A magyarság természetvizsgálata még ma sem bírt kivergődni bizonyos szegényességből, a mely mintha belénk kövesedett volna abból a korból, a melyet Brassai oly találóan jellemzett. A czélt kitűzni értjük; de oly szegényes anyagi eszközökkel igyekszünk feléje, hogy az eredmény csak töredékes marad. Lelkesedéssel beszélünk hazánk természeti viszonyainak kutatásáról; teszünk is; de a szemhatárnak az a kiterjesztése, mely a fölismert viszonyok magasabb fölfogásához vezet, csak ritka esetben lehetséges. Áll ez különösen a természetrajziak, legkülönösebben pedig az állat- és növénytaniak tekintetében, a melyek körül csak a közvetetlen szemlélet, az élő szervezeteknek termőhelyökön való megfigyelése vezethet a magasabb fölfogáshoz, mely nélkül biztos ítélethez, a törvényszerűség felismeréséhez nem juthatunk el.
Mily fényesen bizonyít e mellett Darwin tudományos szellemének fejlődése, sugárzása, mely a fajok eredetének régi elméletét halomra döntötte s a puszta alakiság helyébe a fejlődés fönséges problémáit állította oda! A nagy tudós maga vallja be, hogy kevés állattani ismerettel indúlt el nagy útjára s hogy tulajdonképen az alakoknak zónák szerint jelentkező módosulása, tehát magának az életnek közvetetlen szemlélete volt oktató mestere.
A szemhatár kiterjesztése magasabb fölfogásra, tehát haladásra vezet; a szűk okozza a puszta alakisághoz való ragaszkodást, a töredékességnek azt a nemét, a melynek egy adott nemzet művelődésére csak igen gyenge termékenyítő hatása lehet; mert míg az elsőben a tanuság a döntő, a lényeges, az utóbbiban az egyén és tekintélye válik uralkodóvá.
Elismerem, hogy ezeknek az eszméknek nem itt a helyök; de az csakugyan áll, hogy ott, a hol a magyar természetvizsgáló működése, vállalkozása már megtalálta az át nem hágható korlátot, ugyanott az angol, a franczia, a német, az olasz, a holland még nem lát semmi akadályt. A magyar eljut a tengerpartig, amazok hajóra szállanak s elmennek zónáról zónára; a mire nekünk szükségünk van, azt ők érik el
Tisztán éreztem, hogy a rendelkezésemre álló összeggel nagyarányú működésbe nem foghatok s hogy legelső sorban is óvakodnom kell a kereséstől, mely sok útazást, tehát költséget jelent. Végső czélul azonban már eleve is Európa legnagyabb madárhegyét, Svaerholt-Klubbent tűztem ki, mert hiszen egyedül ennek élőszemmel való vizsgálata adhatja meg azt a belátást, a mely a leghívebb és legjobb leírásból sem meríthető s ez az élő szemlélés adhatja meg egyedül a helyes fogalmat a madártömegeknek sarkköri életéről.
A többiekre nézve levelezés útján iparkodtam megállapodni.
Az irodalomból jól ismert norvég ornithologusok közűl Collett Robert tanár, Kristiania egyeteme állattani muzeumának igazgatója, tudhatott legtöbbet az arktikus kör madárviszonyairól; hozzá fordúltam tehát.
Nézete az volt, hogy norvég terűleten madarak nem vonúlnak át, mert Norvégia a szárnyas vándorok számára végső otthon; ő egyetlen egy pontot sem ismer, a hol vonúlókat látni lehetne. A mi pedig a tömeges együttélést illeti, az legjobban a Lofótok szigetcsoportján, mely már a sarkkörön belől fekszik, észlelhető. El kell tehát menni Bodő-be s onnan a helyi gőzhajóval a Lofótokra, hol – mint Collett írja – nagy madárhegységek terjedeznek, a melyeken a karakatnák, az alkák és csüllők ezernyi ezrei költenek. Ha Tromsőig megyek, nézzem meg Tromsdalen-t, a hol már Lappok is találhatók, kik Hammerfestben még jobban szemlélhetők, mert ott már meg is vannak telepedve. Svaerholt-madárhegyről nem emlékezett meg.
A Lofótok fekvése nekem nem volt elég északi s messze esett a végczéltól. Megfontolva mindazt, a mit útleírások s némely természetrajzi értekezések nyújtottak, abban állapodtam meg, hogy Tromső lesz a főtanya, hol tüzetesebben ismerkedem meg az arktikus madárélettel és állatélettel egyáltalában s onnan látogatom meg azután Svaerholt-Klubbent.
Tromső, fekvése szerint, – 69° 38' – már megközelíti a 70° szélességi fokot, s mint az arktikus expedicziók fölszerelő helye, a megtelepedésre mindenesetre alkalmas; és semmi kétség, hogy az északibb fekvésű helyekkel élénk összeköttetésben áll.
Ehhez képest a részletesebb úti terv az volt, hogy Berlinen át Hamburgba indulok, innen a norvég postagőzössel az egész part hosszát végig mérem, hegy a tenger és a szigetköz madáréletét láthassam; végre Tromsőben megszállva, a szigetet és a csak egy keskeny tengerszorossal elválasztott földséget kutatom; a többire nézve ott a helyszínén csinálom meg a tervet. Svaerholt madárhegyét, törik-szakad, meglátogatom; Vardő, hova Páter Hell Miksa magyar csillagász és Sajnovics János magyar nyelvész emléke vonzott, kérdéses maradt, mert oda való útazásom az anyagiak alakúlásától függött.
Noha mindezekre nézve már 1888. április havában meg voltam állapodva, a fölszerelés és mindenféle elintézni való késleltette az elindúlást.
Minthogy az útazás főfeladata madártani kutatás volt, a fölszerelés is ehhez képest alakúlt s gondom volt reá, hogy az egész egyetlen egy jól megvasalt ládába férjen, mert a sok láda, nem számitva a szállítás költséges voltát, lassú mozgást, vagyis a kutató természetvizsgáló legnagyobb – mert időt emésztő – ellenségét jelenti.
Vittem tehát:
1. Kétcsövű, tizenhatos öblű Fueckert-féle Lancaster-fegyvert, melynek balcsöve elől szűkített (choke bored) volt; egy kétcsövű, huszonnégyes öblű Arendt-féle Lancaster-fegyvert.
2. Mehles-féle karabélyt, melynek öble 12 mm. volt, a mely jól hordta a golyót, de a legapróbb sörétet is, azon felül csak tapsszerűen szólt, tehát nem riasztott.
3. Ezekhez néhány száz patront; minden fajból 100 töltve; tarisznyákat.
4. Apróbb állatokra való teljes preparáló készüléket.
5. Négy jó hőmérőt.
6. Két mágnestűt; az egyiket lejtőmérővel.
7. Rovarok gyűjtésére csak kis készüléket.
8. Messzelátót s több nagyító üveget.
9. Író és rajzszereket.
10. Két pár jó lábbelit.
11. Kisebb horgász-felszerelést.
12. Őszi vadászruhát.
Vittem továbbá egy térképet, Leunis állattani Synopsisának legújabb kiadását, a melyre az ember egyszer-másszor rászorúlhat s Baedecker-nek e tájakra vonatkozó útikönyvét, mely – bárki mit beszél is – igen használható, különösen a mióta ismertető részeit elismert szakemberekkel íratja.
Következett az ajánló levelekről való gondoskodás, a mi nagyon könnyen ment. Boldogult Trefort vallás- és közoktatásügyi miniszter francziáúl és németűl a tudományos intézeteknek, Szögyény-Marich László, akkoron első osztályfőnök a külügyi minisztériumban, a követségeknek és konzulátusoknak ajánlott. Azután jött régi skandináv jó barátom, Thorell tanár, ki az olasz Sori-ban keresett enyhülést s elhalmozott ajánló levelekkel, különösen Svédország legjobb természetvizsgálóinak szólókkal.
Végre következett az útlevél.
Már-már indúltam, mikor ajánlatomra Trefort miniszter elhatározta, hogy dr. Lendl Adolfot, ki muzeumi állásra volt kiszemelve, velem küldi, hogy különösen a madarakat alak szerint tanúlmányozza.
Május hónapja elmúlt, pedig legalább második felét már a sarkkörnek szántam volt.
Az indúlás ideje azonban elkövetkezett.
De vétenék az igazság ellen, ha nem vallanám meg, hogy hiábavaló volt az értelem minden fegyelme, a mely a szükséges előleges tanúlmányozásból folyt s minthogy a tudomány megbízható forrásaiból volt merítve, erős meggyőződést is szült: az emberben mégis csak megmozdúlt valami, mintha az érzelem pillanatra felülkerekedett volna.
Az elindúlás perczének közeledtével nőttön-nőtt a jó barátok okoskodó tanakodása, leginkább a „meleg ruha” alakjában; és nőtt azoknak aggódása, a kik az emberrel szívben-lélekben egybeforrottak, kik a legtökéletesebb odaadással osztozkodtak és osztozkodnak velünk nemcsak az élet minden örömében, de búja-bajában is. Ezekre kevésbbé hatott az a meggyőződés, abban ők nem osztozkodtak, sőt még nem egy oly barát sem, a kitől az ember különben megvárta volna.
Ebben nyilatkozott a nevelés hatalma, mely a zsenge értelembe ülteti el a fogalmakat, ottan meggyökerezteti, s éppen azért, mert korán ültette, kiirthatatlanokká teszi, fölébe helyezi sokban az érzelmet az értelemnek!
A ki Afrikának bár ma már szélesre taposott világútakkal bíró részébe készűl, bármily fegyelmezett legyen is az ő értelme, feje megzsibong a sakáltól, az éjnek évadján sírokat fölásó hiénától; az Atlasz-hegység oroszlánja ugrásra készűl – a képzeletében, – a Nilus krokodilusa megcsattogtatja rettentő fogzatát.
Az az idilli kép, melyet a tarkabarka Hyas varázsolhatna elénk, hogy t. i. ez a kis védtelen, madár létére, a Nilus fenyérén sütkérezve-alvó krokodilus szájába oson, ott az ínybe mélyedő pióczát kioperálja: ez nem enyhíti meg eleve is azokat a zsúfolt veszedelmeket, mert velök egyidejűleg nem is jut eszünkbe.
Hát még az, a ki a sarkkörbe készűl – – hiszen az előző szakasz már szólott arról a hitről, mely oly igen nagyon belénk gyökeresedett, oly erősen uralkodik lelkületünkön: az örök hó, örök jég, örök sötétség és az utolsó emberről szóló hit, mely Madách tollára is e szót adta:
|
És uralkodott ez a hit azon a baráti körön is, mely az elindúlás előestéjén egybegyűlt, hogy búcsúpoharat ürítsen a távozókkal a távozókért s a vállalat sikeréért.
De az értelem aratta a győzelmet, mert 1888. junius 5-én ütött az indúlás órája; egy utolsó kézszorítás, egy ölelés s a következő pillanatban már Bécs felé vitt a gyorsvonat.