XLI. A madártani eredményről.

A puszta élet-kérdésen kívűl, mely a sarkkör nagy arányú madártelepeire vonatkozott s megkívánta a madarak kutatójától, hogy arról szemmel való látás útján tiszta fogalmat szerezzen, még két jelenség volt, a mely a számba vételt kiszólította.

Az egyik régóta ismeretes és teljesen rendben is van; egyetlen tételbe foglalva pedig a következő: „a Föld sarkai felé a madárfajok száma csökken, az ott kitartó fajok egyénszáma ellenben roppant arányokat ölt”. A tételnek második felét szembeszökő módon bizonyítják az északi sarkkör ú. n. madárhegyei, a melyeken – mint tudjuk – egyazon fajnak milliói tanyáznak és költenek.

A másik jelenség a költözködés s az evvel sokszoros kapcsolatban álló elterjedés.

Ezt a jelenséget egy tételbe foglalni lehetetlen nemcsak szövevényes volta miatt, hanem azért is, mert a legszabadabban mozgó lényekről van szó, a melyeknél a távolság, az akadály fogalma lényegesen más, mint azoknál, amelyeket a kisebb-nagyobb mértékben a röghöz kötöttek közé sorolunk.

Meghatározni mozgási vagy elterjedési körét annak az állatnak, a melynek egy hegyláncz vagy a víz valóban útját állja, aránylag könnyű és biztosan megoldható feladat; de meghatározni ezt a szárnyaszabadján járó madárnál, mely könnyűséggel veti át magát mindezeken: ez véghetetlenül nehéz, de egyszersmind gyönyörű feladat is.

E feladat nehézsége szülte, kivált a németeknél, azt a sokféle föltevést, az „Ortssinn, Richtsinn, Ahnungsvermögen” stb. csodálatosságait, a melyeknek lényege az, hogy sejtelmekkel akarják megoldani, megfejteni, a minek útja a ma még nagyon röghöz tapadt ember számára a tapasztalás – egyedül csak ez.

Hűségesen végzett és lejegyzett megfigyelés, sok ponton s minden egyes ponton mennél több, csupán és egyedül evvel lehet a madarak elterjedésének és költözködésének olyannyira megkapó jelenségét és lényegét mind jobban megközelíteni.

Az elterjedésre vonatkozólag Sclater és az ő nyomán bizonyos módosításokkal Wallace kísértett meg egy, a Föld egészére kiterjedő beosztást, melyen azonban a haladó ismeret folytonosan változtat és példáúl Ausztraliát, mint külön és önálló régiót már meg is döntötte, mert kisűlt, hogy Új-Guineával százhatvan közös madárfaja van; Madagaskár és Új-Seeland ellenben önálló alrégióknak bizonyúlnának.

A Sclater–Wallace féle beosztás bírálója Palacky,^* az alakokra való tekintettel két főrégiót, ú. m. ó- és új-világit állít föl; de az arktikus és antarktikus tájak vízi madarainak kizárásával. Az ó-világ ezután északra és délre; a Dél-Afrika, Kelet-India és Khina, – Malaisia, Papuasia, Ausztralia és Óczeaniára; az észak az arktikus, az erdőségi és a pusztai régiókra oszlanék.

Az újvilági beosztást itt mellőzöm, mert messze vezetne el annak méltatásától, a mi az útazás eredményeinek alapján méltatható s a mire nyomban reá is térek.

Mint láttuk, az arktikus – északi – öv úszó madarai a beosztásnál kivételbe helyeztettek, mert valóban úgy áll a dolog, hogy az ő mozgalmaikról, a midőn költő-telepeiket elhagyták, tudomásunk nincsen. Hova vonúlnak a madárhegyeken költő milliónyi milliók tél szakában? azt senki sem tudja!

Annyit azonban tudunk, hogy ezeknek egy számszerint csekély töredéke fölhasználja a Golf-áramnak tengernyitó hatását s kihúzza a sarkkörben a telet is; a minthogy ezekkel az alakokkal majd meg is fogunk ismerkedni.

És azt is tudjuk, hogy bizonyos, körűlbelől húsz faj, melynek a sarkkör a hazája, tél szakára rendesen levonúl délre mihozzánk és itt húzza ki a telet; nekünk tehát éppen úgy vendégünk, mint a mi költözködő madaraink ugyancsak télszakán át Afrika tájaié. Tekintve azonban azt a körűlményt, hogy rendes téli vendégeink jobbadán úszók s mégis hozzánk jönnek, noha akkor a Golf-áram nyitva tartja a norvég tengert, világos, hogy ezek a mi úszó téli vendégeink nem Norvégia felől, hanem olyan északi tájakról jönnek, a hol a vizek befagynak. Ez reánk nézve tanúság.

Az úszók közül ilyen rendes téli vendégeink a következők: a sarki búvár, – Colymbus arcticus – a muszka búvárkacsa – Mergus merganser – és fajrokonai; továbbá a jegesrucza – Bucephala clangula, – a sellőrucza – Harelda glacialis, – a téli vadlúd – Anser segetum – és még néhány faj. Ezek Norvégiában költenek s területeikhez éppen olyan viszonyban állanak, a minőben állanak a mi, télszakra tovavonúló madaraink a magyar területhez.

Minthogy pedig tőlünk sok úszó madár is vonúl el, az északról jövő telelő vendégeink mintegy helyettesítik az elvonúltakat; igaz, hogy aránylag kis számmal, a mit a téli szak életviszonyai s a nyílt vizek csekély volta meg is okolnak.

Rendkívűl érdekes azután az a körülmény, hogy azért az európai sarkkör norvég, vagyis nyílt vizű terűletének is meg vannak a maga téli vendégei, t. i. azok az úszó fajok, a melyeknek nyári telepei a Jeges-tenger belsejébe, p. o. a Spitzbergákra esnek. Ilyen fajok a jeges sirály – Larus glaucus, – a hósirály – Larus eburneus, – az allebukó – Mergulus alle, – az Uria Brünnichii és a bütykös dunnakacsa – Somateria spectabilis.

Ez a téli, délnek irányított költözködés tehát fokozatos s e fokozatosságról áll az, hogy a telelésre költözködő alakok száma dél felé sokasodik, egyszersmind délibb és délibb tájakra is vonúlva. Vagyis a belső sarkkörből öt faj vonúl le a norvég vízre telelni, Norvégia sarkköri részéből azonban 66 faj költözködik délibb tájakra; tőlünk pedig nem kevesebb mint 156 faj vesz rendesen részt a költözködés mozgalmában.

Ez a mozgalom természetesen csak évszak szerint fordúl, vagyis a télszakra elvonulók tavasz keltével visszatérnek, hogy költsenek.

És ekkor nyomban szemünkbe ötlenek azok az átvillanó fajok is, a melyek nem telepednek le, csak átvonúlnak. Norvégia sarkköri részének csak két ilyen faja van, nekünk van tizenhat, melyből tizenegy a sarkkörben költ.

A déli, vagyis a telelő tájak felé való lenyomúlás nem kevésbbé érdekes, noha ismeretünk mai állásánál fogva csak a fajok azonossága biztos, ellenben hogy a fajok melyik tájról kerűlnek a telelő pontokra, még nincsen biztosan földerítve.

Így különösen Brehm Alfréd,^* de más is, körűlbelől kilenczven fajt mutatott ki északkeleti Afrikából, átlag az é. sz. 15° foka tájáról, olyat, a mely télire tőlünk elvonúl; ezek között akad tizenkét oly faj, mely csak a sarkkörben költ, részben nálunk téli vendég is szokott lenni, mint: a téli sólyom – Falco regulus, – az éneklő hattyú – Cygnus musicus, – a jegesrucza – Bucephala clangula, – és a kormos ruca – Fulix marila; sőt a Spitzbergákon költő jeges sirály – Larus glaucus, – mely Norvégia sarkköri részében téli vendég, Afrikába is elvetődik!

Büttikofer^* Libéria köztársaságból, Afrikának é. sz. 6° foka alól, tehát az egyenlítő közeléből, kilencz telelő európai fajt mutatott ki, mely egytől-egyig a sarkkörben nyaral vagy oda elvetődik, a mint ezt az előbbi sorozattal és többekkel együtt a rendszeres összeállítás majd föl fogja tüntetni.

Csak megemlítem, hogy kerti poszátáinkat – Sylvia hortensis L. – már Angolában, a déli szélesség 10-dik foka táján is látták; más fajok még tovább mennek.

Valami nagyszerű van abban, hogy a kis fitiszmadárnak – Ficedula trochilus – évi helyváltoztatása a sarkkör norvég részének belsejétől Libériáig terjed; tehát Tromsőt véve, nem kevesebb, mint hatvankét szélességi fokon át halad ide-oda. És e roppant úton kívűl elvégzi a fészek építését, a költést, a fiak fölnevelését is!

Az ehhez hasonló illó alakokkal szemben áll azután az a szívós, edzett csapat, a melyet a sarkkör tele és „örök éjszakája” sem bír kimozdítani helyéből; a mi azután a legnevezetesebb, hogy akad ezek között olyan faj is, mely nálunk éppen csak helyiséget változtat, tehát nem költözködő, azonkívűl pedig messze délen, Nubiába vagy legalább Egyiptomba is beköszönt.

Ebbe a sorba tartozik példáúl a galambász héja – Astur palumbarius, – a verebész karvaly – Accipiter nisus, – melyek fölhasználják a délszakon zsufolódó szárnyasok gondatlanságát éppen úgy, mint a sarkköri éj homályát, hogy prédához jussanak. Ilyen a szürke varjú, melyet a sarkkör és a mi tájunk az állandók közé sorol s mely azért megjelenik a Nilus tájain is; és ilyen a szarka is.

Szinte meghatók pedig azok a piczike hűségesek, melyek nálunk télszakán kicsiny, vegyes csapatokba verődve végzik az erdők, kertek tisztogatását: néhány czinege, pár narancsmadár – a norvégeknél „fuglekonge”, a mi madárkirályt jelent – és a kis höcsik, a legkisebb harkály; ezek itt északon is ernyedetlenül járják a nyírest, a meddig csak terjed; hallatják hívogató hangjukat a sarki éj holdvilágában vagy akkor, a midőn az északi fény, az „Auróra borealis” löveli piros sugárkévéit az égboltozaton.

A sarkkörnek van 155 madárfaja, a ritkán odavetődőket is belé értve. Ezek között velünk közös 126 faj. Telel a sarkkör norvég részén 45 faj, még pedig nem úszó 27, úszó 18 faj.

E madarak viszonyát a sarkkörhöz, hozzánk és Afrikához, ez utóbbiban az egyenlítő tájáig értve, a következő összeállítás mutatja, melyben a mi magyar biológiai jegyeink festik a mondott viszonyokat. Új jegy ezek között csak az, a mely a sarkkörben telelő alakokat jelezi.

Hogy ezt az összeállitást a laikus olvasó is használhassa, arra való a reákövetkező betűrendes összeállítás, mely a kimutatott madarak latin, magyar, norvég és itt-ott lapp neveit foglalja magában.

Így mindjárt az első, az Astur palumbarius L., mely előfordúl a tromsői muzeum tanusága szerint Tromső, Karasjok és Hukő táján, a jegyek szerint Magyarországon „helyiséget változtat”, Norvégia sarkköri részében ugyanígy, de „át is telel” és akad Nuiliában is: a betűrendes jegyzék azután megmondja, hogy magyar neve „galambász héja”, norvég „Househők, Duehők”; lapp nevét nem ismerem.

A magyar rovatban a pont azt jelenti, hogy az illető madár nem fordúl elő nálunk, a többi rovatban azt, hogy „nem telel a sarkkörben” és „délszaki telelésének helye ismeretlen”.

---