3. Az ezredévi kiállítás

Az 1896. évben Magyarországon szakadatlan láncolatban folytak az ünnepségek, díszfelvonulások, avatások, megnyitások és kongresszusok. Az ünnepi kórusban a hazafias lelkesedés vitte a főszólamot, amelyet csak itt-ott zavart meg néhány nemzetiségi nyilatkozat. A lelkesedés nagyszerű teljesítményre sarkallt, lelkesedők pedig nagyon sokan voltak. A sok látványosság között a legjelentősebb az ezredévi kiállítás volt.

 

A kiállítás előkészítése

Az a hatalmas nemzeti felbuzdulás, mely a magyar állam fennállásának ezredik évét világraszóló nemzeti ünnepléssé akarta avatni, ennek az ünneplésnek csúcspontjául az országos kiállítást szemelte ki.

A nemzet e nagy népek történetében is ritka lélekemelő alkalomból vissza akart tekinteni múltjára, és látni akarta jelenének hű képét, hogy gyönyörködjék benne, és erőt merítsen a jövőre. Felhalmozni országa szívében a dicsőséges múlt fennmaradt tanújeleit, honfenntartó fegyvereit és harci lobogóit, melyekkel évszázadokon át védte a nyugati kultúrát Kelet hatalma, a biztos megsemmisülés ellen; és felhalmozni a jelen békés munkájának eredményét, hogy meggyőzzön mindenkit arról, hogy megértette az idők szavát, és kész is, képes is hivatását a kultúrnemzetek körében betölteni.

(Bálint Zoltán)*

 

Ezt a célt a kiállítás rendezői el is érték.

 

A kiállítás megnyitása

Szelíd májusi időjárással, az éjjeli eső által szépen felöntözött utakon és tereken zajlott le a kiállítás megnyitása ma a fő- és székvárosban. Pompa és fény dolgában a legnagyszerűbb ünnepélyesség, amire az élő nemzedék emlékezik.

A nemzeti millennium e nagy, megnyitó cselekménye méltó volt az ünnep jelentőségéhez, és szép kezdete a hosszas ünneplésnek. Külső lezajlásáról, amit bátran szédítőnek nevezhetünk, alább következő tudósításaink számolnak be részletesen. Belső értelme és politikai súlya pedig arányban állott külső méreteivel.

A király, királyné az udvar és a külhatalmak diplomáciai képviselőinek jelenléte adta meg annak elsősorban az állami, mondhatnók, a hatalmi fontosságot. Magyarország államiságának és a magyar nemzet tekintélyének súlya külső ünnepélyességekkel a világ szemei előtt ilyen világosan és impozáns módon a koronázás óta még föltüntetve nem volt, hála királyunk lovagias szívének, királynénk rokonszenvének, de a magyar kormánynak is, mely így ez országnak megszerzette.

A másik a nemzet részvétele, mely a mai ünnep alatt eddig nem látott fénnyel és erővel nyilatkozott meg. Az ország színe-java vonult el ma szemeink előtt, órákig tartó gyönyörű menetben. Ami nagy, előkelő, gazdag és hatalmas van az országban, az mind eljött e nagy alkalomra, hogy tanúságot tegyen a magyar hazaszeretet nagyságáról.

De maga a tömeg is imponált. Számerejét százezrekkel kell számítani, magatartása pedig öntudatos volt és lelkes. A hazafias ünnep varázsa megragadta a legszerényebb ember szívét is, és a királyi pár, a magyarok százezreinek dörgő éljenzése közt vonulva, bizonyára olyasmit érzett, amit uralkodók is csak ritkán érezhetnek.

(Pesti Hírlap)*

 

A Lánchídon

A főváros legfestőibb pontja, a Lánchíd és a Duna-part ma elragadó képet nyújtott. A szőke Duna széltől fölvert hullámain egész raja volt a hajóknak, melyeknek árbocköteleire nemzeti- és a legtarkább színű zászlók voltak aggatva, az árbocokon pedig hatalmas zászló lengett. A Lánchíd maga is pazarul föl van díszítve. Az oszlopokon óriási zászlók lengedeznek mindkét oldalt. A villamos lámpák ívei vörös kárpitokkal, zöld girlandokkal van díszítve. Úgy a budai, mint a pesti hídfőnél már reggel 9 órakor óriási embersokaság sereglett össze. A Lánchíd körül a rend fönntartásával megbízott Potoczky rendőrfogalmazó egynegyed 11 órakor már beszüntette a híd gyalogjárón a közlekedést, miután előbb már a kocsiforgalom megszűnt. Délelőtt háromnegyed 11 órakor haladott keresztül a király hintója a Lánchídon. Úgy a budai, valamint a pesti oldalon a királyi párt ezer és ezer ember éljenezte.

 

Az Andrássy úton

Az Andrássy út a nagy naphoz méltó díszt öltött. Alig volt ház, melynek homlokzata tele ne lett volna szőnyegekkel, zászlókkal, szövetgirlandokkal. A hatalmas út egyik legszebb része a legeleje volt, hol különösen a Saxlehner ház, a Foncière s a Harkányi paloták pompáztak remek ünnepi díszben. Volt sok palota, mely nemzetiszínű posztókkal ékesítette magát, de nagy hatást tettek azok a homlokzatdíszek, amelyek az erkélyen májszínű és sötétvörös, hatalmas mennyezeteket tüntettek föl. Ez aranyrojtos sátrak alatt gyönyörű hölgyek foglaltak helyet fényes csoportokban.

(Pesti Hírlap)*

 

Amerre a menet elvonult, az utcák mentén sorfalat képezett a közönség, és kitörő örömmel üdvözölte az uralkodópárt. A kiállítás bejáratánál díszmagyarba öltözött egyetemi polgárok tartották fenn a rendet.

Még nem volt 11 óra, mikor az udvar megérkezett, s őfelsége elfoglalta helyét a királynéval együtt a sátor előtt.

(Képes Családi Lapok)*

 

Az ezredéves kiállítás ünnepélyes megnyitásának programja 1896. május 2-án

Az ünnepélyre meghívottak a kiállítás területén a részükre kijelölt helyeken fél 11-ig gyűlnek össze. (A kijelölt területre csakis a II-ik főbejáraton át lehet jutni.)

Fél 11-kor ő császári és királyi fenségeik, a főherceg urak és főherceg asszonyok, valamint az idegen uralkodóházak esetleg jelenlevő tagjai közvetlen kíséretükkel a kiállítás terén felállított sátornál – rossz idő esetén az ünnepélyek csarnokában – megjelennek, és ott őfelségeik megérkeztére várnak.

Őfelségeik 11 órakor érkeznek meg, és az udvari sátorban – esetleg az ünnepélyek csarnokában – felállított tribünre mennek. Az urak teljes díszben jelennek meg, a rendek nagykeresztjeinek szalagjaival, a véderőhöz tartozók a szolgálati jelvénnyel.

Azok az urak, kik díszmagyarral nem rendelkeznek, és egyenruhát nem viselhetnek, frakkban, fehér nyakkendővel jelennek meg.

A hölgyek reggeli (látogató) öltözékben, kalappal jelennek meg.

Mikor mindannyian elhelyezkedtek, a kereskedelemügyi m. kir. miniszter mint a kiállítás országos bizottságának elnöke megteszi jelentését őfelségének, és a kiállítás megnyitására legmagasabb engedélyét kéri ki. Őfelsége erre a jelentésre válaszolni méltóztatik, és a kiállítást megnyitottnak jelenti ki.

Ebben a pillanatban a Gellérthegyen ágyúlövések dördülnek el, a dalárdák az ünnepi himnuszt éneklik, mire a kiállítás területén levő harangok megkondulnak.

Őfelsége ekkor a kereskedelemügyi m. kir miniszter vezetése alatt, kísérve az uralkodóház tagjai által, körútra indul a kiállítás területén.

Őfelségét az uralkodóház fenséges tagjainak kísérete, valamint a többi meghívottak követik.

A felséges asszony még ezen körmenet megkezdése előtt elhagyja a kiállítás területét.

A kiállítók már az ünnepi himnusz eléneklése alatt távoznak, és elfoglalják helyeiket a kiállítás előosztályaiban.

A körút megkezdődik. A királyi pavilonhoz érve, őfelsége, az uralkodóház fenséges tagjai, valamint a meghívott vendégek belépnek a pavilonba, majd folytatják a körutat. A közös hadsereg és a honvédség kiállításának megtekintése után őfelsége és az uralkodóház fenséges tagjai a készen álló udvari kocsikra szállnak, és ezzel a megnyitási ünnepély be van fejezve.

Rossz idő esetén őfelsége és az uralkodóház fenséges tagjai az ünnepélyek csarnokában lefolyt megnyitási ünnepély után kocsikra szállnak.

(A meghívó hátoldalán)*

 

Ott állt tehát a sátor előtt a nép – teljes díszben, a rendek nagykeresztjeinek szalagjaival, a véderőhöz tartozók a szolgálati jelvényekkel, díszmagyarban vagy frakkban, fehér nyakkendővel.

 

A megnyitás

A királyi sátor felé fordult az általános érdeklődés: az a gyönyörű építkezés valóban festői szép látványt nyújtott. A hatalmas sátor nyolcoszlopos, egész hosszában nehéz bársonnyal bevonva, a bársonyt arannyal hímzett, fehér brokátfüggönyök takarták, legfelül pedig Szent István koronája emelkedett. A sátor 18 000 frt-ba került a bútorzat költségén kívül; a bútorzat vörös selyemszékekből a főhercegnők számára és két nehéz brokát karosszékből a felséges királyi pár számára. Ezt az egész berendezést Lengyel Lőrinc szegedi bútorgyáros készítette, mégpedig kitűnő ízléssel.

A felséges királyi pár fellépett az emelvényre, és annak a főkapu felé néző részén, az odakészített két karosszék előtt megállott. A királyi pár megett állott Stefánia főhercegnő, kinek viruló szépségét csak még jobban emelte előnyös toalettje (fehér faille ruha Valenciennes csipkékkel, rózsaszín kalap), azután Gizella, Mária Valéria és Izabella főhercegnők, Blanka főhercegnő, Karolina Mária Immakuláta, Mária Jozefa, Mária Terézia, Károly István főherceg neje, Mária Immakuláta, Erzsébet, Mária Annunciáta főhercegnők stb.

A főhercegnők körül félkörben állottak a főhercegek Lipót bajor herceg tüzérezredesi egyenruhában, Ottó huszárezredesi egyenruhában, Jenő, Károly Lajos Viktor, Károly István, Ferenc Salvator stb. főhercegek. Ferdinánd. toscanai nagyherceg, Ernő herceg, Fülöp koburgi herceg.

Előlépett Dániel* keresk. miniszter, megkezdődött a tulajdonképpeni megnyitási ünnepély. Kár, hogy ennek elején két incidens zavarta meg a pillanat ünnepélyességét. Az egyik az volt, hogy néhány horvát ultrahazafi, mindannyiszor bevárva, míg elcsendesült a harsány éljenzés, amely a miniszteri beszéd egyes passzusait követte, külön szívlélekkel tüntetett, amelyek aztán újabb meg újabb éljenzéseket provokáltak; a másik pedig az volt, hogy az éljenzést az Iparcsarnoknál fölállított énekkar oda magyarázta, hogy a miniszter már befejezte a beszédét, és tele torokból rákezdett a himnuszra, úgy, hogy szinte túlharsogták a miniszter befejező szavait.

(Pesti Hírlap)*

 

Erről az „incidensről” egyébként jóformán az egész sajtó beszámolt:

Az éljenzések miatt egy kis zavar is történt. Ugyanis a diadal oly hangos volt, és oly messze elhallatszó, hogy a meglehetős távolságban elhelyezett énekkar azt hívén, hogy vége a beszédnek, rázendített a Himnuszra, midőn a miniszter még beszélt. Az ének kezdete volt a jel a zenekarnak és a harangoknak, és így történt, hogy midőn a miniszter újabb harsogó éljenzés közt befejezte beszédét, és az egész közönség lélegzet-visszafojtva várta a királyi választ, harangzúgás közt csendült meg őfelsége ajkáról a szó.

(Fővárosi Lapok)*

 

Gárdonyi Géza a megnyitásról

Gárdonyi Géza ezen a napon a következőket írta naplójába:

 

1896. május 2.

Első napja a nyári ruhának és a cserebogárnak.

A millenniumi kiállítás megnyitása.

Én bizony nem húztam frakkot. Utálattal néztem végig, a német família mint fogadja „Magyarországom” hódolatát. A király – kopasz saskeselyű – vörös kucsmában és fehér ködmenben. A királyné feketében. Árpád ivadékai részint téli prémes magyarban, részint nyáriban. Keverve cilinder és frakk. Főképpen a kereskedők voltak díszmagyarban, meg a grófok, mágnások.

A király beszédétől meg a Gotterhaltétól az ezredik ünnepen rosszul lettem. Ebéd után betegen feküdtem le.

 

Este Bánffy miniszterelnöknél tett látogatást:

 

Arról beszélgettünk, hogy a király ezekben a napokban hogy megalázza a nemzetet.

Bánffynak hirtelen eláll a szava. Könnybe lábadnak a szemei.

Velem is ugyanaz történik. És a zsebkendőmet a szememről elvéve felkiáltok:

– Gazember osztrák!

Magamban gondolom, nem bánom, ha felakasztanak is, kimondom.

Csak annyit láttam, hogy Bánffy már áll, kinéz az ablakon, mintha megjegyzésemet nem is hallaná.

Meghajoltam és távoztam.

(Gárdonyi József: Az élő Gárdonyi*)

 

Ferenc József sétái

Fél tizenkettő után öt perccel kezdte meg a király körútját és háromnegyed kettő után öt perccel szállt a kiállítás főkapuja előtt álló hintóba. Két és egynegyed óráig járt föl és alá a kiállítás területén, kísérete már egészen kifáradt, csak a király maradt mindvégig eleven, jókedvű, minden iránt érdeklődő. Bejárta a kiállítás főbb részeit, és mindenütt élénk érdeklődéssel szemlélte az egyes kiállított tárgyakat.

Ezen az egész körútján a közönség sorfalai közt haladt a király és fényes kísérete; a rend főleg eleinte szinte mintaszerű volt. Csak később törte át néhol a közönség a sorfalat, és beleelegyedett a fényes menetbe – de ez sem rontott semmit. A rend mindenütt példás volt, ami nemcsak a közönségnek, de a rendőrségnek, főleg Rudnay főkapitánynak szolgál dicséretére; a főkapitány minden pavilon előtt személyesen, igazán úri szeretetreméltósággal és tapintattal segédkezett közegeinek a rend fönntartásában.

(Pesti Hírlap)*

 

A csarnokban oly nagy volt a közönség tolongása, hogy a kir. hercegek és hercegnők alig tudtak előrejutni. A király ezt észre is vette, és odaszólt Bánffy bárónak:

– Nem lehetne valahogy rendet csinálni?

Bánffy Dezső báró kereste a főkapitányt, hogy annak megadja a kellő utasításokat, de már nem lehetett a nagy emberáradatnak gátat vetni, és így a király és kísérete tovább is a közönség sorai között vonult tovább a régi román udvarba, melyben a királyi termek vannak berendezve.

(Pesti Hírlap)

 

De később sem lehetett rendet tartani:

 

Rendőrség és rendetlenség

A király szombaton délelőtt, mint megírtuk, hosszabb körutat tett a kiállítás területén, mely alkalommal a közönség több helyen áttört a sorfalakon, és a királyi suite* közé keveredett; a király maga is észrevette ezt a rendetlenséget, és egy ízben oda is szólt Bánffynak: „Hát csakugyan nem lehet itt rendet tartani?”

A rendőrség közegei ugyan mindent elkövettek tőlük telhetőleg, hogy a közönséget visszaszorítsák, de törekvésük kudarcot vallott egynéhány frakkos, ceruzával és jegyzőkönyvvel fölfegyverzett úriember makacsságán, akik minden udvarias vagy erélyes fölszólítás dacára állandóan a király és kísérete felé tolakodtak, meglesve és kikémlelve őfelsége minden szavát, mozdulatát. Amit egyik-másik elkövetett, valósággal botrányos volt: a főhercegnők és udvarhölgyek uszályára hágtak, a diplomáciai kar tagjait ide-oda lökdösték, és többnyire közvetlenül a király mögött jártak – ha pedig a rendezők közül valaki emiatt megszólította őket, büszkén hivatkoztak hírlapírói hivatásukra és jellegükre, kötelességük teljesítésére stb. Kitűnt azonban, hogy ezek az urak egyáltalában nem hírlapírók (a hírlapíró különben is lehet buzgó, kíváncsi, néha tán kissé indiszkrét is, de sohasem tapintatlan), nem, ezek az urak hirdetési ügynökök voltak, akik csak azért furakodtak annyira a király kísérete közé, hogy meglessék és fölírják, kit szólít meg a király őfelsége, hogy azután megfelelő hirdetési és reklámajánlatokkal kínálhassák meg az illető kiállítókat. Hát bizony ezekkel szigorúbban is bánhatott volna a rendezőség, és ennyiben elejét vehette volna a rendetlenségnek.

(Képes Családi Lapok)*

 

Május 15-én harmadszor látogatta meg a király a kiállítást. Ferenc József felkereste többek közt a sokszorosítóipar pavilonját is. Itt lovag Falk Zsigmond fogadta a felséget, bemutatta neki Emich Gusztávot és Péchy Imrét, a csoport alelnökeit – Emich az Athenaeum díszes csoportját magyarázta el a királynak, aki igen elismerőleg nyilatkozott róla. […]

(Fővárosi Lapok)

 

A király látogatását Heltai Jenő is megénekelte:

 

A király a költészeti csarnokban

Hogy a király a nagy kapun belépett,
Doktor Falk Miksa mondott szép beszédet,
Örömrepesve jelentette ki,
Hogy ez a csarnok a költészeti.
 
„Szép, szép, nagyon szép –” mondta őfelsége,
„Hogy ennek is van pavillonja végre.
A versek ugye-bár gyártatnak itt?”
„Megkérdezünk” – így szólt Falk – „valakit.”
 
„Kik ülnek ott mogorván egy rakáson?”
– Ezek poéták felség, megbocsáson.
„S ki az, aki őket megihleti?”
– A múzsa fölség, mondta Falk neki.
 
Mi boldog volt a múzsa, óh mi boldog!
Reá a fölség nyájasan mosolygott
S azt kérdezi: „Régóta áll a gyár?
Külföldre is exportálnak-e már?”
 
A múzsa szólt: „Gyárunk már régen áll itt,
Külföldre is igen gyakorta szállít,
Elvünk a rend, a pontosság, szigor
S legjobb vevőnk Polignac Melchior.”
 
A fölség szólt: „Valóban nagy öröm!
Igaz, hogy a szonett divatba jön?”
A múzsa lelkesülten suttogott
„Tényleg beszélik, fölség, itt meg ott!”
 
A hirlapokban mindezt nem közölték,
Mivel a múzsa reklámra se költ még,
Hirdess, szegény lány, hogyha tönkre mész is,
A hirdetés a legdicsőbb poézis.

Incubus [= Heltai Jenő]

(A Hét)*

 

A sajtó kiállítása

A díszes közművelődési és sajtópavilon egy óriási földszinti termében lesz a magyar sajtó kiállítása. A terem 11 méter hosszú és 7 méter széles, s már a külső díszítése is mutatja, milyen célt szolgál. A dekoratív festéssel díszített falon illő keretbe a fővárosi lapok fejeit illesztik bele, mégpedig eredetiben, az ő papirosukon, a saját betűkkel nyomtatva. A kiállítás tárgyai lesznek elsősorban a magyar zsurnalisztika termékei, relikviái s a hírlapírás történeti fejlődését feltüntető emlékek. Neves újságírók képei és szobrai kerülnek ide, a régibb újságok első példányai, nagyérdekű kéziratok, aranytollak, emlékezetes írószerszámok stb. Kiállítják a magyarországi időszaki sajtó összes termékeit. Ami csak újság, folyóirat, szaklap Magyarországon megjelenik, mind itt lesz egy-egy példányban. Ugyancsak itt állítják ki az összes magyar lapok rövid monográfiáit, az ismert újságírók életrajzát, úgyhogy ezek a füzetkék egybekötve, a magyar hírlapirodalom teljes áttekinthető történetét adják. […]

(Ország-Világ)*

 

Lapunk más helyén bőséges tudósítást hozunk a király mai útjáról a kiállításon. Itt azt akarjuk kiemelni, hogy milyen pompás jókedvvel tette meg őfelsége mai körsétáját. Csakugyan szórta a tréfákat, úgyhogy környezetét valósággal elragadta. Így például a nyomdászati pavilonban észrevette a király az egymás fölé halmozott papírhengereket, melyekre az újságokat nyomják. Mindegyikre nagy betűkkel van ráírva az illető lap neve: Fővárosi Lapok, Pesti Hírlap, Alkotmány, a Magyar Hírlap, Magyarország stb., őfelsége megállott a hengerek előtt és mondá:

– Lám, ez a sok különböző párti lap milyen szépen megfér itt egymás mellett!

Majd mosolyogva tette hozzá:

– Különben csak addig férnek meg, míg nincs rájuk semmi nyomtatva!

(Fővárosi Lapok)*

 

A kiállítás látnivalóival sok oldalt lehetne megtölteni. De elég belőlük ennyi is:

 

Az ősmagyarok pavilonja

[…] A magyar-valkói templom másában vannak elhelyezve azok a tárgyak, amelyeket Zichy gróf* kaukázusi útjából hozott. Múlt vasárnap még nagy volt a rendetlenség, Wuttke festő jókora dézsa festéket kevergetett a rengeteg ecsettel, amelyet – indiszkréció nélkül megsúghatom – a kiállító gróf maga is „kezelt”, hogy hamarább készüljenek el.

Ma már tökéletes a rend, minden tárgy a maga helyén van, kivéve a hét életnagyságú felöltöztetett bábot, amelyeknek jelenleg csak fényes ruháit szemlélhetjük, a bábok magok most születnek.

Grófunk az egész, igen becses gyűjteményt a nemzeti múzeumnak ajándékozta.

(Pesti Hírlap)*

 

A horvát pavilon címere a kiállításon

Megírtuk január 22-i számunk egyik cikkelyében, hogy a millenniumi kiállítás területének hivatalos és magánépületein csak úgy ragyognak a hibásan festett, heraldikailag és történelmi tekintetben alaposan kifogásolható magyar címerek. Legfőbb kifogást tettünk a horvát pavilonra helyezett meghamisított címer ellen, amelynek felső mezőjébe a horvátok, hogy a három-egy királyságban a maguk elsőségét dokumentálják, Dalmátország címere helyett a második, tehát az alsóbb mezőből föltették a saját címerüket. E címerhamisítás ügyét Thaly Kálmán orsz. képviselő magánbeszélgetés közben szóba hozta Josipovich Imre* miniszternél, aki belátva a címer hibás voltát, intézkedett annak javított formában való kicserélése iránt. A horvát pavilonon most a közjognak és történelmi fejlődésnek megfelelő címer díszlik, vagyis a közepén kettéhasított pajzs, melynek felső része két mezőre van osztva. Az első mező Dalmátország, a második Horvátország, az alsó udvar pedig Szlavónia címerképeit tünteti elő. Megemlítjük itt, hogy a Zágrábban megjelenő Agramer Tagblatt, hozzászólván a Budapesti Hírlap által fölvetett kérdéshez, korrektnek hirdette a Josipovich miniszter által is hibásnak ítélt címert, s azt mondta, hogy az a címer a horvát kormány 1895. évi nov. 16-án Z. 18.307 sz. a. kiadott rendeletének teljesen megfelelő. Imhol egy kormányrendelet, amely ellenkezik a törvénnyel, és ellenkezik a miniszter felfogásával. Még csupán azt jegyezzük meg, hogy a horvát pavilon új címere megegyezik abba a magyar birodalmi címerbe helyezett címerrel, amely a képviselőházban az elnöki emelvény mögött díszlik. Ez Thaly felügyelete alatt készült.

(Budapesti Hírlap)*

 

A kiállítás akváriuma

Az akváriumokban – énekli Heine pajkos hangulatokkal – rendesen a legnagyobb nevezetesség, a cethal szokott hiányozni. Szirmai Antal és dr. Lendl Adolf urak rácáfoltak a zseniális poétára. Az ő akváriumuk, mely a kiállítás egyik kedves, vonzó vagy, ha úgy tetszik, tanulságos látványossága, nem szűkölködik cethal nélkül. Ott nyújtózkodott a tenger e hihetetlen kolosszusa teljes életnagyságban a takaros pavilon tetején. Igaz, hogy nem eleven, de mint műcethal is imponálni tud arányaival és méreteivel. A két tudós tanár akváriuma a következő felírást viseli: A tenger csodái! S akik az akváriumot bévül megnézték, azok a felírást igen merésznek találják. Ez az első tengeri akvárium, mely hazánkban látható. A derék vállalkozók egy darab hamisítatlan tengert varázsoltak a kiállítás közepére, mégpedig egy titkaiban, csodáiban tudással, művészettel és ízléssel leleplezett tengert. Élénk dekoratív keretben megismerkedhetünk a tengerfenék ösmeretlen, csodás faunájával. A természet produkáló képességének milyen különös alakzatai kerülnek szemhatárunk körébe! Az első medencét a tengeri rózsák többféle faja tarkítja, pompás szivárványhalak úszkálnak igazi sós vízben, a homokban szerteszét sárkányfejek és soha nem látott halak hevernek, meglepően utánozva színben és alakban a fenéken heverő köveket és kavicsot. Az ember minduntalan azt a kérdést intézi önmagához vagy társához: állat-e ez, vagy növény? De lehet ásványnak is nézni. A fátyolszerűen zöld moszatok között kis cápák bujkálnak mohó fürgeséggel, s valamivel odébb hatalmas tengeri rákok viaskodnak egymással. Ezek között különösen nevezetes a nagy amerikai páncélos rák, mely a legnagyobb ritkaságok közé tartozik, éppúgy, mint a híres medúzák és polipok. De az érdekes akváriumban elhelyezett tengeri csodáknak sokasága is csodás. Ki győzné elősorolni a töméntelen tengeri csillagot, tengeri tüsköst, színes csigákat és remeterákokat. És minden él, mozog és filozofikusan szólva: küzd a létért. […]

(A Hét)*

 

A kiállítási falu

A történeti kiállítás szomszédjában egy egész falu épült 24 házzal, templommal, iskolával, községházzal. Ahány ház, annyi vidék népies építkezésének, telkének bemutatása, bebútorozott szobáival, kertjével, gazdasági épületeivel; köztök sváb, szerb, szász, román férfi, nő papírból és elevenen nemzeti viseletben; valamint a székely, kun, jász, palóc, matyó, göcseji magyar szójárások képviselői. […]

(Kőváry László: A millennium lefolyásának története)*

 

Ugyanez versben:

 

Nemzetiség
Van itt elég
A kedves magyar honban,
De e helyen
Jó idegen,
Mind láthatod egy halomban.
 
Tót, rác után
Van itt román,
Németség és oroszság, –
Oh higyj nekem,
Jó idegen,
Ez mégis Magyarország.
Paizs

(Fővárosi Lapok)*

 

Az ezredévi kiállítás egyik kapuja*

 

A megnyitó ünnepség színhelye*

 

A vidéki, szegény látogatók szállásai a kiállítás területén*

 

A király a faluban

[…]őfelsége a kiállítási falu felé vette útját:

– Ez a falu? – kérdezte Dániel minisztertől.

– Ez, felség.

– No, hát nézzük meg – mondta a király, s jókedvűen nekiindult a kis, zsúpos házaknak.

Az egyik előtt meg is állott. A kapuban álló jóképű magyar parasztember kiegyenesedett, mint a cövek, mikor megpillantotta a felséget.

– Maga idevaló? – kérdezte tőle, a házra mutatva.

– Hál' istennek, felséges uram, csak addig, míg a millennium tart, aztán mehetek haza – felelte a gazda.

(Fővárosi Lapok)*

 

A kiállítás látogatói

Hat hónap alatt 3 337 887 idegen érkezett a fővárosba vasutakon, ha ehhez a hajók forgalmát hozzászámítjuk, bízvást 4 millióra lehet tenni. A vasutakon jött idegenek száma hónaponkint így oszlik meg: májusban 508 450, júniusban 588 485, júliusban 529 439, augusztusban 582 147, szeptemberben 583 409, októberben 497 496 s november három első napján még 48 460 idegen. Az ezredév legmozgalmasabb napja június 7-e volt, a díszmenet előtt való nap, amikor 31 ezernél több jött a vasutakon. A hat hónap alatt a vasutakon elutazott idegenek száma 3 161 800 volt. A vasutak tehát az ezredév hat hónapjában 6 499 787 idegent szállítottak […]

A kiállításnak összesen 2 928 946 napijegyes látogatója volt; az 1885-i országos kiállításnak 1 708 037. Hónapok szerint: májusban 461 733, júniusban 655 635, júliusban 449 412, augusztusban 447 342, szeptemberben 478 860, októberben 435 964. Legtöbb június 7-én, 62 367, legkevesebb október 16-án, 3006 napijegyes. Mihez nincsenek hozzászámítva azok, akik az egész hat hónapra belépőjegyet béreltek, és akik mint kiállítók vagy kiállítási alkalmazottak szabadjeggyel jártak a kiállításra, s akik torlódás alkalmával a számozógépek kikerülésével jutottak be. Vagyis a látogatók számát bízvást lehet 5 millióra tenni […]

De nemcsak a magyar faj jött fel ünnepelni: az ország minden népfaja csoportokba verődve megjelent. Hogy e látogatásokból valamit említsünk: jött a jó rutén nép, Pogány Zsigmond főszolgabíró százat vezetett.

Jöttek a svábok Sopron megyéből, Baán Endre dr. alispán vezetésével 1400 főből álló csapat Kismartonból, Kapuvárról, Pinnyéről, Esterházáról, Fertőszentmiklósról és Csornáról.

A Torontál megyei tószögi és jécsai svábok búcsút tartoltak a kiállítás falujában az egyházi rész elhagyásával. Gerhard Péter tószögi öregbíró vezette, elül cifra búcsúfa, a legények kalapján virág, a lányok csipkés fehér ingvállban, virágos selyemszoknyában és -kendőben. A menet a faluban betért a jécsai házba, elültették a búcsúfát; sorsolócédulát árultak maguk közt, kié legyen a rozmaringbokréta, a virágos kalap és a selyemkendő. Délben a társaság a kiállítás igazgatósága vendége volt. Gerhard Péter tószögi bíró szép szavakkal éltette a királyt, s tolmácsolta a sváb lakosság köszönetét, mellyel tartoznak a kiállítás igazgatóságának, hogy módot nyújtott nekik a kiállítás megtekintésére […]

Jöttek a tótok. A trencséni járásból Schwertner Antal dr. főszolgabíró 480 embert vezetett. Ugyancsak Trencsén megyéből Szalavszky főispán, Zahoránszky és Mednyánszky főszolgabírók vezetése alatt 580, Haydin Imre főszolgabíró alatt 500, Zemplénből Barthos József főszolgabíró alatt 500 földmíves érkezett. Pozsony megye nagyszombati járásából 500 jött eredeti tót viseletben: A legények virágos selyemmellényt, kivarrott inget, zsinóros magyar nadrágot, csizmát s darutollas pörge kalapot, az öregek sötét posztószövet ruhát, a leányok sokszínű szoknyát, arany rojtos piros fejkendőt, fekete csizmát viseltek […]

Jöttek az oláhok. Erdély havasaiból, Alsó-Fejér megyéből Szász József főszolgabíró, Balázsfalva vidékéről Simonfy Alajos főszolgabíró vezetett fel csoportot, papjaikkal, tanítóikkal. Krassó-Szörény vármegyéből 685 román érkezett különvonaton. Szende Béla orsz. képviselő és a kiállítás igazgatósága fogadta őket. Több magyar színű nemzeti zászlóval és egy zenekarral jöttek, s mikor a vonatról leszállottak, a karánsebesi dalos egyesület hazafias dalt énekelt. Ezután az igazgatóság nevében Kovács dr. üdvözölte a vendégeket, kiknek részéről Burdia karánsebesi polgármester válaszolt. Kiemelte, hogy a krassó-szörényiek tömeges kirándulása jelentékeny szimptómája annak, hogy a magyar románok a magyar nemzet millenáris ünnepén teljes szívvel, hazafias érzéssel részt vesznek. Szavait a király, a haza, a királyi család és a kiállítási igazgatóság éltetésével végezte.

 

A horvátok örömmel fogadták a kiállításon megjelenés gondolatát. Minden megyében, az egy likait kivéve, kiállítási bizottság alakult, s létrejött a külön horvát pavilon, közgazdasági és képzőművészeti színvonaluk feltüntetésével. A horvát lapok számítása szerint mintegy 15 000 földész, iparos, földbirtokos, kereskedő, orvos és ügyvéd vonult fel a kiállításon ezeres, kétezeres csoportokban, egy-két különvonattal egyszerre, kiket az igazgatóság nevében Schmidt József kiállítási igazgató, Jurovics Miklós főispán, a kiállítás horvát osztályának elnöke, Kovács Gyula dr. magyar és horvát nyelven mint testvéreket fogadott […]

Fiuméből 80 gimnáziumi tanuló, s a Club Alpino Fiumano 100 tagja érkezett.

(Kőváry László: A millennium lefolyásának története*)

 

A kiállítás és a románok

Érdekes és sok tekintetben jellemző a román nép között elterjedt az a hiedelem, amely az ezeréves kiállításra vonatkozik. Egy ismerősünk, aki a románság között éppen most időzött hosszasabban, a következő érdekes dolgokat beszélte el:

Általában nagy a románság körében a millenniumi ünnepségek iránt való ellenszenv, a nép között pedig sajátságos balhiedelmeket terjesztenek azok, akiknek ez érdekökben van. Azt a körülményt például, hogy a szolgabírók, akik a felvonulásokat szervezik és vezetik, rendszerint a nép színe-javát, a szálasabb és ügyesebb legényeket válasszák (Így!) ki, úgy magyarázzák, hogy mivel legközelebb kiüt a háború, a népesség derekát „felcsalják” Budapestre, hogy onnan soha többé vissza ne jöjjön, mert elviszik katonának. A nőket pedig csupán azért viszik, hogy gyanút ne ébresszenek azáltal, hogy csupán férfiak mennek a fővárosba (!). Máshol meg azt tartják, hogy mivel nemsokára megtorlásra kerül a románokon elkövetett sok sérelem, a magyarok ebbeli félelmükben szépszerivel akarják a népet a falvakból kiüríteni.

Egy, a kiállítás meglátogatásából hazatért román paraszt kérdezte egyszer, vajon igaz-e, hogy mindaz, ami a kiállításon látható, a király vagyonát képezi, mert mindenki azt beszéli, hogy miután a királyok verekedni akarnak, a „mi királyunk” meghítta a többi királyokat az ő házába (ez a kiállítás), hogy mutassa meg, micsoda drágaságai vannak neki. De kirakatta a puskáit is mind, hogy féljenek tőle. A királyok eljöttek, de mind elmentek békével, mert egyiknek sincs annyi kincse és oly sok fegyvere, mint a mi királyunknak. Azért nem mertek belekötni. Egyedül a román király nem jött, csak a legközelebbi faluig, ahová elment a „mienk” is. Itt találkoztak, és a mi királyunkat elvitte a román király az ő házába, ahol annyi szépet látott, hogy elcsodálkozott rajta, és azt mondta a román királynak: „re, facem pace, se fim moi frati”, legyenek barátok, mert mind a ketten egyformán gazdagok és hatalmasok vagyunk.

(Kiállítási Újság)*

 

Négerek az állatkertben

Voltak azonban a millenniumi ünnepségeknek más látogatói is. Ezeket azonban nem a főszolgabírók, hanem ügyes impresszáriók hozták Budapestre:

 

Valóban érdekes látvány az a 250 néger atyafi, kik az ezredévi ünnep tiszteletére Afrikából Budapestre jöttek, s most ott tanyáznak az Állatkertben. Ruházatuk mindössze egy tarka szövetű lepel, melyet festői ráncokba szednek; azt vélné az ember, tógás rómaiak. Testök egy része mindig kilátszik. Sokszor alig van rajtuk valami takaró, mert – aránylag – igen tiszták lévén, van mindig egy-kettő, aki nagy hévvel mosakodik a vízérben, mely telepükön át csörgedez. Van tehát mód tanulmányozni testalkatukat, s ez már magában is megérdemli az 50 krajcárnyi belépti díjt, mivel e négerek mitőlünk annyira elütő emberek. De fokozza a látvány becsét a határozott esztétikai élvezet. Szebb idomokat alig lehetne találni. Főleg fürdés közben egy ily karcsu néger alak, amint fénylik a róla lefutó víztől, valóságos eleven bronzszobor. Tartásuk, mozdulataik is szoborszerűek. A mi testünk megszokta, hogy fel legyen öltöztetve, s öltözet nélkül ügyetlen, tétovázó volna. A néger járása-kelése ruha nélkül is természetes, minden lépten más-más festői képpé alakul, mely az életből születik, s kincs lenne művésznek.

Gond volt arra, hogy négereink lehetőleg azt az életmódot folytassák az Állatkertben, amelyet hazájukban megszoktak. Mindegyiknek van valami mestersége, melyet apjától tanult. Ott ülnek saját készítményű zsámolyaikon, ki-ki pálmalevelekből összetákolt kunyhója előtt; kunyhóikat is ők maguk építették. Az ötvös ezüstgyűrűn dolgozik, a kovács lándzsavéget kalapál; egy másiknak az a mestersége, hogy tökhéjakat díszít, durva késheggyel cirádákat vésve rájuk. Vannak takácsok. Több színű szálakból széles szalagokat szőnek, melyeket szomszédjuk – ennek ez a szakmája –, köpenyekül szolgálandó, nagy darab kelmékre varr. Van orvos, nem puszta kuruzsló, ki ért a gyógyfüvekhez; ha kinek valami baja van, őhozzá fordul. Mindenki csinál valamit, ha egyebet nem, sepri a házát, vagy varr magának új lepelt. S furcsán áll a tű és cérna hosszú, meredt ujjaik közt.

Az asszonyok mosnak, vasalnak külön erre szánt bódékban; sütnek, főznek a konyhákká berendezett ereszek alatt. Naponta kétszer van étkezés. A fő étel burgonya (a burgonya közelíti meg leginkább nemzeti eledelüket, az ignamét). Egy-egy asszony kölest tör a famozsárban hosszú fadoronggal. Van, akinek ezalatt csecsemő alszik a hátán, szétvetett lábakkal, hátracsüngő fejjel, nyitott szájjal; egy darab kelme fogja körül, s erősíti anyjához. Látunk pipázó nőket is, apró kis pipákból szipákolva. A nagyobb gyermekek folyton a vízben lubickolnak, s azt a pár csónakot bújják, melyeket magok a négerek vájtak maguknak egy-egy fatörzsből.

Élet foly tehát itten, mégpedig elég lármás élet; hisz ezek vidám négerek, kik egyre tréfálóznak, kacagnak egymás közt. Ellenségeskedésnek, civódásnak nyoma sincs. Szelíd ez a faj, békeszerető; aztán a telep kitűnően is van szervezve. Sehol rossz szag ennyi vad ember közt! Ez igazán bámulatos. Nem éreznek semmiben hiányt; jó húsban vannak, elégedettek: s csodák csodája, nem koldulnak! Ellenkezőleg, modoruk a legtisztességesebb. Nem idegenkednek a nézőtől; mosolyognak rá, szívesen váltanak szót vele; nehányan beszélnek angolul is.

„Akkra, Akkra” – mondják, ha az ember kérdi, hova valók. – Akkra? Lássuk csak. Ez egy angol város Guineában, az úgynevezett Aranyparton. Van ott egy csomó ilyen furcsa elnevezésű vidék: a Rabszolgapart, az Aranypart, az Elefántcsontpart. Itt legdolgosabb, legjóravalóbb a néger faj.

(Vasárnapi Újság)*

 

A forgószél pusztítása

augusztus 2.

Nehéz és csaknem végzetes nap volt a tegnapi. A veszedelem ott lebegett fölöttünk félelmetes arccal, haragtól üvöltő hangjával, óriási erejével. A pusztító forgószél volt ez, a tengermelléki sirokkó testvére, mely ünnepi csöndességből, tikkasztó melegből támadt, és vad iramodással száguldott végig a főváros utcáin, a kiállításon, a mezőségen. Amerre csak járt, pusztulás jelölte az útját. Benn a városban ablaküvegek széttört szilánkjai, kiszakított ajtószárnyak, elröpített kalapok százai, egy-egy cégtábla, egy-egy fedéldarab, kitört fák és lenyesett lombok kavargó táncot jártak a levegőben, az utakon, az emberek pedig valami ítéletnapi veszedelmet érezve, jobbra-balra menekültek.

Többeket mégis szerencsétlenség ért, sőt az egyik fővárosi uszodában halálos baleset is történt. A mentőknek a délutáni órákban, mialatt a végzetes forgószél dúlt, igen sok dolguk akadt; mindenfelé esett valami baj, a gyárakban, a hajókon, az utcákon, a házakban, a kocsikon, és sok sebesült maga jelentkezett a mentőállomáson.

De nemcsak benn zúgott és szaggatott a forgószél dühe, hanem idekünn a kiállításon is.

Délután öt óra lehetett, mikor az első szélroham megindult. Addig napfényes, meleg, mondhatni, kellemetlen meleg idő volt. Az első szélroham felkavarta a port, megrázta a fákat, megzengetett egy-két ablaküveget, födél alá űzött néhány félénkebb járókelőt, de nem okozott bajokat.

Csakhamar jött azonban a második roham, aztán a harmadik, a negyedik és még megszámlálhatatlanul sok, süvöltő hangon, tomboló erővel, mely bezúgta az egész területet, s mindenfelé hagyott valami kellemetlen nyomot, ha mást nem, letört faágakat, szétzilált lombokat, megingott ajtó- és fedélrészeket.

De azért a kiállítási terület s annak minden része, minden csarnoka dicséretes daccal állta ki az első nagy viharpróbát, mely jelentékenyebb károkat okozni nem tudott a területen.

Kár azért mindenesetre történt és több helyen is, de ahhoz képest, amily veszedelem érhette volna a kiállítást, ha csarnokai elég szilárd alkotásúak, s amilyen pusztítást a vihar benn a városban és másfelé is okozott, a tegnapi forgószél hatása a kiállításra nézve még kedvezőnek mondható.

Íme, az egyes adatok a kiállításon történt pusztításról: A forgószél a történelmi főcsoport épületeit megkímélte. Mindössze a csötörtökhelyi kápolnából egy téglát kapott ki, s azzal az egyik üvegfestésű ablakban tett kárt, valamint a XV. századbeli lakószoba egyik ablakát emelte le a vihar anélkül, hogy az összetörött volna.

A ciklon nagy erővel rontott neki az iparcsarnoknak is, de az erős épület keményen ellenállt a szél dühének, s mindössze a csarnok déli kapuján a bádogfedés ingott meg könnyen helyreállítható módon.

Az igazságügyi csarnokban sem történt egyéb baj, mint hogy több gipszfigura leesett, s ezeknek a cserepei betörték a felülvilágító ablakokat.

 

A kötött léggömb pusztulása*

 

A hadfelszerelési csarnok szomszédságában, mely az Andrássy úti főbejáratnál van, a kerítésnek három táblája kidőlt, aminek az a magyarázata, hogy ott a villamos vasútnak az alagútja van, s a kerítés e helyen nem volt mélyen megerősítve. A kiszakított táblázatot különben már helyreállították.

Kellemetlen bajt csinált a vihar a sajtópavilonnak a hírlapírók részére berendezett társalgószobájában, ahol Kratzmann-nak hatalmas festményét, a király életnagyságú képét, mely mint kiállítási objektum szerepelt, betörte, s ezzel teljesen értéktelenné tette.

A legnagyobb szerencsétlenség azonban kétségtelenül a kiállítás szomszédságában levő ballon captifot* érte, melyet a tegnapi vihar teljesen megsemmisített. Pedig a ballont kezelő kormányosok, a távollevő Godard társai: Courty és Taupin kapitány a gömböt a kitörőben levő vihartól való aggodalmukban igen vastag kötelekkel lekötötték, és a kosarat is súlyos homokzsákkal terhelték meg.

Sajnos az elővigyázati intézkedések nem voltak elégségesek.

Amikor úgy 6 óra tájban bekövetkezett a vihar, a szél olyan óriási erővel ment neki a léghajónak, hogy kétszer is úgy összelapította, hogy alig látszott egyméternyi magasságúnak. A harmadik rohamot már ki sem bírta a gömb: a selyemballon végighasadt, a hidrogén kiömlött s az egész léghajó a szél játéka lett.

Néhány perc, és a hatalmas ballon egykori létezését csak széltől hajtott selyemfoszlányok, szétszaggatott kötelek s átható, kellemetlen gázszag jelölte.

Courty és Taupin, akiknek ez a gömb volt kenyerük, mindenük, kétségbeesetten nézték a vihar pusztítását, egyetlen kenyérkereseti forrásuk megsemmisülését. A szerencsétlenségről a Párizsban időző Godard-t is értesítették.

Ezzel a ballon captif fölszállásai hosszú időre véget értek Budapesten.

A Godard-féle ballon captif, melyet mintegy harmincezer forint költséggel állítottak elő, 1896. április hó 29-én szállt föl először, s azóta mintegy négyszáz esetben szállt föl, több mint ötezer utast vive a magasba. Azt, hogy ilyen sors fogja érni, senki sem hihette, olyan erős szerkezetű volt ez a ballon captif. Godard-nak 1879-iki ballonja azonban szintén így járt, noha igen erős szövetből készült, egy nagy vihar alkalmával megrepedt. Okául azt hozták fel, hogy nem volt légzsákkal ellátva, de, íme, a Godard ballonját a légzsák dacára is, mely a gömböt alsó harmadáig burkolta, elérte a veszedelem.

Egyebütt a kiállítás területén a vihar pusztításának csaknem minden nyomát elenyésztették, már s a terület ismét a maga régi, kedves, szép formáját öltötte fel.

(Kiállítási Újság)*

 

A kiállítás bezárása

alkalmából Ferenc József a következő „legfelsőbb kéziratot méltóztatott kibocsátani”:

 

Kedves báró Bánffy! Most, midőn a kedvelt Magyarországom ezeréves fennállása alkalmából tartott ünnepségek immár lezajlottak, visszapillantva a lefolyt hónapok eseményeire, nem távozhatok szeretett székesfővárosomból anélkül, hogy ki ne fejezzem újabban is valódi örömömet és teljes megelégedésemet ezen, a nemzetek életében ritka s valóban korszakot alkotó nemzeti ünnep lélekemelő lefolyása felett.

Amit néhány hónap előtt mint biztos reményt jeleztem, beteljesült.

Megmutatta a nemzet az egész világ előtt, hogy ezeréves fennállása után büszkén tekinthet nemcsak politikai vívmányaira, hanem szellemi és anyagi fejlődésére is, s hogy ezáltal méltó helyet foglalhat el a kultúrállamok közt; megmutatta nemcsak az ország szívében, hanem az országszerte történtek és tanúsított kegyeletteljés és példás magatartása által az állam egyik legszilárdabb alapját képező rajongó hazaszeretetét, és biztosítékát nyújtotta Személyem és Házam iránt tanúsított szeretete és hű ragaszkodása által különösen annak, hogy az ily tettekre képes, ily érzelmektől áthatott és királyával egyetértő nemzet bízvást és legjobb reményekkel tekinthet a jövő évezred elé.

Szívem sugallatát követem, midőn Önt ezennel utasítom, hogy ez örömömet és megelégedésemet országszerte hirdesse, s kérem az isteni gondviselést, hogy kedvelt Magyarországomat és a nemzetnek szellemi haladása és anyagi jóléte további fejlesztésére irányzott törekvését, amely téren még oly sok a teendő, ezentúl is bő áldásával kísérje, és engedje, hogy a nemzet ezen törekvése gyümölcsét nemcsak a kül-, hanem a belbéke oltalma alatt is, testvéries egyetértésben és szeretetben élvezhesse, hagyományos alattvalói hűség mellett szem előtt tartva mindenkor csakis az ország valódi javának s mint ennek egyik fő tényezőjeként az egész Monarchia jogosult érdekeinek előmozdítását.

Kelt Budapesten, 1896. évi október 28-án

FERENC JÓZSEF s. k.

B. Bánffy s.k.

(Budapesti Közlöny)*

 

A Hét melankolikus hangon búcsúzott a záruló kiállítástól:

 

Kapuzárás előtt

– okt. 15.

Isten hozzád, szép millennium! Az ég sűrűn potyogtatja a könnyeit – hideg, lucskos, kiapadhatatlan könnyeket –, azt hiszem, téged sirat. A te saját külön szép városod is, a kiállítás kezd az őszbe beleszürkülni; egy-két hét még, s egyszerre eltorlaszolja a kapuit, mint a haldokló csiga. Most is már, mint az öreg emberek, a tyúkokkal fekszik, s dal, zene, ének lassankint kivész belőle. Aztán majd egyszerre csak elhallgat benne minden, s jön a király, s elbúcsúztatja, s jönnek a sírásók, s elföldelik, s amelyet a tartamára bokrok közé rejtettek, a régi sírkő ismét elékerül, s most már az egész tündérvárosról hirdeti az ő rövid, de velős ábrándozásra s magunkba szállásra késztő szavát Fuit. S a sírkő alatt majd ott nyugszol te is.

Ha visszagondolok rád, nem tudom, nevessek-e vagy sírjak. A jöttödet várva, tele voltunk reménységgel, tervezgetéssel; nincs az az áldás, amit ne imádkoztunk volna le fejedre, s nincs az a baj, amitől ne féltettünk volna. Mikor megjöttél, megeredt az orrunk vére, mint a szegény embernek, ha leánya születik. Teremtő isten, miből neveljünk föl, szegény emberek: miből tegyünk félre a hozományodra. Majd egyet fordultál, kettőt fordultál, egyszerre csak fölcseperedtél. Világszép híred hetedhétországra szállott, s fejedelmek jöttek udvarlásodra. Nekünk pedig dagadozott a keblünk, mint a szép lyányok öccseinek, akik álmélkodó büszkeséggel látják, finom, fiatal urak mint keresik a barátságukat.

(A Hét)*

 




Hátra Kezdőlap Előre