Amily rideg, sőt czudar volt a tegnapi nap időjárása, épp oly pompás, verőfényes volt – a julius 26-ika. De azért merő északnak kitekintve, a Jeges-tenger ködpadja mozdulatlanúl állott s őrizte a sark titkait. A Sylte-fjord sirálytanyája a hajó gőzkürtjének bőgésére hatalmas sirályfelhőnek szárnyra való szabadításával felelt. A verőfény sokat enyhített a parthegység sívárságán, mert meglátszott a kőségek rétegzete s itt-ott a hegységszerű tagoltság is.
De végre is elnyomott az a mélységes és üdítő álom, a mely fölkeresi az embert, a mikor föladatát már megoldotta s nincs előtte semmi, a mi aggasztaná, idegzetére nyugtalanító hatással lehetne; el is tartott az a jótékony álom a következő reggelig.
A Tana-fjord Vagge állomása ismét igen sok angol horgászt hozott a hajóra; mind csupa sportember, kik Londonban leginkább Picadillyben laknak. Akadt ezek között egy hetven év körűl járó „Surgeon-General”, kit minden sarkköri hajós, minden halász lapp és kvæn ismert, mert évek hosszú sora óta hűségesen kiszáll a sarkkörbe, hogy a Tanaelv fölséges lazaczhalát horgászhassa. S hogy ez a gentleman mekkora darabot ismert a világból, azt legjobban bizonyította két karjának a „tetovirozása”, mely halaványkék és vörös színben a keleti Indiák babonáinak összes szörnyetegeit ábrázolta; mondhatom, igen szép rajzolatokban, a minőkre az indusok úgyszólván születtek.
Délután öt óra tájban Sværholtnál állott meg a hajó. Még egyszer fogtam kezet az ifjabbik Kraabóllal: megörűltünk egymásnak. Azután fegyvert ragadva, versenyt lőttem az egyik angollal s ugyancsak fölriasztottuk a Klubben szárnyas népségeit.
A hajó innen délnek vette útját, hogy a Porsanger-fjord nyugoti oldalán fekvő Kistrand állomást érintse. Előbb azonban Repvaag állomást értük el, melynek közelében látható Tromső szigete, mely számos madárnak fészkelőhelye, egyszersmind híres termőhelye a mocsár-szedernek – Rubus chamæmorus, – mely Finnmarken kerűlet kapitányának javadalmai közé tartozik.
Kistrandnál, mely északi szélesség szerint Hammerfest alatt fekszik, a délibb fekvésnek megfelelve, már egy kissé satnya nyíres is látható.
Innen a hajó merőben északi irányt vett s a békasós Porsangernæs-t – a fjord nyugoti fokát – érve, nem kanyargott nyugotnak a Magerő-szorosba, a merre a „Sirius” vitt volt Sværholthoz, hanem Kjelvik érintése után északnak vágott, hogy Magerő szigetét megkerűlje, tehát az Északi-fokot is útjába ejtse.
Reggelre – julius 28-ikára – kelve, a tenger nyugtalankodott; a hullámok azonban inkább dagadoztak, tarajt nem vetettek. A levegő vékony köddel volt tele, mely nem vette el a kilátást, hanem mindent fátyolszerűen vont be, úgy, hogy a hegység finomabb rajza lemosódott, a rétegzet sem volt látható. Elhagytuk Helnæs és Opnan fokát is és ekkor kezdetét vette az Északi-fok megkerűlése.
Magerő szigetének az a része, mely az Északi-fokot messze kitolja a Jeges-tenger sivatagába, palás; és a tetők az egész soron, beleértve magát a fokot is, sajátságos alakúak: hosszan és messze kitolt kőpadok egészen vízirányos tetőkkel, a tenger felé pedig meredeken lecsapva.
Az Északi-fok lábának egyik oldalán mered az a szarvszerű csúcs, melynek neve „Nordcap-Horn” s a mely az 51. képen látható.
51. kép – A Nordcap-Horn.
A „Haakon Adalstein” pontban kilencz órakor haladt el a fok alatt, mely a ködfátyolon át az egyszer igazán feketén meredezett ég felé és ki a Jeges-tengerbe, mint egy világrésznek az a vége, melyen túl már csak a kietlenség, a sivárság uralkodik s mely terűletnek legbelseje még ma is titok, mely sikerrel daczol a természettudományok századának leghatalmasabb szerszámaival is.
De a század már messze előre tolta csodás intézményeit. A hajó a Knivskjærodden-fokot és a Tu-fjord torkolatát meghaladva, elérte Magerő legnyugotibb kiszögellésén azt a szigetet, a melyen Gjesvær állomás (52. kép) és kis telep, a telegráf-hálózat legészakibb állomása Európában.
52. kép – Gjesvaer. Dr. Mohn eredeti vázlata.
Régibb időben ez a Gjesvær volt a kiindúló pont az Északi-fok meglátogatására, mely tizenkét órai csónakázásba kerűlt.
Ha valahol, úgy Gjesværen kell vala még kiszállanom, hogy meglátogassam a Stappene nevű s valóban tornyos sziklaszigeteket, számszerint négyet, az angolok a „the mother with her daughters”-jét, a melyeket a sirályok és az alkák megszámlálhatatlan seregei lakják. Természetem ellenére is megirigyeltem azt az angol útazót, a ki legott ladikra kapott s e szigetek felé vette útját – volt miből!
Ezentúl már szigetközi vízbe kerűltünk. A hullámzás elaprósodott s a „Haakon Adalstein” ingás nélkül siklott végig a Rolfső-sundon, hogy délutáni négy óra tájban Hammerfestben kössön ki.
Bejártam a város kereskedéseit, melyek közűl némelyik telve van érdekes néprajzi tárgyakkal, bálna- és rozmárcsontvázak érdekesebb részleteivel, lapp késekkel, ruhadarabokkal és szűcsárúkkal; ám itt a turistaság hatása már érezhető: minden igazán méregdrága; de azért megvettem elég olcsón a legszebb díszítésű lapp kést, melyhez foghatót a tromsői muzeum sem őrzött.
Az időt bogarászattal, később napló-írással töltöttem s a midőn a kapitány éjféltájban megadta az indúlás jelét: letettem a tollat, mert naplóm rendben volt.
A hajó pontban tizenkét órakor „éjjel” indúlt.
Az égbolt északi részét szürke felhőzet takarta, de ez éppen északon résszerűen volt megszakadva s itt tekintett ki a Napnak már csak félkorongja: úgyszólván pillanatra igazi alkony köszöntött be.
A mikor a Nap legmélyebben állott, az esthajnal mint az eleven parázs úgy égett az alakos felhőzet szélén; kis vártatva halaványodni kezdett; a bizonytalan vöröses fényt fehér váltotta föl, jeléűl annak, hogy hajnalodik, mielőtt az est leszállhatott volna.
Nem fojthattam el bizonyos, szinte fájdalmas érzést, mert hiszen ez búcsú volt az éjféli Nap tüneményétől, mely, bármily fegyelmezett legyen is lelkületünk, mély, mondhatnám bűvös hatással van arra az emberre, kit a mérsékelt öv szült az éj és nap megkülönböztetésére, s egész életfolyásának ezekhez való alkalmazására nevelt. S én most több mint egy hónapja nem tudtam mi az éj, mi a holdja és mi a csillaga.
Az éjféli Nap tüneményének ez utolsó részletét hamar elfogta, elborította a szigetség, mely közbetódúlt.
Délnek tartottam, ezentúl tehát már az alkonyodás felé haladok, hisz Tromsőtől már julius 25-én búcsúzott el az éjféli nap felső pereme.
Julius 29-ike vasárnap volt s a „Haakon Adalstein” födélzetén pezsgett az élet a sok utazótól, csupa norvégtől, kik egy-két állomásnyit velünk jöttek, kiszálltak, hogy mások foglalják el helyöket. Kézi holmijukat ezek az emberek igen ügyes, fogantyús nyírfadobozokban hordozták; e dobozok zárókészüléke különösen ügyes, a mennyiben a fedélnek egyik vége ellenző résbe illik, a másik végét egy reáfordítható ütközőféle fogja le. Ezekben a dobozokban, melyek égetett ékítményekkel annak díszítve, rendesen ott van az esztergályozott faszelencze a vajjal, van ott papirvékony, kövön sütött korpakenyér és oly orosz tea, a melyért az utolsó norvéget is megirigyelhetjük. A mi azután szintén elmaradhatatlan, az a rézből kovácsolt teakanna, egyszersmind forraló is.
Ezen a folyton váltakozó népségen meglátszott a találkozás öröme; a beszélgetés élénken folyt; de sohasem hagyta el az illendőség medrét, minthogy köznorvégnél a kihágás egyáltalában ismeretlen valami, a mióta egy valóban bölcs törvény hatalmas korlátot szabott a szeszes italok élvezetének.
Ezuttal a Kaag-sundon vezetett útunk, be abba a nagy víz-síkba, a melybe a felséges Lyngen- és az Ulfs-fjord nyílik. Itt hálás pillantást vetettem a Fuglő felé, mely menet oly fölségesen szép éjféli Nappal gyönyörködtetett – – túl rajta kifutott a szem a Jeges-tenger síkjára, a hol megingathatatlan következetességgel ismét csak ott állott a Jeges-tenger ködpadja s határt szabott a szemnek.
Itt búcsúztam el a Jeges-tenger komor fönségétől.
Elgyönyörködtem még egyszer a Lyngen-fjord havas lánczolatán, majd a Karlső és Renő függő jégárain s délután volt, a mikor a hajó a Grőt-sundba, tehát már tromsői vizekbe ért.
Itt a véletlen változatosságról gondoskodott, szembe velünk egy nagy gőzhajó jött, teljes zászlódíszben; farfödélzetén két emberi alak űlt, majdnem egyedűl, mert az a más két alak, mely még ott volt, félrehúzódva állott, mintha parancsra várna. A hajó a „Jupiter”; vitte a szász királyi párt az Északi-fokra.
A mi útazó norvégjeink nagyon egykedvűen vették a dolgot. Egyetlen kendő sem mozdúlt – kalap sem. Egy művelt birtokos pedig megjegyezte, hogy azt a királyi párt bizony ölheti az unalom s jobb lett volna a postahajót használnia, hol is telt volna az idő s meg is ismerhették volna a norvég népet. Ez hamisítatlan norvég észjárás.
Kilenczre járt az óra, hogy a hajó teljesen megközelítette a nyíres Tromsőt s ekkor éreztem meg csak igazán a bejárt tájak rideg, sivár, kietlen voltát, mert az a tromsői nyíres most úgy hatott reám, mint valami délszaki őserdő.
Társam és jó embereim hűségesen bevártak; csak Zeppelin gróf útazott azalatt vissza hazájába.
