Leány-, Strimbamező és Királyhegy.

Visszatérve a Bodza keletirányú völgyébe, folytattuk útunkat a hon határa felé. Egy óra alatt e rengeteg erdők övezte völgy kitágulva kétfelé ágazik. Dél irányból az Ördögpataka zug le, melynek hátterében a Tejkő (Telyaszu) szépen kicsipkézett sziklaóriásai tornyosulnak fel, körülövezve e szép havasi fensíkot, melynek Leánymező nevét leginkább ezen szép népköltemény fejti fel:

Szent Ilie napján

Zajzon vize partján,

Oláh lányok, magyar lányok

– Piros rózsák, tulipánok –

vidám tánczra keltek;

Karcsu ifjak örömére,

Pántlikát viseltek.

Szent Ilie napján,

Zajzon vize partján

Sirnak immár a szép lányok,

Rajtok csaptak a tatárok;

Jaj, kínságos élet!

Korbácscsal üzik rabságba

Azt a sok szépséget.

Bodzánál a határ,

Ott megáll a tatár;

Sima réten, zöld lapályon,

A sok szép lány tánczot járjon.

Jaj azt sirva járták,

Táncz után a vad tatárok

Őket meggyalázták.

Hullnak a virágok,

Szétszórták a lányok,

Gyalázatra nincs ékesség;

Mivelj csodát nagy istenség:

Mig csak az ég kékül,

Nyiljanak itt a virágok

Örök szent emlékül.

Tovább, tovább lányok!

Üzték a tatárok,

A virágok, zöld levelek

Minden tavaszkor kikeltek,

Sirtak minden reggel,

Talán a szép lányok lelke

Bennök rejtezett el.

Az anyák, az atyák

Megmeglátogatták

A rétet és megkönyezték

S Lánymezőnek elnevezték.

Ma is ki arra jár,

Letérdel és imádkozik:

„Átkozott a tatár!”*Közölve van a Vadrózsák I. kötete 291–292. lapján, kiadta Kriza János Kolozsvártt 1863-ban.

A Leánymezőn most is díszlenek a virágok az ott egyesülő Bankota, Tatár és Leánypatak virányain, melyek egyesülése alkotja a Bodza vizét. A Leánymezőn régi épületnyomok, s régi mészkatlanok nyomai látszanak, alkalmasint régi időkben vámhivatal lehetett ottan. Embercsontok is nagy mennyiségben tünnek elő, mondják, hogy a törökök itt szokták volt foglyaik közül a hasznavehetetleneket kiválasztva legyilkolni; az áldozatul esett szegény foglyok csontjaival azonban az ember hurczolók csontjai is egybe vannak vegyülve, mert a néphagyomány szerint, az utolsó török beütés alkalmával a Kálnoki-huszárok itt meglepvén a törököket, azokból igen sokat felkonczoltak.

A Leánymezőn felül a Tatárpatak szükülő völgyében még egy órát haladtunk, mignem az 1849-ben készült védsánczok mellett elvonulva, a Királyhegy nyugati alján levő Felső-Strimba mezőre, az annyiszor vérrel áztatott szép havasi fennsíkra értünk. Innen nem messze fakad fel a honunk határszélén fekvő Királyhegy nyugati oldalából a Bodzafőt alkotó Tatárpatak.

Az ezen magas, meredek hegyen kivezetett régi csinált útat úgy megrongálták a lerohanó vizek, hogy azon most csak lóháton lehet közlekedni, a hegyoldalban régi sánczolatok s erős védművek szegélyzik az útat. E védsánczokban gyakran vívtak elszánt harczokat a hon határait védő székelyek; a most omladozó erőditvényeket nem egyszer öntözé honfi vér, s e most hallgatag, elhagyott vidék hányszor viszhangzá a csatáknak rémes zaját. Ezen különböző korban keletkezett védsánczok központját, a Királytető alatti magaslaton fekvő fővár alkotta; ennek legfelül levő középpontját egy 69 lépés hosszú, 26 lépés szélességű négyszög erőd alkotja, melynek izmos mellvédei be vannak most földelve, de hogy ott fal vonult el, arról a most is fölismerhető falmaradványok kezeskednek. Ezt másik alsó vár vette körül, melynek mellvédes gátonya s széles sánczai voltak, s mely útra néző szögleténél befelé hajlitott egyenes szögbe volt megtörve.

E várhoz régi harczok emlékét füzi a néphagyomány; mondják, hogy a midőn Schulcz árulásakor a vámnál leölték a törökök a székely őrizetet, kivonulásukkor az ó-sánczi szorosban volt huszárok itt elibük kerültek, s váratlanul rájok törvén szétszórták, s ugy megszalasztották, hogy lovaik elrugott patkójával két szekér telt meg. Elesett ekkor a vezér is, hulláját hű lova vette védelme alá, s a közelgőket rugásaival távol tartotta mindaddig, mig hurokkal le nem rántották lábáról. A törökök a rablott kincseket elvinni nem tudván, hirtelen elásták; de egy táborukban volt oláh a győztes huszároknak megjelölvén, azok kiszedték; különben pénzt, fegyvereket most is lehet ott találni s a vár alján látszanak a törökök sorbahelyezett sátorhelyei.

A várfokról megható kilátás nyilik; a Leánymezőről csak megpillantott Tejkő innen egész nagyszerűségében tűnik fel, egymás fölé hullámzatosan emelkedő hófehér sziklái kövült tengerár hullámaiként dagadoznak ég felé; odább az őtet nagyság, s alakszépségre is túlszárnyaló Zenoga (oláhul Czigányu) tűnik fel a Babi és Káprival. Északra a Királytetőből kifolyó Nagy- és Kis-Tatár, még távolabb a két csúcsos büszke Szilon, honunk határának ezen hatalmas sziklabástyái nyulnak el. De im, mig mi e szép és megragadó kilátásban gyönyörködénk, azalatt a nap letünt a láthatárról, csak bucsúzó utósugarai aranyozák meg a sziklabérczek végtelenségét. Ennél szebb alkonyt még Hellásban sem láttam; vérveres szinből előbb aranysárgába, majd ezüst és gyönge hamuszinbe ment át a láthatár pompás szinvegyülete, mely átváltozás mint óriási ködfátyolképcsoport káprázatba hozta rászegzett szemeinket; már néhány csillagszövétnek is felgyult, s az éj árnyai befátyolozák a völgyek titokteljes oduit, de a Zenoga fölött még mindig arany-ezüst-szegélyzet bibor himzete tündökölt; másutt éj, ott még mindig az alkony szép félhomálya derengett s a roppant bérczóriás még nagyszerűbbnek tetszett e költői félhomályban; kicsipkézett szirtszobrai sötéten rajzolódtak le a már gyöngyházszint öltött égen, melynek legutolsó szinváltozata halvány zöldbe ment át. Végre keleten is gyöngén pirulni kezdett a láthatár, a nemsokára a Királyhegy tetején felgyult Céres bűvlámpája, mélabús fényt árasztva szét e páratlanul szép havasi tájon.

Kigyönyörködve magunkat, éji tanya után néztünk, s azt a vár sánczaiban, szélmentes helyen csakhamar berendezők.

Hajnalban már a vidéket uralgó várponkon voltunk ellesendők a nap feljövetelét, mely a mult napi lehanyatláshoz méltó nagyszerűségben tünt fel. Még nem volt látható a nap, még az alanti vidék homályban s a reggeli párázatok ködleplébe burkolva, mintegy álomban szendergett, midőn a Tejkő bérczélein már felpirultak a nap elősugarai, s az épen e bérczóriás felett tétovázó hold, látva, hogy az ő uralma lejárt s hatalmasabbnak kell a tért átengedni, előbb elhalaványult, s aztán legyőzetve rejtőzködött el a bércz sziklaormai mögé. A nap csakhamar kiemelte győzelmes arczát a Királytető fölé, s sugárözönével árasztá el az alattunk elterülő határtalan rengetegek hullámszerű lombozatát és ragyogó fénynyel aranyozá meg a Csukás, Tejkő, Zenoga, Babi és Kápri szirtgerinczeit. A távolban a nyiéni Piliske, Szerede és Ladocz párhuzamba téve e roppant hegyóriásokkal, mint is dombok tüntek fel, szerény eltörpülésükben átpillantani engedvén fejök fölött a kék palástos feketehalmi Kotlát és a Barcza távol hegységeit. Szép és megható a nap feljötte mindenütt, de nagyszerű és elbüvölő az havasos vidéken, midőn egy magas bérczélről lessük el a természetnek ébrülését; midőn a száz mértföldre kiszélesedő láthatár roppant idomokban ötlik fel, midőn hatalmas havasok félelmes tömegei tüntetik elő a földképződésnek nagyszerű képleteit, az emberi véges láttehetség csaknem korlátlanul merenghet el a természet üde nagyszerüségén, mely szebb és festőibb berendezésben s nagyszerüségének méltóságosabb pompájában sehol sem tünik fel, mint épen a havasok közt. Valóban a teremtő a tájberendezés szépségében éppen honunk határszéleinél remekelt leginkább, mintha ez által akarta volna a hontól távozó keblébe a hazaszeretet, a hazához való ragaszkodás szivnemesitő érzetét beoltani; mintha e varázsképeket azért állitotta volna a hon határaihoz, hogy azok a honvágynak magasztos érzetét ébreszszék fel a távozó honfi keblekben, hogy azoknak emlékbe vésődő képletei édes visszaemlékeket költsenek a távozó lelkében, s azt visszavonzzák, visszaédesgessék e szép hazához.