Száz éve vitatkozunk a kiegyezésről. Ártott-e, használt-e hazánknak, nemzetünknek. Az egyetlen lehetséges mód volt életben maradni az elviharzott forradalmas láznapok után, vagy az elárult forradalmat követően az utolsó lépés a lejtőn, amely mélybe, összeomlásba vitt? Vitatkozunk: tudósok, írók, történészek, önjelölt nemzetmentők, felelősen gondolkodó közemberek, politikusok, érdeklődők, érdekeltek, értők, értetlenek. Magyarok. Akiket önmaguk pillanatnyi jó vagy balsorsán túl érdekel e sok vihart megélt kis ország múltja, jövője.
Múltunkról vitatkozunk, jövőnkről töprengünk.
Soha, senki, komolyan s megfontoltan gondolkodó magyar nem állította, hogy Deák Ferenc, a haza bölcse, aki tető alá hozta Bécs és Pest-Buda között a kiegyezést, becstelen ember lett volna. Görgeyt nevezték árulónak, Deákot soha. Előnye a kiegyezésből nem származott, magas méltóságra nem pályázott, a neki felkínált miniszterelnöki bársonyszéket Andrássy Gyulának engedte át, s boldog sem volt; utolsó éveinek visszahúzódott csendben elpergetett napjai koszorúkkal ékesített magányos pályavégről vallanak. Kossuth Turinban volt magányos, Deák Pesten hódolói körében. Ha kiegyezett, nem magának egyezett ki. S ha voltak követői, hívei, talpnyalói között számosan, akiknek hivatalnokkarrierjét, méltóságban magasra emelkedését a kiegyezés tette lehetővé, s ha nem kevés a száma azoknak, akik 1867 után a megélénkülő gazdasági életben bankókkal tömködték vastagra zsebeiket, s ha sokan szónokoltak a nemzet felemelkedéséről, miközben csak a maguk emelkedésére, könnyen-boldogulására figyeltek – Deák Ferenc e korlovagok közé nem tartozott.
Kossuth Lajos – amikor turini magányában Deák haláláról értesül – tisztelettel s megrendülten emlékezik hajdani barátjára. Siratja közös ügyük vesztét, 1848 együtt vállalt eszméjének bukásán keserül. És fejet hajt az ember előtt, aki másként látta megmenthetőnek a hazát, mint ő, de megmenteni akarta, s nem eladni, mint a kiegyezést szorgalmazók közül annyian.
Szenteltvíz a történelemben a jó szándék.
1849. augusztus 13-án Magyarország fölött megállt az idő. Görgey letette a fegyvert. A legjobbak szívében golyó, nyakán kötél. A maradék számkivetésben külföldön vagy idehaza. A reformkor Széchenyi kimondta fényes jelszava „Sokan azt gondolják: Magyarország – volt; – én azt szeretem hinni: lesz!” – messzi álom. Nem a jövőért, de a jelenért harcolni sincs lehetőség. Nem lenni, csupán életben maradni a tét. Kossuth a számkivetettségben – távol az itthon élő emberek mindennapi gondjaitól – a jelen reményeit végleg elveszítettnek látja, s hiszi: akkor marad életben népe, hazája, ha nem felejti, hogy életben maradni csak úgy érdemes, ha jövőjét egy tál lencséért nem adja el. Deák – testközelből tapasztalva maga körül nemzete, hazája hétköznapivá szürkülő sorvadását – legfőképpen azt akarja: maradjon életben hazája, népe, jogszerű alapon biztosítsa magának a mindennapi élethez való jogát, s így teremtsen lehetőséget gondolkodni s cselekedni eljövendő életének megharcolására.
Kossuth, amit Görgey eladott: jogunkat az önrendelkezésre, hogy magunk dönthessünk magunk sorsáról, akarja visszaszerezni. A jövő érdekében tiltakozik az egyezkedés ellen, mert abban Görgey lépésének betetőzését látja; olyan lépésnek ítéli a kiegyezést, amely visszafordíthatatlan irányba lendíti a magyar történelem szekerét. A kiegyezés: a nép – politikusok aláírásával hitelesített – lemondása az önrendelkezésről; tudomásulvétele annak, hogy nem maga dönt jelenről, jövőről – sorsáról.
Deák azt mondja a kiegyezésről: „Tudjuk, hogy annak hiányai vannak; de célszerűbbet, amely helyzetünkben gyakorlatilag is kivihető lett volna, készíteni nem tudtunk.” Gondolkodásában a hangsúly a helyzetünk szóra esik. Kossuth arról gondolkodik, aminek lenni kellene. Deák azt mérlegeli, ami van. Kossuth lemondana a jelen korlátozott lehetőségeiről a korláttalan jövő lehetőségének megteremtése, kivívása érdekében. Deák a korlátozott jelen tudomásulvételében, biztosításában látja a kulcsot a lehetséges jövő megszerzéséhez.
Száz éve vitatkozunk: kinek volt igaza?
S ha egyiknek sem? S ha mindkettőnek?
Deák Ferenc hazánk legnagyobb tudású s legtehetségesebb jogásza volt. Jogi műveltsége páratlan, logikája kikezdhetetlen, szónoki talentuma lebilincselő. 1867-ben az 1723-ban keletkezett pragmatica sanctio alapján könyörtelen logikával bizonyítja, hogy tapodtat sem szabad elmozdulnunk évszázados jogalapunktól. Hogy megmaradásunk egyetlen biztosítéka a pragmatica sanctio elveinek mindkét fél részére nézve kötelező betartása. S mert mindenre van megfelelő paragrafus, majd a szerződések biztosítják, hogy a közös hadügy, külügy, pénzügy ellenére nemzeti önállóságunk csorbát ne szenvedjen.
Helyzetünkben gyakorlatilag ez kivihető.
Kossuth Törökország után Angliába ment, áthajózott Amerikába, s most Párizsból figyelte az itthoni eseményeket. Már rég lemondott új forradalmat kirobbantani óhajtó álmairól; a Makk József szervezte erdélyi rebellis összeesküvést 1854-ben leleplezték, vezetőit kivégezték, a Klapka Légió 1866-os fegyveres betörése kudarcba fulladt: az idők nem alkalmasak forradalmas változásokra. 1867-ben Kossuth számol ezzel, közeli megoldásban nem bízik, politikai fordulatban, nagyhatalmak támogatta átalakulásban nem reménykedik. Figyelmezteti Deákot a kiegyezés veszélyeire, a jövő elvesztegetésére, a nemzeti önállóság feladásának végzetes következményeire; de gyakorlati megoldást, lehetséges, célszerű cselekedeteket nem javasol, gyakorlatilag kivihető politikus lépést nem említ. Nem tud. Nincs. Nincs más, mint a kiegyezés. S az nem kiút.
1849. augusztus 13-án Világosnál letettük a fegyvert. Igaz ügyért, hazánkért, függetlenségünkért harcoltunk, s nem volt erőnk, bátorságunk meghalni igazunkért. Vae victis: a győztesek diktálták a feltételeket. Tudta ezt Kossuth, tudta ezt Deák. Deák kiegyezett, hogy a jelen megmentésével időt nyerjen a jövőnek. Kossuth ellenezte a kiegyezést, mert a megcsonkított jelen – hitte – felfalja a jövőt.
Állnak a szobrok. Deák Ferenc a haza bölcse, józan, megfontolt politikus, aki megmentette azt, ami még menthető volt maradék szabadságunkból, függetlenségünkből. Kossuth Lajos a tiltakozás, ellenállás mártírja, aki függetlenségünket védte, s nem alkudozott, nem egyezkedett a szabadságharcunkat vérbe fojtó Ferenc Józseffel.
Állítsuk egymással szembe a szobrokat, nézzenek farkasszemet.
Figyeljük, ahogy megtörik szemükben a fény.