Társadalmi és politikai tekintetben a románság helyzete Erdélyben semmivel sem javult a reformáció után, sőt talán súlyosbodott. A javulásra azonban bizonyos reményt nyújtott ama változás, mely a külpolitikai konstellációban és Erdély közviszonyaiban beállott a XVII. század végén, mikor a Habsburg-ház uralma alá került „nemes három nemzetből álló Erdély országa”.
A nemzeti fejedelmek alatt a protestáns vallás Erdély uralkodó vallásává küzdötte volt fel magát, és a katolicizmust majdnem teljesen kiszorította, vagy legalábbis megbénította erejét a jezsuiták kirekesztésével.
Buda bevétele után az erdélyi kormány, miután pártfogójának, a török szultánnak és a félhold erejének megfogyatkozását látta, a Habsburg-ház védelmébe adta magát. Ezen átmenetnél azonban biztosította magát arról, hogy alkotmánya sértetlenül fog fennmaradni.
A császári protekcióra támaszkodva most a katolikusok is remélhették pártjuk megerősítését és elveszett területüknek visszafoglalását. A protestáns vezető elemek ezt meggátlandók, iparkodtak a status quo antét mindenképp fenntartani, és megvédelmezni a Leopoldtól több ízben nyert rendeletekkel, melyekben ez a szabad vallásgyakorlatot ismételten biztosítja, sőt 1693. április 9-i császári leiratában azt is megtiltja, hogy a jezsuiták egyházi szolgálatba léphessenek. E rendelet kiadására csak az bírhatta rá Leopoldot, hogy nem akarta mindjárt kezdetben maga ellen zúdítani a felekezeti fanatizmust. A tilalomnak különben sem volt foganatja, mert az érsekprímás Kollonich Leopold* titokban mégis küldött Erdélybe jezsuitákat, hogy a katolicizmus restaurálásán működjenek. Ezek közt volt a gyulafehérvári pap, Baranyi Pál is, ki a román elemet alkalmasnak találta arra, hogy általa legalább számra nézve gyarapodjék Erdélyben a dinasztikus párt és a katolicizmus.* Tervét közölte Kollonichcsal, ki ezt a császár tudomására hozta. Állami szempontból kívánatos volt az ország szélein lakó görögkeletieknek uniálása nemcsak azért, mert általa nyer a katolicizmus, az állam vallása, hanem főleg mert az uniálás következtében ezen elemek szorosabban lesznek az államhoz fűzve, és megszakadnak majd azon kapcsok, melyek a közös vallás következtében bizonyos hajlandóságot teremtettek bennük arra, hogy szomszéd országoknak, különösen Oroszországnak eszközül szolgáljanak. Különben ezen tervvel már régebben is foglalkoztak, így a ruténok közt már a XIV. sz. vége óta elő volt készítve a talaj az uniálás részére. Majdnem ugyanakkor a románok felé is hasonló szándékú figyelem irányult, de a gyulafehérvári püspök, Napragi Demeter 1602-ben biztosítja a császárt arról, hogy ezek idegen nyelvük miatt csak nagy nehezen lesznek áttéríthetők a katolicizmusra. A század végéig több kísérlet nem történhetett ezen irányban. Most azonban a császár segítségével komolyabban fognak hozzá a katolikus propagandához, melyet, mint láttuk, nemcsak prozélitikus hajlamok, hanem magasabb állami érdekek is kívánatossá tettek. A ruténoknak már 1689-ben adott Kollonich egy katolikus püspököt, akinek buzgó működése folytán 1691-ben több mint 600 uniált rutén pap volt. Hogy az uniálás haladását és minél hathatósabb terjedését lehetővé tegye, Leopold 1692. augusztus 23-án rendeletet küldött Magyarország kormányához, melynek értelmében mindazon görögkeleti lelkészek, akik a katolikus egyházzal egyesülnek, hasonló privilégiumokban fognak részesülni, mint a katolikus papság. E rendeletre támaszkodva – bár ez Erdélyre nem vonatkozott – Baranyi megkezdte térítői működését a románok közt. Mindenekelőtt biztosította magának néhány hatalmasabb főúri család közreműködését, azután több éven keresztül titokban folytatta az alkudozásokat a románok vladikájával, III. Teofillal (1692–1697). Titokban pedig azért, mert félt: 1. a kálvinista uraktól; 2. a nép konzervativizmusa által föltámasztható vihartól.
A jezsuiták mindent megtettek arra nézve, hogy az uniót az ősvallás minél kisebb változtatásának tüntessék fel. Azért az eltérő hitcikkelyek számát iparkodtak minél jobban leszállítani: 40-ről 10-re, majd 4-re, melyek közül különösen egyhez ragaszkodtak leginkább, ahhoz, hogy a románok ismerjék el a római pápa primátusát. Ezen a jezsuiták által csekélységnek feltüntetett változások fejében pedig szép ígéretekkel halmozták el, melyeknek teljesítésében nem kételkedhettek a románok, mert a császár jóságát állították oda zálogul, kinek hő akarata volna ezen sanyargatott népet és üldözött papjait nemcsak az anyagiakban segíteni, hanem politikailag és társadalmilag is polgártársaihoz egyenlőkké tenni. Így nem csoda, ha Teofil vladika – népe és papsága számára menekvést remélve a súlyos jobbágyi terhek és a kálvinistáknak dölyfös és nyomasztó szupremáciája alól, tehát tisztán utilarisztikus motívumokból – késznek mutatkozott megragadni ezen alkalmat, hogy népét és egyházát egyenesen a császár protekciója alá helyezze, és jogokat szerezzen a papság részére.
Teofil, megkezdvén a tárgyalásokat az unió ügyében, bizonyos alkalmazkodó, opportonisztikus politikát követett akkor, midőn az időjelek mutatták, hogy a hatalom nemsokára ki fog siklani a protestánsok kezéből, és a katolikus párt leend a hangadó mindenben, aminthogy úgy is volt a XVIII. századon át egész Magyarországon. Így, miután az előkészületeket szép csendben megtették, 1697-ben egy bécsi értekezleten, melyen Bethlen kancellár és erdélyi gubernátor is jelen valának, az udvar tudtára adta tanácsosainak, az uniálás szándékát. Amint Bethlen elbeszéli, ő és a gubernátor ellenezték azt, mert látták, hogy ez „kiváltképpen a reformata religio ellen vagyon”, írásban is protestáltak ellene, de hiába. 1697. február havában Teofil kis zsinatot tartott volna 12 esperessel, melyben megállapították az unio föltételeit. Ugyanez év március 21-én pedig Teofil aláírja a Baranyi Pál által latinul szerkesztett egyesítési dekrétumot. Ezt azonban sokan hamisításnak tartják, mert nem a zsinat beleegyezésével jön létre. Az 1697-i zsinat ténylegességét először dr. Crişan János vonta kétségbe. Újabban Popovici György az említett zsinat meg nem tarthatását a következő argumentumokkal bizonyítja: 1. a zsinatot nem lehetett volna összehívni a kálvinista szuperintendens tudta és beleegyezése nélkül, aki bizonyára nem engedte volna meg, hogy éppen az unio ügyében üljön össze a szinódus; 2. még 1697. április havában is Veszprémi István erdélyi református magyar és román püspöknek címezi magát; 3. ellentmondás, amennyiben egyesek nagy zsinatról tudnak, mások pedig csak 12 esperesből álló kis zsinatot mondanak; 4. sem a krónikákban, sem más nyilvános okmányokban nem történik említés egy Teofil alatti zsinatról; úgyszintén a gubernátor Bánffy György, sem Bethlen Miklós, a kancellár, sem Nagyszegy Gábor, Teofil szekretáriusa nem tudnak róla, és végül sem az 1698. április 14-i császári diplomában, sem a Kollonich által 1698. július 2-án kiadott manifesztumban nem említtetik.
Hogy Teofil alatt történtek az első lépések az unió ügyében, az tény, de több, mint valószínű, hogy Teofil manifesztumát semmiféle zsinat meg nem előzte, és hogy az uniókísérletekkel Teofil haláláig nem léptek fel nyíltan. Teofil halálát, mint egyes történetírók – köztük Bariţiu is – gyanítják, éppen az okozta, hogy kitudódott róla, hogy hajlik az unió felé, amitől mind a szászok, mind a reformátusok irtóztak, és ezért vesztére törtek volna. Elég az hozzá, hogy Teofil meghalt 1697 júniusában, nem tudni, természetes-e vagy erőszakos kimúlással.
A kálvinisták, akik hírét vették a jezsuiták kísérletének, siettek most egy olyan román vladikát keresni, ki az uniónak ellenszegüljön. E célra alkalmasnak vélték a csugudi nemes származású papnak a fiát, Athanasiust, aki éppen akkor Gyulafehérvárt a reformátusok iskolájában tanult grammatikát.
Az unió elleni föllépésben segítette a kálvinistákat Constantin Brâncoveanu havasalföldi vajda és Theodosius bukaresti metropolita is, akiknek szintén nem lehetett tetszésökre, ha a román nép és egyház kebelében ilyenfajta szakadás áll be. De minthogy Athanáz még fiatal volt, és a bukaresti metropolita nem tartotta őt méltónak a püspöki székre, azért a kálvinisták pénzére volt szükség, hogy Athanázt Bukarestben 1698. január 22-én fölszenteljék. A fölszentelés alkalmával ott volt Dositei jeruzsálemi pátriárka is, aki Theodosiusszal együtt a szokásos eskütételen kívül egy terjedelmes, 22 pontból álló utasítást is adott Athanáznak, és megfogadtatta vele, hogy a keleti egyház dogmáit, a szent kánonokat és az összes eddigi szokásokat változatlanul fogja megőrizni, és meg fogja védeni mind a katolikusok, mind a protestánsok ellen, mind hazug keresztények ellen; továbbá minden évben kétszer vagy legalábbis egyszer zsinatot fog összehívni, az isteni szolgálatot pedig vagy románul, vagy szlovénul fogja teljesíteni. A vajda pedig, hogy kitartásra serkentse, megígérte neki, hogy évenkint tekintélyes összegű pénzbeli segítséget fog küldeni a gyulafehérvári püspökség számára.
Mikor Athanasius Bukarestből visszajött és elfoglalta püspöki székét, úgy látszott, hogy nem fog előde nyomdokaiba lépni, hanem mint a kálvinisták pártfogoltja és mint a havasalföldiek lekötelezettje, akadályokat fog gördíteni az unió elé. De Baranyi és Kollonich csakhamar őt is hálójukba keríték. Hogy az unió ügye meg ne akadjon, Kollonich sürgetésére Leopold 1698. április 14-én rendeletet küldött az erdélyi kormányhoz, melyben az 1692. augusztus 23-i rendelet alapján kijelenti, hogy mindazok a román papok, akik a bevett vallások bármelyikéhez csatlakoznak, azon vallás papjaival egyenlő kiváltságokban fognak részesülni, ha pedig megmaradnak ősvallásuk mellett, akkor helyzetük nem változik. De mint Cserei írja, titokban utasítást küldött Rabutin generálisnak, hogy a román papokat csak a katolikus egyházzal engedje unióra lépni. 1698. július 2-án Kollonich is manifesztumot küldött az erdélyi kormányhoz és a román papsághoz, melyben tudtukra adja, hogy a császári dekrétum csak azok számára biztosít jogokat, akik a katolikusokkal egyesülnek.
Az erdélyi protestánsok észrevették, hogy ez egyenes támadás őellenök, de nem volt mit tenniök, mert mint Cserei mondja, „Rabutin kivevé az erdélyi urak kezéből a pálcát, dobszóhoz tanítá és zaboláról itatá őket”.
A jezsuiták pedig alattomban addig járák a román püspököt, Athanasiust, eláltaták, hogy mind magát, mind a keze alatt levő erdélyi román papokat uniálja a pápistákkal, magának sok ígéretet, promotiót, a többi papoknak pedig, hogy a jobbágyságból egészen eximálják őket, míg végre Athanasiust is megnyerték az unió ügyének, és rávették, hogy 1698. október 17-ére zsinatot hívott össze, melyen az uniót 38 esperessel elfogadtatta, és aláíratott velük egy nyilatkozatot, melynek értelmében ők egyesülnek ugyan, de vallásuk minden változtatása nélkül; nem fogadnak el katolikus dogmákat, sem alá nem vetik magukat a katolikusoknak, sem egyházi ügyeikbe a katolikusok beavatkozását nem tűrik. A nyilatkozat végén és az esperesek aláírásai után Athanasius saját kezűleg még egy toldalékot írt, melyben ezeket mondja: „És úgy egyesülünk azok, akik aláírtuk fennebb, hogy egész vallásunk, egyházunk szertartása, a liturgia, a böjt és rendünk változatlanul maradjon. De ha ezek nem maradnának változatlanul, akkor ezeknek a pecséteknek se legyen semmi erejük rajtunk. És a mi vladikánk, Athanasius maradjon székében, és senki se háborgassa őt.”
E nyilatkozat sokáig csak latin fordításban volt ismeretes, amelyből nemcsak hogy a fenti idézet hiányzik, hanem a jezsuiták olyan másításokat és toldalékokat csúsztattak be, melyeknek a román szövegben semmi nyoma.
Így az unió külsőleg végbement, anélkül hogy annak mibenléte és valódi értéke felől a népet vagy legalább a papságot felvilágosították volna.
Evvel Athanasius magára vonta a protestánsok haragját. Hogy ezek ellen megvédjék, megint közbelép egyfelől Baranyi, ki Athanasius Bécsbe való fölhívását és újbóli fölszentelését sürgeti, másfelől Kollonich, akinek ösztönzésére Leopold 1699. február 16-i dekrétumával megerősíti az uniót, és védelmébe fogadja az egyesülteket, meghagyván, hogy senki se merje az egyesült papságot jobbágyterhekre és szolgálatokra kényszeríteni, vagy üldözni az egyesülésért, akik pedig kiváltságaikban háborgatnák, azokat a tisztek és a hatóságok büntessék meg.* Az ezen diplomában foglaltakat Apor István a május 24-én tartott zsinaton adta tudtára a román klérusnak. Szeptember 8-án pedig az erdélyi országgyűlésen közzététetett a diploma. De ez a rendeknek sehogy sem lehetett ínyökre.
Azért iparkodik a kormány mindenképp csökkenteni az ígért kiváltságokat, és bizottságokat küld ki, melyeknek feladata fürkészni, hogy vajon a nép csakugyan akarja-e az uniót, mert híre járt, hogy csak a papság hajlott rá. A kedélyek nagymértékben fel voltak izgatva; megnyugtatásuk és lecsendesítésük végett Leopold az év vége felé, miután Athanasiusszal ünnepélyesen megfogadtatta már, hogy a románok csak a katolikusokkal fognak egyesülni, új dekrétumot bocsátott ki, melyben azt mondja, hogy jogukban áll a 4 bevett vallás közül bármelyikkel egyesülni vagy pedig eddigi állapotukban megmaradni.
De gondoskodtak arról, hogy Leopold ezen új rendelete ne hátráltassa meg az uniót. Azért Athanáz 1700. szeptember havában nagy zsinatot hívott össze, amelyen 58 esperes és 1563 pap vett részt, és minden községből 3–3 laikus is.
Az unióval foglalkozó történészek közül némelyek ezt tekintik az unió végleges elfogadásának, mások ellenben nem is említik, mert szerintök az unió az 1698. október 7–24-i zsinaton, legalább formailag, végleg letárgyaltatott. De akkor csak 38 esperes jelenlétében történt minden. Most azonban a körülmények szükségessé tették ennek a népesebb szinódusnak összehívását azért, hogy az uniónak mintegy szélesebb alapot adjanak. Itt elfogadták a 4 differenciális pontot, de kikötötték, hogy ezeken kívül minden a régiben maradjon. Újból kiállítanak és aláírnak egy unionális nyilatkozatot, amely mindenben megegyezik az 1698. október 7-én kiállítottnak Baranyi által végzett latin fordításával. Azután Athanasiust Bécsbe menesztik, ahol 1701. március 19-én előzetes vizsgálat után leteszi a püspöki esküt a császár és Kollonich előtt. A császár tanácsosai közé fogadja Athanázt, nagy aranylánccal és kereszttel tünteti ki, és évenkint 4000 forintot ígér neki az állam pénztárából. Ez alkalommal Leopold új diplomával erősíti meg az uniót. Ez az úgynevezett második leopoldi diploma, amelyben újólag biztosítja az egyesült papság részére mindazon jogok, kiváltságok és szabadalmak megadását, melyek a latin szertartású egyházi személyeket illetik, elrendeli továbbá a kálvini katekizmus megsemmisítését, szabályozza a papi jövedelmeket, meghatározza a papok számát, és az igazgatásra és fegyelmezésre nézve több utasítást ad.
Ezen diplomának 15 pontja közül külön említést érdemelnek a következők:
Nemcsak az egyesült papokat, hanem a parasztokat is, ha egyesülnek, a haza igazi fiainak kell tekinteni, nem pedig jövevényeknek.
A püspök mellé egy teológus adatik, kinek címe „causarum auditor generalis”, feladata pedig felügyelni, hogy visszaélések s törvénysértések ne történjenek. Ennek ellenőrzése alá helyezi a püspök minden ténykedését; még magánügyekben írt leveleit is előbb a teológusnak tartozik megmutatni.
Ez volt az uniónak közvetlen nyeresége.
Egy másik szomorú nyeresége volt a diploma 12. pontjában is, mely püspökválasztási jogukat nyirbálta meg. Az 1579-i tordai országgyűlés megengedte a románoknak, hogy szabadon válasszák püspökeiket; a fejedelem csak a megerősítési jogot tartotta fenn magának. A 2. leopoldi diploma értelmében pedig a püspökválasztás úgy történik, hogy a szinódus felküld 3 jelöltet, kik közül a király választja az éppen neki tetszőt.
Igaz, hogy e két megszorítás fejében a diploma számos oly rendelkezést foglalt magában, melyek – ha komoly és őszinte szándékkal teszik vala – az erdélyi románok javát, legalább az egyesültekét, úgy az anyagiakban, mint a szellemi élet terén nagymértékben előmozdították volna.
Az 1701. június 13–15-re Gyulafehérvárra összehívott szinóduson Apor István nagy pompával, 1000 pap és 54 esperes jelenlétében beiktatta Athanasiust püspöki székébe. Ezzel a formalitással be volt fejezve az unió.
A románok az unióhoz kötött reményekben jórészt csalatkoztak. Azt várták, hogy az unió által maga a román nép fölszabaduljon rabszolgai állapotából, csak „tolerált nemzet” jellegéből, és bevett nemzetté váljék, ehelyett pedig csak szakadás, gyűlölködések és testvéri harcok fakadtak az uniónak közvetlen következései gyanánt. Igaz, hogy nagyon termékenyítő hatással volt az unió a román irodalomra, és főleg a balázsfalvi iskolából kikerült nagy férfiak által nyert sokat a románság.* De ez csak későn következett be.
Az uniónak közvetlenül is lett volna jó hatása a népre, ha ennek akaratával hajtják végre, ami csak úgy történhetett volna meg sikeresen, ha előbb oktatják s felvilágosítják és csak azután hódítják meg a lelkeket.
De ezt nem tették, mert hirtelen akartak eredményre jutni, és így nem csoda, hogy ezen törekvések nagyon kevéssé hatoltak le a nép alsó rétegeibe, mely körülmény később nagy zavaroknak s fölforgatásoknak lett okává.
1904