III. Sajnovics János

Tordasi Sajnovics János annyiban volt szerencsésebb mesterénél, Hellnél, hogy első és egyetlen művét, mely a magyar és a lapp nyelvet összehasonlító alapon tárgyalja, legalább a külföld méltatta; hazája visszautasította. Pedig nem is lehetetlen, hogy ő teljesen ártatlan benne s hogy a nyelvrokonság kifejtésének eszméje nem is tőle, hanem mesterétől Helltől való, már azért is, mert a mily hű és ragaszkodó Sajnovics a maga mesteréhez, épp oly mértékben szűkölködik minden önállóságban. Hogy a maga esze után indúljon, önálló meggyőződést követve vágná fejszéjét valami fába, arra az ő lelkületében – a mennyiben az leveleiből és a naplóból kisugárzik – még csak csirája sincsen meg. Az egész munka határozottan rávall az oly fürkésző és egyszersmind elmélkedő észjárásra, a minő a Páter Hellé volt.

A mi szegény Sajnovicsot itthon bajba keverte, az szorosan véve egy szó volt, az „idem” ebben a mondatban a „Idioma Ungarorum et Lapponum idem esse”. Ezt a szót támadói az „ugyanaz” értelmében vették, holott az a hasonlóságot, a rokont is fejezi ki.^*

Hogy ő ez utóbbi felé hajlott, ezt naplójának következő helye bizonyítja: „E napokban egy hamburgi lapból a következőkről értesülünk: Nem kerűlhetjük ki annak a körűlménynek a felemlítését, hogy P. Sajnovics, ki a múlt évben P. Hellt Wardohusba kísérte, hol a Vénus bolygónak a Nap előtt való elvonúlását figyelték, néhány finnel – ez alatt lappokat kell érteni, kiket a benszülöttek mindig finneknek neveznek – magyarúl beszélt, kik jórészt meg is értették, a mi javára válik annak a véleménynek, mely a finneket és hunnokat egy törzsből származtatja.” „Ez hamis hír – teszi hozzá Sajnovics – és, a mint hamar megtudtuk, egy katonatiszttől eredt.”

Nyilvánvaló hogy az „idem” alatt nem az „ugyanazt” érti.

Egyben azonban tökéletes igaza van a Sajnovics irányának s ez az, hogy a nyelveket összehasonlító alapon kell méltatni, azt is tudja, hogy egymástól elszakadó néprészek, nyelvileg más-más irányban fejlődnek, idővel tehát elvész a teljes azonosság.

Abból a szóanyagból azonban, a melyre ő alapította a rokonságot, a kritika nem hagyott meg semmit, mert ez az anyag az ő föltevéséhez hozzá volt idomítva.

Nem is annyira élő szavak, élő kiejtés, hanem inkább Leem művei után indúlt, kinek füle máskép fogta föl, nyelve máskép adta vissza a lapp szót és kiejtését. De a finn-ugor rokonságot elvitatni ma sem lehet.

És most hadd álljon itt legalább pár példa Sajnovics műve alapján, eljárásának kimutatására.^* Ő előbb a betűket veszi és Leemből példáúl kimutatja, hogy a lapp nyelvben nem kevesebb mint harminczkilencz diphtongus volna, a minek révén azután ilyen hangzása van a szavaknak: „Zhioaarve”, vagy „Vuoigi” vagy „Niaalom” végre „Vuoshinoie”.

Okoskodik azután a liquescentiáról, a gy, ly, ny, ty-ről, továbbá a z, zs, s, sz stb. hangokról, ezeket a sh, zhi, dzhi lapp hangokhoz viszonyítva.

A mikor azután mindezt elrendezte, neki áll és oly táblázatot szerkeszt, a melyben a Leem-féle lapp írásmódot a magyar írásmódra teszi át; lesz pedig ennek révén a lapp æ-ből magyar é, a lapp oaa-ból a magyar ó, a lapp ni-ből magyar ny, a lapp zhi-ből magyar ty és ugyanabból magyar ts – mai cs – is, a lapp dzhi-ből magyar zs stb. Egy másik táblán az összevonásokról értekezik ezután; szóval mindent elkövet, hogy az anyagát hajlékonnyá tegye s a mikor evvel készen van, előáll százötven szóval, mely szerinte a magyar és lapp nyelvben egyezik. Így lesz azután a lapp aelam-ból a magyar élem, a lapp nielatam-ból a magyar nyeletem, a lapp shialom-ból a magyar csalom, a lapp zhioaarve-ből a magyar szarv, a zhiorra-ból csorda, a vuosshiatam-ból főzetem, a vuoigi-ből vaj stb. stb.

De nem lehet tagadni, hogy ez a nevezetes értekezés ahhoz a korhoz képest, a melyben szerzője írta, nagy eruditióval készűlt és Sajnovics azt is elismeri, hogy előtte már mások is vitatták különösen a finn-magyar nyelvrokonságot, a mit számos összehasonlító sorozattal műve végén bizonyít is.

A régi lapp nyelvészekkel és ethnografusokkal szemben különben az átírás az egész soron megtörtént s igen közel jár a Sajnovics fölfogásához. Ennek bizonyítására hadd álljanak itt azok az állatnevek, a melyeket én Leemből szedtem ki, úgy a mint eredetileg írattak s most átírattak.

Ennyit még is csak el kellett mondanom már azok kedvéért is, a kik Sajnovicsot elítélik a nélkül, hogy tudnák miért.

A mire itt, e kis könyv végén, különösen súlyt akarok helyezni, az Sajnovicsnak eddig ismeretlen levelezése, a melyet Vardő felé és onnan visszaútaztában rendtársaival, a nagyszombati társházban élő barátjához intézve folytatott. Úgy látszik, hogy a rendtársak ezeket a leveleket magoknak lemásolgatták. Egy másolatnak teljes darabja azután a magyar Tudományos Akadémia irattárába kerűlt.^* Ez a levelezés azért fontos, mert bizonyos mértékben ellenőrző megerősítése annak, a mit a Sajnovicstól való és Bécsben őrzött hivatalos úti napló mond, a mellett kiválóan korfestő is. Hogy az a másolat csakugyan a Sajnovics leveleit foglalja magában, ahhoz kétség nem férhet.

---