Tromső-sziget keleti partján a városból kiérve és északnak haladva, végre elhagyjuk a halzsírolvasztót; azontúl a tengerpart köves, a kövek tele vannak Balanusokkal, a tenger makkcsigáival. Kövekből rakott szárazfalak kerítik a kaszálókat és a villákat is s a hol azután egy kis öblözet támad, ott van Bredvik tengerpartrész.
Junius hónap utolsó napja még szabad napunk volt, mert a Risőre csak julius elsején este indúltunk, napközben elkészűltek madaraink s így este 10 órakor fegyvert ragadtunk és Bredvik felé vettük útunkat.
Az idő azzá változott, a mit otthon úgy novemberben „czudar időnek” szoktunk nevezni; a hőmérő + 6° C., + 7° C. között ingadozott; a jéghideg eső folyton szitált.
A hegyeken nehéz köd ült, csak havas oldaluk és tövük látszott ki belőle. A városból kiérve, az eső szakadni kezdett; de már elindúltunk, tehát mentünk.
A nyíres szélén, villatájon szólt a kakuk – noha esti tizenegyre járt az óra; megszólalt a fajd, föl is röpűlt – ez is még mindig fehér volt. A tengerparton valami parti sneff szólt – lelőttem: a vöröslábú czankó – Totanus calidris – volt; párja nagy lármával körűl röpkedett s látom a nagy gojzert – Numenius arquatus – is, a mint a tengerről jőve a bokros felé húz. A kaszálón egy kis süppedésből valami madárnak éppen csak a feje látszott ki, ez pedig a bíbiczére emlékeztetett. Nem mertem közelebb menni, mert ha fölrepűl, a ködbe vész; élesen vettem a fejet s a szűkített csővel lőttem – éppen egy szem sörét járta át azt a fejet, mely az aranypettyes esőliléé – Charadrius apricarius – volt.
A gojzer ismét jelentkezett s mintegy 150 lépésnyire tőlem letelepedett a tengerpartra; folyton szólt s ha feléje indúltam, tovább futott, ha megállottam, egy helyen tipegett; bámulatos pontossággal tartotta meg a távolságot, mintha tisztára tudta volna, hogy 150 lépésnyire nincs lövés. Bizonyos, hogy elcsalogat a helyről, fészke tehát közelben van.
Kimerítettem minden furfangot; de ez a szemes, ravasz madár csak nem vallott. Néha mintha már a fészek felé jártam volna, mert elém tartott; de a mikor lövésre lett volna, nyílsebes, imbolygó röpűlésbe ment át s ha rákaptam a fegyvert, levágódott a bokrok közé. Nagy lármájára megjött a párja is; most már kettő csalt, furfangoskodott; s végkép megzavartak, mert azon vettem magamat észre, hogy már olyan helyekre is kiáltanak, imbolyognak, a melyeken azelőtt tízszer is megfordultam a nélkül, hogy nyugtalankodtak volna.
Hegynek indúltam, hol valami tisztásféle terjeszkedett. Olyan hely volt ez, mint egy nagy spongya: terjedelmes ingóláp, melyből itt-ott szikla állott ki; itt-ott czipókerekségű haraszt-párnák dagadoztak, a melyeket a kúszó nyír szövögetett be s a melyekbe térdig süppedt az ember.
Itt ezüstös sirályok kaptak szárnyra s az elsőt mindjárt le is lőttem. Kifáradásig jártam ezt az ingoványt, mely minden lépésre hideg, szennyes vizet loccsantott föl – sirály és semmi más.
Társam fészket jelezett – ott is volt az a bozótban hatos fészekaljjal – valami Anthus-féle; de a madár elillant, nyomban el is nyelte a köd, hát ki kellett várni, s társam vállalkozott reá, vágó esőben, ködben egy álló óráig és hasztalanúl, mert a kis madár nem jött.
Én azalatt a bokros szélén czankó-fészket közelítettem meg; a madár folyton kerűlgetett, nagy lármát csapott; de nem lehetett lőni, mert akárhogy törűlgettem a cső lemezét, az arktikus sűrű eső hulló csöppjei folyton s nyomban beborították, lefutkostak a szem felé; végre kapásra lőttem, a madár leesett a bokrok közé; itt a bokrokról szakadó esővíz igazán bőrig áztatott.
A felhők ontották az esőt, a borulat és a köd szövetkeztek, hogy a sarkköri éjszakában olyan félhomály félét teremtsenek s ez sikerűlt is. Hat órai éjjeli kutatás után, bőrig ázva, de teljes jókedvűen hazafelé vettük útunkat.
Már menet föltünt nekem egy teljesen ép, szép fehérre kitisztított bálnalapoczka; szélessége meghaladta a métert. A tisztítást az eső, a tenger vizének dagadása és apadása, no meg a rákfélék végezték; polczra is volt szükségünk, hát felkaptam a vállra s azután vittük fölváltva – már a megmelegedés miatt is.
Kemény, de szép kirándulás volt ez a bredviki. A világosság és a fény játéka itt is nagyszerű. A folyton kavargó köd és felhőzet néha rést hagyott az éjféli Nap sugarának s ekkor a hegyek havas lába keresztűl villant a ködön felénk. A mint a szakadó eső a tengert verte, ez elvesztette vízfényét s zöldes masszát mutatott; ha azonban ilyenkor a Nap pillanatra áttört a ködön, az eső verte tenger az oxidált ezüst színét öltötte magára.