XIII. Az éjféli nap.

A mérsékelt égöv legműveltebb lakója az időbeosztás tekintetében nem különbözik az egyenlítő lakójától, ki szellemi tulajdonok dolgában oly messze áll alatta; sőt a kinek sokszorosan alsóbbrendű volta – nem tekintve a bőr színét – szervezetileg is ki van fejezve.

Az időbeosztásnak ez a legtermészetesebb alapja: a nappalnak az éjszakával való folytonos váltakozása.

Az egyenlítő tájainak lakója számára a nappal és az éj meglehetősen felezi a fordulót: tizenkét órai napra következik tizenkét órai éjszaka. A mérsékelt égöv emberének a tél rövid napot és hosszú éjszakát, a nyár – megfordítva – hosszú napot és rövid éjszakát nyújt; és noha ebben az övben az átmenet lassú, az évszakok mégis sajátos jelleget öltenek, ez pedig határozott hatással van az emberre, különösen az ő legsajátabb alkotására, a társadalomra; legkiválóbban pedig az északi félgömb közép-övében.

Azok a viszonyok, a melyek a nap és éj váltakozásából, az évszakok alakulásából keletkeznek, nemcsak megszámlálhatatlanok, hanem a mérsékelt övi ember egész létébe mélyen be is vágók.

Rendes viszonyok között a nap a cselekvésé, a foglalkozásé, az éj a nyugalomé; vagy az éj a nyugalomnak, a nap a munkának van szentelve; és még másképen kifejezve: a napon át kifejtett munka fogyasztja a test állományát, az éj nyugalma helyrepótolja a veszteséget. A viszony így határozottan élettani értékű.

Ezen az alapon áll az egyén és a társadalom – ha szabad e kifejezést használni – vegetative; és ugyanez a viszony van kifejezve sokszorosan az állatvilág egész sorozatain; sőt a növények életében is.

A szerves élet mind a két nagy körében – nem véve számba az embert s nem vizsgálva az átmeneteket – nagy, igen határozott jellegű csoportokra akadunk, a melyek a napszak fordulóin megosztoznak, a mennyiben némely csoportoknak működése nappali, másoké éjjeli.

A legelemibb természetrajz sem kerűlheti ki e két csoport föltüntetését, ha csak úgy is, hogy szembeállítja a remek berber lovat a hiénával; a Napba néző királyi sast az éj baglyával; a zöld gyíkot a földi békával, a rét nappali bogárvilágát a nyári éj bolyongó szikrájával: a szentjánosbogárral; a verőfényes virágernyőn feszítő, aranyszárnyú pillét, a hosszú szíppal éji violák kelyhét kémlelő, suhogó röptű esti pillével.

A növények nemkülönben. A csillagvirág – Convolvulus – reggelre kelve kinyitja, estve bezárja kelyhét; az éji vadszegfű – Lychnis vespertina – ellenben nappal nyugszik, este nyílik s éjjen át tárja ki illatos kelyhét.

És hogy ez mily mélyen gyökerezik a szervezetekben, ennek legmeglepőbb bizonyítékát nyújtja a teljes napfogyatkozás, mely a tyúkot a pántra, nem egy virág kelyhét bezáródásra bírja.

Ám ez csak a hatás, a melyet az éj és a nap a szervezetek amaz állapotára kifejt, a melyet ébrenlétnek és álomnak nevezünk s magunkon is tapasztalunk.

A cselekvés szempontjából tekintve, az anyagcsere képében kifejezett munkának roppant nagy, végletei szerint ma még beláthatatlan terén téved el szemünk, a melyet talán úgy lehet jellemezni, hogy a létért való küzdelem az egész soron éj és nap között felosztva, éjjel-nappal szünet nélkül foly, alak és alak, rész és rész között, vagy egymás ellenében.

Itt az oroszlán, a mint egyenlítői tájon, csillagos éjszakán ráveti magát a nyúgovó gazellára; amott a Napot ostromló sas, a mint ráveti magát az éji barangolástól halálrafáradt, pihenő nyúlra; itt a test, melyben éji alvás közben a felújító rész a nappal felhasznált helyét foglalja el.

A nap és éj között fennálló viszony azonban még más jelenségekben is ki van fejezve, a melyek az ember társadalmi együttlétének igen jellemző kifolyásai s annál élesebben vannak kifejlődve, minél műveltebb a társadalom.

A társadalomnak egy tetemes része önmagára nézve megváltoztatja a természet rendét s oly munkának szenteli magát, melynek végzését a társadalom érdeke az éjjelre tenni követeli; ezek a foglalkozási körök éjjel vannak ébren, ekkor dolgoznak, a napot pedig átalusszák. Itt egy fajra, a „species homo”-ra egymagára alkalmazhatjuk a természetrajz ama megkülönböztetését, mely „nappaliakról” és „éjjeliekről” szól; szorosabban véve: az emberi társadalom mint egynemű lények alkotta egység, önként feloszlik éjjelire és nappalira s a természet közepett tulajdonképen státust alkot a státusban.

Az éj és a nap váltakozása, az ebben kifejezett viszony az ember alkotta társadalomban a legfönségesebb megnyilatkozást a mérsékelt övben és abban nyeri, a mi az ember belső életének legfönségesebb virága: a szellemi élet fejlesztésében.

A tavaszi alkonyat majd a nyáré, a mindkettőt követő éj sajátos jelenségeinek egész sorozataival, melyek oly mélységes hatást bírnak kifejteni a mérsékelt övi ember lelkivilágára: mily fölséges költői alkotást szültek már ezek! A festő ecsetének, de sőt a szobrász vésőjének is hány örökszép remekét!

És mi mérsékelt övi lakók nem tagadhatjuk, mert érezzük, hogy az alkony, az est bizonyos hangulatot kelt bennünk; hogy bizonyos hatások számára csak ekkor bírunk kellő fogékonysággal. – Ennek pedig megmérhetetlen nagy a hatása nemcsak társadalmi, hanem különösen művelődési viszonyainkra nézve is.

Már képzelni sem birjuk másképen, hogy azok az alkalmak, a midőn t. i. a szellemi fínomodásnak nagyobb arányok szerint való terjesztéséről van szó, máskorra, mint a nap végére, az estére tűzessenek ki: az ismeretet megállapító és fejlesztő, az azt terjesztő éppen úgy mint a zene-, a színi előadás az estékre, helyesebben az éj első felére van téve.

Az igaz, hogy ebbe érezhetően játszik bele a szerző munka és az élvezet közötti nagyon természetes és hatalmas viszony is; hogy a nap közben szerzett kenyér megadja azt a megnyugovást, mely a nemes élvezetek fölvételére, átértésére és átérzésére oly nélkülözhetetlen; de éppen mert ez igaz, s mert a hatás erős és bizonyos értelemben folytonos is, mi mérsékelt övbeliek, nemcsak reá vagyunk hangolva, hanem már élettanilag is reá vagyunk formálva arra a váltakozásra, mely a nappal és éjjel között van s bizonyos rövid időközökben ismétlődve, folytonos egymásutánt teremt, a melynek általános jellemén az évszakok sem változtatnak lényegesen; mert hiszen a mérsékelt öv legrövidebb téli napja is nap, s a legrövidebb nyáréj is valóságos éjszaka.

És éppen abban, hogy a nap és éj közötti váltakozásra már társadalmilag, sőt élettanilag is reá vagyunk formálva, rejlik az, hogy bajos átértenünk és fölfognunk azokat a viszonyokat, a melyek a sarkkörben fennállanak, különösen az északi szélesség ama tájain, a melyekre hónapokon át löveli sugarait az „éjféli Nap”; hogy azután hónapokon át reájok borúljon a sarkköri éj fátyola; a melyek hónapokon át nem tudják azt, hogy mi az éjszaka, hogy ismét hónapokon át ne tudhassák: mi a nap?!

Nem arra vonatkozik az, hogy a jelenségnek akár létezésére, akár okaira nézve kétség támadhatna. A Föld alakjánál, mozgásánál, tengelyének pályájához és viszont ennek a Naphoz való viszonyánál fogva szükségképen oly helyzetbe jön, hogy északi és déli sarka – a pólus – felváltva a teljes félévre terjedő napszaka s a teljes félévre terjedő éjszaka tüneményét mutatja; hogy a napszaka az északi és illetőleg déli szélesség apadásával rövidül s ehhez képest az éjszaka hosszabbodik.

És természetes az is, hogy a Föld tengelyének a Naphoz való állásánál fogva a jelenségek ellentétesek, azaz a midőn az északi sarkon fél évi napszaka – akkor a déli sarkon fél évi éjszaka és megfordítva vagyon.

A napszaknak az egyenlítő felé való rövidülése akkor, a mikor az északi sarkon van a félévi napszak, így fejezhető ki. A leghosszabb napszaka tart az északi szélesség

Szorosan útam sarkköri állomásaihoz kötve:

uralkodik a napszaka.

A Föld megvilágításának egyes szakait, különös tekintettel az északi sarkkörre, úgy az úti rajz idejére is, a következő egyszerű rajzhoz és magyarázathoz óhajtom kötni.

A Föld tekéjének a Naptól való megvilágítása három főmozzanattól függ, ú. m. a Föld pályájától, a melyen a Nap körűl halad, a Földnek saját tengelye körűl való forgásától és a Föld tengelyének pályájához való hajlásától. A sarkköri megvilágításra nézve az utóbbi mozzanat a leglényegesebb, mert az a körűlmény, hogy a Föld tengelye nem áll függőlegesen, hanem 23° 28'-nyire dűlt irányban a Nap körűli pályáján, ez a sarkkör megvilágítási viszonyainak főeszközlője.

13. kép – A Föld pályája a Nap körűl.

E mozzanatok együttvéve a megvilágításnak négy fő szakát, illetőleg állását adják, melyek a 13. képen I., II., III., IV. római számjegyekkel vannak megjelölve s együttesen egy évi fordulót tesznek.

Az I. állás a tavaszi, a mikor a Föld fele úgy van megvilágítva, hogy mind a két sarkát is éri a világosság, ekkor huszonnégy órában a napszak 12 óra és az éjszaka is ugyanannyi. Ebből az állásból a Föld a nyíl irányában a II-dik állás felé halad.

Ez útjában a napszak az éjszaki félteke javára hosszabbodik s a nyári delelőn – solstitium – junius 21-kén éri el a legmagasabb fokot, vagyis a II-dik állást – A -, a melyben világosan látható, hogy az északi sark – É – körűli tér, melynek határa a sarkkör – P – meg van világítva; ekkor a – P – határponton 24 órán át látható a Nap egész korongja, a sarkkörön belől mind több napon át, magán a sarkon hat hónapig, t. i. a tavaszi aquinoctiumtól az őszi aquinoctiumig.

Ugyane nyári delelőn – IIA – a déli sarkkör – D – éjbe van borúlva s e kör határán – p – 24 órán át a Nap nem látható, befelé még kevésbbé.

A nyári delelőről a III-dik állásba indúl a Föld s eléri az őszi aquinoctiumot, t. i. a 12 órai napot és 12 órai éjszakát; végre innen tovább halad a IV-dik állásba – B – vagyis a téli térítő – solstitium – felé. Itt a megvilágítás az – I. A – állásnak merő ellenkezője, t. i. a déli sark köre – D-p* – az, a mely meg van világítva, az északi – ÉP* – ellenben éjbe borúlt.

Nagyon természetes, hogy magában a sarkkörben s a hozzá közelebb eső tájakon az északi szélesség és domborzati viszonyok szerint – már a Nap fényárasztó természeténél fogva is – megszámlálhatatlan a fokozat s az átmenet.

A sarkkör közelében pld. a tenger színéről nem pillanthatjuk meg az éjféli Napot, de középmagas hegyre hágva látjuk; a sarkkör valamelyik adott pontján, mikor már a Napnak el kellett tűnnie, még látjuk a szemhatár fölött, t. i. a légköri sugártörés következtében még akkor is, mikor a Nap maga már 30 ívpercznyire a szemhatár alá szállott.

De aránylag messze a sarkkörön kívűl is érezzük a tüneményt. Így Bergenben – 60° 24' é. sz. – az éjszaka nekünk, a középöv lakóinak csak hosszabb alkony számba megyen; Throndhjemben még inkább, – 63° 25' 30" é. sz. – mert itt a nyári napforduló idejében az alkony is csak igen rövidke, a Nap csak a szemhatár alá merűl, hogy az elmerűlés pontjához képest közel ismét fölkeljen. A leáldozás és fölkelés már nem is nyugaton, illetőleg keleten, hanem mind a két mozzanat északon esik meg, vagyis a Nap nem halad el többé fölöttünk egy keletről nyugatra átfogó ívben, hanem kört ír le fölöttünk és körűlöttünk, a pálya legmélyebb pontja északon – nyugovó – a legmagasabb délen – delelő – s nem a zeniten vagy annak közelében van.

Magában a sarkkörben, útam főbb pontjaihoz alkalmazva, az éjféli Nap tüneményének ilyen a lefolyása, a mennyiben t. i. a Napnak előbb csak pereme, majd félkorongja s csak azután egész korongja látható, még pedig a tünemény fejlődését és visszafejlődését értve.

Bodő. – Felszállás: felső pereme május 30; félkorong junius 1; egész korong junius 3-kától julius 8-kig. Leszállás: félkorong julius 10; felső perem julius 12-én; az ezentúl következő napon már perczekre leáldozik stb.

Tromső. – Felszállás: felső perem május 18-kán; félkorong május 19; egész korong május 20-kától-julius 11. Leszállás: félkorong julius 24; felső perem julius 25; az ezentúl következő napon már perczekre leáldozik stb.

Hammerfest. – Felszállás: felső perem május 13; félkorong május 14; egész korong május 16-julius 27. Leszállás: félkorong julius 28; felső perem julius 29; az ezentúl következő napon már perczekre leáldozik stb.

Északi-fok. – Felszállás: felső perem május 11; félkorong május 12; egész korong május 13-julius 30. Leszállás: félkorong julius 31; felső perem augusztus 1; a következő napon már perczekre eltűnik stb.

E kis táblázat tanúsága még az is, hogy mennél északibb a sarkkörben való fekvés, annál korábban következik be, annál későbben szűnik meg az éjféli Napnak valóban fönséges tünete.

14. kép – Éjféli Nap «félkorong» a tundrában, Finmarkenben.

A tünemény e felszálló és leszálló természetéhez és különösen ahhoz képest, hogy az éjféli Nap egyszersmind a legmélyebb állást is jelenti s hogy ez utóbbiban a Nap a szemhatár gőzkörét megközelíti vagy belé is merűl, nagyon érthetővé teszi azt, hogy a fényhatás erőre és színre nézve rendkívűl változatos és rendkívűl szép.

Mikor annak a félkorongnak hideg sugara végig villan a tundrán, nem sokat változtat a sarki táj e valóságos „nihil”-jén (14. kép).

A virradat bizonytalan kékes-szürkesége hideg szürkévé változik, mert a tundrának se füve, még kevésbbé fája. A Jeges-tenger viharával való küzdelemtől megőszűlt kő ez, melynek kérgét az idő vasfoga – eső, hó, fagy – szilánkokra tördelte, összezúzta miriád dirib-darabra. A mi itt változatosság, az a hófolt, mely talán kozmikus portól szennyes.

Az éjféli félkorong párákon szűri át fényét s rábocsátja erre a kietlenségre; fénye sárga, vagy vörös, izzásnak indítja a felhőzet fodrait s ez azután ibolyás lehellettel szövi be a tundra kietlenségét.

A Nap korongja majd teljesen láthatóvá válik, sőt éjféli nyugovója mind magasabbra esik, annyira, hogy fölötte áll a szemhatár gőzkörének s az éjféli Nap ekkor hideg fehér fényt szór a tundrára, a nélkül, hogy – az igazin – életet fakasztana; csak a hófolt horpad valami keveset. Ez azután a tundra nyara.

Egészen más a hatás ott, a hol a tenger uralkodik, a hol csak zátony, szikla, halomsziget emelkedik a Jeges-tenger színe fölé, a hol az ember szeme északnak szabadon kitekinthet a szemhatárig s nem talál más ütközőre, mint arra a párázatra, a mely a tengert az égbolttal úgyszólván összeforrasztja.

Itt az aránylag mégis csak mélyen álló éjféli Nap óriási fénybarázdát vet a víz színére a bámuló ember felé; a fénybarázdát a mozgó hullámok millió darabra tördelik s villogtatják, mennél távolabb, annál apróbbakra, mennél közelebb, annál nagyobbakra, a közelben dagadó hullám tükrös oldalán pedig tisztán látjuk a Nap képét, a mint elnyúlik, majd darabokra szakad.

Még szebb a kép, ha a néző és az éjféli Nap közé sziklasziget esik s a Nap szikla vagy sziklák fölött áll.

Ilyen kép volt a Riső-sziget éjféli Napja, 1888 július 11-én, az é. sz. 70° táján (15. kép).

Itt a szemlélő és az éjféli Nap közé több apró halomsziget és a gyönyörűen tagolt oromzattal ékeskedő Sandő-sziget esett, melynek nyugoti foka fölött a sarkköri napéj királynéja ragyogott.

15. kép – Éjféli Nap Riső szigetén. – Dr. Lendl vázlata nyomán

Teli fénye alig valamiképen sárgás lehelletű volt s ennek ragyogtatásával izzásra indította a fölötte álló szép felhőzetet; a halomsziget közében fénybarázdát vont a vízre, a Sandő-szigetnek az árnyékba eső oldalát pedig bevonta valami leírhatatlan szépségű ibolyaszín fátyollal, mely a párázatnak fénnyel való beszűrésétől s a sziget sötét árnyától eredett.

De ez a Nap hideg volt; a teljes sugárzásnak kitett termometrum csak + 9 C. hőmérséket jelzett.

Az a sárgás lehellet, mely a Nap fényét némileg csökkentette, csak addig tartott, a míg a Nap a legalsóbb ponton állott. Mihelyt emelkedni kezdett, vagyis a delelő felé índúlt, fénye kifehéredett, a hőmérsék pedig emelkedett.

Annak a kevés percznyi alkonyatfélének sajátosságához még az is tartozott, hogy a mi árnyék, az nagyon bizonytalan volt árnyéknak, majdnem olyan, mint az, a melyet a mi derűs alkonyatunk vet.

A napéj e szakában nem pihent le az élet. Messze nyugaton ezernyi sirály kavargott egy ponton; a kis úria-madár, a tengernek e fürje, szorosan a víz színe fölött s igazán fürjszerű szárnycsapással nyílalt idestova; a fias dunnakacsák szünet nélkül mozgolódtak, közel a Risőhöz pedig a halászságnak egész kis hajóraja szorította körhálóba az ekkor tömegesen járó tőkehalat, a Gadus virens fajt.

És végre van még egy formája az éjféli Napnak, mely úgyszólván megrohanja az embert, hogy azután ámulatba ejtse. De sok mindennek kell összejátszani, hogy a hatás teljes legyen.

A Napnak már alant kell járni, hogy azokba a párás rétegekbe jusson, a melyek fényének vörös, izzó színt kölcsönöznek; a Napnak a tenger fölött kell állani; kell a tünethez soknemű, alakos felhőzet, a zenitben borulat, és kell hozzá az a sajátságos, szalagosan álló sarkköri köd, mely valami sziklasziget ormára úgy telepedik le, hogy alatta a sziget tömbje, fölötte a csúcsok lássanak. Kell hozzá nyugtalan tenger és végre az, hogy a hajó, mely a szemlélőt viszi, szigetközök árnyékában haladjon s abból ki se kerűljön, míg a Nap nem érte el állásának legmélyebb pontját, természetesen merő északon.

Ez a látvány a maga teljes pompájában ragyogott föl 1888 julius 21-én, a midőn a „Sirius” hajó a Skorő-sziget déli fokát megkerűlte; pontban 12 órakor északi irányban hasított be az orrával a Fuglő-sund nyugtalan vizébe. (16. kép.)

Fuglő szigete – a nagy – a 70° fokon túl s teljesen a Jeges-tengerbe van kitolva. Égnek meredező kettős sziklacsúcsa, a derekán fehérlő hómező, meztelen és meredek sziklaoldalai, melyek a kikötést lehetetlenné teszik, arktikus vadságot kölcsönöznek neki. Árnyékba vetett oldalával igazán feketén mered a délfelől közeledő hajóra.

A mint a hajó a sundba bejutott, útasai legott megértették, mi okozta azt az izzó vörös fényt, mely már messziről volt látható, a mint a sund déli részeit, mint valami nagy tűzvész beszőtte: az éjféli Nap ott égett vörös fényben, a nyugtalan tenger éles szemhatára fölött.

Naplóm így szól: „A hajó szembe ment a legfönségesebb pompában ragyogó éjféli Napnak, mely úgy három átmérőnyi magasban állott az aczélosan csillogó Jeges-tenger egészen éles szemhatára fölött. Az égbolt egész felhőzete, a Fuglő ködkalapja, az alsó széleken égő aranyban fénylett. A szemhatár alján egy ibolyakék pászta s ismét egy fodrozott s fodrain izzó következett. Azután a ködnek és felhőzetnek egész poézise gyúlt ki. Az ibolyaszín pászták szélei tüzesen villogtak, a borulatot a vörösre tüzesített vas színe szőtte be. A Nap korongja megnagyítva, vöröses fényben ragyogott.”

„Az éjféli Nap melege itt is, mint a Risőn, 9° C. volt.”

„A Fuglő mellett látott éjféli Nap tüneményében le nem írható fönség nyilatkozott.”

16. kép – Éjféli Nap Fuglő szigete mellett. – Herman Ottó vázlata nyomán.

Nem lehet leírni, nem lehet lefesteni, ezt látni kell!

Ez a sarkkör napszaka s evvel ellentétes a kör éji szaka, mely akkor következik be, a mikor a Föld pályafutásában az őszi aquinoctiumtól a téli solstitiumon át a tavaszi solstitium felé halad, tehát a 13. kép szerint a III, IV, I útat teszi meg. Ekkor az éj jelenségének szakai ugyanazok, a minők a nyárszak idején a napéi.

Magán az északi sarkon 6 hónapig uralkodik az éj, a sarkkör szélein tehát délfelé haladva, a sarkköri éj hossza csökken. Így az Északi-fokra november 18-kán, Tromsőre november 25-kén veti utolsó pillantását a Nap, s megjelenik ujra arasznyi időre januárius 17-kén Tromsőben, januárius 24-kén pedig az Északi-fokon. Tromső tehát 53, az Északi-fok 67 napig nem látja a Napot.

Ebből a teljesen törvényszerű s mégis oly csodálatosnak tetsző rendből tisztára következik, hogy a sarkkörben a rendesen váltakozó napszaka és éjszaka – a mi közép övünk értelme szerint – nem a fő, hanem csak átmeneti jelenség; a mi ott uralkodik, az egy roppant hosszú napszaka s ennek ellentétje, egy roppant hosszú éjszaka, a mi pedig a kettő közé esik, az roppant hosszú virradat és éppen ilyen alkonyat.

Ilyen körűlmények között nagyon is természetes, hogy az életviszonyok másképpen alakúlnak, mint a mi mérsékelt övünkben.

Ha az éjféli Nap időszakában az állatéletre figyelünk, azt találjuk, hogy szünet nélkül foly, hogy nem következik be általános lenyugovása a nappali életű állatoknak, mert hiszen nincsen éj; s nem következik be az éjjel járóknak esti ébredése, mert hiszen folytonos nappal van.

Az állatéleten a sietség világosan vehető észre, mert az állatalakok felhasználják azt a rövid, alkalmatos időszakot, melyet a sarkköri nappal nyújt; különösen a szárnyasok élnek, szaporítanak, nevelnek mohón, mert az arktikus éjszaka, vele a könyörtelen tél beállta előtt el kell költözniök.

Az állatok érzékenysége a hideg, sőt fagy iránt, mely itt az éjféli Nap szakában is be-beköszönt, ismeretlen; az átöröklődés során hozzá vannak törődve; még a pelyhes madárfiú is sokáig bírja ki azt a hideget, mely nálunk ily lényekre nézve föltétlenűl halálos.

Grindő szigetén az északi halászcsér – Sterna macroura – a puszta sziklás talajra tojt.

A növényélet viszonyai az éjféli Nap táján még érdekesebbek.

Ott, a hol a sarkkör természete már valóban arktikus, a fás növevények már nem emelkednek fel, hanem kúszókká válnak s az egész növényzet a hőmérséklet változásaihoz hozzá van törődve: kevés meleggel éri be s még az enyhébb évszakban bekövetkező fagy sem árt neki.

Sajátsága az arktikus növényzetnek, hogy a fajok egyénei zsombékszerűen szeretnek összeállani: így védekeznek szélroham és hideg ellen.

A világosság s bizonyos hő folytonos hatása, a mi ott természetes, a hol a Nap egy bizonyos évszakban nem nyugszik le, még azt a csodát is míveli, hogy a fokról-fokra vitt tovább termesztés útján a sarkkörbe bevitt árpa a szakadatlan nappalban nemcsak megérik, hanem a csírázástól az aratásig itt is éppen annyi idő elegendő neki, mint Egyiptomban, t. i. kilenczven napnak megfelelő.

És nagyon érdekes az ember maga is, kinek egész éthosza az arktikus napszakához és az arktikus éjszakához van alkalmazva, helyesebben idomítva.

A mily kemény, edzett az időjárás viszontagságaival szemben, oly gyöngéd és megférő a családban és a társadalomban. Munkás és elmélyedő.

A sziklavilág teljes ridegségében is tud otthont teremteni, melynek nagy, ragyogó ablakán bebocsátja az éjféli Nap teli fényét s ekkor végzi azt, a mi nem kíván elmélyedést, kitartást és türelmet; ezt a részt a nagy éjszakára hagyja.

Hogy az arktikus táj művelt lakója hogyan gondolkozik a nagy éjszakáról, ezt fesse a két levél-kivonat. Az egyik levél^* kelt Tromsőben, 1889. januárius 21-kén, tehát hetednapon a Napnak újra való megjelenése után: a kivonat ez:

„A sötétség szaka nem nagyon bántott, mert nem gyötör az álmatlanság, mint sok más embert. Sokan – különösen azok, a kik Norvégia délibb tájairól szakadtak ide – úgy vannak evvel, hogy november végétől kezdve januárius közepéig vagy órákon át ébren hevernek s csak azután szunnyadnak el, vagy rövid álom után felriadnak s csak a reggelnek megfelelő időtájban alusznak ismét el. Ez időhaladtával nagyon bágyasztó.”

„A jelenség oka talán a mesterséges világosság túlságos használatában s a szabad levegőben való mozgás hiányában található fel. Lehet, hogy a Nap világának híja a levegőre is átalakítóan hat.”

„Deczemberben – 1888 – az időjárás nagyon változó volt; néhány napon át + 4–5° C. hőmérsék mellett eső esett, úgy hogy az útczán a hó olvadásnak eredt; majd nagy havazás és mélységes, vak sötétség következett annyira, hogy a lámpák folyton égtek; ezt szép, derűlt ég és friss, hideg idő – 7° – 8° C. követte.”

„Ha ilyenkor déltájban a felhők a déli szemhatár fölött alant állanak, t. i. ott, a hol a Nap a szemhatár alatt rejlik, akkor e felhők a legszebb színekben ragyognak föl; s ha még friss hó is fehérlik, a szabadban még a legrövidebb napon – deczember 21-kén – is két órán át nappali világosságot kaphat az ember.”

Ez teljes megnyugvás.

A másik levél 1888 deczember 1-jén, tehát az arktikus éj sötétségének hatása alatt, Vardőben kelt^* s kivonata ez:

„Minden bizonnyal csodálkozni fog e levelen, melynek nyelve önnek oly idegen. Ez a nyelv nem oly lágy, oly szép hangzású, mint az önöké; kemény, mint az északi szél, mint a hullámnak a sziklába való ütközése, mint a pörölyütés, mely az aczélrudat éri. S a milyen a nyelv, oly kemény az ember is – the hardy Norseman – mondja az angol. – De ha nyelvünket kevéssé érti is, útazása, mely körünkbe hozta, kétségkívűl mégis megismertette a norvég nép egy részével s hiszem, hogy tapasztalta e népnél, melynek a mindenható sors Norvégia kemény földjén, a jég birodalmában, sziklák és zátonyok között, a Jeges-tenger közepében jelölte ki helyét, hogy szíve nem oly kemény, mint az a sziklás föld, a melyen él, nem oly hideg, mint az a glecser, a mely folyton körűlveszi. Reménylem, hogy a mi hideg hazánkban nem egy melegen érző szívre, nem egy barátságos kézre talált….”

„Itt most örökös sötétségben élünk; az éj örök. A mécs egész napon át ég s künn nagy a hideg; a jég és a hó teljesen körűl fogott, ezekbe ütődik a szem, bár merre tekintsen is.”

„Noha kemények vagyunk, s keményeknek kell lennünk már azért is, mert itt születtünk és itt nevekedtünk, gondolataink mégis sokszor enyhébb, nyájasabb vidékek felé kalandoznak el s az az óhajtás szállja meg lényünket, hogy bár csak egy rövidke időt is délszakon, örökzöld növényzet között tölthetnénk el; ez a vágy sokszor nagyon erős; de hát be kell érnünk a vággyal – bár nem sikerűl mindig könnyű szivvel s a kellő lemondással...”

Mind a két töredék jellemzi az örök éjszakát s az arktikus ember lényét, ennek hatása alatt.

Az éjféli Nap szaka jóvá tesz majd mindent, kiszólítja e nép egész kedvességét.

---