ellen való dolgot, tudván, hogy ha Béldi Pál contrarius leszen, semmire nem mehetnek miatta: alattomban a fejedelemmel úgy végeznének, hogy a fejedelem, Bánfi Dénes ellen való akaratát tegye írásban subscriptiója s titkos pecséte alatt, mely írással Teleki Mihály menjen el Béldi Pálhoz, és vele subscribáltassa, annak utána a több urakot rendre eljárván, azokkal is subscribáltassa. Teleki Mihály, mintha egyéb magános dolgai volnának, Béldi Pálhoz elmegyen, ki akkor Bodolán a maga várában vala; bemenvén hozzája, mondja, hogy csak magával volna igen nagy dolga, azért még a külső palotáról is minden embert kiküldvén, sőt az udvaron is fegyveres gyalogok strázsálván, hogy senki közel az ablakhoz ne mehessen, megmutatja a fejedelem levelét, és kéri, hogy azon ligát Bánfi Dénes ellen approbálja s subscribálja. Amaz, noha már egy darab időtől fogva ugyan Teleki Mihály factiója miatt Bánfit gyűlölni kezdette vala, mindazáltal olyan nagy hazafiának romlását, kivált azon az úton, semmiképpen jovallni nem akarja, sem a ligát subscribálni. Teleki Mihály felkel, és térdre esik Béldi Pál előtt, s kezét az ég felé felemelvén, azt mondja: „Esküszöm az élő, mindenható Istenre, aki idvezségemet úgy adja meg, életemet, feleségemet, gyermekeimet úgy boldogítsa, hogy én, uram, kegyelmednek igaz, tökéletes barátja és szolgája vagyok. És mivelhogy tudom Bánfi Dénesnek minden intentióját, hogy kegyelmedet egész házával együtt el akarja veszteni, azért jelentem meg kegyelmednek: ha maga életét, gyermekeinek, feleségének megmaradását szereti, praeveniálja a magára következendő veszedelmet, és subscribálja ezt a ligát; különben én megmentem Isten előtt is a lelkemet, mert amit mind a kegyelmed jovára, mind a fejedelem és az ország megmaradására tudtam, magam veszedelmével sem gondolván, kimondottam.” – Béldi Pálné, minthogy okos, gyanós asszony vala, noha a dologban semmit sem tudott, de mind azelőtt Teleki Mihálynak az urához való gyakor járását nem jovallván, mind penig a mostani odajöveteléhez és titkos beszédéhez gyanakodván, alattomban igen lassan az ajtóhoz mene, és fülét a kolcs lyukához tartván, noha csak suttogva beszélnek vala odabe az urak, megérté, hogy Bánfi Dénes felől beszélnének, és a kolcs lyukán benézvén, meglátá, hogy az ura előtt Teleki Mihály térdre esett. Megijedvén az asszony, kiáltani kezde: „Uram, szerelmes uram, szívem uram, ne adj hitelt a Teleki Mihály szavainak, mert bizony megcsal, s elveszt tégedet is.” Amazok odabe conturbálódván, felkel Béldi Pál, megnyitván az ajtót, mondja a feleségének; „Eredj dolgodra, ha asszony vagy”; amaz pedig annál inkább kezde könyörgeni: „Szívem uram, a hatalmas Istenért, ne higgy ennek a gonosz embernek: mert hallám én, hogy Bánfi Dénes ellen akar most ingerleni; de ha azt elteheti általad láb alól, bizony tégedet is elfogyat. Vajh, ki jól ismerem én Teleki Mihályt; ne hidd, akármint esküdjék, mert nincs nála jó lelkiismeret; itt vagyok, ha megölsz is, lássad, de nem jovallom dolgotokat.” Teleki Mihály elszégyellvén magát, nagy haraggal mondá: „Ha az én feleségem ezt cselekedné velem, kiverném a szemét is az agyából; mikor valaki az én megmaradásomra nekem jó dolgot mondana, megköszönném inkább neki, mintsem ezeket engedném meg, hogy a feleségem rajta elkövetné.” Béldi Pál megrígatván feleségét, az asszony nagy sírással s átkozódással visszamegyen; amazok esmét bezárván az ajtót, addig esküvék Teleki Mihály, lecsalá lábáról a nagy okos embert, és subscribáltatá vele a ligát, oly conditióval mindazáltal: hogy nem ellenzi, ha Bánfi Dénest megfogják, de meg ne öljék, hanem törvény szerént procedáljanak ellene. Teleki Mihály nagy örömmel onnan elmene gróf Csáki Lászlóhoz, akit igen könnyen rávőn, mind a vadászatban rajta esett bosszúságért, mind penig alattomban örül vala azon, hogy olyan nagy református úriember veszedelembe esék. Onnan a Haller és Bethlen urakhoz menvén, azok is ráhajlának, mert Bánfi Dénest mindnyájan gyűlölék vala.
Ezek így véghezmenvén, a fejedelem a tanácsurakot udvarhoz hívatja; Bánfi Dénes akkor odaki Somlyón levén, a váradi törökkel való controversia eligazítására. Mindnyájoknak a tetszék, hogy mivel Bánfi hatalmas ember volna, és sok fegyver volna kezénél, ha erdélyi törvény rende szerént evocáltatják, nem compareál, sőt ex desperatione fegyverhez nyúlván, és vagy a török, vagy a német udvarhoz folyamodván, rossz dolgot fogna elkövetni, annak okáért a székelységnek parancsoljanak alattomban, és fegyveresen reámenvén, valahol találják, fogják meg, ezután revideálják dolgait. Így ronták meg a nemesi szép szabadságot; mert a magyar törvény szerént akármi vétekért, hanemha in loco delicti találnák, nem volna szabad senkit megfogni, míg citatus et juridice convictus nem volna, melyre mind a három natio az unióban, mind a fejedelem a maga conditióiban, mint a tanácsi rend a maga hivataljában erős hittel vala köteles; így vetének kötelet mind a magok, mind a posteritások nyakában; s azon a rossz úton veszének el magok is rendről rendre azután, amint ide alább halljuk meg, s késő s haszontalan megbánással véve eszekben magokat.
Valának akkor főkapitányok: Háromszéken Nemes János, Csíkban Daczó János, Udvarszéken Bethlen Miklós, Marusszéken Kornis Gáspár; ezeknek parancsolat adaték, hogy a vitézlő rendeket felvevén, kijöjjenek. És mivel Torda vármegyében, Koppándon, Vitéz Gábor a fiát keresztelteté vala, ahová komának Bánfi Dénes feleségestől invitáltatott vala: a hadak kiérkezvén, egyenesen oda menének. Bánfi Dénesnek híre esvén benne, elszalad, a feleségét penig minden vele valókkal együtt felpraedálják s elfogják, sőt meg is ölték volna azok a tatárnál kegyetlenebb székely populi, ha Kornis Gáspár a magán levő hosszú mentejével be ne takarja, s úgy ne oltalmazza meg. Onnan a hadak kioszolván Örményesre, Boncidára, Bánfi Dénes jószágiban szörnyű praedálást cselekesznek, a drága, úri fejedelmi köntösöket egymás kezében összeszaggatván, az ezüsttálakot, nem tudván a paraszthad, mire való, egybeolvasztván s golyóbisokat öntvén belőle; egyszóval, minden kémélés nélkül valamit kaphattanak a jószágiban, mind eltakarították, és sok szegény bestye kurvafia gazdagult meg belőle. Nevetséges dolog történt Boncidán; mert egy székely a pincében sokat iván s megrészegedvén, hordókkal levén a méz a pincében, a hordókat penig felvagdalván, a méz kiomlott a földre, a részeg ember eltántorodik a mézben, s egészlen belékeveredik, onnan kijövén, amit a tonnákból a puskapor kiomlott, abban is eltántorodik, s belékeveredik, és amint a derékaljokat egybenhasogaták vala, s sok tollú hevervén a földön, abban is beledől, s a mézre ráragad a sok tollú. Ilyen irtóztató módon a grádicson le akarván jőni, hogy lovához menjen, az udvaron levő székelyek meglátván, s nem tudván mi szerzet, elijesztik egymást: „Ihol jő – úgymond – a Bánfi Dénes ördöge”, és már futni kezdettek vala, ha a részeg ember meg ne szólítsa őket, segítségre híván, hogy tisztítsák ki a sok tollúból, mézből s puskaporból.
Teleki Mihály, hogy inkább semmi gyanóság ne legyen a fejedelemasszony előtt ellene, mintha ő dolga volna a Bánfi Dénes ellen való liga, a fejedelemtől kikérecett vala Kővárban, míg ezek a dolgok megesének; mindazáltal Csáki Lászlót megtanította vala, mit cselekedjék: Hogy ha Bánfit elfoghatják, mindjárt öljék meg, ha penig elszalad, a feleségét vigyék Bethlenben, Béldi Pál várában. Azt penig azért cselekedte, hogy inkább az emberekkel jövendőben is elhitesse hogy Béldi Pál factiójából estenek mindazok a dolgok; különben is általlátta Teleki, ha fiscalis várakban viszik, a fejedelemasszony által onnan könnyen kiszabadulhat.
Bánfi Dénes elszaladván, akkor veszi eszében magát, hogy ebül van dolga. Kolozsvárra bemenvén, a praesidiumot mind convocáltatja, sőt a somlyai katonáknak is megparancsolja hogy bejöjjenek, a vármegyékre is mindenüvé parancsol hogy felüljenek. Amint hogy csakhamar nagy had gyülekezék melléje, akik is jovallják vala, hogy menjen rá az ő jószágiban quártélyozó székelységre, kiket is könnyen felverhet, azután a maga dolgait jobban megcsinálhatja. Ő magában sokat tanácskozván, nem tudá magát determinálni, mert a vitézlő rendek tanácsát sem jovallja vala, gondolván, hogy az egész székelység a fejedelem és ország hívségében levén, azok ellen a fizetett haddal magát meg nem oltalmazhatja, és ha fegyvert fog az ország ellen, s succumbál, ugyan valóban rebellisnek promenciáltatik és condemnáltatik. A törökhöz nem bízhatik vala, mert mind a Portán ellene nagy nehézség vala, mind a budai fővezér és legközelébb a váradi basa halálos ellensége vala, aki nemhogy felvenné causáját, sőt inkább veszedelmét is munkálódná. Legjobb lesz vala, ha kevesedmagával Magyarországra kimegyen vala, és ott megvonván egy ideig magát, onnan jártatja vala dolgát, mert úgy könnyebben véghezvihette volna, sőt a német császár is kétségkívül patrocinált volna nekie. De ő nyavalyás, bízván mindahhoz, hogy semmi halálra méltó dolgot nem cselekedett, és ha mi fogyatkozások volnának benne, azokért már megfizetett feleségének rabságával s annyi jovainak elpraedáltatásával, remélvén, hogy a fejedelemasszony is, könnyen bírván a fejedelemmel, gratiát szerez nekie, sőt az ország is megelégedvén ilyen rajta történt szerencsétlenségével, tovább nem continuálná ellene való nehézségét; a maga megmaradására való utat elveszté, és szabad akarata szerént, gonoszakaróinak magát kezében ejté s elveszté.
Kolozsváratt létében az akkori unitárius püspököt, Koncz Boldizsárt hívatá, kérdvén tanácsot tőle, mit kellene cselekedni, holott neki nyilvánvaló igazsága vagyon, és ártatlan levén, nem tarthat a törvénytől. A püspök rövideden azt felelé: „Nagyságos uram, én elhiszem, hogy Nagyságodnak igazsága vagyon; mindazáltal mostani időben minden dolog megeshetik.” Mivel annak előtte való időkben, az unitarium templom kerítése mellett épített árulóboltokot a város el akarná venni az ecclésiától, és a püspök Bánfi Déneshez mint Kolozsvári kapitányhoz felmenne, s panaszlaná, hogy nyilvánvaló igazságok ellen akarná a város elvenni: azt felelte vala Bánfi Dénes: „Édes püspök uram, én elhiszem, hogy kegyelmeteknek igazsága van a boltokhoz, de mostani időben minden meglehet.” Minden ember azért magára vigyázzon, és boldog állapotában úgy cselekedjék más megszorult emberrel, hogy őneki is boldogtalanságában hasonló kölcsönnel ne fizessenek.
Megértvén a fejedelem a tanáccsal együtt Bánfi Dénes elszaladását és a végbeli hadaknak mellette való ülését, igen megütközének rajta. Azért mindenfelé az ország rendeinek kemény parancsolatot külde ki a fejedelem, hogy oly készülettel legyenek, mihelyt második parancsolat érkezik, a fejedelem mellett felüljenek; a végbeli hadaknak is commissio mene a fejedelem és tanács neve alatt, hogy mindjárt letegyék magokat, és Bánfi Dénes mellől elálljanak, különben notában incurrálnak; Bánfi Dénesnek pedig megizenék, hogy ha magát megadja, törvény nélkül bántódása nem lenne, hanem országgyűlésében dolga eligazodnék. A végbeli hadak, kik addig úgy gondolkodnak vala, hogy csak Béldi Pál magától költötte volna fel a székelységet Bánfi ellen, megértvén a fejedelem és a tanács akaratát, eloszlának Bánfi Dénes mellől, Bánfi Dénes pedig árestáltatván, a felesége mellé Bethlenben viteték.
Megsajdította vala Béldi Pál, hogy Bánfi Dénest Bethlenben akarnák az urak küldeni, és mivel azt is felette nehezteli vala, hogy a feleségét odavitték, mivel abból, akik a dolgot nem tudták, úgy gondolkodhattak, mintha egészen egyedül Béldi Pál volna oka a Bánfi Dénes rabságának: előre megparancsolta Bethlenben levő kapitányának, be ne engedje oda vitetni Bánfi Dénest, mert bizony elütteti a fejét érette. De a fejedelem az ellen commissiót küldvén, s keményen parancsolván, nem lőn mit tenni a kapitánynak, be kelle bocsátani.
Bánfi Dénes már rab levén, a fejedelem országgyűlését hírdette Fejérvárra, és a statusok előtt proponáltaték Bánfi Dénes dolga. És noha mind maga a szegény rab úr sok instantiáival azon könyörgött, mind magának Béldi Pálnak a volt egyenesen a voxa, hogy mivel már kéznél vagyon Bánfi, a hadak szálljanak le, és a jó rend szerént evocáltatván a gyűlésre, jó custodia alatt hozattassék az ország eleiben, s a director agálván ellene, lássák meg: mivel mentheti magát, s annak utána úgy tegyenek törvényt reája; de Teleki Mihály, s akik többen vele egy factióban valának, a fejedelmet elvevék róla, megijesztvén, ha vagy az úton mikor a gyűlésre hozzák, vagy másképpen el talál szabadulni, az utolsó tévelygés nagyobb lenne az elsőnél. Másoknak is, mint Horváth Kozmának, és vele együtt több erdélyi törvénytudó igaz hazafiaknak, a tetszék vala, hogy jelen legyen Bánfi Dénes, mikor perlik: – de praevaleála a Teleki factiója, és harminckét punctumokot írának, melyekkel vádoltaték, s az ítélőmester Sárpataki Márton által extradatáltatván, azt küldék postán Bethlenben, hogy replicáljon azokra. Melyekre noha alkalmasint resolvála, de visszahozván a punctumokot a resolutióval együtt, vox szerént megnótáztaték. A vádak többire affélékből állottak, amelyeket feljebb megírtam: hogy nagy fastussal viselte magát, privatus emberhez nem illendő splendorral járt, a fejedelmet, országot nem becsülte, sőt szidta, mocskolta, a nemesembereken sok potentiákot cselekedett. Ezekben ugyan volt is vétke szegénynek, de fejedelemségkeresést nem bizonyíthatván reája, nem is tették a punctumok közében.
Már csak a vala héja, hogy a fejedelem confirmálja Bánfi Dénes ellen való sententiáját a statusoknak; de tartván attól, hogy a fejedelemasszony az urát elveri róla, újobb practicához nyúla Teleki a mellette valókkal, és a fejedelemasszonyra annyira felingerlék a fejedelmet, hogy egynehány napokig még a házában sem mert a fejedelemnek menni a felesége. Azalatt a fejedelemmel subscribáltatván a sententiát, Csáki Lászlót expediálák Bethlenben, hogy Bánfinak fejét elüttesse. Ki is felette postán mindenütt éjjel-nappal ügetést, nyargalást sietvén, és nemesemberek papok lovait is postára elvevén, Bethlenben érkezik későn écaka. S bebocsáttatván a várban, a kapukot felvonatá, s erős strázsát rendelvén, megparancsolá, senkit híre nélkül be ne bocsássanak, és mindjárt Pataki Istvánt, a kolozsvári református professort, ki Bánfi Dénes mellett vala, beküldé, hogy a rab urat felköltse s imádkoztassa, mert mindjárt meg kell halni; és mivel hóhér nem vala, egy hitván vak cigányt hívata elé, s azt megrészegítvén s megajándékozván, rávevé, hogy elüsse a fejét az úrnak.
Pataki István bemenvén a házban csendesen, fel akará költeni az urat, hogy a felesége, ki mellette fekszik vala, eszében ne vegye; de azalatt amaz is felébredvén, deákul mondja neki: „Nagyságos uram, keljen fel Nagyságod, s készüljön a halálhoz, mert eljött Csáki László a sententiával, s meg kell halni Nagyságodnak.” A felesége gyanakodván, hogy deákul beszélnének, valami rossz hír érkezett volna, tudakozni kezdé, és noha sokáig tagadák mindketten, de utoljára csak ki kelle mondani, mert rövid vala az idő. Az asszony, minthogy azelőtt gyenge, félelmes asszony vala, hallván a dolgot, elájul, és a más házban beviszik, az úr pedig buzgóságosan imádkozván, mikor megparancsolnák, hogy csak jőne ki, egy hálómentét vetvén csak nyakában, ingben, lábravalóban s papucsban kijöve a pitvarban; ott egy szőnyeget terítettek vala le, melyet háromszor is megkerülvén, nem akar vala letérdepelni, de Csáki László megriogatá: „Uram, ennek meg kell lenni!” Pataki István pedig túl biztatván és vigasztalván, nagy nehezen letérdepelék. A cigány, kinek azelőtt afféle actiója nem volt, elijedvén olyan nagy úriembertől, reszketvén a keze, nem tudá elütni a fejét, hanem mikor két-háromszori vágás után a földre ledőlt volna is a szegény úr, ott is marcongolta. Mondják azt is, hogy Csáki László kiköszörültette volna a kardnak élét, hogy kínosabban haljon meg az úr, de a nem bizonyos.
A fejedelemasszony megértvén, hogy a fejedelem subscribálta volna a sententiát, és már Csáki László készülne, hogy elvinné, nem gondolván semmit urának haragával, bemegyen a fejedelem házában, s térdre esvén, nagy búsúltában azt mondja: „Átkozott ember, ne ontsad ki az ártatlan vért!” A fejedelem, mivel levis ember volt, és hirtelen megharagutt, s akkor megölte volna az embert haragjában, de mindjárt elmúlt haraga, s szépen szólott, látván a fejedelemasszonynak dolgát, megszánja, s mondja neki: „Ahol gratiát adok az egyszer bátyádnak, küldd el hamar utána.” A fejedelemasszony csakhamar megíratván a gratiát, egy étekfogónak nagy ajándékokat ígérvén, és a fejedelem lovászparipái közül négyet adván oda útjának continuálására, elküldé Bethlenben. Aki is úgy ment, hogy két ló megdöglött az erős utazásban. El is érkezett vala, hogy éppen akkor vitték volt ki az urat a fővételre, de mivel écaka levén, a kapun be nem mehettek, amíg Csáki Lászlóhoz felmentek, s megmondották, mi dolog; addig megholt vala a szegény Bánfi Dénes. Küldött vala egy vég bársonyt is a fejedelemasszony, ha azalatt megölnék, míg az étekfogó elérkeznék, abban takarnák a testét, abban is takarák, és ugyanott a bethleni templomban, alacsony módon eltemeték, s sok esztendeig a temetésénél való föld színén buzgott fel a vére.
Így lőn vége Bánfi Dénesnek Teleki Mihály factiója miatt, aki noha sok excessusokot cselekedett, amelyért méltó lett volna ugyan megrántani a zabolát szájában, s egy kevésség leültetni s megismertetni magával magát, melyet is egy ország könnyen véghezvihet vala; de megöletni, mégpenig hóhér keze által, kereszténység ellen való dolog lőn. És az ő halálával felfordula az erdélyi szép békesség, s minden rossz dolog következék, s valakik az ő halálában részesek valának, egymás után mind szerencsétlenül járának, sőt amennyi gonoszakarója s irigye vala életében, annyi szánója s keserülője lőn holta után, s az egész ország nagy kárával tapasztalá meg annak az embernek veszedelmét.
Amely jovait a székelyek el nem praedálták vala, Fogarasban hozák a fejedelem tárházában, és mivel az atyám vala fogarasi kapitány, megparancsolá a fejedelem, a komornyikkal együtt bemenjen a tárházban, mikor a Bánfi Dénes pénzét beteszik. A pénz volt mintegy nyolcvanezer forint, melyet is azután a feleségének visszaadtanak, minekutána az ura halála után elbocsátották volna, circumscribálván articulariter a fiát, Bánfi Györgyöt, ki annak utána erdélyi gubernator lőn, de akkor kicsiny gyermek vala, az ország, hogy mi formában educáltassék.
1675. Bánfi Dénes halála után Teleki Mihály kezére vette vala a gyeplőt, de mégis nem folynak vala minden dolgai úgy, amint kívánja vala, mert Béldi Pál nagy okos úr levén, nem engedi vala meg; Teleki Mihály azért minden practicáját arra kezdé fordítani, hogy Béldi Pált is eltehesse láb alól. Alattomban azért azt kezdé vizsgálni, kik volnának gonoszakarói. Eszében veszi, hogy a Bethlen urak közül Bethlen Gergely, Bethlen Farkas és Elek neheztelének Béldi Pálra a bethleni jószágért, mely iránt processust is indítottak vala Béldi Pál ellen, de semmi igaz jussok nem lévén hozzája, belésülének; Mikes Kelemen pedig, aki szívvel-lélekkel keresé vala magának a promotiót, s kivált a székely natio között becsületet akar vala szerezni, de Béldi Pál miatt nem férhete hozzája. Ezekkel azért egybeköté magát, s azon tanácskoznak, miképpen ejthessék meg Béldi Pált. Úgy reménlik vala a Bethlen urak, hogy a bethleni jószágot elkaphatják; Mikes Kelemen pedig Béldi Pál romlásából magának uraságot kaphat. Úgy is lőn.
Ebben az esztendőben, midőn a franciai király, mind a spanyol király ellen Hispaniában, mind a császár ellen az Imperiumban nagy ármádákát készített volna*, és az imperiumbeli electoralis Treviris városát per factionem elfoglalta volna; a császár is, maga ármádáját expediálván ellene, szerencsésen triumphál a francia ellen kétszeri ütközeten. Az első harcon elesik a híres franciai general, Thurenne, testét a király Párisban viteté, s a királyok temetőhelyében nagy királyi pompával eltemetteté, dicsőséges epithaphiumot íratván feje felében. A második harcon general Crecqui commendója alatt levő francia egész ármáda megveretik, és a harc után Treviris város is véres ostrom által a császár ármádájától megvétetik.
1676. A német császár hadai Felső-Magyarországban a kurucokat vadászván, és megértvén, hogy Debrecenből a kurucok számára sok élést és egyéb egyetmásokot adtanak volna, ráütvén a szegény debreceniekre, felpraedálják a várost, és megbecsülhetetlen sok praedával megrakodván, onnan elmennek. Noha nem vala semmi vétkek a debrecenieknek, mert ők mezővárosban lakván, nem oltalmazhatják vala különben magokot, ha mindenik félnek kedvét nem keresnék. Nem is lőn Magyarországban egy városnak is annyi nyomorúsága; mert a töröknek külön adóztak, Erdélyben külön contribuáltanak, a kuruc ha leszállott, azt interteneálniok kellett, a németet hasonlóképpen; mégis az Istennek oly kiváltképpen való kegyelme volt rajtok, hogy annyi változások között is el nem pusztultanak.
Meghala a római császárné, Claudia Felicitás. Erdélyre penig Magyarországból mordályégetők bocsáttatnak, kik felesen eloszolván az országban, falukon városokon gyújtogatni kezdének, és mindenfelé nagy károkat tevének, mivel tavasszal különben is száraz szelek járván, ha csak egy házat is meggyújtottak, egész faluk égtenek el miatta, kivált Segesvár városa majd egészen elége miattok, sok emberek fúlának meg a tűzben, füstben. Nagy bódulás vala mindenütt az országban; a fejedelem a tanáccsal együtt mindenfelé parancsolának, hogy a tisztek vigyáztassanak, és azokot a gonosz embereket fogdossák meg; meg is fogának bennek, és midőn szépen ki nem akarnák mondani, ki akaratából jöttenek be Erdélyben, megkínoztatván, azt fateálák, hogy a német generalisok sok pénzzel fogadták volna meg őket avégre, hogy Erdélyben bejöjjenek, és itt a városokot felégessék, hogy annál inkább a fejedelem és az ország a magyarországi kurucokat ne segéllenék, és Erdélyben is ne patiálnák.
Mikor már Teleki Mihály Béldi Pál ellen is megcsinálta vala némely uraknak elméjét, mesterségesen rávevé azokot, hogy a fejedelem előtt deferálnák; mert ha ő hozza elé a fejedelemnek, csak azt gondolá a fejedelem, hogy ránkorból cselekszi, s nem lesz olyan foganatos a vád; de csak ők kezdjék el, annak utána ő is minden tehetségével toldani fogja. Bethlen Miklós még akkor ifjú ember vala ugyan, élvén az atyja, az öreg Bethlen János, de máris nagy tekintetben vala az egész ország előtt az ő nagy tudományaért s eszeért, és sok országokban való járásaért s experientiájaért; kinek is nagy elméjét Teleki Mihály látván, s megértvén azt is, hogy mind Bethlen János, mind a fia, Bethlen Miklós, Béldi Pálnak kedves emberei volnának, és gyakorta az országgyűlésében, kivált mikor a magyarországi causa előfordulna, melyet Teleki Mihály igyekezék vala promoveálni, Bethlen János és Bethlen Miklós bölcs discursusokkal s voxokkal az egész ország elméjét a magok tetszésére hajtanák; járulván az is hozzája, hogy a több Bethlen urak is, noha egy famíliából valók volnának, Bethlen Miklóst gyűlölnék, melyre maga is szolgáltata szolgáltata alkalmatosságot, mert a maga nagy elméjét kelleténél inkább becsülvén, s másokkal is becsültetni akarván, a több Bethlen fiakot, kiknek esze nem érkezik vala a Bethlen Miklós elmejéhez, contemnálja vala; azért elvégezék, hogy Bethlen Miklóst is Béldi Pállal együtt megejtsék.
Nem vala sem Béldi Pálnak, sem Bethlen Miklósnak annyi vétke is akkor, mint a mai született gyermeknek, azt maga is tudta jól, Teleki Mihály és a több társai; hanem a volt politiájok benne, hogy a fejedelem előtt vádolják el, és megfogatván, annak utána aminemű conditiókkal ők szeretik, úgy bocsássák el. A conditiókot ha megtartja Béldi Pál, csak egy váz leszen mind az országban, mind a fejedelem udvarában, és így Teleki Mihály amit akar, azt viheti véghez a fejedelemasszony által a fejedelemnél; ha penig a conditiók ellen valamit cselekeszik Béldi Pál, úgy osztán nyilván az ország előtt vádolhatják, s meg is notáztathatják; különben is tudván azt, hogy Béldi Pál azt a rajta esett méltatlanságot semmiképpen el nem szenvedi, hanem bosszút igyekezik érette állani, s akkor jó alkalmatosságok leszen végső veremben ejteni. Ez a gonosz, istentelen, ördögi practica, melynél Erdélyben soha nagyobb nem volt, szerencsésen succedála, mert Isten a mi bűneinkért már közelíté vala azt a veszedelmet, melyben ma nyögünk, s azért engedé meg, hogy az igaz hazafiai, akik eszekkel, tanácsokkal a szegény hazát tudják vala gubernálni, és a jövendő nyomorúságot praevideálván, attól Isten után megoltalmazni, elessenek a szegény haza mellől, a Teleki Mihály factiója penig lábrakapjon, mely miatt fejedelem, ország, szabadság, törvény, békesség, egyszóval minden jó kivesze Erdélyből, s minden kigondolható ínség, háborúság következék helyében; s ami legkeservesebb, azok az igaz hazafiai e mai napig is árulók neve alatt feküsznek koporsójokban, s a posteritások is odavagyon majd többire; akik penig ezt a hazát elveszték s süllyeszték, azok boldogulának, uralkodának sok esztendőkig.
Béldi Pál semmit az ellene való factióban nem tudván, a Bethlen urak, Mikes Kelemennel együtt a fejedelemhez bemennek, és a nagy hűségnek álorcáját viselvén a magok istentelen practicájok előtt, a fejedelemnek mondják, hogy ők, Őnagyságához és az országhoz való szoros kötelességektől viseltetvén, Őnagyságának tudtára adják, hogy Béldi Pál csak azért igyekezte Bánfi Dénest elveszteni, mert miatta nem férhetett az fejedelemséghez; most penig Bethlen Miklóssal conspirálván, és az egész székely natiót magok mellé vonván, azon practicálódnak, hogy a fejedelemségben Béldi Pál collocáltassék; mely dolog végett alattomban a Portát régen jártatja Béldi Pál, és sok pénzt ígérvén a vezéreknek, már azoknak elméjeket is megcsinálta, s rövid nap pártot üt Nagyságod ellen. Ebben penig semmi kétség nincsen, mert mi rábizonyítjuk, csak Nagyságod ne késsék a dologgal, hanem hívassa udvarhoz őket, s fogassa meg, annak utána könnyű leszen a Portán őket disgratiában hozni.
Akármily dolgot is könnyebben a fejedelem elmejére nem adhattak, mintha valakit fejedelemkereséssel vádoltak. Teleki Mihály is megértvén a fejedelem gyanóságát Béldi Pál ellen, jobban megzavará az elmejét; úgy Naláczi István és Székely László is semmit el nem múlatának; a fejedelemasszony penig megmondhatatlan gyűlölséggel vala Béldi Pál ellen, mert Teleki Mihály sok esküvésével elaltatta vala, hogy nem ő volt oka a Bánfi Dénes halálának, hanem egészlen csak Béldi Pál; sőt azonkívül is Béldi Pálnéra nagy nehézsége vala, mert kevély, pompás asszony levén, ritkán udvarolja vala a fejedelemasszonyt, mikor néha-néha udvarhoz megyen vala is, mentől cifrább köntösei valának, azokban öltözik vala, s kevélyen úgy mutogatja vala magát, melyért a több úriasszonyok is irigykednek vala reája; sőt a fejedelemasszony, mivel egészségtelen, száraz asszony vala, nem is gyönyörködék soha a pompás öltözetekben; ha magánál szebb úriasszonyt látott, mindjárt a fejedelmet kezdette tőle félteni, amelyért gyakran úgy meg is verte a fejedelem, ha mások ki nem vették volna kezéből, talán meg is ölte volna. Mindezek a conjuncturák segíték a Béldi Pál romlását; sőt hogy Wesselényi Pálnak adta vala leányát, és Bodolán fejedelmi lakodalmot szerzett vala, annál inkább irigységben esék mind a fejedelemnél, mind a Bethlen uraknál.
Fogarasban convocáltatván azért a fejedelem az országgyűlését, és mind Béldi Pált, mind Bethlen Miklóst arestálják, és amíg a fejedelem onnan elmene, Bethlen Miklóst az atyám szállására hozták, s tíz gyalog németje a fejedelemnek éjjel-nappal ott strázsálta. A fejedelem elmenetele után Bethlen Miklóst is alávivék a számtartóház mellett való házacskában; Béldi Pált penig alatt csak közel a komornyikházban tevék rabságra. Ezekre már én is jól emlékezem, jut is eszemben, mivel az atyám szállásának ablakáról éppen ahol Béldi volt fogva, oda láthatni, minden estve nagy felszóval könyörgött Béldi Pál, és azt a zsoltárt: „Kegyelmezz meg, Uram, nekem, mert az ember igen kerget engem” etc. nótával elmondotta; sőt ősszel szőlőt s barackot hozván Béldi Pál számára, nekünk is küldött benne, s én a húgommal, Borberekinéval az ablakon ettük; s meg is téptem a húgomat, mert igen mohón eszik vala a szőlőt, s nekem keveset hagyott; a szegény úr, meglátván a maga ablakáról, újobban külde egynehány gerezd szőlőt, s megizené, hogy ne veszekedjünk, mert többször nem küld szőlőt.
Itt már szólok a magam gyermeki állapotomról is. Az atyám engemet oly kemény disciplinában tartott, melyhez hasonlót soha nem hallottam; mert tizenegy esztendős koromig, míg az atyám rabságra esett, soha asztalnál a tálban nem volt szabad nyúlnom, hanem egy darabocska húst vetettek a tányéromra, s azon rágódtam. Mindenkor a hátam mellett, egy bucsumi jobbágyból álló Jancsi nevű inas, kit Fickónak is híttak, állott, s annak mihelyt az atyám intett, mindjárt nyakon csapott, akármennyi vendége volt is az atyámnak. Estve is meg nem engedte az atyám, sem derékaljra, sem párnára feküdjem, hanem két kedves agara levén a többi között, kik mindenkor a maga házában egy leterített medvebőrön feküdtenek, azok közé fektettek, míg az atyám elalutt; akkor az édesanyám onnan titkon felvétetett, s amely házban az anyám fejércselédei háltak, oda vittek jó ágyban, s hajnalban meg kihoztanak az agarak közé. Erős hideg télben, csak azért, hogy mint gyermek el találtam volt nyomni az egyik csizmám sarkát, mert az iskola messze volt a vártól a városon, s oda kellett mindennap menni kétszer s meg visszajönni, csizmát nem csináltatott az atyám, hanem fél mezítláb kellett volna olyan messze járnom; de az édesanyám a várkapu között mindenkor egy pár csizmát tartatott titkon, s amikor az iskolában indultam, a kapu között azt vontam fel, a rossz csizmát ott hagytam, mikor penig visszajöttem, a jó csizmát levontam, s a rossz csizmában mentem az atyám elében. Úgy féltem az atyámtól, a szememet fel nem mertem volna előtte emelni, nemhogy leülni vagy egyet szólani; különben is örökké szidott, szásznak, catipilának; a mesteremnek is megparancsolta, mentől keményebben tarthat, úgy tartson; amely miatt olyan nagy szemérem s félelem nevekedett vala bennem, hogy azután felnevelkedvén is egynehány esztendővel, alig tudtam excutiálni erőszakkal is magamból. A leányait penig, a húgaimot, felette nagy bátorságban s kedvességben nevelte; ám bizony úgy is vevék hasznát. Én azért nem jovallom egy atyának is, hogy oly szoros félelemben tartsa fiát, hanem féljen is a fia az apjától, s szeresse is, és még kisded korában az isteni félelemmel együtt a férfiúi bátorságot s férfiakkal való tisztességes nyájas conversatiót igyekezzék a fia elmejében oltani, ha úgy akar, hogy conversativus ember legyen nagy korában belőle. Ha Isten az én édes fiamot, s kivált azok között a lelkem angyali Józsefemet, el ne vegye szemem előtt, nem dicsekedem vele, de bizony úgy kezdettem vala nevelni, maga csak négyesztendős és nyolcholnapi vala, hogy lehetetlen már gyermek apját inkább szerette volna, mint az engemet, én is őtet; de amellett, mikor csak reánéztem is kedvetlenül, úgy félt, hogy magától lefekütt a földre, s megcsókolta a lábamat, akin csodálkoztak vala, kik látták. Tudom, ha élt volna, jó hazafia lett volna belőle.
Ugyanott Fogarasban, avval az én inasommal egy hétig mind a vár mellett való vadkertben jártunk játszódni; az atyám azt tudta, scholában járunk, ebédre, vacsorára, mindenkor oda a várban visszamentünk; míg a mester felizenvén, hogy talán én beteg volnék, s azért nem mennék scholában, az atyám észrevevén a dolgot, utánunk cirkáltatott, s a játékon kapván bennünket, visszavivének, keményen megplágálának, de keményebben az inasomot, mivel a nálamnál nagyobb vala. Történt olyan dolgom is Fogarasban, míg scholában nem jártam: az atyámnak pénzt hozván, tizenkét forintot, a szolgabírák, tette a szőnyeg alá; azalatt kimenvén a házból, én mint gyermek, a szőnyeget felfordítván, s a pénzt ott látván, mind a zsebemben raktam, s kimenvén olvasni kezdettem. Az atyám udvarában sok apró inaskák lévén, mellém adták magokot, s kérni kezdettek benne; de egyiknek is nem adtam, hanem azt mondottam: No én tégedet inasomnak fogadlak, ennyi lesz fizetésed esztendeig; tégedet lovas legénynek, amazt szakácsomnak, és egy-egy polturát adtam előpénzt nekik, többet nem, azt mondván nekiek: szolgáljatok elsőben, azután megfizetek. Az atyámnak megmondják, mennyi pénz van nálam, utánam jőnek, elveszik a pénzt, megolvassák, hát nincs több héja öt polturánál, kit a szolgáknak adtam volt; erősen megvernek. Azolta soha egy pénzéről el nem vettem, noha sok pénz s egyéb apróság állott örökké az asztalon, ablakon. Nem is árt afféle dolognak elejét venni, és akármely kicsiny legyen is a gyermek, erősen megostorozni; mert ha kicsiny korában, bár játékból tanulja meg is a lopást: nagy korában sem hagyja el, hanem felakad érette utoljára.
Mikor a fejedelemasszony kiindulna Fogasasból, hívatá az atyámot, s monda: „Nézze meg kegyelmed jól ezt a gyűrűt; akármennyi commissiója jöjjön kegyelmedre uramnak, őkegyelmének, de valamíg ezen a gyűrűn levő címert nem látja meg a levélre nyomtatva kegyelmed, a rab urakat meg ne ölesse; mert tudom én uram őkegyelme természetét – vagy ittas korában, vagy másképpen ráveszik az urak. De kegyelmed különben ne cselekedjék, amint én parancsolom; különben is ez a vár enyém, s kegyelmed nem annyira uram őkegyelme tisztje, mint enyém.” A fejedelemasszony elmenvén, Teleki Mihály a Bethlen urakkal együtt szüntelen ingerli vala a fejedelmet, hogy exequáltassa a rabokot, mert ha életben hallja a török Porta őket, inkább manuteneálja, de ha megérti halálokot, leteszi elméjét irántuk. Soha a fejedelmet rá nem veheték, hanem egykor keményen megittasodván, addig sürgelődének körüle, annuál kívánságoknak. És mindjárt három commissiót íratának a fejedelem neve alatt: egyet az atyámnak mint kapitánynak, hogy mindjárt exequáltassa a rab urakot; mást a porkolábnak, Boér Zsigmondnak, ha az atyám nem akarja exequáltatni, a porkoláb mind az urakot ölesse meg, mind az atyámot; harmadikot a várbeli praesidiumnak, ha porkoláb sem akarná, a praesidium mind az atyámot, mind a porkolábot, mind az urakot ölesse meg. És megpecsételvén a commissiókot, már el akarják vala küldeni; de a fejedelemasszony a Bánfi Dénes casusán tanulván, szüntelen vigyáztat vala a fejedelemre, hites inasa levén mindenkor a fejedelem körül, aki is a fejedelemasszonynak megmondja a dolgot. A fejedelemasszony mindjárt felkeresteti akitől a commissiókot el akarják vala küldeni, és elvétetvén tőle, másnap, mikor a fejedelem megjózanodott volna, bemenvén hozzá, nagy haraggal monda neki: „Mit vétettek az én tiszteim kegyelmednek, hogy kegyelmed ártatlanul meg akarja öletni?” A fejedelemnek nem jutván eszében a dolog, megmutatja a commissiókot a fejedelemasszony, és a fejedelem elbámulván rajta, monda: „Az Isten áldjon meg, édes feleségem, hogy nem engedted a commissiókot elvinni, másszor is azt cselekedd; én bizony nem tudom ittas koromban mit cselekedtem, ezek az urak vettenek rája.”
1677. Eszében kezdé azalatt a fejedelem venni, hogy hamisan vádolták volna be a rab urakot; mert noha sokszor kívánta tőlök, hogy már amivel vádolták, bizonyítanák meg ellenek, hogy ország előtt láttatna törvényt reájok; s amazok eléggé is keresének mindenfelé, mint ígérettel, ajándékkal, hamis tanúkat, de semmi meritális dolgot nem találának. Azalatt a Haller urak és mások, kik részesek nem valának a Béldi megfogatásában, a fejedelmet kérni kezdék, ne sanyargassa ártatlanul, hanem bocsáttassa el őket. Aminthogy a fejedelem rá is hajla, de tartván attól Teleki s a több vádolók, ha simpliciter elbocsátják őket, ha különben bosszút nem állanak is rajtok, de törvény szerint prosequálják; nagy büntetése van penig a magyar törvény szerént, aki valakit árultatással vádol, s rá nem bizonyítja, mert talión convincáltatik; azért a fejedelmet elaltaták, hogy kösse meg jól a végét a rab urak szabadulásának, s vétesse erős kezesség alá őket, sőt erős reversalist vétessen tőlök, hogy sem magok, sem más által bosszút nem állanak, fogságokról meg nem emlékeznek, sem törvénnyel azért senkit nem háborgatnak, hanem in perpetuam amnestiam menjen minden eddig ellenek való cselekedet. A fejedelmet könnyű volt minden rossz dologra rávenni; azért minekutána esztendeig s egynehány hétig a nagy ártatlan urak raboskodtanak volna Fogarasban, visszajővén a fejedelem, a reversalist concipiáltatja a feljebb megírt conditiók szerént, s beküldi a rab uraknak, hogy ha azt subscribálják, és amellett hatvanezer forintokig kezeseket állítanak, elbocsáttatja őket. A rab urak időt kérvén magoknak, midőn a reversalist elolvasnák, noha magok ártatlansága már napfényre jött vala, és nem olyan megköttetett szabadulást, hanem inkább méltatlan szenvedésekért Isten s világ törvénye szerént méltó satisfactiót érdemlének vala, mindazáltal a szükségestől a szabadulásoknak szerelmétől kénszerítetvén, készek lőnek több minden conditiókra rámenni, csak azon supplicálának a fejedelemnek: engedje meg Őnagysága, hogy kiszabadulván, azokot, kik őket hamisan elvádolták, törvény szerént hadd prosequálhassák, nehogy ennek utána is, vagy őket újobban, vagy más igaz hazafiait, hasonló gonosz practicával gyalázatban s nyomorúságban keverjenek. Méltó s igaz vala szegényeknek kívánságok, de soha Teleki Mihály és a Bethlen urak s Mikes Kelemen miatt a fejedelmet reá nem veheték, sőt a fejedelmet újobb haragra indíták ellenek, aki megizené: ha nem kell a szabadság, elküldi a kővári tömlöcben őket, s mint Zólyomi Dávidot, ott egyék meg a tetvek őket, amíg meghalnak. És noha a Haller urak s más igaz hazafiai is eleget instálának mellettek, remonstrálván a fejedelemnek, hogy Őnagysága conditiója ellen való dolog volna a rab urakot igazságokban megfojtani, holott a jus ligatum az Approbata Constitutióban örök átok alatt megtiltatott Erdélyben, és még a pogány országokban sem gyakoroltatik, annál inkább keresztény fejedelem, keresztény directio alatt hallatlan s irtóztató dolog volna, sőt a nagy Istennek nyilvánvaló büntetése szállana azért mind a fejedelemre s mind az országra, és senki is a hazafiai közül bátorságot státusban az ilyen hamis vádak miatt (ha azoknak továbbra is ilyen tágas kapu nyittatik) nem élhet, s Őnagyságának szüntelen való búsulási következnek miatta. De semmit azok a rátiók nem használának Teleki Mihály practicája ellen, mert Isten el akar vala bűneinkért országostul veszteni, s úgy készítteték út veszedelmünkre. Látván a szegény rab urak, különben meg nem szabadulhatnak, nagy keserűséggel s sírással subscribálák a reversalist, s kezeseket állítának, az atyám is hatszáz forintig levén kezes Béldi Pálért, kit annak utána meg is rántának rajta, s így szabadulának osztán nehezen meg.
Ebben az esztendőben nagy pestis vala az egész országban, mely a következendő esztendőben is grassála. Az atyám engemet s a húgomat, mert akkor több gyermekei nem valának, közel Fogaras várához, egy faluban a havas alatt, bucsumi jószágában küldte, s ott voltunk az egész nyáron s őszön: Istennek hála, a fejünk sem fájt. – Ugyanezen esztendőben meghala Magyarországban Első Rákóczi Ferenc fejedelem; a római császár penig harmadik feleséget veszen magának, a neoburgumi felséges herceg leányát, Eleonora Magdaléna Therésiát, kivel császári lakodalmi solennitást tart Passaviumban; akivel is holtaig szép kegyesen s nagy szeretettel éle, és két fia s egynehány leányai születének tőle.
1678. Születék e világra a mostani római császár Josephus. Minekutána penig Béldi Pál hallatlan reversalis alatt kiszabadult volna a rabságból, akkor kezdé eszében venni Teleki Mihálynak istentelen practicáit, és eszében juta feleségének igaz jövendölése, melynek egy része már a fején is tölt vala. És noha mint jámbor keresztény ember a magán esett boldogtalanságát könnyen elszenvedé, de mint igaz hazáját szerető ember, látván, hogy már egyedül Teleki Mihályra került a directio, és a fejedelmet ott hordozza, ahol akarja, s a magyarországi dolgokot már aperte tueálja, s az országot is belé akará egészlen elegyíteni: bölcsen praevideálván mind az országra, mind a fejedelemre minemű rettenetes romlás következzék, nem gondola maga veszedelmével is, hanem inkább akará magát s egész házát kockára kitenni, mint hazáját szemlátomást elveszni megengedné. Azért akiket igaz hazafiainak ismer vala lenni, alattomban azokkal kezde consultálódni, miképpen kellene annak a nagy gonosznak eleit venni, és a szegény hazát Teleki Mihály tyrannusságától felszabadítani. Valának, akik vele együtt a közönséges jóban egyetértenek vele, ezek: gróf Csáki László, ki sógora is vala, Haller János, Kapi György, Dániel István, Lázár István, Kálnoki Sámuel, Bethlen János, Apor István és Lázár, Belényi Zsigmond, Damokos Tamás, Kálnoki Bálint, Paskó Kristóf és többen sokan, mind főrendek s mind kivált a székelységen való nemesség. Többire mindnyájoknak a tetszék vala, hogy valamíg Apaffi Mihály erdélyi fejedelem leszen, addig soha az országnak csendes nyugodalma nem lehet, mert levis és változó ember, s a mellette való udvari szolgák minden rossz dologra ráveszik, s a hazafiait szüntelen bűzben keverhetik, és akármint remonstrálnák is azt előtte, hogy Teleki Mihály s mások egynehányan a fejedelem mellett, mint: Naláczi István, Székely László, Mikes Kelemen, nem jovát, hanem veszedelmét kívánják mind a fejedelemnek s mind a hazának, azért amoveálná maga mellől; de már annyira praeoccupáltatott a fejedelem elméje azoktól, hogy soha azt a fejedelemmel ellenek semmi ratióval el nem hitethetik; de ha a fejedelemmel elhitetnék is, a fejedelemasszony, kemény, nyakas asszony, levén Teleki Mihálynak oly közel való atyafia, lehetetlen volna a fejedelemasszonyt Teleki mellől elvonni, akit minden úton-módon kész oltalmazni, tudván, hogy már Bánfi Dénes halála után nincs senki, akihez úgy bízhatnék, mint Telekihez, maga is a fejedelemasszony magyarországi levén, Teleki is, az erdélyi hazafiainak ezernek sem hiszen annyit mint neki; és ha Teleki Mihály ellen insurgálnak, amaz mindjárt a fejedelemasszony mellé csapja magát, s onnan szép szóval ki nem vehetik; ha penig erővel s fegyverrel nyúlnak a dologhoz, mindjárt Teleki a fejedelemmel elhiteti, hogy magát a fejedelmet akarjuk kikergetni az országból, s egy lesz bűze dolgunknak, mert rebelliót fognak ránk, s veszedelemben ejtenek. Jobb azért és tanácsosabb, ha már ennyiben van a dolog, ugyan valójában kitennünk magunkért, és aperte a fejedelem ellen insurgálni, aki majd minden conditióit violálta, melyeket az országnak megeskütt volt, és így mi is nem tartozunk tovább olyan embernek hívséggel s engedelmességgel, aki a mi hazánk törvényeit felforgatta, nemesi szabadságunkat megrontotta, s az egész országot el akarja veszteni, nem elégedvén meg az erdélyi szép fejedelemséggel, amelyre soha méltó nem volt, nincs is capacitása hozzája, hanem a magyarországi királysággal álmadozik; s az a rossz, hitván oláh faj is, Teleki, aki két lóval jött vala be Erdélyben, s ennyi sok úri, igaz hazafiainak eleiben ült, s olyan uraságot kapa, melyről álmodni sem mert volna, magyarországi palatinusságra áhítozik. A mi tanácsunk azért az: hogy kegyelmed, Béldi Pál uram, kinek kezében van a székely fegyver, fogjon hozzá Isten segítségéből a dologhoz, és velünk együtt szabadítsa fel ezt a nyomorult hazát, ebből a nagy igából; annak utána szabad választás szerint tegyünk olyan fejedelmet az országnak, aki tudjon igazgatni bennünket, ne mások igazgassák őtet. Erre penig jó alkalmatosságunk vagyon, a török porta előtt is véghezvinni, mert ha aperiáljuk előtte hogy mit akar a fejedelem Teleki Mihállyal együtt, és mit vadásszon a magyarokkal együtt, kiről már egynehányszor megintetett a Portától: minden bizonnyal a Porta felád rajta, és a mi dolgunkot manuteneálja. Végezetre, mivel életünk s halálunk forog a dologban, ne kíméljük a pénzt, holott a török Porta előtt többet használ a pénz, mint az igazság, bőrt bőrért adjunk, életünk megmaradásáért azt, amink vagyon, ne sajnáljuk.
Béldi Pálnak nem tetszék a tanács, azt vetvén okul, hogy a fejedelem Isten csodálatos gondviseléséből promoveáltatván a fejedelemségre, kinek a hittel kötelesek, perjurium nélkül nem lehetne ellene insurgálni; mert noha a conditióit sokképpen violáltatták vele Teleki s más mellette valók, azt a fejedelem nem ex malitia, hanem ex levitate cselekedte, és nem annyira a fejedelem, mint azok vétkesek, kik arra ingerlették. És ha a fejedelem változtatását kezdik sollicitálni a Portán, ott levén Zólyomi Miklós, bolondságból annyi pénzt talál ígérni a fejedelemségért, a török nem vigyázván arra capax-e, nem-e, azt obtrudálja, s mi haszna lenne úgy is az országnak? Hogy penig senki úgy ne gondolkodjék, hogy őneki az erdélyi fejedelemség kellene, az Isten, aki minden titkoknak látója, amennél nagyobb büntetést talál, azt szállítsa az ő fejére, ha arra intendál, és készebb volna meghalni, mint a fejedelemnek adott hitét violálni, hanem hazája szabadsága mellett valamit elkövethet, azért sem életét, sem jovait nem kíméli. Neki a teccik: „hogy a fejedelemhez küldjenek be, s kéressék kézben Telekit s a több oldaltanácsokat, kik a fejedelmet minden tilalmas dolgokra ráveszik és az ország békességét felháborítják; ha kézben nem adja őket, fegyverrel is kivegyük, és az ország előtt törvény szerént megbüntetvén, a fejedelem mellé állítsuk igaz hazafiaiból álló tanácsot, kik a fejedelmet a haza törvénye szerént igazgatni igyekezzenek.”
Sok tanácskozás után azt concludálák, mivel a tájban Nagysinkre hirdettetett vala országgyűlése, hogy Béldi Pál a székely hadakot felvevén, fegyveresen menjenek a gyűlésre, és a fejedelmi személynek s statusnak minden sérelme nélkül, Teleki Mihályt társaival együtt, ha szépen nem lehet különben is, kézhez vegyék, de ne bántsák, hanem ugyanott az országgyűlésén, törvény szerént prosequálják őket, és a fejedelem mellett való tanácsot az ország hasznára reformálják. – Már a székely hadak mind Háromszéken, Csíkban, Udvarhelyszéken felültenek vala Béldi Pál parancsolatára, ő levén generálisok, de nem tudják vala mindnyájan, mire való ez az insurrectio: mikor alattomban Teleki Mihálynak a dolgot megírják, és hogy mi az intentio ellene, azért vigyázzon magára. Teleki postán menvén a fejedelemhez, aperiálja az insurrectiót, de közel sem úgy, amint a dolog vala, hanem a fejedelmet elaltatja, hogy Béldi Pál fejedelemségre akarja magát a székelyekkel választani. A fejedelem megijedvén, késő éjszaka szövétnekekkel Fogarasban bejő, az egész országban nagy bódulás lőn Bethlen Gergely, Farkas s más hasonlók, ki egy, ki másfelé elszaladnak, és ha Béldi Pál egyenesen kijöjjön, készületlen találván őket, könnyen Telekiéket kezéhez veheti vala. De gondolván azt, elég, hogy fegyvert mutatott, már a fejedelem megijedett, s Telekiek mellől könnyen áll; azalatt a fejedelemnek alázatoson írván, remonstrálá, hogy nem Őnagysága ellen vette volna fel a hadakot, hanem maga és több igaz hazafiai succursusára nézve, és kész letenni a fegyvert, csak Őnagysága azokat a gonosz tanácsokot adja ki, hogy ország törvénye szerént hadd büntetődjenek.
De a fejedelem azalatt a más parson való urakot maga mellé hívatván, és a végbeli hadakot is convocáltatván, úgy a székelységnek, amely része fel nem költ vala, azokot is felültetvén, és Bethlen Gergelyt s Mikes Kelement praeficiálván elejekben, egyenesen Béldi ellen expediálja, a székelységre is mindenüvé kemény commissiókot küldvén ki, hogy Béldi Pál factiója mellől valaki el nem áll, örökös jobbágyságra esik mind maga, mind maradéka. Béldi Pál is látván, hogy nem tréfa a dolog, amely hadakot Csíkban s Udvarhelyszékre hazabocsátott vala, hogy mihelyt parancsol, újobban felüljenek, sietve utánok küldvén, hívatja vala magok mellé. De azok már praeoccupáltatván a fejedelem embereitől, otthon maradának. A háromszéki hadak is, megértvén a fejedelem hadának jövetelét, szökni kezdének házokhoz, és igen kevesen maradának Béldi mellett. Bethlen Gergely általjövés az erdőn Háromszék felé, Vay Mihályt, Teleki Mihály vejét, a fejedelem gratiájával elküldi Béldi Pálhoz, ki már akkor Bodolán vala, Csáki Lászlóval. A gratia pedig csak arra való vala, hogy inkább ahhoz való biztában Béldi, s a több mellette valók otthon maradván, azalatt a fejedelem hadai elérkezvén, kézben akadnának. De Béldi Pálnak alattomban megírták vala: ha száz gratiát visznek is, ne hidjen, mert bizony megcsalják, mint szintén Bánfi Dénest. Kihez képest éjszaka a maga szolgáival együtt megindula, és a bozzai úton Havasalföldében mese által, feleségét, fiait ide hagyván nagy nyomorúságra; akiket megfogának, és mindenét praedára hányván, bodolai várát tőből kihányák, felesége, fiai Szamosújvárban vitetének rabságra. A felesége ott is hala meg egynehány esztendő múlva: a fiai kiszabadulának; azoknak is a jobbika, Béldi Dávid, ifjúkorában meghala, a más haszontalan, semmirekellő ember, máig is nyomorog, felesége kedveért megbolondult, s pápistává lőn. A jószágait mind többire confiscálák; bethleni, bodoni jószágát Bethlen Gergely s Farkasék kapák el, akire régen vágytanak, háromszéki jószágának jobb részét Mikes Kelemennek adák. Itt romlék meg a székely szabadság Béldi Pálban; mert soha azelőtt akármi vétkeért a székely nemesember jószágát el nem vesztette, hanem csak fejét; Béldi Pálon kendék el, de nem tudom, kin végzik. Mikes Kelemen is a Béldi Pál romlásával úrrá lőn, s elkapá a székelyek generálisságát, bátyaságot, nagy barátságot szerze Teleki Mihállyal. Az ártatlan ember halálán Pilatus Herodes így egyezének meg, így triumphála a hamisság a nyilvánvaló igazságon, így veszték el a szegény Erdélyországot.
1679. Apor István, ki mindeddig Béldi Pál mellett volt, és mindenekben vele correspondeált, látván, hogy a Béldi dolgai hanyatolni kezdenek, elugrék mellőle, s a fejedelemhez megyen, és ott minden dolgokot elbeszél, sőt azoknak neveket is, akik Béldi Pállal conspiráltanak vala, a fejedelemnek kibeszéli. Nemcsak gratia adaték neki, sőt, mivel akkor halt vala meg a brassai harmincados Horváth András, azon hivatalt neki conferálják, melyből nagy proventusa levén minden esztendőben, felette igen meggazdagodék; és mivel már két felesége meghalt vala, harmadszor is megházasodék, néhai borosjenei Korda Zsigmond feleségét, ki Ugron Istvánhoz ment vala annak utána, udvarhelyszéki Farkas Ferenc leányát, Farkas Zsuzsánnát elvevé, kivel a feleségem nagyanyja, Ozdi Györgyné, egy testvér volt apával. Öt leánya vala Farkas Ferencnek: egyik Apor Istvánné, másik Ozdi Györgyné, harmadik Orbán Pálné, a negyedik Bánffi Christófné, ötödik Borsai Istvánné.
Ugyanezen esztendőben az atyám, aki a fogarasi kapitányságot hét esztendeig dicséretesen viselte vala, és mind a várban, mind kül, belől sok hasznos épületeket csináltatott vala, mind az egész disctrictust olyan rendesen moderálná, hogy e mai napig is a föld népe sóhajtaná, szabad akarata szerént elbúcsúzék tisztétől, noha semmiképpen a fejedelemasszony el nem akará bocsátani, szeretvén igen az atyám szolgálatát. De midőn látná az atyám a felfordult állapotokot, tanácsosnak tartá magát az udvartól elvonni, és Naláczi Istvánnak szép úri paripát ajándékozván, hogy kiszerzené tisztéből, a maga házához Nagyajtára jöve; engemet pedig onnan Udvarhelyre külde a collegiumban tanulni, ahol majd hét esztendeig laktam. Szállásom volt a collegium mellett egy igen jó özvegyasszonynál, Szőcs Istvánnénál, ki mint a maga gyermekéhez, hozzám úgy látott: professor volt, mikor odamentem, Letenyei István, azután Rozgonyi Jánost hozák, utoljára, mikor én az scholát elhadtam, Szakmári Sámuelt hozák, igen tudós embert, ki azután kolosvári papságra viteték; pap volt Veszprémi István, aki még él, és most a református papok püspöke. Elmém olyan volt a tanulásra, soha leckémért egyszer is meg nem vertenek, a templomban a pap hosszú praedicatióját szóról szóra megtanultam, s a professor előtt nagy álmélkodásával elmondottam, és ha az atyám rabsága ne következzék, hogy más nagyobb collegiumokban kimehetek vala tanulni, én is elébb volnék most egynehány grádiccsal. Különben egészségem soha nem volt, amint most is nincsen, mert amint az anyámtól hallottam, egy rossz kurva asszony levén a dajkám, kinek dolgát az atyámék nem tudták, annak tisztátalan tejét szoptam majd esztendeig; és mikor egyszer Csíkban az atyám rákosi házánál a dajkám a latrával fertelmeskedni a ház híjára felment volna, s engemet, míg dolgokot végezték, a ház híján letett volna, addig mászkáltam, míg a híjú szélére jutván, a magas helyről leestem, két oldalom csontja mindjárt kettétörött, egész esztendeig feküttem, s nehezen gyógyíthattak meg. Tanuljon azért minden apa, anya, ne sajnálja maga szoptatni gyermekét, vagy ha teje nincsen, fogadjon tiszta dajkát, s ne bízza csak dajkára gyermekét, hanem maga szüntelen vigyázzon a gyermekére.
Udvarhelytt laktomban szinte pápistává leszek vala, ha Isten ingyen való kegyelméből ki ne nyilatkoztassa. Mert az atyám rabsága alatt az anyámnak gyakran kelletvén járni gyűlésekben, hogy az atyám szabadulását munkálódja, engemet is mindenkor elvitt magával, s velem jártatá az urakot, supplicatiókat küldözvén. A többi között egyszer Csíkban létünkben, az anyám a barátok klastromában gyakran járván templomhoz, engemet is elvitt mindenkor magával; a barátok engemet a cellájokba felvittenek, képekkel, olvasókkal, könyvecskékkel addig ajándékoztanak, mint gyermeket, mert tizenkét esztendős voltam, eláltatának sok szép beszéddel, és pápistának tőnek, meghagyván, hogy okoson viseljem magamot, ha Udvarhelyre kimegyek a scholában, pénteken, szombaton ne böjtöljek, hogy a mestereim eszekben ne vegyék a dolgot. Én nagy örömben voltam, sőt olyan buzgósággal viseltetém ahhoz a religióhoz, adná Isten mostani igaz religiómban tarthatnék olyan buzgóságot. Az anyám is megértvén, felette örült rajta, mivel pápista, nem is küld vala ki többször az udvarhelyi scholában, de mind az atyámtól tartott, mind kivált a fejedelemasszonytól, a catholicusoknak nem levén akkor olyan authoritások, mint most. Nekem sem vala semmi kedvem többször scholában menjek, de ugyancsak kivínek. Jó darab ideig sem a praeceptorom, sem a gazdaasszonyom eszekre nem vették, hogy én pápista vagyok, mert az olvasókot, pápista imádságos könyvemet, egy kis záros ládám levén, abban tartottam, s a kolcs mindenkor a zsebemben állott. Mikor a gazdaasszonyom kiment a piacra árulni, akkor kivettem őket, s úgy imádkoztam, és napról napra idegenülök vala a reformátusoktól. Nem akará a Jóisten veszedelmemet. A papné gyakran járt a gazdaasszonyomhoz; egykor estve felé odajöve, azalatt a pápista templomban estveli szokás szerént harangozának, és az ablakon kikönyöklém, mintha valamit néznék, s ott háromszor az Ave Máriát igen lassan elmondám; a papné azt mind jól látta, de nem szólott, hanem hazamenvén, az urának megmondotta. A pap mindjárt a praeceptoromot hívatja, és meghagyá neki, utánam vigyázzon. Leszfalvi Bálint (kit Isten boldogítson) vala privatus praeceptorom. Felmenvén a scholában, szereda nap, amint leckét mondottam, alattomban a zsebemben benyúlt, s ládám kulcsát kiveszi; azután monda nekem: „Ím, szabadságot adok, mert jól tanultál, menjetek játszódni a kántor háza mellett való kertben.” Mi elmenénk; ő azalatt a szállásomra menvén, a gazdasszonyom előtt ládácskámot felnyitja, s ott találván a sok képeket, olvasókot, könyvecskéket, magával elviszi. Én a játékból viszajővén szállásomra, a ládámban akarván nyúlni, hát sohul nincs a kolcs; búsulni kezdék, gondolván hogy a játszóhelyen vesztettem el a kolcsot. Mondja a gazdaasszonyom: „A ládád kolcsa a mesternél vagyon.” Azon mindjárt elijedék, hogy már kitudódott dolgom, szörnyen kezdék bánkódni, és azon éjszaka nem aludtam, hanem Szűz Máriának sírva könyörgöttem, hogy engemet tartson meg a megismert igaz hitben. Jó reggel felmegyek scholában nagy félve; hát mind a pap, mind a professor a praeceptorom kamarájában ülnek; köszönvén nékik, a pap azt mondja: „Ez-e a mi tefelőled való reménségünknek vége? Holott mi tégedet mind szerettünk, mind igyekeztünk tanítani, s mind gyönyörködtünk a te időd felett való szép tudományodban, jó erkölcsidben és religiónkhoz való zelusodban, s ihol mégis elárultad igaz vallásodot, s arra a ragadó vallásra állottál.” A professorom, különben is kedvetlen, haragos ember levén, szidni fenyegetni kezde, de a pap, megintvén, hogy hadna békét nekem, szép szóval kezde kérdezni, miben s mikor tándorodtam meg. Én, minthogy már a tagadásnak helye nem vala, előbeszélém, a csíki barátok mire tanítottak, és micsoda dolgokban ütköztem meg a reformáta religióban. A pap a professorral és a praeceptorral együtt, felvevén az én szavaimot, és közülök egyik valamint tudhatta, mintha pápista lett volna szintén, úgy tueálván, a többi pedig contraagálván, tovább három óránál nagy fervorral disputáltak előttem magyarul. Én csak hallgattam, az Isten megnyítá az én szívemet is, lassan, lassan meg kezdém ismerni a pápista religiónak hamisságát, s úgy térék vissza az elhagyott igaz útra. De reám is azolta nagyobb gondviselés és vigyázás volt annak utána. Ebből tanuljon minden apa, s úgy prospiciáljon gyermekére, kivált, amíg éretlenek, hogy a pápista conversatiótól eltiltsa jó idején, mert könnyen azok a külső splendorok elámíthatják az együgyű elmét, s beléejtik a labyrinthusba, honnan vagy sohasem, vagy későre feselhet ki. Bár a szegény öcsémet is olyan gyermek korában ne adja vala az atyám pápista udvarban, generál Chusani* mellé, nem tántorodott volna úgy meg igaz hitében; akit Isten addig ne szólítson ki világból, míg szent lelkével megvilágosítja s az igaz religióra visszahozza.
De hogy elkezdett írásomot continuáljam a Béldi Pál dolga iránt. Minekutána Havasalföldébe általment volna, vele levén Csáki László, Damokos Tamás, Apor Lázár, Kálnoki Bálint, Pasko Kristóf, Belényi Zsigmond, nem levén más egyéb refugiumok, egyenesen a török Portára indulnak, mivel Erdély török császár birodalma alatt vala, mint summus magistratus előtt, a török császár előtt akarván méltó panaszokot exponálni, és igazságos igyekben patrociniumát sollicitálni, aminthogy bizony igaz causája is vala, ha igaz ítélőbírája találkozzék, és ha csak magára vagy magához hasonló református emberekkel ment volna be a Portára, kétségkívül az ő dolgai is szerencsésebben folynak vala. De Csáki László mérges pápista levén, Apor Lázárral, Damokos Tamással együtt, még Havasalföldében létekben, külön kezdének suttogni, és ott punctomokot írának Béldi Pál eleiben; ha úgy akarná, hogy vele együtt és az ő részére munkálódjék a Portán a fejedelemséget, elsőben hit alatt assecurálja őket azokról a punctomokról, melyeknek egyike a vala: hogy a jezsuiták ellen articulariter íratott proscriptio in perpetuum tolláltassék, s szabadoson bejöhessenek Erdélyben; hogy Béldi Pál az ő hírek s akaratjok ellen se országgyűlését ne convocáltasson, se tanácsurakot maga mellé ne constituáljon, hanem olyanokot, amineműeket ők jovallanak etc. A szegény Béldi akkor vevé eszében, kikkel indult útra, mindjárt megjövendölé, hogy az egyenetlenség miatt semmi jó dolog nem menne véghez; és a punctumokot magánál tartván, nem subscribálá, hanem azt felelé nekik: „Sokszor megmondottam Erdélyben is, hogy nekem fejedelemség nem kellett, most sem kell; tudja az igaz Isten, nem is fejedelemségkeresésért, hanem hazám szabadságtalanságinak megorvoslásaért insurgáltam, ide is hazámból azért bujdostam ki, a Portára is nem egyebért, hanem azért akarok Isten segítségéből menni, valamint járok vele. De ha szintén a fejedelemségre vágyódnám is, melyet szabad is volna kívánnom s munkálódnom, az erdélyi mostani fejedelemtől szabadságomban hite s conditiója ellen így megrontatván s nyilvánvaló igazságomban torkon verve megfojtatván, soha mindazáltal olyan conditiókra nem mennék, amelyeket kegyelmetek nekem írásban beadott, mert azok szemtől szemben ellenkeznek a mi hazánk törvényeivel s szabadságával. Inkább akarok hazámon kívül holtig bujdosni, mint annak szabadságának legkisebb dologban való megsértésére is alkalmatosságot szolgáltatni. Hogy is boldogítana Isten minket mostani feltett célunkban, ha amely szabadságot szóval fel akarunk állítani, efféle cselekedettel szörnyebben evertálnánk s megrontanánk. Ha kegyelmetek így akart, jobb lett volna Erdélyben tőlem elmaradni.” Csáki több társaival együtt látván, Béldi Pált nem olyan könnyen vehetik rá, mint Apaffi Mihályt, kivált a religiosa materiákban, conspirálnak ellene. És bemenvén a Portára, minekutána a divánban felhívatták volna őket, és ott szép csendesen s alázatosan mind a magok megbántódásokot, mind az ország közönséges és a Portától ennyi fejedelemnek változási között is meghagyatott s confirmáltatott szép szabadságának Teleki Mihály practicája és a fejedelem Apaffi Mihály lágysága miatt keserves megrontását hathatósan remonstrálnák, s azon kérnék alázatoson a török császárt, méltóztatnék az erdélyi dolgokban belétekinteni, s bizonyos meghitt emberét odaküldeni, ki által a dolgokot fundamentaliter megvizsgálván, és úgy találván, amint ők mondanák, meg is orvosoltatni; mert ha hatalmas császár elszenvedi, mind az országot elvesztik rövid időn, mint a fényes Portának bajt és búsulást szereznek azok a nyughatatlan elmejű emberek. – A divánülő vezérek nagy attentióval s szánakodással hallván az urak propositióját, jó reménség alatt szállásokra küldék, megparancsolván keményen, hogy máshová ne folyamodjanak, hanem mivel hatalmas császár köntöséhez ragaszkodtanak egyszer, továbbra is constanter a mellett maradjának, mert minden bizonnyal hatalmas császár az ő igyeket megtekinti, s igazságot szolgáltat. Ezt külön Scherletis Alexander Mauro Cordatus*, ki a török Portán nagy tekintetű ember, noha keresztény, jovallja vala nekiek. Béldi Pál nem is recedála mellőle.
De Csáki és a több pápista főemberek irigyelvén Béldi Páltól a fejedelemséget, mert elhiteték vala magokkal, hogy a Porta egyáltalában őt constituálja fejedelemnek, nem akarván promotióját, kit erős s buzgó reformátusnak ismernek vala lenni, ők pedig azon valának, hogy pápista fejedelem lehessen, titkon, Béldi Pál híre nélkül, a Portán levő német és francia oratorokot kezdé járni s ajándékozni, velek azt hitetvén el, hogy a catholica religiónak nagy előmenetelére lenne Erdélyben, ha pápista fejedelem lenne, sőt a német oratornál Béldi Pált hamisan azzal vádolák, hogy az Erdélyben Magyarországról beszorult rebelliseknek, így nevezték őket, kik mind többire reformátusok valának, Béldi Pál volna nagyobb fautorok, a leányát is a császár nagy ellenségének, Wesselényi Pálnak adta, s ha erdélyi fejedelem lehet, a német császár ellen Erdélyt is fellázasztja; jobb volna azért Csáki Lászlónak obtineálni a Portánál a fejedelemséget. Ezekben Béldi elsőben semmit nem tudott, hanem egy kedves szolgája levén, Kápolnási Pál, kitanulván dolgokot, az urának megmondotta; és noha Béldi Pált sokszor megintette, de semmi haszna nem lőn. A török Porta is, kitanulván hogy a keresztény oratorokhoz járnak, felette igen disgustálódék, azt gondolván, hogy Béldi Pál is részes volna azon munkában.
Erdélyben penig, minekutána Béldi Pál a Portára való menetelét Telekiék megérték, igen megijedének rajta; azért a fejedelmet rávevék, hogy mindjárt követeket küldjön a Portára, és mivel tudták, hogy ha discussióra kél a dolog, ők bizony succumbálnak, Béldi Pálnak pedig igazsága levén, triumphál, tudván azt is, hogy a török Portán akinek több pénze van, annak van nagyobb igazsága, azt is jól tudták, a befutott uraknak kevés pénzek vagyon; a fejedelmet arra doblák, hogy ne kímélje a pénzt, hanem életeért s fejedelemségeért amie van, adja oda, azután ha megállapodhatik, többet kereshet az országból; sőt az országot is egybengyűjtvén, és proponálván, mely nagy periculumban forgana mind a fejedelemség, mind az ország, a Porta excontentatiójára ne sajnálják contribuálni, mintsem Béldi törökkel, tatárral bejöjjön, s az országot elpusztítsa; most is keservesen érzi a haza, Kemény János, Barcsai Ákos competentiája miatt, mennyi pusztulás, rablás ment végben az országon. Nem vala már senki, aki merjen szólani, hanem mindnyájan ráhajlanak, és csakhamar kétszáz erszény pénzt (ötszáz tallér szokott lenni egy erszényben) egybengyűjtvén, sok egyéb fejedelmi ajándékokkal a vezéreknek és azok tiháinak, expediálák követségre Béldi Pálnak halálos ellenségeit (mert Teleki Mihály, tartván a ki-tudjától, nem mer vala a Portára menni): Bethlen Farkast, Mikes Kelement, Szilvási Bálintot; és hogy láttassék, mintha az egész ország akaratából volna a követség, az Universitas részéről* is adjungálának egy szászt, Enyedi Gált, Medgyesről. Ezek megindulván, Konstantinápolyban beérkezének; Apor István voluntér módjára adjungálván melléjek magát, hogy testvér atyafiát, Apor Lázárt, kinek már a fejedelemtől gratiát szerzett vala, kihozhatná; amint hogy ki is hozá. Bethlen Farkas beérkezvén a Portára, mindjárt nagyobb dissensiót kezde hinteni a befutott urak közé, mert alattomban Csáki Lászlónak perpetua amnestiát ígére, sőt afelett nagy ajándékokot, csak álljon el Béldi Pál mellől. Az a levis ember compromittálá is magát; de túl is biztatása levén az orátoroktól, addig kapa kétfelé, semmit sem nyere magának, a közönséges jót is kiveszté a szegény Béldi kezéből.
A divánban felhívatván az erdélyi követek, de már annak előtte a vezéreket titkon mind eljárták vala, és gazdagon is megajándékozták, a kétszáz erszény pénzt felvitetik, és letétetik a vezérek eleiben. Annak utána Bethlen Farkas ékesen szóló ember levén, a fejedelem causáját kezdé agálni, és Béldi Pált árultatással vádolni, aki a Portáról Erdélyországa eleiben praeficiáltatott legitimus fejedelem ellen fegyvert fogott volna, és a Porta híre s akarata ellen a fejedelemségből exturbálni; fegyvere penig markában szakadván, hamis vádokkal együtt a fényes Portára jött panaszolni, holott az erdélyi fejedelem, miolta beült székében, azolta hatalmas császárhoz a hűséget igazán megtartotta, a szokott adót esztendőnként fogyatkozás nélkül beszolgáltatta, most is hatalmas császárnak egynehány erszény szóbeli pénzt küldött ajándékban; kéreti azért alázatoson hatalmas császárt, hogy a fejedelem igazságát megtekintvén, Béldi Pált több társaival együtt, mint nyilvánvaló árulókot, érdemek szerént megbüntetni méltóztassék, hogy a szegény országban több háborúság, romlás miattok ne essék, és hatalmas császár szolgálatára mind a fejedelem, mind az ország alkalmatosabb lehessen.
Valának divánban nagy tanácsú, okos vezérek, kik a Béldi Pál causáját igaznak látván, kívánják vala promoveálni; kivált a főlovászmester, amaz híres Küpüri vezérnek a fia, ki Candiát megvette vala, és aki a magyarok rebellióját a császár ellen soha nem jovallotta, amint feljebb említém, és ha akkor élt volna, Béldi Pálnak nagy patronursa lett volna (ki annak utána egynehány esztendővel Badensis herceggel való harcoltában Zemlén és Sóvár között vitézül elesett vala). De az akkori fővezér, kit azután Bécs alatt megverének, totum-fac levén a török császár udvarában, és azon munkálódván, hogy a némettel való békesség felbomoljék, s megértvén, hogy Béldi Pál nem jovallotta volna a magyarok mellett az erdélyi fejedelemnek felülését, holott ő azzal akar vala alkalmatosságot keresni a némettel való gráciakeresésre; különben is pénzben telhetetlen ember levén, és kereskedni akarván az erdélyi fejedelemséggel, s már nagy ajándékokkal praeoccupáltatván az erdélyi követektől, nem akará igazság szerént az Apaffi és Béldi között való controversiát decidáltatni, hanem felhívatván a befutott urakot, azt mondá nekiek: „Ihol látjátok, az erdélyi fejedelem kétszáz erszény pénzt küldött hatalmas császárnak: ígérjetek azért bár csak hetven erszény pénzzel többet, esküszöm a nagy Allahra, tietek lesz a fejedelemség, és mindjárt megparancsolom a végbeli basáknak, hogy fegyverrel bevigyen benneteket, s Apaffit vagy elfogja, s ide küldje, vagy kikergesse az országból.” Csáki Lászlónak tetszék vala a dolog, és ha rajta állott volna, vagy a fejedelemséggel őtet kínálják vala meg, nem gondolt volna az ország költségével, mindjárt megígéri vala. És mind ő, mind a többi, kezeket felemelvén, úgy kénszerítik vala Béldi Pált (általlátván már, hogy a Porta másnak közülök nem cedálná a fejedelemséget, hanem Béldi Pálnak), hogy szánja mind magát, rab feleségét, fiait, mind őket, mind hazáját, mind a több urakot, főembereket, kik vele egyetértvén, Erdélyben maradtanak, s periculumban forganak; ígérje meg a hetven erszény pénzt. Sőt maga is a főlovászmester, tudván már, hogy pénz nélkül meg nem forr a dolog, alattomban izent Béldi Pálnak, ígérje meg mindjárást, s ha nincs pénze, ő mindjárt ád kölcsön, azután ha Isten boldogítja, fizesse meg. Senki Béldi Pált nem okozhatná jó lélekkel, ha annyi szenvedései s méltatlan vexatiói után, melyeket Erdély Erdélyben szenvedett Teleki Mihály miatt a fejedelemtől, és már hazájából kibujdosván, feleségétől, gyermekeitől elszakasztatván, minden jovaitól, jószágától megfosztatván, idegen pogány országra exulálván, életeért s szabadulásaért, mikor tudta, ha ő több pénzt nem ígér annál, amit a követek. vittenek Erdélyből, rabságra vettetik, a fejedelemségen kapdosott volna. De olyan megnyomorodott s megszorult állapotában is, amint azelőtt mindenkor, úgy most is a maga jovánál feljebb becsülvén hazája közönséges jovát; semmiképpen a vezér kívánságának nem annuála, hanem azt felelé: „Én sok méltatlan szenvedéseim után, amelyek hazám szabadságának oltalmazása miatt estenek rajtam, noha keresztény királyokhoz s fejedelmekhez elmehettem volna, akik talám az én igaz igyemet kezekre vették volna, hogy hatalmas császárhoz való hűségemet contestáljam, kinek hittel vagyok obligatus, nem másuvá, ide jöttem, s hatalmas császár köntöséhez folyamodtam, bízván igazságomban. Idejövetelemnek penig a volt oka, hogy hazám terhét könnyebbítsem, s megromlott szabadságát, hatalmas császár gratiájából felállítsam, nem penig, hogy a szegény hazát mégis nagyobb költséggel terheljem, s a fejedelemséget pénzzel vásároljam, mert nekem pénz nélkül adnák is, nem kell. Azért hatalmas császár cselekédjék úgy, amint jónak tetszik szemei előtt.” Hamisan hát s istentelenül írták be a calendáriomban Teleki Mihály parancsolatára, hogy Béldi Pál pártot ütött a fejedelem ellen, s a fejedelemséget collicitálta a Portán; ha kellett volna, bizony előtte volt, s bolond volt nyavalyás, hogy nem kapott rajta. Mi hasznát vevé, hogy a publicumot forgatá? Qui communitati servit, nemini servit.* A publicumot sem állíthatá fel, s a maga privatumának is nyaka szakada miatta.
A vezér megértvén Béldi Pál resolutióját, azt állítván, hogy nincs esze, mikor a jót nem acceptálná, megharaguvék, és a császárnál elköté dolgát. Mind társaival együtt árestálják, a Jediculába bevetik, az erdélyi követeket penig jó válasszal visszabocsátván, Apaffi Mihályt újobban a fejedelemségben confirmálják. Így járnak azok, kik pogányhoz folyamodnak; ha pénzed nincs, ne menj oda törvénykezni.
Mikor rabságban volna is, egynehány ízben offerálták Béldi Pálnak a fejedelemséget; maga is a szkerlet sokszor megizente: pénzért tették rabságba, pénz nélkül bizony ki sem bocsátják, ne bolondoskodjék, ígérjen pénzt, hiszen nem a magáét adja, hanem az országét. Soha rá nem veheték a nagy jólelkű igaz hazafiát, míg utoljára a sok bánat, keserűség miatt a guta megüté, s meghala hirtelen, ott is temeték el közel Galatához. A több társai penig ki egy, ki más úton kiszabadulván, hazajövének. Egy Körtövély nevű vizslája volt, kit még fogarasi fogságában is láttam mellette; mikor a szegény úr megholt, a temetésénél egy hétig mind ordított, mert sok kutyában több hívség van, mint sok gonosz emberekben. Még Béldi Pál meg nem holt vala, mikor újobban Székely Lászlót beküldötték vala a Portára követségre, ki már felhágott vala az uraságra, mind azért, hogy a Porta elmejét csendesítse (mert holmi magyar katonák Várad körül huszonnégy törököt levágtanak vala; a váradi basa panaszt tevén a császárnak, a Porta szörnyen megindult vala, és ugyanakkor unszolják vala egyszer Béldi Pált a fejedelemségre, Apaffira megharagudván; meg is parancsolák Székely Lászlónak, ő levén kolosvári kapitány, s az ő katonái közül valók valának, kik a törökököt megölték vala, hogy mindjárt elékerestesse azokat a tolvajokot, mert ha nem, Béldi Pált kiveszik Jediculából, s őtet teszik helyében; de mivel azok a katonák a német császár földére általmentek vala, nagy ajándékkal megcsinálva a vezér elmejét és a váradi basát, holmi egyéb malefactióért erdélyi várakban levő rabokot válogatván ki, azokot katonaköntösben öltöztetik, s kivitetvén Somlyóra, a váradi Basa embere praesentiájában fejeket szedetik, kiknek sem hírek, sem tanácsok nem vala a törökök megölésében), mind penig hogy Béldi Pált a törökökkel megölesse, s ha különben nem, méreggel elveszesse. Próbáltatá is eléggé Székely László méreggel a dolgot, de nem férhetének hozzája, és amely törököt megfogadtak vala, hogy megétesse Béldi Pált, kétszáz aranyat ígérvén neki, százat meg is adta vala előre Székely László; azalatt hirtelen Béldi megholt, a török azt praetendálván, hogy ő étette volna meg Béldit, sollicitálta Székely Lászlótól a más száz aranyat is, de amaz nem adta meg, a török penig az ablaka alá állván, mindenek hallatára úgy kiáltotta: „Te pogány eb, megcsalál, megcsalál, megöletéd velem Béldit, mégsem fizetél meg.” Ezt sokszor hallottam Apor Istvánnál laktomban (mert ő akkor Székely Lászlóval együtt benn volt a Portán), mikor egész asztal vendége előtt publice beszélette, noha ő szegény nem vala baráta Béldi Pálnak. Megfizete Isten Székely Lászlónak is; irtóztató nyavalya szálla a köldökére, ki kezde rothadni, senki nem tudá meggyógyítani; egy német borbély, csalárdul, hogy már ő gyémánt, zafír, jóféle gyöngy, egyéb afféle drágakövek porával gyógyítaná meg a köldökét, egynehány ezer forint érő drágaköveit, gyöngyeit kicsalja, előtte a mozsárjában behányta mindenkor, azután bement egy kis kamarában, ahol az orvosságokat készítette, s ott kiszedte belőle s eltette magának, s egyéb port vett elé, azzal kötözte. Azalatt fel kelletvén menni a borbélynak Bécsben, oda, amely regementben lakott, Székely Lászlónak elszakada a köldöke, nagy kínokkal ifjú ember korban meghala Kolosváratt. Mert az isteni büntetés ha halad is, de nem késik, és jobb Istennek engedni, mint Isten törvénye ellen urunknak istentelen parancsolatát véghezvinni.
Minekutána Béldi Pál Jediculában vetteték, már egyedül ülvén Teleki Mihály a polcon, senki ellene szólni nem mervén, a fejedelmet arra ingerlé, hogy akik Béldi Pállal egyetértettek, megfogassa és megnótáztassa. Fogarasban azért országgyűlése levén, a Bánfi Dénesen kezdett törvénytelen úton megfogdosának az urakban: Haller Jánost, Kapi Györgyöt, Dániel Istvánt, Lázár Istvánt, s megnótázták őket. Kik közül Kapi György s Lázár István rabságban halának meg Dévában; úgy fizete meg Kapi, Balassa Imre ellen való dolgaiért, Lázár István penig a nagyatyám ártatlan megöletéséért. Dániel István sokáig raboskodék, nyolcezer forintot fizete sacában, úgy szabadula meg; a jámbor, istenfélő, kegyes úr, Haller János, négy esztendő múlva szabadula meg. Sokakot, kiket meg nem fogának, de török módon megsacoltatának; ama nagy tanácsos igaz hazafiát is, az öreg Bethlen Jánost, már éppen megfogják vala, mert circumscribálták vala, hogy teremi jószágából ne legyen szabad kimenni; de Isten kiragadá az oroszlányok szájából, szép csendesen meghala, mégis holta után egynehány ezer forintot rántának a feleségén. Vala nehézsége Teleki Mihálynak Bethlen Jánosra mindazért, hogy Béldi Pállal együtt soha a magyarországiak dolgát nem jovallja vala, mind pedig hogy a Budai Péter alsórákosi úri jószágára (mely egynehány faluból állott) vágy vala, de Bethlen János miatt nem férhete hozzája. Ugyanis Teleki Mihály, szokása szerént practicálódván, a nagy jámbor embert, Budai Pétert rávevé, hogy a sóaknákot árendálja meg a fejedelemtől, melyből nagy haszna következnék; amaz szegény, nem tudván, mi fekszik a szép szó alatt, ráveszi magát; első esztendőben nagy szárazság levén, a hajók nem járhattanak, a sót nem hordozhatták a törökök, Budai Péteren rajta marada a sok só, az árendát készpénzzel meg kelle fizetni; másodesztendőben pestis grassálván Erdélyben, akkor is a törökök fel nem jöhettek a sóért, akkor is készpénzül meg kelle fizetni; harmadik esztendőben, mikor a pestis megszűnnék, víz is elegendő volna, és a szegény Budai Péter eddig való kárvallását kivehetné a sok sóból, elrántják tőle a sóaknákot, a számtalan adósság a nyakában marada. Gondolá Teleki Mihály, már magáénak teheti az alsórákosi jószágot, de megcsalá magát, mert Budai, általlátván a practicát, soha semmiképpen Teleki Mihálynak nem adá a jószágát, noha kétannyi pénzt is ígért érte, amit megérne, hanem a havasalföldi Sorbán vajdával nagy ismeretsége levén (kivel együtt, Máté vajda udvarában együtt laktak), azt supplicálá meg; egynehány ezer forinttal meg is segéllé; a jószágait penig holta után, Bethlen Sámuelt, Bethlen János fiát, fiának fogadván, odaköté; annak a maradéki bírják maig is. Bethlen János is jól megsegélte pénzzel, s amíg éle, protegálá is.
Ugyanakkor mikor az urakot megfogdosák, az atyám után is katonákat küldvén a fejedelem, csíki rákosi házánál árestálák, s kivivék Fogarasban. Hét esztendeig való kapitányság viseléseért erdélyi módon a lőn a jutalma, hogy hét esztendeig s nyolc holnapig viseltetének ártatlanul vasat szegénnyel. Fogasasból Fejérvárra, Fejérvárról Görgényben vivék, s az a kegyetlen fejedelemasszony asszonyi telhetetlen haragát abban mutatá ki, hogy nemcsak tömlöcben tartatá sokáig Fogarasban, hanem a nemesi szabadságnak Erdélyben példa nélkül való keserves sérelmére s kisebbségére, a várbeli gazt, szemetet hordatták ki az atyámmal, mint szintén egy nyilvánvaló tolvajjal. Azt fogák az atyámra, hogy Béldi Pállal correspondeált, melyet e mai napig is, amikor most azért, ha úgy lett volna is, senkitől nem félne, erős átkozódással tagad, és hogy fogarasi kapitány levén, a várat Béldi Pálnak fel akarta volna adni. Mely képtelen hazugság; mintha az atyám egyedül, a porkoláb és annyi várbeli praesidium akarata ellen feladhatta volna, ha szándéka lett volna is rája, a kapu kolcsa mindenkor a porkolábnál állván. Eleget esküttének utána, az egész praesidiumot, porkolábot meghitelteték, mégsem kaphatának semmit ellene, ugyancsak megnótáztaták erővel az országgal, s a director Barabás Péter kijövés, minden acquisitum jószágát elfoglalá; maig is az Inczédiek, Alvincziek bírják; fogarasföldi inscriptiós jószágát, Bucsomot, az ősjószágból is a maga részét az atyámnak elvevék, hogy a belső jókból valami az atyám részére jutott, csak az anyám s a gyermekek részét hagyván meg, mind eltakarítá a director; maig is oda vagyon. Valának az atyámnak nagy gonoszakarói: Barcsai Mihály, ki már mezei hadak és udvari kapitány vala, Bethlen Gergely, Teleki Mihály. Egyéb oka penig nem vala Barcsai s Teleki részéről, hanem látnák, mind a fejedelem, mind a fejedelemasszony előtt nagy tekintete s hitele volna az atyámnak. Kivált egyszer a fejedelem mulatván az urakkal, s jókedve érkezvén, mondja: „Menjünk a kapitány szállására, mert jó bora vagyon, maga is jó ember s igaz hívünk.” Az. urak elverik a fejedelmet róla, titkon penig megizenik az atyámnak, hogy menjen fel a fejedelemhez. Az atyám, nem tudván, miért hívatják, bemegyen, s hát fenn állva, szokása szerént, iszik a fejedelem az urakkal; meglátván az atyámot, odahagyja az urakot, kezét fogja, leül a székre, az atyámot is erővel lenyomja; az atyám felkél, s mond: „Kegyelmes uram, Nagyságodot alázatoson követem, nem illendő hogy én leüljek, s az urak fenn álljanak.” A fejedelem esmét lenyomja az atyámot, nagy haraggal azt mondván: „Ülle, kapitány uram, mert tudjuk azt mi, hogy igaz hívünk vagy; kivel mit gondolsz, én vagyok az erdélyi fejedelem, azt fogadd, amit mi parancsolunk.” Ez a kis becsülettétel úgy megszúrta vala az urak szemét, nem nyuguvának addig, míg egy fél óráig való ülésért majd nyolc esztendeig ülteték a vasban; melyet az atyám még akkor megjövendöle, s megmonda a fejedelemnek: „Meglátja Nagyságod, megadom én ennek a leülésnek az árát.” Bethlen Gergely penig különben is neheztel vala az atyámra, mert a fogarasi főkapitányságra vágyódván, melyet el is kapa azután, tudta jól, míg az atyám ott lesz kapitány, addig el nem érhette, mert sokszor próbálta, de a fejedelemasszony inkább szeretvén magát, mint mást, a jövedelmet nem akarja vala hogy kezéből kiessék, akkor penig, az atyám idejében, a főkapitányokat illető jövedelem a fejedelemasszony tárházában megyen vala. Lőn olyan dolog is: egypár jó s szép agara levén az atyámnak, Bethlen Gergely odaküldé egy szolgáját, hogy az agarakot vitesse el; a szolga nagy imperiose bemenvén az atyámhoz: „Uram – azt mondja –, az úr, Bethlen Gergely uram, azért küldött, ezt a két agarat elvitessem.” Az atyám nyakát sem csípte vala még akkor úgy a lúg meg, mint azután, különben is ez a mi famíliánk könnyen a magáét nem engedte másnak, ha haraggal kezdett hozzája, szép szóra penig könnyen cedált; azért az atyám is azt felelé: „Mondd meg, öcsém, az uradnak, ha emberségesen kéretné az agaraimot, noha én is szeretem a jó ebeket, mégis olyan úriembernek kedvét nem szegném, odaadnám, de minthogy sem jobbágyának, sem szolgájának magamot nem tudom, eb ura fakó, őkegyelme parancsolatára ezt én bizony nem adom.” Sok ezer forintjában álla az a két agár a szegény atyámnak; amíg élt Bethlen Gergely, sem az atyámot, sem engemet nem nézhette jó szemmel; és noha, mikor az atyám rabbá esett, sokat supplicáltuk az anyámmal együtt, sőt egy aljában szőtt igen szép szoknyának való materiát, melyet száznyolcvan forinton vett volt az atyám, azonkívül száz gréci tallért adtunk vala neki ajándékban az atyám szabadulásaért, soha még választ sem adott supplicatiónkra, az ajándékot hamis lélekkel elvette, nemhogy szolgált, volna, még ártott, valamint tőle lehetett. Számát bizony nem tudom, mennyiszer mentünk az anyámmal Fogarasban, Fejérvárra, Radnótra, Görgényben, gyűlésekről gyűlésre, nagy fáradsággal, télben, nyárban, esőben, hidegben, sárban; még szállást is nehezen találtunk a városok végén messze. Csak kisded levén, olyan messzünnen gyalog úgy jártam, az urakot supplicáltam; senki közülök oly becsülettel nem látott s nem szólott mint Bethlen Farkas; mert gyakran estve menvén a szállására, mikor későn jöttek le udvartól, csak egyedül magamra, a maga inasával lámpással kísértetett le a szállásunkra. Bánfi György is, noha még igen ifjú vala, és csak akkor házasodott vala meg elsőben, Dániel Mihály leányával, kinek holta után Bethlen Gergely leányát vevé, de már mind fejedelem, mind fejedelemasszony, sőt az egész ország előtt nagy tekintetben vala, becsülettel fogadott, s megparancsolta inasainak, mikor odamegyek, bebocsássanak, s az anyám supplicatióját be is vitte a fejedelemnek. De mind haszontalan volt. A fejedelem előtt is Fejérváratt, mikor a templomból kijött, térdre estem, úgy adtam be a supplicatiót, mégsem lőn semmi haszna Teleki Mihály miatt. Míg utoljára megengesztelődvén, s maga intimáltatván az atyámnak Hegyesi András által, hogy akár egy úri paripát hozassunk számára Molduvából, akár száz tallért adjunk, az atyám megszabadul. A paripát megvevők, hát béna volt, visszaküldé, a tallérokat elvevé. Nemsokára azután, nyolcadik esztendőben fogságától fogva, erős reversalis s kezesség alatt az atyámot elbocsáták; én menék Szebenben, ott szerzém ki a commissiót, Szebenből Görgényben menék, ott az atyámot kivágák a vasból, s együtt menénk Szebenben, ott subscribálá reversalisát, s úgy jövénk haza Ajtára. A sokfelé való ajándékozás, a sok gyűléseken való költés miatt semmije sem marada az atyámnak, amit gyermekségétől való sok szolgálatával keresett vala; mások emészték meg, mi csak a semmivel maradánk.
Csak az egy Kornis Gáspár marada meg, kit Teleki Mihály le nem ejthete lábáról, és ha sokáig él vala, vagy ő elvesztette volna Teleki Mihályt, vagy Teleki őtet; egyik megesett volna. Mert soha nem submittálá magát Telekinek, noha Teleki azon igyekezik vala, hogy tanácsúrnak tegyék, hogy inkább beléelegyedvén az udvari dolgokban, belékaphasson. De amaz respuálá azt a hivatalt, okos ember lévén; különben is a Bánfi s Béldi Pál veszedelmével kinyilatkozván Teleki Mihály practicája, tudja vala magát oltalmazni, ritkán jövén udvarhoz, Teleki Mihályt penig soha nem udvarolván, mely miatt csaknem eszi vala meg kezét-lábát. Egyben is kapának Fogarasban a fejedelem asztalánál. Mert hozódván elé a Bánfi s Béldi dolgai, mocskoson kezde Teleki Mihály, szokása szerént, felőlök szólani; Kornis Gáspár nem állhatván, mondá: „Talám nem ártana, Teleki uram, ha kegyelmed csendesebben beszélene a megholt urakról, mert akármit cselekedtenek éltekben, ugyancsak igaz úriemberek voltanak; különben is a megholtakról becsülettel kellene emlékezni.” Teleki megindulván, egybenhúzza szemöldökét, megüti a fejedelem asztalát nagy haraggal, s azt mondja: „Kornis uram, hátrább kegyelmed az aggárral, fel nem veszem a pirongást.” Kornis Gáspár, noha jámbor, csendes ember vala, de annyira felháborodék, hogy felállván az asztalnál, s nyakát szokása szerént meghajtván, elkezdé: „Lélek, bestye lélek, oláh csinálta fattyú, kurva fia, az anyám hasában is igaz nagyságos úr voltam, tégedet pedig ördög tudja, ki szart be Erdélyben, s mégis te akarsz mindnyájunknak parancsolni? Ha az én kegyelmes uram méltóságos asztalát nem tekinteném, s az őnagysága fejedelmi személyét nem respectálnám, majd az agyad velejéig rontanám buzgányomot a kopasz fejedben. Tedd le magad, Teleki, mert elhitesd magaddal, vagy én meghalok, vagy az eb felnyalja a véredet: nem bánsz velem, ha lehet, úgy, mint a többivel.” Ezzel a szóval felkele asztaltól, s kimene. Nem zsákkal ijesztették vala Teleki Mihályt, sőt maga is a fejedelem nem tuda mit szólani. Nem is lőn baráta Telekinek, amíg éle, noha amaz eleget jártatott utána; nemsokára ifjúkorában meghala; a híre maig is az, hogy megétették, de titkos levén a dolog, én nem erősítem.
Teleki Mihály penig, midőn már a nagy, erdélyi igaz urakot eltette volna láb alól, oly kegyetlen tyrannussággal kezde az erdélyi directióhoz, hogy miolta Erdélyt ember lakja, soha, sem a vajdák, sem a fejedelmek közül, senki úgy Erdélyt meg nem hódoltatta, senkitől Erdélyben úgy az emberek nem féltenek, mint Telekitől. Nem is mer vala senki keze alá szólani, mert mindjárt a fejedelmet haragította ellene, s megfogattatta, akármely becsületes főembert leszidott, lepirongatott publice; ha kinek mi dolga volt a fejedelem előtt, hiában supplicált, ha elsőben Telekinek meg nem kente a tenyerét. Azért is mindenfelől odahordották a sok ajándékot az egész országból; és mikor a felesége gyakran az urát intette, hogy ne kapjon annyira az ajándékon, azt felelte: „Hó, feleség, csak hadd hordják, szintén így hordod te ezeket az én holtom után másuvá, s mit vinnél akkor, ha most nem hordanának?” A nyavalyás együgyű fejedelem úgy félt Telekitől, mint a tűztől; ha mások mondották is neki: „Kegyelmes uram, így kellene s amúgy kellene Nagyságodnak magát viselni!” – azt mondotta: „Lássa az úr, Teleki uram, amint őkegyelmének tetszik, úgy menjen véghez a dolog.” Igaz dolog, hogy néha, hirtelen haragú ember levén a fejedelem, annyira felindult Teleki ellen, azt gondolták mindnyájan, talám mindjárt megöleti; de a csak szempillantásig tartott, s még a fejedelem járt Teleki után. Többi között egyszer Fejérváratt egy Bojtos ötvese levén a fejedelemnek, kinek felesége tréfás asszony levén, gyakran járt fel udvarhoz, a fejedelem bemenvén a felesége házában, hát ott van az ötvesné, s kérdi tőle: „Bojtosné asszony, mit csinál urad?” Amaz megfelel: „Kegyelmes uram, ezüsttálaknak a szélét aranyozza.” „Ki számára?” – kérdi a fejedelem. – „Teleki uram számára” – mondja az asszony. A fejedelem szokása szerént fúni kezdvén, fordul a feleségéhez, s mond neki: „Hallod, feleség, mit csináltat bátyád? Én erdélyi fejedelem vagyok, még nincsenek aranyos szélű tálaim: él az Isten; megérdemlené, hogy a nyakára köttetném azokot a tálokot, s úgy akasztatnám fel.” A fejedelemasszony monda: „Édes uram, nekem mi vétkem benne? Én nem tehetek róla.” – A fejedelem megrázván a fejét, azt feleli: „A te vétked a feleség, mert miattad nem bánhatom úgy Telekivel, amint én akarnám, s nem veszed eszedben, hogy még ő leszen a te gyermekednek hóhéra, s amint Catharina fejedelemasszony felől mondották, Csáki István miatt lett pendelye szösz vászonná, még neked is elmondhatják, hogy Teleki Mihály miatt leszen pendelyed szösz vászonná.” Azzal a fejedelem nagy fúriával bemegyen a maga házában, térül-fordul, Teleki feljő udvarhoz, s hát szintén úgy becsüli a fejedelem, mint annak előte.
Midőn azért Teleki Mihály mind a fejedelmet, mind az egész országot meghódoltatta volna, nem kérde tanácsot senkitől, hanem a magyarországiakkal együtt kimene Magyarországban, ahova is, minekutána a szegény magyarokot ugyan jól megverte volna az eső, elérkezett vala a francia királytól küldetett köpönyeg, holmi gyülevész franciákból, lengyelekből, tótokból, kozákokból álló ármáda. Kivel is conjungálván magát Teleki Mihály a vele való magyarokkal együtt. Eperjes város alá jőnek, kinek hostátjait felégetvén, a várost lőtetik, de haszontalanul, mert a német ármáda superveniálván, elkergeti alóla. Onnan a bányavárosokra ütvén, mind aranyból, ezüstből felette nagy praedát tesznek, sok gazdag városbeli embereket nagy summában megsacoltatnak; onnan Kisszeben városára menvén, mind azt mind több körül való kastélyokot és falukot felpraedálnak, elégetnek, és számtalan sok marhákot elhajtanak, s azt az egész földet elpusztítják bolondul, holott azok is mind magyarok valának szegények; s mi kárt tettek a németnek, ha a magyar a magyart praedálja s pusztítja?
De csakhamar kitelék Teleki generálisságának ideje. Mert Szatmár alatt odaveszté bolondul a sok szép hajdúságot és a Debrecenből s Patakból odagyűlt deáki ifjúságot. Ott is practicához fogott vala, azt tudta, az erdélyi urokra talál, és a szatmári commendánssal colludált, hogy a várat neki feladja. A commendáns napot praeficiál, mikor menjen oda Teleki, azalatt a több officérek megérték a dolgot, a commendánst árestálják; a praefigált napra, mikor Teleki mint kész dologra menne, a német praesidium kijöve, s ott vágják le a szegény magyarságot, maga mégis elszalad, és egy sárban dőlvén a lova, gyalog esik, az egyik csizmája ott marada aranyos sarkantyúval együtt, s gyalázatára a szatmári kapuban szegezék fel. Eleget mesterkedék, hogy ajándékért onnan levegyék, mind ott tarták, míg Erdély német keze alá esvén, úgy vevék le. Ilyen szép triumphusa lőn Teleki Mihálynak a német császár ellen; a kurucok Wesselényi Pált választák generálisoknak. Az is nyavalyás, ott tekerge egy darabig közöttök, pusztíttata, praedáltata. Azalatt gróf Tökölyi Imre felnevekedvén, a kurucok melléje állának, Wesselényi Pált Tökölyi elfogatja, generálisságától megfosztja. Tökölyi Imrére kerüle a directio, addig keresé a magyar szabadságot, amíg utoljára pogány országban hala meg nyavalyás. Tökölyi Imre Erdélyből ki nem megyen vala, ha Teleki Mihály miatt nyughassék; de midőn látná, hogy oly nagy grófi famíliából, nagy jószággal bíró ember volna, és naponként nevelkednék Erdélyben becsülete, a fejedelem leánya felől levén már akkor szó, hogy Tökölyinek adná feleségül, de a nemsokára meghala, s Kolosváratt temeték el; Teleki azért tartván attól, ha Tökölyi Erdélyben megállapodik, aemulusa leszen, elsőben azon practicálódék, hogy a leányát, kit Apaffi Miklósnak, azután Kemény Jánosnak adott vala feleségül, Tökölyi Imre venné el; amaz pedig semmiképpen nem akarván, ezért persequálni kezdé, de titkon: szemében penig azt kezdé svadeálni, hogy dali ifjú vitéz ember levén, ha promotio kellene, mit heverne Erdélyben, menne ki Magyarországban, s a kurucok Wesselényi Pált megunták, őtet vennék fel generálisoknak, s idővel nagy emberré lenne. Eláltatá az ifjú grófot, kibeszélé Erdélyből, s mihelyt kiment, a fejedelmet felingerlé ellene, hogy erdélyi fejedelemségre akar bejőni, evocáltatja s megnótázzák; a krakkai jószágát Teleki Mihály magának foglalja.
1690. Mert a török Porta, látván, Erdély már elszakadott tőle, és a némethez hajlott, s a német császár hadai preasideálták is a várokot, és minden esztendőben a német ármáda kész quártélyra jő be Erdélyben, s tavasszal jól megnyugodva s elkészülve menne a campániára: azon tanácskozék, hogy visszafoglalja Erdélyt; és mivel az erdélyi urakra haragud, nem is bízhatott hozzájok, Tökölyi Imre penig mellette a hívségben megmaradott ott, az erdélyi fejedelemséget neki conferálja, botot, zászlót küldvén szokás szerént, s felkaftányoztatván és egy török szerdárt rendelvén melléje, bizonyos számú lovas és jancsár török s tatár hadakkal, a tatár hám kisebbik fia személye szerént ülvén fel mellette, a havasalyföldi vajdának is megparancsolá, hogy minden hadaival együtt Tökölyi Imre segítségére elmenjen.
Minekelőtte Tökölyi bejőne, Apaffi Mihály fejedelem hirtelen megbetegedvén, harmadnapra meg is hala Fogarasban (április 15.); mert a felesége már azelőtt másfél esztendővel megholt vala. Halálának okáról sok hír vagyon; ki gutaütésben mondja, hogy megholt, ki penig, hogy Teleki Mihály étette volna meg méreggel; én bizony nem tudom, mint esett. Az ugyan kétségkívül van, hogy a fejedelem látván, már a német az országot megvette, a várokot, városokot praesidiummal megrakta, az ország népét szörnyűképpen adóztatja, a sóaknákból, harmincadokból, aranybányákból penig majd semmi jövedelme nem jőne a háború idők miatt, a fiscális jószágokot a mellette való urak, mint Teleki, Naláczi, Székely László, Inczédi Pál s több hasonlók annyira kicsalták vala a kezéből, hogy többire a fiscalitásnak csak a galléra maradott vala kezében; arról is gondolkodván, hogy maga öreg ember, a felesége megholt, a fia neveletlen, az urak nem igazak hozzája, holta után egész háza felfordulna; ilyen dolgokon való, törődési miatt búsulván s szomorkodván, egy ideig az elméje megbomlott vala; hat hétig nem szólt senkinek, még enni sem akart, hanem szüntelen csak járt elé s hátra a palotájában, s nagyokat sóhajtott. Az urak eleget biztaták, vigasztalták, nem volt haszna; utoljára egynehány zacskó pénzt mindennap eleiben vittenek, mintha új, új zacskó pénzek volnának, s eleiben tették. „Kegyelmes uram – úgymond –, ezt a pénzt most hozta Apor István a harmincadokról; ezt a pénzt sóaknából hozatta Inczédi Pál; ezt a pénzt ez s amaz udvarbíró küldötte; mit búsul Nagyságod, mikor elég pénze vagyon?” Lassan-lassan úgy kezde eszére jönni s kigyógyulni abból az imaginatióból; azután pedig szüntelen a házassághoz volt kedve, hol Mikó Istvánnét, hol Vér Györgynét, mindenik igen szép özvegyasszony vala, akarván elvenni feleségül. El is vette volna valamelyiket, de Teleki Mihály nem engedte, akitől már utoljára annyira félt, hogy ha valaki más beszélt is a fejedelemmel, mind vigyáztatja, ha nem jő-e Teleki Mihály, s álajtókon mentek is fel hozzája, akikkel beszélni akart, hogy Teleki meg ne tudja.
Így hala meg a jámbor Apaffi Mihály, ki papnak lett volna alkalmatosabb, mint fejedelemnek; nem volt neki semmi gondja az ország dolgaira, ha valami dolog occurrált is, csak azt mondotta: „Lássák az urak őkegyelmek, amint Teleki uramnak tetszik.” A vadászatot szerette s gyakorlotta ifjúságában, gyönyörködött igen az órákban, melyek sokféle formára csináltatván, renddel állanak vala a házában; mindenkor azok körül pepecselt, egyébkor vagy olvasott, vagy könyveket fordított, lovakra, fegyverekre, köntösökre, oeconomiára, mint férfiembernek nem volt semmi inclinatiója. Mind asztalára, udvarára, amíg éle, a felesége visele gondot; ha még sokáig él vala felesége holta után, bizony még a sem marad vala, mit egyék, mert ha valaki csak ebédre hítta is, tíz-tizenkét ház jobbágyot kicsalt a kezéből. Az urak valamire akarták, rávették, nem is mene soha egy fejedelem alatt is annyi sok istentelenség véghez Erdélyben, mint az ő idejében, s ám el is veszték az országot az ő lágysága miatt. Almakerekén, a maga jószágában, az Apaffi famíliának temetőhelyében temeték el. Mihelyt meghala, Naláczi, Teleki, Inczédi Pál ami belső értéke, pénze marada, eltevék láb alól, s magok között feloszták, a fiának kevés marada, kinek minden úton-módon nagy gazdagságot szerzett, s hagyott vala a fejedelemasszony. Efféle keresetnek nem szokott örülni a posteritás.
A fejedelem holta után, mivel a fia noha választott fejedelem, de igen ifjú vala, Status Consiliumot erigálának Teleki Mihály praesessége alatt, hogy a dirigálná az országot, s annak neve s pecséte alatt mennek vala ki az expeditiók. Teleki penig már arról gondolkodik vala, hogy erdélyi fejedelem lehessen, és az ifjú Apaffit háladatlanul kicsinálja a fejedelemségből. Azért Nagy Pált, ki kedves embere vala, azután jó hazafia válék belőle, titkon a német császárhoz felküldé, hogy ott a fejedelemséget neki sollicitálja, assecurálván a ministeriumot, hogy a német császár hűségében conserválja az országot. De Isten már megelégelte vala az ő sok factióit; amíg Nagy Pál visszajöve, elvesze Teleki Mihály.
Már a lotharingus herceg commendója alá a francia ellen a regimentek többire mind felmentek vala az imperiumban, Magyarországban maradott ármádának a török ellen, badensis herceg Lajos rendeltetvén mezei főgenerálisnak. És mivel hír vala, hogy Lándorfejérvár visszavételére a török nagy erővel jőne, Badensis herceg* odasiet, hogy a töröktől megoltalmazza; Erdélyben pedig hét regiment marad generál Hajszler commendója alatt, kiknek hármát Vaskapunál hagyá vigyázni, négy regimenttel penig maga Háromszékre a Bozzára jő táborra, megértvén hogy Tökölyi Imre Havasalyföldén által akarna jőni be, erdélyi fejedelemségre. Az erdélyi hadaknak egy részével Gyulaffi László badensis herceggel elment vala, a többit penig mind vármegyékről, mind a székelységről felültetvén, Macskási Boldizsár commendírozza vala, míg maga is Teleki Mihály, noha nem jókedvéből, de Hajszler parancsolatát vevén, nagy későre a táborba jöve. Én is akkor a táboron voltam.
Szörnyű, rendkívül való árvizek lőnek szerteszéjjel az országban, kétségkívül praesagiálták a sok idegen hadaknak Erdélyre való jövetelét. Mikor egynéhány hétig a Bozzán táboroznánk, Törcsváránál is levén a marusszéki hadakban: Tökölyi Imre nem a bozzai útra, hanem törcsvári út felé indula, és beküldvén egy rész hadát az törcsvári sáncban levő németekre, a marusszékiekkel együtt levágatá s dissipálá. Szintén estvefelé kártyázik vala generál Hajszler, Norcher, Magni generálokkal és Doriával, ki főcolonellus vala, s a kalapját amazoktól elnyert tallérral arannyal félig megtöltötte vala; odahozák a hírét. Azért mindjárt ordert adván ki, az egész német-magyar tábor megindula, és éjszaka általjövés Nyén felé Szentpéterhez szállánk; ott keveset mulatván, sebes ügetést-nyargalást éppen Törcsvárához vínek bennünket; nagy örömmel s bátran mennek vala mind a németek, mind a magyarok. Ott megszállódván, egynehány nap múlatánk; nappal is vigyázván, de éjszaka mindenkor csak közel más-más helyre szállván, az elhagyott táborhelyünkön penig nagy tüzeket rakván, hogy inkább az ellenség éjszaka fel ne verhetne bennünket, nappal penig Törcsvárán általmenvén a mieink, amonnan is jővén, szüntelen ellenkeznek vala.
A havasalyföldi vajda alattomban correspondentiát tart vala generál Hajszlerrel, és minden intentióját Tökölyinek megírta, s hadainak számát, s jovallja vala, hogy olyan kevesedmagával ne álljon harcot, mert ők sokan volnának. Ugyanis a négy regimentben kétezer ember alig vala, gyakran meg is olvastam compániánként; a Bozzára, Berecki-passusra Csíkban, a tábori bagázsia és más helyek mellé sokan elcommendíroztatván a regimentektől. De Hajszler bízván a németnek eddig való szerencséjéhez, és más generáloknak példájára vigyázván, kik kevés haddal gyakran nagy török erőt debelláltanak vala, kivált generál Veteránit akarván aemulálni, ki Szeged alatt két lovas regimenttel és ötszáz labanccal, három ízben többet hatvanezer töröknél megvert vala számtalan nyereséggel (ezen a harcon lőn oda Károlyi István, Károlyi Sándor testvérbátyja; akkor azt tudták, hogy eltapodták a maga katonái, kik a törököt űzték, mert a lova elesett vala, s hát a törökök kapták volt el, s majd tizenhat esztendeig senki nem tudta, hogy él. Rabságából megszabadulván, noha az elméjében megfogyatkozott vala, mert sok esztendeig csak egyedül tartották egy föld alatt való tömlöcben, mindazáltal bizonyos és csalhatatlan jelekkel, a német császár s a ministerium előtt megbizonyítá, hogy ő volna Károlyi István, mégis az öccse, Sándor, nem akarja vala a bátyját megismerni, tisztségét s jószágát féltvén tőle; de csak meg kelle lenni, mert in contrarium ellene nem bizonyíthata. Megházasodék. Csáki László utolszori feleségét, ki elsőben Koncz Gáborné vala, vevé el, s annak a jószágában Hesdáton, itt, Erdélyben verék agyon a felesége jobbágyai), mind penig a székelység, még akkor híres levén hadakozásra, felesen levén azok vele a táboron, elvégezé, hogy Tökölyivel megütközzék. Teleki Mihály is oda, Törcsvárához érkezvén, Hajszlernek intimálja vala, ne harcoljon meg, hanem szálljon el előle, s hívassa maga mellé a Vaskapunál levő regimenteket, úgy coniunctis viribus, a várakból lövőszerszámokat is hozatván a táborára, mert két kicsiny torocknál egyéb nem vala, próbálná meg a had szerencséjét, Hajszler maga tanácsát elegendőnek ítélvén, ott, Törcsváránál vigyáztat vala, hogy ha Tökölyi beindul, a szoros helyeken eleiben állván, könnyen proffigálhatná, amint hogy ha arra jő vala, ott rajta is veszti vala.
De Tökölyi Imre is tanult, hadviselő ember levén, nem vala bolond, hogy olyan szoros helyekre jőjön; azért practicával élvén, és a havasokon való ösvényeket titkon megjáratván, a havasalyföldi vajdát (kit nem szeret vala), hadaival, és a törökökben is ott hagyván, s megparancsolván, hogy míg ő visszajő (nem aperiálván senkinek, mit akar, csak a török szerdárnak), addig szüntelen ellenkezzenek a németekkel: oly kietlen helyeken s ösvényeken, meredek hegyeken szállítja be harmadnapig táborát, ahol soha lovas ember s talám gyalog is nem járt, és csak egy-egy lovas ember mehetett el, s térdén mászván s a lovak farkára fákot kötvén, úgy ereszkedtenek be szép csendesen a tágas völgyekre. Ebben Hajszler semmit nem tudott, mert noha mint okos hadi ember, tudakozódott, ha van-e másutt közel olyan hely, ahol az ellenség bejöhetne, de senki nem gondolván, hogy azokon a meredekes hegyeken fegyveres nép bejöhetne, assecurálták a generálist, attól ne tartson. Szintén délután 21-ik augusti, mi lóháton ülvén, a generálok penig Telekivel együtt a törcsvári kőszikláról nézvén, mint ellenkezik a kétféle had, Zernyest felé való strázsák, kikre már a Tökölyi hadának elöljárói reáütöttek vala, hírt hoznak, hogy bejött az ellenség az országban. Mindjárt conturbálódék Hajszler, és jelt adatván trombitával, mind német-magyar hadakot nyargalást kezdének bennünket vinni Zernyest felé. Mikor Tohán felé mennénk, hát már a tatárok meggyújtották a falut, s szörnyűképpen ég. Vala a táborunkon egy havasalyföldi boér, Balacsán nevű, ki Sorbán vajda* leányát vette vala, s a vajda halála után Constantinus Brankován* tétetvén vajdává, attól való féltében mind feleségestől Erdélyben futott vala, és a német császárnál azt jártatja vala, ha őtet havasalyföldi vajdának beküldené a császár, a töröktől elszakasztaná az országot, s a császárnak hódoltatná; meg is vala parancsolva Hajszlernek*, hogy bevigye. Úgy is vala a szándék, ha Tökölyit megverhetjük, bemenjünk, de nem akará Isten; minket verének meg a harcon, a szegény Balacsán is ott vesze, felesége, fia mai napig is itt Brassóban bujdosnak a Sorbán vajda fiával együtt és feleségével. Ez a Balacsán, két zászlóalja magyar és oláh jó vitéz katonái levén maga fizetésén, Hajszlertől elkéretszék, hogy az égető tatárokot kihajtsa a faluból, Hajszler elereszté; el is mene, bátran megellenkezék velek, s levágatván bennek, a faluból kikergeté. Már látjuk vala a Tökölyi táborát, mert Zernyesten felyül mind rendelt sergekben állanak vala. Hajszler is elrendelé a német hadakot, és két jezsuita levén, azok companiánként imádkoztaták, s egy-egy feszület levén kezekben, elöl mentek vala, ott is veszének; de egy reformatus pap levén a táboron, a pallost ránta, s úgy mene velünk az ellenségre, el is szalada békével. Azonban a szél éppen szemben fúván a regimentekkel, oldalaslag fordítá Hajszler őket; akkor, ha nem tudta volna is Tökölyi, mennyin vadnak a németek, még a kornyétákot is megolvashatta. Elöl állnak vala a német hadak, a hátok megett penig az erdélyi hadak. Tökölyi a maga hadait megindítá Zernyest felé, s a sík mezőre rendben állítá. A székely hadak csak magoktól Jézus nevét kezdvén kiáltani, egyenesen az ellenségre akarának menni, noha még messze valának; Teleki elé nyargalván, egyben szidá őket, úgy csendesedének meg. Bolondság is lőn a könnyű hadat hátul állítani, mert ha neki viszik vala elsőben, amíg oly nagy fervorral valának, alkalmasint megkopiázzák vala török uramot. Hajszler a mi sergeink elében jőve, monda deákul: „Majd kegyelmeteknek szép mulatsága leszen, meglátja kegyelmetek, a török mint elszalad, nem állhatván meg a mi tüzönköt, kegyelmetek osztán Isten hírével űzze, vágja, s ha meg találják kegyelmeteket nyomni, ne jőjön egyenesen a regimentek eleiben, hanem oldalaslag, én esmét visszaverem a törököt.” Teleki penig elkezdé: „Jó vitézek, erdélyiek, most az ideje, hogy a mi felséges császárunk hűsége mellett vitézül harcolván, magunknak s maradékunknak állandó nyugodalmot s szabadságot nagy dicsérettel szerezzünk, s házunkot, feleségeinket, gyermekeinket a török rabságától s annak a gonosz Tökölyinek tyrannusságától megoltalmazzuk, mert különben ha nem forgódunk, örökös jobbágyságban esik még a posteritásunk is; soha a német a töröknek Erdélyt nem engedi, levén Magyarországban nagy erős ármádája, aki mindjárt benyomul, s a töröket kiveri. Hogy penig énrám senki ne panaszolkodjék, ország generálisa levén elbúttam, ím, ezt a fejér szakállamot ide kegyelmetek köziben hoztam, s kész vagyok itt is meghalni.”
Tökölyi azonban ilyen practicát cselekedék: bal kézről a mi hadunknak vala egy csereklyés hosszan elnyúlt oldal, amellett feles tatárokot s kurucukot külde a mi jobbszárnyunkra, hogy megkerítsen bennünket. Hajszler eszében vevé, Doriát hat compániával expediálja a tatárok ellen, Teleki is tizenhárom zászlóalja székely hadat Henter Mihály (ki Háromszéken vicéje vala, gonosz, factiosus, lator ember, és ki Teleki Mihályhoz való bíztában még a háromszéki főrendeket sem becsülé vala, s míg a Bozzán táboroztunk, számtalan nemes és lófő mentségeseket tartván, kik hóról hóra sok pénzt fizettenek, magának felette sokat gyűjtött vala, mégsem lőn soha Isten áldása a házán, most is Rákóczi Ferenccel oda van a kurucságra) commendója alatt elküld Doriával. A tatár studio megszalad előttök, amazok örömökben kergetik, s éppen a török álló seregig behajtják, oda is rekedének, vissza nem jöhetvén helyekre. Mert éppen akkor látván a török s Tökölyi hogy a németek balszárnya megritkult a compániák elmenetelével, nagy sűrű roppant sereggel, harminckét zászlót hozván elöl, könnyen voltak hatezeren, nagy sebes nyargalással szemben jövének; kiket közel várván a német, noha csak két lineában állanak vala, olyan emberül excipiál lövéssel, hogy kilenc zászlót olvasék meg, aki egyszersmind a földre borula, török is, amint azután hallottam bizonyoson közel kétszázig való elhulla; de a többi, a holttesteken általjővén, a lineákon általmene, és a németet megbontá. A székelység meglátván, hogy a németen általjött a török, még csak kopiát sem emele, hanem rettenetes zúgással megszalada, a német is eszében vevén, hogy fut a székelység, ő is nyomulni kezde. Már generál Hajszler is elszaladott vala, a török a szaladó németeket s székelyeket űzvén s vágván; amely hat compánia német penig Doriával elrekedett vala, a töröknek egész balszárnya körülfogá. Doria egybenvervén a kevés hadat, ex desperatione olyan harcot tarta majd egy óráig, hogy semmiképpen annyi ezer török, tatár, kuruc meg nem bonthatja vala. Hajszler békével eljöhet vala, de meglátván a hegyről, mely vitézül harcol a Doriával elmaradt had, szégyennek tartván a futást, kevesedmagával a harchelyre visszámene, ott el is fogák a tatárok, minekutána a sok nyargalócás miatt mind maga, mind lova ellankadott vala. Doriával való companiákot is utoljára megbonták, és leváltának felesen bennek, de a többi sohul meg nem szakadozván s erősen puskázván, harcolva eljövének békével. Doriát is a tatárok elfogák, meg is korbácsolák keményen, lófark közé kötvén a kezét, s úgy nyargalócván a tatár vele együtt. Tökölyi pénzzel váltá mind a kettőt magához, s tisztességesen tartá. Ott vesze Norcher generál, nagy kövér ember vala; Magni penig sebben esvén s úgy szaladván el, itt, a Barcán, Hermány nevű faluban érkezék, ott a szászok ráismervén, becsalák a kastélyban, hogy eldugják, s agyonverék nyavalyást, s fizetések is egynéhány ezer forintot érette. Balacsán is elesék a harcon, a fejét a havasalyföldi vajda elütteté, s beküldé Konstantinápolyban a töröknek. A török tisztek közül sok agák hullának el, a szerdárral együtt.
Itt lőn veszedelme Teleki Mihálynak* is, mert a kedves Kálmán nevű lova, kit mindenkor utolsó szükségére tartott, igen bátor, tanult lábas ló vala, a harchelyen levő búzakalangyában megbotolván, leesék lovastól, a törökök superveniálván, nem tudván kicsoda, mert fekete köntösben vala, a fejedelmet gyászolván, a földön rútul kezét, orcáját egybenvagdalák, meg is lövék, úgy hala meg, a testét megfoszták. És mikor másnap a több holttesteket fosztogatnák, már vala híre, hogy Teleki Mihály elesett. Tökölyi kiküldé Komáromi Jánost (ki Teleki secretáriusa levén, ott a harcon esett vala rabságban) maga embereivel, hogy keressék meg a testét; sokáig meg nem ismerék az orcáján levő rút sebek miatt, hanem mivel a süly miatt a fogai mind kihullottak vala, a szájában benyúlván s fogait nem érezvén, úgy tudták meg, hogy Teleki Mihály teste. Tökölyi maga ingét, lábravalóját adatván a holttestre, és közönséges koporsót csináltatván, elküldé feleségének Görgényben. Eleget mocskolódtak a holttestével az úton, amely postaszekereken vitték, azok mellett való emberek. Így fizete meg, Isten neki is az erdélyi urakon való sok practicájaért, kiket az országnak nagy kárával s romlásával elveszte, így telék be rajta Magyari pap profétiája*.
Engemet is Isten csudálatoson szabadíta meg a harcról. Én azon a szárnyon voltam, akire a török jőve, s megbontá, elöl állván a háromszéki nemességzászló előtt Székely Zsigmonddal, s több nemesifjakkal. Egyszer hátam megett hallom a nagy zúdulást, s hátratekintek, hát fut a székelység. Mondja Székely Zsigmond: „Bátyám uram, menjünk mi is, mert rosszul van a dolog”; mondom én: „Várakozzunk, majd a német hátulsó lineája eléáll, s a törököt visszaveri.” Ha nézem, egyszer a német is szalad, s űzi a török; egy jó szürke molduvai paripán ültem, farkasbőr a nyakamban, mezítelen, hosszú, hegyes tőr a kezemben, tölcséres karabély a szíjamban akasztva, marhahajtó tecin posztó virágos cafrang a lovamon, hosszú tengerszín posztó, nyusztos süveg a fejemben. A jeleink penig magyarokul nekünk, kik a némettel voltunk, a vala, hogy bal kezünköt keszkenyővel általkötöttük; erősen oda levén kötve, hirtelen nem oldhatám le, hanem a farkasbőrt ráfordítám, s én is mintha kuruc volnék, űzőleg viszem vala a hegyes tőrt a német után. Ha megismernek vala, egynéhányszor levághatnak vala, de azt gondolván, hogy én is kuruc vagyok, amint az öltözetem s fegyverem formája volt, csak a németet vágták a törökök, kikkel összeelegyedtem vala. Jó darabig úgy menénk. Mikor a patak árkához jutánk, hát ott már a sok futó had belédőlvén lovastól, egymást tapodtatják, a bélek vondozódék, a vérek fecskendezék, jajgatnak, kiáltanak; ott, megvallom, ugyan jó formában megijedtem vala, nem is gondoltam soha, a lovam általszökhesse a szélyes árkot. De Isten segítségéből, megsarkantyúzván a lovat, oly könnyen általszöké, magam is elhűlék belé. Amint túl az árok meredekes volt, az általszökésben a szél meglebbenté a farkasbőrömet, s megláták a törökök a jelt a karomon, akkor ismerének meg, nem közülök való vagyok; mindjárt utánam válék egy ősz szakállú, kék mentés, kontyos török; megszaladék előtte, csakhamar utolére, s mikor szintén hozzám akara vágni, megfordulék, kapám a karabélyomot s ellene fordítám, a török megtartózkodék, én esmét a szabadulást vőm elé, a török esmét utolére, akkor is, mikor szinte vágni akara, megfordulék; ötször vagy hatszor fordultam úgy meg a törökre, ha puskája vagy csidája lett volna, elverhet vala távolról; én sem akartam meglőni, míg az utolsó szükség nem kívánja vala, mert csak egyedül valék, a török után penig többen is, mintegy hét török, de azoknak a lovok nem futhat vala olyan jól. Már közel vala az erdő, én arra sieték vala; a több törökök látván, az az első nem bír velem, szélt fogának a mezőn, hogy megkerítsenek. Túl egy oldalon Cserei Zsigmond bátyám sokadmagával szalad vala; látván, én mint vesződöm a törökökkel, mégsem segéltenék meg, hanem csak azt kiáltja: „Vesd el, öcsém, a farkasbőrt, mert a törökök azért kergetnek.” De nekem nem a vala dolgom, hogy a farkasbőrt hányjam el; azalatt én is beérék az erdőre, az én törököm is hozzám vága, én is megfordulék, s éppen a mellében sütém a karabélyomot, kiben három golyóbis s egy marok serét vala. Találtam-e, nem-e a törököt, bizonyoson nem tudom, inkább gondolom, hogy találtam, mert látám, leborula a lova nyakára. Odahaza akik láttak vala engemet, mit csinálok a törökökkel, azt hirdették, szemekkel látták, mikor a törökök levágtak, mert nem gondolták, hogy kiszabaduljak kezekből; de Isten megszabadíta, s békével hazavive.
Bemenvén az erdőre, találék Apor Istvánra, Székely Ferencre, Hatházi Gergelyre, Séra Istvánra, Donát Györgyre és más sok futott ismerőimre; azokkal együtt kietlen helyeken, út nélkül a Sinka patakán lejövénk, és hajnalban Fogarasban jövénk. Reggel Apor István a vár hídjára menvén Bethlen Gergellyel sokáig beszéle, onnan elbúcsúzván, az Olton által mene Kolozsvár felé, mi penig Alsórákos felé indulánk, s Ajtára menénk.
A harc után Tökölyi, brassai praesidium ellen Szentpéteren gyalog kapitányát Daróczit hagyván feles hajdúkkal bloquádára, a több hadakkal szálla Földvárhoz, onnan regalisokot küldvén ki országgyűlésére Fejérvárra, de ismét megváltoztatván, Keresztényszigetére rendelé, megparancsolván, a hadak Erdélyből mind felüljenek, s oda jőjenek. El is jövének igen felesen, mind a székelységről, mind a vármegyékről. Azalatt a kurucok, tatárok, törökök kiszéledvén az egész országra, számtalan praedálást, pusztítást cselekedének; a havasalyföldi vajda hada is számtalan ménest, marhát takaríta ki Erdélyből Havasalyföldében.
Már Gyulai Ferenc, Daczó János; Macskási Boldizsár és sok erdélyi főemberek, az egész nemességgel együtt Tökölyi mellé jöttenek vala, csak az urakban egynehányan levén az ifjú fejedelemmel Kolozsváratt, és onnan postán kiküldöttek vala a badensis herceghez, kérvén, az országban jőjön be. Tökölyinek penig az erdélyiek jovallják vala: hogy minden dolognak hagyjon békét, és a hadakkal Vaskapuhoz menjen le, ott levő három regiment németet dissipálván, menjen Lándorfejérvár felé*, ott coniungálván magát a fővezér táborával, Badensis herceg táborát szorítsák sáncban, és proffigálván, azután szerencsésen instelláltathatja magát az erdélyi fejedelemségben. Bölcs és hasznos tanács vala Tökölyi Imre részére, és ha azt követte volna, az erdélyi fejedelemséget bírhatja vala, mert Badensissel alig volt tizennyolcezer német. De a Tökölyivel levő magyarok, mint Sándor Gáspár, ki főgenerálisa vala, haszontalan büszke, negédes, sánta ember, Petróczi István, Nemessányi Bálint, Madács Péter s mások, eláltaták Tökölyit, ne hidjen az erdélyieknek, mert azok ki akarnák tudni szép szín alatt Tökölyit, hogy azalatt a német ármádát bevehessék; hanem instelláltassa magát elsőben a fejedelemségre, azután is kimehet a fővezér táborára. Így veszték ki Tökölyi kezéből a dolgot. Azért a maga embereinek tanácsokot követvén, és hadaival Roszcsűrhöz menvén, onnan 21-dik septembris megindula, az erdélyi hadak mind a keresztényszigeti mezőben lóháton ülvén, ott nagy pompával, dob, trombita, sípszó, puskaropogás alatt a templomban fejedelemségre inauguráltaték, megesküvén a conditiók szerént az országnak, és pompás vendégséggel, a havasalyföldi vajda is jelen levén, nagy örömmel eltölték azt a napot. Itt azt observáltam, hogy mind Sándor Gáspár mind Petróczi István, nagy szakállok levén, elborotváltatták, s Tökölyi instellatiójára úgy állottanak elé; de maga tanult róka levén, s a világi dolgok változását előtte forgatván, szakállát el nem borotváltatá, úgy álla elé; amazok penig, mikor azt gondolák, hogy már vége van a bujdosásnak, akkor esének újabb nyomorúságban.
De Badensis herceg sem aluvék, hanem Tökölyinek Erdélyben való irruptióját s Hajszler rabságát megértvén, oda hagyá Lándorfejérvár oltalmazását, feljebb becsülvén Erdély recuperálását, különben is az ő részére jól esett a Tökölyi bejövetele, mert kevesedmagával levén, a baromi török erőtől opprimáltatott volna. Azért egyenesen Erdély felé indula, és hogy a fővezér eszében ne vegye, hogy a sáncból kiment; holmi beteg és haszontalan hadat hagyott a sáncban. Nem is vette eddig a fővezér eszében Badensis eljövetelét, míg Erdélyben jött (sept. 24-d.), s Tökölyit kikergette.
1693. Én eddig az esztendeig az atyám házánál laktam; történék pedig ilyen dolgom, amely miatt ki kelle mennem az atyám házától, s attól fogva magam viseltem gondot magamra. Mint goromba, gyarló ifjú, az anyámnak egy szolgálóját megkedveltem; az atyám is, nem mondhatom, hogy jól s okoson cselekedett, noha nem tudta: olyan rossz dolog jőjön ki belőle, míg Brassóban jártam, addig a királybírónak izenvén, falusbíró által az asszonyt megfogatta, holott maga jobbágyasszonya s szolgálója levén az atyámnak, könnyű lett volna vagy magának megfogatni házánál, vagy elcsapatni a háztól; s falu kalodájában ütötték, s Bölönben vitték. Én visszajöttömben Bölönben, Cserei Farkas házánál levő quártélyozó német lejtinán ismerősömhöz betértem, ott sokáig ittunk; megmondják azonközben, hogy az asszony ott van kalodában, ittason fegyverrel rámegyek a bíró házára, a kalodából kivétetem, s dolgára bocsátom. Valának a magam atyámfiai közül nagy ellenségeim, úgymint: Dónát György és Mihály, noha nem vétettem vala a jámboroknak; ezek kapván az alkalmatosságon, Mikes Mihályt, Kálnoki Sámuelt rám haragíták, hogy én azt mondottam volna: sem Istennel, sem császárral, sem főkapitánnyal nem gondolok; magad tudod, Istenem, soha meg nem gondoltam. Mikes Mihály különben is famíliástól soha nem szerette az én famíliámat, és hogy azt a hitván asszonyt a kalodából kivettem, fejemre akar vala keresni. Én is gondot viselék magamra, kimenék bátyám Apor Istvánhoz, ki már nagy ember vala Erdélyben, és főcomissárius is lőn csakhamar; az Isten jóra fordítá a rossz dolgot is, s oda való menetelem nem lőn káromra, noha sok fáradsággal, nyughatatlansággal esék szolgálatom.
Ebben az esztendőben adá férhez az atyám a nagyobb húgomot, Erzsébetet, nagyenyedi Borbereki István fiának, Dánielnek, tisztességes lakadalmat is csinála Nagyajtán, olyan köntösöket ada is neki, akármely főember házához beillettek volna. – A török császár penig neheztelvén, hogy Erdélyt német bírná, a fővezért nagy haddal küldé, hogy Erdélyre jőjön, s végképpen elpusztítsa s rabolja. El is jött vala Havasalyföldében, s már éppen a Havasokon által akar is vala jőni, generál Veteráni* csak hat regimenttel levén Erdélyben, mégis oly resolute jő vala a török eleiben, Segesvárig el is érkezett vala, hogy vagy veszti, vagy nyeri, csak megharcoljon vele. Az egész ország nagy bódulásban, futásban s desperatióban vala. Nem akará Isten veszedelmünket, s elfordítá rólunk; mert a nagy ármáda Lándorfejérvárat obsideálá (aug. 26.), annyira is lőtette s ostromoltatta vala, ha negyednapig oda ne érkezzék a fővezér, meg is veszik vala. De a fővezér visszatérvén Havasalyföldéből, nagy sietséggel odaérkezék, és nyugudt egész erővel levén, a német ármáda pedig a sok ostromon igen debilitálódván, elszálla Lándorfejérvár alól (sept. 8.). Mi pedig az úrral Tordára menénk országgyűlésére. Generál Hajszler Borosjenőt és Világos várát ostrommal megveszi a töröktől. De siralmas dolog esik Magyarország egy részében, mert a tatárság hirtelen Gyula tájáról felnyargalván, az egész Berettyó környékén Bihar vármegyében, egész Debrecenig elfelejthetetlen vérontást, rablást, praedálást, égetést teszen, sok embereket levágván, sokakot a falukon levő templomokban szorítván, rájok gyújtogatá a templomokot, s ott égének feleségestől, gyermekestől nyavalyások, sok ezer embereket, asszonyokot, leányokot, férfigyermekeket keserves rabságra fűzvén. Míg a német ármáda elérkezék, addig vissza is mene békével. Megsajdította vala Tökölyi Imre a tatár szándékát, s titkon maga katonáit elküldvén, megizente vala, de nem adának hitelt szavuknak, sőt mint kémeket megfogdosák, s a németek kezében adák, míg magok szörnyű veszedelmével megtapasztalák a hírnek valóságát.
Nagy és szörnyű ítélete szálla Istenek ugyanakkor Oloszországban a spanyol birodalom alatt levő Sicilia szigetére. Mert a szörnyű hosszas földindulások és a nagy hegyeknek amiatt elsüllyedése miatt a tenger vize szörnyen felháborodék, és a felső s alsó tenger egybenfolyván, a rettenetes víz kiborula, az országnak nagyobb részét elborítá, sok városokot, roppant falukot elmeríte, elsepre minden jovokkal, barmokkal együtt, és száznegyvenezer embernél többen odaveszének. Sőt, hogy Isten megbizonyítaná, nem történetből, hanem ő szent felsége igaz ítéletéből származott volna az a veszedelem, midőn megszűnt volna a nagy árvíz, és sok emberek imitt-amott hegyek tetején életben maradtak volna, azoknak kiszabadítására sok hajókot küldvén a siciliai vicekirály, midőn bátran eveznének, szörnyű villámlások támadván, mennykövekkel agyonveretnek a tenger közepében, s mind hajójokkal együtt odavesznek; akik a hegyeken voltak, éhel holtanak meg, mert senki azután nem mert feléjek menni.
1703. Isten ő szent felsége Kálban* ada a feleségemnek 31 augusti estve felé négy s öt óra között egy kisfiat, Mihályt. Akkor sem voltam házamnál, mert Fejérváratt lakadalmaztunk, Kászoni János uram vevén feleségül néhai Bodoni Balázs leányát. De még annak előtte, ugyan Fejérváratt létünkben, 28. februarii estve nyolc-kilenc óra között rettenetes villámlások, mennydörgések s esők voltanak, holott olyan időben a közönséges természet regulája ellen szokott olyan tempestas lenni. Ugyanazon hónapban, amint azután megértettük, Oloszországban mind egyéb helyeken, mind penig Rómában, oly szörnyű földindulások voltanak, hogy sok városok, faluk, Rómában penig sok házak vagy elsüllyedtenek, vagy egybenromlottanak; az egész római nép megijedett volt annyira, mind a pápával együtt, hogy azt gondolták, utolsó ítélet napja következék, és sok asszonyok a nagy félelem miatt elájultanak, s megholtanak.
De mivel ebben az esztendőben támada Magyarországban a császár ellen rebellio, szükség mentől rövidebben, de igazabban lehet, annak eredetét leírnom. II. Rákóczi Ferenc, fia vala az első Rákóczi Ferencnek Zrínyi Ilonától, Zrínyi Péter leányától. Ez kisded korában maradván árvaságra, a jezsuiták tutelája alatt nevekedék, azután a hassziai landgravius* leányát vevén feleségül, német köntösben öltözék, s szüntelen Bécsben lakott, még magyarul is nem akarván beszéleni; sőt gyakran azt mondotta: ha tudná, melyik oldala csontja vonná a magyarokhoz, kirontaná onnan s elvetné. S minyájan úgy ítéltek felőle, hogy már egészlen a maga nemzetét megtagadta. Semmi promotiója nem adaték a császár udvarában, noha az egész Magyarországban sem jószágra, sem famíliára csak egy is vele nem érkeznék, melyen sokat szomorkodott. Vala egy Longevál nevű*, francia nemzetből álló, német regimentből való colonellus, ki a regimentek reformatiója alkalmatosságával kiesett vala tisztségéből, s nem levén másképen sustentatiója, Rákóczi Ferenc mellé mene, s jó darabig ott lakék, s még hírt is költöttek vala, mintha Rákóczi Ferencnét szeretné, de a csak hamisság volt. Ez a Longevál, hallván sokszor panaszát Rákóczinak, hogy a német udvar mely gyalázatoson bánik vele, intimálni kezdi, hogy írjon mind a francia, mind az angliai királyoknak, s recommendáltassa magát a császárnál. Sokáig nem akará Rákóczi, végre ráhajla, és a leveleket elkészítvén s subscribálván, Longevál magára vállaló, hogy elviszi. Rákóczi gondolkodván, hogy talán többet árt magának azokkal a levelekkel, Longeváltól elkéri a leveleket, s megszakasztván, maga bemene a felesége házában, Longeválnak penig meghagyá, hogy a leveleket vesse a tűzben. Longevál azt hazudá, a leveleket elégette, de alattomban eltevé, és elbúcsúzván Rákóczitól, felmene Bécsben, és Kaunicz cancellariusnak megmondá, hogy Rákóczi rebelliót akar indítani, és a leveleket kezéhez adá. És mivel Rákóczi Ferencnek Felső-Magyarországban valának derekasabb jószágai, Sáros vármegyei főispán is levén, a Vay família, Szirmai István gyakran udvarolják vala, gróf Bercséni Miklóssal penig nagy barátságban volt. Ez a Bercséni negédes, kevély, nagyravágyó ember volt, kinek az eleje Marusszékről, Székesről bujdosott volt ki gyilkosság miatt; a feleségemnek a Kún-ágról közel való atyafia. Ezeket is beadá Longevál Kaunicznak, hogy Rákóczi Ferenccel conspiráltanak; a császárnak Kaunicz megmondja a dolgot, és mindjárt Sliket Rákóczi után küldik. Aki Patakon éjszaka a maga házánál megfogatja, s Bécsben viteti; Szirmait, Vay Ádámot is megfogják; Vay Mihály s László penig Erdélyben levén, generál Rabutinnak parancsolata levén felőlök, megfogatja, s azokot is Bécsben felviszik. Bercséni Miklós szintén akkor akar vala Bécsben felmenni, de megértvén Rákóczi fogságát, megfordítá a ló száját, s Lengyelországban szalada. Rákóczinak két kisfiát is, feleségével együtt, Bécsben felvivék, s az apácák klastromában rekeszték. Rákóczit examenre fogják, s ő azt gondolván, hogy az ő leveleit Longevál elégette volna, tagadni kezdé elsőben, de midőn leveleit producálták volna, megvallá, hogy ő, igaz dolog, Longevál jovallására íratott volt leveleket a francia királynak, de azután jobban gondolkodván, nem akarta, hogy elvigye a leveleket, sőt meghatta, hogy a tűzben vesse, de amint már látja, az a gonosz ember őtet veszedelemben akarta ejteni, s a leveleket magánál tartotta. Rákóczit Bécsből elviszik Németújhelyben erős fogságra, a több magyar rabokot is oda viszik, külön-külön házakban. Ezalatt a császár udvari tanácsot tart, mit cselekedjenek vele, s azt végezik: hogy az ausztriai törvény szerént protedáljanak ellene, melyről a bécsi polgármester citatoria levelet is küld Rákóczinak. De Rákóczi azt feleli: ő magyar nemesember levén, nem tartozik törvényt állani a bécsi fórumon, hanem ha mit vétett, a császár mint magyar király, a törvény szerént procedáltasson ellene.
Gondolkozni kezd azonban maga állapotáról, s tudván az ausztriai törvényt, hogy egy bizonyság mellett is akármely fejedelmi s grófi személyt torturára szoktanak rántani, alattomban, amely német kapitány őrzötte*, azzal tractálni kezd, hogy valami formában a feleségét bocsáttassa be hozzája. A kapitány ráveszi magát, megizenik a feleségének Bécsben: öltözzék más köntösben, s jőjön oda; az apácák titkon kibocsátják, az asszony mintha valami tisztátalan személy volna, ott kezd járni Németújhelyben, a kapitány szolgái a kapitánynak dicsérni kezdik: micsoda szép asszony jár ott közöttök, s ha kívánja, behozzák neki. A kapitány, tudván kicsoda, megparancsolja, hívják be; az asszony bemegyen, és a kapitány a szolgái előtt megcsókolja, azután szolgáit kiküldi estve, hogy az asszonnyal vele háljon. És mivel a kapitány a külső házban volt, Rákóczi penig belől, a fejedelemasszonyt beigazítja az urához, s ott volt egynehány éjszaka vele, nappal pedig mindenkor kijött a kapitány házában. Rákóczi a felesége által izen titkon a bécsi jezsuitáknak, hogy munkálódjanak szabadulásában. A jezsuiták a kapitánnyal alattomban megszegődnek, hogy Rákóczit szalassza el; a kapitány sok ígéretekkel lecsalatván lábáról, ráígéré magát, s ilyen mesterséget cselekvék; amely házban volt Rákóczi, a vasrostélyokot az ablakokon mind elfűrészelik, s egy kötelet kötnek az ablakra, mintha Rákóczi ott ereszkedett volna ki. Levén penig egy öccse Bécsben a kapitánynak, azzal is communicálja a dolgot, és titkon német köntöst lopat be a Rákóczi fogházában. Mindenkor penig az öccsével egy szolga jött oda. Utolszor, mikor Rákóczit el akarák iktatni, akkor is az öccse odajőve, de szolga nem vala vele; ezalatt odabe Rákóczi felöltözvén az új német köntösben, mikor a kapitány az öccsével együtt ebédtől felkölt volna estvefelé, és a cselédek a házból kimentenek volna, Rákóczi kijő a fogházból, és mintha a kapitány öccsének szolgája volna, vele együtt kimene szépen a sok strázsa között a kapun, senki meg nem ismervén, a kapitány is a kapuig kísérvén őket. Ott már a város végén titkon Rákóczi számára lovakot tartottanak, kikre a kapitány öccsével és egy Berzeviczi nevű inasával felülvén, és minden helyeken a vendégfogadókban postalovakot fogván, éjjel-nappal mind menének, míg Lengyelországban érkezének. Ott Bercséni Miklóssal megegyezék, és nagy lengyel úr atyafiai levén a Báthori-ágról, mivel a nagyanyja, második Rákóczi Györgyné, Báthori leány volt, azok mindjárt jószágot szakasztának neki, ahol subsistálhatna.
A kapitány dolga kitudódván, hogy ő szabadította volna meg practicával Rákóczit, megfogák, és tartván a jezsuiták, hogy kimondja az ő interessentiájokot, egy jezsuita confessariust rendelének melléje, ki éppen halálig mellette volt, s addig ámították nyavalyást, hogy ki nem mondá, hogy őtet a jezsuiták vették arra. S ugyanott Bécsben a kapitányt megölék, a több magyar rabokot pedig a császár szabadon bocsátatá. És noha elsőben patenst bocsátván ki a császár, tizenkétezer forint ígéretet tett vala, valaki Rákóczit vagy megöli, vagy elevenen kezéhez viszi, sőt elmenetele után Bécsben meg is sententiáztatá: de látván, hogy kézre nem kerítheti, újabb patenst bocsátának ki, hogy Rákóczi ha vissza akar jőni, mind fejének, mind jószágának készen a gratia; meg is parancsoltaték, amely passuson be akar jőni, mindenütt nagy becsülettel acceptálják, és semmi bántódása ne legyen.
De már Rákóczi Bercséni Miklós tanácsából a francia királyhoz küldvén, azzal confoederatiót tett vala, hogy Rákóczi indítson rebelliót a császár ellen Magyarországban, és a bavarussal conjungálja magát, ő is túl, minden erejével rajta leszen, és az ausztriai házat egészlen fordítsák ki. Járnak vala szüntelen Rákóczinak titkon emberei Magyarországban, kik az emberek elméjét csinálták. S szintén jókor is találák a dolgokot, mert a magyarok a rettenetes kemény portiózást, s azért szüntelen rajtok forgó terhes executiót már elunták vala; a kamara penig minden magyar úrnak jószágában belékapdos vala, és kifoglalja vala kezekből, ha szinten az elei két-háromszáz esztendők alatt békeségesen bírták volna is, és extra dominium nagy költséggel, fáradsággal kelle vala a magok igaz jószágokot keresni; sőt már az accisát is Magyarországban behozták vala, a csehországi szomorú példa szerént; a legalábbvaló német semmire nem becsüli vala a magyar régi nagy famíliákból álló urakot, a militia akármely gróf úr házára beszállott, s szabadoson mindenét elpraedálta, a magyarországi tisztségeket nem a magyaroknak, hanem németeknek adták, sőt már a papi uraságokot is idegen nemzetből állók occupálták vala. Kivált azt neheztellék vala a magyarok, hogy a német császár megbékélvén a török császárral Magyarország felett, a magyar urakot nem admittálták a békesség tractájában, a református s evangelicus magyarok penig azt sajnálották, hogy minden helyeken a templomokot tőlök a jezsuiták elvették, a collegiumokból a tanuló deákokot kikergették, s még csak szolgabíróságra sem vették be, ha csak pápista nem volt. Mindezekre s több hasonló dolgokra nézve sokan találkozának, kik Rákóczival conspirálának a császár ellen, különben is az egész Magyarországból minden regimenteket felvittenek vala a franciák ellen, csak az egy Montecuculi regimentje vala ide alá; a várakban penig semminemű provisio nem volt, sem munitióból, sem profontból, sem praesidiumból, bízván a törökkel való békességhez, s nem gondolkodván, hogy soha a magyarok többször feltámadnának, a császárnak minden gondja a francia és bavarus ellen vala, azért juta oly könnyen Rákóczi Ferenc a sok várakhoz Magyarországban.
Minekutána Rákóczi Magyarországban az emberek elméjét kitanulhatá, kiindula Lengyelországból s Munkácsra jöve, de ott nem subsistálhata, mert a várban német praesidium levén, a Montecuculi regementje rájöve, és szintén az udvarháznál benn szorítják vala, ha mellette levő jó vitéz katonák fegyverrel ki ne szabadítsák. Visszamene Lengyelországban, és patenseket bocsátván ki, hogy a magyarok mind felkeljenek a német ellen, s régi szabadságok helybenállításában munkálódjanak, ő is nemsokára feles hadakkal kijő; azalatt Bóni András kapitányától hallgassanak, és melléje gyűljenek. Károlyi Sándor megértvén Bóni intentióját, Szatmár vármegyei magyar hadakat felültetvén, rája mene, és szerencsésen fel is veré, felesen levágatván s elfogatván közülük, és sok zászlókot nyervén el tőlök, Bécsben felvivé, remélvén, aminthogy meg is érdemli vala, hogy őneki azért promotiója leszen. De azok a kevély, negédes német ministerek contemnálák Károlyit, sőt megcsúfolák, hogy egynehány rossz tolvaj felverésével akar magának a császár udvarában becsületet szerezni. Elboszonkodik a nagy úriember, visszajő onnan, s Rákóczi hűségére áll, és mivel Szatmár vármegyei főispán s nagy tekintetű katonaszerető, úri személy vala, az egész Felső-Magyarországot Rákóczi mellé hódoltatá. Rákóczi is azalatt Bercsénivel együtt újobban kijőve kijöve Lengyelországból, és Károlyival magát conjungálá.
Senki azt bizonyoson nem tudhatja, mitől lőn, hogy a bécsi udvar azt a rebelliót oly könnyen engedé meggyükerezni, holott minden okos politicusok értelmek szerént, afféle rebelliót in herba, amint szoktak szólani, szükséges megfojtani. Holott noha Magyarországban semmi derekas fennálló had nem volt is, de Erdélyben generál Rabutin commendója alatt vala hatezer gyalog és lovas válogatott, tanult német had, aki könnyen csak magára is a Rákóczi hadait dissipálhatja vala, annál inkább, ha az erdélyi magyar hadakot felvegyék, és a némettel kimenjenek. Ki is megyen vala Rabutin, de nem lőn ordere az udvartól; s az Isten úgy akará az egész magyar nemzetet Rákóczi Ferenc által örökké vala nyomorúságban ejteni, mert eljött vala már a sok istentelenségnek büntető ostora. Volt olyan hír, hogy a német ministerek, közülök is alattomban a francia pénzétől megcsalatván, Rákóczival egyetértettenek, s a császár előtt extenuálták a magyarok rebellióját, sőt a kassai generális is gróf Nigrelli*, kinek leánya Eszterházi Antalnál vala férjnél, gyanóságban ejtette vala magát, hogy a vejével, ki már kuruccá lett vala, egyetértene, s meg is éteté magát féltében, hogy a császár meg ne fogassa. Mások pedig, akik mélyebben értik a dolgot, arra magyarázzák: szántszándékkal akarták a ministerek hogy egész Magyarország involválódjék a rebellióban, s annak alkalmatosságával végképpen opprimáltassék.
Rákóczi Ferencnek naponként szaporodván hadai, csakhamar Munkács és Murán várát éhséggel megveszi, s maga praesidiumával megrakja; azután Máramarost meghódoltatja, és Huszt várát is a német commendans neki feladja, Váradot erős bloquada alá véteti, onnan pedig Szatmár alá megyen. És ha a német annonae commissariusok a császár szolgálatában igazak lettek volna, amicsoda erős helyek valának mind Szatmár, mind a többi, soha azokot Rákóczi meg nem veszi vala; de sohul a várakban élés nem vala, mert azok a commissariusok a várakban a vármegyéktől szállítandó élést pénzül veszik vala fel, s magoknak tartották. Csakhamar azért Szatmár is megszűküle. A császártól parancsolata jöve a brassai generálisnak, Klöckespergnek, hogy Erdélyből válogatott lovasokkal kimenjen Szatmár segítségére, noha Rabutin okos hadi generál levén, nehezen veheté rá magát, hogy az erdélyi német hadakot megszaggassa, mert jobbnak ítélé vala, ha az egész táborral kimenjen, és Rákóczit debellálja, s Szatmárt is felszabadítsa: aminthogy úgy is lett volna jobb. De a császár ordere ellen nem állhatván, Klöckesperg kimene hétszáz lovassal Szatmárra, és sok ízben az alatta való kurucokot felverte, sokan ott is veszének. Utoljára élések elfogyván, kéntelenítteték accorda által Szatmárt feladni, kit Rákóczi a földig elhányata, a németeket pedig hitek ellen a kurucok el nem bocsáták, hanem addig hordozák alá s fel Erdélyben s szüntelen mortificálták, hogy magok közé beesküték őket.
Rabutin pedig látván, hogy Erdélyre is általharapott a magyarországi tűz, Szebenben számtalan búzát, zabot, szénát s egyéb élést szálíttat, és a várakból többire a lövőszerszámokot mind Szebenben viteti, s úgy fortificáltatja, hogy a török császár vagy francia király ármádájának is gondot adna, ha obsideálná. Úgy Dévát, Kolozsvárat, Bethlen-, Szomosújvárat, Görgényt, Brassót, Besztercét praesidiummal megrakja, a több hadakot Szebenben mind beszállíttatja, megparancsolván az erdélyi uraknak, főrendeknek is hogy Szebenben költözzenek; oda is költözének. Azután Bethlen Sámuel commendója alatt ötszáz székely hadakot külde Szentbenedekhez, de azokot a kurucok, felesen bejővén Ilosvai nevű ezeres kapitány commendója alatt, jó reggel felverék, sokan is odaveszének a székelyek közülök, sokan rabbá is esének, Bethlen Sámuel elszalada.
Újobban megparancsolá a generál, hogy Thoroczkai István aranyasszéki főkapitány más székely hadakkal felüljön, és Boncidánál vigyázzanak a kurucokra. Azok is szerencsétlenül járának, mert Orosz Pál egynehány ezer gyalog és lovas kurucokkal rájok jöve, s felveré őket; oda is sokan veszének a szegény székelyek közül, a többi elszaladának, Thoroczkai Istvánt elfogták, s kedve levén rája, a kurucok közé beesküvék, ő is praedálá el egészlen Erdélyt Teleki Mihállyal, Vay Lászlóval, Kaszás Pállal és Csáki Lászlóval együtt. Valának Kolozsváratt mintegy ötszáz német és kétszáz rác hadak; azok szintén aznap, mikor Thoroczkait felverék, Apahidához kimentenek vala, nem tudván semmit a kurucok bejövetelében. Orosz Pál az egész hadát kétfelé osztván, egyszersmind a németek ellen nyargalának; a német még csak lövést sem tehete, elborítá a sok ezer kuruc; sokan ott veszének, mind németek, rácok, Duffrener nevű kapitány is ott vesze, ki Rabutinnak kedves embere volt, a többi Kolozsvárra beszaladának; a kurucok közül tizenkettőnél több el nem esék. És ha akkor Orosz Pál mindjárt megyen vala Kolozsvár alá, annyira megijedtenek vala a németek, a várost mindjárt feladták volna, de nem levén tovább ordere Orosz Pálnak, visszamene Rákóczihoz, számtalan praedával, melyet a szegény erdélyiektől elvontanak utazásokban.
Rákóczi penig mind Kővárt obsideáltatja, mind penig Somlyót. Somlyón egy német lejtinán vala huszonöt muskotélyossal; magyar kapitány Boér Ferenc* vala, ki lágy, félénk ember levén, noha sok száz tanult vitéz katonák valának keze alatt, kikkel egy darabig resistálhatott volna a kurucoknak, odahagyá Somlyót, s beszökék Erdélyben. Rabutin törvényt láttat rája a guberniummal, tisztétől becsületétől priváltatik, életének pedig gratia adása hagyatik a császár authoritásában. A somlyai hadak, nem levén már kapitányok, Kaszás Pál nevű embert választának magoknak tiszteknek, és Rákóczi mellé állának; ezek praedálának azután mindenütt Erdélyben, a kővári kutya tolvaj oláhokkal, ezek hajták ki a számtalan ménest, ökröt, juhot Erdélyből, s elpusztíták az egész országot. A német lejtinán pedig a várat semmiképpen fel nem adá, noha erőtelen romladozott hely vala, a kurucok ostrommal vevék meg, ott vesze mind a lejtinán dicséretesen, mind a vele valók, s Rákóczi maga hajdúit szállítá belé. Rabutin megboszonkodván Somlyó elvételén, feles rácokot külde oda, kik éjszaka a városra ütvén, felégeték a várost, és számtalan praedát, pénzt s köntöst hozának el onnan. Zilajt is ugyanakkor felégeték. Már Kővár is annyira megszorult vala, hogy három vagy négy óránál tovább nem tarthatták, de Rabutin kétezer lovas némettel Szebenből kiindulván segítségére mene, és az alatta való kurucokban sokat levágatván, a várat újabb praesidiummal s éléssel megrakatja, Teleki Mihályt* is, ki kővári kapitány vala, ott hagyá, de a feleségét, gyermekeit és a Teleki-háznak minden kincsét, mert ott tartották mindenkor, felszabadítván a kurucoktól, békével visszahozá, s Görgényben kísérteté, holott ha akkor Rabutin oda nem ment volna, a vár a kurucok kezében esett volna, s Teleki Mihályt mind feleségestől, gyermekestől megölték volna. Mert egy Kővár vidéki, Mosa László nevű ember vala Kővár alatt, kit azelőtt sok ízben persequált Teleki Mihály, meg is eskütt vala, mihelyt Kővárt megvéteti, Telekit mindjárt nyársban vonatja; bizony meg is cselekedte volna. Teleki Mihály penig ebül köszöné meg, mind a német császárnak a Teleki-házhoz mutatott sok rendbeli kegyelmességét, mind Rabutin generálnak nagy jó akaratát, mert csakhamar practicálni kezde titkon a commendáns híre nélkül a kurucokkal és a várbeli német praesidiummal, s azokot rávevé, a várat adják fel a kurucoknak. Fel is adák, s a német commendánst arestálák, a praesidium kurucságra álla. Teleki Mihálynak a kővári kapitányságot megadák, és Erdélyben küldé Rákóczi Thoroczkaival együtt, hogy Erdélyt is rebellióra indítsák. Úgy is lőn.
Rettenetes bódulás vala Erdélyben mindenfelől. Az urak, főemberek, nemesek, cselédestől szekerekre rakodván, futottanak, szaladtanak a közel való várakban, városokban; többire minden jovok, kivált gabonájok, marhájok kinn maradván, és azok a sok tolvaj kurucok mind elpraedálván, úgyannyira, hogy sok becsületes urak, fő emberek, nemesemberek minden jovoktól megfosztván, éppen koldulásra jutának. Ki tudná leírni vagy elészámlálni, mennyi károkot tőnek Erdélyben, mennyi pusztaságot mívelének; jó lélekkel merem írni, ötven esztendeig a német császárnak megadhatta volna az ország a portiót abból a sok kárvallásból, mégis az ország amiatt úgy el nem pusztult volna. Tanulj, édes hazám, Erdély, mint barátkozzál, mint szövetkezzél ezután a magyarországiakkal, mert mindenkor Erdélynek romlása, pusztulása Magyarországból következék, mindenkor az erdélyi jó takarékos gazdák jovaiból épültenek azok a here, gőgös, nagyravágyó, semmivel nem bíró, haszontalan, tékozló magyarországi állhatatlan, nyughatatlan emberek.
Én szintén, mikor Bethlen Sámuelt felvevék a kurucok, akkor Fejérváratt voltam, onnan haza kéredzém, hogy cselédimet valamely securus helyre költöztessem; nem is láttam szegény Apor Istvánt többször, mert elrekedék tőle. Már a feleségem Kálból mindenestől fogva Marusvásárhelyre beköltözött vala, de parancsolat jövén a generáltól, hogy valamely nemesember oly helyre nem recipiálja magát, ahol német presidium vagyon, mind fegyverre hányatja, kéntelenség alatt Görgényben kelle felmennem a várban; többire minden házi portékám, boraim, búzám mind Marusvásárhelytt marada, ott is praedálák el a kurucok. Semmi intertentiómra valóm nem volt Görgényben, hanem ott levő jóakaróim segéltettek borral, búzával; a Marusszéken levő ménesemet, marháimot Görgény alá hajtattam vala fel, s onnan praedálák el a kővári tolvajok, még csak egy borjúm sem marada, a juhaimmal együtt. A paripáimot két szolgámmal együtt Ajtóra beküldém, mert még oda akkor nem hatott vala a kurucság, azokot sem látám soha többször, mind szolgáim, lovaim kuruc bőrben öltözének.
Ugyanakkor a generál minden helyekre magyar kapitányokot is rendele; Marusvásárhelyre Botos Imrét, Görgényben Bánfi Lászlót; Fejérvárra Száva Mihályt, Balásfalvára Pekri Lőrincet, a vármegyéktől való nemességgel együtt fegyveresen. Rákóczi penig egy Isten nélkül való, átkozott, gonosz, káromkodó, parázna, gyilkos, részeges, Guti István* nevű kapitányt külde be Erdélyben, feles kurucsággal, ki Fejérvárra menvén, elsőben a németektől keményen megvereték, ezután újabb hadakkal superveniálván, Fejérvárat meghódoltatá. Száva Mihály kuruccá lőn, s az erdélyi fiscalitást rábízák, de igen bemeríte maga számára a jövedelemben, azért Rákóczi kihívatá s arestáltatá, s egy nyomorú, hitvány Radováncki nevű tótot külde be Erdélyben. Vagy lopott Száva, vagy nem, kétannyit lopa Radovánczki, s felette meggazdagodván, úgy ment ki Erdélyből. Guti Fejérvárról Balázsfalvára mene, és a kastélyt megostromoltatván, megvevé, mind Pekrit, mind a vele való nemességet fogva kiküldé Rákóczihoz. Azok is mind kurucokká lőnek; Pekrinek generálisságot ada, felküldé Rákóczi Morvára, Ausztriára. Ott minden istentelenséget elkövetének, falukot, városokot egybenégettette, férfiat, asszonyt, gyermeket fegyverre hányának, számtalan barmot, ménest elhajtának, s rettenetes praedával visszajöve Pekri, s elhíresedék, micsoda vitéz ember; mert a kurucok közt aki jobban tud morgani s praedálni, azt tartják vitéz embernek. Onnan Erdélyben beküldé Rákóczi, Erdélyt is elpraedáltatá, egészlen Pekri Lőrinc.
De csakhamar a székelységre is behata a rebellio, mert Háromszéken Székely Zsigmond, ki azelőtt is Tökölyivel sokat bujdosék, rossz, büszke, negédes ember, Nemes Tamással és ama gonosz lelkű Henter Mihállyal együtt alattomban fascinálni kezdék a vitézlő rendet, és már többire mind Rákóczi mellé hajtották vala; a brassai német commendánst, báró Velenstaint ki akarván csalni Ilyefalvára, mintha a császár szolgálatára nézve ott gyűlést hirdettek volna, hogy ott megfogják. De ama tanult, okos ember vala, s már tudósítása is jött vala Háromszékről, hogy a székelyek mit akarnak; azért nem mene ki, hanem megizené neki, úgy cselekedjenek, hogy jövendőben is meg ne bánják. Csíkban penig Sándor János, ki vicekapitány vala, Tamás Deákkal és egy sohonnai tolvaj Horváth Györggyel együtt, ki azelőtt Rabutin regementje főstrázsamesterének, Donecnek szolgája levén, Szatmár megvételével Donecnek jó paripáit ellopván, a kurucok közé szökék, és Csíkban Incze András leányát vevé feleségül; ezek, mondom, az egész csíki hadakot a rebellióra indíták, a főkirálybírót, Henter Benedeket arestálák, s erőszakoson Rákóczi hűségére esküték. És mivel Csíkban a Gyémesi-passuson mind német, mind labanc hajdúk valának, kik eleitől fogva a tatárok irruptiójára vigyáztak, a magyar hajdúkkal alattomban conspirálnak a németek ellen. A lejtinán megértvén a dolgot, a vele való ötven muskotélyosokkal együtt ki akara menni Csíkból Brassóban; el is jött vala Al-Csíkon Szentgyörgy nevű faluig, ott a hajdúk a csíki hadakkal elejekben állának, mert Sándor János s Tamás Deák a csíki barátok klastromában gyűlést tartván, ott végezték vala el, hogy a németeket megöljék, a szent atyák, a barátok és annuálván olyan nyilvánvaló gyilkosságnak. A németek, rendben vervén magokot, puskázni kezdének, de a hajdúk s csíkiak látván, hogy nagy veszedelmek nélkül a némettel nem bírnak, hitet adának nekiek, hogy csak tegyék le a fegyvert, békével elbocsátják; amazok nyavalyások elhívén, a fegyvert lerakák, s mindjárt reájok rohanván, egy lábig ott vágák le őket, melyet a pogány török sem cselekedett volna; még az asszonyokat s német gyermekeket is felkoncolák. Ám meg is fizeté az egész Csík azután, s fizeti naponként. Sándor János és Tamás Deák a klastromban bemenének, és noha sokszor kéreté kézben generál Rabutin a barátoktól, mint olyan nyilvánvaló gyilkosokot, soha kézben nem adák. Haj szent vagy inkább szemtelen atyák, ha a mi reformatus papjaink cselekedték volna amit ti, eget földet felfordítanátok ellenek; de nektek minden rossz dolog szabad, a szentség álorcája alatt minden rossz dolog nálatok megyen véghez.
Generál Rabutin megértvén a székelyek rebellióját, az örmény püspököt Mikes Mihállyal, ki háromszéki főkapitány, de akkor Szebenben vala, kiküldi, hogy menjenek ki a székelységre, s csendesítsék meg a rebelliót. Egynehány német kíséré vala őket. Mikor közel Brassóhoz érkeztenek volna, a háromszéki kurucok Hermán nevű szász faluban levén, hírekkel esék Mikes jövetele, sok százan eleiben menének; a németek békével elszaladának Brassóban, Mikes Mihály beteges levén, elfogaték az örmény püspökkel együtt. Rája tódula a sok bolond paraszt popule, s egynehányszor a szállásán is meg akarták ölni, ha egynehány régi maga szolgái, kik már a kurucok között valának, meg ne oltalmazzák. Erdélyből kiviszik Rákóczihoz, ott csakhamar kuruccá lőn, noha a német császárnak sok gratiáját vette vala; ő is generálisságra promoveáltaték, Erdélyben bejöve, s ő égettette el azután a brassai hostátokot, Nemes Tamással együtt, melyért mai napig is a brassai szászoktól nagy nehézség van ellene. Az örmény püspököt is eléggé kénszergeté Rákóczi, hogy az ő hűségére álljon, de rá nem vehete; sokáig raboskodtatá, utoljára elbocsátá, Bécsben felmene, onnan Erdélyben vissza.
1704. Sándor János, mint a vén tatár maga fiait melléje vevén, Tamás Deákkal Horváth Györggyel együtt Apor Istvánnak Csíkban minden jószágát jovait elpraedálák, noha mind Sándort, mind Tamás Deákot Apor István tevé emberré; így fizetének a promotióért. Csíkból kijővén Udvarhelyszékre, ott is valahol várakban szorult nemességnek jovait találták, mind elpraedálák, a dersi, musnai, kacai, szászkézdi és más helyeken való kastélyokban berakott urak, főnemes emberek ládáit felhasogaták, számtalan gyöngyöt, követ, ezüst-, aranymarhát, köntösöket, házi eszközöket találának, mind elvivék, ménest, ökröt, bialt, juhot egynehány százat elhajtának, a falukot is, kit száz, kit két-háromszáz forintokig megsacoltatván, rettenetes ragadománnyal együtt Csíkban visszamenének.
Rabutin látván, nem tréfa a dolog, a vicecolonellusát, Grávent egynehány száz lovassal Háromszékre beküldé, Udvarhelyszékre penig baron Tigét más német hadakkal. Gráven Feketehalomhoz érkezék; a háromszéki, a gyergyai kurucok Henter Mihály* commendója alatt egynehány ezer Hermánban valának, s szintén ittanak, mikor a hírt meghozák, hogy jő a német. Minyájan részegen felbódulának, s nyargalást Feketehalom felé menének, és ha okos commendójok lett volna, könnyen azt a kevés németet levághatják vala. De a német a patakon túl egy kert mellé rendben vervén magát, azok a bolond székelyek éppen oda menének; a német puskázni kezde, mindjárt megszaladának, a rácok mindenütt a sík mezőn űzték, vágták, sok százan ott veszének, holott a német közül csak egy sem vesze el. A szegény jámbor Csíki Szabó András is itt vesze; a baróti páter is professiója ellen vagdalkózni kívánván, ott vágák le, s Brassóban hozák be a köntösét. A vitéz generál Henter Mihály elszalada, Háromszéken sem mere megmaradni, Havasalyföldében futa, le is vonák róla a kapitányságot, s Kálnoki Péterre adák. Gráven örülvén a győzelemnek, Háromszékre felmene, és az egész Sepsiszékben való falukot mind felégetteté, a föld népe erdőkre elszaladván, Csíkban nem mene be, mert tovább ordere nem volt; s Tamás Deák ráfogá, ő ijesztette el Grávent Csíkból; az az ostoba község elhívé, s kapitányoknak választák, maig is nagy sóhajtással emlegetik, holott ha eszek volna, még a koporsóját is meg kellene égetni, mert őmiatta romlék el Csík. Gráven felégetvén Háromszéket és a barcasági kastélyokban a háromszéki fő s nemes emberek ládáit felpraedálván, nagy nyereséggel visszamene Szebenben.
Guti István kuruc kapitány Marusszékre jöve azalatt, és maga mellé felvevén mind a hadakot, Marusvásárhelyre jöve; ott a városnak jobb részét mind felégetteté s praedálá, de a kastélyt meg nem veheté akkor, mert valóban jól forgolódának a városiak, s a kurucok közül sokat ellövődözének. Onnan Guti Udvarhelyre jöve, és az udvarhelyi várat a benne levő német lejtinán feladá, mind maga, mind a muskotélyosai kurucok lőnek. Az egész udvarhelyszéki hadakot is mind felülteté, Csíkban is megizené, a hadak melléje jőjenek. Ki is jövének, s már egynehány ezerre szaporodtanak vala, kikkel együtt Holdvilághoz mene; s hová baron Tige is a német hadakkal, mintegy ötszáz lovassal érkezett vala. Ott is a nagy barom sokaságot a kevés német had megveré, mert mihelt a német táborról tarackkal kezdének lőni, a székelység mindjárt megszalada, Guti penig, akkor is részeg levén, maga is futni kezde, a német és rác sokat elveszte, kivált a székely gyalogokban többen ezerháromszáznál ott maradának. Guti Tordára kiszalada, ott Kaszás Pál Rákóczi Ferenc parancsolatából megöleté; így veszté el Isten a sok istentelen gonoszságaért. Baron Tis [Tige] pedig a harc után Udvarszéket felégetteté.
Már az erdélyi kurucság főcommendója Thoroczkai István* vala, mellette levén Pekri Lőrinc, Teleki Mihály, Vay László, Kaszás Pál, Gyárfás István, Nyúzó és több kuruc kapitányok, kikkel együtt Szeben alá mene portára. Rabutin is kijőve a városból; noha tízannyi is vala a kurucság, mint a német, mégis rájok mene, és a német puskázását nem állhatván, futni kezdének, s egy sáros árokban számtalanon ott veszének, sokat közülök el is fogának, s bevivék Szebenben. Gyárfás István is sebben esék, s elevenen elfogák; másnap Szebenben meghala, s mivel azelőtt gróf Apor István szolgája volt, ő temetteté el testét.
Thoroczkai esmét egybengyűjtvén a hadakat, Kaszás Pált küldé Szentpát megvételére, kiben mintegy húsz német, azonkívül feles erdélyi nemesség szorult vala. Nekihajtá ostromnak Kaszás a hadait, de úgy megpuskázák a várból, hogy többen kétszáznál ott maradának, Kaszás gyalázattal elszálla alóla. Hanem azután elfogyván mind élesek, mind puskaporok a várbelieknek, feladák a kurucoknak; a magyarok kuruccá lőnek, a németeket Szebenben kísérék. Teleki Mihály penig Bethlen várát megvevé, és a benne való németek Rákóczi hűségére állának; onnan Besztercére mene, azt is feladák neki, egy főstrázsamester Falkanhaim levén benne, másfél száz muskotélyossal. Úgy accordáltak vala, hogy a németeket Szebenben kísérjék, de Marusvásárhelyen arestálák a főstrázsamestert, mindenét elpraedálák, azt fogván rá, hogy a szekerében egy kis tarackot találtak, melyet az accorda ellen hozott ki Besztercéről; sokáig fogva tarták, azután Mikes Mihálynéval váltá ki Rabutin; a németeknek egy része kuruccá lőn, a többi Szebenben menének. Dévát és Hunyad várát is ugyanakkor a kurucok feladák, Szomosújvárat hasonlóképpen. Kolozsvárat penig Teleki Mihály obsideáltatá, s erősen kezdé lőtetni; s már szintén periculumban forog vala, amikor mindeneknek vélekedése ellen, Rabutin csak kétezredmagával s egynehány ágyúval Szebenből kijöve, s egyenesen Kolozsvár felé kezdé útját dirigálni. Thoroczkai feles hadakkal Kocsárdnál vala, hogy a Maroson való általjövetelét impediálja Rabutinnak, de amaz a Maros partjára ágyúkat vonatván, onnan lőtetni kezdé a kurucokot, azalatt hajókra rakván a hadait, egymás után minden kár nélkül általköltözteté. Thoroczkai előre elmene, és conjungálá magát Teleki Mihállyal levő hadakkal. Akármi könnyen tizenkétezer lovas és gyalog hadak valának már együtt, és rendelt sergekben várják vala Rabutint, még a német officérek is megütköztenek vala, látván a nagy fényes kurucságot, nem is biztatják vala a generálist a harc kimenetelével. De amaz egyben szidván a tiszteket, trombitát fútata, s a kurucok ellen elöl mene. Valának a kurucok között ötszázig való gyalog németek, kik a császárt elárulván Rákóczi mellé állottanak vala, az udvarhelyi németből kuruccá lett kapitány commendója alatt; ezek, ami keveset emberkedének, s egynehány németet a Rabutin hadából ellövének, de a kurucok, legelsőben a híres tolvaj Kaszás Pál megszaladván, mind elfutának, a rácok s németek sokáig űzvén s vesztegetvén őket. Thoroczkai István is elfuta, s sokáig nem mere Rákóczi eleiben menni, mert neki imputálták s Kaszásnak azt a veszedelmet. Az erdélyi commendo penig Pekri Lőrincre marada. Rabutin a harc után Kolozsvárra bemene, és a várost megsacoltatván s a kőfalakot egynehány ölnyire lerontatván, az ott való német praesidiummal együtt Szebenben visszamene békével. Onnan kiküldvén mindenfelé, számtalan victualékot hajtata be Szebenben; Medgyesre penig baron Tist küldé egynehány száz lovassal, hogy ott legyen és a kurucokra vigyázzon; Grávent penig újobban Háromszékre expediálá, hogy a székelyeket leültesse. Szörnyű bódulás vala az országban, mert akik künn a kuruc párton valának, a némettől való félelem miatt erdőkre, havasokra s valamerre lehetett, úgy szaladtanak, míg későre Pekri Lőrinc vevén a commendót kezére, az elszélyedett kurucságot egybengyűjté, és Teremihez szálla, onnan bizonyos corpust külde be Háromszékre Gráven ellen. De Gráven is megértvén, hogy a székelyek segítségére feles kurucság jött be, ő csak hatszázadmagával levén, visszamene Szeben felé. A kurucok is nyomában indulának, és Fogarasföldén, Sárkány nevű falunál utolérék. És noha elsőben úgy rajta menének a németen, hogy már az egyik szárnya szaladni kezdett vala, s Grávennek vezetékeit sok száz aranyakkal együtt el is nyerték, és sok németeket levágtanak vala: de utoljára a német recolligálván magát, a kurucokat megverék, s elszaladának. Gráven penig Szebenben visszamene sok sebes németekkel együtt.
Rabutin Szebenben bemenvén, mivel a militia számára az ország, mint azelőtt, nem contribuálhatna, megparancsolja a guberniumnak, hogy százezer rhenensis forintokat mindjárt szerezzenek a hadak számára. A gubernium egyéb módot nem találván, elsőben magokot, azután a több urakot, főrendeket megróvák, s a pénzt elkészítvén, a generálnak adják; én is akkor száz német forintot fizeték. Apor István nemigen jovallja vala azt a personalis contributiót, de Rabutin ráizene: amíg hírével lesz Kollonics cardinálnak, addig bizony a seggéhez téteti a fejét, azután ha bánja, Kollonics varrassa a nyakához. Megijede Apor István, s egyedül tízezer forintot ada. A szegény Bethlen Miklós is megesék Szebenben. Amint örökké hallottam, senki nem elég okos magának, és a bölcs ember mikor megbotlik, mindenkor nagyobbat esik, mint az együgyű. Szintén úgy jára ő is, noha Erdélyben senki ésszel, elmével vele nem ért, és a római császár első ministerei között is tekintetben lehetett volna az ő nagy bölcsességeért: nagy bolondságot cselekedék, egy projectumot íra, hogy Erdélyben menemű directio álíttassék; az ausztriai házból legyen ugyan az erdélyi fejedelemnek felesége, de a törököknek is adózzék. Több olyan haszontalanságok vadnak írásában, melyet egy csekély elméjű ember is könnyen megcsúfolhatna. Azt a projectumot titkon egy Pano Stepán nevű nála ismeretes görögnek adta vala kezében (mivel akkor Magyarországban tracta vala a német császár és magyarok között, az angliai és hollandiai követek is mint mediatorok lejöttenek vala Nagyszombatban a tractára), ki akkor Bécsben akar vala menni, hogy az angliai oratoroknak praesentálja. A görög Rabutinnak felviszi, s megmondja, hogy tőle Bethlen Miklós küldeni akarja a tractára. Rabutin megolvastatván, és megharagudván, Bethlen Miklóst arestáltatja, s megparancsolja a guberniumnak, hogy törvényt tegyenek rája. Régen vala nehézség Bethlen Miklósra* a generáltól azért, mert ő egyedül jól tudván egész Európában úgy a császár udvarában való politikát is, nem akar vala hízelkedni úgy, sem a generálnak, sem a több német officéreknek, mint a több magyar urak, kik csaknem Isten gyanánt imádják vala őket, és egy rossz kornétásnak is illustrissimus titulust adnak vala. A gubernátor is nem szerette, mert sok rossz dolgokról sokszor a gubernátort megintette, s mivel a gubernátor cape-rape ember vala, Bethlen Miklós sok afféle dolgaiban akadályt csinált. Apor István halálos ellensége vala, úgy a több pápista urak is; sőt a maga religióján valók sem voltak bene contentusok vele, azért a maga felfuvalkodságaért. Így könnyen conspirálának ellene, és minyájan akarák veszedelmét. Mikor a director notára keresné azért a projectumért (mely írása soha józon ítélettel notát nem érdemlett volna, mert ha szabad a tanácsuraknak egymással ellenkező voxokot mondani a fejedelem király császár praesentiájában is, s azért senki egyiket is árulónak nem mondhatja, miért ne volna szabad projectizálni is az országnak olyan zűrzavaros idejében avégre, hogy mentől jobb rendben s formában állíttathassék a directio), a Jósika Imrén elkezdett törvénytelen s veszedelmes praxis szerént, megparancsolák: hogy ki-ki a maga voxát írásban adja be; és sokaknak, kik conscientiájok ellen azért a bolond, de halált vagy egyéb jovaiban károsítást nem érdemlett írásért nem akarták megsententiázni, a voxokot visszaadák, némelyeknek ötször-hatszor is csak rákénszeríttették, hogy notára sententiázza. Meg is sententiázák, s Rabutin azon vala, hogy meg is ölesse, de Bethlen Miklós causáját appellálá a császár eleiben, s felvivék azután magát is Bécsben, s azolta oda vagyon, nem is hiszem, hogy többször onnan lebocsássák. A szegény Keresztesi Sámuel is meghala Szebenben, aki jámbor, alázatos, csendes, emberbecsülő úriember s jó hazafia vala, semmi maradékot nem hagyhata maga után.
A szebeni királybírót, Szász Jánost is utoléré az isteni bosszúállás, ki teljes életét örökké a sok practicálásban tölté el; hogy magának kedvességet nyerjen, szüntelen vádaskodott a generál előtt a magyar urak ellen, hol a pápisták mellé csapta magát a több religiók ellen, hol a reformatusoknak hízelkedett, amint a maga részére hasznosabbnak ítélte; ahol másképpen nem lehetett, méreggel ölte meg a gonoszakaróit. A szász natiónak hogy már előmenetelét munkálódta, de azonban azokat is subjugálta; senki már a száz tisztek közül keze alá nem mert szólani, minden szász székekben nagy oeconemiákot erigáltatott, maga számára hajtotta a sok jövedelmet; titkon szép szász úrileányokat tartott házánál, azokat terhben ejtette, s hogy ki ne tudódjék dolga, megétette. Végre kinyilatkozának dolgai ilyenformán: A segesvári polgármester, Deli Mihály hamis pénzt kezdett volt veretni, napfényre jőve dolga, Bécsben felmene, ott pápistává lőn, s mindjárt gratiát adának neki, lejöve, s grationalisát a gubernium előtt publicálá. Szász János nem gondolván a császár gratiaadásával, a gubernium s ország híre nélkül (holott a hamis pénzverés is notát concernál, és az egész ország előtt director szokta az olyan causát prosequálni) Segesvárra megyen, s törvényt láttatván a polgármesterre, fejét is véteti. A gubernium megindul olyan nyilvánvaló vakmerőségen, s a generálnak panaszt tesznek. Rabutin is neheztelt Szász Jánosra, mert a generál adjutantát, Actont méreggel azelőtt nemrégen el akarta veszteni; Szász Jánost arestálják, inquiráltatnak ellene, minden istentelen factiói, paráznasági, gyilkossági kitudódnak, s törvény szerént megsententiázzák s a szebeni piacon a szebeni hóhér a szebeni királybírónak elüti a fejét; ugyanakkor egy szolgájának is fejét veszik, ki által sok gyilkosságot cselekedett, s ráírhatnák a Szász János koporsójára is azt a verset: Discite justitiam moniti, et non temnere Divos.* Mert nincs olyan titkos gonoszság, kit Isten napfényre nem hoz a vétkes embernek romlásával s gyalázatával. Nagy bátor resolutióval, énekszóval ment a halálra, talám Isten ő szent felsége, hogy mások is ne desperáljanak magok idvessége felől, ingyen való kegyelmességéből azért adott halála órája előtt megtérő lelket nekie, mert amint külső magaviseletéből tehetni ítéletet, kevés kétség lehet idvessége felől. Mikor sententiáját kimondották az ország előtt, semmit meg nem változott színében, sőt nagy bátran azt mondotta: „Mindazokat, amelyeket ellenem feltett actiójában a director, tudva s szántszándékkal én cselekedtem, sőt azoknál többet is, melyekért a halált megérdemlem, s gratiát magamnak embertől nem is kérek, hanem minden vétkeimet az én Idvezítő Christusomnak sebeiben berakván, onnan várok bűnös lelkemnek kegyelmet, s tudom is bizonyosan, hogy Isten mindazokat nekem kegyelmesen megbocsátotta, s holnap a maga szent országában lelkemet beveszi. Nehéz ugyan egy kevéssé, hogy nagyságtok s kegyelmetek közül el kell mennem e világról, mindazáltal örülök azon, hogy Isten engemet kiviszen ez életből, s nem látom meg azokat a nyomorúságokot, melyek mind nagyságtokra, kegyelmetekre, mind az egész országra szintén elközelítenek.”
Szomorú s keserves romlás követé Enyed városát is. Mert a kurucok rámenvén, és a generáltól odarendeltetett labanc kapitány, dicsőszentmártoni Balog Zsigmondot mellette valókkal együtt elfogván s kurucságra beeskütvén, a városban beszállanak, a kastélyban is kuruc praesidiumot tesznek. Generál Rabutin baron Tist küldé Enyedre lovas németekkel s rácokkal. Noha kevesedmagával volt, s Thoroczkai István sok ezer kurucokkal ott volt közel Enyedhez, s ki is küldöttek hozzája segítségért: csak azért, hogy a város reformátusokból állott, és a reformátusoknak gyönyörűséges collégiumok ott volt, meg nem segélte. A német elérkezvén, a kurucságot kihajtá, a várost, kastélyt, templomokot, collegiumokot felégetteté, a városnak minden jovait elpraedáltatá, sok száz városi embereket és deákokot leváltának, a papokot, professorokot mindenekből kifoszták, s nagy praedával megrakodván, visszamenének. Itt vesze el a feleségem bátyja is, Kún László, jámbor, jó conversativus, bátor, vitéz legény. Ilyen szörnyű ítéletét mutatá Isten a maga házán közönséges vétekért.
Amely magyarok Tokai Ferenc rebelliójának idejében Tokaj vidékéről elszaladtanak, és Törökországban befutottanak vala, megértvén Rákóczi Ferenc feltámadását, s egybengyűlvén, Orlai Miklóssal együtt bejövének Erdélyben, Alvinchez; ezeket is felveré baron Tis. Orlai csakhamar azután meghala; amint hirdették akkor, Száva Mihály étette volna meg, én nem tudom, az ő lelke adjon számot róla, ha cselekedte.
Mi azalatt mind Görgényben* nyomorgottunk, úgymond: az öreg Teleki Mihályné, Vay Lászlóné, Macskási Lászlóné, Bánfi Pál uram feleségestől, s ott meg is hala, Vas Dánielné, Bánfi László feleségestől, gyermekestől, Bánfi Péter hasonlóképpen, Csepregi Sámuel fiastól, Naményi Sámuel feleségestől, Naményi Gerson feleségestől, Hegyessi András, Hegyessi Mihály feleségestől, Luczai András feleségestől, Tisza István feleségestől, Sáfár György, Sárossi László és Dániel, Teleki György feleségestől, görgényi udvarbíró, György Deák feleségestől, Székely György feleségestől, Kemény Simon uram feleségestől, Kemény László uram, Sárpataki Márton uram feleségestől, Rhédai Pál és Adámék feleségestől, a pap Nánási András uram feleségestől, a felesége ott meg is hala, ifjabb Vas György feleségestől, ez is meghala a várban, Teleki Pál uram feleségestől, az öreg s ifjabb Csapai feleségestől, Nábrádi Gábor uram fiastól, feleségestől, Keresztszegi István, és sok több Torda vármegyei egyházi nemesemberek, kiket a generál parancsolatából a görgényi commendáns a császár hűségére és a vár conservatiójára újobban egyben esküte, s reversálist vőn tőlünk subscriptiónk pecsétünk alatt. Mégis három hét múlva hite ellen kiszökék Rhédai Ádám a várból, otthagyá a feleségét, s Rákóczi mellé mene; elég szenvedésünk is volt a német commendanstól, mert ő mind azon gyanakodott, hogy közönséges akaratból küldöttük ki a kurucokhoz, holott bizony senki e világon nem tudta, mi szándéka volt. Kemény Simon, László, Rhédai Pál és Sárpataki Márton penig Szebenben bemenének, mert parancsolatok volt, és mivel a generál meghallotta vala, hogy Teleki Mihály Kővárt feladta, s maga is kuruccá lett, öt compania németet külde Szebenből Merodi [?] nevű főstrázsamesterrel együtt Görgény alá, s az öreg s ifjú Teleki Mihálynét, Teleki Pált feleségestől, Vay Lászlónét, a Teleki-háznak Görgényben levő kincsével együtt szekerekre rakatván, és a várban levő kuruc rabokot is Szebenben elvivé; ott alkalmasint meg is dézmálá a Teleki-ház ezüstmarháját.
Bánfi László levén görgényi kapitány, az ott való labanc magyarsággal együtt kimene egy estve, és Batosen* s Paszmoson kóborló három zászlóalja kurucokot szerencsésen felvere; mind a három zászlót elnyerék tőlök, le is vágának bennek, s egy Szacsvai híres kuruc hadnagyot sebesen elhozának, nyolcvanöt lóval, feles ökrökkel s juhokkal együtt. A kurucok is arra való bosszújokból egy hét múlva hajnalban Görgény alá jövének felesen, és a várost mind felégeték, sok praedával megrakodván, elmenének onnan. Azolta szüntelen mindennap bejártanak a vár alá ellenkezni, hol három-, hol négyszázan; mi is a várból, ami kevesen voltunk, lementünk. Tudja Isten, néha harmincan sem voltunk, mégis megszaladtanak előttünk, s majd mindennap közülök elvesztenek, közülünk penig csak egy sem, egy Gálfi nevű Bánfi László szolgáján kívül, ki a mocsár erdejében kergetvén a gyalog kurucokot, ott lövék meg. Negyvenkétszer, emlékezem rá, amint akkori kalendáriumban is felírtam volt, hogy ki voltam ellenkezni, ötven-hatvan golyóbis is járt körülem, az Isten megoltalmazott, csak egy is nem talált, noha jól ismertek a kurucok, s haraguttak is rám, mert nemigen maradtam utol az ellenkezésen, s kiáltották: A teccin nadrágost lődd az eb teremptette némettel bérlett fiát; mert olyan színű nadrágom volt, megoltalmazott Isten bosszújokra. A feleségeink a vár kerítéséről nézték, odaki a mezőn mint ellenkezünk; ha valamirevaló emberek lettek volna a kurucok, amicsoda messze kimentünk gyalog ellenkezni, éppen a mocsárig, ők lovokon ülvén, könnyen megkeríthettek s elszoríthattak volna a vártól; de mihelt a flintát feléjek tartottuk, gyalázatosan elfutottak. Bizony magunk szégyenlettük a németektől, mert negyvenhat muskotélyos volt a várban; azok közül is néha-néha, de nem sokszor, tíz-tizenöt kijött velünk ellenkezni a kurucokra.
1-a maji Teleki Mihály éppen áldozócsütörtökön mintegy háromezer lovassal és hatszáz gyaloggal rendelt seregekben a mocsár között feljövén, Kásvára szálla, Majos János* ezeres kapitánnyal együtt, és a szőlőhegy tetején kasokat csináltatván, s lövőszerszámokot vonatván fel, lőtetni kezdé a várat, de semmi kárt nem tőn, mert csak valami rossz apró torockok valának vele. A fiscalis udvarháznál való kőistállót is hajdúkkal megrakván, és szakállosokot vonatván az ablakokra, a Görgény vizére lejáró cselédinket akarták impediálni a vízhordástól, meg is lőtték vala egy leány hónya alatt a csebert. Mi lemenénk fényes nappal a várból, amíg hírével lőn Kásván Telekinek, felgyújtogatók az istállókot, csűröket; onnan a tűz, hirtelen szél támadván, beharapózék az udvarházra, s meggyúla mind az udvarház, mind az istálló fedele, s a kuruc hajdúk kiszaladának onnan, ott hagyván a szakállosokot s minden egyetmásokot. Úgy hordathatók osztán szabadosabban a vizet. Jeremiás siralmában panaszolkodnak a zsidók, hogy pénzen itták vizeket, de mi bizony méltábban panaszolkodhattunk volna Görgényben, mert nem pénzen, hanem véren vettük a vizünköt, s úgy ittuk. Teleki, látván, hogy nem oly könnyen jut Görgényhez, amint gondolta, titkon leveleket hányat el éjszaka a vár kapujában, magyarul s németül. Minket arra ingerlett, öljük meg a németeket, a várat pedig adjuk fel Rákóczinak, a németeket arra kérte, öljék meg a magyarokat, s amink vagyon, legyen övék, s álljanak Rákóczi hűségére. De rá nem veheté egyik félt is, s hatodnap múlva éjszaka, gyalázattal elmene Görgény alól, Körösi Györgyöt hagyván bloquadával, azután Rhédai Ádámot a vár alatt. Kik a mocsáron hevervén táborban, onnan ellenkeztenek szüntelen a vár alá, éppen septemberig. És ha a commendans igaz szolgája lett volna a császárnak, Görgényt mindvégig megtarthatja vala; de a felesége magyarországi leány levén, Bercséni udvarából való fraj, szüntelen izgatta az urát, legyen kuruccá, Teleki is alattomban ezer aranyat s colonellusságot ígérvén neki, holott a császár szolgálatában csak lejtinán volt; úgy adá fel a várat a magyarok akarata ellen. És hogy inkább a practica ki ne tudódjék, noha elég pénz volt kezében a praesidium fizetésére, nem fizetett nekik, hanem a várban korcsomát tartott, sok borokot adván neki a magyarok szállásokért s egyéb ajándékokot is, a németeknek fizetésekben bort adott, elrongyosodának, utoljára szökni kezdének ki a várból, végre csak hat muskotélyos marada, a várbeli egyházi nemesemberek is kiszökének, a marháinkot elhajták a kurucok, egy falat húst nem kaphatott volna senki a várban, ha tíz aranyat adott volna fontjáért, a víztől is elszorítának, a várbeli kútban a kiszökött németek kutyakölykeket hántak, s mikor vizet merítettek, fejét, lábát, bélét a vederben a vízzel együtt úgy mérték ki; sok volt beteg a várban, annak sem orvosságot, sem ételt nem volt honnan készíteni, se doctor, se borbély, mégis meggyógyulának; a nagy úriasszonyok is abból a rút vízből főztenek s sütöttenek, ha kinek szalonnája vagy túrója volt, a volt mind első, mind utolsó fogás étele. Tanácsul is adom mindennek ezután, az én maradváimnak is, soha, de kivált kuruc támadásban várban ne szoruljanak, hanem városban, ahol mégis ha pénzek van, találnak magok ételére, italára valót. Az akkori kis fiamnak nem volt dajkája, a feleségemnek sem volt teje, a kisebbik leánykám is, Klára, eldagadoza a torkával, kéntelenség alatt mind a két gyermeket ki kelle küldenem a várból, hogy az egyiket gyógyítsák, s a másiknak fogadjanak dajkát; meggondolhatja akárki, micsoda szomorúságomra esett gyermekeimtől való elválásom.
De különben is szörnyű nyavalyában esém, a bolond hagymázban, negyven nap s éjjel egy falatot nem ettem, sem álomra a szememet be nem huntam. Olyan fantázia volt rajtam, hogy régen megholtam, s a feleségemnek azt mondottam: Nem az én testem az, akit te látsz, mert én régen megholtam; soha el nem tudták velem hitetni, hogy életben vagyok. A nagy angyali életű szent ember, Nánási András, sokat forgolódott körülem, imádkozott imádkoztatott érettem, mert szintén desperatióra jutottam vala idvességem felől is. A bornak még a színét sem nézhettem, nemhogy ihattam volna; a kút vize tisztátalan s egészséges embernek is utálatos levén, a feleségem esővizet vétetett, s azt főzette italomra. Ki nem mondhatnám sok kínaimot, senki nem hitte, meggyógyuljak, az orcámon, orromon tiszta vércsepverítékek hullottanak le. Mikor a várat feladták is, hat ember hozott le pokrócon, úgy tettek a szekérben, s olyan betegen is megölnek vala a kurucok, ha Rákóczi hűségére be ne esküdjem. Kálban vínek valami hitván ökörszekéren, ott a bal lábam dagadni kezde, napról napra nagyobb mértékben, utoljára olyan volt, mint egy borona, mely miatt kimondhatatlan fájdalmakot s kínokot érzettem, sokszor a születésem napját is megátkoztam, az ágyból a természet munkájára sem vehettenek fel két hónapig. Addig kötözék, utoljára kifokaszták, bizonnyal írom, hat ejtel genecségnél több jött ki belőle; azután majd fél esztendőre kezdettem a lábamra állani, annyi ideig pokolban is elég lett volna olyan kínokot szenvedni. Nem állhatom Rhédai Ádám istentelen kegyetlenségét röviden le ne írjam. Mikor Görgényben feküttem, az ott levő nemesség a commendans akaratából (kinek is egy szép medvebőrt s egy ezüstös kardot adott a feleségem, csak engedje meg, hogy kiküldjenek borbélyért) Rhédai Ádámhoz kiküldöttenek, hogy Régenből hadd jőjön borbély, aki rajtam eret vágjon; egy palackot is küldöttenek ki, hogy sert hozzanak számomra, mert a sert halálban kívántam, s a várban nem volt ser. A palackomot is elvéteté, sert sem küldött, borbélyt sem engedte meg, hogy jőjön; ha tatár vagy török commendo lett volna is Görgény alatt, a bizony megengedte volna, de ő csak azt felelte: Hadi regula ellen volna, ellenségnek borbélyt s italt küldeni. Pedig annyit tudott s tud ma is a hadi regulához, mint az én vizslám a philosophiához.