A ma élő régibb nemzedéknek, mely még a régi közlekedési módok hatása alatt tanúlta földrajzát, ez a város – rendesen Drontheim germanizált név alatt – jóformán az ismert világ végét – Európáét minden bizonnyal jelentette. Throndhjem a nagyobb európai városok között fekvés szerint csakugyan a legészakibb is, mert fekvése az északi szélesség 63° 25' 30"-nek felel meg s például Szent-Pétervárnál három fokkal több. A meleg Golf-áram hatásánál fogva azonban a fjord soha, a Nid-folyó csak igen ritkán fagy be; viszont a fekvés védett volta s az a körülmény, hogy itt hatalmas televény-rétegek vannak, e kettő együttesen úgy hozza magával, hogy a lombos fák még igen erőteljesek; még a diófa is díszlik.
A vidék nyílt, a fjord nagy terjedelmű, a város csinos, házai lakályosak, tisztaságosak, többnyire emeletesek; és noha a túlnyomó legnagyobb rész fából való, a gondos összerovás, a finom burkolat s az olajfestékkel való jó mázolás szilárd külsőt kölcsönöz nekik.
A sok ablak nagy-üvege mindig ragyogóan tiszta, mind tele van gondosan ápolt virággal. Itt kezdődik a sárgaszínű, nagyvirágú szegfű kultusza, mely északfelé uralkodó.
Valamennyi útcza igen széles és mindnyája egyenes csapásban halad; a keresztezések derékszögben történnek, ez pedig nem újkori szabályozás, hanem régi tapasztalás szüleménye: a tűzvész volt itt a tanító-mester. Kiemelkedő épület a kőépítésű koronázási székesegyház.
A lakosság száma 22,600; a mult század végén alig volt nyolczezer; mint nálunk a székelység, palóczság, úgy Norvégiában e lakosság külön név alatt szerepel; a város t. i. annak a terűletnek középpontja, melynek neve Thröndelage, ehhez képest a lakosság gyűjtőneve Thrönder.
A városbeliek öltözetben semmi különöset nem tüntetnek fel, sem egy típushoz nem tartoznak; vannak szőkék és barnák s a kettő között akad minden átmenet; de a miben azután megegyeznek, az valami sajátos vidámság és élénkség; mely legott fölébreszti a szimpátiát.
A norvég államnak nem is a modern Christiánia, hanem Throndhjem volt alapköve, itt fejlődött sajátságos alkotmánya.
Olaf Tryggrason már 996-ban épített ide királyi lakot.
A tulajdonképeni várost szent Olaf alapította 1016-ban s 1152-ben itt volt már az érsekség is. A város alapítójának hamva fölé építették a székesegyházat részben román, részben a gót stilus angol változata szerint. Ez a nevezetes építmény most restaurálás alatt áll. Egy ideiglenes, merőben puszta falú csarnokban foly most a protestáns istentisztelet; de van e rideg helynek egy igazi ékessége, Krisztus szobra Thorwaldsen-től, a szobor carrárai márványból van faragva, gesztusa megfelel a talapzat föliratának:
|
A szobor felül van az életnagyságon, szép, nemes felfogású; de – legalább az én érzékem szerint – ezen is megvan az északi művész bélyege, bizonyos erősség, melyről nem mondhatni, hogy vaskosság; de hát így viszonylik ez az antik szobrászat remekeihez, mint a normann szépség a nápolyihoz. Én ezt a dán vonást Thorwaldsen minden alkotásán látom.
Throndhjem is várja már a turisták özönét, mely a várost az éjféli Nap idejében Christiania felől vasúton, Bergen és Angolország felől hajón árasztja el. Különösen a szűcs-árúk raktárai valami nagyszerűek. Jegesmedve, medve, hiúz, nyuszt, vidra, búvárok hasfele kikészítve s iparilag feldolgozva valóban csábítják az embert; pompás tarándszarvas-takarók nemkülönben. Igen szépek a nyírfakéregből préselt és a nyírfából faragott tárgyak. A dunnakacsa finom pelyhét roppant mennyiségben kínálják.
De hova ragadt el a tollam!
Mi a „Haakon Jarl” czellájában hagytuk podgyászunkat s csak kézi táskával s entomologiai szerszámmal fölszerelve, köszöntöttünk be a „Viktoria” szállóba, én derekas főfájással. Dr. Lendl kiment a nyugoti bokros lejtőkre, honnan jó prédával tért vissza s azt a hírt hozta, hogy ott egy tócsa fölött három fecskefaj röpült, tehát a füsti fecske– Hirundo rustica, – a fehérhasú fecske – Chelidon urbica – és talán a parti fecske – Cotile riparia. – Déltájban a székesegyház körül éles sivítás hangzott föl, mely úgy tíz sarlószárnyú kazári vagy lábatlan fecskétől – Cypselus apus – eredett.
Délután ismét a nyugoti hegységre mentünk; ez a híres Ilsvig, melyen igen magasan – 462 norvég lábnyira – egy régi színlő látszik, ugyanaz, a melyben Kjerulf Norvégia geologiájában oly nagy erősségét látja föltevésének, hogy t. i. egykoron a tenger vize róvta oda.
A városon áthaladva, pár házi veréb köszöntött csiripelésével, úgy egy barázdabillegető is, a mely madár itt leginkább az ember háztáján található. A sziklás lejtők fenyves részén rátaláltunk a sármányra – Emberiza citrinella – és a szürke legyészre – Muscicapa grisola.
A seregély még meglehetős számban él itt, gondos védelemben részesül, költőházikói mindenütt láthatók; a madár már fias, buzgón hordozza az eledelt s az ember iránt nagyon bizodalmas.
A tükörsima tenger fölött egy madárszárny sem lebben.
Igen érdekes a növényzet elhelyezkedése; ugyanabban a magasságban, a melyen a dió- és a cseresznyefa díszlik, ott van a havasi áfonya – Vaccinum – is, éppen bogyózni kezd; itt az alkalmazkodás az egyiket észak felé terelte, a másikat a magasból az alantasabb helyre vonta, tehát egyesűl az, a mi nálunk régiókkal van elválasztva.
Junius 17-ke vasárnap, az idő verőfényes volt és nem nyújtott utolsó látványt, hogy a félváros a hegyek lejtőire sétált ki, ott csoportosan letelepedett s vidám beszélgetést folytatva, látható élvezettel sütkérezett, mintegy fürdött a világosságban, melynek az év téli szakában kissé szűkiben van; fürödhetett is, mert a Nap már északi tájon száll alá, esti 10 óra tájban tűnik el, a midőn a termometrum + 11° C.-t mutatott. Éjfélkor minden megerőltetés nélkül írtam a naplómat, sőt rajzolni is lehetett.
A hajó indulásával késni fog, csak kedden éjfélkor szállhatunk ismét tengerre. Junius 18-kán délután a déli lejtőket kerestük fel s elmentünk a Belvedere felé, mely a Sverresmur-hegy tetején fekszik, honnan elragadó kilátás nyílik a fjordra, a városra és a Nid-folyó völgyére és környezetére; látjuk hajónkat, a mint a kikötő széléig benyomuló vasút közvetlen közelében pihen.
A virágzó kaszálók nagyon néptelenek s a hol Ranunculusok virágzanak, ott semmi sincsen; inkább akad ott, a hol a pitypang sárgállik. A mi mozog, az leginkább légyféle. A lejtők tövén szálasabb fák alatt ernyős virágú növények akadnak és sajátságos hatással vannak reánk, kik meg vagyunk szokva, hogy itthon ilyen növényeken csak úgy nyüzsög a bogárság, légy, pók, a darázsféle, holott itt az ernyők egészen néptelenek, a mi látható és található, az mintha éppen mutatónak volna; noha a szerves élet itt bizonyos tekintetben össze van szorítva, zsúfolva azokon a pontokon, a melyekre a Golf-áramlás fűtő, a hegyalakulatok védő hatalma kiterjed.
Elmondhatni, hogy itt a természet élete egyszerű. Ez önkénytelenül is azt a gondolatot fakasztja azután a gondolkozó ember agyában, hogy a természethistóriai rendszernek, mely a régi káoszból rendet teremtett s a különböző szervezeteket osztályozva, áttekinthetőkké tette, így az értelemhez közel hozta – ennek a rendszernek, mely a természethistóriát a fejlődés útjára vitte, úgyszólván szükségképen itt kellett születnie; déli tájak nem szülhették volna Linnaus-t.
E tájakon a természet egész menetében bizonyos szigorúság van. E tájakon a vándormadár nem húzhatja ki a telet soha, mint teheti nem egy és nem is ritkán nálunk. Innen mennie kell, mert élete forrása teljesen kiapad; ez és sok ilyen jelenség fegyelmező hatással van az ember értelmére.
A hosszú tél az északibb fekvésű pontokon hosszú alkonyt és hosszú éjszakát is jelent s ez reáhat az emberre; a család, a társadalom jobban egymásra szorúl, ezért élete folyása bensőbb, csöndesebb, egyszerűbb, mint magáé a természeté is.
Itt a természet jelenségeit szeretettel figyelő embert nem ejti zavarba az alakok és életmozzanatok özöne, sokszorosan egymásbafolyása; és éppen mert aránylag kevés van, az az egyes jobban tűnik szembe. A képzelet a természet és életfolyás egyszerűségében féket, korlátot talál, valójában az állatéletből csak annyi mutatkozik, a mennyi egy synopsisban helyet foglalhat; még az óriási tömegek, a melyek itt élnek, sem zavarnak, mert egy-egy fajhoz tartoznak.
Még a fajnak és állandóságának fogalma is jobban begyökeresedik itt, mint a délibb tájakon, mert az átmeneti és rokon alakok ritkák.
Ezen a kiránduláson egy szürke varjú, pár szarka, pár sármány, seregély jócskán és egy fenyőrigó volt látható; a város kövezetén egy törött tojás hevert, mely valószínűleg a kerti vörösfarkú madáré – Ruticilla phoenicurus – volt.
Még egyszer rándúltunk ki 19-én az Ilsviken vagy Ilsvig-hegyre, hol a kutatás nem ütközött annyi akadályba, mert kevés a kerített hely.
A Gjet-Fjeld tetőről délnek szállva le s a vízfolyást követve, ott közelben valami nagyobb vízimadár szólt; a hang után indúlva, egy vetésen, mely éppen kikelőfélben volt – tehát ismét tavaszba jutottunk! – valami nagyobb madár falkája szállott fel, majd lebocsátkozott. A mély árkon pompásan meg lehetett a falkát lopni s ez sikerűlt is: négy pár gojzer – Numenius arquatus – volt. De itt a madarak lövése szigorúan tiltva van s ebbe belé kellett nyugodnunk.
Noha itt már nincsen méhészet, még is került két méh – Apis mellifica.
Éjfél, tehát az indúlás ideje még jó messze volt, a Viktoria szálló feszes rendjét kicsit úntuk – a vendéglős német és igen igen önérzetes „von”; az asztalnál elől ült, elsőnek szedett; de igaz, hogy az étel kitünő, minden ragyogó tiszta volt. Én vágytam egy kis népéletet is látni s így felkerestünk egy norvég kurtakocsmát. Sör, hideg húsfélék és a norvég csípős sajt jó volt; a társaság pár matróz, néhány kispolgár és iparos. Az egyik asztalnál egy öreg hegedűs tiszta hangon igen egyszerű, hol bús, hol vidám norvég nótákat húzott; a hogy a vendégek észrevették, hogy mi idegenek érdeklődünk, mind más meg más nótákra biztatták az öreget s végre kiállott a korcsmáros is egy pompás hegedűvel, melynek feje oroszlán fejét ábrázoló, a maga nemében tökéletes faragvány volt s elkezdődött a versenyhegedülés, mely rögtön eszembe juttatta a finneknél egykoron dívott runa-éneklést, melyet két dalnok oly módon folytatott, hogy a mester végig énekelte a strófát, melynek utolsó vagy utolsóelőtti szavát társa felkapta, bevégezte a strófát s aztán kezdettől fogva megismételte az egészet. Ez a hegedűverseny is így folyt s nem volt a hévnek minden nyoma nélkül való. Úgy látszott, hogy a verseny végig improvizáczió volt.
Az emberek igen vidámak és nyájasak voltak s az egész mulatozás igen jámbor lefolyású volt. Igen jól húztuk ki így az időt.
Pontban tizenkettőkor éjjel állítottunk be a „Haakon Jarl” fedélzetére, hol a gőzdaru utolsót csörömpölt s azután következett a vasmacska fölhúzása.
Világos nappal volt éjfélkor is s teljesen ide illett Petőfi szava, mely azonban más hazáról szól:
|