Kosztolányi Dezső egész életművét behálózzák, átszövik a Velencére utaló szavak, mondatok, gondolatok. Olykor csak egy jelző, egy név, máskor múltbeli emlékeit idéző történetek vagy történettöredékek. Velence különleges varázsú szó Kosztolányi írói szótárában: elporladt múltat, sejtett-remélt jövőt éppúgy jelent, mint mindennapi, jelen idejű életdarabokat és álmokat.
Sokszor járt Velencében, az olasz kultúrához sok szállal kötődött, otthon volt Itáliában: „Hogy magamról is szóljak, Olaszországban jártam, olasz könyvekben, olasz versekben fürödtem, s napról napra szorgalmas hangyaként gyarapítom a műveltségemet. És még mindig a régi vagyok.” (A Juhász Gyulának 1907 augusztusában írott levél szövegét első ízben Kosztolányi Dezsőné közölte könyvében: Kosztolányi Dezső. Bp. 1938. 166–167.) Kosztolányi Dezsőné emlékirataiból tudjuk azt is: ha Párizsba utaztak, Velencében mindig megálltak, de 1914-ben már nem jutottak el Párizsba; a háborús hangulat visszariasztja őket a továbbutazástól, Velencében élik át a háború kirobbanását megelőző napokat, órákat. Kosztolányi Velencében sejti meg a közelgő összeomlást. (Kosztolányi Dezsőné i. m. 200., 206. és 256.)
Velence szilárd tájékozódási pont a fiatal Kosztolányi életében: „Én augusztus 1-én apámmal és öcsémmel Velencébe megyek egy hétre” – írja Csáth Gézának 1909. július 12-én. (Kosztolányi Dezső: Negyvennégy levél. Szabadka. 1972. 111.) S a családi velencei kiruccanások emléke sok év múltán is visszaidéződik emlékezetébe. 1933-ban írott naplójában olvasható a következő megjegyzés: „Esti és a humor és a látszat halál. Velencei kirándulásunk öcsémmel és húgommal. Tudatlanság, boldogtalanság. Kegyelem és pokol. Gyermeki mulatságok. Otthoniasság.” (Kosztolányi Dezső: Napló 1933–1934. Bp. 1985. 23.) Az Esti Kornél novellafüzére is ebben az évben keletkezik, amelynek harmadik fejezete a Velence felé utazó ifjú Esti Kornél vasúti kalandjáról számol be; az elbeszélés zárósorai: „Úszott előre a hullámokkal és a reggeli széllel, arrafelé, ahol aranyködben az arany Velencét sejtette, a földet, melyet még nem ismert, de ismeretlenül is szeretett, s amint válla ki-kibukkant a vízből, arcát rajongva emelte a túlsó latin part: Itália, a szent és imádott Itália felé.” (Kosztolányi Dezső: Esti Kornél. Bp. 1981. 67.)
A Velencéhez kapcsolódó életrajzi vonatkozások hősöket, helyzeteket, korokat jellemző motívumokként újra és újra felbukkannak Kosztolányi műveiben. Az Aranysárkány című regény ifjú hősnője és tanár édesapja, ha tehették, nyaranta Velencébe utaztak, s amikor Hilda megszökött szerelmével az apai házból, magára maradt apja egy szegényrokon vénkisasszony társaságában akart Velencébe utazni: „Az idén a történtek után se tett le arról a szándékáról, hogy Velencébe megy. Pepikének megígérte, hogy magával viszi. Jegyeit, melyeket az olasz vasúttól százalékos kedvezménnyel kapott valami nemzeti ünnepre, készen tartotta államvasúti arcképes igazolványában, s többször mutogatta Pepikének. Unokanénje, így tervezte, majd a Hilda nevére kiállított jeggyel fog utazni.
Pepike még sohase járt az ország határán túl. A néma, de nem kellemetlen együttlétek alatt érdeklődött unokaöccsétől, milyen az a város, hol a házak cölöpépítményeken nyugszanak, az utcákon is tenger van, s nagy figyelemmel hallgatta szeretettel teljes előadását. Eddig csak képeken látta Velencét, meg egy kancsón, mely az üvegszekrényben van, de elképzelni sem ezek alapján, sem unokaöccse magyarázata után sem tudta.
– Furcsa – csodálkozott Pepike –, és nem lesz vizes a szoknyám? – Nem hát – mosolygott Novák –, a gondolások mindenüvé elszállítanak. Majd meglátod.” (Aranysárkány. 21. Kosztolányi Dezső: Négy regény. Magyar Remekírók. Bp. 1974. 584.) S ha egy vidéki gazdag, de üresfejű ügyvédet jellemezni akar, Kosztolányi így fecsegteti hősét:
„– A tanár úr is nemsokára vakációzik. Ah, a hosszú, boldog szünidő. Két hónap. Sokszor irigylem érte önöket. Ön az idén nem utazik el?
– De igen. Velencébe.
– Ah, Velence. Ötször voltunk ott. A világ legszebb városa. Lagúnák. Kis osteriák. Mindig a kis osteriákban étkeztünk, nem a zajos, internacionális szállókban. Azok banálisak. A kis helyek poétikusak.” (Aranysárkány. 25. i. k. 617.)
Sárszegen, Kosztolányi Dezső képzelt-valóságos városában, Pacsirtáék otthonában kort jellemző természetességgel díszítik a vitrint „velencei emlékek” – ekkoriban már a „nászutasok városa” Velence –, ám hogy a kisvárosi nagyhangú asztaltársaság „minden nyáron »velencei éjt«-t rendez rakétákkal, kivilágítással”, inkább Kosztolányi írói fantáziáját, mint a sárszegi tűzoltó-főparancsnok álmait jellemzi. (Pacsirta III. és IV. Kosztolányi Dezső: Négy regény. i. k. 271. és 277.) Mint ahogy A kulcs című elbeszélés kisfiú-hőse is aligha gondolhatott arra, hogy apja irodájából a zegzugos, kiismerhetetlen folyosókon a keresett kijárat felé haladva a Sóhajok hídján bolyong. (Kosztolányi Dezső: Hét kövér esztendő. Bp. 1981. 301.) S egy másik karcolatának hőse, Andor – lehetne a szűkagyú józanság példaképe – így jellemzi önmagát, így jellemzi őt Kosztolányi: „A jövő kilátástalan. Én mindig józan voltam. Még Velencében se tudtam rajongani.” (Kosztolányi Dezső: Bölcsőtől a koporsóig. Bp. 1959. 69.)
De tájként is mindig sajátos összefüggésbe ágyazottan jelenik meg Velence látképe Kosztolányi prózájában. Karcolataiban gyakorta ír a „Rabszolgák partjá”-ról; Petőfi Sándorka című elbeszélésében a velencei tengerparti sétány olasz nevét veti papírra; A Rabszolgák partján, azaz „a Riva degli Schiavonin vasasnémetek zörögnek, magas sipkával, nyurga szuronnyal. Bekukkannak könyökutcákba, csapszékekbe, magánlakásokba. A tengert is megmotozzák.” (Kosztolányi Dezső: A léggömb elrepül. Bp. 1981. 795.)
Útirajzainak, tárcáinak szövegét hasonlóképpen át- meg átszövik a velencei hivatkozások.
Stockholm: Észak Velencéje. „Stockholm – a neve szerint is: szigetváros – színes képeslevelezőlap, mely legtávolabb gyermekkori emlékeinket ébresztgeti. Kék a tengertől, zöld a tűlevelű fenyőktől, sötétvörös azoktól a házaktól, melyeket mintha hajdani játékszerünkből, az építőkövekből raktak volna össze. Délszakian ragyogó, s hűsen északi. A Mälar-tó s a Keleti-tenger ad itt egymásnak találkozót. Budapest és Velence együtt. Nézd, ott a Bástya-sétány, ott a Canale Grande, ott a Bazilika, s ott a Santa Maria della Salute is. Budapest és Velence, a skandináv becsületesség szilárd erkölcsi tartalmával.” (Kosztolányi Dezső: Európai képeskönyv. Bp. 1979. 250.)
De Hollandiába érkezve is elsőnek a lagúnák városa jut eszébe: „Amszterdam. Észak Velencéje. Canaléit grachtoknak nevezik. Ez a víz azonban nem olyan üde és vidám, mint a lagúnáké. Mindig sötét és szomorú. Velence csatornáiban világoskék antracén-tinta folyik. Amszterdam csatornáiban szürke töltőtoll-tinta.
Nekem, aki még innen is hallom a Rialto cserfelését, még valami furcsa. Az, hogy ez a víziváros oly mélyen hallgat.
De mégsem. Amszterdamnak is megvan a maga egyéni hangja. Folytonosan csilingel.” (Kosztolányi Dezső: Európai képeskönyv. Bp. 1979. 199–200.)
Talán nem véletlen az sem, hogy Kosztolányi Csortos Gyula Shylock-alakítását jellemezve, egy bekezdés erejéig velencei tájképet fest: „Ő a lagúnák tündéri városában, hol holdfény tündököl, és muzsika szól, s nemes úrfiak rózsaszín, kék selyemruhában enyelegnek pajzán kisasszonyokkal, a komorság.” (Kosztolányi Dezső: Színházi esték I–II. Bp. 1978. II. 325.) S ha este Kosztolányi Dezső félhomályos szobájában munka közben pillanatra megpihen, s fantáziáját hagyja szabadon kóborolni emlékei között, hamar felbukkan „legédesebb” emléke: „Velencében ittam a világ legjobb csokoládéját, a Mercerián. Ebben a kis cukrászdában van borhabbal töltött krémes lepény is, melynek csokoládés a fedőlapja. Miért nem készítik ezt minálunk? Érthetetlen, érthetetlen…” (Mire gondoltál? Kosztolányi Dezső: Én, te, ő. Bp. 1973. 217.)
Máskor kort jellemző kellék írásaiban Velence. Hajdan a gyerekek, amikor életükben először szüleikkel színházba mentek, megigézve bámulták a teátrum varázslatát. A mai gyerekek józan-okos korunkban józanok, a színház – bárha először látnak spektakulumot – nem bűvöli el őket. Nem csoda: a mai gyerekek túl korán tanulnak meg együtt élni a csodákkal: „…Később, hároméves korában magatokkal vittétek nyaralni Velencébe. Gyönyörködött az olasz légi repülőraj mutatványában, mely a tenger fölött bukfencezett. Nemigen adhatunk már csodákat neki.” (Új Tündérország. Kosztolányi Dezső: Sötét bújócska. Bp. 1974. 342.)
Ha itthoni dolgainkról ír Kosztolányi, a hiánylista mutatós darabja Velence. „Hogy miért nem látogatják jobban országunkat, arról lehet vitatkozni. Talán azért, mert a Mont Blanc nincs itt, vagy azért, mert nem lelik meg itt se a Doge-palotát, se az Eiffel-tornyot, se a British Museum-ot, nem tudom. De semmi esetre sem azért, mert cégtábláink és fölírásaink magyarok.” (Egy aggódó írótárs. Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Bp. 1971. 222.)
Máskor meg éppen példa Velence, olyan múltját őrző város, amelyre nem csupán mint pompázó látványosságra kellene figyelnünk, de tartalmas múltszeretetet is tanulhatnánk mai polgáraitól: „Velence vigyáz a szurtos osteriákra, szinte mesterségesen tenyészti a kihaló gondolásokat, tisztán a külföldiekre való tekintettel, akik mindig jobban méltányolják a stílust, mint az ottlakók. Nem lehetne nekünk is kissé importálnunk a múltat, és a népet? Meg kellene próbálni.” (Kosztolányi Dezső: Ákom-bákom. Bp. é. n. 48.)
S ha egy műveltkedő, de nemzeti kultúrájához hűtlen horvát író silány drámáját óhajtja elmarasztalni, merthogy Vojnović Ivo a velencei kultúra emlékeit feleslegesen csillogtatja, s oda nem illően szerkeszti bele darabjába, bár e műveltséget fitogtató felesleges rajongást elítéli – a velencei emlékeket rajongó szavakkal idézi fel: „Velence himnuszát halljuk drágakövekből kirakva.” (Kosztolányi Dezső: Színházi esték I–II. Bp. 1978. I. 308.)
A velencei kalandor, Giacomo Casanova alakja egy-egy félmondatban hol itt, hol ott bukkan fel életművében (Kosztolányi Dezső: Füst. Bp. 1970. 45.; uő.: Színházi esték I–II. Bp. 1978. II. 461.; uő.: Hattyú. Bp. 1972. 19.), Arthur Schnitzler A nővérek, vagy Casanova Spában című vígjátékát is lefordította (Kosztolányi Dezső: Verses drámafordítások I–II. Bp. 1982. II. 477–638.), s Kosztolányi Velence-rajongásának egyik rejtélyesen sokszínű példája Rilke-fordítása is.
|
Színibírálat-írás ürügyén elképzeli Othello történetét a mai – azaz 1927-es! – Velence falai között (Kosztolányi Dezső: Színházi esték I–II. Bp. 1978. I. 71.), Babits Mihály életművét végigpásztázva 1922-ben Thomas Mann „velencei novellája” jut eszébe (Kosztolányi Dezső: Egy ég alatt. Bp. 1977. 357.), s ha Byron velencei témájú, bájosan buja verses elbeszélését ülteti át magyar nyelvre, a szívében és képzeletében élő Velencére jobban figyel, mint az eredeti angol szövegre. Az eredeti mű 10. versszaka így hangzik:
|
(The poetical works of Lord Byron. London. 1907. 615.) Szürke prózában, de igyekvő szöveghűséggel ugyanez magyarul:
|
Kosztolányi Dezső csengő-bongó rímmuzsikás nyolc magyar verssort farag Byron szövegéből:
|
Velence – kegyence – szelence: nyoma sincs az eredeti szövegben. De van nyoma a Velencéhez Janus Pannonius óta sok szállal kötődő magyar irodalomban, költészetben. Rimay János már a XVII. század elején használja a szelence-kemence-Velence rímsort (Rimay János összes művei. Bp. 1955. 56.), Dugonics András a múlt század elején feljegyez egy népi mondást: „Kemence nem Velence” (Dugonics András: Magyar példabeszédek és jeles mondások. I–II. Szeged. 1820. I. 76.), s Jékely Zoltán Kosztolányi Dezsővel majdnem egy időben írja Velencei noteszába a következő négy sort: „Velence, Velence, / tengerek lelence, / emléked szívemben / gyönyörű szelence.” (Jékely Zoltán összegyűjtött versei. Bp. 1985. 180.)
Ezek az ötletszerűen kiválasztott példák inkább rokonai Kosztolányi magyar szövegének, mint Byron eredeti verssorai. S a Velencétől búcsúzó Kosztolányi-Esti Kornél rímeiben nem Byron, hanem a magyar irodalom évszázadai visszhangoznak:
|
*
Kosztolányi Dezső műveit elsősorban a Szépirodalmi Könyvkiadó életműsorozatának kötetei alapján közlöm. A kötetek anyagát összegyűjtötte, a szöveget gondozta Réz Pál. Az e sorozatban még nem olvasható Kosztolányi-művek esetében korábbi gyűjteményes kötetekre támaszkodtam. Jelen kötet összeállításakor az egyes művek keletkezésének időpontját nem vettem figyelembe a művek közlési sorrendjének kialakításakor.