| Brassó a Tököli- és Rákóczi-mozgalom alatt. | TARTALOM | XIV. Brassó. |
Ha a mult században és a jelen század első felében kevés szerep jutott Brassónak, annál feltünőbb és hazafiatlanabb volt a szerep, a melyet e város 1848/9-ki szabadságharczunkban játszott; mert fájdalom, ez idő alatt Brassó ismét visszaesett a multban már többször ismételt azon hibájába, hogy a haza ügyének hátat fordítva, idegen ellenséggel czimborált e haza szabadságának és alkotmányának aláásására. Szász lakói a földet, mit a magyar oly nagy előjogokkal s oly kevés teherrel ajándékozott nekik, a magyar birodalom kötelékeiből kiszakitani akarták és a pénzt, mit a természet dús áldásaival bövelkedő föld nyereménye nyujta, a magyarok elleni bujtogatás, és a testvérharcz szitására fordíták, s mivel ők magok a harcztérre szállni félénkek voltak, városukba befogadták az ellent, s az oláhoknak testvérgyilkos fegyvert adtak kezébe. Bár mily fájdalmas visszemlékeket legyünk is kénytelenek érinteni, még se tehetjük, hogy Brassónak ezen korszakban követett eljárást ha röviden is, elő ne adjuk, mert napjainkig levezetni szándékolt történelme e nélkül nagyon hézagos lenne, s különben is, ha multban található érdemeit felhoztuk, nem lehet feladatunk hibáinak részrehajló eltakarása már csak azért sem, mert a mult hibáinak felmutatása, gyakran szokott a jövőbeni visszaesés gyógyszeréül szolgálni.
Brassó bár az 1848-ki kolozsvári országgyülés máj. 29. ülésén követei által föltétlenül hozzájárult az unióhoz s bár jun. 4-én választó polgárságának gyülése követeinek az unio elismerése körüli eljárását nem csak egyhangulag helyeselte, hanem a szász nemzeti törekvések ellen határozottan föllépve, a szász egyetem felbontását adta követeinek útasitásba, s bár a pesti hongyülésre is elküldé követeit, még is csakhamar a reactió fészkévé vált, s a magyarok elleni ellenséges előkészületek egyik gyúpontjává lett. Ellenséges indulatját legelőbb azzal mutatta ki, hogy a barczasági 10 magyar falu vezetőit jun. 27-én elfogatta és börtönre vetette. Septemberben Szeben példájára Brassó is a honvédség állitásának ellenszegült, s midőn meggátlá, hogy abban a Brassót és a vidéket lakó magyarok résztvegyenek, ő maga a szászokból csapatot alakitott, az oláhokat a magyar ellen fegyverzé, s sárga hajtokával egyenruházva az uniót, melybe egyszer beleegyezett, elfogadni nem akarta. October 2-án pedig hozzájárult azon emlékirathoz, mely a Királyföldnek Magyarországtóli elszakitását s mark-grófsággá alakitását kérelmezte az osztrák császártól.
De már ekkor a parlamenti és emlékirati harczot a fegyverre kelés harcza váltá fel. Magyarországon Jelasics, Erdélyben Riebel, Urbán és Gedeon nyiltan fölléptek a magyar alkotmány és nemzet ellen; a két utóbbi már szervezett sereggel indult a székelység ellen, mig a fehérvári várból fegyvereket osztottak az oláhoknak, hogy azt a magyar szivére fenje, sőt a vármegyékben a védtelen magyarság legyilkolása már kezdetét vette.
A székely nemzet, mely ott hazánk keletén minden időben átérzé szabadságvédő nagy hivatását, ezen fenyegető és a reactió már nyilt föllépésével szemben idejét látta, hogy ő is kimutassa az alkotmány és megtámadott szabadság védelmére való készségét, s Berzenczei kezdeményezése folytán a kormány minden beavatkozása, sőt a gubernium roszalása mellett önkéntesen egybesereglett october 16-án Agyagfalva emlékszentesitett terén, s kimondá, hogy a magyar alkotmányt és a márcziusi nagyszerű vívmányokat, melyek nem annyira őket – kik addig is szabadok voltak – hanem éppen a lázongó oláhokat szabaditá fel, utolsó lehelletig védni fogják, s hogy ezen hősi elhatározásuknak nyomatékot szerezzenek, – mivel Urbán és Gedeon sereggel közelitett a Székelyföldhöz – a gyülésről azonnal elindultak M.-Vásárhely felé, hogy területüknek fenyegett határait fedezzék.
Brassó a székely nemzet ezen önvédelmi készületeivel szemben ellenséges állást foglalt el; roppant költséggel kitatarozta régi várfalait, azokat és fellegvárát fölfegyverezte; a barczasági 10 magyar falunak azon követeit, kik ezen székely eredetű s nemzetfeleivel rokonszenvelő népet az agyagfalvi nemzetgyülésen képviselték, szám szerint 27 egyént, mind elfogatta és börtönbe hurczoltatta.
October 27-én pedig nemzetőrei az Orgidán és Szekerján tribunok vezetése alatti 3000 oláh népfölkeléssel egyesülten Hétfalura rontottak, s ott a magyar népet kardok alatt bujtatva át, eskették fel a császár hűségére*. Végre midőn a székelyeknek szászrégeni győzelme és m.-vásárhelyi csatavesztése után a győzelmes Gedeon nov. 17-én Brassóba bevonult, azt e város szász népe nem csak lelkesedéssel és diadalívekkel fogadta, hanem az önvédelem dicső küzdelmeit megkezdett Háromszék elleni föllépésében egész erélylyel támogatta.
E támogatás azonban inkább csak pénzbeli segélyezésre szoritkozott, mert a brassai szászok szerveztek ugyan egy 2000 főből álló freischaarnak nevezett önkéntes csapatot; de ennek bátorsága életének veszélyeztetéséig soha se ment, s az egész harcz folyama alatt más szerepet nem játszott, minthogy dec. 5-én a hermányi csatában az első ágyúszóra ugy megfutamodott, hogy Brassóig meg se állt, és hogy karácson szombatján a Tömös folyóhoz kiszállva, előrevigyázatból távol tartózkodó, tartalék csapatját képezé azon vérengző oláh seregnek, mely a fegyvertelen és védtelen hétfalusiakat az éj sötétében megrohanva, gyilkolta és kirabolta*.
Erdély ekkor már az osztrákok kezében volt, Kolozsvár sietős feladásával a szervezetlen erdélyi magyar erő Csucsához vonult, Erdélyben minden meghódolt, csak a Brassóval szomszédos Háromszéknek hős népe emelte magasra a porba tiporni akart háromszinű zászlót, s kimondá a győzelmes osztrák hadsereggel szemben a meg nem hódolást; nem csak kimondá, hanem a classikus kor szabadsághőseinek bátorságával megkezdé az önvédelem harczát.
És e nép melyet Zrinyi szelleme hatott át, valóban csodákat müvelt: sereget rögtönzött, ágyúkat teremtett, fegyvert varázsolt, az egyszerű szántóvető békés nép minden fia hőssé lett, s november 30-án Hidvégnél szuronnyal vetette vissza Heydténak hatalmas tüzérséggel ellátott rendes hadseregét; deczemb. 5-én pedig a védő helyzetből támadólag lépett fel, s Földvár, Szt.-Péter, Hermány és Hétfaluig nyomta elő harczvonalát. Ez a Brassót megszállva tartott Gedeont és a várost oly remegésbe hozta, hogy küldöttségre küldöttség futott Puchnerhez, ki Schurrter tábornokot tüzérséggel és szekereken gyorsan szállitott gyalogsággal (Párma és Sivkovicsokkal) rohantatta Brassó biztositására; azonban mind ez elkésett segitség lett volna, s Brassó megérkeztökig rég a székelyek kezébe esett volna, ha a székely haderő vezérsége a négyes győzelem előnyeit felhasználta volna, vagy igazabban, ha Brassó bekövetkezhető rombolásának meggátlásáért saját élete veszélyeztetésével is a győzelmes s előretörni akaró székelyeket vissza nem tartja.
Ugyan is deczember 5. a négy ponton: Hidvégnél, az aldobolyi hidnál, a kökösi hidnál és Bikfalvánál combinativ végrehajtott támadás mindenütt fényesen sikerült, az osztrák haderő nemcsak mindenütt visszanyomatott, hanem a legnagyobb páni félelemtől elfogva Brassóig meg se állt. Dobai a fővezér két napot vesztegelt a kökösi hidnál s csak 2 század lovast küldött Horváth Ignácz vezénylete alatt Brassóhoz; ezek megérkezte iszonyú rémülést, harangok félreverését, a fellegvárból való sikertelen ágyúzást idézett elő, de a rémült katonák nem voltak rávehetők, hogy harczolni menjenek, s ha ekkor Dobai az egész háromszéki erővel nyomul előre, Brassó kardcsapás nélkül kezébe esik.
Azonban ő a kökösi hidnál vesztegelt, s a hadi tanácsban nyiltan kimondotta, hogy Brassót azért nem veszi be, mert a bosszús székelyek elpusztitanák; mire Horváth Ignácz magára vállalta a felelősséget, hogy ha ő a lovassággal előre bemehet, biztositást nyujt, hogy senkinek bántódása nem lesz. Dobai tétovázása annyira nyugtalanitá a roppant hidegben tétlenül künn tanyázó székelységet, ők annyira érezték, hogy szép győzelmeiket a vezérség készakarva akarja gyümölcstelenné tenni, hogy fellázadva, rárontottak azon mezei tanyára, hol a vezérség volt, s rá akarták gyujtani fejökre, mitől csak Horváth Ignácz bátor föllépése, s a Brassóba való rögtöni indulás parancsa menté meg; de ezen tétovázás alatt kipótolhatlan 5 nap veszett el, ez alatt Heydte Udvarhelyszékről beütött Erdővidékre, s Dániel Imre árulásától segittetve, lefegyverzé az ottani véderőt, miért a Herménynál öszpontositott haderő egy részét ellene kellett küldeni, másfelől Brassóba is megérkeztek a sebesen szállitott segédseregek, s igy többé Brassó bevételére gondolni sem lehete*, sőt nemsokára a nagyobb erő előtt kénytelenülve voltak támadó harczukkal felhagyva, korábbi védvonalukra visszahuzódni.
De mig a háromszékiek itt a hősiesség csodáit müvelték, azalatt Erdély nyugatján is Bem a kiszoritott csucsai hadsereggel győzelmesen nyomult előre s ez év karácsonyát már Kolozsvártt tölté. A megerősödött Gedeon a háromszékiek felett a 2-dik hidvégi csatában némi előnyt viván ki, megköté jan. 2-án a Háromszék sérthetetlenségét biztositó árapataki szerződést. Ő, a fennhéjázó osztrák tábornok hadakozó félnek ismerte el a rebelliseknek nevezett székelyeket, s forma szerint egyezkedett velök, mert a Bem által szorongatott Puchner tábornok segitségére kellett sietnie; azonban a háromszékiek Bem közeledésének hirére ismét fölléptek*, mire a Brassó fedezetére hátrahagyott Schurrter tábornok hadcsapatjával Törcsvárhoz futott, hogy Oláhországot közelebb kapja, vele futottak a védtelen Hétfalut feldult oláhok sárgagalléros praefectjei, tribunjai, s a magára hagyott Brassó* annyira megrémült, hogy a fekete-sárga zászlókat bevonva, Háromszékre békeköveteket küldött, kijelentvén, hogy ő a magyarokkal tart. Azonban ez nem őszinte megtérés, hanem a székelyek nagylelkűségének rászedése volt; mert – daczára annak – hogy a fölényre jutott Háromszékiek megkegyelmeztek a hitszegő Brassónak; s daczára annak, hogy akkor, a midőn azt minden kardcsapás nélkül bevehették és megfenyithették volna, bántatlanul hagyták: mégis Brassó Szebennel az Oláhországban levő muszka parancsnok Lüderstől segédsergeket kértek, a mi hosszabb alkudozás után megadatván, febr. 2-án Engelhardt tábornok vezénylete alatt 10,000 orosz érkezett Schurrter megfutamitott dandárától vezettetve Brassóba, s febr. 4-én, a midőn a háromszékiek a Szeben táján harczoló Bemmel egyesülendők Dobolynál átszálltak az Olton, muszka ágyúk köszönték, s egy Szent-Péter és Hermány közt vívott 5 órai harcz után* visszavonultak az Olt mögé, mert a székelyek feladata nem a muszkákkal való csatázás, hanem a Bemmel való egyesülés volt, mit Gál Sándor Fogaras felé nem tehetvén meg, a Küküllő völgyén létesitett; Engelhardt pedig látva az erélyt és törhetlen bátorságot, melyet Szt-Péternél az 5 ezernyi székely a 12,000-et meghaladó muszka-osztrák sereggel szemben kifejtett s már részről Gál Sándor elvonulásáról mit sem tudva, Brassó biztositása tekintetéből szükségesnek látta a Háromszék és Barczaság közti hidakat (a Feketeügyen és Olton) fölszedetni. De sem a hid fölszedések, sem a muszkáknak Brassó és Szebenbe való befészkelődése nem tudta a Szászföldet, s Puchernek oda szoritott hadsergét biztositani. Mert Bem egy ügyes hadicsel által Segesvárnál Puchnert kijátszván, márczius 11-én a muszkák által elszántan védett Szebent, ezek roppant veszteségével bevette, s Pfersmann orosz tábornok 6000 emberét (azok közt 2000 osztrák) a verestoronyi szoroson kikergette, velök futván a seregétől elvált Puchner is, mig bátorság vesztett seregének vezényletét Kalliani tábornokra bizta, ki a helyett, hogy Szeben visszafoglalását megkisértse, Engelhardt azon tudósitására, hogy Brassót a Bem által Háromszékre küldött Kis Sándor által vezénylett 10,000 székely fenyegeti, sebesen huzódott Brassónak; de Bem – ki nem csak győzni, hanem győzelmeit felhasználni is tudta, – nyomában volt, s a frekki hidnál való átszállást ágyú- és szuronnyal kierőszakolván, Feketehalom előtt márczius 19-én a csatára sorakozó osztrák serget előkészületei közt meglepve, pár órai harcz után visszaszoritá, a midőn a főseregtől elszakadt Heydte csapatjaival csak 26 órai futással menekülhetett a törcsvári szoroson át Oláhországba. Heydteval futott Kalliani is, s futottak a muszkák is a tömösi szoroson kifelé; szerencséjük az volt, hogy ezen futásukban rendkivüli gyorsaságot tanusitottak, mert ha csak keveset késnek, a Háromszékről előnyomuló 3000-nyi székely visszavonulási vonalukat elvágja s akkor a czár és a császár serege utolsó emberig foglyul esik.
Bem 20-án csatakészen nyomult Feketehalomból előre, mert fel nem tehette, hogy a hadászatilag oly fontos és nagy védképességgel biró Brassó oltalmazását az Engelhardt 10,000 oroszával erősödött osztrák sereg meg ne kisértse; miért nagy volt bámulata, a midőn Vidombakhoz érve, ott a vélt ellenség helyett az alázatosan görnyedező, s kenyelmet esdő brassai tanácsot találta. Bem nagylelkű volt, mint a nemzet, melynek most sergét vezénylette, s bár ugyanazon tanács állt előtte, mely a székelyekkel kötött frigyet megszegve a muszkákat behívta, bár ugyanazon városhoz közelitett, mely a mozgalom elejétől fogva mindig az ellenséggel czimborált, mégis ott senkinek még csak a hajaszála sem görbült meg*.
Ily nagylelküleg, ily lovagiason harczolt a magyar szemben egy oly ellenséggel, a mely annyiszor volt hitszegő; ily eljárást követett szemben egy oly várossal, mely a haza vészes napjaiban a külellenséggel fogott kezet testvérei legyilkolására; ily modorban, nemesen, minden bosszús visszatorlás nélkül küzdött egy oly sereggel, a mely foglyait, beszélynökeit, békeköveteit főbelövette, melynek firmája s tisztikarának vezénylete alatt hajtotta végre a fanatizált és communistikus igéretekkel félrevezetett oláhok által a védteleneknek oly iszonyú legyilkoltatását, a minőnek párját csak a legvadabb kannibalok közt találhatjuk fel; mely romba dönté az ország községeinek felét. Avagy lehet-e tagadni, hogy a kis-enyedi, nagy-enyedi, felvinczi, marosujvári, székelykocsárdi, nagylaki, gerendkeresztúri, krakkói, köpeczi, szent-mihályi istentelenségek osztrák tisztek és csapatok szemeláttára sőt azok támogatásával hajtattak végre, avagy Brassó tudná-e, merné-e tagadni? hogy a szegény hétfalusi magyarságon végrehajtott kegyetlenségek és vérengzések nem az ő firmája és nemzetőrségének (freischaar) fedezete alatt követtettek el? avagy miként tudhatná igazolni Brassó, hogy az oroszokat, még mielőtt a muszka beavatkozás kérdése eldöntetett volna, hazánkra hozta, s azokkal a városuknak megkegyelmezett, a velök békét kötött s nekik békét hagyó székelyeket orozva, váratlanul Aldobolynál megtámadtatva, érzékeny veszteségeknek tette ki? Nem! ezek elvitázhatlan tények, ezek megdönthetlen érvek; a történelmet – főleg az olyat, melynek lapjaira a testvérek kiontott vérével jegyeztek, – meghamisitani, s az állitólagos cultura szégyenére végrehajtott e vandal tetteket, e példátlan hitszegést, e bünös testvérárulást, meg nem történtekké tenni, a történeti igazságot elnémitani: semminemű circumspectussággal és prudentiával nem lehet.
A Brassóba kardcsapás nélkül bevonult Bemet nem csak a szászok ünnepelték, hanem Háromszékről egy tekintélyes küldöttség is köszönté, s kérte, hogy látogassa meg a Székelyföldet, mert különben annak népe fog Brassóba vándorolni. Bem engedett az őszinte ragaszkodás e meleg hangjának s márcz. 25-én elrándult Sepsi-Sz.-Györgyre; a kökösi hidnál, e szék harczedzett leventéinek és hőseinek nagy serge fogadta, Sz.-Györgyön a nők virággal hinték be az útakat, rózsákot tüztek keblére, s a diszlakománál a legszebb úrhölgyek szolgáltak asztala körül. Ezen őszinte ragaszkodás, ezen nyájas gyöngédség, egy egész népnek hálás elismerése annyira meghaták a harczok komor oroszlánát, hogy meghatva vallotta be, miszerint éltének legszebb napját szent-györgyi látogatása képezi. De Bem – kit a nép apjának nevezett, tehát a világon a legdicsőbb czímmel ruházott fel, – sok időt az örömünnepekre nem szentelhetett; mert erdélyi hadjárata ugyan be volt végezve, de kardjára, s nagy hadvezéri tehetségére másutt volt szükség; hisz a 17 oldalról megtámadott magyarnak a legfényesebb győzelmek után is még mindig voltak le nem győzött ellenségei, azért a jövő szervezkedést útba inditván, s a határszéli szorosok erőditését és megszállását elrendelvén, erdélyi serge egy részével a Bánságba sietett, hogy azt az ellenségtől kitisztitva, a Tömösnél kiszoritott és itt betörni akaró osztrákokat visszaűzze. Ezalatt Erdély politikai szervezését a fennkölt lelkületű, s valójában Brutusi jellemmel biró Csányi László orsz. kormánybiztos rendezte, ő mindenről személyesen igyekezvén meggyőződést szerezni, körútat tett az országban, melynek folyamában márcz. 29-én Brassót is érinté, mikor a tisztelgő küldöttségek német beszédeire németül békéltető szellemben felelt, mignem Maager Károly városi szónok azon követelésével, hogy a honvédeket kaszárnyákba helyezze, ki nem hozta sodrából; ekkor megkérdezvén, hogy magyarul tudnak-e? az igenlő feleletre egy megrázó beszédet tartott. Fölemlité abban, hogy vérfoltok, és feldult faluk üszkei kiáltanak büntetésért, felhányta a nagy vér- és pénzáldozatokat, melyet a muszkák behivása által az országnak okoztak, felhozta az Engelhardtnak tett örömtisztelgéseket, mig a honszerző, s nekik is hazát adó magyart, a hol tehették, lefegyverezék, üldözték, bebörtönözték és legyilkolták. A magyar kormány nagylelkűségében mindent kész feledni, s akkor a midőn ők a haza ellenségeivel czimborálva, városainkat halomra lövették, a hasonló visszatorlás helyett kegyelmet ad ugyan, de föltételeket, kikötéseket semmi esetre el nem fogad stb. – Erre aztán Brassó világitott, fel magyar zászlózta házait, s máj. 9-én két követe által küldött hódoló nyilatkozatot a Debreczenben levő magyar kormánynak. De meghódolt egész Erdély, csak az ostromzárolt nyugati havasok közt volt még néhány, az önmegadás felett alkudozó oláh guerilla csapat, s a sárga-fekete zászló egyedül a szintén feladás pontján álló fehérvári váron lengedezett*.
Igy álltak az ügyek jun. elején, midőn az orosz invasió, vagy a zsarnokság vészes viharának sötét fellegei fenyegették már annyi vért áldozott szegény hazánkat. 54,000 orosz és osztrák jött 133 ágyúval a küzdelmek alatt kimerült, a duló polgárharczok miatt tönkre jutott Erdély ellen. A betörő ellenség zöme a Lüders által vezénylett 28,000 emberből álló, 56 ágyúval ellátott fősereg Brassónak tartott, s a tömösi szorosban Kis Sándor leonidási ellentállást áttörve (melyről fennebb) jun. 20-án Brassó előtt termett.
Brassóban ez időtájt nagyon csekély erő volt őrizeten, mert a barczasági gyenge dandár legnagyobb részben a határszéli szorosok védelmére volt elrendelve, s igy Brassóban mindössze a 86-ik honvédzászlóaljból volt két század Vas István és László Károly századosok vezénylete alatt, s egy osztály székely huszár a derék Daczó Zsigmond alatt. Térparancsnok kézdi-vásárhelyi Nagy Dániel őrnagy; térszázados ugyan kézdi-vásárhelyi Tóth Samu; a fellegvár névleges parancsnoka, az osztrákoktól átjött Szidlowszky őrnagy volt*. A muszkák tömösi betörésekor a dandárparancsnok Kis Sándor is Brassóban volt; de a hogy a muszkák előnyomulásának hirét vette, Daczó huszár osztályával azonnal oda robogott a vezényletet személyesen átveendő. Hogy mily hősies elszántság, s mily rettenthetlen bátorság honolt szabadságharczunk e dicső fiának keblében, s hogy mennyire birt tudatával a harcz nagyságának, melyre indult, tanusitja az, hogy távoztakor a legidősebb századost Tóth Sámuelt magához hivatván, a Brassóban maradó két század fölötti parancsnoksággal bizta meg, s elrendelte, hogy megtámadás esetében a fellegvárba húzódva, a végletekig tartsa magát, mert ha a tömösi véderő visszanyomatnék, Brassóba fog huzódni, s e várost utolsó emberig oltalmazni.
Ily eszme csak a rettenthetlenség ily nagy emberében fogamzhatott meg, mert a brassai fellegvár egy a város előtti dombon fekvő 17-ik századbeli erőd, vagy inkább kastély, mely a maga idejében czélnak megfelelő és elég erős lehetett; most a fegyverek már előhaladt tökélyű korában, fedetlen falaival, s főleg mert a szomszédos hegyekről uralogva van, semminemű hadászati fontossággal nem bir; miért annak fegyverzésére, fölszerelésére, lő- és élelmi készlettel való ellátásra, mi gond se volt forditva; az összes lövegek négy darab hatfontos ágyúból állottak, melyekhez 400 töltést csak Kis Sándor távoztakor vitetett fel Tóth Samu, ugyanekkor kezdette élelmezni, az őrizet számára lő-készlettel fölszerelni, s a kaput elzárható állapotba hozni; sok ideje azonban az előkészületekre, és védintézkedésekre nem maradt, mert a Tömösnél csak a thermopylei harczokhoz hasonlitható hősies ellentállását elszánt honvédeinknek meghiusitá a brassai erdész Gebauer, ki a muszkák minden rohamait visszaverő honvédek hadállása háta mögé vezette az oroszok egy csapatját; a hős vezér Kis Sándor már 16 sebtől terhelten a muszkák kezébe esett, honvédei közül azon kevesek, kik a harczokban el nem estek, átvágván magukat az őket minden oldalról bekeritett ellenség sűrű tömegén, Háromszék felé menekültek. Brassóban mind erről mit se tudtak s jun. 20-án 10 óra tájatt csak azt vették észre, hogy az előszáguldozó kozákok már a város előtt nyargalnak. Erre iszonyú zavar támadt, a térparancsnokság és kormánybiztosság a még Feketehalom felé nyitva levő úton menekülni kezdett, az általános zűrzavarban mindenki magamentésére gondolt, csak Tóth Samu előtt lebegtek a Kis Sándortól távozta előtt nyert rendelet szavai, ő is kicsinyke csapatával – mely az ellent feltartani ugy se tudhatá – a még nyitva levő feketehalmi úton elhúzódhatott volna; de ő a halálba rohanó Kis Sándornak véghagyományát teljesiteni kivánta s különben se tudhatta, ha a tömösi magyar véderő nem fog-e Brassónak huzódni; azért a brassai őrizetet képező két századnak a fellegvárba való fölmenetelt elrendelte, s dicsőségére válik e csapatnak, hogy nem volt egyetlen egy is, ki e végzetteljes perczben habozott volna, s ki egész készséggel ne lépett volna a megpróbáltatás és nagyszerű önfeláldozás hősies útjára. Mielőtt az események további előadására térnék, számba kell vennem a brassai fellegvár hőseit.
A fellegvár katonai parancsnoka kézdi-vásárhelyi Tóth Sámuel volt, tüzérségi parancsnok főhadnagy Vratil Domokos; a (86-ik zászlóaljból való) két honvéd század tisztei voltak: Vas István*, László Károly és Molnár József* századosok, Bihari Sándor főhadnagy*, bereczki Vatány György, Pap Móricz hadnagyok. Dénes Lajos* felszerelő tiszt. A legénység mindössze 200 főre ment. Volt ugyan ezen felül még 30 szász ujoncz is, de ezek az első éjjelen kiszöktek a várból s elmenekültek*. Igen nagy hiány mutatkozott mindenben, de legérezhetőbb volt az, hogy a fellegvárban egyetlen orvos sem volt, s nagy akadály, hogy a fellegvárba nők is szorultak be; mint Dénes Lajosné, nővére Molnárné, s még egy néhányan*, kiknek dicséretére föl kell emlitenem, hogy magyar nőkhöz méltóan viselték magukat, s rémlekedéseikkel nem neheziték a harczot, sőt felbátoritólag s buzditólag hatottak a férfiakra.
A muszkák Brassóban mi ellentállásra sem számitottak, hisz egészen a városig száguldott kémszemlész kozákjaik a brassai véderőnek mi mozdulatát sem vehették észre; annál kevésbbé hitték, hogy az erőd nevet meg sem érdemlő fellegvár a védelmet még csak meg is kisértse; ők a város hódoló küldöttségével hittek találkozni, s azért kibontott zászlókkal, harsogó zeneszóval zárt tömegekben, gondatlanul nyomultak Brassó alá; a fellegvárból csak nagy porfelleget láttak a tömösi úton, mely egy tábor közeledtét mutatta; de hogy minő sereg? azt nem tudták, mert a tömösi eseményekről mi értesitést sem nyervén, nem tudhatták, ha nem a tömösi magyar sereg húzódik-e Kisnek hadi terve szerint Brassóba vissza. Azért négy ágyújokat a tömösi útra néző várfokra felállitva kartácsra töltöttek, hogy a magyar sereg után nyomulható muszkákat feltartva, Kisnek a városba való bevonulását könnyitsék; de ahogy a csapat közeledtével a zene idegenszerűsége, és az oszladozó porfellegből előtünő fényes sisakok elárulták, hogy nem magyar, hanem muszka sereg közeledik; rögtön hadi tanácsot tartottak s elhatározták, hogy a muszkákat Brassóba be ne bocsássák legalább addig, mig a kökösi hidnál levő háromszéki véderő, a Tömöstől oda vonulhatott csapattal Brassónak nyomulhat. Ezalatt a muszka tábor zárt tömegekben a fellegvár-hegy alatt levő Naphoz czímzett vendéglőig nyomult; ekkor dördültek el a várfok ágyúi, s a muszkák észrevehették, hogy azok nem üdvlövések abból, hogy a leözönlő kartácszápor a kozákok elől lovagló parancsnokát, s a zárt tömegekből egész sorokat söpert el. A muszkák ezen nem várt köszöntésre megállapodtak, s mivel a folytonossá vált ágyúzás nagyon tizedelni kezdte soraikat, hirtelen a lőtávolból visszahúzódtak az akasztófa-domb (Csigahegy) alá.
Nemsokára egy lovas tiszt, Lüders beszélnöke, közelitett a várhoz, kit a várba be nem bocsátottak, mert nem is volt hol, miután a fellegvárban levők a külvilággal való közlekedés és a visszavonulás útait elzárták, a várba vezető egyetlen hid gerendáinak fölszedése által, melyekkel a várfalaknak még vasrostélylyal se biró nyitott alsó ablaksorát torlaszolták el. A beszélnök tehát a várfoktól vagy 100 lépésnyire megállván, az oda gyült tiszti karnak felkiáltá Lüdersnek azon izenetét, „hogy 30,000 emberrel s hatalmas tüzérséggel jövén, minden további ellentállás képtelenség, miért a katonai becsületnek már eleget tett őrizet számára nem marad más az önmegadásnál; a capitulatió feltételeit megtalálhatják a tábornagy (Lüders) Prédiálon kiadott kiáltványában, melynek egy példányát elhozta.” A kötelen felhúzott kiáltvány tartalma volt, hogy a kik a törvényes útra visszatérnek s meghódolnak, azoknak élete, vagyona biztositva van; de a kik azt késedelem nélkül nem teszik, s az ellentállásban továbbra is konokul megmaradnak, azokra tüz, vas és könyörtelen kiirtás vár. A parancsnok Tóth Samu a tiszti karral azonnal hadi tanácsot tartott; a feladás kényszerűségét eljötnek nem tartották, mert élelmük és töltényük egy napra még kijutott, s ismerve Kis Sándor (kinek fogságba jutásáról mit se tudtak) rettenthetlenségét, mindig remélhették, hogy összeszedve erejét fölmentésükre fog sietni; de különben is kötelességüknek csak akkor hittek eleget tenni, a midőn utolsó töltényüket is előtték, s azért egyhangulag elhatározták a harcznak folytatását. Nagyszerű s valójában lélekemelő jelenet volt az, a midőn e megállapodás következtében Tóth Samu a várfokra lépve, harsány hangon lekiáltá: „Európa előtt tudva van, hogy igaz ügyért, szabadságért harczolunk; minket a haza azért helyezett ide, hogy e várat a bitorlók és a szabadságunkat letiprani akarók ellen védelmezzük, azért mi a zsarnokság szolgáinak semminemű fenyegetéseitől vissza nem rettenünk, hanem utolsó emberig védni fogjuk e várat.” Erre a várfokra kigyült legénység egy oly harsány „éljen a haza” kiáltással felelt, mely a szomszéd hegyeket visszhangoztatta, s mely meggyőzte a bátor parancsnokot arról, hogy szavai a hősök szivében viszhangra találtak, s hogy kis csapatjára minden körülmények közt számithat. A beszélnök azon kérdésére, hogy ez utolsó szava-e? a parancsnok igenlőleg felelvén, ez távozott. A muszka tábor nemsokára mozgásba jött, az azalatt kicsődült brassai szászok útmutatása mellett különböző csapatokra oszolva, igyekeztek a lehetőleg épületek által fedett vonalokon, kerteken részint a belváros Czenk alján levő régi védfalai alatt a városba behúzódni. Vratil tüzéreivel résen volt, s a hogy valamely ponton egy-egy csapat kiütötte magát, azonnal oda zuditá kartácszáporát, és pedig legtöbb esetben nagyon öldöklő hatással. Lüders a nyomorult fészeknek nézett fellegvárt rendszeres ostromra nem méltatván, a legelső rohamra bevehetőnek itélte, s azért több ezredet rendelt a vár megrohanására. A várbeliek engedték azokat közeliteni; de a midőn pár száz lépésnyire jutottak, akkor kartács- és puskagolyó záporral egész sorokat söpörtek el, mig a muszkák lövései a fedett helyzetben levő honvédeknek mit se ártottak. A rohamkisérletek egész estvéig tartottak, a várhegy oldalát a muszka hullák százai boriták, s Lüders nagy áldozatok árán szerezte azon meggyőződést, hogy ama kis erőd oly elszánt, oly rettenthetlen hősök kezében, minők a magyar honvédek – kiket nagyrabecsülni már a Tömösnél megtanult – nagyon fontos védhelylyé változik át, meggyőzte az első – csapataira nagyon meleg – nap küzdelme, hogy egy ekként védett vár, ha hadsergének felét felálldozná is, rohammal be nem vehető, s azért rendszeres ostromra látta magát kényszerítve; estvére be is szüntette a tüzelést s csapatait a város fedett útczáira vonta vissza.
Erre a várban is csend állott be, mert a tölténynyel gazdálkodni kellett; könnyű lett volna ugyan a várost – melynek népe már korábban behivta a muszkákat, s most a visszatérőket ujjongva fogadta – halomra lövetni, (mint azt az osztrákok ily körülmények közt tenni szokták), de nagylelkű honvédeink a bosszu és visszatorlás kinálkozó fegyvereit valamint másutt, ugy itt se használták, ők nem rombolni, hanem a szabadság hajlékát fölépiteni, s oda az ellenséget is befogadni tüzték ki nemes feladatokul.
Lüders a gyors működés embere volt, ő felfogta, hogy csak néhány napi késleltetése is mennyire hátrányos, mennyire zavarólag hat a már előre megállapitott hadműveletre; tudta, hogy az egyidejüleg tervelt négy oldali beütés már megtörtént, s félt, nehogy Bem a kisebb muszka csapatokat megtámadja és szétszórja, mig ő a sereg zömével előre nyomulva velök egyesülhetne; s azért, bár serege a tömösi és a fellegvár elleni három napi folytonos harczban nagyon ki volt fáradva, s bár halottak és sebesültekben rendkivüli veszteségek érték, mégis még azon (20-ka) éjjel hozzálátott az ostromsánczok elkészitéséhez. A fellegvárral szemben levő, s azt közelről uralgó Postarét fölötti magaslatra az Imrich-féle kertben az éj sötétében felállitá sánczkosarait, s midőn hajnal hasadtával a fellegvár egyik tüzére észrevette az ottani mozgást, már 11 tizennyolcz fontos ágyú fel volt állitva, s a 12-ik elhelyezésével foglalkoztak; ennek ugyan lovait és állványát a várból odairányzott első ágyúgolyó elsodorta, de helyét hamar egy másik pótolta, s nemsokára elkezdette a 12 érczszáj tüzokádó bömbölését; a várat golyó és gránát özönlé el, a várfalakon levő honvédekből mindjárt többen sebesültek, de ez nem félemlité meg, hanem még tüzelte harczkedvüket, s a 12 nagy muszka ágyúval szemben a magyarok 4 kis ágyúja jól táplált tüzelést folytatott. Azonban az ágyúfeleselés nem soká tartott, mert a várhegy déli és keleti oldalán egész zászlóaljakból alakult rohamoszlopok nyomultak fel; a honvédek ágyúikat ekkor ide vonszolták, s kartács- és golyózáporral öntve el, iszonyú veszteséggel vetették vissza a merészen feltörőket; s ismét a nyugati oldalra szálliták vissza s onnan lövöldöztek a muszka ágyútelepekre, hogy másik perczben ismét a vár egyik vagy másik fokára emeljék vállaikon a lövegeket, hogy a kancsukával felkergetett s most itt majd amott közelgő rohamoszlopokat visszavethessék. A négy ágyúnak mindenüvé el kellett jutni, s annak gyors ide-oda szállitása által képesek voltak oly erőt kifejteni, miszerint a muszkák meg voltak győződve, hogy a várban legalább is 24 ágyú működik.
A harcz egész iszonyatosságában dühöngött, 10 órakor már a gránátok betörték a közép épület fedélzetét, mi hegyeket renditő lőporrobbanást idézett elő, erre a szobák belülről égni kezdtek, de vagy 20 honvéd a kuthoz vizmerésre, másik 20 oltásra rohanván, a tüzet elfojták; a gránát- és golyózápor egészen elboritá a várat, a várhomlokzat és az épületek kiálló részei szétlövettek, a szétpattanó kő- és cserépdarabok töredékei a honvédek közül igen sokat, csaknem mindnyáját megsebesiték, az ágyúk mellvédei az oda csapodó golyók által annyira kitágittattak, hogy az ágyúk mellett veszély nélkül állani nem lehetett; a rohamoszlopok folyton egymást követve törtettek előre, s a csekély számu honvédeknek most az ágyúkat kellett hátukon czipelni, a másik perczben a rohamra sietőket visszavetni, azután vizmerni és tüzoltani sietni; de a 200 hős megtizszerezte magát, az mindenfelé eljutott, az minden teendőt elvégzett, az a lehetetlent is lehetővé tette. Igy folyt az iszonyatos harcz délig, ekkor a muszkák részéről egy órai szünet állott be, a mit a várbeliek arra használtak, hogy sebeiket önmaguk bekötözzék, s egy keveset egyenek és igyanak, mire az előtti estve óta még idejük nem volt.
Délutáni 1 órakor a harcz ismét egész borzasztóságában tört ki. Az ágyúk ismét folytatták hegyeket visszhangoztató feleselésüket, a muszkák rohamoszlopai ismét megkezdék minden irányból való előtörésüket, s a soraikat ritkitó golyózápor ismét özönlött le a magyar hősök hegyormi sasfészkéből, és a szél lebbenésére szétoszló füstgomolyból büszkén bontakozott ki a magyar nemzeti zászló, a mely a magasban uralogta a muszkáknak alant lengő, de feljutni semmiként nem tudó sasos lobogóit, a mint a várban levő 200 honvéd: az eszme és szabadság e büszke hősei erkölcsi érzetük magaslatáról uralogták a zsarnokság szolgalelkű bérenczeinek 30 ezernyi sokaságát. A kevés itt egekig magasult, mig a sok eltörpült, mert a fennlevők szivét a hazaszeretet, s a honért való önfeláldozás dicsérzete hatotta át, mig lenn csak a szolgaság vasfegyelme mozgatta a lelketlen tömeget. Fenn az önérzet magasztos resignatiója; lenn a rideg parancsszó s a kancsuka félelme mozgatta az érzéketlen zsoldos csoportot. Azért itt a babér nem a hódoltatót, hanem a honvédeket illeti, kik közül minden egy 150 muszkával harczolt napokon át győzelmesen, s kiket még a kényszer önmegadásban is a legyőzhetlenség dicsfénye környeze.
Az esti 5 óráig elhuzódott küzdelem hevében a tüzérparancsnok Vratil szomoruan jelenté, a mindenfelé eljutó várparancsnoknak, hogy az ágyúk számára még csak 40, s a puskák számára is alig pár órára kijutó töltényük van. A haditanács egybegyülvén elhatározták, hogy időt nyerendők (mert még mindig remélték és várták Kis Sándor érkeztét) 24 órai fegyverszünetet kérjenek, s ezen kényes küldetéssel Bihari Sándor főhadnagyot bizták meg; ő egyik ablaknyilaton leereszkedve, mig észrevétetett golyóktól körül özönölve a legnagyobb veszélyek közt jutott le és vezettetett Lüders tábornagyhoz, kitől a kért 24 órai fegyverszünet helyett csak 2 órait tudott megnyerni. Ez alatt a rámák fölött egy másik ágyútelepet is állitottak fel, s ez ugylátszik a fegyverszünetről mitsem tudva, iszonyú tüzelést nyitott a vár ellen, ugy hogy Bihari alig tudott az omladozó várba bejutni; nemsokára beszüntette ez uj telep is tüzelését; de 7 órakor ismét megkezdetett mindkét ostromtelepnél a rémitő tüzijáték, melyre a várból csak szórványosan feleltek, mert kevés töltényüket egy lehető roham visszaverésére tartogatták; éppen egy ily rohamot nyomtak vissza 9 óra felé, midőn a szerelő tiszt jelenté, hogy az utolsó négy töltényt kiadta az ágyúkhoz. A harcz tovább folytatása tehát lehetlenné vált, s a haditanács a kényszerűségnek engedve, elhatározta a vár feladása iránti alkudozás megkezdését. A föltételeket irásba tették. Ebben kifejték, hogy törvényes alapon állanak, s a haza alkotmányát védik, melynek megtartására a király esküt tett le, s melyet minden erejükből oltalmazni ők is mindnyájan megesküdtek; a küzdelem további czéltalanságát átlátva, készek a várat feladni, de azt a fegyverrel való szabad elvonulás föltételéhez kötik; hivatkoznak e tekintetben a vezér prédiáli kiáltványára, mely a megtérőknek életét, vagyonát és szabadságát biztositja. Ezen iratot egyik fiatal tiszt (kit megnevezni nem tudtak) vitte le 10 óra tájat Lüdershez; a tüzelést a muszkák bár lanyhábban folytatták, mire a várból már felelni nem tudtak.
Éjfélkor az oroszok tüzelése is megszünvén, egy lovas tiszt közelgett a várhoz, kihez Bihari egy pincze ablakon leereszkedvén, átvette a muszka parancsnoknak ultimátumként küldött következő kiáltványát:
„Az általam Prédiál 7/19 1849. jun. kiadott Erdélyország lakosaihoz intézett felszólitásomra való hivatkozás nem állhat, mivel én ugyanabban igértem oltalmat és biztositást csendes polgárnak, de semmiképen nem büntelenséget a bünösnek, és ezen hivatkozás annál kevésbbé illik ezen várban lévőkre, kik első felszólitásom után is bünös ellentállásukat folytatták.
Még is további vérontást mellőzni akarván, ezen várban lévőknek életöket biztositom azon feltétel alatt, hogy azok holnap 22. junius 1849. reggeli 5 órakor a fehér zászlót a várfokra kitüzzék, fegyverüket és minden egyébb hadiszereket a várban visszahagyván, onnan kijőnek, és magokat mint hadi foglyokat megadják.
Ez utolsó szavam, ha ennek sem lenne sikere és én azáltal kényszeritve látnám magamat a várt megrohanni, ugy kegyelmet senki tőlem ne várjon.
Brassó jun. 21. 1849. éjji 113/4 órakor.
A császári 5-ik hadisereg tábornagya
Külczim: A Brassói fellegvár parancsnokságához”*.
Mindenesetre megtisztelő volt a honvédekre nézve ezen irat, melyben őket hadakozó feleknek ismerve el, az alkudozás terére lépett velök a minden oroszok hatalmas czárjának teljhatalmú fővezére; ezt osztrák tábornok soha sem tette, sem a magyar nyelvet nem használta, sem oly udvarias, engedékeny hangon nem beszélt volna: azonban bármily lovagias volt is az ellenség fővezére, bizonynyal ez irat nem keletkezik, ha tudja, hogy a várbeliek utolsó töltényüket is előtték, hogy a további ellentállás képtelenséggé vált. A kitűzött 5 óra megjött s a fehér zászló még sem váltá fel a nemzeti zászlót a várfokon; a felkelt nap első sugarai még mindig az eddig folyton győzelmek fölött lengett magyar zászlót üdvözlék; honvédeink, kik két napon át folyton győztek, s mindig visszaverték az ellenséget, sehogy sem tudtak megbarátkozni az önmegadás eszméjével, s sehogy sem tudtak lemondani a reményről, hogy Kis Sándor fölmentésükre fog sietni. Nem tudták, hogy a hős vezér, kinek dicső példája őket hősökké nevelé, tehetetlen élőhalott az ellenség kezében; nem tudták, hogy hadsergének nagy része elvérzett a hon határainak védelmében, s hogy azok is, kik elmenekülhettek, bár összeszedték magokat, s a még Háromszéken volt csekély erővel egyesülten akartak is Brassónak nyomulni; de Lüdersnek utánuk nyomult hadosztálya fentartá a kökösi hidnál, nagy erőt kifejteni nem tudtak, mert a kis sereg egy részének az Ojtozhoz kelle hogy huzódjék, hol Lein és Hasford ezredesek vezetése alatt egy másik muszka dandár nyomult be Kézdi-Vásárhely elfoglalására. Hiába kémlelték tehát honvédeink a reggeli köd leplének titkait, melyből mentő bajtársaiknak előtüntét várták; ők önmagukra, s fegyvereikre voltak útalva, fegyvereik pedig táplálék hiánya miatt felmondák a szolgálatot, s minden perczben előtérbe lépett az önmegadás kikerülhetlensége, s ők mégis azt perczről perczre, óráról órára késleltették s mintha a muszka is tisztelni tudta volna a reménykedés és csalódásnak e váltakozó küzdelmeit, bár az utimatumában kitüzött határidő rég eltelt, még sem kezdte meg a harczot; egy hallgatagon megadott fegyverszünettel akarván mintegy kifejezni elismerését a várbeliek páratlan hősiessége iránt. Csak 9–10 óra között kezdették a muszkák létrákkal felszerelt roham-oszlopaikat rendezni, ezeknek már a várbeliek nem tudhattak ellentállani, s elhatározták az önmegadást, bár még egyszer megkisérték a fegyverrel való elvonulhatás föltételeit megnyerni, s e czélból Vratil tüzérparancsnokot küldötték Lüdershez. Az orosz tábornagy szivélyesen fogadta a hősök hős küldöttjét s engesztelőleg mondá, hogy „a muszka szavát mindig meg szokta tartani, én kimondottam utolsó szavam s attól el nem állok, azonban a várbeliek meg nem szégyelhetik magokat, mert a világ előtt el lesz ismerve, hogy katonai becsületüknek férfiasan megfeleltek, s igy a kényszerüség által előidézett önmegadás reájuk nézve semmiesetre hátrányos nem lehet, mert mindenkinek, nekünk az ellenségnek is el kell ismernünk, hogy hősökhöz illőleg viselték magukat”. Vratil látva, hogy a fegyverrel való szabad elvonulást megnyerni nem lehet, a mint arra fel volt hatalmazva, kijelenté, hogy a várat a vezér kegyelmére is feladják, mert töltények hiányában védeni képtelenek, hanem arra kérte az emberiség nevében a tábornagyot, hogy sebesülteiket vegyék ápolás alá, s a vár átvételére ne küldjön katonaságot, mely az ellentállás és nagy veszteségei miatt bőszült levén, a védtelen várőrizet lemészlásától lehetne tartani, hanem jőjjön maga a tábornagy. Ezt Lüders meg is igérte. Vratil visszaérkeztével derék tüzérei ágyúikat ölelve, csókolva, könyek közt szegezték be, a honvédek összetörték fegyvereiket s ezek megtörténte után kitüzték a fehér zászlót. Mindenki meghajolt a sors kérlelhetlensége előtt, csak egy sáncz-káplár, ki a védelem alatt is rendkivüli bátorsága által tüntette ki magát, s kinek hogy nevét meg nem tudhatám, nagyon fájlalom, nem akart semmiképen meghódolni, ő két pisztolyt ragadva kezébe, kijelenté, hogy meg nem adja magát, s ha a várat feladták, ő szobáját fel nem adja, s mig ő él, addig ellenség oda be nem lép. A várparancsnok s bajtársai is kérték, hogy miként ők, béküljön ki sorsával, hisz a lőkészlet elfogyott s igy tovább védelmezni magukat nem tudják; de ő semmit sem akart a feladásról hallani, s elvégre is csaknem erővel kellett pisztolyait elvenni, nehogy lövöldözése által az oroszokat felbőszitve, az őrizet lemészárlását idézze elő. 10 óra után Lüders, sergét hátrahagyva, népes tábor- és tisztikarával, mely számban a fellegvár őrizetét túlhaladta, fellovagolt a fellegvár alá; a kis honvédcsapat a hid helyreállitásával halottait és sebesülteit vive kivonult. Midőn Lüders ezen 180 halott- és sebesültvivő, szintén nagyobbrészt sebterhelt honvédet megpillantá, azon véleményben volt, hogy azok csak a betegápolók, a sereg zöme ezután fog kijönni; de midőn kérdésére, hogy hol vannak a többiek, azon feleletet nyerte, hogy „mind itt vagyunk,” bámulatának nyilt kifejezést adott, s bevallá, hogy e néhány ember hihetetlen dolgokat hajtott végbe; még inkább fokozta bámulatát az, hogy a halomra lőtt várromok között a vélt 24 ágyú helyett csak négyet talált.
A várőrséget a fekete-utczai nagy laktanyába zárták, s Lüders megtartá szavát, mert saját orvosait küldötte be a sebesültek ápolására, s a honvédeket élelem- és minden szükségesekkel ellátta; később a kitatarozott fellegvárba: egykori dicsőségük e csarnokába börtönözték be. A gyöngéd és kiméletes bánásmódnak azonban vége lett, mihelyt a muszkák elvonulásával az osztrákok kezébe mentek át a foglyok, mert ezek nem tekintve sebeikre, Fogarasba hurczolták, onnan a többi odagyüjtött magyar foglyokkal Szebenbe vitték, honnan ismét vissza vonszolták Brassóba, s mivel Bem akkor Háromszéken előnyöket vívott ki, s Brassó megtámadásától is tartani lehetett, a Brassóba összezsufolt 2007 magyar hadi foglyot Oláhországba vitték Plojestre, étlen, szomjan, meg nem engedve, hogy saját pénzükön bár csak száraz kenyeret vegyenek, letépve honvéd ruháik foszlányait s azzal rémitve, hogy mind Szibériába fognak elhurczoltatni. Plojestben 14 napig voltak éheztetve, s mindennemű boszantásoknak, bántalmaknak kitéve; onnan visszavitték Brassóba, s ott a főbbeket a szebeni börtönbe hurczolván*, a többieket besorozták az osztrák hadseregbe.
Im előadtam a brassai fellegvár védelmének történetét, azt egy kissé részletesebben azért láttam szükségesnek tárgyalni, hogy kitüntetve legyen azon szellem, a mely 1849/9-iki dicső honvédeinket lelkesité, hogy előtérbe legyen hozva azon rettenthetlenség, a mely e nagy korszaknak dicső bajnokait a csaták vészei közt mindenütt kisérte; előadtam azért, hogy feltüntetve legyen azon bátorság, a melylyel a székelyeink a muszka erővel szembeszálltak, s leirám azért, hogy ezen, forradalom-történetünkben ismeretlenül maradt fényes fegyvertény ismertetve s főleg annak nagy jelentősége kitüntetve legyen; mert kétségtelen, hogy a brassai fellegvár őrségének ellenállása igen nagy befolyással volt az oroszok elleni harcz sikeres folytatására, nemcsak a felbátoritólag ható példa adása, hanem azért is, hogy azáltal Lüders hadserge három napig tartatott vissza Brassóban, mely idő alatt ideje maradt a tömösi szoros vészeiből elmenekülteknek, a siboti, törcsvári, ó-sánczi és bodzai szorosokból elhuzódottaknak magukat egybeszedve, a háromszéki és csíki haderővel egyesülten egy oly hadserget alkotni, mely jul. 2-án a kökösi hidnál a muszkáknak Adelsberg és Jessauloff tábornok által parancsnokolt hadosztályát megverte, s a már Szeben felé indult Lüders főtáborát visszatérésre kényszeritette. Ezáltal Lüders táborát 3 hétig tartván vissza Erdély délkeleti szögletében, mi alatt a Debreczenben volt Bem megérkezhetett, sergét rendezheté, s képesité azon csatákra, a melyeket nem egyszer győzelmesen vívott a roppant muszka erővel szemben, s melyek ha nem tudták is a véggyőzelmet az egyesült orosz-osztrák sereg ellen kivívni: de azért a szabadságharcz történetének fényes episodjait képezik, s nemzetünknek, Európa szabadság után sovárgó népei előtt becsülést és tiszteletet szereztek.
Brassó ezután egészen a világosi fegyverletételig a muszkák hadműveletének alapja volt, honnan a mindvégig meghódithatlannak bizonyult Székelyföld elleni támadások intéztettek. Nem is mulaszták el a hazánkat vérfürdőbe fullasztott s azt leigázni segitett külellenséggel con a more czimboráló brassaiak a muszkák benjártának emlékére egy dísz gulát emelni a Czenk sziklaormára. Ott állott az, de nem az ellenség dicsőitésére, mint ők hivék, hanem a hazától elfordult brassaiak gyalázatára, rút hálátlanságuk szégyenköveként egészen 1868-ig; midőn a mult vétkeinek ezen felkiáltó jelét egy szép reggelen eltüntették. Mondják, hogy önmagától dült össze; de sokan vannak, kik azt is állitják, hogy a brassaiak átértvén annak szemrehányó jelentését, magok tüntették el csupa circumspectus és prudens politikából, mert változván az idők és viszonyok, eljöttnek látták az időt arra, hogy az ők moresei is megváltozzanak.
Brassó történelmének rövid vázlatát im előadtam; legfölebb kiegészitésül még annyit kell fölemlitenem, hogy önvédelmi harczunk után, midőn ellenség és barátra egyenlő sorsot mért az osztrák zsarnokság unificáló törekvése, a Szászföld s azzal Brassó is elveszté a magyar által mindig tiszteletben tartott önkormányzati jogát, ott is a Bezirkerek mindenhatósága uralkodott; de a brassaiak alkalmazkodási szelleme ezen abnormis helyzetben is feltalálta magát; ők igyekeztek a lehetőleg minden hivatalt saját fiaikkal betölteni, s ebből aztán egyéb előnyök mellett még az a hasznuk is volt, hogy a szegény tizfalusi magyarságot, állitólagosan egykori jobbágyaikat, szépen kiforgatták vagy 60,000 hold erdejükből, a mi már magában is igen szép Löhnung volt bezirkerségükért*.
| Brassó a Tököli- és Rákóczi-mozgalom alatt. | TARTALOM | XIV. Brassó. |