Hétfalu az 1848–9-ki szabadságharczban.

1848, a szabad és nagy eszmék győzelmének ama dicső korszaka a barczasági szegény, sokat sanyargatott magyar népnek is üdvöt és szabadságot hozott; kétszáz évi elnyomatás s több évtizedi terhes jobbágykodás után ők is szabadokká s jogrészes honpolgárokká lettek; de a nagy eszmék vívmányainak nemesitő vérkeresztségét ők sem kerülhették el, mert a város (Brassó), melyet évszázadon át hűn szolgáltak és felgazdagitottak, nem tudott tőlük megválni, a nélkül, hogy gyászos uralmának vérnyomait ne hagyja e végtelenül sokat gyötört nép történelmének lapjain.

Hétfalu, illetőleg a tizfalu magyar lakói nem voltak, nem lehettek a haza iránt, mely nekik szabadságot és polgári jogot adott, hálátlanok, nem közönyösek akkor, midőn a hazát és az eszme nagyszerű vívmányait vész fenyegette. A tizfalu népe visszaemlékezve székely eredetére, s tudva, hogy rá üdv, szabadság és fenmaradás csak onnan jöhet, sőt átérezve azon magasztos honfikötelesség követelményét, mely a szabadság kiérdemeléseért néha nagy áldozatokat kiván a népektől, ők is némely papjaik és jegyzőik nagy részének élénk ellenzése daczára képviseltetni akarták magokat az agyagfalvi nemzeti gyülésen (1848. oct. 16-án), melyre egy minden falu megbizottjaiból álló küldöttséget inditottak*Ezen küldöttség tagjai voltak Bácsfaluból: Borcsa András, Gocza János. Türkösből: Kurucz András, Jakab Mihály, Kis András, Csernátfaluból: Borcsa István, Plésa András. Hosszúfaluból: Veres-Gaudi János, Magdó Samu, Csukás György, Giró János és Dávid János. Tatrangról: Csabai István, Jakab Mihály, Váncsa János és Miklós György (tanitó). Zajzonból: Foris István és Miklós Samu (tanitó). Pürkereczről: Pap István, Piroska Márton. Krizbáról: Sala István, Mózes Miklós, Jakab Samu. Apáczáról: Bölöni Imre, Szebeni Miklós, Szentpáli József, Jakab Imre. Ujfaluból: András (Angyeleti) Márton és Pál István. Összesen 28 személy.. Ezek ott a testvériség szent frigyét megujiták; a megtámadott magyar alkotmány védelmére a barczasági magyarság készségének kifejezést adtak, valamint e szegény nép azon óhajtásának is, hogy, mint székely eredetű, régen székely jogokat élvezett s a székely ispánok hatósága alá tartozott nép ujból a Székelyföldhöz csatoltassék. A nemzetgyülés az elszakadt testvér népnek ez őszinte, áldozatkész csatlakozását a legnagyobb lelkesedéssel fogadta, s erre vonatkozó határozatát jegyzőkönyvbe iktatta a mint következik:

(Az agyagfalvi 1848. oct. 16-ki első ülése jegyzőkönyvének 9-ik pontja 5-ik lap) Apácza, Ujfalu, Krizba, Csernátfalu, Türkös, Bácsfalu, Pürkerecz, Zajzon és Tatrang képviselői megbizó leveleik beadása mellett kérték, hogy mint magyar ajkuak a székely nemzet honvédelmi rendelkezései alá ajánlják magokat, s a nemzet törvényes akaratának egyesitett erővel támogatására készek.

Határoztatott: hogy miután a székely nemzet erős elhatározása nemzetiségi tekintetek nélkül a jogaikban sértetteket oltalmazni, azért nevezett községek kivánatát méltánylattal veszi s a honvédelem érdekeiben teendő rendelkezéseit ide is kiterjeszteni határozta, s a közönségek küldöttei hitüket a magyar alkotmányra le is tették. Brassó városával a kiegyenlitést elintézni Horváth Albert atyánkfiára bizták.

A szivének legnemesebb sugallata után indult barczasági magyar nép ezen csatlakozása által volt földesurának, Brassónak rémitő haragját és boszuját vonta magára, s a barczai szászok és a hétfalut lakó oláhok összeesküdtek e szegény nép elpusztitására, mi által az elszigetelt hétfalusi magyarság két tüz közé szorittatva, a legválságosabb helyzetbe jutott. Brassó boszudühe legelőbb abban nyilvánult, hogy az agyagfalvi gyülésről visszatért küldöttség tagjai egy század katonaság által elfogatva, börtönbe hurczoltatta, s azok több hónapig kinlódtak Brassó rideg fogdáiban, hol saját költségökön élve, nélkülözéseknek és a gyakori vallatásoknál határtalan zaklatásoknak voltak kitéve; azok, a kiknek volt utánjárója, főleg, kik a szász igazság kerekeit kenni tudták, nehány hónap mulva kiszabadultak, de a szegény apáczaiak egészen Brassónak Bem általi bevételéig szenyvedtek a szászok fogdáiban.

Ez azonban csak kezdet volt, mert a szegény barczai magyarságnak azért, hogy nemzetfeleivel rokonszenvezett, s mert a magyar alkotmányhoz való ragaszkodásának kifejezést adott, bünhödnie kellett. 1848. oct. 27-én a 3000 fogarasi oláh néphad nehány ágyúval Brassóba érkezett, honnan a hétfalusi magyarság megfenyitésére küldettek ki. A féktelen tábor Orgidán és Szekerján nevű tribunok vezetése alatt kivonulva, a csernátfalvi mezőn levő domboknál tábort ütött, s miután 10 napra a tábor számára Hétfaluból élelmet rendeltek és kaptak, Hétfalu minden nős emberét oda parancsolták, azok mindenikét két kard alatt átbujtatva a császár hűségére feleskették. Itt hangzott el egy bácsfalvi goga nevű oláhnak azon rémes kiáltása: „Uraim, csak két órát engedjeték, s mi ezen kuruczoknak végére járunk”; már villogtak a testvérgyilkos fegyverek, s hogy itt a fegyvertelen és védtelen hétfalusi magyarság le nem gyilkoltatott, hogy az enyedi, zalatnai, krakkói, verespataki, felvinczi, gerend-kereszturi és nagylaki embermészárlások itt meg nem előztettek: azt sem a brassai szászoknak – kik oda ily czélból küldötték s kézalatt arra ösztönözték, – sem a hétfalusi oláhoknak – kik az őket vendégszeretőleg befogadott magyarok legyilkolására vett intés következtében azonnal készen voltak: hanem köszönhetjük egyedül a nevezett két tribun ritka becsületességének és erélyes közbelépésének. Tisztelet és a történelmi elismerés méltánylata legyen e két férfi nevén, kik bizonyára küldőik felett, ha értelemben nem is, de az emberi jogok tiszteletében óriási magasságban állottak.

Elvonult tehát a hétfalusiak feje fölé helyezett Damocles-kard, s ez alkalommal semmi nagyobb baj nem érte őket, minthogy az agyagfalvi küldöttség tagjainak házai széthányattak, s a tábort több ideig kellett élelmezniök és vendégelniök. A rablás és gyilkolástól visszatartott oláhság azonban nem tudta természetes vad ösztönét fékezni, s mivel itt tért nem nyerhettek, Bodolára csaptak rá, hol az udvarházakat kirabolták és szétrombolták.

Ez alatt az események óriási léptekkel haladtak: az agyagfalvi térről kiindult székely tábor szétszóratott, Kolozsvár elesett, s egész Erdély az ellenség kezébe került, csak Háromszék daczolt még; csak e kis terület hősi népe állott szembe a zsarnokság hatalmas zsoldos hadseregével. De e kis népcsoport, páratlan hősiséggel és eszélyesen berendezett harczaival nemcsak az ellenségtől védte meg teljesen ama szék területét, sőt a Brassóban maneuvrirozó Gedeon ellen decz. 5-én támadólag lépvén fel, beütött a Barczaságra is, midőn Hermánynál rájok nézve győzelmes harczot vívtak. Ekkor történt, hogy e falu egy része esetlegesen felgyulván, a lángok martalékja lett. Ezen látvány annyira megrettentette a Hétfalu alatt tanyázó oláh tábort, hogy azok részint a bodolai garázdálkodásért való megfenyitéstől tartva, de még inkább féltve a környékből összehordott gazdag zsákmányt, a nélkül, hogy csak egy székely mutatkozott volna, eszeveszetten menekült Brassóba. A székelyek ezen sikerült kémszemléjük után visszahúzódván, a Brassóba menekült hétfalusi oláh lovasok decz. 14-én megrohanták a hétfalusi magyarokat, azokat kirabolták s a védtelenek közül többeket, azok közt a hosszúfalvi magyar lelkészt Szász Györgyöt a legiszonyubb kegyetlenkedéssel gyilkolták le*Egy öntött vas kályhát izzóra hevítvén, arra tették rá s addig perzselték, mig lelkét kiadta.. A testvérvér már omlott s már-már rémletes vérfürdővé fejlődött, midőn Tatrangról nehány Kossuth-huszár a magyarok segítségére sietvén, a csak védtelenekkel szemben bátor oláh lovasok brassói búvhelyükre futottak, hogy adandó alkalommal ismét, mint fenevadak csapjanak prédájukra.

Háromszék nemcsak önmagát védte; figyelmét kiterjeszté a veszélyben forgó hétfalusi testvérek oltalmára is, s decz. 19-én Sárosy csapatvezért küldötte ezen szorongatott nép fedezésére. Ő néhány, a rablás- és gyilkolásban részt vett oláh vezért kézre keritvén, intő például haditörvényszék elé állittatta s agyonlövette, néhány más elmenekültnek pedig házát széthányatta. Karácson szombatján nagy sürgés és forgás volt a hétfalusi gazdasszonyok közt, mindenik kalácsot, réteseket s más csemegéket készitett, hogy az őket megvédett honvédeket a szent ünnepeken megvendégelhessék; azonban Háromszéknek ez időben minden karára szüksége levén, Sárosy rendeletet kapott a Háromszékre való visszatérésre. Alig húzódtak el a Kossuth-huszárok, a hétfalusi oláhok e hirt már megvitték Brassóba, s midőn a megváltó születési ünnepére készülő nők kalácsaikat a kemenczébe vetnék be, az éj sötétében a hétfalusi oláhok a brassai szász önkéntesekkel (freischaar) megindultak a legvéresebb mű végrehajtására. Azonban a szász hősök még Brassóban nagyon magasra csapkodott harczi lángja a hüvös estvén nagyon lehangolódott, s csupa előrelátásból a Tömös vizénél (hol ellenség semmi esetre nem jöhetett) fedezetül hátra maradtak, mig fegyvertársaik és szövetségeseik iszonyú orditások között rohanták meg Bácsfalut.

Szomoritó jelenetek fejlődtek itt ki, mert a sötétség e vad martalóczai nem és korra való tekintet nélkül legyilkoltak mindenkit, ki előlük elmenekülni nem tudott, csak a bácsfalvi magyar templom mellett 17 legyilkoltnak hulláját találták meg. Innen rabolva, gyilkolva vonult végig a más három falun a vérengzők e kegyetlen csordája, nyomában lángözönt támasztva s az ártatlan legyilkoltak jajveszéklése és égreszáló átkától kisérve. Türkös 10, Csernátfalú 11, Hosszúfalu 7, Tatrang 6, Pürkerecz 1 emberélettel áldozott ezen emberrel táplálkozó Molochoknak; s Tatrang egészen, a többi faluk is részben a lángok martalékjává lettek. A szegény hétfalusi magyarság féltőbb holmijával a havasokra menekült; de Köba völgyében levő búvhelyökön is felkeresték a tömösi vámnál őrizeten levő oláh határőrök s mindenükből kifosztották.

Ily karácsoni ünnepet rendeztek a – brassai szász programm szerint működő – hétfalusi oláhok; ekként ünnepelték meg születésnapját a megváltónak, ki szabadságot, testvéri szeretetet hirdetett az emberiségnek. S vajjon felhozhatják-e önigazolásukra azt, hogy itt százados nyomort és rabszolgaságot torolt meg a nép igazságos boszuja, hogy itt a lánczait eltépett Spartacus méltó haragja dult? Nem, hisz a kiket itt oly iszonyuan gyilkoltak, azok nem voltak földesuraik, kik a nép nyomorán élődtek, kik a népet díjtalanul munkára szoriták, kik a feudalismus kárhozatos bilincseit tevék a nép nyakára; ezek itt szintén századokon át sanyargatott és zsarolt jobbágyok voltak és oly testvérek, kik őket az idegen zsarnokság elől menekülőket*A hétfalusi oláhok mind jövevények, kik a dunafejedelemségekből a törökök és saját kormányuk zsarolása elől menekültek ide; minden nélküli koldus nép volt az, mely e haza zsirján hizott meg, s a hétfalusi havasokon legeltetett nyájaiból gazdagodott fel. maguk közé vendégszeretőleg befogadták; kik velük századokon át egy só, egy kenyeren éltek, kik velök örömet, fájdalmat megosztottak, sőt ennél többet tettek, mert önmegszoritással falujokban telephelyet adtak nekik, s mi több, az ő jóllétükért dolgozva őket felgazdagitották. A midőn az itteni magyarság a jobbágyság terhes igája alatt görnyedezett, s mig a hazának pénz- és véráldozatot hozott: addig a hétfalusi oláhság szabad létnek örült s csekély használati bér fizetése mellett a közhelyeken szabadon emelhetett lakot magának, s Hétfalu havasain szabadon legeltette nyájait; e mellett kivonták mindig magukat a katonáskodás terhe alól: illetéküket is mindenkor (még most is) a magyarok állitván ki.

Honnan tudjuk kimagyarázni az emberi szívnek ily elfajulását; hogyan tudjuk az emberi hálátlanságnak ily sötét förtelmét megérteni, miként lehessen a végtelen jóságnak ily határtalan rosszal való visszafizetését értelmezni?! oly kérdések, a mire nincs kielégitő felelet. De vessünk fátyolt e rémjelenetekre; a sötét hálátlanság e megdöbbentő példáit kerülje ki tekintetünk, adjuk át a tetteseket, s a nép vad dühét vezető értelmi bűnösöket*A hétfalusi oláhok Brassóban azzal voltak biztatva, hogy ha a hétfalusi magyarságot kiirtják, fekvőségeiket ők fogják örökölni. a történelem igazságos itéletének.

Ily szomorúan végezték a szegény hétfalusi magyarok a nékik szabadulást hozott, az oly édes reményekkel kecsegtetett s oly boldog elégültséggel megkezdett 1848-ki évet.

A hétfalusiak legyilkoltatása és kifosztása azonban mitsem használt az osztrákok bukott ügyének, mert Bem már visszahódította Erdély nagy részét, s a háromszékiek által fenyegetett Brassó védelmére 1849. febr. 2-án muszkák vonultak be a Tömösnél, kikkel febr. 4-én férfiasan mérköztek meg Háromszék hősei Hermány és Szent-Péter közt. Ez év márcz. 18-án osztrák császári sereg jött Hétfaluba, nem állást foglalni és harczolni, oh nem, nem harczosok voltak ezek, hanem holmi kengyelfutók, kik Bemnek Feketehalomnál 19-én megszólalt ágyúi és az utánuk nyomuló háromszéki hősök elől a muszka védsereggel együtt csakhamar kimenekültek Oláhországba.

A márcz. 20-án Brassóba bevonuló magyar hadsereget a már oly sokat szenvedett hétfalusiak örömmel és lelkesedéssel fogadták; a haza sorsának jobbra fordulta feletti örömök oly nagy, oly határtalanul volt, hogy a magyar azon nemes jelleméből kifolyólag, mely szerint szerencséje közt bántalmat és vétket könnyen feled és megbocsát, hóhéraiknak és kirablóiknak még csak számadásra vonását is mellőzték. A szabadságért való szenvedésben már kijutott osztályrészök; most annak oltalmazása dicsőségében is osztozni kivántak, s Bemnek egész hősies elszántsággal ajánlák fel harczképes fiaikat a haza szent jogának oltalmazására. Bem és a miniszterium közt sokáig vita tárgya volt azon kérdés, hogy a Hétfaluból alakitandó zászlóalj honvéd- vagy határőr-zászlóalj legyen-e? Bem, kinek tapintatossága felismerte e nép értelmiségét és hősiességét, a honvédzászlóaljjá tétel mellett volt, s e nézet győzvén, a hétfalusi zászlóalj a 126-ik számu honvédzászlóaljjá alakittatott át. Ezen 1165 emberből álló csapat bár forradalmunk utószakában csak rövid ideig szerepelt, de mégis oly szép és hősies volt pályája, hogy lehetetlen azt a harcztérek vészein át nem követnem a végett, hogy a forradalom-történetünknek dicsőségük feljegyzésére tisztán hagyott egyik lapját betölteni igyekezzem; annyival inkább, mert a haza bekövetkezett gyászos sorsa feletti közös levertség és a nemtelen boszú vérlázitó jelenetei közepette, az elnémitott történelmi igazságnak még mind nem volt ideje, hogy ezen nép nemes magatartása és hősies önfeláldozásának meghozza a történelmi elismerés köteles adóját. Legyen azért nekem megengedve a hiány pótlása czéljából a hétfalusi hősök csapatjának a 126-ik honvédzászlóaljnak rövid történetét itt előadnom*Az adatokat a zászlóalj több tisztjeinek kikérdezése nyomán azok felvilágositásának köszönhetem; és igy azokat az egyedüli legbiztosabb forrásból nyertem..

Háromszék önvédelmi harczainak dicsőségéből oroszlánrészt nyert Vida Dániel, az ottani szervezkedés lelke, bizatott meg Bem által, mint a 126-ik zászlóalj kinevezett őrnagya, a hétfalusi haderő szervezésével. A szervezés már márczius hó folytán kezdetét vette, s annyival gyorsabban keresztül vihető volt, mert a székelyek közül néhány képzett tiszt s több altiszt alkalmaztatott; de elősegité leginkább a hétfalusiak tanulékonysága és értelmisége, a mely oly nagy volt, hogy a zászlóalj 1165 harczosa között egyetlen egy se volt, ki irni, olvasni ne tudott volna, miért már az első hetekben, daczára annak, hogy azelőtt a fegyverről fogalmuk sem volt, egész megnyugvással lehetett altiszteket közülök kinevezni.

A hétfalusi zászóalj harczfiai megérdemelnék, hogy nevük egyenként be legyen jegyezve a haza iránt érdemeket szerzettek névsorába; de e munka korlátolt tere nem enged arra helyet. Mindazonáltal még sem tehetem, hogy az egésznek meghozott hódolat és elismerés nyilvánitása mellett legalább a zászlóalj tisztikarát meg ne nevezzem.

Őrnagya volt sepsi-szent-királyi Vida Dániel. Századosok voltak: s.-szent-györgyi Gyárfás Lajos, s.-szent-györgyi Kis Károly, barátosi Mircse Dénes, bodosi Dávid Lajos, bajai Hengel Béni és Nagy Károly. Hadnagyok alcsernátoni Jáni Filep, s.-szent-királyi Jancsó Samu, s.-szent-királyi Vida József, kökösi Ujvárosi Ferencz, dézsi Csomafái Károly, bereczki Magdó Antal, álbisi Vén Ferencz, s.-szt.-királyi Sükösd János, Orbán János, Biró Lajos (a hires retyi pap testvére), k.-szt.-léleki Barabás Sándor, kézdi-vásárhelyi Szőcs Dani, bereczki Vatány József és bölöni Tana Benedek; altisztek voltak Hosszúfaluból Jáni Márton, Dávid és István, Türkösről Kelemen György, Pünkösti János, Jónás Mihály, Farkas István. Csernátfaluból Islik István, Dávid István, Dávid János, Székely János (ez a két utóbbi dobos), Bácsfaluból Falnagy János stb.

Meg kell még emlitenem azt is, hogy Hétfaluban 1848-ban az agyagfalvi gyülés után mindjárt alakult volt egy század nemzetőr, melynek századosa Miklós Samu, főhadnagya Sándor János, alhadnagya Csocsa József és szervező őrmester Deák János volt; ezek azonban rövid ideig tarthatták magukat, mert a brassaiakkal kezet fogott oláhok lefegyverezték. Meg kell itt még emlékeznem, mint Hétfalunak a forradalom alatt érdemeket szerzett fiairól: Korodi Pál, Szász György evangelicus és Molnár katholikus (türkösi) lelkészekről, kik buzditák és lelkesiték e népet. Fel kell emlitenem Farkas Károly ó-sánczi ellenőrt, fennebbi Miklós Samu csernátfalusi, és Miklós György zajzoni jegyzőt a két lelkes testvért, kik a haza ügyének hű szolgálatáért üldözést és börtönt szenvedtek*A két Miklós testvér a forradalom után 3 évig bujkált az erdőkben, s bár 100 arany volt fejükre kitüzve, senki fel nem jelentette; 1852-ben elfogták s 5 hónapig voltak a brassai fogdában elzárva, mikor hg Schwarzenberg parancsára szabad lábra helyeztettek, hivatalaikat azonban soha vissza nem nyerték, s most is elszegényedve bár, de érdemekben annál gazdagabbul élnek.. De lássuk a székely tisztek vezetése alatt harcztérre szállt hétfalusi honvédzászlóalj történetét.

A háromszéki önvédelmi harczokban már tűzpróbát kiállott, fennebb megnevezett tisztek és altisztek vezetése alatt a zászlóalj kiképezése oly gyorsan haladott, hogy ápril hó első napjaiban már maneuvrirozva vonult be Brassóba, hol két hétig maradt helyőrségen, mely idő alatt begyakorlása és kiöltöztetése folyt; de ha az előbbi semmi kivánnivalót sem hagyott fenn, az utóbbi – a minden irányban igénybe vett munkaerő felosztása miatt – csak lassan haladhatott, s a hétfalusiak egyenruházása be sem végződhetett*Valóságos honvéd egyenruhája csak a tiszteknek volt; a legénység veres szalaggal ékitett fehér kalapot, veres zsinóros fehér magyar nadrágot és bakkancsot kapott; az el nem készülhetett honvéd attilákat csak köpeny helyettesité., midőn a zászlóalj Fogarasba rendeltetett át, hol a hétfalusiak értelmiségének és jó erkölcseinek feltudható fegyelem oly nagy volt, hogy még ma is példabeszédileg emlékeznek rá a fogarasiak. Harczászati kiképzetése pedig annyira tökéletes volt, hogy bármely öreg gránátos csapattal megmérkőzhetett volna, mit a székely tisztek befolyásának is, de leginkább e nép székely eredetéről tanuskodó harczias szellemének s emelkedett hazaszeretetének tudhatunk fel.

E csapat vitéz magatartása és öntudatos kötelességérzete oly nagy volt, hogy egy alkalommal valamely veszélyes vállalatra 20 ember szükségeltetvén, az őrnagy felállitott zászlóalja legénységét fölhivta, hogy akik vállalkozni akarnak lépjenek ki, mire a zászlóalj kétharmada kilépett s a kilépettek egymással vetélkedtek azon dicsőség felett, hogy a hazáért vésznek kitehessék magokat.

De nem sokára bekövetkeztek azon válságos napok, a midőn a zászlóalj minden emberének alkalma nyilt a hazáért való önfeláldozás dicsőségében résztvehetni. A magyar nemzet, – melyet készületlenül leptek meg a törvénytelen és szuronyokra támaszkodó hatalom roppant hadsergei, s mely ellen a haza félrevezetett nemzetiségei mindenütt gyilkoló fegyvert emeltek, – ősi dicsőségének egész nagyságában emelkedett föl, s lesújtva elleneit, győzelmesen lobogtatta a szabadságnak magasra emelt zászlaját. A megalázott dölyfös Ausztria a megsemmisülés örvénye szélén sem tudott méltányos lenni azon nemzethez, mely három századon át legnemesebb vérét áldozá az ő oltalmára, nyomorkodva és szegénykedve azért, hogy Ausztriát felgazdagitsa, szaggatott keblével fedezve, hogy őt éltesse. Ausztria legyőzettetése perczében sem tudott ezen neki oly végtelen szolgálatokat tett nemzet iránt méltányos és engedékeny lenni, s a nemzet, alkotmányának biztositása feltétele alatt, oda nyujtott béke jobbját elútasitva magától, inkább fordult segélyért természetes ellenségéhez, s inkább kereste a muszka szövetségét, hogysem három század alatt egyszer igazságos tudjon lenni legnagyobb jóltevője és életadója: a magyar nemzet iránt.

A zsarnokság jeges medvéi már mindenfelől közeledtek szegény áldozatul szánt hazánk felé; az Erdélyt fenyegető muszka hadsergek legnagyobbika a Lüders által vezetett 40,000-nyi ember ez országrész délkeleti szögletének irányult, hol három szoroson lehete hazánk szivébe behatolni. Bemtől tehát rendelet jött, hogy a hétfalusi zászlóalj két százada siessen a törcsvári szoros védőrségének erősitésére, a fennmaradó 600 ember két ágyúval és egy, Barthos János százados által vezénylett Kossuth-huszár századdal a fogarasi várat fedezve és az Olt folyamtól a Kárpátokig (Vledényig) terjedő tért védve, igyekezzék az ellenséget feltartóztatni; túlnyomó ellenség előtt harczolva húzódjék Fogarashoz s azt, a meddig lehet, védje; meg nem tarthatás esetében a fogarasi vár védelmére egy századot visszahagyva, Segesvárhoz húzódjék, gr. Haller Ferencz ottani csapatjával csatlakozandó. Ezen rendelet értelmében vett állást a Fogarasban levő csekély haderő, s miután Lüders hadserge Kis Sándor leonidasi hős védelme daczára a tömösi szorosnál berontott, Brassóban való nehány napi pihenés után Lüders – Szeben felé igyekezvén – előcsapatját Engelhardt tábornok alatt Szeben, illetőleg Fogaras felé inditá. De útjában csakhamar feltartóztatták a 126-ik zászlóalj vitézei, kiknek előőrsi csapata jun. 24-én már győzelmesen harczolt a muszka előőrsökkel. E naptól fogva naponta folytak az előőrsi csatározások, melyekben a hétfalusi zászlóalj most ez, majd ama szakasza tűntette ki magát; de mivel a magyarok feladata csak az ellenség figyelése és feltartóztatása volt, nagyobb csatákba nem bocsátkoztak. Ezen apró csatározásokban is a hétfalusiak magatartása s öntudatos bátorsága, kitüntette azon vitézségüket, mely székely eredetükre mutat. A zászlóalj – mely ezen apró csatározásokban tette le a katonai szigorlatot, – annyira fegyelmezettnek és elszántnak bizonyult, hogy ezen és a későbbi vészteljes csatákban is nem volt eset, hogy bár csak egyetlen maródi vagy harczkerülő fordult volna elő.

Jun. 30-án Lüders egész hadsergével nyomulván elő, egy reggeltől estvig tartó nagyobb előőrsi csata fejlődött ki Mundra és Fogaras közt, melynek czélja a muszka erő kémszemlélete volt, s miután Vida őrnagy meggyőződött, hogy itt a korábbinál sokkal nagyobb erővel van dolga, minden rendelkezhető erőt magához vont Fogarasból, hogy a következő napra várt támadásnak sikeresebben ellentállhasson és útasitásához képest az ellent minél hosszabb időre feltartóztathassa. Azonban másnap reggel nem volt kivel szembeszállani, mert Lüders a háromszéki események következtében Persányba vonta vissza hadtestét. Ugyanis, a hogy Lüders Kézdi-Vásárhely bevétele és az ottani készletek megsemmisitése által Háromszéket teljesen meghódoltnak hivén, Szebennek vette útját, a Csíkba visszahúzódott Gál Sándor tekintélyes sereg élén tért meg s magához vonva a háromszéki csatlakozókat, a kökösi hidnál csúfosan visszakergette Adlersberg muszka tábornok hadosztályát. Lüders, Gál előrenyomultának hirére – átlátva, hogy a székelyekkel nem oly könnyen lehet boldogulni, mint egyelőre hitte, – önmaga egész erejével visszafordult Háromszék ellen, s jul. 5-én a Szent-Györgynél elterülő Szépmező virányain vívatott azon egyenetlen, de hősies csata, hol 6000 székely harczolt 40,000 oroszszal sokáig győzelmesen, s midőn végre soraikat a muszkák 25 ágyúja meggyérité, s midőn a tisztikar egyenetlensége a székelyek egy részének visszavonulását idézé elő, akkor egyes csapatok kiválva, a waterlooi franczia gárda jelszavát hangoztatva, utolsó emberig harczoltak, s legyőzetve is győztesek maradtak. Ezek voltak az események, melyek Lüderst visszatériték fogarasi útjából.

Lüders egész haderejét Háromszékre visszavezetni levén kénytelen, csak egy figyelő csapatot hagyott hátra Persányban, s igy a fogarasi magyar véderő is csak előőrsi kémszemlészettel foglalkozott*Ezen idő alatt a fogarasi várparancsnokság utján Bemnek egy rendelete érkezett, melynek az volt értelme, hogyha az ellenség oly tulnyomó erővel támadna, hogy feltartani nem lehetne, akkor a fogarasi magyar csapat lépésről lépésre harczolva nem többé Galacz felé, hanem a frekki hidhoz vonuljon vissza. A fogarasi vár tarthatatlan levén, ily visszavonulás esetében a várőrizet is csatlakozzék Vida csapatjához, mikor az egész csapat feletti parancsnokságot fogarasi várparancsnok (osztrákföldi) Móricz József alezredes fogja átvenni. Ezen rendelet azonban – a mint az Bemnek Tuzson János előtt tett szóbeli nyilatkozata bizonyitja – hamis volt, s nem kis mértékben folyt be a fogarasi hadműveletek megzavarására. egészen julius 11-ig; ekkor azonban elérkeztek a megpróbáltatások nagy és döntő perczei, mert éjfél utáni két órakor Lüdersnek Engelhard tábornok által vezénylett egyik hadteste Mundra mellett egyszerre homlokzatban és az Olt jobb partján levő balszárnyat támadta meg, a Vida őrnagy által személyesen vezénylett kis magyar haderőnek. Végtelen volt a megmérkőzött két haderő közt az aránytalanság, mert Engelhard 20 nagy kaliberű ágyújával a magyarok csak 2 háromfontost; 12,000 emberével csak 600 honvédet állithattak szembe, s a harczot, melyet előbb a tüzérség kezdett és a gyalogság folytatott, újoncz honvédeink nemcsak emberül megállták, hanem a muszkák többszörös rohamát visszavetették. Vida, a figyelmét mindenre kiterjesztő éber parancsnok, minden intézkedést megtett arra, hogy hadállása meg ne kerültethessék; de rendeletei főleg a papiros malomhoz felállitott lovas őrállomás parancsnoka által szigorúan végre nem hajtatván, annak következtében az ellenségnek sikerült egy osztály uláhnust a Kárpátok tövénél észrevétlenűl lelopva – Bethlen helységében a honvédek háta mögött felállitani.

Vida látva az ellene fölléptetett ellenséges erő roppant nagy voltát, s feladatának, hogy azt a lehető sokáig feltartóztassa, megfelelvén, reggelfelé megkezdette harczrendben való visszavonulását, s folytonosan harczolva húzódott Fogarasba, hol a vár előtti országút és a Bruckenthal udvar előtti hidat Barthos János mindaddig védte, mig a gyalogság a város Szeben felől való végébe vonult s ott harczrendét kifejtendő volt a lépésről lépésre való visszavonulás foganatositására; a midőn egyfelől a megkerülő ellenséges uhlánus csapat támadása, az ezek által megtéritett menekülők és a Fogarasból kifelé huzódó szekerek összetorlódása s a honvéd sorok közé való furódása, másfelől a mindkét oldalról támadó ellenség hirtelen bevágása oly általános zavart idézett elő, hogy minden rend felbomlott s minden további rendszeres hadmozdulat kivitele lehetetlenné lett. Ennek következtében felbomlott a csatasor, mindenki az ellenségen való átvágás és önmegmentés gondolatával volt elfoglalva, csupán Tana Benedek főhadnagynak sikerült egy erős honvédcsapatot tömegben tartani s ezzel magát és elfoglalt álláspontját mindaddig védni, mig emberileg lehetséges volt, s mig az ellen feltartása által bajtársainak elmenekülhetését megkönnyitheté. Ott e kétségbeesett végtusában kapta Ujvárosi Ferencz honvédhadnagy azon egész arczát elboritó sebeket, melyek becse minden érdemrendeknél nagyobb, s melyek büszkébben viselhetők. Ott volt huszárjaival Barthos százados, s emberi fogalmat felülhaladó erőfeszitéssel küzdött, feltartva a tengernyi ellent, mig csak lehetséges volt; és ott volt mindvégig maga a parancsnok Vida Dániel őrnagy is, s a mig csak egy volt ki harczolt vele együtt, addig helyéről meg nem mozdult, daczára annak, hogy az elmenekülésre Barthos és mások által is fel volt szólitva. Midőn végre Tana és Barthos csapatja is megtöretett, s midőn a kivághatás minden reménye eltűnt, azon ötletből, hogy a szabadság érdekében még szolgálatait hasznosithassa, az ellen sürű tömegén átvágva magát az Olt felé húzódott: itt azonban 12 kozák állotta útját, midőn a hosszason tartó viaskodás közben 3 dzsidaszurást kapott, s ezek és más apró sebek miatt lováról lehanyatlott. A kozákok elfogott lovával elnyargaltak, mig más martalócz kozákok levetkőztették, s mivel köpenye alatt őrnagyi egyenruháját s azzal az elaléltban némi életjelt is fedeztek fel, addig vagdalták, mig halottnak hitték.

Ott feküdt vérében iszonyatosan összevagdalva a jobb sorsa érdemes, a hazának addig is oly nagy szolgálatokat tett hős, mig eszméletét a reggeli hűs levegő hatása alatt visszakapta; ekkor iszonyú kinai közt eszébe jutott egy régi huszárnak elbeszélése, ki hasonló esetben a folyamba való beüléssel állitá be sebeinek vérzését és menté meg életét. Ott hömpölyögtek közelében az Olt mentő hullámai, azonban 20 sebtől összemarczangolt keze miatt képtelen volt fölemelkedni; de elvégre is az élet ösztöne nagyobb volt erőtlenségénél, s iszonyú erőfeszitéssel karjain és térdein csuszva elvánszorgott az Olt hullámai közé*Ő maga mondja, hogy a vízben lét enyhité fájdalmait; de iszonyú kint okoztak a sebeire gyülő és azokat csipkedő halak, melyeket – keze teljesen össze levén marczangolva – eltávolitani nem tudott másként, minthogy kezeit a viz szinére emelve az oda igyekvő halakat folytonosan fújta.. Több óra mulva két uláhnus és egy arra menő kozák feltalálva, kihuzták a partra, hol a kozák mulhatlanul össze akarta vagdalni, de az uláhnusok emberibb érzete megmenté. Ezek elvitték egy őrtanyára, honnan a várba szállittatott; itt a magyarok hátramaradt orvosa, Karsai Károly (jelenleg a Bánátban van) bekötözte sebeit, a katonai kórházba szállittatta s addig ápolta gondos figyelemmel, mig élete veszélyen túl volt. A muszkák, mint egyáltalában a magyar foglyok és sebesültekkel, ugy vele is kiméletesen és gyöngédséggel bántak*Fogarasban léte alatt maga Lüders is meglátogatta, előbb durván támadott rá, hogy maroknyi népével miként mert az ő egész hadsergével daczolni; mire midőn Vida azt felelné, hogy: „kegyelmes uram, mit tartana azon törzstisztjéről, a kit egy veszélyes pontra azon útasitással küldene, hogy azt a mig csak lehet oltalmazza, s az a helyet onnan gyáván harcz nélkül elfutna.” Az orosz tábornagy helyeslőleg intett, s rendelkezett, hogy minden szükségessel ellássák, sőt a pénz egy részét is, mit kozákjai elvettek volt, kárpótolta neki. De a hogy a muszkák elmentek, az őket követő osztrákok embertelensége itt is mutatkozott; egy teljesen butortalan szobába dobatták, onnan sebei daczára Brassóba vitték, hol a kórház halál kamrája melletti zugba dobták be, inlázba esvén, ily állapotban inditották Szebenbe, melyből az úton csodálatosképen meggyógyult. Szebenben halálra itéltetett, mi 8 évi várbörtönné változtatva, annak egy részét Olmützben kinlódta át.; de a hogy az osztrákok kezébe került, ezek terhes, alig hegedező sebei és betegsége daczára, egyik börtönből a másikba*Neje, Dobai ezredes leánya mindig követte férjét, ki a haza szabadságának védelmében nyomorékká lett, s őt egész önfeláldozással ápolta, s midőn a várfogságból haza jött, a nemes lelkületű nő – ki kényelem és jólléthez szokott volt – nőneveldét nyitott, hogy férjét a nélkülözésektől megmentse, szóval oly mintaszerű nő volt, mint a minőnek a valódi magyar nőnek kell lennie. s végre mint halálra itéltet és 8 évre megkegyelmezettet Olmützbe hurczolták, honnan az amnestia szabaditá meg s hozta vissza rég látott szülőföldjére (Háromszékre); mely elismerése jeléül 1861-ben hadi főpénztárnoknak, 1867-ben pedig egyhangulag a szék főjegyzőjének választotta meg, mely tisztet egész az ujabb megyeszervezésig közmegelégedésre folytatott. Hétfalu hős fiaiból mintegy 50–60 ember esett el a fogarasi csatában*Az elestek közül emlitem Major Jánost, Kocsis Mihályt, Szabó Andrást, Gödri Mihályt, Dani Jánost mind Hosszúfaluból. Bedő Aron tizedest, Muntyán Simont, kit rutul összevagdaltak, de azért megmaradt életben, s ma segély nélkül tengeti nyomorult életét; elfogattak Vida Dániel őrnagy, Szacsvai Antal nyug. őrnagy, Móricz Józs. alezredes, Gyárfás Lajos százados, Czimbalmos Imre, Tana Benedek, Bartha Gergely, Barabás Imre, Kovács Lajos, Debreczi Mózes főhadnagyok, Gyárfás János alhadnagy, s több száz a legénységből. Ezeket ruhájoktól megfosztva vonszolták Brassóba, honnan több más, mintegy 2007-re menő, fogolylyal Oláhországba inditották azzal rémitve, hogy Szibériába viszik; az uton éheztették, kinozták, Plojestből azonban visszatéritették Brassóba s legnagyobb részét besorozták az osztrák hadseregbe., a többiek kivágva magukat, s havasok és erdők közt bolyongva, iszonyú nyomor és veszélyek közt vergődtek haza; azonban a zsarnokság üldöző keze itt is feltalálta őket s a 126-ik honvédzászlóalj hőseinek legnagyobb része az osztrák hadseregbe soroztatva, idegen országokba hurczoltatott. De ők kiállott szenvedéseikre, és honvédi pályájuk dicsőségére mindig büszkén hivatkozhatnak, mert e napok emléke kitörölhetlenül van bevésve forradalom-történetünk azon fényes lapjára, melyre a nemzet hálaadója és az arra érdemesek együtt vannak följegyezve.

Hogy Hétfalunak forradalmunkban való részvéte teljesen ismerve legyen, még pár sorban érintenem kell azon két század sorsát is, mely Fogarasról a törcsvári szoros védelmére küldetett volt ki. Ezek Krasznai őrnagy vezénylete alatt harczoltak Engelhard tábornok itt betörő dandára ellen, mig a tömösi betörés hirére vissza kelletvén huzódni, a háromszéki sereghez csatlakoztak s résztvettek a kökösi, a két szentgyörgyi és szemeriai csatákban, és pedig oly eredménynyel, hogy méltán osztályrészt követelhetnek azon dicsőségből, mely e nagy napok emlékét örökité. A szabadság e magasztos küzdelmeinek bevégeztével e két század legénysége is a kiérdemlett babér helyett üldöztetést és besoroztatást nyert. A vér- és életáldozat mellett Hétfalu anyagi áldozatokban is kiadta osztályrészét, mert az 1848. octoberben kiszállott oláh tábort több ideig kelletvén élelmezni, ez belekerűlt 30,000 forintba. A karácsonkor reájuk tört oláhok dulása, égetése és rablása által egy fél milliónál több kárt szenvedtek. A Tömösnél betört muszka tábor számára 5000 frt értékű naturalét szolgáltattak ki, mit az oroszok ugyan megfizettek Brassónak, de abból a hétfalusiak egy árva garast se láttak, valamint egy krajczárt se kaphattak azon másfél millió államkölcsönből, a melyet forradalom után az osztrák kormány a szászoknak harczban szenvedett káraik fedezésére adott, s melyet később véglegesen oda is ajándékozott; pedig Brassó vidékén az egy Hermány kivételével, egy szász község se szenvedett, annál kevésbbé Brassó, hol Bem mindennemű legcsekélyebb visszatorlást is szigorúan eltiltott. E kegyajándékból mit se juttattak a hétfalusiaknak, de a midőn Austria az 50-es években Magyarországra kirótta a kényszer államkölcsönt, ahhoz Brassó és a szász községek nagyon kevéssel járultak; de annál nagyobb összegek aláirására szoriták a magyar községeket, ugy hogy a barczasági tiz magyar falu 100,000 frtnál többel járult ezen béke idejében kölcsön czímén behajtott hadi sarczhoz*Csak Türkös egyedül 30,000 frt aláirására kényszerittetett, ily arányban a többi faluk.. E szerint a tizfalu vagy 700,000 frtot fizetett azért, mert hű volt a hazához, s annak szabadságát védte, mig Brassó azért, mert ellenséggel czimborált, s a muszkát hazánkba hivta, fél millió államsegélyben, s egy milliónál több urbéri és dézmakárpotlásban részesült.

Ennyi áldozatot hozott a tizfalu népe a nemzeti szent ügynek, az eszme nagyszerű vívmányainak, a szabadság dicső küzdelmeinek, s érdemül legyen nekik betudva az, hogy az ily korszakok lélekemelő küzdelmeiben megedzett nagy lelki erejök az üldözések közt, a szenvedések árjában sem hagyta el őket, s ma is lángol a hazaszeretet szent tüze e nép szivében, melegitve és világitva a Kárpátok sziklabérczeinek ez erős szögerődjében, melynek őrizetét a mint eddig, ugy ezután is e bátor néptől várja a haza.