Végre az útazás harmadik hetének utolsó napján, junius 26-án, eldördültek fegyvereink. Sparre csónakja az itt dívó, sajátságosan fölvetett s két éles orral, letehető őrfával s háromszögletes vitorlájával készen várt nyurga, fiatal és merésztekintetű hajósával együtt, ki tőlem igen szivesen fogadta az „admirális” elnevezést; ügyes, készséges fiú, ki rajongott a természetvizsgálókért.
De az ég rosszkedvű volt.
A szigetközi tengerben tarajt vetett a hullám s csak délutáni négy óra tájban kaptuk meg a hírt, hogy indúlhatunk; nem késtünk el soha, hiszen itt éjféltől-éjfélig csupa nap van. Az „admirális” egy barátot és egy gyereket hozott magával, mert a Tromső-sziget déli fokának – Lanes – megkerűlését evedzve kellett megkísérteni.
A ladik kevés vártatva, mint valami gyaluforgács, úgy tánczolt a rakonczátlan elem tetején, az a két ember pedig két-két hosszú, nehéz evedzőt ragadva s a gúzsba beakasztva, neki vetette lábát a rúgófának s neki vágott az evedzőkkel szél ellenében. Valami bámulatos biztossággal folyt ez a munka; nem volt eset reá, hogy csak egyetlenegyszer is vakot vágott volna az evedző lapátja; pedig másképen kellett bevágni az evedzőkkel a hullám tetején és másképen a hullámközben.
A mint a Lanes-fokot elértük, az emberek gyorsan bevonták az evedzőket; tíz másodpercz múlva állott az őrfa, a következő tíz másodperczben föl volt vonva a vitorla, mely hasasra dagadt s meghajtotta az őrfát; szinte röpülni kezdtünk délnyugoti irányban.
Az erős szél a vitorlánál fogva kiemelte a ladik orrát, elejét, mire a far mélyen bevágott a vízbe, és nyomban meg volt a sarkköri lábfürdő. Az admirális hátrasandított: félünk-e? Kicsit elröstelte magát, mikor a szemébe nevettünk. Következett a víz kiszapolyozása.
Grindőt így hamar közelítettük meg; itt egy kis falka Uria lomvia suhogott tova a tenger fölött, majd egy holló vágott neki Tromső irányában.
Egy kiálló szikla esett most útunkba, rajta egy üstökös kárakatna és nyolcz pár dunnakacsa; majd látszottak, majd nem, úgy a mint a ladik hullámra vagy hullámközbe kerűlt; az a fel-le és azonkívűl ide-oda mozgás lehetetlenné tette a lövést; nem is akartam, mert az engedelmet még nem szerezte meg a konzul.
Kis vártatva a csónak kikötött Grindő egyetlen házikójával szemben. Mielőtt a kis kikötőt elértük, jobbfelől egy viharsirály – Larus canus – lengett tova; fordított testtel czélba vettem; de biz az tova ment.
Északi irányban kezdtük a piczi, csillámpala-köves sziget megkerűlését. Egy kis nyíresbe jutottunk, melybe a tengernek egy ingoványos öblözete mélyedt; ennek az öblözetnek északi, köves része fölött két karcsú sarki csér – Sterna macroura – függögetett, mi fészekről tanúskodott; ez későbbre maradt. Mutatkoztak parti sneffek és két pár osztriganyitogató – Haematopus ostralegus; de ugyanabban a perczben jött egy hatalmas, sötét dolmányú dolmányos csüllő – Larus marinus – is; rákaptam a fegyvert, egy dördülés és az a hatalmas madár mint valami kilyukasztott papirsárkány, úgy szédűlt le imbolyogva a magasból.
Társam fészket jelentett – későbbre maradt. – Majd lövését hallom s látom, mint szédűl le a második tengeri csüllő.
Elővettük az osztriganyitogatókat; nagy lármát csapva, röpkedtek össze-vissza, tarkaságukkal szinte kápráztatva a szemet.
Útközben feltűnt egy hontmadár-pár; kipróbáltam a kis fegyvert, melyet az „admirális” hordozott, a sarkköri juhászkán – Aegialites hiaticula. A déli fokon lövés dördűlt, láttam, hogy társam egy Hæmatopust emelt le s a madár társa felém tart; készre tartottam a fegyvert és még egyet léptem.
Ekkor puszta helyen, majdnem közvetlenűl lábom orra előtt, valami nagy madár kelt fel, rákaptam a fegyvert, elnyomtam a ravaszt s egy kopár mélyedésben elterűlt a dunnakacsa tojó; lábom mellett pedig ott volt a kipelyhezett fészek, benne egy tojás.
A tojó színezete úgy vágott egybe a talajjal, hogy akár ráléphettem volna, igazi alakoskodás.
Egy kis röstellés szállott meg, annyival is inkább, mert emberem látta; de akkor tűnt ki csak, hogy kutató természetbarátokkal már járt s tudta a módját: előbb igen ártatlan arczot vágva körűlnézett, nem látja-e szigetbeli, azután levágódott a gödörbe, fogta a dunnakacsát s begombolta a kabátja alá – felkelt s oly mozdulatot téve kezével, a minőt a czirkuszbeliek szoktak valamely figura bevégeztével, megint igen-igen ártatlan arczot vágott s hallgatásra fogta a dolgot.
Rövid időre reá már három Hæmatopus lógott tarisznyánkon s ideje volt, hogy a fészkeket vegyük elő. Az első fészek egy mohos hant oldalán a földön állott – nyilván valami pityér – Anthus; – a kis madár felkelt és eltűnt; a fészekben hat tojás láthatóan megkotolva. Lesre fogtuk a dolgot; tíz percz múlva már jött az anyamadár s úgy 15 lépésnyire, háttal felém, leűlt egy száraz ágra, kicsit igazgatva tollán. Le kellett lőni, le is lőttem s a mint fölveszem, felém kaczag a rőt begy és torok; rátaláltam tehát itt a húsz évvel azelőtt Gyekén szerzett ismerősömre az Anthus cervinus-ra (24. kép), melyet valamikor Nubiába, Egyiptoma küldözgettek a kontinentális madarászok s a melynek itteni fészkeléséről a norvégek sem tudtak, mert csak Finmarkenből ismerték. Ez már valami volt.
24. kép – Rőtbegyű pityér – Anthus cervinus.
Most következett a sarkköri csér. Társam, a ki igen jó fészekkereső, azon a kavicsoson szinte kinézte a szemét – hiába. Oda intette az egyik norvéget, ki apróra nézte a talajt; ekkor látom, hogy az anyamadár jön s egy ponton függve marad; – lövök, a madár lekarikázik, ugyanekkor pedig rámutat a norvég a puszta merő kövön fekvő csértojásra; a lelőtt madár majdnem ráesett. Ez is alakoskodás.
Hét tojás a dobozban, kilencz madár a csónak tatja alatt, ezek között az Anthus cervinus, a mellyel e faj fészkelésének ismerete bővűlt; – egészen föllendűlve tartottunk a ladik felé.
De ekkor előállott a szigetlakók feje s bekísért a házába. Terítetlen, de tiszta asztalon, tiszta csészékben jó tej; – evvel kinált meg s gyakorolta a vendégszeretetet. – A házbeliek mind kezet nyújtottak. Minden, az emberek arcza is, nagy szegénységre vallott; de azért a vendégszeretet itt szent szokás, azt gyakorolni kellett.
Az én furfangos admirálisom, kinek testhez álló hajóskabátját gyalázatosan dagasztotta a dunnakacsa, oly ártatlan arczot vágott, a mely sehogysem illett a szeméből ki-kitörő kópéságához.
Föllendűlve szálltunk a ladikba, kibontottuk a vitorlát s igazán szélszárnyán nyilaltunk Tromső felé, melyet szerencsésen el is értünk.
