Brehm Aldfréd így kezdi e kis rágcsáló állat leírását: „A lemming természete szerint föltétlenűl Skandinávia legkétségesebb állatja”. Hozzá tehető, hogy kevés állat van, a melynek életkörűlményeire nézve nagyobb ellentmondások állanának fönn, mint állanak a lemmingre nézve; noha az állat nem ritkaság; sőt néha töméntelen számban kínálkozik a tüzetes vizsgálatra.
Lássuk mindenekelőtt jellemzését.
A lemming a vájkáló egérfélék – Arvicolæ – családjába tartozik, tehát a mi poczok egerünknek családbelije; vésőszerű rágcsáló fogainak száma négy; füle rövid s a szőrözetbe van rejtve; szeme apró; talpa szőrös; a fark kurta, a test hosszának alig tizedrésze; az alsó állkapocs első zápfogának koronája öt zománczrekeszű.
Testalkata zömök. Színezete változó; leginkább barnássárga, sötétebb foltokkal; a szem fölötti két sárgás folt állandó; a hasfél világosabb, egyszínűen sárgás. Eléri a 15 cm. hosszúságot s ekkor ebből is 8 cm. a farkra esik. Skandinávia hegységeiben a földbe vájt lyukakban rendesen társaságban él.
Élete jelenségei közűl különösen egy az, a mely erre az állatra már a régi időben is ráfordította a figyelmet; de forrásává vált egyszersmind bizonyos meseszerű föltevéseknek is, a melyek mind e mai napig sincsenek teljesen tisztázva. E jelenség az, hogy az állat termő helyein néha alig látható, éveken át mintha csak egyenként lappangana; azután pedig elkövetkezik egy időszak, a mikor a lemming töméntelen számban mutatkozik; ilyenkor mindenütt, még a városokban is majdnem lábatlankodik. – Ezután pedig ismét bámulatos hirtelenséggel mintegy eltünik.
Skandinávia köznépének egy része még ma is azt hiszi, hogy a „Leman” eső módjára a felhőkből szakad a földre, és a XVI. és XVII. század skandináv krónikásai is így fogták föl a dolgot mindaddig, míg végre a nagy Linné a múlt század közepe felé – 1740-ben – meg nem állapította a lemming természetrajzát; de megpótolta olyan résszel is, a melyet nyilván csak hallomásból ismert s a mely a lemming vándorlására vonatkozik. E rész körűlbelől így hangzik:
„Ez állatok életfolyásában legcsodálatosabb a vándorlás jelensége; ugyanis bizonyos időszakokban – úgy tíz, húsz évben egyszer – oly töméntelen számban kelnek vándorútra, ezrével egymásután haladva, hogy nagyon is bámulatos. Valóságos ösvényeket taposnak ki a földben, melyek fél újjnyi mélyek, pár újjnyi szélesek. Ezek az ösvények néhány lépésnyi távolságra esnek egymástól s nyílegyenes vonalban haladnak tova. Útközben ezek az állatok lerágják a kiálló füveket és gyökereket s állítólag útközben fiadzanak is, a mikor azután a porontyot szájukban vagy a hátukon viszik tovább. A svéd részen a hegyekről a Botni-öböl felé vonúlnak le, de ritkán érik el, mert útközben szétszóródnak s elpusztúlnak. Ha emberrel találkoznak, nem térnek ki, hanem a lába közt iparkodnak tovább menni, vagy fölágaskodnak s harapják az elibök tartott botot. A szénaboglyákat sem kerűlik ki, hanem átrágják magokat rajtok; a nagy követ félig megkerűlik, s a túlsó oldalra érve, ugyanazon irányban, a melyben a kőhöz jutottak, mennek tovább. Átússzák a nagy tavakat s ha csónak kerűl útjokba, beléugrálnak, a túlsó oldalon pedig ismét kiugrálnak. Nem rettennek vissza a rohanó folyótól sem, hanem belérohannak, még akkor is, ha mind elpusztúlnak.”
Linné igen nagy auktoritása sok időre őrízte meg e leírást, a melyet később, kiválóan alkalmas voltánál fogva, a szerzők kiszíneztek, írott szóval és rajzban is. Itt azután a lemmingek töméntelenségétől hullámot vetett a föld, a miriád vándor nyomán pedig haladt a sarkköri róka, a hölgymenyét; a hó- és a karvalybagoly, a holló és a varjú, irtóztató vérfürdőt okozva a nyílegyenesen haladó rágcsálók között, melyek azután nemcsak tónak, folyónak, hanem még a tengernek is neki mentek, átúszták… de hogy hová ment e tömeg? erről hallgattak.
Már pedig Linné leírása, a melyben ott van az „állítólag” szó, ezért és más részletek miatt is kihívhatta a kritikát; nem Linné ellen, hanem azok ellen az állítások ellen, a melyeket fölhasznált.
Legelőször is a fiadzó lemming nem folytathatja útját, mert meztelen, vak s a legnagyobb kíméletre szoruló porontyokat szűl, a melyeket nem vihet a szájában, mert sokat fiadzik; föl sem teheti a hátára, mert ott nem tudnak megkapaszkodni; sőt el is pusztúlnának a hidegtől. A vízben úszva – nem számítva, hogy a lemming éppen úgy, mint fajrokonai, irtózik a víztől – nem ugrálhatna be a csónakba, mert meredek az oldala, a vízről fölugrani már a víz természeténél fogva sem lehet; a csónak oldalán való fölkapaszkodáshoz pedig macskakörmök kellenének. Ez a lemmingnek lehetetlen.
A vándorlásokról szóló leírásokkal, így Linnével szemben is áll az egész skandináv nép a lappokkal együtt, és hozzáteszem, a sarkkörben lakó tudományos férfiakkal egyetemben, kik együttesen sem tudnak semmit a lemming vándorlásairól.
Maga Brehm Alfréd, ki elismert mester volt a tudakozódásban, noha elfogadja Linné állításait, az állatok életéről írt nagy művében* mégis ezeket jegyzi meg: „Ez általánosan ismert tény – a vándorlás – alkalmából azonban kénytelen vagyok nyomatékkal is fölemlíteni, hogy a Dovre-fjeld lakói – hol tudniillik Brehm a lemminget nagy bőségben találta – éppen semmit sem tudtak erről a vándorlásról s hogy a Lappföld lakói is csak így voltak evvel”. Hozzátehetem, hogy Tromső lakói kérdésemre mosolyogva válaszolták, hogy nem tudnak a vándorlásról semmit, nem tudtak erről a tromsdali lappok sem; és a mi a legfőbb, nem tudtak róla a tromsői muzeum tisztviselői, kik minden tekintetben alapos képzettségű természetvizsgálók s az állatélet kitűnő megfigyelői.
A vizek és hozzá a tengerágak átúszása pedig semmiképen sem egyeztethető össze ez állatok természetével, melyek épp úgy, mint a hörcsök és az ürge, kerűlik a vizet. Maga Brehm mondja, hogy a mocsarakban nagy ügyességgel válogatják meg a száraz átmeneteket; sőt hogy a víztől iszonyodnak* s ha bedobja őket az ember akár vizes tálba, akár patakba, mérgesen csikorognak, röfögnek s azon vannak, hogy mennél előbb a szárazra jussanak.
Azonban bizonyos, hogy azokban a kiszínezett leírásokban bennefoglaltatnak, igaz, hogy nagyítva és képzelődés szerint alkalmazva, mindazok a vonások és sajátságok, a melyek a valóságnak megfelelnek.
Valóság az, hogy a lemming bizonyos években töméntelen számban található ott, a hol azelőtt csak rövid idővel is alig volt észlelhető. Tromsőn és a közeli földségen is ezernyi ezer lyuk bizonyította, mekkora lehetett a sokaság 1881-ben, a mikor a lemming a városba benyomúlt s a gyerekek fogdosták, mert a szűcsök hét őrét fizettek egy bőrért, mely könnyű bélésnek kitűnő. Ez, szerintem, szakasztottan az a jelenség, mint nálunk a mezei egér fölszaporodása, melynek csillagosan szétfutó útai néha teljesen elborítják a mezőt s a kaszálót, hogy azután hirtelen eltűnjenek.
Azoknak az észleleteknek az alapján, a melyeket Struve végzett, kimutatván, hogy egy anyaegér egy nyár lefolyása alatt hatszor fiadzott, összesen 37 fiút nevelt föl őszig s hogy a junius 6-án született nőstényfiú julius 18-án, tehát kerek számmal szólva, születése után hat hétre már maga is ötöt kölykezett, ki lehet mondani, hogy alkalmatos időjárású években az egér és az egérféle lemming szaporodása geométriai progresszió szerint halad és így aránylag kevés párból csakhamar tömegek keletkezhetnek. Hogy ezeket már a táplálék szüksége is lehozza a hegyekről a völgyekbe, az természetes; de azért ez nem az, a mit a vándorláson értünk.
Megvannak a kitaposott útak is, a mint már képben is láttuk; csakhogy ezek az ösvények a lyukak felé közlekednek, tehát nem vándorútak; nem is nyílegyenesek, a mit már a talaj köves volta is kizár. Az emberrel való találkozáskor tanusított magaviseletök sem a vándorlás mozzanata, hanem a hörcsökével közös tulajdonság; a lemmingek t. i. nagy haragú, harapós, támadásra hajlandó állatok, melyek nem mérik az ellenfelet. Hogy szénaboglyák alá kerűlve, ott útakat rágnak, az sem a vándorlás mozzanata, hanem a táplálkozásé és biztonságé, mely az összes egerek közös vonása.
Hogy a tömegek megjelenése idejében a velök élő ragadozó állatok nagyobb számban mutatkoznak, az csak természetes; s hogy ezek között a sólyom és bagolyfélék leginkább jelentkeznek, még természetesebb, mert ezek nincsenek röghöz kötve, hanem szárnyszabadján mozgó, akadályt nem ismerő alakok.
És ez is szakasztott olyan jelenség, mint a minőt egérjáró esztendőkben itthon is tapasztalhatunk, hogy t. i. ilyenkor érezhetően fölszaporodnak, összeverődnek az egerésző ölyvek és más ragadozó madarak, egyáltalában az egérrel élő állatok.
Evvel a lemming életjelenségei, a csodálatosságból kivetkőztetve – úgy gondolom – egészen természetes alapra vezethetők vissza.
Hogy nem a vándorlás, hanem a helyi fölszaporodás jelenségeivel van dolgunk, erről különösen tanúskodik a nép tudata, mely oly jelenséget, a minő a vándorlás, nem hagyhatna figyelmen kívűl, s el sem téveszthetné. De a nép az egérfélék szaporodásának arányait nem ismerve, inkább a felhőkből származtatja a sokaságot, mert megjelent a nélkül, hogy a nép jövetelét, tehát bevándorlását látta volna.
Azok a föltételek, a melyek a nagy fölszaporodást lehetővé teszik, az időjárásban s az avval kapcsolatos életjelenségekben, pl. a növényélet menetében rejlenek s fontos volna megtudni, hogy a lemming fölszaporodását mily időjárási viszonyok előzték meg, milyenek kísérték s hogyan alakúltak ezek, a mikor az állat veszendőbe ment? A mi egerünk is így tűnik el.
Az a lemming, melynek lehetőleg hű képmása a 225. laphoz van csatolva, színezet szerint ritka; de ez a színezet kétségkívűl jellemző, mert határozott; nem oly ingadozó és elmosódásra hajló, mint azoknál a lemmingeknél, a melyeket a norvég gyűjteményekben láttam. Az állás az, mikor a kis állat mérgében lábaival dobbanni készűl, hogy aztán ráfújjon, ráröfögjön az emberre.
