A ki élesen figyel, tudhatja, hogy Budapesten junius eleje a növényzet tekintetében nyarat jelent, ha t. i. ezen a teljes kifejlődést s az ennek fogalmához kötött teljes épséget értjük. A magyar síkság, tehát Budapest „Pest” részének nyara, rendszerint már perzselő hőséggel is jár, a gyep itt-ott kisűl, a fáknak nem egy levele meghal, kiszárad s a természet föltett rendjét véve, időnek előtte leperdűl a földre. Öt óra alatt Bécsben termettünk, hol a növényzet, a mienkhez képest, érezhetően tavasziasabb volt.
Kilencz órai időnk maradt, a nap oly szakában, a mikor középeurópai fogalom szerint semmit sem lehet végezni, t. i. d. u. 1-től esti 9-ig; mert csak ekkor mehettünk tovább.
Az udvari múzeum állattani osztályába bejutni nem lehetett, mert még épült, s a hivatalos óra elmultával, szintén középeurópai fogalom szerint, az útazó tudásvágya úgy is el kell, hogy hallgasson; különösen azé, a ki nemcsak nézni, hanem látni is akar, tehát rászorúlna az őrök külön szívességére és útbaigazítására. A monumentális állattanban, mely éjjel-nappal élvezhető, Bécsnek igazi specziálitása szobrokon a ló, mely mindig a ló anatomiájának igen sajátságos alkalmazását tűnteti föl. És elég csodálatos, hogy a legújabb alkotás – a Mária Terézia szobor – lovai a leggyarlóbbak; áll pedig ez nemcsak az alak egészéről, hanem az izomzatról is, a mozgáshoz való egész viszonya szerint. Az úgynevezett „steckli”, a mellyel a szobrász az akczióban levő ló hátulsó lábát megtámasztja s mely a híres József császár szobor művészét kétségbe ejtette, a legújabb szobron mégis föléledt, noha Fernkorn kimutatta, hogy helyes súlyozás mellett elkerülhető.
Az útazó zoologusnak ilyenkor menedékhelye a Práter, remek fáival; kevésbbé az aquarium, melyben sok a beteg állat, – akkoriban különösen a halakat ölte az elpenészesedés. – Az ornithologusnak a Stadtpark is kínálkozik, melynek madárélete kedvesség szerint igazán ritkítja párját. Ismeretes, hogy ez a gondosan ápolt s aránylag kis liget, igazán a város szívében fekszik, egyik oldalán a lóvonatú, a másikon a gőzre járó vasut dübörög, süvít és csilingel; hozzá a hely nagyon kedvelt és különösen estefelé rendkívűl népes. A sok kis gyermek, rajba verődve zajong, játszik, futkos és e gyermekrajok közvetetlen közelében, sokszor közepett keresgél a különben oly óvatos fekete rigó, pintyőke, sőt az éneklő rigó is; a verebek pedig már nem is szemtelenek, hanem tolakodók, seregesen tódulnak az emberhez, mihelyt észreveszik, hogy morzsát akar vetni. A kis gyermekek láthatólag gyönyörködtek a bizalmas szárnyasokban s igen kedves volt, mikor a fekete rigó fél oldalra hajtotta fejét, hogy félszemmel lássa, mit dobtak neki? Ez az okos madárvédelemnek eredménye és haszna.
A Philomela pedig szólt!
A mi Városligetünkben bezzeg nincsen eset reá, hogy az északi utazóra oly vonzó magyar fülemüle – Erithacus philomela – melynek dala a költők fülemüléjéhez – E. juscinia – képest csattogóbb, csak nyolcz napig is megmaradhasson; a többi madárról nem is szólok. És hogy valaki ne higyje, hogy a „magyar fülemüle” név valami chauvinistikus törekvés szüleménye, hadd álljon itt, hogy e nevet – „ungarische Nachtigall” – az öreg Bechstein vezette be a tudományos irodalomba, még pedig madárkönyvének legelső kiadásában, mely 1794-ben jelent meg. De az is igaz, hogy ugyanez a forrás ugyanezt a madarat „Wiener Nachtigall” néven is ismeri s úgy is van, hogy Bécs körül a ligetekben nagy számmal él. Él a Práterben, hol mint a Stadtparkban is, tartózkodásunk idejében még szólt. De ugyanaz volt-é? Mert a jó öreg Bechstein, a ki e madarat elsőnek különböztette meg, a ház és szoba madarainak természetrajzában* a német tudóst jellemző teljes alapossággal, egy igen takaros fülemüle-pörre szolgáltatta az anyagot, a melyben a pörös felek osztrákok és magyarok lehetnének; sőt a lengyelek sincsenek teljesen kizárva; a mi azután ezt a pört fölibe helyezné még az Arany János híres költeményének is.
Bechstein t. i. komolyan állítja, hogy a fülemüle dalát a fülemüle-nyelv szótagolásával ki lehet fejezni, nemcsak, hanem a nyelv különböző volta elárúlja a Lusciniát, mint a költők fülemüléjét s rokon faját, a Philomelát, mely Bécsben bécsi fülemüle-nyelven, magyar földön magyar fülemüle-nyelven és Lengyelországban lengyel fülemüle-nyelven szólal meg.
A mennyire idő és körülmények engedték, én kísérőmnek, ki a madárdalra figyelmeztetett, töredékesen, mert emlékezetből a lényegest rögtön előadtam, és ugyanazt ha nem is teljesen, de valamivel tökéletesebb formában ide iktatom.
A költők fülemüléje tehát Bechstein szerint így kezdi:
|
Ezen kívűl még tizenhét strófa telnék; benne ezek a főhangok:
|
s még több szótag-változattal.
A bécsi fülemüle ellenben így kezdi dalát:
|
Ebben a fülemüle-dialektusban előfordulnak még:
|
stb. szótag-változatok; így nagyon világos, hogy ez lényegesen más madárnyelv.
Most pedig következik a magyar fülemüle, ismét teljesen más nyelvvel, melynek már bekezdése is kirívó:
|
később megint a Dávid és ujra a Philipp s e kettő közös a bécsivel, a mi még az emberi nyelvet véve is rendén volna, hiszen szomszédban élő népek és madarak sokszorosan elkölcsönzik egymástól a szót; de az a „Quoarck” minden egyebet nem is tekintve, már a mássalhangzók zsufolásánál fogva sem valami nagyon magyaros.
Lemondok arról, hogy a lengyel fülemüle tájszólás-mutatványát is ideiktassam, mert teljesen beérhetjük annak a tanuságnak méltatásával, hogy ott, a hol a magyar fülemüle azt mondja:
|
ott a lengyel azt vetegeti:
|
Lehetne ezekért oly czifra harczot kezdeni, mint a minőt finnistáink és turkistáink vívnak.
És most hadd vegyűljön az előadottakba egy magyar is, ki a fülemüle-nyelvet úgy, a mint a magyar fül hallja, megörökítette s a ki hozzá Bechstein kortársa volt.
A mi Szirmay Antalunk, „Hungaria in Parabolis” etc. czimű művében, mely 1804-ben jelent meg, a madarak hangját is festi. Neki a fülemüle ezt énekelte magyarúl:
|
Kellő időben indúltunk el Prágának és Bodenbachnak, heringmódra zsúfolt vonaton, álmatlanúl töltve az éjszakát. Prágát csak láttuk; Bodenbachon túl belementünk a Szász-Svájczba, a homokkő-képződések valóságos költészetébe, melynek folyton váltakozó sorozatai igazán megkapók.
Az Elba-folyót nagy darabon sziklaszoros formában követi a kőség, mely ezerféle alakot ölt. Majd várromszerű, majd óriási rakott falat ábrázoló, majd ismét tornyos. S e sziklapoézis mindenütt kaczagó, üde lombbal, részben fenyvekkel vegyített erdők koszorújából emelkedik ki. A kaszálók éppen virágba borultak, a mi a látományt még pompásabbá tette.
Schandau tája gyönyörű nyaralóival szinte hívogatott, a Königstein pedig tömegével és várával valóban imponált. E két pont között mutatkozott az Elba fölött az első kaczagó sirály – Larus ridibundus – víz ellenében röpülve, tehát onnan jőve, a hova mi törekedtünk.
Pirna táján kitágúlt a völgy s utóbb kijöttünk a homokos síkba, hol a részben futóhomokot, nagyszerű vörösfenyő-ültetvények kötötték meg.
Június 6-án délután Berlinben voltunk s nyomban a híres aquariumba mentünk. Azok a részek, a melyekben a tengerfenék élete látható, különösen színhatásra nézve megkapók és páratlanok; minthogy a néző a homályban van, az állatok nem nyugtalankodnak, az élvezet tehát teljes.
Az emberszabású majmok közül a csimpanz – Simia troglodytes – igen szép és értelmesen viselkedő állat volt; igen érdekesek voltak a röpülő kutyák (Pteropus), egy Jáva szigetéről való egész falka, mely a hártyás szárnyakba burkolva, hátulsó lábánál fogva fejjel lefelé csüngött s így eszegette a finom laskát. Az egyik vízrekesztékben egy teljesen aranysárga, karhosszú angolna uszkált, mely színével és mozgásával élénken emlékeztetett a mi chlorochroistikus „csík-királyainkra”. Az aránylag kis hely kitünően van fölhasználva, a tisztaság kifogástalan, az állatok vidámak, a magasabb rendűek kezesek; mindez dicséri Hermes igazgatót és észszerű rendszerét; de az intézet tervezőjét Brehm Alfrédet is.
A következő napon kiegészítettem a lövőszereket, ellátogattam Friedl Ernőhöz, a brandenburgi muzeum igazgatójához, kinek fogadó termében, még pedig annak díszhelyén, ott ékeskedett a mi országos kiállításunkon vásárolt szentesi fényes fekete korsó, a melynek szádját a magyar fazekas szeszélye emberábrázatra formálta, még pedig meglehetősen prahistorikus zamattal. Ez a korsó Berlinben irígység tárgya, mert emlékeztet azokra a történetelőtti korból való urnákra, a melyekkel az ősember elhúnyt kedveseinek arczvonásait iparkodott megörökíteni. Eszembe jutott, hogy ezekkel az eredetiségekkel, a melyekre Mező-Túron, Tisza-Füreden oly nagy hajlandóság mutatkozik, hatalmas vásárt csaphatnának fazekasaink, különösen a tulajdonképeni Poroszországban, hol Behrend, Lissauer, Kasizky és mások számos emberábrázatú prahistorikus urnát írtak le, a melyeken a fedél a sisakot, a két fül a kezdetleges emberfület s a nyak többi része az ábrázatot, illetőleg a hajdíszt jelentette.
A nap legnagyobb részét ismét az aquariumban töltöttük, hol egy braziliai madárpók s pár sirály képe vándorolt a rajzkönyvbe.
Nyolczadikán Virchow tanárt kerestem föl a nagyon előkelő, csöndes Schelling-strasse 10-dik száma alatt. Az előszoba padlója embermagasságra rakva volt díszkötésű könyvekkel, merő tiszteletpéldány a világ minden tájáról. A szalon, bútorzat szerint egyszerű; pár angol színnyomat – svájczi tájak – a falon, egy ékes talapzaton a milói Vénusznak egy kicsiny, de remek másolata.
A nagy tudós, kin a speczifikus német professzornak egyetlenegy vonása sincsen meg, nagy érdeklődést tanusítva, magyaráztatta magának „A magyar halászat könyve” tartalmát és eszmemenetét, bátorított a fordítás megejtésére s hogy kiadó akadna. Az egész ügy boldogúlt Trefort miniszteren fordúlt volna meg; – ő elhalt s így a tervezgetés hiábavaló volt.
Különösen helyeselte azt a nézetemet, hogy Rau* hibázott, a midőn a prahistorikus halászszerszámot csak a most élő vadnépekével hasonlította össze, mert szerintem fontosabb az összehasonlítás azokkal a prahistorikus leletekkel, a melyek lábunk alól kerűlnek ki s a melyekkel, így vagy úgy, de összeköt a fejlődés fonala. Az is nagyon tetszett neki, hogy a fordítás sikerülhetne azoknak a német mesterszavaknak a fölhasználásával, a melyekkel a magyar földön halászó németség él, mely részben – pl. a Fertő körűl – őstelepes számba megyen; sőt nem lehetetlen, hogy e szavak gyűjteménye a német nyelvkincset gazdagíthatná. A lapp halászszerszám ismeretlen voltáról is folyt a beszéd.
De hát ezek csupán szép tervezgetések voltak; légvárak, a melyeket az élet prózája s még inkább a halál könyörtelensége elsöpört. . . .
Végig mentünk a gazdag állatkerten, mely tele van érdekes, jó karban lévő állatokkal; sehol nyoma sincsen annak a fojtó, öldöklő bűznek, a melyért nekünk útaznunk sem kell. A nagy macskafélék ketreczei folytonos dezinfekczió alatt állanak; a legtöbb kerített hely két félből áll, az egyik be van gyepesedve s abban van az állat, a másik, mely le volt taposva, fölújítás alatt van.
Hogy kéjelegtek azok az ausztráliai kenguruk – Macropus – a felújított, verőfényes gyepen; öröm volt reájok nézni!
Igen kedves volt a gulipán vagy kardorrú sneff – Recurvirostra – társaság, melynek erős, kiáltó, de kellemes szava folyton hangzott.
Majdnem minden állatnak meg volt a maga protektora, ki beczézte, világos jeléűl annak, hogy a jó tartás megadja a szegény fogolynak azt az életidőt és életkedvet, mely a látogatók szeretetét megnyeri.
Éjnek idején Hamburgba siettünk.
Reggel – 9-ikén – a Schwerinhez tartozó Boitzenburg állomáson túl a vonat zakatolása két pusztai talpastyúkot – Syrrhaptes paradoxus - vert föl; mely egy üde zöld kaszáló fölött röpülve, sajátságos megjelenésénél fogva biztosan meg volt különböztethető. Az 1888-dik év t. i. a Syrrhaptes második nagy beköltözésének éve volt.
Hat órakor már Hamburgban voltunk.
A norvég postahajó érkezésünk előtt 24 órával ment el s a legközelebbi csak nyolcz nap mulva indúlt!
Ez nagy bajnak látszott.
A norvég ügyesség azonban már itt jelentkezett. Turista helyiséget tartanak, melynek élén egy igen készséges és kedves ember áll, ki nyomban a legokosabb tanáccsal szolgált, mely abban állott, hogy az esti gyorsvonattal Dániába, Frederikshavenbe menve, ott hajóra szálljunk, melyen Norvégiába Christiansand kikötőjébe kelhetünk át; onnan azután minden időben Bergenbe, innen pedig bármikor Tromső felé hajózhatunk.
Előbb pénzt váltottam be norvég korona értékre, azután fölkerestem pár hajómaklert – hátha valami kereskedelmi hajó akadna? Így eljutottunk a kikötőbe is, a melyben igazán árboczerdő meredezett égnek. A magyar nyilvános élet grandezzájához szokott emberre szinte kábító hatással van ez a kikötői sürgés-forgás. Gőzdarvak füttye, lánczaiknak zörgése, apró gőzhajók sípolása, harangjelek, a hajósok és kikötő-munkások vontatott danája, a melynek rithmusához alkalmazzák a terheknek csigán való emelését, mindez kábít s el is ragad. Hozzá az embertipusoknak egész skálája – a halavány hamburgi gyermektől az ébenfekete nubiai négerig terjedve. Mindez valóban megkapó. Nagyon érdekes volt a tropikus zónából hozott drága faneműeknek a kirakodása, ezek között a mahagoni fának – Switenia Mahagoni L. – óriási törzsei, mely fa tudományos nevét Mária Terézia magyar király híres udvari orvosának, van Swietennek köszöné; börzsönyfák és egyebek partra tevése.
E sürgés-forgás közepett azonban nagycsöndesen vonúltak kifelé bizonyos kisebb nemű hajók, melyeknek fedélzete tömve volt hallgatag, bizonytalan tekintetű, szomorú emberekkel. Ezek mindenféle elemekhez tartozhattak, csak a jómódúakhoz nem: szegényes, kopottas népség. Eleinte azt hittem, hogy valamely nagy gyár vagy építkezés munkásai; de bántott az, hogy egyetlen egy vídám arcz sem volt látható, még a közbevegyűlt gyermekszem is meredezett.
Ezek kivándorló tömegek, a melyeket az Elba folyót járó gőzhajók azokra a nagy óczeánjárókra visznek, a melyeknek a folyó-torkolat vize sekély.
Nem képzelhető élesebb ellentét annál, a mely az itt fölhalmozott gazdagság, az itt folyó lázas munka és e kivándorlók arczán tükröződő bánat és lemondás között van.
Hamburg egy hatalmas polgárváros s e polgárság vállalkozó szelleme átnyúlik más világrészekbe. A nagy kereskedőházak kanczelláriái még késő estve is ki vannak világítva s a milliókat forgató kereskedő nemcsak dolgoztat, hanem dolgozik is. Ez Berlin után, mely katona-város, nagyon jól esik. Hiszen a Spree-város mintha ágyúnál, sisaknál, lándsánál más emblemát már nem is ismerne.
De a hamburgi kispolgár és a munkás felesége, fölserdült leánya nagyon eszembe juttatta a Virchow Vénusz-szobrát, melyet a nagy anthropologus nyilván azért állított oda a legdíszesebb helyre, mert a női szépség és épség eszményét látja benne, és akarnia is kell, hogy a nő – a német különösen – mindenütt ezt az antik tipuszt legalább megközelítse. És nem azért jutott eszembe e szobor, mert a hamburgi harmadik rend asszonyai talán e szoborhoz hasonlítanak; ellenkezőleg! Soha és sehol sem láttam oly világos kapcsolatot egy rossz szokás és annak kihatása között, mint a vízhordás mikéntje és a hamburgi asszony behorpadt mellkasa és macskaháta között. Ez nem az a gajmó vagy horgosfa, a melyet hazánk némely vidékén a magyar leány és menyecske kaczkiásan a félvállára vet, mindkét végén egy-egy túri korsóval játszva, hanem egy nehéz, éktelen járom két nehéz vödörrel, a hát számára egy vájással, a melybe a hátnak bele kell nőnie. Itt is bebizonyúl, hogy egy régi szokás vakká teszi még a legavatottabb szakembert is. Hamburg orvosainak, anthropologusainak ez a barbár szokás föl sem ötlik.
A méltán oly híres állatkert fölkereséséről ezúttal le kellett mondani.
Este vitt a gyorsvonat Schleswig-Holsteinon át Thorwaldsen hazája felé. Az alkonyat érezhetően megnyúlt; reggelre kelve pedig egyhangú vidékekre esett első pillantásunk. Az összhatás mezőségszerű volt: semlyékes, turjányos és változatosság kedvéért buczkás terűletek; a buczkák sötétzöld, gondolom, hangával – Erica tetralix L. – borítva; itt-ott pedig a tőzegvágások szabályos gödrei terjedeztek. E nagy terűletek jellemző, nyomban szembetűnő madara a gólya, mely keresgélve, nagy lépésekkel mérte a rétséget; továbbá a minden pillanatban följajdúló bíbicz; végre kevés seregély, mely itt már beczézett madara úrnak, tanyásnak egyaránt.
A szerény kis tanyák ajtaja előtt, tehát úgy, hogy a gazda szemmel, tarthassa, be van verve a 3–31 méter magas rúd, csúcsán a kis költő-házikó, ülőkéjén a csacsogó seregély-pár.
Más mint dolgozó embert itt nem láthatni; – a legelő jószág ki van pányvázva, szarvasmarha, juh, sertés egyaránt. Annak a gyepen hasaló munkabíró embernek, kinek egy borjú is elég ürügy arra, hogy a napot elheverje, annak ezeken a tájakon híre sincsen.
Az útirány Flensburg, Fridericia és Aalborg volt.
A mi reánk nézve különösen megkapó, ez az, hogy Budapestről nyárban indúltunk, most pedig nap nap után ifjabb tavasz köszöntött.
Dánia északi felében éppen fölébredt a kikelet; az őszi vetés még nem hányta ki a fejét, a tavaszi éppen kibúvófélben volt, a fűzek virágzáshoz készültek.
Éppen délben – 10-én – értük el Frederikshavent. A vonat annyira megközelítette a tengerpartot, hogy a kocsiból majdnem közvetetlenűl a hajóra vezető tolóhídra léphettünk ki.
Abba a nyomba el is hagytuk a szárazföldet, hajóra szállottunk, mely kevés percz múlva már megadta a harang- és sípjelt, fölszedte vasmacskáját s a sok kikötött hajó, bárka, jövő-menő csónak közül kibontakozva, sebes iramban a sík tenger felé bocsátkozott.