Pszichoanalízis és pedagógia*

Freud műveinek tanulmányozása és az önállóan keresztülvitt lélekelemzések mindenkit meggyőzhetnek arról, hogy a hibás nevelés nemcsak jellembeli hibáknak, hanem betegségeknek is kútforrása, és hogy a mai gyermeknevelés valósággal tenyésztője a legkülönfélébb neurózisoknak. De miközben betegeinket analizáljuk, önkéntelenül a magunk egyéniségét és annak genezisét is revízió alá vesszük, és eközben meggyőződtünk róla, hogy még a legnemesebb intencióktól vezérelt, kedvező viszonyok közt keresztülvitt nevelés is – miután az általában uralkodó hibás elvek alapján állott – sok tekintetben kártékonyan befolyásolta az ember természetes fejlődését, úgyhogy ha mégis egészségesek maradunk, azt csupán robusztusabb, ellentállásra képesebb lelki szervezetünknek köszönhetjük. Ám még ha nem is lettünk betegek, akkor is sok felesleges lelki gyötrődést tulajdoníthatunk a nevelési elvek célszerűtlenségének, némelyikünk egyénisége pedig ugyanezen kártékonyság hatása alatt többé vagy kevésbé képtelenné vált az élet természetadta gyönyörűségeinek elfogulatlan élvezésére.

Szinte magától vetődik fel tehát az a kérdés: mi volna a gyógyító és óvószere ezeknek az ártalmaknak? miféle gyakorlati tanulságokat meríthet a pedagógia a pszichoanalitikus kutatás szerzette tapasztalatokból?

Ez a kérdés nem az elvont tudomány problémája. A lélektanhoz a pedagógia úgy viszonylik, mint a botanikához a kertészet diszciplínája. De ha visszaemlékezünk arra, hogy Freud egy szintén csak gyakorlati – neuropatológiai – részletkérdésből kiindulva mily váratlanul nagyarányú lélektani perspektívához jutott, nem minden heurisztikus reménység nélkül rándulhatunk ki a gyermekkertészet mezejére.

Előre is megjegyzem, hogy ezt a problémát egy embertől vagy éppen egy előadás keretében megoldhatatlannak tartom. Mindnyájunk együttműködésére van itt szükség, és én ezúttal úgyszólván csak az első sorban kínálkozó kérdések felvetésére s az eddigi tapasztalatok méltatására szorítkozom.

Az újszülött lelki működésének egyedüli szabályozója a fájdalom-, illetőleg ingermentességre való törekvése, az ún. „Unlustprinzip”. Akárhogy hatalma alá hajtja később a belénk nevelt önfegyelmezés ezt az elvet, a fájdalomkerülésre való törekvés, talán átszellemített formában, de megnyilatkozik minden percben a felnőtt kultúrember lelkületében is, melynek – minden morálpedagógiai tanítás ellenére – mégiscsak az a tendenciája, hogy a lehető legkisebb megerőltetéssel a lehető legnagyobb kielégülést érje el.

Ezzel a nagyon okos és szinte magától értetődő elvvel azonban sokszor jut összeütközésbe a mai gyermeknevelés. Egyik legnagyobb tévedését mindjárt meg is nevezem, s ez az indulat- és képzetelfojtás, mondhatnók: indulat- és gondolatletagadás (Verdrängung) nagyra növelése.

Hogy ez miben áll, nehéz röviden megmagyarázni. Leginkább a hazugsággal hasonlítható össze. De míg a hazug vagy nem őszinte ember másokkal szemben titkolódzik vagy produkál nem létező érzelmeket és gondolatokat, addig a mai gyermeknevelés arra az elvre van felépítve, hogy a gyermek önmagával szemben is hazuggá váljék, és maga előtt tagadja le a belsejében hullámzó öntudatokat és gondolatokat.

De az így elfojtott, az öntudatlanba süllyesztett érzések és gondolatok nem semmisülnek meg, hanem a nevelés folyamán egyre gyarapodva, növekedve, mintegy bennünk lappangó külön egyéniséggé tömörülnek, melynek céljai, vágyai, fantáziái többnyire homlokegyenest ellenkeznek azokkal az irányzatokkal és gondolatokkal, melyekről számot tudunk adni magunknak.

Azt lehetne mondani, hogy ez a berendezés célszerű, mert mintegy automatikussá teszi a helyes, szociális irányú gondolkodást, és öntudatlanná tevén a durván egoisztikus, anti- vagy aszociális törekvéseket, azok káros hatását megszünteti. A pszichoanalízis azonban – egészségeseknél és neurotikusoknál – azt bizonyítja, hogy az aszociális tendenciák közömbösítésének ez a módja nem célszerű és nem gazdaságos. Az öntudatlanban rejlő tendenciákat csak hatalmas védőberendezések felépítésével és automatikus működtetésével lehet elnyomva és elrejtve tartani, melyeknek tevékenysége túl sok pszichikus energiát emészt fel. A gondolatelfojtás alapján álló erkölcsnevelés tiltó és elriasztó rendelkezései analógiába hozhatók egy negatív hallucináció poszthipnotikus sugalmazásával, mert valamint hipnotizált egyénnel megfelelő paranccsal elérhetjük azt, hogy felébredvén, az optikai, akusztikai vagy taktilis benyomásokkal avagy azok egy részével szemben érzéketlen, azok appercipiálására képtelen legyen: úgy manapság introspektív+ vakságra+ nevelik az emberiséget. Ámde az így nevelt ember, mint az a hipnotizált, egyéniségének tudatos részétől sok lelki energiát von el, és annak működésképességét jelentékenyen csonkítja, egyrészt azáltal, hogy öntudatlanjában egy másik, úgyszólván parazita egyéniséget táplál, amely a maga természetes önzésével és kíméletlen vágykielégítési tendenciájával mintegy árnyékképe, negatívja mindannak a sok jónak és szépnek, amiben a felsőbb öntudat tetszeleg; másrészt azáltal, hogy a tudat csak úgy bír a sok jóság mögött rejlő aszociális ösztönök belátása és meglátása elől menekülni, hogy azokat morális, religiózus és szociális dogmákkal körülbástyázza, és ezen dogmák istápolására fecsérli erejének javát. Ilyen bástyák például: a kötelességtudás, a becsületesség, a szemérem, a törvényes berendezések és tekintélyek tisztelete stb. stb., szóval mindazok az erkölcsi fogalmak, melyek bennünket a mások jogainak respektálására, hatalmi és élvezeti vágyunk, szóval önzésünk elnyomására szorítanak.

Mik azonban ennek a költséges berendezésnek a hátrányai?

Azt már egy más alkalommal kifejtettem, hogy az individuálpszichológiai kutatás egy újabb módszerével, a pszichoanalízissel sikerült bebizonyítani, hogy az ún. pszichoneurózisok (hisztéria, kényszerneurózis) tünetei mindig ezeknek az öntudatlan vagy mondjuk tudattalan libidinózus törekvéseknek, főleg a szexuális libidónak eltolódott, elferdített, úgyszólván szimbolikus megnyilatkozásai, kisugárzásai. Tekintetbe véve az ily bajokban szenvedők nagy és folyton szaporodó számát, már e bántalmak profilaxisának+ szempontjából is szóba jöhetne egy olyan pedagógiai reformtörekvés, mely az oly sok esetben kártékonyan ható lelki mechanizmust, a gondolatelfojtást elkerülni igyekszik.

Másrészt ha a gondolat- és érzelemelnyomásra való törekvés csak a különben is diszponáltaknak ártana, az erősebben konstituáltaknak pedig nem: nagyon is megfontolandó volna, hogy az emberiség debilisebb s így értéktelenebb részének kedvéért szabad-e az összes emberek legfontosabb kulturális berendezéseinek erős alapjait megbolygatni?

A tapasztalat azonban azt bizonyítja, hogy a „Verdrängung” az úgynevezett normális ember élete folyását is kártékonyan befolyásolja. A féltő aggodalom, amellyel a lelki cenzúra az öntudatlan vágyképzetek felett őrködik, legtöbbször nem szorítkozik erre a feladatra, hanem kisugárzik a lélek tudatos működéseire is, és általában aggodalmaskodóvá, gyávává, önálló gondolkodásra képtelenné, tekintélyimádóvá teszi az embereket. Értelmetlenné és tartalmatlanná vált vallásos babonákhoz és ceremóniákhoz való görcsös ragaszkodás, idejüket múlt társadalmi berendezések tunya konzerválása, az emberiség túlzott halálfélelme, hipochondriás hajlandósága: mi egyebek ezek, mint a nép pszichéjének neurotikus állapotai, néplélektani értelemben vett hisztériás tünetek, kényszerképzetek és kényszercselekedetek, melyeket éppúgy, mint a tulajdonképpeni betegek szimptómáit, a tudat alá süllyesztett képzetcsoportok determinálnak. A hisztériás nők anesztéziájának+, a neurotikus férfiak impotenciájának megfelel a társadalom sajátságos és mindenekfelett természetellenes aszkétizmusra való hajlandósága (absztinentizmus, vegetarizmus, antialkoholizmus stb.). És valamint a pszichoneurotikus saját öntudatlan perverzitásának belátása ellen túlzott reakciókkal, a piszkosnak vélt gondolatok ellen beteges tisztálkodással, a benne mozgolódó libidinózus képzetek ellen túlzásba vitt „tisztességgel” védekezik: úgy a társadalom túl szigorú erkölcsbírájának tiszteletre méltó külső maszkja mögött, anélkül hogy ő tudná, ott lappang mind az az egoisztikus gondolat és törekvés, amit másnál annyira elítél. Szigorúsága megvédi őt ennek a belátásától, s egyúttal módot ad a rejtett, öntudatlan vágyak egyikének, az aggresszivitásnak leplezett „kiélésére”.

Nem vád akar ez lenni ellenük; hisz mai társadalmunk legkiválóbbjai közül valók; csak példa akar lenni arra, hogy a gondolatelfojtásra épített erkölcsnevelés az egészséges emberek mindegyikében termel bizonyos fokú neurózist, és megteremti a mai társadalmi viszonyok lehetőségét, amikor a hazafiság jelszava nyilvánvalóan egoisztikus érdekeket leplez, szociális emberboldogítás neve alatt az egyéni akarat zsarnoki elnyomását propagálják, a vallásosságban részint a halálfélelem elleni, tehát önös célzatú orvosszert, részint a kölcsönös türelmetlenségnek egy megengedett módját tisztelik, szexuális téren pedig, amit mindenki tesz, arról hallani senki sem akar. Neurózis és hipokrita egoizmus tehát a dogmákon alapuló, az ember igazi pszichológiáját figyelembe nem vevő nevelés végeredménye; és ez utóbbi jellemvonásban korántsem az egoizmus az, ami kárhoztatandó, enélkül földi élőlény nem képzelhető, hanem igenis a hipokrízis, a mai kultúrember hisztériájának egyik legjellemzőbb tünete.

Vannak, akik mindezeknek az igazságát beismerik, de megremegnek attól a gondolattól, hogy mi lesz az emberi művelődésből, ha a nevelés és az emberek élete folyása felett nem fognak fellebbezhetetlen és magyarázatot nem tűrő dogmatikus elvek őrködni. Nem fogják-e a béklyóiktól megszabadított egoisztikus ösztönök elpusztítani az évezredes emberi művelődés minden alkotását? Lehetne-e bármivel is pótolni az erkölcs kategorikus imperativusát?

A pszichológia megtanított minket arra, hogy igenis lehet. Ha a pszichoanalitikus gyógyeljárás befejeztével az addig súlyosan neurotikus beteg előtt nyilvánvalóvá lettek lelkének öntudatlan és az uralkodó erkölccsel vagy az ő tudatos erkölcsi felfogásával ellentétben álló vágykielégítési törekvései: bekövetkezik a tünetek gyógyulása. Éspedig bekövetkezik akkor is, ha a vágy, melynek szimbolikus megnyilatkozása a pszichoneurotikus szimptóma, áthághatatlan akadályok miatt azután sem elégíthető ki. Nem az öntudatlan és az egyénre nézve esetleg célszerűtlen egoisztikus ösztönök korlátlan uralmát eredményezi tehát a lelki elemzés, hanem az önismeretet gátló előítéletek alól való felszabadulást, az eddig öntudatlan motívumokba való belátást és a tudatossá vált velleitásoknak ellenőrizhetését.

„A gondolatelfojtást felváltja a tudatos elítélés”, mondja Freud. A külső viszonyokon, az életmódon alig kell hogy változzék valami.

A magát igazán ösmerő ember, eltekintve attól a felemelő érzéstől, melyet ez a tudás szerez neki, szerényebb lesz. Mások hibáival szemben elnéző, megbocsátásra hajlandó; sőt a „tout comprendre c'est tout pardonner” elvéből is csak a megértésre aspirál, a megbocsátásra nem érzi magát hivatottnak. Indulatainak motívumait szétboncolja, és ezzel szenvedéllyé való növekedésüknek útját állja. Bizonyos derült humorral szemléli a különféle jelszavak alatt tülekedő embercsoportokat, cselekedeteiben pedig nem a nagy hangon hirdetett „erkölcs”, hanem a józan célszerűség irányítja, és ugyanez ösztönzi őt arra is, hogy vágyai közül azokat, melyeknek kielégítése mások jogait sértené (melyek tehát visszahatásukban őreá magára válnának veszedelmesekké), féken tartsa és szorgosan ellenőrizze, anélkül hogy azok létezését letagadná.

Ha az előbb azt állítottam, hogy ma az egész társadalom neurotikus: nem távoli analógiát vagy hasonlatot akartam mondani. És nem költészeti tropus, hanem komoly meggyőződésem az is, hogy a társadalom e betegségének orvossága sem lehet más, mint a leplezetlen belátás az ember igazi és teljes egyéniségébe, főleg az öntudatlan lelki élet ma már nem hozzáférhetetlen műhelyébe; óvószere pedig: a belátásra, célszerűségre és nem dogmákra alapított, illetőleg alapítandó pedagógia.




Hátra Kezdőlap Előre