A Szenci Molnár Albert által leírt bibliafordító „istenes vén ember” e válogatásban új arcát mutatja meg nekünk. Egyetlen ismeretlen írás sincs a közöltek között, mégis így, egymás mellé téve és együtt olvasva a művek és a dokumentumok valami újat világítanak meg: sokkal jelentősebbnek mutatják Károlyit és munkásságát, mint azt eddig bárki is gondolta.
Életműve szervesen kapcsolódik a magyarországi reformáció történetéhez, a helvét irányú (későbbi református) egyház megalakulásához s az ország egy vidéke, az úgynevezett Tiszáninnen 16. századi művelődéstörténetéhez. Életrajza, már amennyit ismerünk belőle, kezdetben eléggé szokványos. Nagykárolyban született mezővárosi polgárcsaládból valamikor 1530 táján, eredeti neve Radicsics Gáspár volt. Később szülőhelyéről Caroli-nak, Carolius-nak írta magát, e név korabeli kiejtése Károlyi volt, ezért használom én is ezt a névalakot, nem pedig a bibliakiadások címlapján rögződött „Károli”-t. Feltehetőleg otthon, a város iskolájában kezdte tanulását, majd tehetsége bizonyítékaként 1549-ben Brassóban tűnt fel, beiratkozván az ottani híres iskola magasabb tagozatára. Ezután hét évvel, 1556. március 11-én már a wittenbergi egyetem anyakönyvébe írták be a nevét. Luther s annak humanista műveltségű társa, Melanchton egyetemén ekkortájt ugrásszerűen megnövekedett a magyar nemzetiségű hallgatók száma, annyira, hogy éppen az előző évben, 1555-ben alapították meg társaságukat, a magyar bursát vagy más néven coetust. S noha ekkor még szervezetileg nem vált el egymástól Magyarországon a lutheri és helvét irányú egyház, érdekes módon a bursa első öt évében éppen a svájci teológusok nyomdokain haladó egyház későbbi vezető személyiségei gyűltek Wittenbergben össze. Thúri Farkas Pál, Ceglédi Ferenc, Hevesi Mihály, Szegedi Gergely, Melius Péter, Szikszai Fabricius Balázs és Károlyi Gáspár – ők lettek az az első nemzedék, mely nem kis küzdelmek árán megszervezte, és a rajta is túllépő szentháromságtagadók, antitrinitáriusok térhódítása ellenében is megvédte a későbbi református egyházat a Tiszántúlon és a Tiszáninnen az 1560-as években. Közülük hárman értek meg igen magas kort – Ceglédi, Hevesi és Károlyi –, de csak Károlyinak sikerült az, hogy beteljesítve az egész magyarországi reformáció művét, kiadhassa a teljes magyar Bibliát.
Nem tudni, meddig volt Wittenbergben, de az ott eltöltött idő döntő hatással volt pályájára. 1558–1559 körül megindult itthon az a folyamat, amely az addig nagyjából egységes protestáns egyházat kettéhasította. Azt biztosan állíthatjuk, hogy nem volt ott a kezdeményezők között. 1562-ben írt műve, a Két Könyv (az egyetlen önálló munka, melyet tőle ismerünk) még kizárólag a lutheri és melanchtoni világnézetet tükrözi, semmi jele annak, hogy szerzője a helvét irányzat hívévé vált volna.
Wittenberg 1556-ban
Az életrajz tényeinek felsorolásában elérkeztem a válogatás első nagy részéhez, melyről az érthetőség kedvéért kicsit hosszabban is szólnom kell. A második rész a hatvanas évek küzdelmeiről tudósít, a harmadik pedig az 1580-as évekről – ezek az esztendők voltak Károlyi Gáspár életének igazán aktív időszakai.
A Két Könyv a reformáció és ezen belül a magyar reformáció történelemszemléletének első prózai összefoglalása, s mint ilyen nem jelentéktelen helyet foglal el a magyar irodalom- és eszmetörténetben. Műfaja mégsem értekezés (a második könyv hajlik csak arrafelé), inkább a prédikációhoz hasonlít, s elsődleges célja, hogy az olvasót megtérésre, bűnbánatra buzdítsa. Az első könyv végén az imádságok még jobban aláhúzzák ezt a formai hasonlóságot, amely egyébként a kor hazai tudati állapotára is rámutat: a történelem és a történelemszemlélet még mindig a „teológia szolgálólánya”.
A könyv eszmei hátterét, forrásait keresve igen messzire vissza lehet menni, nagy vonalakban mindaz, amit Károlyi leír, a keresztyén gondolatrendszerben kezdettől fogva megvolt, s valahányszor az egyház válságba került, az általa érintett kérdések jöttek különösen elő, lett légyen szó az újra meg újra felbukkanó eretnekségekről, az egyházon belüli reformmozgalmakról vagy pedig a reformációról. E főmotívumok: a kiválasztottság-tudat, a bűnbeesés-tan, a szociális lelkiismeret és a chiliazmus. A kiválasztottság-tudat jelentkezési formája Károlyinál a zsidó és a magyar nép történelmének párhuzamba állítását jelenti, ugyanakkor hitet a saját és prédikátortársai kiválasztottságában, miként az ószövetségi próféták is kiválasztottak voltak. A bűnbeesés-tan a történelem alávetettségét jelenti Isten akaratának. Nem „történetből” (azaz véletlenül), az események ok-okozati összefüggéseiből következik Magyarország romlása: hanem mert vétkeztünk, az Isten így büntet meg minket. A szociális lelkiismeret a társadalom kiáltó igazságtalanságainak felismerése és kimondása ebben az esetben; a 16. század közepének Magyarországa ugyancsak bővelkedett az ilyesfajta jelenségekben, bőséges anyagot szolgáltatva a reformátoroknak. Ők persze korántsem voltak forradalmárok, csak a feudalizmus megjobbításáért és törvényeinek betartásáért emelték fel szavukat, maga Károlyi is igen erőteljesen elhatárolta magát e téren minden radikálisabb nézettől. A chiliazmus a világvége és az utolsó ítélet közelségének tana, Károlyi az egész második könyvet ennek szentelte.
Ezen igen messzire vivő alapgondolatok mellett a Két Könyv közvetlen forrását is ismerjük: ez Melanchton. Kis eltéréssel tőle származnak az évszámítások a második könyvben, s az antik példákat is az általa átdolgozott Carion-krónikából vette át Károlyi. Melanchton éppen 1556-ban kezdte meg a világtörténelmi előadások tartását a wittenbergi egyetemen, így a szerző személyesen is hallhatta mindazt, amit magyar viszonyokra vonatkoztatva később leírt. Az apokrif Illés-jóslat a világ hatezer esztendős fennállásáról, illetve a négy világbirodalom elmélete, melyeket Károlyi a második könyvben fejt ki, szintén Melanchton közvetítésével jutottak el a magyar reformátorokhoz. Egy dologban azonban jelentősen különbözik a Két Könyv az összes hasonló szellemű műtől: nyoma sincs benne a korban teljesen általános Mátyás-kultusznak, összes eddigi királyunkat bálványimádónak és nem istenfélőnek nevezi, a többi reformátorunkkal ellentétben nála a teológiai szempont fölébe kerekedik a nemesi nacionalizmus hatásának.
Ez utóbbi vonás ellenére a Két Könyv tipikus alkotása a kornak, a magyar reformációnak. Azért írta meg Károlyi, mert választ keresett a történelem által feltett kérdésre, Magyarország romlásának okára, mely romlás a kortársak számára szinte felfoghatatlan és feldolgozhatatlan volt. A választ a maga módján megtalálta, s műve nem jelentéktelen szerepet játszott a protestáns közgondolkozás kialakításában, maradandó értékeket teremtve egyúttal az egész magyar eszmetörténet számára is.
Irodalmi szempontból ugyancsak figyelemre méltó a Két Könyv, elsősorban azért, mert szövegének többségét bibliai idézetek alkotják. A legszebb helyeken ezek az idézetek, melyek sokkal magyarosabbak és kötetlenebbek, mint majd a vizsolyi Biblia szövege lesz, egybeolvadnak a Károlyi által fogalmazott mondatokkal, mintegy megemelve azok stílusát. Valóságos bibliafordítási előgyakorlat az egész könyv, előrevetíti a majd huszonöt év múlva elkészülő nagy munkát.
A Két Könyv írása idején Károlyi Gáspár valahol a Tiszántúl északi részén tartózkodott (talán a szülővárosa környékén), így szorult 1562-ben Szatmár várába, melyet váratlanul megtámadott a török és János Zsigmond. Az előszóban hálával emlékszik vissza Dobó Domokosra, a vár védelmének egyik vezetőjére, amiért őt pártfogolta és ellátta az ostrom alatt is. Dobó Domokos István öccse volt, általa került aztán az 1563-as év folyamán Károlyi Göncre. Az ekkortájt Abaúj vármegye Kassa után legnagyobb helységének számító virágzó mezőváros birtokosa ugyanis Dobó István volt.
A gönci prédikátorság elnyerésével Károlyi forrongó események középpontjába került, hogy aztán azok főszereplője legyen. Első fennmaradt gönci dokumentumunk róla, a kassai tanácshoz írott levele, még semmi jelét nem mutatja a későbbi ellentéteknek, a tanács, amely több Wittenbergben tanuló diákot támogatott az 1560-as évek elején (például a válogatásban is szereplő Szikszai Gergelyt), a fennmaradt iratok szerint Szamosfalvi Andrást és Károlyi Miklóst is pártfogolta. Az ellentétek fő oka az volt, hogy Borsod, Abaúj, Zemplén és Ung vármegye magyar prédikátorai egyre inkább a svájci reformáció felé orientálódtak, míg a túlnyomórészt németekből álló kassai városi tanács, valamint néhány nagybirtokos, főként Perényi Gábor és Alaghy János, megmaradtak a lutheri iránynál. Az első jelentősebb lépés e vidéken az 1562-es tarcali zsinat volt. Ezen Thúri Farkas Pál, Kopácsi István sárospataki prédikátor és Szikszai Fabricius Balázs vezetésével Théodore de Bèze genfi reformátor hitvallását fogadták el. Károlyi valamikor 1564 első felében csatlakozott mozgalmukhoz, tekintélye már ekkor sem volt csekély, ezért vehetett részt Thúri Farkas Pál oldalán 1564 augusztusában a tőketerebesi hitvitán, melyet Perényi Gábor hívatott össze. Azon az 1564-es újabb tarcali zsinaton már biztosan ott volt, melyen ismét aláírták Bèze hitvallását. Tovább növekedett a rangja és súlya, amikor Perényi Gábor távozni kényszerítette birtokairól Thúri Farkas Pált és Kopácsi Istvánt, s Szikszai Fabricius Balázs is egy időre Kolozsvárra távozott a sárospataki iskolából. Az 1564 és 1566 között kikristályosodó egyházi szervezetben az e vidéken egyenrangú és nem püspöknek alárendelt seniorok+ (esperesek) közül ő mint kassavölgyi senior+ lett a legnagyobb tekintélyű a már hajlottabb korú Mohi Ferenccel, a borsodi seniorral+ és szikszói prédikátorral együtt. Ezzel magyarázható, hogy a tiszáninneni esperességek első nagyobb, törvényalkotó zsinatát éppen Göncön tartották 1566 januárjában. Itt amellett, hogy újra aláírták Bèze hitvallását, s egyházi törvényeket, rendtartást alkottak az esperességek papjai és tanítói számára, fel kellett venniük a küzdelmet a reformáció legújabb hajtásával, az antitrinitarizmussal s annak itteni fő képviselőjével, Egri Lukáccsal. A teológiai szópárbaj, mely Egri és Károlyi között zajlott, itt még eldöntetlen maradt, de a tiszántúliak és az erdélyiek (Melius Péter és Dávid Ferenc) között zajló küzdelem hevessége a gyenge pozícióban lévő Egri Lukács számára nem sok jót ígért. 1567 novemberében ki is tűzték Szikszóra azt a zsinatot, amelyen a tiszántúliak, vagyis Melius Péter superintendenssége+, s a tiszáninneni senioratusok közösen elítélték volna Egrit. A zsinat biztonságos megtartása érdekében Károlyi, Mohi Ferenc s a Kolozsvárról visszatért Szikszai Fabricius Balázs egy levelet küldtek Schwendi Lázár felső-magyarországi főkapitányhoz (a levelet megtalálhatja az olvasó e kötetben is), a válasz azonban nemleges volt. Schwendi nagyon diplomatikusan, de egy katona módján intézte el a kérdést: paranccsal hívott össze ő maga egy közös lutheránus-helvét zsinatot a kassai elsőpap elnöklete alatt, ezen részt vett Károlyi és több más tiszáninneni prédikátor, cáfolták és elvetették Egri tanait, akit már korábban megfosztottak szabadságától, majd Schwendi életfogytiglani börtönbe vetette őt.
Közvetlenül a kassai zsinat után, 1568. május 1-én Göncön kelt az a levél, melyet három senior+: Károlyi, Hevesi Mihály és Szikszai Gergely írt alá, s melynek címzettje Théodore de Bèze, Kálvin utódja. A Károlyi keze írásában fennmaradt levél jelképes jelentőségű: legfőbb mondandója a svájciakhoz való tartozás megerősítése, Bèze hitvallásának, valamint a II. Helvét Hitvallásnak az elfogadása.
Amint megszűnt a veszély otthon, Károlyi a tiszántúliak segítségére sietett. Ennek legnyilvánvalóbb jele az 1569-es nagyváradi hitvitán való részvétele volt, melyet az ellenfél jegyzőkönyve, úgy hiszem, eléggé hitelesen megörökített. Élete első, egyházszervező és hitvitázó korszakának csúcspontjára érkezett, amikor Nagyváradon mint Habsburg-alattvaló viszonylag szabadon vitázhatott János Zsigmond választott magyar királlyal és erdélyi fejedelemmel, valamint tanácsadójával, Bekes Gáspárral.
Ha csak ennyit tett volna Károlyi Gáspár, mint amennyit eddig felsoroltam, akkor is beírta volna a nevét a magyar irodalom- és művelődéstörténetbe. Az 1570-es évek viszonylag békés, eseménytelen csendjében azonban megszületett a nagy munka terve, mely – ne feledjük – a reformáció alapvető céljai közé tartozott, s melyet a próbálkozások ellenére mindeddig nem sikerült megvalósítani: ez a teljes magyar Biblia. Károlyi mint gönci elsőpap és kassavölgyi senior+ élte a papok és a polgárok mindennapi életét, s miközben volt ereje szőlőjével és borának eladásával is törődni, megszervezte a bibliafordítók közösségét, azokét, akik a rájuk kiosztott részekből megcsinálták a maguk fordítását. A munka védnökei és támogatói a jelek szerint Mágocsy Gáspár és András, környékbeli nagybirtokosok voltak; amikor a munkálatok a végső szakaszhoz közeledtek, Károlyi talán éppen ezért ment át több mint húsz év után, 1584-ben Göncről Tállyára, Mágocsyék mezővárosába.
Ettől a pillanattól kezdve váratlanul újra meglódultak az események. Egy tarcali diák megölése kapcsán Károlyi közvetlen összeütközésbe került a Habsburghatalommal. Az esetnek csak a hivatalos verzióját, a szepesi kamara jelentését ismerjük, azt azonban biztosan állíthatjuk, hogy egy mezőváros teljes kiátkozásának igen alapos oka kellett hogy legyen, s nem biztos, hogy ezt az okot az általam is közölt jelentés megadja. Az egyházi törvény, az 1566-os gönci zsinat cikkei ezt a fegyelmezési formát megengedték, s ez esetben a világi törvény még nem tudott felülkerekedni az egyházin: Ernő főherceg hiába parancsolta meg Mágocsy Gáspárnak Károlyi megbüntetését, annak nyilvánvalóan semmi kára nem származott az ügyből.
1586 végén, 1587 elején meghalt a két pártfogó, Mágocsy Gáspár és András; birtokaik új ura, Rákóczi Zsigmond is felkarolta azonban a bibliafordítás ügyét. Ez idő tájt Károlyi visszament Tállyáról Göncre, de még Tállyán elkezdődtek azok a befejező munkálatok, melyeknek időtartamát a Biblia előszava három évben jelöli meg. Thúri Mátyás, Thúri Farkas Pál öccse, és egy ismeretlen társa Bártfára indultak tárgyalni Guttgesel Dávid nyomdásszal, de nem tudtak megállapodni. Talán több hasonló tárgyalás után született meg a megoldás: Mantskovit Bálint nyomdászt Vizsolyba költöztették, ahol Rákóczi Zsigmond egy házat (talán a Mágocsyak üresen álló udvarházát) bocsátott a rendelkezésükre. Eközben olvasható, szép írással lemásolták egyenként az egyes bibliai részek fordításait, ezeket kijavították, egységesítették, majd Károlyi Gáspár kezébe kerültek. Ő kiegészítette, kijavította a szöveget, pótolta az egyébként is általa írt marginális jegyzeteket, majd leírta a számára kihagyott helyre az egyes fejezetek tartalmi kivonatát, „summáját”+. Ahogy elkészült egy-egy könyv, máris ment át Vizsolyba, a nyomdába, mely 1588 végén már működött.
Alighogy megkezdődött a kinyomtatás 1589 februárjában, Károlyi közvetett úton újra kellemetlen kapcsolatba került az itteni viszonyokban, úgy látszik, nem eléggé járatos Ernő főherceggel. A nyomda ugyanis 1588 végén – nyilván, hogy pénzt szerezzen – kinyomtatott egy „régi”, a naptárreformot nem tükröző kalendáriumot, mely tett ekkor már törvénybe ütközött. Ernő főherceg parancsa a nyomda elkobzására azonban csak Rákóczi Zsigmond diplomatikus válaszát váltotta ki.
Ha az elején a Károlyi Gáspár-kép változásáról beszéltem, úgy most fel kell ismét idéznem a három tevékenységi kört, melyben jelentőset alkotott. Elsőként, mint gondolkodó, először foglalta össze prózában a magyar reformátori világképet, bejutva így a magyar gondolkodástörténet nagyjai közé. Másodjára, mint egyházszervezőnek és egyházi vezetőnek jelentős szerepe volt abban, hogy a Tisza jobb partján megerősödött a helvét irányú egyház, hosszú ideig meghatározva a vidék művelődési arculatát s ezáltal az egész ország történelmét is. Harmadjára, mint bibliafordító, noha az egyedül-fordítás hamis nimbusza szétfoszlott, mégis ő alkotta meg a vizsolyi Bibliát; a magyar Bibliát, mely évszázadok alatt szinte teljesen átformálódva is az ő nevét viseli. E három tevékenységi kör szervesen összetartozik és egybekapcsolódik. Károlyi a maga pályáján, ami elérhető volt, elérte, ami megtehető volt, megtette – olyan teljesség ez, amelyet kevesen érnek el. Ez az, amivel föléemelkedett tehetségesebb kortársainak is.
Szabó András
