A brassai magyar lutheránusok.

A Brassóban s általánosan a Barczaságon lakó ágostani hitvallást követő magyarok vallástörténelmére vonatkozó két munkával birunk: egyik Szeli krónikája, a másik Gödri Jánosnak már fennebb hivatolt vallástörténelme. Az első már közre volt adva, a másik még mindig kéziratban van, nagyon kevesektől ismerve. Mindkettő igen becses adatokat tartalmaz lutheránus hitfelekezetű testvéreink viszontagságos multjára vonatkozólag; de mindkettőt ama hifelekezet lelkésze irta, s igy egyike se mentesült egészen az elfogultság és egyoldaluságtól; nem, főleg Szeli krónikája, melynek szerzője nemcsak pap, hanem lutheránus hittéritnök is levén, igyekezett némileg önigazolásból is egyetmást a maga malmára hasznositani; nevezetesen ő, és az ő belőle meritő Gödri is ugy akarják a tizfalusi és brassai magyarságot feltüntetni, mint a mely már eredetileg – Honterus idejétől kezdve – megmaradott az ágostai hitvalláson, s hogy ha voltak is Brassóban Calvin hitelveit vallók, azok csak kriptó-calvinisták voltak. Ez azonban nem áll, ez a történeti valóság elferditése, a mit némileg kimenthet azon körülmény, hogy azon korszakban – midőn ők irták műveiket – a nemzetiségi érzés alá volt rendelve a vallási érzetnek, s ők mindketten inkább lutheránusok, mint magyar hazafiak voltak, kiket a vallási előszeretet némileg elfogulttá tett.

A mit Hétfalu és Brassó vallástörténelménél e tárgyra vonatkozólag okmányi bizonyitékok alapján előadtam, kétségtelenné teszi azt, hogy úgy a tizfaluban, mint kiválóan Brassóban a magyarság vallás tekintetében is követte a székelységet és az erdélyi magyarságot, s a midőn ez Calvin hitvallását elfogadta, s azt mintegy magyar nemzeti vallássá tette, akkor úgy a tizfalusi mint a brassói magyarok eltértek a szászok által szintén nemzeti vallásként elfogadott ágostai hitvallástól, és kivétel nélkül ev. reformátusokká lettek; sőt Brassóban János Zsigmond korában a reformátió ujabb és legtisztultabb kiadása is oly hóditásokat tett, hogy az unitáriusoknak szintén virágzó egyházközsége volt Brassóban.

Minden vallásfelekezet türelmetlen szokott lenni, mihelyt annak supremátia adatik, mihelyt hivatalos államvallássá emeltetik; igy volt ez a Bethlenek, Rákócziak uralma alatt az ev. református vallással, a melyet orthodox vallásnak neveztek, s a mely a hol lehetett, a többi hitfelekezetüeket elnyomni, s áttériteni igyekezett. Igy történt ez Brassóban is; mert főleg Bethlen Gábor püspöke K. Dajka János Brassóban elnyomta az unitáriusok egyházközségét, s annak hiveit beolvasztva az orthodox ecclesiába, az összes brassai magyarság – mely ez időben a népesség felét tette – mind ev. reformátussá lenni kényszerittetett. Az idők azonban változtak, az erdélyi fejedelemség – melynek tagadhatatlanul legfőbb létalapját a protestantismus és a vallásszabadság viadorsága képezé – már végelgyengülése felé közelgett, tehetetlen fejedelmek s ezeknek kicsinyes trónvillongásai követték egymást, s az osztrák uralom fojtogató szele már fonnyasztani kezdé a szabadság fájának dús lombozatát. A Bethlenek, Rákócziak, Bocskaiak nyomába a fejedelmek parodiáji jutottak Erdély trónjára, kik alatt a szászok vagyoni túlsúlya nagy befolyást kezdett kivívni; a Királyföldön ezt a szászok inkább a politikai téren érvényesiték; Brassóban a vallási és ezzel kapcsolatban a nemzetiségi térfoglalás és terjeszkedés is czélul tüzetett ki, mert Brassóban és vidékén a szászok nagyon kevés létszámban levén, a magyar elem absorbeálása által akarták gyér soraikat kiegésziteni; de azt jól tudták, hogy e tervük mindaddig végrehajtható nem lesz, mig a magyarság a nemzetiségét oly hatalmasan védő és fejlesztő Calvin hitelvét követi, azért őket előbb lutheránusokká kellett átváltoztatniok, hogy azután szászokká tehessék.

Fennebb előadtuk az eljárási módozatokat, a mit követtek, láttuk az alkalmazott szigort, az üldözést, az erélyes ellentállást kifejtő lelkészek bebörtönzését és elüzetését; láttuk azután a jellemszilárd és állhatatos lelkészek nyomába más gyengébbeket, kik a könnyebb megélhetés, a szászokkal való megférhetés kedveért, s egyenes haszonvágyból is lutheránusokká lettek, s hiveiknek nagy részét is az áttérésre birták, a mit nem kis mértékben könnyítettek a kedvezmények, melyekben, a mig a térités procedurája folyt, a hithagyókat részeltették. Ily kedvezmény volt mindjárt az áttért papokra nézve az, hogy 100 frt fizetés pótlékot és 40 frttized kárpótlást kaptak a brassai ellodialis cassából*A 100 ftot egészen 1750-ig mindig karácsonkor egyszerre kapták ki a curián, 1750-től a provisor adta ki évi négy részletben, a dézma tizenhatodának 60 ftra menő váltságát a fő pap adta ki. Lásd Gödri Historia 5. lapon.. E mellett minden Brassóban lakó magyar, lett légyen az ev. református, unitárius, vagy katholikus, rá volt szoritva arra, hogy a papbért a lutheránus lelkésznek fizesse, a mi minden gazdától egy szekér fa, és főzőpénz czímen 10 pénz volt; a mester kapott 30 frtot, minden héten egy kenyeret, vasárnap és ünnepnapokon két csupor főtt ételt, s minden gazdától 5 dénárt*Lásd Gödri Hist. 6-ik lap.. Ily kedvezmény volt továbbá az, hogy az ev. református papoktól elvett lópiaczi papi lakot*Szeli s Gödri is azt állitják, hogy a lópiaczi papi lakot lutheránus lelkész épitette, fölhozza nevezetesen Gödri, hogy az ő rectorságában 1764-ben kiigazittatván, a mestergerendákon 1680, 1690 és 1697 évszámokat találták, mint kiigazitási korszakok jelölőit, Szeli József pedig a matriculába ezen szintén e papi lakon volt feliratot jegyezte be:
Tu quicunque fores divinae legis amator
Esto memor mortis, pulvis et umbra brevis!
Gratia praeteriti nulla laboris erit
Ananias septem complexit sumtibus annos
Ornamenta domus conspicienda dedit.
Anno Dni 1635 die 20 sept. aetatis vero suae 29 propriis sumptibus. Csak hogy az e házat épitő Ananias nem más, mint Bedő Ananias a brassai ev. reformátusok lelkésze.
és a szintén tőlük elvett klastromutczai templomot a lutheránusoknak engedték át, mert bár Szeli és Gödri is állitják, hogy a klastromutczai régi (szt. Péter-Pál-féle) templomot már a reformatio óta birták a magyar lutheránusok, ez csak annyiban áll, hogy kezdetben, a midőn Brassó egész magyarsága a szászokkal együtt lutheránus hitre tért, akkor ment kezökre e templom, mely a katholikus korban is mindig a magyarság főtemploma volt; de mihelyt bekövetkezett a protestantismus kétfelé ágazása, s mihelyt Brassó magyarsága a külön szakadó szászoktól elválva ev. református hitre tért, illetőleg azon megmaradt, a klastromutczai nagytemplom is a hivekkel együtt ezen hitfelekezet kezére ment át, s a szász politika által teremtett magyar lutheránusok eleinte, mig kevesen voltak, a nagy szász templom melletti egyik régi kápolnában tartották isteni tiszteletüket, s papjuk a mostani szász harangozó házában lakott. Ezt maga Gödri irja, egyháztörténelme 13-ik lapján. Innen e kis kápolnából átköltöztek később az ev. reformátusok megfogyatkozásakor tőlük elvett klastromutczai templomba. Kétségtelenné teszi ezt Gödri akaratlan igazszólása mellett az is, hogy – a mint fennebb már elmondám – Apafi is rendelkezett arról, hogy az ev. reformátusoktól elvett klastromutczai nagytemplom visszaadassék nekik. Az áttért papok mellett a szászok a lutheránussá levő magyar hiveknek is kedvezményeket nyujtottak, hivatalok és czéhekbe bevették, a belvárosban engedték lakni, honnan a már hitfelekezetű magyarok mind ki voltak zárva. Kezdetben az egyház magyar jellegét se bántották, egyházukat magyar templomnak nevezték*Cserei mondja, hogy a Rákóczi forradalom alatt Brassóba beszorult magyarok halottjait és az 1708-ban elesett Ágoston Jakó labancz kapitányt is a magyar templomba temették el; ez utóbbit nagy katonai pompával. Gödri terjedelmes egyháztörténelmében igen sok erkölcstörténelmi adat van; elbeszéli a többek közt (a 8-ik lapon) hogy a megesett személyeket nem a templomban, hanem az utcza patak templom előtti hidján copulálta a magyar pap, továbbá (a 16-ik lapon) irja meg volt a paráznáknál a kaloda és szalmakoszorú váltságdij és a vasárnapi ecclesia követés, mit fizetésért hétköznapira változtathatott a pap; de mindezek 1783-ban tolláltattak. s papjaik is eleinte magyarok voltak. Ilyen volt a többek között Hajdu Ignácz, kit Tököli a zernyesti győzelem után magához hivatott s tábori papjának nevezvén, kimenekült vele Oláhországba, honnan a becsületszóra szabadon bocsátott Doria marquissal visszatérvén, a fellegvár börténébe vetették és annyira gyötörték, hogy kiszabadultakor 1694-ben elhalt; magyar papjaik voltak a Rákóczi-mozgalomig; de már ekkor kezdették a szászok a csalétekként engedett kedvezményeket beszüntetni. Innen kezdve vagy szász, vagy érdekeiknek megnyert tót származású papokat adtak a magyaroknak, kik nemcsak hogy nem tudtak lelkesülni hiveik nemzeti és vallási önállósága iránt, hanem ellenkezőleg mindent elkövettek a szászok közé való beolvasztásra. E beolvasztás pedig nagy mérvben folyt, mert valamint papjaik csak úgy állhattak meg, ha a szász érdekek szolgáivá szegődtek, úgy a hívek közül is csak azok juthattak hivatalba, czéhekbe, csak azok élvezhettek valamely javadalmat, ha nemzetiségüket megtagadva s nevüket is elváltoztatva szászokká lettek. A haszonvágy, a megélhetés nagyon sokakat eltántorított e szegény, lelkipásztorai által félrevezetett, nemzetfeleitől elhagyatott nép közül; igy fogyott lassanként számuk, elannyira, hogy a brassai magyar lutheránus egyházközség, mely a Barczaság minden magyar egyházközségei közt a legtekintélyesebb volt, hová a falusi papok, hosszas szolgálat után, jutalomképen juthattak, nagyon csekélyre olvadt. De ha megfogyatkozva még is volt egy rész, a mely nemzetiségét áldozatul hozni vonakodott, a szászok tehát erősebb modort kezdtek alkalmazni, a templom hajóját elvévén, azt gabna-raktárrá változtatták át, a megfogyatkozott híveket a templom elkülönített szentélyébe szoritván be, hol a szabad vallásgyakorlatot nem kis mértékben szoritották meg az által, hogy gocsmant (megyebiró) és harangozót szászok közül tevén, ezek a náluk álló templom-kulcsot szeszélyük szerint csak akkor adták ki, mikor nekik tetszett, vagy mikor azért megfizettették magukat; az isteni tisztelet alatt mindig jelen volt két szász (a szücs czéhből), kiknek külön mennyezetes padja volt, s kik ellenőrködtek a fölött, nehogy a pap hazafias érzelmek húrait érinteni merje. Olyforma eljárás volt ez, mint a minőt a pogánynak nevezett török, a szent sír templomával szemben követ Jeruzsálemben, hol a templom-kulcs szintén a török pashánál áll, s hol az isteni tisztelet a szintén mennyezetes páholyba elhelyezkedett s ott kedélyesen csibukoló török pasha felügyelete alatt foly. A szászok eljárásukat alkalmasint e pogány minta szerint szabták, mert én európai polgárosodott országban sehol se tudok, főleg a 18. században, ehez hasonlitható vad eljárásnak nyomaira akadni. De a brassaiak még a török pashai önkényen is túl tettek, mert ők a kulcsárság és a lelkiismeret szabadságát korlátoló templomi rendőrséggel se elégedtek meg, hanem a megkezdett úton tovább haladva a szegény, üldözőbe vett magyar lutheránusok létalapját támadták meg az által, hogy 1713-ban, a midőn Steinville osztrák tábornok a táborkarát kiegészitő jezsuitáknak templomot kért a brassai tanácstól, ez, bár a szászoknak hét temploma volt, s azok között több egészen üresen álló, még is a magyar lutheránusok egyetlen templomát jelölte ki. Ez útmutatás következtében a tábornok úr egy napon a jezsuitákkal, német urakkal és katonasággal, a szász gocsmantól a templom kulcsát elvette, a templomba bemenvén, lábával a földre topantott s ezen mondattal: „das ist alles uns” azt a jezsuiták birtokába bocsátotta át*Lásd az adatokat erre Szeli krónikájában Bartha Márt. apáczai lelkész jegyzeteiben, s legrészletesebben Gödri Hist. 4–9. lapjain. A magyarok ekkori papja Budai János volt..

Ezen középkori ököljog – mely a szászok erőszakoskodásának méltó koronáját képezé – a szegény magyarokat templom nélkül hagyta, s végre hosszas kérelmezés után az újutczai kórház-templomot nyerték el*Bartha Márton apáczai lelkész ugyan azt mondja, hogy előbb a szt. János-utczai volt apáczakolostor templomába mentek, s csak azután huzódtak a kórháztemplomba, de Gödri ezt tévedésnek mondja, mert a szt. János-utczai templom 1689-ban leégvén pusztán állott 1724-ig, midőn a Brassóba visszajött szt. Ferenczrendiek épiték ujból fel.; de csak ugy, hogy azt a szász lutheránusokkal közösen használják*Pedig a szászoknak ezen kivül 7 temploma levén, a kórház-templom közössé tételére mi szükségük se volt., mert a szászok a magyaroknak még az imádkozásban sem akarták az önállóságot megadni; örökségükre áhitozó tutorként azokat mindenben intimidálni, gyámság alá helyezni s járszalagon vezetni igyekeztek. Alig használták 5 évig e templomot, hogy az 1718-ban földig leégett, midőn a magyarok clenodiumai, könyvei is a lángok martalékjává lettek. Ekkori lelkészük breznóbányai Matheides Mihály a leégett templom ujbóli fölépitéséhez az udvartól engedélyt eszközölvén, hiveinek áldozatkészsége lehetővé tette, hogy még azon évben hozzá kezdettek az épitéshez; de mivel a templom nagyitása czéljából az alapfalzatot a réginél valamivel künnebb helyezték el, valamely delator följelentése folytán az udvar a tovább épitést betiltotta, Magyarosi nevű épitőmester pedig az előlegként felvett 600 frttal megszökött Oláhországba; ehez járult még az iszonyú pestis, mely a hivekből nagyon sokat, 1719-ben Matheidest is elragadta*Lásd Gödri Hist. 11. lapján., s igy a szegény magyar lutheránusok templom, egyházi vagyon és lelkész nélkül maradván, a megsemmisülés szélén állottak; igen sok közülök az önfentartás folytonos küzdelmeit megunván s türhető állapotot csak az elnémetesedés által biztosithatván: lassanként megváltak nemzetiségüktől, s még nevüket is átidomitva szászokká változtak át. Az ily áttérések a tüzvész és pestis után tömegessé váltak, elannyira, hogy Bolonyában – hol még a 17-ik században is kizárólag magyarok laktak – egész útczák lakói szászosodtak el. Bevallja ezt a szászok által lekenyerezett Szeli is. Gödri pedig határozottan állitja, ki többek közt irja*Egyháztört. 12–13-ik lapján.: Bolonyában egyáltalában nem laktak szászok, még a 17-ik században is mindössze csak 3 szász család lakott a Korcsma-utczában, azonban a magyarok elszászosodása által annyira felszaporodtak, hogy a bolonyai kápolnát – mely a katholikus korban apáczákhoz tartozott, s hol addig a magyarok temetkeztek – 1713-ban elfoglalták, s oda a kórházi templom szász papja vasárnaponként kijárt isteni tiszteletre, mert a belvárosi nép szép időben séta kedveért is nagyon látogatta e templomot s ott a perselybe sok alamizsna szokott gyülni. Én hiszem, hogy a speculativ szellemű szász papokat ez alamizsna is vonzotta ide; de ottani térfoglalásukban alkalmasint magasabb számitás is vezette: az hogy a Bolonyát lakó magyarság közt minél több proselitát csináljanak. Lefoglalták ezen, a magyarok tulajdonát képező kápolnát jóelőre azért, hogy belvárosi templomaikból való következetes kiszorittatásuk alkalmával az végvisszavonulási helyül ne szolgálhasson. Be kell vallanunk, hogy itt a szász papok, ha égbekiáltó jogtiprást követtek is el, de mindenesetre az előrelátó hadvezér tapintatosságával jártak el, ki előre elzárja az ellenség visszavonulását, hogy azt legyőzetése esetében a föltétlen önmegadásra szorithassa. E kényszerhelyzet a brassai magyar lutheránusokra be is következett, mert minden arra mutat, hogy ujútczai templomuk leégése, az ujra épitésnek betiltása s a pestis után a brassai magyar lutheránus ecclesia megszűnt létezni, a hivek legnagyobb része beolvadott a szászok közé, mi által a kitűzött czél: a magyarság germanizálása el volt érve. Gödri egyháztörténelme 2-ik lapján mondja, hogy Bolonyában nem csak napszámosok, hanem igen jómódu magyar iparosok is nagy számban laktak: a gombkötő, mészáros, kőmives, borbély, csizmadia és ács czéhekben a mesteremberek leginkább magyarok voltak, de a czéhben kissebbségben levő szászok it is elnyomták a magyarokat, mert a tanácstól oly czéhszabályokat eszközöltek ki, melyek értelmében czéhtag csak született német lehetett. Ennek következtében a magyar mesteremberek, hogy czéhben maradhassanak, azaz hogy mesterségüket üzhessék, ugyszintén az oda belépni kivánók is kénytelenek voltak magyarságukról lemondani, minek következtében Brassó régi tősgyökeres magyarsága mind szászszá lett; a mostaniak (1784-iek, mikor Gödri munkáját irja), leginkább ujabb betelepülők. Tehát a társadalmi és vallási üldözés előidézte a kivánt eredményt, a helvét hitüekből lutheránussá lett magyarság teljes elnémetesitését.

Mind e mellett Brassó magyarsága még se veszett ki gyökerestől, mert valamint az ev. reformátusok közül is maradtak – ha kevés számban is – olyanok, kik minden csábitás és üldözéssel daczolva megtarták hitüket, s egyház és lelkész nélkül egy századon át ápolták keblük szentélyében a jövő csiraképes magvát; ugy a magyar lutheránusok közt is találkoztak olyanok, kik a szerencsétlenségek által magukat legyőzetni nem engedtetvén, továbbra is magyarok maradtak. Ezen kevesek száma a szomszédos 10 barczasági faluból időközben betelepültek által annyira felszaporodott, hogy ismét papot állitottak s követelték, hogy a régebbi magyar temetőben levő bolonyai kápolna visszaadassék. A szászok persze erről mit se akartak tudni, de a felfolyamodó magyarok a főkormányszék és udvartól is kedvező resolutiókat nyervén, a szászok elvégre is kénytelenek voltak engedni; s a magyar lutheránusok: az egykori tulajdonosoknak, megengedték, hogy a bolonyai kápolnát a szászokkal közösen használják, felváltva tartván ott isteni tiszteletet. Tehát a kipusztitottnak vélt tetszhalott uj életre támadt; a brassai magyar lutheránusok ez ujjászületésével kezdetét vette az ujabb szervezkedés korszaka s ezzel ujabb szenvedések, ujabb boszantások, ujabb üldözéseknek szakadatlan sorozata, mely egész napjainkig jön le; de a mely nem tudta többé e martyr népet megsemmisiteni, sőt az a küzdelemben mintegy megedződve erély és bámulatos kitartással képes volt magát nemcsak fenntartani, hanem némileg önállósitani is. Amint eddig figyelmünkkel és rokonszenvünkkel kisértük e szegény nép küzdelemteljes életét, ugy lételének e második stádiumában is el fogjuk kisérni egészen napjainkig.

A saját egyházukba vendégként befogadott magyarok, mindenféle bosszantásoknak voltak kitéve, előbb csak a templom fából készült tornáczába szoritották, mig a szászok a kőtemplomba ültek; de csak télen át, mert nyárban a fatemplom kényelmesebb levén, a szászok foglalták azt el, hogy télben ismét visszacseréljék. A templomkulcs mindig a szász papnál volt, s a magyaroknak csak akkor adta oda, mikor akarta; a magyaroknak csak egyszer, a szászoknak meg háromszor harangoztak. Hogy ezen bosszantó helyzetből kimeneküljenek, uj templomépités illetőleg a meglevőnek megnagyitására kértek engedélyt, mit Mária Teréziától 1755-ben meg is nyertek*Hogy e templomhoz a magyarok tulajdonosi joga el volt ismerve, mutatja az, hogy az uralkodó a templom ujraépitésére az engedélyt ezeknek, és nem a szászoknak adja.. Az anyagot meg is hordották, meszet égettek, a tanács által megpecsételt kéregető könyvekkel könyöradományokat gyűjtöttek; s mikor az épités megkezdésére mindennel készen voltak, akkor a barczasági szász káptalan előállott s az épitést azon ürügy alatt, hogy az udvar rendelete mások jogát sérti, betiltotta, minek következtében az összegyüjtött anyag elpusztult, a pénz elolvadt*Lásd Gödri Egyháztört. 18-ik lap.. 1770-ben a fiscus a dézma 16-át a szászoktól elnyervén, a szász egyházközségek azért kárpótoltattak, mig a magyar papok az abból részükre évenkint járt 60 frtért mit se kaptak, valamint a korábban kijárt 100 frt segélyt is megvonták tőlük, s igy a szegény magyar pap, minden jövedelemforrástól megfosztva, hiveinek áldozatkészségére útasittatott.

A bolonyai nagyon kicsiny és romladozott templomot az udvar egyenes rendeletére sem engedték a magyaroknak kiépiteni és megtoldani; de az ő decretumok alapján 1777-ben a szászok kezdették meg annak ujjá épitését. A kijátszott magyarok ekkor se vonták vissza magukat, hanem pénz és anyaggal*Pénzt 500 frtot, 9600 téglát, 13,050 cserepet, 124 szekér fövenyet, 8 szekér gerendát adtak a magyarok, lásd Gödrit ugyanott 32. lap. ők is hozzájárultak, s mégis midőn elkészült, akkor csak templombér fizetés mellett bocsátották be a magyarokat a közös erővel épitett templomba; orgonájukat – bár erre egyenes szerződésük volt – beállitani nem engedték, s harangozás és temető helyért is külön és tulságosan megrótták*Ugyanott 33. s köv. lap.. Ily sanyargatásoktól menekülendők, saját templomépitésre kezdettek gondolni; de erre engedélyt nem nyerhetvén, csak is 1782-ben József császár vallástürelmi decretumának nyomán tudták e hő vágyukat teljesiteni. Akkori lelkészük Gödri János megkezdette a gyüjtést s rövid időn 1200 ftot egybehozván*Gödri neje 100 frtot, Enyedi György 600 frt, Enyedi Éva 200, az ecclesia 300 frtot adott; később a tanács is assignált 100 frtot, a szász ecclesiák adtak 108 frtot, de a bolonyai szász ecclesia, melynek templomához a magyarok több mint 100 frt érő anyag- és pénzzel járultak volt, egy fillért sem adott. A hétfalusiak nagyon sok anyagot hordottak ingyen, oltárra Csabai Szász Mihály 100 frtot adott 1784-ben. Lásd Gödrit ugyanott., a tanácshoz templomhelyért folyamodtak, mit 1783-ban a bolonyai közös templomhoz való minden jogigényeik lemondásának föltétele alatt nyertek is, az akkor puszta és mocsár lepte fapiaczon; itt a hétfalusiak hathatós segitségével az anyagot meghordották, s 1783. márcz. 14-én az alapkő nagy öröm és ünnepélyességgel letétetett, s viszálkodás előidézte többszöri félbeszakitás után még azon évben elkészülvén, nov. 2-án felszenteltetett, mikor a magyar lutheránsok száma 511 lelket tett*Lásd Gödrit ugyanott 93. lap..

Volt tehát már valahára saját egyháza a szegény brassai magyar lutheránusoknak; de azért korántsem kell hinnünk, hogy a szász papok lidércz nyomása alól menekültek; mert ezek a hiveket és papjait gyötörni meg nem szüntek ezután is, s bár a magyar papoknak és iskolának egy árva fillért se juttattak roppant jövedelmeikből, mégis azokat ugy tekintették, sőt tekintik még ma is, mint a szász nagy pap káplánjait, s a magyar lutheránus egyházat mint a szász nagy templom fiókegyházát, s bár a brassai magyar papok ez alárendelt helyzetet elfogadva, eléggé meghunyászkodók voltak, mégis – s talán éppen azért – a szász papok nem szüntek meg, és nem szünnek meg őket elnyomni, nevelésügyöket megakasztani, a hiveknek már elfojthatlanul fölébredett magyar szellemét üldözni, és elébe korlátokat állitani. A legujabb időben is ez egyházközségnek papi és mesteri lakját akarták elvenni, melynek már két század óta tényleges birtokában vannak, s melyet, mint fennebb előadtam, Benő Ananiás magyar lelkész 1635-ben saját költségén épittetett volt; és a szegény magyarok saját házukat csak ugy tudták megmenteni, hogy a szász nagy papnak 5000 ftot fizettek váltságdij fejében. Meg van még most is a nemzetiségi üldözés, mert ezen magyar népesség magyar papja rá van szoritva arra, hogy németül érintkezzék egyházi felebbvalóival, s itt is előfordul azon hihetetlen eset, hogy a magyar kormánytól magyarul lejövő rendeleteket, körözvényeket stb. németre lefordittatva küldik meg, ezen ma már, hála istennek, erős magyar hitközségnek.

Im rövidre vonva előadtam a brassai protestáns magyarok szenvedéseit, előadtam azért, mert a nép minden szenvedése szent előttem, de előadtam azért is, hogy Brassó jelenlegi magyarjait őseik nemes példája által kitartás és mindennel daczoló hazafiságra ösztönözzem; mert ők még most is czéltáblájául szolgálnak a szászok elnyomási törekvéseinek, mert ők most is önmagukra, saját erkölcsi önérzetükre vannak útalva. Igen, mert a szászoknak meg van most is azon ritka szerencséjük, hogy minden kormánynál be tudják magukat hizelegni, hogy minden kormánynyal el tudják hitetni az ő nélkülözhetlenségüket, s ez alapon Brassó szászai még most is szabad kézzel nyulnak az ottani magyarok jogaihoz; a magyarok politikai kizáratása, vallási elnyomatása éppen ugy napirenden van most, mint volt ennek előtte; a szegény jogfosztottak és elnyomottak panaszai most se nyernek meghallgatást és orvoslást.

Lelkük egész erejével s teljes önbizalommal kell tehát tovább küzdeniök, felbátoritást meritve abból, hogy ha a kormány süket is jogos követeléseik iránt, de a nemzet figyelme és méltánylata feléjük fordult immár, s hogy bizonnyal jőni fog egy jobb kor, a mely a brassai magyarság négyszázados szenvedéseinek jutalmául: igazságot fog nekik szolgáltatni.